AuthorJoeP

Regenera

Félelmetes, milyen gyorsan képes regenerálódni az emberi test. Levágják a farkát, aztán visszanő. Ja nem, az a gyík.
Pont egy hete törtem össze magam a bringán. Erre ma, amilyen gyönyörű idő volt, nem bírtam ki és újra felkapaszkodtam a kerékpárra. Nem mondom, hogy már felgyógyultam. Nagyon nem. Az alvás például még mindig nem megy. De a függőleges pozíció már egészen reménytkeltő.
Felszenvedtem a nyusziruhát, hozzá egy hasonló hosszúujjú lycra felsőt. Tulajdonképpen bekötöztem magam. Teszt. Mennyire dörzsölődnek a sebeim? Mennyire fáj mozgás közben a bordám?
Kibírható. Menjünk.
Nyilván nagypapa tempóban.

A múltkori csepeli felfedezőút felvetett újabb kérdéseket. Például milyen az RSD M0 híd bringás szemmel? Át lehet-e tekerni normális úton a tököli parkerdőn? Mekkora kerülőt jelent, ha Szigetcsép felé kihagyjuk a borzalmas partmenti földutat? És egyáltalán, ki az a Halas Guszti?

Minden kérdésre választ kaptam.

Az RSD M0 híd az egyik legjobb dolog a világon. Kerékpárút felfelé, leválasztott kerékpárút a hídon, kerékpárút lefelé. Kihagyja a kellemetlenül forgalmas Dunaharasztit, kihagyja a nagyon vacakul járható HÉV hidat, egyből betesz Szigetszentmiklósra, a Rév utcába. Remek.

A tököli parkerdőn… lehet, hogy át lehet tekerni normálisan, de most nem sikerült. A probléma valójában az, hogy a parkerdőnek minél délebbi szakaszán lehessen átbringázni. Ugyanis egy idő után a Szigetcsép-Tököl út elfordul nyugatnak, a kanyar után már nem érdekes az áthajtás. A ma tesztelt földút volt az utolsó szóbajöhető út. Nem vált be. Pedig. Sima volt. Nem volt rajta gödör. Ellenben volt rajta bokáig érő puha homok. Gyakorlatilag az út felén tolnom kellett a bicajt.
Azért nem kicsit morogtam. Ugyanaz, mint a lipnói-tónál. Ott van egy bringaút a tó körül, de van egy 4 kilométeres szakasz, ahol nulla, zéró, semmi lehetőség sincs arra, hogy kerékpárral átvergődjünk. És itt is. Körbebringázhatod a Csepel-szigetet, de Szigetcsép és Szigethalom között csak a kizárólag tankkal járható földút van. Keresztül kell vágnod a szigeten Tökölig, majd visszatekerned az RSD-ig.

Ettől még bejártam a kerülő utat. Sikerült találnom egy rövidebbet, mint az eddigiek, de azért még elég hosszú ez is. (Ráadásul pont ma szabadságolás miatt nem volt lángos a lángososnál, azaz kútbaesett az ebéd.) Itt inkább a múltkori út tekinthető sikeresnek. Szigetcsépről hazafelé lehet értelmes exit stratégia az is, hogy ha már kerülünk, akkor érdemes elmenni az emeletesbuszos kocsmához.

Halas Guszti. Az egy kocsma. Az RSD felső szakaszán. Ahol már évek óta nem jártam. És ahol eddig nem volt említésre méltó kiszállóhely. Most már van.

Képek




Útvonal

A könyvek, ahogy kiválasztják az olvasóikat

Nehéz elhinni, de volt olyan időszak, amikor teljesen rajta tartottam a kezem a könyvkiadás ütőerén. 2-3 naponta jártam könyvesboltba, naponta antikváriumba. Idegen városban az antikvárium volt az első, amit felkerestem.

Mára ez jelentősen megváltozott. Hatalmas könydömping van, a mezőny pedig elkeserítően felhígult. A marketing próbál tolni a sok egyforma könyv közül néhányat, de ebben sincs köszönet. Ma már képtelen lennék órákat eltölteni egy könyvesboltban. Még ha be is nézek néha, teljesen idegenül érzem magam. Leveszek egy fantasy könyvet. Nézzük, miről szól? Orkok, tündék, törpök. Faszom. Legalább nevezzétek már át egy kicsit, legyenek mondjuk újra törpék, tündérek, vagy valami, de ez így rohadt unalmas. Egyszerűen hiába nézegetem át a szigeteket, nincs olyan könyv, amely megszólítana. Néha egy-egy Rushdie. De ez csak a szabályt erősítő kivétel.

Mielőtt kijavítanál, elismerem, nem minden tűnik vacaknak. Vannak könyvek, melyek incselkednek. Csak éppen az én életvitelem mellé már nem fér bele, hogy nekiessek mondjuk a Párhuzamos Történeteknek. Viszont az is igaz, hogy néha, impulzusszerűen arcomba ordít egy könyv, hogy ‘te most itt hazaviszel, érted’? Én pedig megszeppenve hazaviszem. Utoljára azt hiszem a Rövid Traktortörténet Ukránul című könyv volt ilyen és egy pillanatra sem bántam meg.

Később leülök otthon a fotelembe. Mellette az olvasatlan könyvek polca. Leveszek egyet. Heidegger: Lét és Idő. Hmm. Ehhez még érnem kell egy kicsit. Mondjuk száz évet. Aztán végignézek a polcon. Csupa olyan könyv, amely nem véletlenül figyel az olvasatlanok polcán. Egyszer megvettem, hazavittem, dédelgettem ezeket… és bízok benne, hogy valamikor majd csak megszólítanak. Tudok várni.

Tényleg tudok.

A 90-es évek elején feljöttünk Nejjel valamiért Pestre és ismerősnél aludtunk. Este kifigyeltem, hogy a közeli Téka raktárban könyvkiárusítás lesz. Ez harci induló volt számomra. Reggel fél nyolckor már ott voltam az udvaron, a kis kerekes bevásárlókosárral. Meglepő módon voltak jó könyvek is. Plutarkhosz párhuzamos életrajzai. Néhány kötet Livius monumentális munkásságából. Volt még sok más is, de nem emlékszem mindenre. És volt két meglepő, nagyon vaskos könyv. Reprintben bekötött Nyugat évfolyamok. Sajnos mire odaértem a raklaphoz, már csak kettő volt: 1909/II. félév, illetve 1910/II. félév.
Habár a Nyugatról csupa jó dolgokat tanultunk az iskolában, de akkoriban még nem voltam kíváncsi rá. Megvettem, mert olcsó volt. Hazavittem. Ahogy egy haverom mondta, jó kis könyvek ezek, olyan szobadekorációk. Plutharkosz, Livius, Nyugat. Olyan műveltnek tűnik tőlük az ember, ráadásul a vakolat hibáit is eltakarják. Felkerültek az olvasatlanok polcára. Komolyan gondoltam a dolgot, tehát az azóta eltelt két nagy vérengzés során sem dobtam ki egyiket sem. (Kétszer is ezres nagyságrendben szórtam ki könyveket, gyakorlatilag a kukába, mert amilyen dömping van, az antikváriumok már csak ritkaságokat vettek be. Legalábbis az ezredforduló környékén így volt. Ezzel foglalkozó alapítványt nem sikerült kinyomoznom.)

Aztán ma szólalt meg az egyik. Kábé 30 év után. Éppen üldögéltem délután a nappaliban, a munkát befejeztem, a munkaidőt lekönyveltem. A négy napja tartó Autumn Series dartsversenynek tegnap lett vége, a World Series of Darts döntő két nap múlva indul, a bringás baleset miatt mozogni sem tudok, nanemár, tényleg, mit csináljak? És ekkor jutott eszembe, hogy mi lenne, ha belenéznék a Nyugatba? Ez alatt a harminc év alatt azért csak műveltebb lettem. Ma már sokkal több nyugatos szerzőt ismerek. A fejem lágya is benőtt. Most már például olvasok esszéket is. Nézzük meg.

Nos, egyelőre el vagyok varázsolva. A nyelvezet. A helyesírás. Olyan, mint egy igazi óbarack pálinka.

Idézet rögtön a második oldalról
Életének ezek a bennünket érdeklő eseménycsoportjai; de az életrajz nem mond itt semmit, sem a tudománynak csúfolt psychopathologiai módszer.
Nesze neked Freud Zsiga.

A tartalom pedig… gondold el, még senkinek fogalma sem volt arról, hogy hamarosan jön két világégés, kommunizmus, fasizmus, totalitárius diktatúrák, százmillió halott, spanyolnátha, atombomba… úgy általában a civilizált emberiség történetének legkiábrándítóbb évszázada. (Persze jó vagyok, mi sem tudjuk mi jön. Ránézésre túl sok jó nem.) Az alkotók csak írták a verseiket, novelláikat, esszéiket. Éltek, reméltek, időnként morogtak. Adtak, vettek. Igen, a reprintben benne maradtak a korabeli hirdetések is. Meg a teljesen abszurd vasúti, illetve katonai értesítések. (Komolyan, az elsőre azt hittem, hogy valami avantgárd novella.)
Úgyes volt a könyv, pont jókor szólított meg. Most már képes vagyok élvezni a zamatát. Fiatalabb koromban valószínűleg untam volna.

PS.
Igen, tudom, a MEK-en fent van az összes szám. De túl sok öröm nincsen benne. Plain textben egyszerűen kiábrándító, arról nem is beszélve, hogy a szöveg utána lett igazítva a mai helyesírási szabályoknak, kifejezéseknek. Ezzel pont az írások zamatát vették el. (A fenti idézetnél a ‘psychopathologiai‘ szót például a MEK változatban átírták arra, hogy ‘pszichológiai‘. Igen, ma így nevezzük, de amikor Elek Artúr a cikket írta, akkor meg még máshogy. Eh.)

Almavirág

Vannak történetek, melyeket nem hogy az unokáink, de még a gyerekeink sem hisznek el.

Az a múltkori séta a szervízre várás közben valójában egy nosztalgia séta volt. Bevillant, hogy az útnak nem csak két iránya van, lehet rá merőlegesen is sétálni. Így céloztam be a Wekerle-telepet, ahol korábban tíz évig laktunk.

Nem tudom, mennyire általános, de azt vettem észre, hogy a múltamhoz kötődő helyek közül meglehetősen sok átalakult, pont annyira, hogy érzelmileg már ne jelentsen semmit. Egerben a gyerekkorom helyszíne felismerhetetlen. Szekszárdon az egész laktanyát eldózerolták. És a Wekerle is átalakult: újjáépítették a Kós Károly teret, illetve mögötte az Almavirág teret is. Ne érts félre, az utolsó kettő kifejezetten jól sikerült, sokkal jobb lett, mint volt. Csak már az otthonossága nincs meg számomra. Ottlakóból turista lettem.

Megálltam az Almavirág téren és szétnéztem. Igen, jót tett neki a körforgalom. Aztán nézzük csak… hé, hová tűnt a telefonfülke?
Lebontották. Elvitték.

1997 őszére sikerült eladnunk a bakonyi házat. Ott figyelt a zsé a számlánkon. Már csak meg kellett találnunk az ideális lakást. Húsznál több helyen voltunk, szorgalmasan bejártuk Budapestet. Volt egy excel-táblám, abban vezettem mindent. A vízszintes sorokban az egyes lakások, a függőleges oszlopokban a szempontok. És nem hiszed el, volt olyan oszlop is, hogy legyen a közelben telefonfülke. Nem mondom, hogy a Wekerle ezzel nyert, de ez is lendített a helyezésén.

Igen. 1997-ben még kemény volt a telefonhelyzet. A Matáv valamikor 1995/96-ban veszítette el a monopóliumát. Az EPT területén (itt dolgoztam) gombamódra szaporodtak a telefonvonalak, de a Matáv még ekkor sem törte össze magát. Előtte pedig… telefonhoz jutni majdnem akkora macera volt, mint egy kiválasztott színü Zsigulihoz.
Hogy mást ne mondjak, a bakonyi faluban, ahonnan felköltöztünk 1996-ban, egyáltalán nem volt normális telefon. Kézi dinamós vonal volt kihúzva a bányaigazgatóhoz, az iskolaigazgatóhoz, az orvoshoz, a paphoz meg egy a postára. Ha telefonálni akartam, bementem a postára, leadtam a számot, a kisasszony betekerte a számot, majd átkapcsolta a fülkébe. Nem volt túl kényelmes, de akadt előnye is. Télen, amikor a hó beterítette a faluból kivezető mindkét hágót, elsétáltam a postára, betelefonáltam a főnökömnek, hogy homeoffice, utána pedig semmi esélye sem volt, hogy elérjen.

Egerben szerencsések voltunk, ha más nem is, de elég sokáig volt egy ikervonalunk. Ez azt jelentette, hogy egy vezeték, két hívószám, két készülék. Ha az egyik telefonon beszéltek, akkor a másikon nem lehetett. Ne tudd meg, mekkora veszekedések voltak emiatt az alattunk lakóval.

Na szóval, ebben nőttem fel. Ezért volt különösen fontos, hogy legyen a lakáshoz közel egy telefonfülke.

Mobiltelefon? Ne bolondozz. A Bakonyban nem igazán volt térerő. Egyedül a 450-es Westel pislákolt, de a készülék akkor még horribilisen drága volt. Az ezredfordulóra lett normális, hogy kaptunk céges mobiltelcsiket. (Nekem még volt előtte pager-em is.) Nagyjából ekkor kezdtünk aggódni a telefontársaságban, hogy a mobilok hamarosan felfalják a vezetékes telefont. Fel is falták. Az a hülye helyzet fordult elő, hogy a 20-25 éven keresztül áhított, vágyott vezetékes telefonnak csak 3 évnyi virágzás jutott. A mobil elsöpört mindent: a vonalakat, a céget.
Pedig mennyire örültem, amikor felköltöztünk: én a telefontechnikában, Nej az olajiparban, mi bajunk lehet? Ja.

Csak ha nevetek

Eddig nem írtam róla, mert nem volt kedvem. Mondjuk, úgy általában írni sem.

Szombaton, azon a bringakörúton, volt egy csúnya taknyolásom. Murvás úton országúti bringával belementem egy murvacsapdába, a bringa kicsúszott oldalra én pedig a másik oldalon landoltam.
Ha rám hallgatsz, nem öregszel meg. Fiatalkoromban 4-5 méterről ugráltunk le sima, kemény talajra. Gurultunk egyet, felálltunk, röhögtünk. 20 éve azért hagytam abba a focit, mert elég erőszakos játékos voltam, sokszor ütköztem, sokszor estem. Aztán azt vettem észre, hogy minden esés után hetekbe tellett, mire regenerálódtam.
Ez volt most a bringánál is. Oké, az várható volt, hogy a bal oldalamon nem marad bőr. Ez tipikusan az, amire azt mondja a férfiember, hogy katonadolog. (Szemben például a náthával, mely halálos nyavalya.) Lemostam, sziszegtem, bekentem, sziszegtem, gyógyul. (Bár nem kicsit ronda.) Ami viszont felettébb kellemetlen, az a borda. Vagy zúzódás, vagy repedés, vagy törés. De valami ilyesmi. (Kórházba nem megyek, mert egyrészt nem akarok koronavírust, másfelől meg akármelyikről is van szó, úgyis csak azt tudják mondani, hogy maradjak otthon, pihengessek.)
Szombaton helyi érzéstelenítést választottam (két üveg bor), sikerült is elaludnom háton fekve. Vasárnap már más nap volt. Nem egyedül voltam, nem engedhettem meg, hogy ordítva horkoljam át az éjszakát. Levonultam a nappaliba. Egyébként is szeretek a kanapén aludni, különösen meleg éjszakákon. Egy dolgot felejtettem el: hogy az egyébként alvásra alkalmatlan kanapén való alvásnak koreográfiája van. Máshogy nem megy. És ebbe a koreográfiába nem fért bele, hogy csak az egyik oldalamon fekszem. Reggelre olyan szinten gyulladt be a jobb vállam és a jobb karom, mint azon a rossz emlékű Balaton-átúszáson. Na, ekkor már elég hülyén néztem magam elé. Nem tudtam behajlítani a lábam. Nem tudtam leguggolni. Nem tudtam lehajolni. Nem tudtam nagy levegőt venni. Nem tudtam orrot fújni. Nem tudtam krákogni. Képtelen voltam köhögni, tüsszenteni, szerencsére ez utóbbit sikerült rendre elfojtanom. (Pedig allergiaszezon van.) A csuklás megölt volna. Nem tudtam nagydolgozni. Nem tudtam böfizni. Nem bírtam a vállamnál magasabbra emelni a jobb kezem. Egyáltalán nem bírtam súlyt emelni a jobb kezemmel. Nem tudtam borotválkozni, nem tudtam fésülködni. Gondolhatod, hogyan néztem ki. Szerencsére a lakást elhagyni sem tudtam.
Így jött el a hétfő éjszaka.
Nem volt jó. Bal oldalon a bordafájás, jobb oldalon a kezem. Megfordulni csak a fejem segítségével tudtam.
Reggelre begyulladt a nyakam is. Most nem tudom forgatni a fejemet.

Na, ez az, ami már majdnem a ‘csak, ha nevetek’-érzés.

PS.
Viszont kedd estére elmúlt a hőemelkedésem, szóval mégis inkább sebláz volt, nem korona, which is nice.

Nincs még vége

Néhány apró hír, megjegyzés a Flór Ferenc utca leburkolásával kapcsolatban. Mert a környéken kezd elterjedni az az álláspont, hogy ennek a cirkusznak már vége, rendeződött helyzet. Nos, nem.

1. Elérhetőek lettek az új tervek.

Innen lehet egy nagy pdf-ben letölteni, innen pedig darabonként. Az utóbbiban vannak látványtervek is, köztük egy rövid videóval.

Nos, ezzel azért vannak problémák. A terv szerint az út szélessége 3-4,25 méter között van, mellette 0,5 m zúzottkő szegéllyel. Az testvérek között is 3,5-4,75 méter szélesség. A látványvideón viszont láthatunk egy saccra 2-3 m széles burkolt utat. Zúzottkő szegélyről szó sincs. Az már csak hab a tortán, hogy az út továbbra is meglehetősen közel megy a kerítésekhez, azaz a burkoláshoz továbbra is ki kell irtani a meglévő növényzetet. Azaz a videón látható növényzet talán 20-30 év múlva fog kialakulni. Amit van, amikor be kell nyelni, lásd a Wekerlén a gyönyörű, de beteg platánfák kivágását, viszont itt semmi nem indokolja az út burkolását, eltekintve persze a korábban említett gyanúktól.

2. Gyűlnek az aláírások

Jelenleg kábé 470 aláírásnál járunk. Tényleg nem tudom, hogyan tudnánk még máshogy demonstrálni, hogy nagyon sok ember nem akarja ide ezt a burkolt utat.

3. További Facebook törlések

Szél Bernadett írt a Facebookra egy posztot.

Most ne menjünk bele abba, hogy mennyire jogos az írás. Szar ügy, de így, fordított helyzetből már látom, hogy miért nem tudunk mi sem betörni a szélesebb nyilvánosságba. Amit a képviselőnő írt, az egyszerre jogos és bicskanyitogató. Csakhogy a poszt alatt megjelent egy önkormányzati képviselő is és amit írt, az szintén jogosnak tűnik. Innentől én, aki nem ismerem a környéket, össze vagyok zavarodva. Nyilván ha nekiesnék, kimennék, illetve többnapi nyomozással visszafejtenék mindent, átolvasnék több kilogram hivatalos iratot, ki tudnám nyomozni, mi a helyzet. De erre már nincs sem időm, sem energiám. Azaz ha nálunk minden kommunikációs kísérletnél megjelenik Petrovai – és mindig megjelenik – majd nekiáll tolni az önkormányzat hazugságait, akkor mindazokat, akik nem az utcában élnek és nem látják nap, mint nap, mi folyik itt, azokat sikeresen összezavarja. A végén pedig mindenki, aki nincs közvetlenül érintve, ráun a témára. Hiszen milyen könnyen léptem át én is ezen a biatorbágyi konfliktuson.

Igen, jól látod, pontosan arról van szó, mint amikor a két kisgyerek megjelenik a szülők előtt és bőgve kezdik mószerolni egymást. Hogy ki kezdte. Hogy mit csinált a másik. Az egyik biztosan hazudik. De a szülőknek nincs idejük kibogozni a történteket, így mindkettőt büntibe vágják. Ebből kijöhet az, hogy a kölykök ráébrednek arra, hogy maguk között kell megegyezniük. De ugyanúgy kijöhet az is, hogy a kölykök azt a következtétést vonják le, hogy a sikerhez elég az is, ha kitartóan hazudnak.

Nos, itt az történt, hogy a 18. kerület Facebook csoportjában valaki megosztotta Szél Bernadett írását. A kommentekben értelemszerűen előjött a Flór Ferenc utca is, aztán 3 nap múlva az egyik admin (nagy eséllyel Petrovai, nagyon úgy tűnik, hogy ő váltott át Rambo üzemmódba az utcánkkal kapcsolatban, tudod, ‘ez az én harcom’) kitörölte az egészet, megosztással, kommentekkel egyetemben.
Nemrég Kunhalmi Ágnes előtt lett szembesítve azzal, hogy miért töröl ki minden ellenvéleményt az utcánkkal kapcsolatban? Annyit reagált, hogy untatják a hozzászólások, azért töröl.
Így áll jelenleg a demokrácia a kerületünkben.

4 Sajtófigyelő rovat

Előljáróban tisztáznék egy fogalmat. A diktátor kifejezés nem csak azt jelenti, hogy valaki egyedül ural erőszakosan egy országot. Bárkit lehet diktátornak nevezni, aki a rábízott hatalommal diktatórikus módon él vissza.
Nézzük ezt a cikket. Az írás első felében a szerző azt elemzi, hogyan lehet küzdeni egy diktátor ellen. A második részben pedig konkretizálja a mondanivalóját Magyarországra és Orbánra. Ezt a részt most hagyjuk.
Az első részből idézgetnék.

A történelmi tapasztalatok és ismeretek… …azt a húsba vágó felismerést eredményezte (sic), hogy diktatúrákkal, diktatórikus módon működő, a politikai fundamentalizmus elméleti alapjaira és gyakorlatára építő politikával nem lehetséges és nem is szabad (látszat)kompromisszumra, különféle (látszat)alkukra alapozott (látszat)megállapodásokra jutni.

A diktátor tehát – önnön lényegéből és a fogalom természetéből fakadóan – valójában sohasem kompromisszumra törekszik, hanem a legkülönfélébb hatalomtechnikai megfontolásokból és számításokból puszta időnyerésre, a közvélemény félrevezetésére, s a hamis látszatok fenntartására. A diktátorok számára egy végigtárgyalt megállapodás, egy aláírt szöveg, az alkotmányban vagy a törvényekben foglalt elvek és értékek, avagy az íratlan szabályok (a „láthatatlan alkotmány”) semmit sem jelentenek…

Másfelől súlyos tévedés a diktatúrával folytatott párbeszéd és alkudozás naiv szándéka, ugyanis az ilyen törekvések, akarva-akaratlan, fakadjanak azok kifejezett jó szándékból, avagy sanda megfontolásból, kizárólag a diktatúra legitimációját szolgálják. Azt a teljesen hamis és fogalmilag ellentmondásos látszatot teremtik meg, mintha a diktatúrával vagy a diktátorral lehetséges volna az értelmes és érdemi, a közös érdekek mentén kialakítható diskurzus, vagyis azt az illúziót keltik, mintha a diktátor nem az volna, aki…

Nos, ez van. A közelmúltban Bolgár György és Kunhalmi Ágnes is elvállalta, hogy megpróbál közvetíteni közöttünk. Nemes szándék, de felesleges. Ez az önkormányzat, legalábbis ebben a témában, már rég letért a demokratikus útról. Az érintettek háta mögött hoznak döntéseket, kizárólag akkor kommunikálnak, amikor már nincs jelentősége, de az időhúzás fontos, az adott szavukat simán felrúgják, azzal sem foglalkoznak, hogy a hazugságaik ellentmondanak más hazugságaiknak, aljasul kihasználják a pandémia okozta bürokratikus zavarokat, zsarolnak, fenyegetnek, majd a felmérést törlik, mivel még így sem a nekik megfelelő eredmény jött ki, az ellenvélemények elől elzárják a nyilvánosságot. Ezek után hogyan lehetne egy ilyen hatalommal egyeztetni? Milyen garanciákat lehetne tőlük elfogadni?

© 2020 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑