Húsvét Tiszafüreden

Tiszafüred
2019.04.19; péntek

Hamvazópéntek, vagy Dobszerda, vagy a jó ég tudja, mi. Mindenesetre munkaszüneti nap, azaz tépés le a Tisza-tóra. Tavaszi időt mondott a levelibéka, kellemesen meleg, sajnos erősen szeles is, de majd kezeljük.
5.30-kor ébresztő. 7.30-kor már M0. Meg akartuk úszni a tömeget, a dugókat, a karambolokat. Mert mások is úgy ünnepelnek, mint mi. Komolyan mondom, ennek a vallás nevezetű izének ez az egyetlen pozitív vonzata. A munkaszüneti napok.

Igen, tudom. Elnézést mindenkitől, akit bánt ez a hozzáállás. De nézzetek körül: amit ma Magyarországon vallásnak neveznek, az piszkosul nem az. Szemforgató, ájtatos, képmutató politikai helyezkedés, visszaélés a naív, egyszerű emberek hitével. Pokolra való.

Ja, felkészültünk arra, hogy nem lesz bolt. Proteincsokik, 5 vekni kenyér, meg némi sör.

10 óra körül már lent is voltunk. Kemping. Recepció.
– Izé, nincs itt a kulcs. Mindjárt szólok és hozzák – buzgólkodott a recepciós.
– Jó.
Vártunk.
– Volt valami tulajdonosváltás? – kérdeztem közben a hapsit. Ugyanis a régi nőt – Katit – nem láttam, a hosszú hajú pacák meg új volt.
– Nem, nem igazán.
– Továbbra is Misi van?
– Igen, csak most nincs itt.
Vártunk.
Olyan háromnegyed óra múlva előtámolygott Misi. A góré. Padlórészegen.
– Szervusz Misi! – üdvözöltem.
Elég sokáig csak nézett. Imbolygott. Hunyorgott.
– Szervusz – bökte ki végül.
– A V3 kulcsa kellene.
– Hozom.
Hát, nem szaggatta fel az aszfaltot, de egyszer csak megjelent a kulccsal.
– Misi, remélem, nem mi ébresztettünk fel!
– Ugyan, dehogy – vigyorgott – Már reggel hat óta ébren vagyok.
Azaz nem ám tegnapról maradt az a részegség, hanem délelőtt tízkor már aznapi volt a termés. Ez az igazi mutatvány.

Ja, hogy miért tegeztem le? Pár évvel ezelőtt tábortűz mellett órákig beszélgettünk Misivel arról, hogy melyik sörtől mennyit lehet fingani. Úgy gondolom, két férfiember között az ilyesmi elég masszív kapocs tud lenni. (Nej a háttérben röhögött.)

Átvettük a szállást. A szokásos faház.

Gyors előebéd, egy sör, aztán mentünk is a vízre. Kajakkal, naná.

Nej tavaly októberben kapta meg az új kajakját, pont olyan passzban, hogy mire ki tudtuk volna próbálni, már télire váltott az idő. Új kajak, instabil kajak… nem vállaltuk be a jeges vizet.

30-as szél, 50-es széllökések. 1-es viharjelzés. Pontosan az az idő, amikor semmit nem lehet csak úgy lerakni, mert elviszi a szél. Nem hiszed? Nej új kajakját egyszer csak felkapta egy szélroham és 5 méteren keresztül görgette. Csak néztünk. Nem szoktunk hozzá az ilyesmikhez egy tengeri kajaknál.

A Tisza-hídnál kedves ismerősök. Ők is kajakot jöttek tesztelni. Az az ártatlan, aranyos optimizmus, az. Mind a két lány meg volt győződve, hogy élete legjobb kajakjában ül. Kíváncsi vagyok, mik lesznek a vélemények a mézeshetek után.

Lefelé a Tiszán nem is volt semmi gond. Viharos szél volt, de hátulról jött. Gyakorlatilag egy merő száguldás volt az egész. A Kormorán kikötőig. Ott ugyanis visszafordultunk és elindult a hegymenet. Az Örvényi morotva tóvá szélesedik és a tavon az erős szél komoly hullámokat nevelt ki. Be is tepertünk a nádasba, de ezzel csak elhalasztottuk az igazság pillanatát. A köztes tóban már nem volt menedék, neki kellett szemből menni az itéletidőnek. Kemény volt. Mintha higanyban eveznénk. Húztunk mint az állat, laposan, mert a lapátot fel sem lehetett emelni az erős szélben, a kajak meg alig ment. És persze ilyenkor jelentek meg a barom motorcsónakosok is, akik úgy húztak el mellettünk, hogy nem vettek vissza a gázból. Azaz nem csak szemből jöttek nagy hullámok, hanem alkalmanként oldalról és hátulról is. Néha tényleg nem lehetett tudni, merre kapaszkodjak, mert pillanatok alatt változott, hogy merről jön a lökés. Az Albatrosz kikötő előtt, ahol oldalról becsatlakozott egy tölcsérszerű ág, felerősödött széllel és hullámokkal, tényleg nem tudtam, mi lesz ebből. Fog összeszorítva, húztam a lapátot és igyekeztem nem felborulni. Durva volt, de végül sikerült befutnunk a kikötőbe. Onnan meg már valahogy hazaevickéltünk.

És ez még csak a bemelegítés volt.

Jéghideg faház. Kint meg meleg. Jéghideg fürdőszoba. Langyos víz. Kocogó fogak.
Utóebéd. Szivar.
Séta. Együnk lángost. Azt mondta a csajszi, hogy 30-40 perc. Körbenéztem. Vendég volt vagy 20. Ha mindenki lángosra várt volna, akkor is csúf eredmény lett volna a félóra. Na jó. Hamburger. Majdhogynem ehetetlen volt. A sör viszont csak enyhén volt vizes. Nem a strand büfé lesz a kedvenc helyünk.

Este favágás. Ezt végre élveztem.

Kifejezetten szeretek fát vágni. Észmunka, ügyesség és erő. Egyfajta kihívás. Komolyan mondom, ha el lehetne menni valahová napi egy órát fát vágni, minden további nélkül bevállalnám napi sportnak.

Tűzrakás a kandallóban. Jégkirálynő balra el. Csak az a baj, hogy amint leégett a fa, rögtön visszapofátlankodott. Este kitakarózva, kezünk-lábunk szétdobva feküdtünk le, két óra múlva már magunkra rántottuk mind a hat takarót, ami volt az épületben.

De még nem járunk az alvásnál.
Megjelent az októberi kismacska. Szépen megnőtt. Az étvágya is. Nem adtunk neki enni. Csak elpuhulna.

Aztán begyújtottunk a kandallóba. Ez is jó szórakozás. Utána pedig tűznézés.
Fura. A kandalló ablaka pont olyan, mit egy tévé.

Poroszló
2019.04.20; szombat

Reggel rekord gyors összekészülés. Fél nyolckor keltünk, megreggeliztünk, szivar, kávé, Nej még el is ment futni, kilenckor viszont már a vízparton voltunk.

Habár tegnap kifejezetten jó időt mondott mára a meteorológia, de ma már lett rajta egy kis légypiszok: délelőttre gyenge 10-es alapszél mellé 30-as széllökések jelentek meg a MET-en, szóval megint dzseki, kesztyű. Mert lehet, hogy nem találkozunk semmilyen széllel, de inkább melegem legyen, mint fázzak.

Fejlődik a turizmus. Ami akár jó is lehetne. De egyben romlik is a környék. Ahogy az már csak szokott lenni. Minél több a turista, annál elviselhetetlenebb a hely; és a Tisza-tónál ez sajnos már érződik. Még nem egy Firenze, de a régi szép időket lassan el lehet felejteni. Egyre több a bunkó, aki bérelt motorcsónakon nyomja, aki nem tudja, hogy más vízi járművek mellett visszavesszük a gázt, aki ordítva tolja neki a szűk járatokban, mert ‘csapassuk, geci!’, aki leszarja, hogy oda éppen tilos motorcsónakkal bemenni – miért ne szarná le, úgyse nézi a kutya sem – na meg egyre több a súlyosan nagy motorcsónak még a labirintusszerű járatokban is. A turizmusfejlesztés meg… mindent lehet, fiúk, lányok, csak hozzatok pénzt, jó sok pénzt.
Nem nehéz kitalálni, hogy ebbe a képbe a hozzánk hasonló nomád, bakancsos turista nem fér bele. Mi nem költünk eleget.

A Garmin GPSMAP64. Az egykori kedvencem. Útközben vettem észre, hogy megint eltűnt róla az összes track. Pedig tegnap este még leellenőriztem, hogy mindegyik megvan-e. Ez már egyenesen hajmeresztő. Oké, ma olyan úton jártunk, ahol behunyott szemmel is végigmegyek, de holnap pont nem ilyen lesz. Este ráraktam a track-et. De ott lesz-e indulás után is?

Átlapátoltunk Poroszlóra. Szabadstrand.

Kivágták a nádast. Azt az enyhet adó nádast, ahová mindig az első utam vezetett. Ugye több óra evezés, vécé a környéken sehol, ilyenkor nagyon jól tud jönni egy természetbarát nádas. Kivágták. Feltöltötték. Ide is épülni fog valami. A vicces az volt, hogy emiatt a nádas miatt döntöttem úgy, hogy kihagyjuk a Csicsman kikötőt és inkább többet gyaloglunk. Ja, és mondanom sem kell, minden fa, minden bokor környékén oldalgott egy-egy természetbúvár, akiket csak nem lehet oldalbahugyozni. Komolyan, nagyon zavarban voltam. (Aztán persze megoldottam, de de úgy, hogy én voltam az izé… Villámkezű Joe.)

A kajakban megint bekapcsolva maradt a kamera. Mely tény mögött két hajmeresztő esemény is meghúzódik: hogy bekapcsolva maradt… és hogy egyáltalán csak úgy ottmaradt, bedobva a beülőbe. Valahogy nem bízom annyira a kelet-magyarországi közbiztonságban, hogy csak úgy ott mernék hagyni egy full extrás gopró felszerelést – ember, még a kajakok miatt is paráztunk, hiszen bárki beleugorhatna és elevezhetne velük – erre mi történt? Ott felejtettem. Csak úgy bedobva a kajakba, még csak rá sem terítve semmit. Nyilván nem volt szándékos, nekem is csak akkor esett le, amikor a lángososnál akksit szerettem volna cserélni a kamerában, na akkor le is meredtem. Nem is maradtunk sokáig, téptünk vissza. Minden megvolt: kamera is, kajakok is.

A Tisza partján megint ismerősökbe futottunk bele. Hja, jó az idő, jó a Tisza-tó is (még), naná, hogy sokan mozdulnak rá. Pontosabban… szóval nem is tudom. Azt hittem, több kajakost, több kenust, több vízitúrázót fogunk látni, mert ideális volt az idő… de nem. Motorcsónakra épülő turizmus, az volt. Kajakos meg nem igazán. Szomorú.

Kikötés. Baromarcú, goromba horgász. Bármennyire is kellemetlen, de ezzel a kőbunkó, agresszív állatfajtával csak egyféleképpen lehet elbánni: nem foglalkozol vele. Nem szólsz vissza, nem veszekszel, legfőképpen nem anyázol. Ennek a baromnak ez a végszó, innentől teljesen feljogosítva érzi magát mindenre. Hiszen szidtad az anyját. Ignorálni. Nem is létezik. Ilyesmi nem fordulhat elő a te világodban.

A következő meglepi a szálláson jött. Nézném át a napi felvételeket… és sok-sok felvételen keresztül – gyakorlatilag félórán keresztül – semmi, csak valami feketeség, némi fénnyel. Bakker. Elromlott. Az új, a pár hónapja vásárolt kamera. Aztán csak leesett, hogy megint elfelejtettem a poroszlói strandon kikapcsolni, ez meg szorgalmasan vette a beülőben a spricót.

Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!

Hrabal mondását kifordítva, bőven elég, ha technikai felszerelést vásárolunk. Fél háromkor kötöttünk ki, háromtól ötig semmi mást nem csináltam, csak a technikai felszerelést csesztettem. A GPS-t, hogy akkor most mi van, mindenféle módon másoltam rá a track-eket, próbáltam reprodukálni a törlődést, de naná, hogy nem. Aztán fényképek, videók. Ekkor vettem ugye észre, hogy van jó félórányi videóm a kajak belsejéből. Már megint.

Ebből is látszik, hogy a James Bond történetek pusztán kitalációk. Ha valóságosak lennének, a hapi napi 16 órán keresztül csak a kütyüjeivel foglalkozna, hogy adott esetben egyből használhatók legyenek.

Utána megint a strandkocsma. Mert lángosban, hamburgerben már bemutatták, mit tudnak, de Nej halat akart enni, én meg gondoltam, megnézem a pizzát. Ez a kombináció egy fokkal már jobb volt, tulajdonképpen elment. Sok sörrel.

Utána átmentünk egy távolabbi strandbüfébe, ahol szürreélis élményben volt részem. Már messziról hallatszott, hogy egy jócskán kapatos vendég hangosan, szétfolyó beszéddel magyaráz valamit nagyon dühösen a haverjának a pult előtt. Ettől persze még odamentünk, hiszen csak az árlapra voltunk kíváncsiak. De nem tudtuk nem meghallani, mi volt a hőbörgés tárgya.
– És akkor… érted haver, akkor az mondta a vindóz, hogy nem tudja feltelepíteni a drájvert, mert bazmeg, nem hiszed el, azt mondta, hogy nem tudja leellenőrizni a tanúsítványát, hát a kurva anyját, most mond meg, mi a faszom volt ez? Baszom a szájukat, ha ők írták alá, hogy a kurva anyjukba nem ismeri a tanúsítványt? Két rohadt napomba került, mire ki tudtam kapcsolni az ellenőrzést! Hát mi a kurvaisten van itt?

Fogalmazzunk úgy, hogy Kelet-magyarországon, egy kocsmai hőbörgő részegtől nem ilyen tirádára számítottam. És gondosan eltitkoltam, hogy Microsoft rendszermérnök lennék.

Estefelé begyújtottunk a kandallóba. Eljött az idő, hogy irkáljak a naplómba. Erre kiégett a villanykörte. Amikor végre megtaláltam azt a pontot, ahol látom a billentyűket.

Gyertyafény. Fejlámpa. Romantika.

Este megint tűznézés.

– Tudod, mi a legbizarabb? Csak azért üldögélünk itt álmosan a konyhában, hogy etessük a tüzet. Mert tudjuk, hogy ha elalszunk, egy óra múlva ő is azt teszi.

Tiszavalk
2019.04.21; vasárnap

Indulás. 7 kilométer. Felfelé a Tiszán. Közepesen erős szembeszélben. Vidám lesz.
Fel-alá cikáztunk a két part között, ahogy az áramlás és az összevissza forgolódó szél kiadta. Volt, amikor sehogy, ilyenkor szoptunk. Örültem, amikor behúztunk a IX-es öblítőcsatornára. Mint kiderült, Nej meg élvezte a tiszai evezést.

A IX-es öblítőcsatorna kapuja szokás szerint megint überdurva volt. Határozottan örültem, hogy most befelé mentünk rajta.

Tiszavalk. Hiszed, vagy sem, eddig még soha nem néztem be ebbe a kikötőbe. Most viszont muszáj volt, ebben a kajakban 1.5-2 óráig bírom, után ki kell szállnom. Nej dettó. Kellemes meglepetés volt. Nagyon jó stég, volt klotyi… mi kell még egy megfáradt vándornak? Büfé sörrel, de ne legyünk telhetetlenek.

A két delfin. Stégen fekszenek, de még így is érződik, hogy száguldanak, ha jól hajtják őket.

Egy meglepő felfedezés. Nem gondoltam volna, de kajakos szempontból is kifejezetten jó a stég falára szögelt autógumi. (Melyet alapvetően a motorcsónakok számára applikálnak oda.) Mert igaz ugyan, hogy így távolabb vagyunk a stégtől, azaz nagyobb a kajak beborítása felé mutató erő, de maga a kajak két ponton van megtámasztva, elől is, hátul is, és sokkal stabilabb. Én például elegánsan kiléptem a kajakból. Az MP07-ből. Amelyből eddig még sohasem sikerült. Mindig csak a kifordulásos módszer működött.
Annyira, de annyira jól esett.

A labirintusban, ahová nem is mehet be motorcsónak, négy jött szembe. Az utolsóban három madárfotós ült elől, félméteres objektívekkel, kalandra feszülve. Én meg nem értettem. Ha tényleg madárfotósok, akkor tudhatnák, hogy a labirintus végén a Nagy Morotva van, ahová február eleje és június közepe között, pont a madárköltések miatt _mindenféle járművel_ tilos a bemenet. Azaz a labirintusba be sem mehettek volna motorcsónakkal, de a végén meg ki sem mehettek volna belőle, semmilyen járművel sem. Akkor meg? Leszarjuk?

Utolsó négy motorcsónak a szűk VIII-as öblítőcsatornában. Egyik sem vette vissza a gázt. Az egyikben 15 éves kölykök, padlógázzal nyomták. Oda is szóltam nekik, hogy a kurva nénikétek. Több időm nem volt a mondanivalóm kifejtésére. De használt az edukálás, mögöttem Nejnél már visszavették a gázt.
Az utolsó akkorát ment, hogy utána percekig pattogott a hullám a tiszafüredi strand partjai között. (Ja, mert már nem 4 lóerős horgászcsónakokkal nyomulnak, hanem tengerre is jó brutál motorcsónakokkal.) Addig örültem, amíg a hullámok kitettek a part mellé, utána viszont percekig ültem a kajakban, mert nem tudtam kilépni belőle. Vidám volt. Vidáman káromkodtam.

Nej ma wing lapáttal jött. Mert nagyon ambíciózus a lelkem. Fejébe vette, hogy egyszer le fog előzni. Most már ugyanolyan a kajakja, erősebb a lapátja, télen elkezdett evezni is egy kétpárevezős brancsban, gyúr rendesen. Miért ne?

Egy gyors hasonlat. Ha összevetjük a kajakot egy autóval, akkor azt mondhatjuk, hogy a kajak teste az áramvonalas karosszéria, a motor az az evező ember (az erőnlétével és a technikai tudásával), a sebességváltó (melyet magyarul borzasztó helytelenül használunk, hiszen valójában nyomatékváltóról van szó) pedig a lapát.

Ebből látható, hogy hiába azonos a kajakunk, de a motor már nem azonos, arról meg nem is beszélve, hogy ha a lapát nem illeszkedik tökéletesen a motor karakterisztikájához, abból végképp nem lesz hatékony evezés.
De ez csak az ordas elmélet, a magam részéről roppantul örülök a fejleményeknek és élvezem, hogy tudom felfelé húzni a Kedvest.

Másfelől viszont okos dolog volt ezt a winges kirándulást az utolsó napra hagyni. A nagyobb nyomatékot nem adják ingyen. Nej holnap a kocsiban úgysem fogja használni sem a kezét, sem a vállát, így valószínűleg túléli.

Kiszálltunk.
– Gabi, tisztában vagy vele, hogy már csak kilenc sör van a hűtőben?
– Mivan!!?

Oké. Ketten vagyunk. Utolsó délután. A helyzet nem tűnik annyira tragikusnak. De az.

Elsétáltam a recepcióra. Misi volt ott.
– Vennék sört.
– Az van.
– Sejtettem.

– Ja, meg reggel már szóltam, hogy kiégett a mappaliban egy égő.
– Igen, tényleg, mintha szólt is volna a srác.
– Hát, ja. Ki tudnátok cserélni?
– Majd ha visszajön és meghozza az égőt.
– Oké. Akkor legalább adjál sört.

Mert hogy ebből égőcsere nem lesz, az kurvafix.

Technika. A szokásos. Mivel ma nem volt semmi rendkívüli, így megúsztam másfél órával.

Volt egy apró malőr. Kerestem a Gpsmap64 cuccot. Nem találtuk sehol. Sem a kocsiban, sem a faházban. A kurvaéletbe! Hol veszhetett el? Nem kicsit volt veszélyes a helyzet, hiszen éppen tegnap vetettem fel Nejnek, hogy ez a készülék elég bugos, de a Garmin már elengedte, nem foglalkozik vele, azt mondja, hogy vegyük meg a gpsmap66-ost, amely 130-150e forint körül van. Ha ezt most elvesztem, az isten se mossa le rólam, hogy direkt volt és már a 66-osra gyúrok. Kerestük. Ezerrel. Végül Nej találta meg a fűben, félúton a kocsi és a faház között. Valahogy kieshetett a szatyorból, amelyikben a kajakos cuccok voltak.
Mindketten örültünk.

Felolvastam egy cikket Nejnek. Azt, amire azt írta a szerzője, hogy nem nagyon fogják felolvasni. Arról szólt, hogyan alakultak ki a káromkodások és melyik mit jelent. Egyrészt hízott a májam, mert az első magyar írott káromkodás (kurvanő fia szaros német) 100 évvel előzte meg az első angol káromkodást (valami fuck*), másfelől meg el-elcsodálkoztunk, hogy a mai papírkutya erősségű indulatszavaink régebben mennyire durvák voltak. Gondolok itt arra, hogy a ‘teremburáját’ az nagyjából azt jelentette, hogy ‘baszom a teremtés atyját’ (vö. második parancsolat), de még a sima ‘franc essen beléd’ is azt jelentette, hogy légy oly kedves és kapd el a francia betegséget, azaz a szifiliszt.

A macska, aki minél többet kapott enni, annál jobban reklamált. Meg kellett érnem, hogy Tiszafüreden, a világ végén, minden reggel egy egyéves macska baszogat. Mintha otthon lennék.

Ültünk a teraszon, kortyoltuk a sörünket.

– Te, feltűnt már, hogy mennyire eltaláltuk az új kajak színét? – vetette fel Nej.
– Hogy a fenébe ne! Ne tudd meg, mennyit izgultam. Hogy a netről, a monitoron látható szín alapján rendeltük meg. Amikor megjött, az volt az első dolgom, hogy egymás mellé raktam a kettőt. És csak akkor nyugodtam meg, amikor láttam, hogy tökéletesen eltaláltuk.

Ha esetleg érdekel valakit, a szín pontos megnevezése: közlekedési bíbor.

Este megint nem volt világítás. Fejlámpa mellett gyújtottunk be. Romantika. A sör pont kitartott. Mindenesetre köszönet az égő ki nem cseréléséért. Nagyon hangulatos este volt. Mint anno Úrkúton a kazánházban esténként.

Délutántól én feleltem a kazánért. Rendszerint levonultam a kazánházba egy üveg borral, leültem a tőkére, rágyújtottam és pakoltam a fát, a szenet. Ez volt a béke, a boldogság szigete. Néztem a tüzet. Időnként behallatszott, ahogy Nej ordít odafent a két gyerekkel, de ezeket a zavaró zajokat igyekeztem kiszűrni a zenből.

Egyébként, már csak mérnöki szemmel is, mennyire hülyeség már. Szigeteletlen, vékonyfalú faházba kandallót rakni. Begyújtasz, pokoli meleg lesz, aztán egy óra múlva kihűl az egész. Nyilván lehet húzni az időt… mint ahogy most is csinálom, de egyszer csak lefekszem én is.

Tulajdonképpen vége
2019.04.22; hétfő

Nej minden reggel fut. Hihetetlen, milyen változásokat képes előidézni még egy ötvenes embernél is, ha elkezd versenyekre járni. Csak nézek nagy szemekkel és örülök.

Pár szó erről a kempingről. Az egész terület olyan, mint a gazdája: jó helyen van, tele jó ötletekkel, megkezdett, de valahogy félbehalt fejlesztésekkel, itt-ott remek részekkel, de leginkább elhanyagolt, lepukkant. Mint Misi.
De, hozzáteszem, addig jó nekünk, amíg így van. Mert egyszer csak meg fog jelenni Mészáros & Mészáros és ideépít valami 30 emeletes monstrumot – lásd Balaton – mi meg mehetünk a picsába. Akkor meg már ezerszer inkább Misi.

Varjúháj

Nem, nem a Macbeth következik, hanem egy kis kertészkedés.

Tavaly került látómezőmbe a fent nevezett növény. Valójában fogalmam sincs, miért nem hallottam addig róla, hiszen igazán figyelemre méltó. Amikor kiderült, hogy kertépítő vállalkozó is vagyok, akkor vettem vagy 24 tő varjúhájat: 12 tövet a Herbstfreude (azaz Autumn Joy) és 12 tövet a Firecracker tipusúból. Az előbbi egy 50-60 centi magasra megnövő, szines virágú példány, az utóbbi pedig inkább kövirózsa jellegű, tarackos talajborító. És ha már lúd, legyen kövér: az őszi mámorból hetet beleültettem a terasz melletti kávába.

Azért volt ez bátor dolog, mert innen már sok növény kihalt, ráadásul most reseteltem a terepet, azaz teljes talajcserét hajtottam végre, majd ültetés után murvával mulcsoltam. Ha nem jön be a növény, akkor jó nagy szopás lett volna újrakezdeni.

Na szóval, varjúháj. Jogos lehet a kérdés, hogy mit akarok ebből az írásból kihozni?

Rehabilitáljuk a varjúhájat!

Mindenhol azt olvastam, hogy kifejezetten igénytelen növény. Nemhogy bírja, de kedveli a szárazságot, imádja a napsütést, a vacak talajt. Sőt, ha durván bánsz vele, néha még meg is korbácsolod, akkor különlegesen szép színekben fog pompázni.
Ideális növény. Nekünk való.

Egy apróság a családunkról. Nej felügyelete alatt már száradt el kaktusz.

Ahogy említettem, hét tő őszi mámort beültettem a kávába, ötöt a kerítésen kívül (majd később még ötöt a másik oldalra), 12 Firecrackert pedig szintén ide. Igénytelen, de jó vízelvezetésű talaj, ez kell neki. Meg is szórtam egy kis sóderrel. (Meleg kell? Kapsz.) A kerítés mellettiekkel kifejezetten durván bántam. Hiszen azt írták, ezt szereti.
Szerinted mi történt?
A 12 tő Firecracker, a legigénytelenebb, legmazochistább varjúháj… mind kipusztult. De a kintre ültetett őszi mámor is csak vegetál, olyan 10-20 centis magassággal.
Ellenben amit a kávávba ültettem, tiszta, tápanyagban gazdag virágföldbe, kifejezetten vízben gazdag talajba (a káva földjén folyik keresztül az egyik ereszcsatorna vize), na az úgy száguld, mintha dróton húznák. Egy hónapja bújt elő a földből az új adag növény, már most nagyobb, mint tavaly májusban, amikor ültettem. Pezsgő, élettel teli, kicsattan az egészségtől.

Na, szóval ennyit a varjúháj gyötréséről.
Lehet, hogy bírja, de egész biztosan nem élvezi.

Megkövetem a sportórámat

Igen, ilyen is van.
Amikor ökörségekkel találkozom, felhúzom magamat, aztán nekiállok billentyűket verni és már pusztán az, hogy cirkalmas kifejezésekkel hülyét csinálok az órámból, megadja az elégtételt és lenyugszom.

Szerencsére van valami háttérben futó processz az agyamban és pár nap múlva bejelez, hogy Öreg, nem voltál teljesen korrekt.

Ilyenek következnek most, persze nyakonöntve technikai infókkal is.

Fura, nem? Az angolban sem az adat szónak, sem az információ szónak nincs többesszáma. Nálunk simán. Mi kevésbé vagyunk finnyásak.

1. Grand Canyon
Kezdjük azzal a track-kel, amikor mentünk lefelé a Grand Canyonba. A Relive videó alapján gúnyolódtam az órával, miszerint nézzétek már, mekkora hülye, leszaladt a szakadékba, utána meg felszaladt a szemben lévő falon.

Mea culpa. Mea maxima culpa.

Egyszerűen annyi történt, hogy a perem egyik pontján felszálltunk a buszra, leállítottam az órán a mérést, aztán leszálltunk a buszról a South Kaibab trail beszállópontján, én pedig visszaindítottam az órát. Az meg jobb híján összekötötte a két pontot egy egyenessel. Azzal, hogy a két pont között volt egy szakadék, melyet a busz lazán megkerült, azzal már nem foglalkozott. Azzal nekem kellett volna, csak az indulat köde mögött a finomabb lapértékelés valahogy elmaradt.

2. Azok a borzasztó mérések a napi futótávon.
A helyzet az, hogy ezekre nem igazán találok mentséget, szóval ezek tényleg szarok. De azért árnyalható a kép.

Kezdjük ott, hogy mi is a GPS? Oké, Global Positioning System. Csak hát a világ mára jóval bonyolultabb lett.
Tudni kell, hogy az eredeti, a GPS nevű gps, az amerikai technológia. Globális, azaz igyekszik az egész világot lefedni, de alapvetően amerikai.
Katonapolitikai szempontból ez nem feltétlenül megbízható. Egy esetleges konfliktus esetén az amcsik simán letilthatják a rendszer használatát más birodalmak számára. Éppen ezért ezek a más birodalmak nekiálltak kifejleszteni a saját globális GPS rendszereiket.

  • GLOONASS
    Ez az oroszok GPS rendszere. Globális, naná, de elsősorban Oroszországra koncentrál, emellett pedig Észak-Európára. (Nagyon beragadt az a finn fiaskó, mi?)
  • GALILEO
    Ez pedig az EU saját GPS rendszere. Még nincs teljesen készen, hiányzik néhány műhold az égről, de már használható.

Elméletileg – hangsúlyozom, elméletileg – bármelyik használható bárhol. Gyakorlatilag viszont… szóval nagyon nem mindegy, hogy az adott eszköz az adott pillanatban hány olyan műholdat lát, amelyekkel képes kommunikálni.

Sportórák esetében ezzel a beálítással túl sokat nem szoktunk foglalkozni. A legtöbbször ugyanis nincs vele mit foglalkozni. Az óra ismeri az eredeti GPS-t, azaz az amerikait, aztán ennyi.
Csakhogy a Fenix5 elméletileg egy szuper óra. Ez annyiból igaz is, hogy Garminék az égegyadtavilágon mindent belepakoltak. Igen, ez már helyből tudta a GPS mellett a GLOONASS-t is. Én pedig, amikor egyáltalán megértettem, mi is ez a beállítás, nyilván bepöttyintettem, hogy akkor nálam minden sporttevékenységnél legyen egyszerre GPS+GLOONASS. Mert az több műhold, nyilván pontosabb mérés.
Ja. A kurva oroszok.
Utólag belegondolva, azóta bolondult meg az órám. Azóta kezdett el itt az erdőben is hülyeségeket mérni. Utána mért elképesztő marhaságokat a Grand Canyonban.

Ami azért nem kicsit meglepő, mert ott aztán tényleg elemében kellett volna lennie az amcsi GPS-nek. Ugyanis elsődlegesen mindenhol azt használja – ki sem lehet kapcsolni – a GLOONASS csak másodlagos. Maradjunk annyiban, hogy az a sok meredek szikla, biztos az nem tett jót neki. (Csak akkor a többiek miért tudtak jól mérni?)

Nemrég vettem észre, hogy egy firmware frissítéssel megjelent az óra menüjében a GALILEO is. Tehát az európai. Szépen átpötyögtem minden sporttevékenységnél, hogy innentől inkább a GPS+GALILEO kombinációt szeretném használni. Ez nem volt túl régen, de azóta olyan pontos track-eket látok, hogy örömömben könnyezik a szemem. Futásnál például nem tudom megmondani, hány kört futottam, mert pontosan fedik egymást a vonalak. Kerékpárnál még azt is látom, mikor kerültem ki egy huplit a járdán.

A magam részéről még nem nyugodtam meg teljesen, túl szép lenne, ha minden hibát erre a beállításra lehetne kenni. De pusztán az a tény, hogy az óra képes bravúrosan pontos mérésekre is, már felcsillantja a reményt.

[Update]
Nos, ennyit a reményről.

Itt látható az a track, amely optimistává tett. Senki nem mondaná meg első ránézésre, hogy két kör volt.

Itt pedig a ma – azaz szerda – reggeli track. Megint vacak. Eleve száz méterrel hosszabb, meg vannak benne hajmeresztő cirkalmazások.

Lemings way

Jó ez az öngyújtó.

Egy amerikai benzinkútnál vettem, a szivarkákhoz ideális. Csak éppen… egy kicsit kényelmetlen. Rágyújtáskor valahogy mindig Hemingway jut eszembe. Amikor magam felé fordítom a puska csövét és meghúzom a ravaszt.

Stat

Nézegettem a statisztikákat.

Ez már önmagában hiba. Ugyanis amikor az ember ír, akkor azt kell írnia, amiket éppen említésre méltónak gondol. A statisztika – tehát az, hogy milyen írásokat olvasnak leginkább az olvasók – már torzít. Ránézek és azt mondom, hogy ja, ti ezeket szeretitek? Oké, akkor innentől ilyeneket írok. Csakhogy ettől a ponttól már nem én vagyok, aki ír, hanem valaki, aki kiszolgálja az igényeket.

Az amerikai írások még számomra is meglepően komoly statisztikai értékeket mutattak. Majdhogynem megduplázódott a látogatottság, annak ellenére, hogy semmilyen médiakampányt nem folytattam. Annak ellenére, hogy – tapasztalataim szerint – sokan nem kedvelik a hosszú útleírásokat. Vov.

Igen, mert manapság az emberek a rövid, de frappáns írásokat kedvelik. Melyek nem túl megterhelők, ügyesen kifejtenek egy gondolatot, de csak egyet, nem többet és még a stílus is jó, plusz pont, ha lehet rajta röhögni. Ennyi fér bele napközben két unalmas munkafolyamat közé, vagy otthon délután egy párperces szünetbe. Én meg rendszeresen szembe megyek ezzel és borzalmasan sokat írok. Pedig a statisztika szerint a népszerű bejegyzések rendszerint mind rövidek.

Ha belegondolsz, ez a Facebook sikerének is a titka. Két kattintás és mindenki tudja, milyen egzotikus helyen vagy. Esetleg írsz mellé egy mondatot. Három kattintás és mindenki tudja, mit eszel. Dőlnek a lájkok. A hétköznapi életben bőven elég ennyi interakció. Kevés embernek van ideje/energiája/kedve hosszabb fejtegetéseket olvasni.

De azért itt is – mármint a meglepően népszerű amerikai írásoknál is – voltak kijózanító elemek. Hogy ne bízzam el magamat túlságosan.

Péntek este került ki a Page környéki csavargással kapcsolatos írás. Nem volt se jobb, se rosszabb a korábbiaknál. Mégis, a korábbi olvasottsághoz képest már csak 75%-os értéket tudott elérni. Mert péntek este volt. Nekem ez azt jelenti, hogy elsősorban nem azért jönnek ide olvasni az emberek, mert annyira érdeklik őket az írások, hanem azért, mert úgy általában valahogy el kell tölteni az időt és ezek az írások erre már elég jók. De ha van más, akkor az nyer.

Jelzem, ez teljesen rendben van. Éljétek az életeteket, bulizzatok, csavarogjatok, ezeket a dolgokat senki nem fogja megtenni helyettetek.

Ami miatt egyáltalán ez a bejegyzés megszületett, az az, hogy magamban helyretegyem a dolgokat. Nekem ezek az írások fontosak, talán a családtagoknak is, de nem árt tudatosítani, hogy mindenki más csak best effort alapon olvas. Azaz ha éppen nincs jobb dolga, akkor ezt választja.

Tulajdonképpen ez sem rossz.

Lecsó, máshogyan

De nagyon máshogyan.

Eleve április eleje van. Nem igazán lecsószezon. A lottóötöst sem vitték el mostanában, azaz nem lehet annyi pénzem, hogy primőr zöldségekből csináljak lecsót.

Nos?

Az történt, hogy a múlt héten vettem a boltban 60 deka ecetes almapaprikát. Vacak volt. A közelben lévő másik bolt mellett van egy vecsési savanyúságos, ott is vettem fél kiló ecetes almapaprikát. Még rosszabb volt.
Ott álltam 1,1 kiló meglehetősen béna ecetes almapaprikával. Mit csináljak vele?
Lecsót.

Oké, sejtettem, hogy nem ez lesz életem legfinomabb lecsója. Valószínűleg savanyú lesz. Ugye, maga a paprika, aztán meg a leve. Talán a paradicsom édessége képes lenne ellensúlyozni… ha lenne áprilisban paradicsom. Maximum konzervben van, de az meg olyan… ízetlen. Megoldjuk. Kicsit vastagabban fűszerezek, meg kap egy apró adag sztíviát. Ezek a paprikák ráadásul nincsenek is rendesen megérve, nyersebbek, harsabbak. Sebaj, majd tovább sütöm.

Természetesen kapott mindent, amit kell: vöröshagyma, parasztkolbász, sonka, filézett csirkemell. Fűszerként pedig brutál adag bazsalikomot, borsot, csípős gulyáskrémet, haragospistát. (Ez utóbb az erőspista négyszer erősebb változata.)

Milyen lett a vége? Érdekes. Az almapaprika nem puhult meg tökéletesen, a lé viszont teljesen lefőtt. Valami olyasmi lett, mint egy furcsa pörkölt, melyet összekevertem a savanyúsággal. Ízre? Háát… nekem az almapaprika nem számít csípős ételnek. Egy darab, két darab nem is csíp. De itt volt belőle 1,1 kiló. És a fűszerek, lásd fentebb. Az a helyzet, hogy a bazsalikomot kár volt belerakni. Haragos Pista átgyalogolt rajta.

Szerencsére az almapaprika vacak ízén is. Szóval végül sikernek könyveltem el.

A sportórám és a lehetőségeim

Ez is egy régi-régi visszatérő téma. Megunhatatlan. Legalábbis számomra. Remélem van legalább egy olvasó, aki hasonlóképpen gondolkodik.

Arról van szó, hogy Amerikában nagyon berágtam. A Grand Canyon túra életem legjobb túrája. Az volt tíz évvel ezelőtt és az volt idén is. Régebben nyilván nem volt semmilyen GPS eszközöm, idén viszont garmadával. Trekkeltem a Fenix5 sportórával, trekkeltem a túragps-szel és trekkeltem mobilon a Locus-szal. Az utóbbi kettő jól is sikerült. A sportóra viszont gyalázatosan leszerepelt. Csak éppen a Relive kizárólag ebből volt hajlandó animációt készíteni, a többiből nem. Hiába töltöttem fel mindet a Garmin Connect-re, úgy érezte, hogy egyszer már megcsinálta, többször nem fogja.
Amikor azt mondtam, hogy gyalázatosan leszerepelt, nem vicceltem. Ahogy korábban is írtam: 16 kilométer helyett 26 kilométert mért (összevissza ugrálva a sziklákon), 1300 méter szint helyett 130-at. Egyszerűen elfogadhatatlan.

Na jó, ne csak a levegőbe beszéljek, megmutatom.
South Kaibab trail
Vedd észre, hogy még csak a peremen sétáltunk, de az óra úgy érezte, hogy leszaladtunk a sziklafalon a mélybe, majd a szemközti sziklafalon visszaszaladtunk. Csak úgy, bemelegítésképpen. Aztán az utolsó szakaszon sem győztem fel-alá rohangászni a sziklafalakon. Mármint szerinte.
Bright Angel trail
Itt meg, mint valami hülyegyerek rohangásztam a völgy helyett a völgy falain. Szerencsére(?) az óra legnagyobb ökörségei nem érzékelhetők, a Relive gyalázatos megjelenítése miatt az utolsó, 900 méter szintkülönbségű túraútvonalból semmi nem látszik.

Ehhez vedd hozzá, hogy időnként még itt, az erdőben, egy pimfli futásnál is mekkora homályokat mért.

Majd az egyik kettlebell gyakorlat során végképp elveszítette a kapcsolatot a pulzusmérő övvel. Kipróbáltam mindent, még éjfélkor a kecskeáldozatot is, de semmi. Végignyomtam a gyakorlatot csuklón méréssel, a szokásos 200 kalória helyett 60-at mért. Érted? Ha nincs rajtam az öv – márpedig kajaktúrán, bringatúrán, gyalogtúrán nem hordom – akkor 66%-os hibával működik. Ennél az is jobb lenne, ha egy véletlenszámgenerátor saccolná meg a végső értéket.
Na, ekkor lett annyira tele a tököm, hogy azt mondtam: csere.
Igen, kinyomoztam, hogy két év a garancia, elméletileg vissza is tudnám adni, de immár annyira meggyűlöltem, hogy egy vadonatújra cseréltet sem tudnék, nemhogy szeretni, de elfogadni sem. (Arról nem is beszélve, hogy mennyi nehézségbe ütközne a hibák dokumentálása. Ugyanis nem mindig ennyire szar. Csak akkor, ha fontos lenne a pontos mérés.)

Oké. Nézzük, mit tud jelenleg a konkurencia a Garmin Fenix5 órával nagyjából azonos kategóriájú sportórák területén.

A Fenix5 jelenleg olyan 160e forint. (Már ha lehet kapni, mert mára már csak Fenix5 Plus van, 230e körül.) Ebben a ligában játszik a Suunto legújabb csodaórája, a Suunto 9 Baro (200e), illetve a Polar legújabb csúcskategóriájú órája, a Vantage V (160e).

Első ránézésre mindkettő nagyon jó. A Suunto bizonyos beállítások mellett képes 120 órán keresztül mérni. Ez valami elképesztő érték. A Polar nekem pedig mindig is a szívem csücske: egyszerűen látom, hogy Nej mennyire imádja az M430-as óráját, mennyire elégedett vele. A Vantage sorozat pedig gyakorlatilag a 430-as (pontosabban a V800-as) alapjaira épült új csúcsóra.

Nézzük meg mindkettőt alaposabban.

Suunto 9 Baro

Rögtön az elején a hidegzuhany. Ha a klasszikus 1 másodpercenkénti mérést használom, akkor az üzemidő 20 óra. A Fenix5 üzemideje, hasonló beállítással 25 óra. Hmm. Viszont… a Suunto tud egy bravúros trükköt. Képes GPS nélkül is pozíciót mérni. Azannya. Azt írja az internet, hogy a mindenféle szenzorokból (barométer, mozgásérzékelő) ki tudja számolni, hol vagyok, nem kell hozzá GPS. (Pontosabban induláskor nyilván kell.) Mondjuk így már érthető a durván magas üzemidő. Ha csak percenként mérek a GPS-sel, akkor sokkal tovább tart a szufla. (A tesztek szerint egyébként elég jó a pontosság. Ha nem csinálok gyors. éles kanyarokat, akkor oké.) De azért vegyük észre, ez nem mérés, ez saccolás.
Aztán jött a feketeleves.
– Az óra ugyan méri 7/24-ben az egészségügyi adatokat, de semmilyen módon nem szinkronizálja át. Sehová. Az órán meg tudom nézni, máshol nem. És az órán is csak egy ideig. Kapásból kizáró tényező, azaz stopper.
– Alváselemzés gyakorlatilag nincs. Stopper.
– A csuklón mérés nem túl pontos.
– Habár össze lehet lőni mobiltelefonnal, be is lehet állítani a mobilos értesítések megjelenítését, de az időt nem szinkronizálja. Csak. Ha időzónát váltottál, akkor kézzel kell utánahúznod az órát.
– Jelenleg két szinkronizáló alkalmazás is létezik. Egy új, mely még a fasorban sincs. Gyakorlatilag használhatatlan. Egyszer majd jó lesz. Meg van egy régi, amely _már_ nincs a fasorban. Nem túl biztató perspektíva.
– Csak Bluetooth van, ANT+ nincs. A BT pedig jelenleg még tré. (Ahány gyártó, annyi szabvány, nincs semmi átjárhatóság.)

Akit részletesebben is érdekel a dolog, itt van DC Rainmaker elemzése.

Polar Vantage V

Itt rögtön egy bonyolítás. A Vantage-ből van V jelű és M jelű is. Az utóbbi kevesebbet tud (pl. nem számol regenerálódási időt), és kisebb az üzemideje is, ellenben feleannyiba kerül. Azaz csak 80-90e forint. Nem tűnik rossz kompromisszumnak. (1 másodperces mintavétellel az M jelű mér 30 órát, a V jelű 40-et. Csak szólok, hogy a Fenix5 25 órát tud. Azaz a Polar órák nagy hátrányát, az alacsony üzemidőt mindkét óra kiküszöböli.)

A gond nem itt van. Nézzük részletesebben.

– Az m430-as hátán hat érzékelő van, a többi óránál megszokott három helyett. Ráadásul a Polar belenyúl a mérésbe is, az izzadással, elmozdulásokkal korrigál. Emiatt olyan szenzációsan jó még csuklón is az m430. Nej abszolút nem is használ övet. A Vantage esetében már nem ilyen jó a helyzet. Négy nagy és kilenc kicsi érzékelője van és pluszban még egy, nem működő. A Polar azt állítja, hogy a 13 érzékelő is bőven elég, azért nem üzemelték be a tizennegyediket.

Háát…

A valóság az, hogy a Polar rohadt sokat számol. Rohadt sokat nyúl bele a mérésekbe és rohadt sokat ír át bennük. Az, hogy ezt a GPS mérésekkel is megteszik, még valahol érthető. Aki vacakolt már ilyenekkel, láthatta, hogy a GPS mérések eléggé esetlegesek, nem árt, ha a mozgás folyamatosságából fakadóan korrigálják a mérést, kerekítik a trekket. Csak éppen a Polar trekkje túlságosan is kerek.
Ami viszont már tényleg durva, az az, hogy a pulzusmérésbe is belenyúlnak.

Oké, nem adom az ártatlan szűzlányt. Csuklón történő mérés (OHR, azaz Optical Heartbeat Rate, azaz optikai pulzusmérés) esetén muszáj belenyúlni, mert a csukló az a testrészünk, ahol a legnehezebb, majdhogynem lehetetlen optikai módon valós pulzust mérni. Elég kellemetlen, hogy úgy alakult a civilizációnk, hogy ott hordjuk az óránkat.

Szóval belenyúl a Polar is. Nem kicsit. Nagyon. Oké, ez valamennyire nem gond. Az már igen, hogy még így is borzalmasan vacak a mérés.

Mint amikor mi az egyetemi években levonultunk a mérőcsoporttal a Sport étterembe kocsmába géptan jegyzőkönyvet írni a laborgyakorlatról és addig alakítgattuk a ténylegesen mért értékeket, amíg azok az elvárt diagramokat adták ki.
Nos, a Polar ugyanezt csinálja, csak kábé tíz sör után.

– Ez sem kezel ANT+ eszközöket.
– Nincs smartphone notification. Ezt… ezt már hogyan? Helyből egy stopper.

Hjaj. Nos, azt kell tudni, hogy a Polar igencsak kutyafuttában dobta piacra a szériát és egy csomó dolog nem került bele helyből. Aztán a későbbi frissítésekben tették bele. Ilyen a Phone Notification is, mely a v3.0 verzióban jött ki idén februárban. De jelenleg már van.

– Viszont óriási piros pont, hogy mér úszás közben is pulzust. (Nem ANT+, nem Bluetooth, egyedi rádióhullámok.) Rögtön mellé egy fekete, ugyanis a H10-es mellpántja képes eltárolni úszás közben is a pulzus értékeket (mint a Garmin HRM-SWIM, vagy HRM-TRI), az óra viszont szarik rá, nem képes kiolvasni.

Összességében ennél az óránál is csak azt tudom mondani, olvasd el DC Rainmaker tesztjeit:
Polar Vantage V
Polar Vantage M

Külön felhívnám a figyelmedet az M óra összefoglalójára, ahol DCR kiemeli, hogy a Polar pozíciófogásából valójában semmi nem jött be: nem az övé lett a legpontosabb óra (sőt) és nem az övé a leghasználhatóbb (azaz profiknak leginkább bejövő) teljesítményelemzés sem. Na most nekem viszont pont ez a kettő számít. Számítana.
De még tanulságosabb a hozzászólások átnyálazása. Az írás olvasásakor nem csak nekem tűnt úgy, hogy DCR kolléga némileg elfogult. Három órát tesztelt párhuzamosan, egy Garmin órát mellpánttal, egy gagyi órát és a Vantage M órát csuklón. A mellpántos óra nyilván leverte a mezőnyt, de értelemszerűen kellett valami, ami a valóságos értéket méri. A gagyi óra annyira gagyi volt, hogy legtöbbször be sem tudta fejezni a mérést. A Polar viszont – szerintem – egészen jókat mért, legalábbis abból kiindulva, hogy a Fenix5 órám mekkora homályokat mért volna csuklón ebben a tesztben. Nem éreztem úgy, hogy a Polar megérdemelte volna ezt a kemény ledorongolást.
Nem írom le a teljes vitát, csak a lényeget. DCR azt állította, hogy a véleményét nem csak erre a pár mérésre alapozta. Két hónapig hordta az órát, rengeteg más órával is összehasonlította, igaz, nem tesztkörnyezetben. Ebből jött ki az, hogy a Polar sokszor mért hülyeséget.
A konklúzió pedig… hosszú. De nekifutok.
A csuklón történő optikai pulzusmérés majdhogynem lutri. Minden embernek másféle csuklója van. Ha a tiéd jó, akkor jó eredményeket kapsz. Ha nem jó, akkor ha meggebedsz sem lesz jó a mérés. DCR elismerte, hogy az övé kifejezetten jó. (Valamelyik óragyártó cégnél bemérték.) Nem is kell messzebb menni, neki a Fenix5 kiváló értékeket mért. Az, amelyik nálam 66%-os hibával működik. Tehát ha ehhez képest mér nála a Vantage M rosszul, akkor nálam kifejezetten katasztrofális lenne az eredmény. Nem szabad beleesnem abba a hibába, hogy nekem bőven jó lenne az a pontosság, melyet _nála_ mér a Polar csuklón. Nálam nem fog.
A vitázók többsége ugyanebbe a hibába esett bele. Volt, akinek bevált az óra, volt akinek nem. Nyilván megint az adott ember csuklója döntött.
Egy dolog viszont egyértelműen lejött az eszmecseréből: a Vantage sorozat pontossága meg sem közelíti az M430-as óra pontosságát. Nagyon sokan váltottak egyikről a másikra és a legtöbben határozottan ezt tapasztalták. Azaz a Polárnak sikerült öt évnyi munkával a hat érzékelős, nagyon jó mérésből elfogadhatatlan mérést produkálnia. Tizenhárom érzékelővel. Akárhogy is nézem, ez azért bravúros mérnöki teljesítmény.
Ja, és a kettő közül a Vantage M mér pontosabban. A Vantage V még rosszabb.

Nos, akkor végülis hogyan állunk?

A Suunto egyetlen nagy előnye a 120 óra üzemidő. Csakhogy ez relatív. Ha ugyanúgy másodpercenként mérek a GPS-szel, akkor a Fenix5 már tovább bírja öt órával. (Suunto 20 óra, Fenix5 25 óra.) Ráadásul a Fenix5 esetében is tudom csökkenteni a mérési frekvenciát, igaz ez nem tud GPS nélkül saccolni. (Habár mintha az UltraTac mód a beépített giroszkóppal valami ilyesmit csinálna. Mondjuk a tapasztalatok alapján nem túl hatékonyan.)
Viszont kell-e ekkora mérési idő?
Nálam a legnagyobb igénybevétel a Balaton körbeevezése. (Illetve összel lesz egy monstre bringatúránk, de még nem járunk ott.) Az evezés 5 nap, naponként 10 órányi mérés. Ez azt jelenti, hogy elég egyszer feltöltenem nagyjából féltávon az órát, ami kábé egy fél powerbank. Nekem meg van négy. Még ha bekalkulálom a mobiltelefont is (ugyanúgy 2,5 nap üzemidő), akkor is tisztán van két hét üzemidőm, külső áram nélkül. És akkor nem beszéltem még a Vantage szériáról, melynél a gyengébb 30 órát, az erősebb 40 órát tud mérni, másodpercenkénti frekvenciával. (Igaz, ezeknél nem lehet frekvenciát állítani.)

A másik véglet Nej Polar M430-as órája, mely olyan 5-6 órát tud mérni, azaz egy egész napos túrán neki már ebédszünetben töltenie kell powerbank-ről.

A lényeg: a Suunto előnye egyedül olyan ultramaraton sportolóknál jön elő, akik egy lendülettel többet sportolnak, mint 25/30/40 óra.

Én nem ilyen vagyok.

Aki ismeri, azt gondolom nem lepi meg: Pócza Lacinak ilyen órája van.

Azt, hogy a Vantage miért nem jó, azt már kifejtettem. Azt is, hogy a csuklóm miatt valószínűleg életem végéig mellpánt általi pulzusmérésre itéltettem. Legalábbis ha nem fejlődik valami forradalmit a technológia. (Mondjuk kitalálják, hogy az egyik vállamra tegyek egy kecskebékát, amelyik pont olyan üttemben csetteg, ahogy a szívem ver, a másik vállamra meg tegyek egy akusztikus érzékelőt, melyet pontosan belövök a kecskebéka hangjára.)

Illetve, hogy teljes legyen a kép. Vannak karra csatolható pántok (Optical HR Armband). Ezek egy egészséges kompromisszumot jelentenek. Nem érzékenyek a nedvességre (mint a mellpántok), nem kínozzák a női sportolókat (mint a mellpántok) és tökéletes pontossággal mérnek (nem úgy, mint a csuklón optikailag mérő órák).
A helyzet ugyanis egy kicsit bonyolultabb annál, mint amit eddig vázoltam. DCR Fenix5 tesztjéből kiderül, hogy a az óra futáskor gyakorlatilag tökéletes pulzust mér, kerékpározásnál viszont tragikusat. A problémát a rázkódás okozza: ekkor fals fényt kapnak az optikai érzékelők és elmennek a málnásba csemegézni. Ugyanez a probléma a kajakozással és a súlyzózással is. Azaz lehet, hogy annyira nem is katasztrófa a csuklóm, csak éppen futásnál HRM-RUN övet használok (mert igyekszem tökéletesíteni a stílusomat), minden másnál meg… a fals fények miatt az OHR szar, tehát kénytelen vagyok övet használni.
A súlyzózás, a kerékpáros edzés nem gond, felveszem a mellpántot. Ellenben kajaktúrára, bringatúrára lehet, hogy megoldás lenne egy karpánt. Mármint, ha érdekelne ennyire a dolog.

Még egy érv. Ugyan rossz pontnak vettem, hogy egyik óra sem ismeri az ANT+ protokolt, de a Bluetooth Smart akár még jó is lehet. Jelenleg az a helyzet, hogy a Fenix5 elméletileg tud ANT+-t is, meg Bluetooth Smart-ot is.

Sensors: Added Bluetooth Smart sensor support (HR, Power, Speed, Cadence, Footpod)

At present, the Fenix 5 supports the following sensor types:

Bluetooth Smart Cycling Speed-only, Cadence-only, and Speed/Cadence Combo Sensors
Bluetooth Smart Cycling Power Meters
DCR teszt

Ezen felbuzdulva rendeltem az Amazonról egy akciós Power/Cadence/Speed szenzorcsomagot (Bluetooth Smart) a bringámra. (ANT+ változatban kétszer annyiba került volna.) Habár előtte próbáltam kinyomozni, hogy működnek-e ezek az órámmal, de nem találtam semmi infót, eltekintve DCR irásától. (Ahol a fényképen konkrétan szerepel is az enyém.) Megvettem. Megjött. Azóta is ott vigyorog a csomag a polcomon. Az óra nem látja egyiket sem. Mert az egyik így okos, a másig meg úgy smart.

Nos, ebben jelenthetett volna változást bármelyik is a fenti két óra közül. Mert lehet, hogy ezek már ugyanazt a Bluetooth-t beszélik. Lehet. De nem rizikóztam meg.

Időközben kiderült, hogy az órám és az övem azért nem látták egymást, mert az övben lemerült az elem. Ez jó ideig eszembe sem jutott. Valahogy úgy gondoltam, hogy az övben lévő gombelem élettartamig jó. Nem. Ez egy HRM-RUN öv, rengeteg adatot mér, emiatt le is merül. Valószínűleg ezért is vacakolt már egy ideje. Elemcsere után kapcsolódik, mint a kisangyal.

Szóval ültem és nézegettem az órámat. Nem szeretem, sőt, utálom, de úgy néz ki, megmaradunk egymásnak. Egy akármilyen cseréből biztosan nem jövök ki jól anyagilag és az új óra sem lesz jobb.

Oké. Barátkozzunk. Elvittem futni.
Erre mért egy akkora nagy homályt, hogy szemem-szám kettéállt.

És ebben nem az a tragédia, hogy mért egy borzasztó nagy baromságot, hanem az, hogy az óra ezt a mérést valódinak fogadja el. Berakja a sorba, folyamatokat épít rá, állapotváltozásokhoz használja, edzettséget számol belőle. Egy ilyen barom mérés legalább egy hónapra elront minden más mérést.

Akkor meg minek?

Minden meg van bocsájtva

Gizi megfogta a sztahanovista vakondot.

Igaz, most vérben úszik a terasz – ugye először nekem ajánlotta fel, de én inkább a fényképezőgépért mentem vissza a lakásba, ezt Gizi úgy értelmezte, hogy akkor övé a vakond és neki is állt elfogyasztani, jó kövér vakond volt, olyan vérbő fajta – de le van ejtve. Végre nem azzal szembesülök, hogy naponta nőnek új kupacok a földből, a legkellemetlenebb helyeken. Mert ez a szerencsétlen állat simán átfúrta a gyom elleni mélységi védelmet is.

Módosított Occam

Ha egy eseményre több magyarázat is lehetséges, akkor az emberek hajlamosak azt elfogadni, amelyik jobban illeszkedik az elképzelt világukhoz.

Habár ezt semmilyen kutatás nem támasztja alá, de valószínűleg így van, mert ez a magyarázat tökéletesen illeszkedik az elképzelt világomhoz.

Magában beszél

Vasárnap délután kiültem a teraszra olvasgatni. Ez most a pihenés ideje.

Arra kaptam fel a fejemet, hogy az erdőszéli úton egy fiatalember sétál egy gyönyörű nagy skót juhász kutyával. És egy sztorit mesél neki, lendületesen.

Na most tisztában vagyok vele, hogy az emberek néha szoktak a kutyájukhoz beszélni. De nem ilyen körmondatokkal, nem ilyen átéléssel.
Gyorsan körbe is néztem, de nem volt ott rajtuk kívül senki.

Tíz évvel ezelőtt biztosan azt hittem volna, hogy hoppás, azaz szelíd elmeroggyant. De ma már más világ van: egy kicsit jobban koncentráltam és rögtön meg is láttam a fülében a fülhallgatót.

Eh…

Tudom, azt mondják az okos írások, hogy a frusztációk emlegetése, neadjisten összegyűjtése gyakorlatilag csak fokozza ezeket, a legjobb az egészet nagyon gyorsan elengedni, de ez nekem most nem megy. Én elengedném, csak hát a velem történt dolgok nem engednek el engem.

Február közepe óta gyakorlatilag az amerikai útra történő felkészülés túráztatta az idegrendszeremet. Utána pedig maga az amerikai út.
Visszajöttünk.
Pihenhettem volna, de még aznap – vasárnap – tönkrement a váltó az autóban. Trailer, vagy vontatás… végül benyomott kuplunggal elvontatták. Tíz napig nem volt kocsi, aztán 150 rongy.
Nem mintha tudtam volna kezdeni vele bármit is, kedden elkapott minden náthák öreganyja. Szószerint szűköltem, nyüszítettem. Nem is aludtam a hálószobában, lecuccoltam a nappaliba, alvás helyett zenét hallgattam, hol izzadtam, hol a hideg rázott. Szar volt. Kétségbeesésemben megpróbáltam egy kalapkúrát is, pár üveg bor, pár szivar. Nem jött be. Segíteni nem segített, viszont utána napokig másnapos voltam.
Nyilván az sem dobta fel a kedvemet, hogy ezen a héten kellett volna felkészülnöm a következő heti tanfolyamra. Vasárnap délelőtt szedtem össze magam annyira, hogy elkezdjem felmondani az első modult, de többször csak a fejem vertem a falba. Fogalmazásgátló. Az. Egyszerűen képtelen voltam elmondani azokat a gondolatokat, amelyek a fejemben voltak. Arról nem is beszélve, hogy sokszor nem is volt a fejemben semmi. Nem érkezett meg időben. Kész. Ekkora buktát még nem látott a világ, mint a jövő heti oktatás.
Aztán addig erőlködtem, erőltettem, míg estére végigmondtam az első modult. A végére néha már egészen folyékonyan. Hétfőn három modult kell leadnom, plusz három laborgyakorlat. Majd lesz valahogy.
Végülis lett. Az erőltetés meghozta a gyümölcsét, élesben viszonylag simán mentek a dolgok. Délutánonként, éjszakánként pedig felkészültem a következő napra.
Így telt a hét. Napi 6-8 kávéval.

A nátha látszólag elment, de csak látszólag. Beszélni már tudtam, de a hidegrázások maradtak, a fizikai gyengeség is. Próbáltam néha mozogni egy kicsit, lengettem azt a kettlebellt, de borzalmas értékeket mutatott az óra. (Pulzus a plafonon, terhelés bőven a kritikuson felül.)

Aztán még az oktatás alatt elkövettünk egy súlyos hibát, beengedtük a kéményseprót a lakásba. (Nej maradt itthon, ő engedte be, de közös döntés volt.) Nos, a seprők éltek (visszaéltek?) a lehetőséggel, hogy egy viszonylag tapasztalatlan nővel állnak szemben, rávertek mindent. Hogy nem szellőzik az a fürdőszoba, ahol a cirkó van, vágjunk a külső falba egy lyukat.
– Nem mutattad meg azt a két szellőzőrácsot, ami jelenleg is van?
– Nem. Nem tudtam róla.
– Fasza. A seprők meg úgy látszik nem vették észre.
Aztán kitalálták, hogy reteszeljük össze a cirkót a konyhai szagelszívóval. Az, hogy két fal is van köztük, két ajtóval, nem zavarta őket.

Nem vagyok teljesen műveletlen. Egyfelől utánaolvastam, másfelől hat évig dolgoztam kéménysepréssel is foglalkozó távfűtő cégnél. Az van, hogy a belső teret – függetlenül a belső ajtók állapotától – nem légtömör zárásúnak kell tekinteni. Azaz hiába vannak ajtók, a seprők úgy tekintenek rájuk, mintha nem lennének, így meg ugye adódik, hogy a szagelszivó bizonyos esetekben beszívhatja a konyhába a szénmonoxidot.

Az persze megint nem zavarta őket, hogy ez a rendszer kilenc éve működik (kétévente ellenőrzéssel) és soha nem történt ilyesmi. Ráadásul szerencsétlen Nejjel alá is íratták az egészet, szóval most van 30 napom, hogy mindezt rendberakjam.

Hullafáradtan. Szétziláltan. Náthásan. Úgy, hogy áprilisban kell végigpörgetnünk egy meglehetősen cifra migrációt, mert máskor nincs időnk rá.

Nagyon megviselt az eset. Még az esemény után egy héttel is azt álmodtam, hogy fekete ruhás élősködők tapadnak rám, nyakam köré tekerik a keféjüket és szívják a véremet.

Ja, hogy miért? Még ha sikerül is elismertetnem velük a két szellőzőrácsot, a reteszelés kábé 150e forint, kell hozzá gázterv, szellőzőterv, villanyszerelő, gázszerelő, belsőépítész, gépészmérnök, meg egy csomó hivatali rohangálás. Arról nem is beszélve, hogy a gyakorlat azt mutatja, a nyomorult Főkefének semmi nem jó. A neten találtam írásokat, volt olyan, akinek sehogyan sem fogadták el a megoldását, végül kínjában leszerelte a szagelszívót és befalazta a nyílást, de azt sem fogadták el, mert ami be van falazva, azt újra ki is lehet bontani.

Végül osztottunk, szoroztunk és abban maradtunk, hogy a reteszelés – még ha meg is tudnánk elfogadhatóan csinálni – csak időhúzás lenne. A cirkó jelenleg 9 éves, ezek a rendszerek 10-15 évre lettek méretezve, azaz pár éven belül valószínűleg úgyis cserélni kellene. Jelenleg viszont már csak kondenzációs kazánra lehet váltani. Ami persze együtt jár a kémény újrabélelésével is. (Igen, ez az a pont, ahol a kéményseprők érdekeltek a buliban. Minél több emberre szállnak rá, annál több lesz a munkájuk, a ceruzájuk meg nem fog vékonyan.) A kéménybélelés 250e forint, a kondenzációs kazán 200e, az egyéb költségekkel simán meglesz az 500e, ha nem több. Csak úgy. Tekintve, hogy már az amerikai út is a nyugdíjtakarékosságból ment, ugye a kazán sem volt idénre betervezve, azaz ugyanahhoz fogunk nyúlni, hát, lehet nyugdíjasként már a farhát is luxus lesz.

Az viszont biztos, hogy ha nekiállnak 30 nap múlva pampogni, nagyon fogok ordítani. Hogy cseréljen nekik kazánt fűtési időszakon belül a Gobbi Hilda. Egyáltalán, jó ha árajánlatot fogunk addig kapni.

Közben jött a hír Egerből, hogy anyámnál rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak. Még megijedni sem volt időnk, gyorsan megműtötték. A beavatkozás sikerült… de az életminősége… nem irigylem.

Aztán persze értesítettek, hogy a kocsit két hét múlva műszakiztatni kell, a náthám frankón visszaújult (már csak ez utóbbitól is képes lennék kiirtani az emberiséget), a kocsi pár hónapig hányásszagú lesz az eltört borosüveg miatt, az emeleti fürdőszobában egy új középhegység kezd kiemelkedni, valószínűleg csőrepedés, azaz kell hozzá burkoló és egy vízvezetékes is, csak hát manapság két mestert összeszervezni, jó kihívás, be fog nézni kábé egy hét fürdőszobanélküliség és még optimista is voltam, majd ha valahogy túlélem az áprilisi Exchange migrációt, utána már indulnak a túráink, de egyelőre a hátam közepére kivánok minden utazásszervezést és parázok minden aktivitástól, szóval köszönöm, jól vagyok. A kert már nem is ordít, hanem sikoltozik a tavaszeleji munkákért, de tehetetlen vagyok, az Elmü/Émász meg tegnap gyakta le brutálisan a hársfáimat, a lemetélt karvastagságú ágakat hanyag elegenciával ráhajigálták a pergolára és a lugasra, gőzöm sincs, hogyan szedem le, de le kell, mert bármikor a fejünkre szakadhat az egész.

Egy kicsit… csak egy kicsit… engedjenek már el. Utána üthetnek tovább, nem érdekel… csak legyen már pár nap szünet.

Egyszerű bevásárlás

Utálom. Utálom a nyomulást a tömegben, utálom a hosszú sorbanállásokat a bevásárlóközpontban, utálok bepakolni a kocsiba, utálok otthon becuccolni, utálok elpakolni.
Ennél jobban csak azt utálom, amikor a parkolóban rámtapad valami agresszív kéregető és – kihasználva, hogy nem tudok arrébb menni – folyamatosan nyomja a betanult szövegét.

Mint ma. Kitoltam a kocsit, pakolnék, amikor megjelent egy normálisan öltözött, harmincas hapsi. Először nem is értettem. Kéregető? Ez?
– Jajjaj, három napja nem ettem, aggyonmá, aggyonmá – kezdett rá.
– Hagyjon békén. Szar kedvem van – vágtam oda. (Na ja, nem sokkal korábban konstatáltam, hogy visszaújúlt a náthám.)
– Három napja, nem is ittam, aggyonmá, aggyonmá – folytatta, mintha nem is mondtam volna semmit.
– Takarodjon már a büdös picsába! – ordítottam rá. Tényleg elegem lett belőle.
Erre fel nekiállt önérzeteskedni.
– Nem értem! Miért ilyen bunkók egyből az emberek? Elég lett volna annyi is, hogy ‘nem adok’!
Ekkor én néztem nagy szemekkel.
– Hát pont ezt mondtam elsőre!
– De nem!
– Na, most takarodsz tényleg a büdös picsába!

Erre elment, de végig morgott. Hogy milyen bunkók az emberek.

Nekem pedig hazafelé eltört egy borosüveg a kocsiban, az egész kifolyt részben a szatyorba, részben a csomagtartóba, így végül sikerült elérni, hogy bortócsák lettek az előszobában, a nappaliban, a borhűtőben, na meg a csomagtartóban, a szerszámtartóban és a pótkeréktartóban is. Fél óráig csak fókáztam és messze nem sikerült mindent kipucolnom.
Kész szerencse, hogy a kiújult náthám miatt egyáltalán nem érzek szagokat.

Leginkább Arizona 08/08

Hazafelé
2019.03.08 – 2019.03.09; péntek-szombat

Az a bizonyos egy óra eltolódás. 8-kor el kell hagynunk a szobát, 9-kor – ami Arizonában 10.00 – Las Vegast. 5-6 óra az út, plusz két tankolás, egy Walmart, ahol ajándékokat vásárolunk. Utána kocsileadás – valahol, meg kell majd találni – illetve a zűrösnek ígérkező checkin. Ja, a checkin 18.45-kor zár, a kocsit elméletileg 19.00 után adhatjuk le, érdekes lesz.
Á, nem vagyok ideges.
Egyáltalán nem.
Legalábbis nem vagyok idegesebb, mint ezen a héten bármikor.

Kavarás a tankolásokkal. Tegnap Kingmannál igyekeztem úgy tankolni – egy kifejezetten drága kútnál – hogy elég legyen holnap ugyaneddig vissza. Egész jól számoltam, csak tíz kilométerrel lett rövidebb. Emiatt Barna meglehetősen durva manőverekre kényszerült. Pontosabban, ez idehaza durva manővernek számítana, kint teljesen megszokott. Itt ugyanis kilométerenként vannak fordulási pontok a sztrádán, azaz simán át lehet fordulni a szembejövő sávba, majd utána visszafordulni az eredeti sávba. És ekkor már teletankolt autóval menni tovább. Még akkor is, ha csak a túloldalon volt benzinkút.

Pokoli dugó Phoenixben. Ugye péntek délután. Nyolcsávos sztrádák beállva, építkezések, sztrádáról-sztrádára váltások, mindez úgy, hogy időre sietünk a repülőtérre…. mert elméletileg még időben vagyunk, de nem tudjuk, hogyan fog menni az autóleadás és a checkin.
Aztán viszonylag könnyen megtaláltuk a leadási pontot, jól ki volt táblázva. A leadás egy eszeveszett pörgés volt, annyi mindent kellett egyszerre csinálni a tömegben (nagyon sokan adták le ugyanakkor az autót, a fiúk meg pörgették a dolgokat), de váratlanul gyorsan túl is estünk rajta. Még a sörért sem szóltak.

Barna nylonszatyrában a leadás előtt félórával pukkant ki egy dobozos sör és folyt szét az első ülés előtt. Esélyünk sem volt kiszellőztetni.

Aztán shuttle a terminálra. Az egyik sarokban letáboroztunk, én pedig elmentem felderíteni. A repülőjegyhez kapott információk szerint ha van feladott csomagunk, akkor meg kell keresni a checkin kioszkot, ott megcsinálnunk a checkint, kinyomtatni a boarding pass-t és csak ezután mehetünk a csomagfeladáshoz. Ez a kioszkos dolog nem tetszett túlzottan, ugye a nyolc jegyből 5-nél megcsináltam távolról a checkint, ezeknél csak boarding pass-t kell nyomtatni… de mi van a maradék három jeggyel? Vajon a kioszkban milyen alkalmazás fut? Továbbenged az API-ból vagy sem?
Barangoltam. Aztán megtaláltam a British Airways csomagfelvevő ablakját. Remek. Hol a kioszk? Megnéztem a környéken az összeset. Egyikről sem lehetett a BA-hoz bejelentkezni. Ezt így hogy? Az egyik helyen álldogált valami segéderő a kioszkok mellett. Megkérdeztem, hol találom a BA-t?
– Óh, a BA-nak nincs kioszkja – mosolygott a hapsi – Az ablaknál csinál meg mindent a személyzet.
Hát, kösz.
Moroghattam volna, hogy akkor miért nyomtat faszságokat a jegyre a BA, de valójában örültem. Innentől ugyanis annyi az összes dolgunk, hogy az egész paksamétát odanyomjuk a humán kezébe, aztán intézzen el mindent.
Így is történt.
Előtte a folyosón még találtunk egy mérleget, leellenőriztük a csomagokat, lettek is nagy átrendezések, de végül mindenki belefért a súlyhatárokba. (Nekem volt a legkisebb, ennek ellenére a legnehezebb bőröndöm. Hja, a lítium akkumulátorok nem viccelnek.) Beszórtuk a csomagokat futószalagra, még odakint benyakaltuk a Walmartban vett söröket, aztán meglepően gyorsan átmentünk a biztonsági ellenőrzésen.

Nem tudom nem megemlíteni, hogy a négy biztonsági ellenőrzés közül messze a ferihegyi volt a legbunkóbb, a legkellemetlenebb. Nekem a cabin bag-ként használt laptop hátizsákomban volt minden, de tényleg minden technikai elem: a laptop és a kiegészítői, egy komplett szett DLSR rendszer (kamera, két objektívvel), egy MILC szett (kamera, három objektívvel) és huszonötmillió töltő, adapter, vezeték, elosztó. Budapesten az utolsó darabig kipakoltatták, mert állítólag olyan sűrűn volt pakolva, hogy a röntgenes csaj nem tudta értelmezni, mit lát. Baromi kellemes volt mezítláb, folyamatosan le-lecsúszó nadrággal fogni a bőröndöt, a laptopot, a kabátot, a cipőt, az övet, az útlevelet, a pass-t és közben ki- meg bepakolni a hátizsákot.
Ja, mindenhol máshol simán átment a zsák.

Visszafelé csak 10 óra volt az út, ráadásul este indultunk, ilyenkor alvásra van konfigurálva a kabin. Azaz vacsora után leoltják a világítást, az emberek behúzzák az ablakredőnyt és mindenki alszik. Nekem is sikerült egy jót. Maga a gép egyébként kifejezetten vacak volt, nem működött az egyik klotyi, az egérmozinak legalább a fele elérhetetlen volt, köztük az utazási információk is, de a komplett audió részleg is, tényleg nem lehetett mást csinálni, mint aludni.

Heathrow. 5 óra várakozás. Azaz kényelmes átszállás. Kifelé vettünk egy üveg Laphroaig-ot, mint utólag kiszámoltam, meglehetősen drágán. Visszafelé viszont tényleg láttunk egy brutálisan jó vételt: 1 liter Talisker 32 fontért. (Ez 11700 forint. Ennyiért itthon a 7 deciset kapjuk meg.) Próbáltunk is venni Barnával, ő az egyik boltban, én a másikban, de nem sikerült. Ilyenkor bezzeg Anglia Európának számít, oda meg nem adnak whiskyt a duty free-ben. Brexit.

Aztán felszálltunk a budapesti gépre és hamarosan a város felett is voltunk. Elég durva turbulenciában. Remek. Miután Amerikában szinte végig szélviharban éltünk, itthon mi fogad? Egy durva szélvihar.

A taxisnak még feladtuk a leckét a sok bőrönddel, de megoldotta. Aztán otthon. Végre. Ekkor már egy hete vártam ezt a pillanatot. Annyi, de annyi helyen el lehetett volna bukni ezt az utazást. De végül minden megoldódott. Valahogy. Elkezdhettem lazítani.

Pontosabban elkezdhettem volna. Barna elkérte vasárnapra az autót. Azzal is ment haza. Aztán telefonált, még éjszaka, hogy kipurcant a váltó. Rükvercet, egyest, kettest nem veszi be, üresben hátrafelé megy, hármasban, négyesben és ötösben meg lefullad. Azaz szervezhetem meg, hogyan visszük el a szervízbe, aztán meg a javítás. Mintha annyira ráérnék a héten.

Rögtön utána – kedden – elkapott egy nagyon durva takonykór, abból a fajtából, amikor az ember már csak kulturáltan meghalni szeretne, minden más lényegtelen. Jövő héten meg oktatok.

Hát.. fasza. De az amerikai utazáson túl vagyunk. És remélhetőleg a többieknek nagy élmény volt.

Zárásképpen egy Las Vegas-i emlék. A nyeremény. Meg egy shotgun öngyújtó.