Harcos nap

Nem is kicsit. Kilencre vártam a riasztós hapit. Magunk között szólva, már napok óta nem voltam nyugodt. Betermeltünk már annyi mindent a lakásba, hétvégén el is utazunk, a riasztó meg – köszönhetően a farok gázszerelőnek – nem működik. (Az a majom úgy vágta le a gázcsövet, hogy vele együtt elnyeste a hozzá kötözött négy szalagkábelt. Meg megolvasztotta a felette menő külső szerelésű kábelcsatornát, a benne menő vezetékkel. Amikor rákérdeztem, hogyan sikerült így elgombáznia a rendszert, csak annyit mondott, hogy nem vette észre.) Emellett a telefonszerelő is szétkötözgetett mindent (a beleegyezésemmel), amikor bekötötte az adsl-t, így ha működne is a riasztó, akkor sem tudna bejelezni a szekuritiseknek.
Nos, ez volt a megoldandó feladat. A hapi el is kezdte szorgalmasan kibogozni a gubancokat. Odáig nem is volt gond, amíg el nem jutottunk a telefonos kapcsolatig.

– Ezen adsl is van – nézett rám vádlóan a szerelő.
– Igen, bár már nem sokáig. Jeleztem, hogy kössék le.
– Csakhogy én itt nem tudok rendesen rákapcsolódni, csak ha elvágom a telefonkábelt és összedrótozom a riasztókábellel.
– Nem lehetne elegánsabban? Valami elosztódobozzal? – akadékoskodtam.
A telefonszerelő hagyott itt egy csomó dobozkát, előkerestem néhányat.
– Ezek közül nem lehetne valamelyiket felhasználni?
– De. Csakhogy akkor kellene vezeték, megfelelő csatlakozó és krimpelő fogó. Önnek van?
– Már hogyan lenne. Ön a szerelő, nem én.
– Csakhogy nem készültem telefonszerelésre.
Patthelyzet. Végül ráhagytam.
– Oké, kösse, ahogy tudja.
Kötötte.
– Most kellene beszólni a központba, hogy ne foglalkozzanak a riasztással, mert piszkáljuk a rendszert.
– Azonnal – mondtam és feltúrtam a papírjaimat a szám után.
Felhívtam.
– Csókolom, XY vagyok, akárhonnan. Azt szeretném kérni, hogy most egy ideig ne figyeljenek a riasztásokra.
– Jelszó?
– Izé…?
– Ehhez jelszó kell.
– Nézze, én küldtem maguknak átvállalási nyilatkozatot, abban nem volt jelszó.
– Nem tudom. De én csak akkor tudom levenni a riasztást, ha Ön mond egy érvényes jelszót.
– Hmm, ez nem lesz könnyű.
– Segítek, egy férfinévről van szó.
– ? Soha nem szoktam férfinevet megadni jelszónak. Legalább becézett?
– Nem, ez egy történelmi név.
– Végképp passz. Életemben nem használtam még történelmi nevet jelszóként. Hogyan lehet jelszavam, ha még nem adtam meg semmit?
– Nem tudom. Esetleg kapcsolom az ügyfélszolgálatot.
– Köszönöm.
Ott végigmentünk ugyanezen a folyamaton, kiderült, hogy mivel még nem kapták meg az új szerződést, így nem minden adatomat írták át. Gyakorlatilag a rendszer már ismeri a nevemet, a pénzt fizetem, minden egyéb kaotikus.
Végső elkeseredésemben felhívtam a régi tulajt.
– Meg tudná mondani, mi volt a jelszava a riasztóhoz?
– Persze.
És mondott egy férfinevet. Egy történelmit.
Újból felhívtam a céget és büszkén bemondtam a jelszót. Innentől teljesen megváltozott a világ.
A hapi ráküldte a riasztót – de az eldobta az agyát. Bősz szerelés, vezetékcsere után már látta a riasztó a telefont, de kommunikációs hiba miatt nem tudott beszólni a központba. A szerelő lecserélt mindent, amit tudott, megmért mindent, amit lehetett, majd kimondta a verdiktet:
– Valószínűleg megsérült a riasztó kommunikációs panelja.
– Csak úgy magától?
– Nézze, heteken keresztül rövidzárban volt.
– És attól tönkremegy?
– Őszintén szólva még nem hallottam ilyesmiről. De más tippem nincs.
– Mennyibe kerül egy ilyen panel?
– Húszezer.
– Ejha. Nem lehetne ezt azért megbízhatóbban behatárolni?
– Leküldhetjük a gyártóhoz. De ekkor csak a szállítás két hét, arra jön még a vizsgálódás.
– Jó, mondjuk kicseréli. És ha az sem tud kommunikálni?
Itt jött egy hosszas magyarázat. Bevallom, nem tudtam belőle kihámozni a lényeget. Valami olyasmi volt, hogy ha elmegy a panel, akkor megy ez, megy az, meg menteni sem lehet, meg… mittudomén.
– Kommunikációs hiba. Nézze, nem segítene, ha beszélne egy túloldali rendszergazdával? Azt is el tudom képzelni, hogy a túloldalon van elállítva valami, ami miatt nem jön létre most a kapcsolat – próbálkoztam a jól bevált hibakereső algoritmussal.
– Ha eddig működött, akkor mostantól is kellene neki.
– De azért tegyünk egy próbát.
Tettünk.
Körülbelül két perc kellett ahhoz, hogy kiderüljön, a túloldalon nem vezették át a magammal hozott telefonszámot – így ott a régi tulajdonos számán várták a kapcsolatfelvételt. Átállították, minden működött.
Kommunikációs panel. Ja.

Közben volt egy másik zűrös telefonom a Díjbeszedővel. Tudni kell, hogy nálam van a társasház órája és ebből néha keletkeznek nehezen kezelhető helyzetek. Most is ilyesmibe futottunk bele, szerencsére az ügyintéző hölgy korrekt volt. Sajnos a szituáció nem annyira – holnap újra kezdjük.
Mindenesetre ekkor már az étkezőasztalt ellepték a szerződések, feljegyzések, cetlik.

Ekkortájt nem tudtam nem észrevenni, hogy a kert végében úthengerek, dömperek, markolók, lépegető exkavátorok kezdték döngölni a sóderes utat. Amint időm is lett rá, kitéptem és letámadtam egy melóst, hogy mi ez a nagy felfordulás? Csak nem leaszfaltozzák az utcát? Szerencsére nem, csak elegyengetik a gödröket. Tényleg megijedtem, mert ez az utca pont úgy jó, ahogy van: igazából ahhoz szűk, hogy forgalom menjen rajta, de ahhoz jó, hogy a lakók elérjék a hátsó udvaraikat, illetve a kirándulók az erdőt. Vétek lenne ide aszfaltot tenni, forgalmat csábítani.

Ekkor számomra még jócskán nem volt vége a napnak. Összekaptam magam, irány Vecsés.
Mert mi is kell egy igazi nyaraláshoz?

  • Egy kajak, amely jó tengerre is. Megvan.
  • Egy megbízható autó, nagy csomagtérrel. Megvan.
  • Két darab négyszemélyes sátor és egy sörsátor. Megvan.
  • Kempingágyak, székek, asztal. Megvan.
  • És egy utánfutó, amely mindezt – és mást is – elcipel. Ne legyen túl nagy, de legyen rajta magasító és ponyva.

Nagyítás

Nos, ez utóbbiért mentem le Vecsésre, az Utánfutó Centrumba. Elég nehezen találtam meg – valahogy máshogyan képzeltem el egy Centrumot. ;) De nem lehet egy rossz szavam sem. Eltekintve attól, hogy a weblapon feltűntetett árakra még rájön a forgalombahelyezési 50-60e forintos költség – na meg a vizsgáztatás nyűge, idő, bizonytalanság. Mi pedig hamarosan nyaralni akarunk menni.
Pont kapóra jött egy félreállított használt darab. Pont akkora volt, amekkorát én szerettem volna – a legkisebb. Viszont ponyvás, magasítós, 1 éves, műszakiztatott. És az ára is fájdalomküszöb alatt. Nem is vacakoltam sokat, megvettem. A legkeményebb problémát a készpénz elővarázslása jelentette, nálam ugyanis csak bankkártya volt – ez pedig Vecsésen nem ért sokat. Nem kis munka volt automatát találnom – de végül ez is sikerült.

De még mindig nem volt vége a napnak – ugyanis kifogytunk itthon folyóborból. Először arra gondoltam, hogy Vecsésről hazafelé ugrok be a borkereskedőhöz, de aztán elvetettem az ötletet – ha meglát utánfutóstól, még talán túl vérmes reményeket táplálna irányomban.

Este még megtartottam itthon a riasztókezelési szemináriumot. Ránézésre mindenki megértette – de kíváncsi vagyok, mire mindenki gondolkodásába rögzül az eszköz kezelése, hányszor fogjuk mosolyogva üdvözölni az ezerrel kirongyoló szekuritis autót.

Fajansz

Középiskolai tanárom szerint, ha valamire két megoldás létezik, de az egyik minden tekintetben jobb, mint a másik, akkor ez a másik nem sokáig fog létezni.
Ennek tudatában kérdem én: mi a létjogosultsága a laposöblítésű vécékagylóknak?

Nagyítás

(Ma a Bricostore-ban kiderült, hogy már húsz rongy van a kártyámon és pár héten belül lejár. Mit csinál az ember a talált pénzzel? Boldogan elkölti. Hamarosan le fogjuk cserélni a laposöblítésű klotyijainkat mélyöblítésűekre.)

“Istenem, add, hogy az elkövetkezendő két évben se nekem, se a rokonságomnak, se a barátaimnak ne kelljen a magyar egészségügyre bíznia magát. Ámen.”
Nagyjából ez az egyik korszellemhez igazodó kérésem. Azért két év, mert kábé ennyire saccolom, mire a mostani katyvaszból normálisan működő egészségügy lesz. Talán. (Csak a félreértések elkerülése végett, pontosan tudom, hogy ezt a mostani rendszert gyökeresen át kell alakítani, és nem is ellenzem. Csak nem szeretném, ha bárkim is az átalakítás nagy vesztesei közé tartozna.)

Mindenesetre Barnának érdekes kalandja volt ma. Jó múltkorában rosszul emelte meg a hűtőszekrényt és megfájdult a dereka. A gyerekkórházban kivizsgálták, a derékfájásra csak legyintetttek, viszont találtak valami fejlődési rendellenességet a gerince körül. Azt mondták, egyeztessünk időt, gyógytornára. Nej egyeztetett. Mára. Bementek, várakoztak… majd kijött egy ápolónő, hogy az anyuka hazamehet, a gyerek meg befekszik egy hétre. Nyilván kitört a parasztlázadás, hogy ilyesmiről eddig szó sem volt, meg egyáltalán. Nyilván nekik állt feljebb. Végül abban maradtak, hogy – tudatában annak, hogy ez ilyen befekvéses móka – majd újabb időpontot egyeztetnek. Igazolás? Várjon egy kicsit a kedves anyuka. Vártak. Egy óra múlva kijött az asszisztens, hogy ja, ma nem is lesz a doktor úr, így igazolás sincs. Jöjjenek be holnap délelőtt. Nej még beszólt valami olyasmit, hogy menjenek a francba, maguktól eltérően másoknak dolgozni is kell – de ez semmit sem változtatott a helyzeten: se gyógytorna, se igazolás, csak egy elcseszett délelőtt.
Ezek után ezt írtam a gyerek ellenőrzőjébe:

Tisztelt Osztályfőnök Úr!
Igazolom, hogy fiam ma Ortopédia Szakrendelésen vett részt. Egy olyan rendelésen, ahol hosszas várakozás után derült csak ki, hogy aznap nem lesz orvos – és emiatt igazolás sem.
Tisztelettel,
XY

Kiváncsi vagyok, miket gondolhat ilyenkor a tanerő.

Egy kicsivel több rend a hatalmas káoszban

Ez lehetne a mai nap mottója, ha éppen mottózhatnékom lenne.
Délelőtt áttúrtam a kincstárat: csavarból találtam ugyan 12 majdnem megfelelőt – de a ‘majdnem’ jelen esetben kizáró tényező volt. Derékszögű vasból már csak nyolc volt, betonfúrófejből meg a legkisebb is hatos volt – azaz hosszas kinlódással sem tudtam volna csak nyolc ponton rögzíteni a faház alját, a tizenkettő helyett – és még ezzel sem lettem volna kisegítve, mert ha, teszem azt, ma estig össze is rakom, lekezelni már csak 1 hónap múlva tudnám. Addig meg szarrá ázik.
Így véres fejjel visszavonulót fújtam: nájlonnal jól betekertem a kupacokat, és a faház összerakását júliusra halasztottam. Nem nagy örömmel. Sőt, mondhatni egész nap gyilkos hangulatban voltam. Olyan kevés kellett volna… egy vasárnap reggel nyitva tartó barkácsbolt, ahol meg tudtam volna venni a párszáz forintnyi cuccot.
Így viszont megpróbáltam lakhatóvá tenni a lakást. Sikerült rendet vágni a dolgozószobánkban, melyet már teljesen elöntöttek a kezelhetetlen bizbaszok. Biztos ismeritek, minden lakásban van ilyen: egy csomó olyan vacak, melyeket se kidobni, se elrakni nem lehet: fogsorokról készített gipszminták, féltucatnyi mobiltöltő, régi fotónegatívok… meg ilyesmi. Három ládát töltöttek meg, meg vagy hat reklámszatyrot. Szétvágtam közöttük.
A másik sikerélmény a nappali elektronizálása volt. Einstandoltam a nagylánytól a dvd lejátszót, feltúrtam a vezetékesdobozomat – és összekötözgettem mindent, amit a nappaliban találtam. Végül teszt – és ez volt a nap legnagyobb élménye. Belöktem a ‘Rocky Horror Picture Show’-t (nagyon-nagy kedvenc) és a hifi erősítőjén keresztül, a nagy tévén… fantasztikus élmény volt.

Egy kis vízpart

Mára az volt a terv, hogy elmegyünk a Bricostore-ba mindenféle hasznos dolgot venni: csavarok, rögzítőfülek, betonfúró fejek, fűmag… meg egy csomó ilyesmi – majd meló estig. Aztán pofára is estünk, mert ez egy kétnapos ünnep, semmi nem volt nyitva. Viszont enélkül a cuccok nélkül nem tudom elkezdeni a ház összerakását, ugyanis a legalsó léceket le kell csavaroznom a betonhoz.
Nem kicsit mentek félre így a dolgaim: ezen a hétvégén a háznak állnia kellett volna, hogy hétközben apránként lefesthessem, lekezelhessem. Jövő hétvégén autóbejáratási céllal Prágába megyünk, utána céges rendezvény, illetve Bországgyűlés, utána hétvégén szülőlátogatás – és már nyakunkon is a nyaralás. Tehát ha ezen a hétvégén nem áll a ház, akkor csak júli közepén tudok nekiállni – addig viszont itt fog feküdni a sok léc kiterítve a teraszon. A kerékpárok meg a nappaliban. Nem öröm, egyik sem.

Sóhajtottam, és nekiugrottunk a második programpontnak: bevizezni a kajakot. Na, ez legalább maradéktalanul sikerült. Mondjuk, sok élvezet nem volt benne. Úgy terveztük, hogy felevezünk a Kvassay-zsilipig, majd vissza – de a Gubacsi-híd után, teljesen szándékunkon kívül – beeveztünk egy evezősversenybe. Pontosabban szerencsére időben letakarodtunk a pályáról, de aztán voltunk ott mi minden, csak jó ember nem. Pont a közönséget tartalmazó hajó előtt evickéltünk el, kaptuk is az ívet rendesen. Bennem is elpattant az idegszál és vissza-visszabeszéltem, elég durva hangnemben. Mentségemre szóljon, őszintén gondoltam. Aztán szólt a rendező, hogy a folyó szélén nyugodtan mehetünk tovább. Úgy is tettünk – de ebben sem volt sok köszönet. Szélen sokkal kiszámíthatatlanabb a folyó, mint bent, elég erős volt a szél és nekünk is elég rozsdás volt még a tudásunk… aztán a sok korrigálástól kezdett begörcsölni a csuklóm… örültem, amikor végre kiértünk a versenypályáról és újra középen mehettünk.
Visszafelé ugyanez. Amikor a pálya mellé értünk, kimentünk teljesen a partra. De volt olyan kisérőhajó, amelyiknek ez sem volt elég, ránkordibált, hogy hagyjuk abba az evezést. (Miközben az időnként feltámadó szélrohamok nagyságrenddel nagyobb hullámokat vertek, mint mi az ág túlsó partján.) Aztán később meg beleakadtunk egy horgászdamilba, na ott megint mi voltunk a bunkók, mert miért megyünk annyira szélen. Nem kicsit volt tele a tököm ekkor már az evezéssel.
Hogy külön örüljünk, pont akkor fújták le a versenyt, amikor kijöttünk a pályát tartalmazó szakaszból – azaz sikerült kifognunk azt a pár órát és azt a rövid szakaszt, ahol éppen nem kellett volna tartózkodnunk, a női egyetemi evezősverseny miatt.

Itthon ebéd, egy pohár vörös bor – és eldőltem, mint a zsák. Délután ugyan még lett volna itthon munkám (apró, elmaradt munkákkal meg tudnék tölteni egy hetet is), de most éreztem, hogy kipukkadtam. Semmi, de semmi kedvem és energiám szerszámhoz nyúlni. Harmadik hónapja hajsza az életem, úgy, hogy az előző kettő is igen kemény volt. Eddig tartott.
Ledöltem a tévé elé és félálomban mindenféle természetfilmeket néztem. Még arra sem volt erőm, hogy időnként a hűtőszekrényhez sétáljak innivalóért.

Nagyítás Nagyítás

Amikor szinte kimásztunk a partra megpihenni meg nemevezni.

Nagyítás Nagyítás

Az a bizonyos verseny és egy hajó. Gondolom, ennek nem mondták, hogy menjen szélen.

Nagyítás Nagyítás

Kvassay zsilip, Kvassay-híd.

Nagyítás Nagyítás

Kis lak áll a nagy Duna mentében.