Mik vannak!

Tegnap este fél tizenegyig vártam a havat, nem jött. Elmentem aludni. Mára már megérkezett. Reggeli után felvettem a téli cuccot és irány az erdő. Imádok vastag, puha hóban erdőben sétálni, különösen úgy, hogy még esik.
Direkt ritkán járt ösvényeket választottam. Az egyik helyen annyira elgondolkoztam, hogy nem is figyeltem, merre járok. A lábaim maguktól vittek. Amikor felriadtam, döbbenten néztem körül: fogalmam sem volt róla, hol vagyok. Ami mindenképpen ritka érzés, mert ebben az erdőben az összes fát névről ismerem. Mentem tovább. Jött egy keresztösvény. Elsőre nem ismertem fel, de kezdtem reménykedni. Ha az, amire gondolok, akkor jobbra 50 méter múlva lesz egy jellegzetes kereszteződés. Igen, volt.
Gyakorlatilag az történt, hogy visszajött a túlvilágról az egyik kedvenc ösvényem. Itt valamikor a teljes domboldalt kiirtották, az akácbozót mindent ellepett. Eltűntek, járhatatlanná váltak az ösvények. Egy maradt meg úgy-ahogy (télen járható, nyáron már nem), melyet néhányan igyekszünk karbantartani.
És most valaki kivágta, kifaragta a bozótosból azt a másik ösvényt is. Szűkebb lett, mint volt, kanyargósabb is, de járható. A lábaim pedig automatikusan mentek arra. Mint szokták évekkel ezelőtt.
Már érdemes volt felkelni.

~oOo~

Ez pedig egy kora reggeli hóember. Valaki más is nagyon várhatta már a havat. (Februárban hogy fogjuk már utálni.)

Megint videók

Egy újabb összefoglaló írás.

Pár nappal ezelőtt a Facebook-on már jeleztem, hogy felélesztem a 12 éve halott profilomat, mert megoldást keresek a videóim tárolására, illetve megjelenítésére.

Naív ötlet volt.

De haladjunk sorjában. Egy csomót írtam már itt a blogon is arról, hogy mennyire vérlázítónak tartom a szerzői jog maximális erőltetését. Oké, hogy lemezeket, de akár komplett számokat sem teszünk ki videónak álcázva. Ez hülyeség. Ráadásul érthetetlen is, hiszen magákat a zenéket – ha már illegálisban nyomulunk – le tudjuk szedni torrent oldalakról is. Ha ezeket irtják, egy szavam sincs ellene.
De amikor arról van szó, hogy valaki kirak egy családi/utazós videót, itt-ott alávág 30-50 másodpercnyi zenét, úgy, hogy meghagyja alatta a zajt is, azaz a zene minősége csapnivaló lesz, aztán egy ilyen videót megnéz vagy 100 ember – oké, legyen 500 – akkor ebből kinek, milyen kára származik? Mégis irtják, olyan hevességgel, mintha kokaint kínálnál 14 éves lányoknak a szüzességükért cserébe. Vagy mintha szivart szeretnél vásárolni.

Nem csak a problémáról írtam, hanem arról is, hogy mennyit kinlódtam emiatt. Először Youtube, aztán Vimeo, aztán Dailymotion, aztán megint Youtube. Mikor, hol volt éppen elfogadható a szabályozás. Persze minden váltás egyben egy csomó költözés, egy csomó linkjavítás. (Ezért is hoztam létre az Utazások aloldalt, hogy elég legyen egy oldalon átírni a linkeket.)
Mostanra eljutottunk oda, hogy egyik helyen sem elfogadható a szabályozás. Pontosabban a Vimeónál gyakorlatilag nem kekeckednek, de ott az ingyenes tárhely semmire sem jó, még a havi 7$ árú is eléggé kompromisszumos.
A Yotube pedig kivágott egy csomó videót, visszamenőleg. Olyanokat, amelyek egyszer már átmentek a rostán. Csupa olyat, amelyek valamilyen szempontból a kedvenceim voltak.

Na, ekkor jött az, hogy nézzük meg a feltörekvő versenyzőt, a Facebook-ot. Az első tapasztalatok meglepően jók voltak. Az egyik albán videót a Youtube 3 részlet miatt is bannolta, az FB csak egy 40 másodperces miatt, az is az elején volt, azaz pár mozdulat volt lecserélni. Oké, felraktam. Működött. Öröm, boldogság. A másik albán videót a Youtube egy szám miatt tiltotta, amely ráadásul középen is volt. Az FB-n simán átment. Még nagyobb hurrá. Jó lesz ez.
Aha.
A második videót már nem lehetett embeddelni. Csak. Borzasztó sok időt eltöltöttem vele.

Ez úgy általában is igaz. Ezzel az egész videómizériával immár 5 napja kinlódok, hajnalig rágva a csikkeket a padláson. Ami egyfelől gáz, másfelől viszont tanulás, azaz jó.

De nem ment. Minden engedélyezve volt, még azt is sikerült beszereznem, hogyan áll hozzá a Facebook a videókhoz, de csinálhattam bármit, beágyazni, azt nem lehetett.

Akit érdekel:

You must use H.264 compression, and the video must be inside a .mp4 file format wrapper. You can upload videos with unlimited bitrates, up to 1 Gigabyte in size.
The max file size and time length, though, are 1.75 GB and 45 minutes. But if you go beyond a 1 gig file size, then you must limit a 1080 HD upload file to a max bitrate of 8 Mbps, and a 720 HD file must be limited to a max bitrate of 4 Mbps.

Aztán elkezdtem feltenni más videókat is a Youtube-ról, engedélyezetteket, bannoltakat… és csak tátottam a számat. Olyan videó, amely a YT-on egy szám miatt volt tiltott, a Facebook-on 7 szám miatt lett. Olyan videó, amely simán elment a Youtube-on, a Facebook-on simán ki lett vágva. Ráadásul volt, amikor sütött a rosszindulat: közölte, hogy melyik szám a tiltott, de nem azt a részt vágta ki, hanem azt, amikor én beszéltem. Azaz maga a jogsértés nem is érdekelte, csak büntetni akart.

A tiltások alapján megpróbáltam identifikálni a rendszert. Mik lehetnek a szabályok, amelyek alapján tilt? Nem sikerült. Gyakorlatilag ahogy kedve támadt.
Jelzem, a Youtube bannolása mögött ugyanúgy nem látni szabályokat. Van egy videó, benne 3 darab AC/DC részlet, mindegyik ugyanarról a nagyon régi lemezről, mindegyik részlet egy perc körüli. A jogtulajdonos ugyanaz. Aztán az egyik tiltott, a másik kettő meg nem.

Szóval teljes káosz. Sőt, még káoszabb.
Egy időben eljátszottam azt, hogy a kiválasztott zenéket – és csak a zenéket – összefűztem egy üres videóba és feltöltöttem. Otthagytam egy hétig. Hogy az algoritmus tegye a dolgát. Aztán ha mehetett, akkor kezdtem csak el vágni.
Szerinted? Hiába mehetett az első videó, a másodikat, a vágottat, amelyikben már voltak képek is, simán letiltották.
De még ez se minden. Elkészült a videó, átment, eltelt egy hét, eltelt kettő, oké, ez működik. Aztán ránéztem két hónap múlva és egy félperces részlet miatt simán kitiltották.

Érted? Nincsenek szabályok, gyakorlatilag összevissza mészárlás van. Márpedig egy videót megvágni több nap, újravágni is legalább egy. Ki a francnak van ideje ezt mindannyiszor eljátszani, amikor egy ügyvéd arra ébred, hogy nincs elég pénze a reggeli kokaincsíkjára?

Ja, és az EU-ban ezt a rendszert akarják még tovább szigorítani. Fasza.

Úgy egyébként nem értem. Tényleg nem értem. Az irodalomban – ha tudtommal nem is léteznek pontos határok – de azért meg tudunk különböztetni egymástól idézést és plágiumot. Sőt, ennél finomabban is tudunk különbséget tenni. Mohó ügyvédek nem perelnek be óvodákat, mert a gyerekek Anyák Napján komplett verseket szavalnak el, anélkül, hogy a szerzők jogi képviselőivel egyezkedtek volna.
Vagy… olyan világban élünk, hogy fogjam be a számat és ne adjak tippeket?

Na mindegy. Nézzük, milyen utakon jártam.

A Facebook-ról kiderült, hogy nem igazán jó megoldás. Valójában még kiszámíthatatlanabb, még kezelhetetlenebb, mint a Youtube. A Vimeo számomra nem megoldás. Ez olyan… sértő. A saját szabadidőmből áldozok napokat azért, hogy kábé száz embernek örömet okozzak. És még fizessek is azért, hogy egy cég ernyőt tart a fejem fölé, ernyőt, amely megvéd a jogászoktól? (Mert vedd észre, a Vimeo nem legalizál, egyszerűen csak nem baszakodik veled.) A Dailymotion szintén elsüllyedt, ők is beleálltak ebbe a végtelen jogi szarakodásba.

Általában ilyenkor jön elő, hogy akkor megoldom magam. Ez általában működik is, de a videóknál pont nem. Több okból.

  • A videók nagyok. Az egy nagyon komoly tudás, hogy hogyan lehet egy videó méretét úgy csökkenteni, hogy a minősége ne szenvedjen komoly károkat. Nem is mindenki tudja meglépni. Nyilván ezeket kikisérletezni, majd mögéépíteni a kiszolgáló infrastruktúrát, az nekem, mint magánszemélynek nem járható út.
  • Egy videó eléréséhez jár egy csomó kiegészítő szolgáltatás: tag-elési lehetőségek, kommentelés, embed funkciók, SD/HD meg ilyenek. Ez megint valamilyen fejlesztés.
  • A tárhelyek még mindig pofátlanul drágák. A következőket néztem meg: Dropbox, Box.net, Onedrive, Google Drive. Meg persze megnéztem a blog tárhelyszolgáltatóját is. Az ingyenes terület mindenhol pár gigabájt, afölött viszont már elég vastagon fog a ceruza. Odáig meg nem akarok elmenni, hogy saját szervert rakok ki valahová. Ember, ez az egész csak egy szociális interakció, hadd ne építsek már hozzá űrrakétát.
  • Illetve, ha már csinálok valamit, akkor nekem is jólesne látnom, hogy sokan nézték meg, hogy sokan jeleznének vissza, hogy tetszett-e nekik, vagy sem. Na ez abszolút nem megy a saját tárhelyes megoldással.

Persze ez nem jelenti azt, hogy nem próbáltam meg. Megpróbáltam. Nyilván. Imhol a tapasztalatok.

A Google Drive olyan szar, hogy valami hihetetlen. Felejtsd el. Feltettem egy 300 megás videót. Két nap után is még csak azt írta, hogy feldolgozás alatt. Ki sem tudtam próbálni.

A Dropbox sem volt egyszerű. Oké, feltöltöttem a videót, megosztottam. Kaptam egy url-t. Belinkeltem. Nem sok örömem volt benne. Nem írom le végig, legyen elég az eredmény:
– A linkben cseréld le a www.dropbox.com címet a dl.dropboxusercontent.com címre.
– Ha a Facebook-on keresztül szeretnéd megosztani, akkor elég ez a link.
– Ha be akarod ágyazni, akkor használd a lenti kódot.

<video controls width="640" height="480">
<source src="https://dl.dropboxusercontent.com/s/mxe8bjt3ys103bz/2017-05-RSD.mp4?dl=0" />
</video>

Feltételezem, a box.net és a onedrive hasonlóképpen működhet. Nem mentem tovább, mert ez nekem nem felelt meg. Túl drága a tárhely.

Hogy-hogy? Hát nekem már semmi sem jó? Hát, ja. A Dropbox konkrétan 1 TB helyet adott volna (ez jó) havi 8,4 euróért (ez rossz). Akkor már a Vimeo, a teljes videós háttérrel, havi 7 dodóért. (Igaz, itt meg limitek vannak: heti 5 GB, évi 250 GB feltöltés.)

Van itt még egy versenyző. Egy kicsit nyomorék, egy kicsit féleszű. Meg nyáladzik is. De a miénk.
Igen, ez az IndaVideo. Évekkel ezelőtt már próbálkoztam vele, de eléggé elrémültem. Amit tudott, az is meglehetősen gáz volt. Az már csak hab volt a tortán, hogy mindemellett durván megbízhatatlanul működött. Akkor hagytam is a fenébe.

Most viszont adtam neki még egy esélyt.

És… nem is olyan rossz.

Alapértelmezésben persze nem is annyira jó, de lehet hekkelgetni.

Kezdjük a feltételekkel:

Milyen formátumú videó jöhet?
Minden, de főleg mp4, flv, mov, wmv és avi. A formátumokról többet is megtudhatsz a gyakori kérdések közt.

Mekkora lehet egy videó?
Legfeljebb 1280 x 720 pixeles HD
Maximum 1000MB-os fájl

A Pro felhasználók 2GB-os filmeket is feltehetnek.
Semmi akadálya, ha
– kizárólag saját magad által készített
– érdekes tartalmú
– jó minőségű
videókat töltesz fel.
A pro-k videóit aktívan figyeljük, hogy népszerűsíthessük őket, és kiemeljük, ahol tudjuk.
Akár 720p formátumú HD-t is feltölthetnek (1280 x 720 pixel), legfeljebb 2 GB fájlméretben.
A státusz nem jár különleges jogokkal, inkább egy minőségi garancia nekünk és a nézőidnek, amit mi aktív promócióval hálálunk meg.

Azaz a pro státusz nem kerül pénzbe, és mint kiderült, nekem már évek óta megvan, mert egy kósza barangoláskor megigényeltem. Azaz max 2 GB, 720p-s videók, de abból korlátlan. Ez már elfogadható. (Nagyjából ezt adja a Facebook is, igaz, ott van full HD is.)

Mi még a zavaró?

  1. A megbízhatatlanság. Kábé egy hete hajtom, és hát… volt néhány elérhetetlenség. Esetenként félnapos is.
  2. Az istennek sem tudtam rávenni, hogy automatikusan HD minőséggel induljon.
  3. Ha csak linkeltem, akkor mindig azzal a borzalmas dobozzal együtt jelent meg. Übergáz.
  4. Külföldről nem érhető el. Ugye ez az ára annak, hogy kimaradnak a szerzői jogi baszakodásból. Cserébe szinte minden mehet. Legalábbis eddig.

Gyógyítható? Nézzük meg.

A 2-3 pontok egy lépésben oldhatók meg. Felejts el a videód linkjét. Ha belemész, találsz egy olyat, hogy embed kód. Például itt van egy:

<iframe title="indavideo video player" allowfullscreen scrolling="no" class="indavideo-player"  id="player-12a3107fd9" type="text/html" width="640" height="360" src="//embed.indavideo.hu/player/video/12a3107fd9" frameborder="0"></iframe>

Ha innen kiszeded a videód linkjét és eléteszed a ‘https:’ szöveget, akkor már meg is van a működő link.

https://embed.indavideo.hu/player/video/12a3107fd9

Ezt már beadhatod a Facebook-nak. A teljes iframe kódot meg beágyazhatod a weboldaladra.

Igaz, még kellene az, hogy automatikusan a HD verzió induljon el. Ami biztosan megoldható, hiszen az Index oldalain a saját videóik HD minőségben indulnak el. De infó, az nincs róla. Mit csinál ilyenkor a jómunkásember? Hekkel. Egyszerűen lekértem az Index oldalának forráskódját és pár óra böngészés után kiszedtem az érintett kódot.

https://embed.indavideo.hu/player/video/12a3107fd9/?autostart=1&hq=2

Vannak ott még egyéb csodák is, ha érdekel, nyomozz te is egy kicsit. A fenti link azt csinálja, hogy automatikusan elindítja a videót (autostart=1) és a 2-es minőséget (jelenleg HD) választja.

Oké, mi a helyzet a külfölddel? Fájó pont. Elég sokan olvassák a blogot külföldről. Nekik – remélhetőleg – fájhat a videók elérhetetlensége.
Két dolgot tehetek:

  • Eleve csak akkor használom az Indavideót, ha a Youtube esetében a helyzet megoldhatatlan. Rövid újravágások – különösen, ha az elején, vagy a végén vannak a módosítandó részek – még beleférnek. (A Facebook-ra nem teszek videót. Esélytelen.) Reményeim szerint nem sok videó kényszerül az Indavideós kerülőútra. (Jelenleg öt van.)
  • Tanácsot adok. Tudtad, hogy nemcsak kifelé lehet proxyzni, hanem befelé is? Azaz ha külföldön élsz, akkor be tudod állítani a böngésződben, hogy Magyarországon belülről böngésszél? Sőt, be tudod állítani, hogy csak _egy konkrét oldalnál_ böngésszél Magyarországról, minden más esetben megy minden normálisan. (Ezt úgy kell elképzelni, hogy az adott oldal esetén egy alagúton – VPN – bejössz Magyarországra és itteni címmel látszol. Minden más oldal esetén a kinti címeddel. Ha érdekelnek a részletek is, itt van egy jó írás.) (Nem teszteltem.)

[Update]

Azért csak ránéztem arra az oldalra. Nyilván a linkjei már nem működnek. (2011-es írás, Jézus, akkor még dinoszauruszok rágcsálták a pálmafák lombjait.) De az elv megérthető, itt pedig van két jónak tűnő proxy extension a Chrome-hoz: Touch VPN, Proxy SwitchyOmega.

Nos, nagyjából ennyi. Azaz maradok első helyen a Youtube-nál. Ha valamiért nagyon szarakodnak, akkor felteszem az Indavideóra. A videók terjesztése egyrészt menni fog a Youtube vonalon, menni fog az Indavideó vonalon (bármilyen meglepő, itt is működik valami promóció, az albán videómra egy nap alatt jött 50 találat a semmiből), de itt már számítok a Facebook-ra is, mert akárhogy is nézzük, amögött van a legnagyobb szociális háló. De oda már csak link megy fel, videó nem. Hülye azért nem vagyok.

Cséry

Na, kérem szépen, ez itt van mellettünk, a Cséry-telep gyakorlatilag a Péterhalmi erdő széléhez kapcsolódik. Rendszeresen barangolok arrafelé is, az olajtavat konkrétan ismerem.

Akkor most nézd meg ezt a 3 perces videót.

Ehhez csak azt tudom hozzáfűzni, hogy van itt más disznóság is. Az FKF például két éven keresztül lezárt a telep közelében egy erdei utat, teljesen jogellenesen, pusztán csak azért, hogy a szippantós autóik zavartalanul üríthessék a csatornarendszerbe a szmörtyit. Ahelyett, hogy kivitték volna a csepeli telepre.
Úgy látszik az ilyesmi itt benne van a levegőben. Vagy a talajban.

Mondjuk illúzióim nincsenek: valószínűleg az lesz a megoldás, hogy le fogják keríteni a területet, nehogymár mindenféle civilek bemászkáljanak és szétnézzenek. Oszt jól van.

Álom, még mindig

Igazából ez az előző íráshoz kapcsolódik, csak nem akartam elrontani annak a ritmusát.

Az a helyzet, hogy amióta befogadtam ezt a kígyót a keblemre, azaz amióta monitorozom magamat ezzel a sportórával, sorra derülnek ki a disznóságok. Ilyen disznóság például az, hogy mit is csinál a bor az emberrel.

Röviden: rosszat.

Egyéni szociális probléma, de én nagyon szeretem a bort. A bódulatot, amit okoz, azt egyáltalán nem. Nem hiányzik. Nagyon jól meglennék nélküle. De a jó bor íze, az valami csodálatos. Az első kortyok, aztán ahogy felfedezed az ízek mélységét, összetettségét… szószerint lenyugtatják az ember idegrendszerét.

Gondoltam én.

A valóság az, hogy a sportóra már az első pohár után riadót fúj. És ezt kénytelen vagyok komolyan venni, mivel úgy egyébként sehogyan sem közöltem az órával, hogy bort iszom. Mégis egyből észreveszi. Megugrik a pulzus variabilitása, bármit is jelentsen ez.

Oké, tudom mit jelent. Arról van szó, hogy az átlagpulzus ugyan nem változik jelentősen, de a pillanatnyi pulzus nagyon gyorsan, nagy amplitudókkal ugrál a nem túl magas érték körül.
Ezt nevezik stressznek.

Azaz már egy pohár bor is – melyet úgy érzékelek, hogy lenyugtat, ellazít – valójában meglöki a szervezet stressz-szintjét. Felfelé.
Ha úgy gondolom – és ha úgy gondoltad – hogy elalvás előtt egy pohár bor megkönnyíti az elalvást, nos, mindketten tévedtünk. Igen, gyorsabban elalszol, ez tény. De sokkal vacakabbul fogsz aludni. Az a szemét óra ezt is méri. Látszik.

Az igazi ital, amely tényleg lenyugtat és amely tényleg elálmosít és tényleg mély, nyugodt alvásod lesz tőle, az a citromfű tea. Az órával ezt is kimértem.

Csak hát az íze… össze sem mérhető a boréval.

Nincs jól berendezve ez a világ.

Álom, álom

Emlékeztek, egykoriban mennyire elterjedt ez az agykontroll nevű izé? Aztán kiderült, hogy nagy része ennek is parasztvakítás.
Pedig vannak részei, melyek működhetnek.

Anno nagyon régen kaptam egy könyvet a szobatársamtól. Ez valójában egy autogén tréning könyv volt. Meglepődve olvastam. Halványlila elképzelésem sem volt, miért kaptam meg pont ezt a könyvet. A nagy része ugyanis arról szólt, hogyan lazítsunk, hoigyan aludjunk el könnyen, gyorsan.

Na most akkoriban én az alvás fedettpályás világbajnoka voltam. Az egyéni rekordom 36 óra folyamatos alvás volt. Az ébrenléti meg 52 óra. (Az előbbi egy egyhetes egyetemi napok után történt, az utóbbi meg azután, hogy bárt vittünk az egyetemi farsangi bálon. Kábé háromszor csíptem be és józanodtam ki ez idő alatt. De nem aludtam.)

Mostanában már más a helyzet. Néha tényleg nehezen alszom el. Szükségem van mindenféle trükkökre.

  1. A Levi-féle könyvből egy dolog maradt meg: az izmok fokozatos ellazítása. Amíg el nem kezded – akár fentről, akár lentről – tudatosan ellazítani az izmaidat, addig nem is veszed észre, mennyire feszesek, görcsösek. Amikor végigértél, mindent ellazítottál, szószerint könnyebbnek érzed magad.
  2. Persze ez még nagyon kevés. Nekem a legfőbb bajom, hogy folyamatosan pörög az agyam. Mi lesz holnap ezzel? Mi lesz utána azzal? Hogyan fogom megoldani azt az izét a jövő héten? Úristen, mekkora balek voltam tegnap! Meg ilyenek.
    Ekkor segít egy nagyon erős kép: A hóekés álomdömper.
    Képzeld el, hogy egy ilyen gép vágtat neki ezerrel a gondolataidnak és söpri le mindet kíméletlenül az útról. Neked csak annyi a dolgod, hogy nem nézel oldalra. Nem követed a gondolataidat az árokba.
  3. De ez még mindig nem elég. Ekkor csak az akadályokat távolítottad el. Ez még nem alvás.
    Ahhoz… hát, nem is tudom. Igyekszem pontosan leírni. Behunyom a szememet, de a szemhéjam mögött tágra nyitom és felfelé forgatom. Az egésznek olyan érzete lesz, mintha az ember egy nagy fekete kútba zuhanna. Egy olyan kútba, amelyiknek soha nincs alja. Csak zuhanok és várok. Az első idióta, absztrakt gondolatra. Ha megjön, akkor vigyorgok. Már közel van az alvás.

Aztán persze van, amikor egy pohár bor is elég.

Öreg tárgyak

Ülök az íróasztalom mellett, hol vadul, hol elgondolkodva nyomkodom a billentyűket. Kemény munka ez.

Különösen úgy, hogy a macskák hol a teraszajtót kaparják, hol lefejelik a vizesedényüket.
Pedig már ismerhetnék a jeget.

Aztán amikor éppen elfüstölt az agyam, akkor csak nézek magam elé. Nézem a kultikus tárgyaimat. Az öreg Warszawa 223 modellemet, melyet egy krakkói játékboltban vadásztam le.

Az első autónk volt. Ezt annak fényében kell értékelni, hogy 1970 környékén még nem volt mindennapos, hogy egy családnak autója legyen. Nekünk, gyerekeknek, maga volt a csoda. Annyira friss cucc volt, hogy apám a haverjával közösen vette (egy családnak nem volt elég pénze rá) és mivel akkor még egyiküknek sem volt jogsija, sofőrt fogadtak hozzá.
Rengeteg élményünk kapcsolódik az autóhoz. Abból a misztikus, barna álomködös gyerekkorból.

Aztán rátéved a tekintetem a fém/műanyag garnélarákra.

Ezt a játékfigurát ajándékba kaptam a családomtól még Horvátországban. Tudni kell, hogy utálok mindenféle dolgot, aminek halíze van. Azaz a garnélát is. Ehhez képest 2006-ban olyan hülye szituációba keveredtem, hogy meg kellett ennem egy tállal. Nagy tállal. Idézem magamat:

“Elszántan letörtem az egyik fejét és bekaptam a maradékot. Annyira nem volt rossz, de jó sem. Fogyott hozzá a kenyér, istenesen. Egy idő után átnéztem Barnához, hogy ő mit csinál a dögökkel. Azóta tudom, hogy a lábát és a héját nem szabad megenni. Apró nüansz, hogy ekkor már jócskán túl voltam a felén. Végül elfogyott minden. Gyorsan rendeltem is egy sört a megrázkódtatásra. Kicsit úgy éreztem magam, mint a szűz lány, aki felett átvonult a második ukrán front: a szüzességemet is elvesztettem, és élvezni sem élveztem túlságosan.”

Aztán itt van a Parker tintásüvegem. Emlékeztet arra, amikor töltőtoll-mániákus voltam. A kedvenc – és egyedül megmaradt – Pelikan tollamat már csak ritka, mondhatni kultikus alkalmakkal veszem elő. Nem zavar, hogy mindig ki kell pucolnom – mert beszáradt -, fel kell szivattyúznom a tintát és pár perc múlva elrakom, mert elvégezte a dolgát, aztán persze legközelebb megint csak egy hónap múlva nyúlok hozzá.
Ez egy szertartás. Egy szép szertartás.

Az MVP papírnehezék már húzósabb dolog. Mint írtam korábban, az MVP programban nem maga a program fogott meg, hanem az a csapatmunka, amely Magyarországon a program mögött volt. Amint a csapatmunka megszűnt, nem is érdekelt különösebben, hogy a programból is kiestem. Magát a papírnehezéket is kényszerűségből fogtam be – van az asztalomon egy kicsi switch, ha nem súlyozom le, akkor a vezetékek felemelik a levegőbe – de már pár éve itt van, és a maga szikár makacsságával csak kiharcolta, hogy tudomást vegyek róla. Hogy valahogy viszonyuljak hozzá.

Ehhez képest az olasz országúti bringa még ifjú versenyző, de határozottan érzem, hogy kezd itt is kialakulni az érzelmi kötődés.

Egyszerű, mondhatni vacak kis tárgyakhoz.

Szóval nézem ezeket. Hagyom, hadd üresedjen ki az agyam, egyszerűen csak legeltetem a szememet a tárgyakon és hagyom, hogy elöntsön egy kellemes, jó érzés. Itthon vagyok, a kedves tárgyaim között.

Aztán eszembe jut, hogy ha meghalok, akkor a gyerekeim érezni fognak-e ebből valamit? Amikor megfogják ezeket a tárgyakat, felötlik-e bennük, hogy apjuknak időnként mekkora megnyugvást jelentett, hogy ezeket nézegette? El fogják-e rakni emlékbe, vagy egyszerűen csak beledobják a lomtalanító dobozba?
Valószínűleg az utóbbi, hiszen ezek nekik nem fognak mondani semmit. A jelentőségük velem együtt tűnik el.

Mondhatni semmi

Tulajdonképpen semmi. Nem történik semmi érdekes.
Csak éppen sok.

Hamarosan tanfolyamot tartok, meglepően sok embernek. Ami nem is lenne baj, ha…
A Microsoft 2017-ben sunyiban lecserélte a tanfolyam mögött a virtuális labort, pontosabban a 2012 r2 szerverek helyett 2016-osakat rakott be. Nyilván cserélte a laborfeladatokat is.
Ez már tavasszal is sok móka, kacagás forrása volt, mert a rendszergazda már az új környezetet rakta fel, én meg még a régiből készültem és annak a laborfeladatait próbáltam végigcsináltatni a nebulókkal.
Izgalmas volt. De legalább gyakoroltam az improvizációkat.
Utána beszereztem az új környezetet. Majd az új tanfolyam előtt egy héttel nekiálltam lecserélni itthon is a labort.
Aha.
A virtuális gépek a jó öreg .xml formátum helyett valami teljesen kínai .vmcx, illetve .vmrs formátumban érkeztek. Nyilván keresztbeakadtak a 2012 r2 host szervereimen.

Pár szó az itthoni laborkörnyezetről. Van egy ősöreg HP szerverem (2 core Xeon, 16 GB RAM), ezt tavaly már kinőtték nem csak az itthoni laborok, de a tanfolyamiak is. Beszereztem egy Dell szervert (4 core Xeon, 32 GB RAM, 256 GB SSD), illetve gyakorlás/tesztelés kedvéért összeraktam ezekből egy Hyper-V clustert, egy HP Mini szerveren lévő iscsi targettel.

Amikor megláttam, hogy a Hyper-v nem lát semmit, vagy 15 percig meredtem fejemet a tenyereimbe támasztva a monitorra. Nagyon nem esett jól. Van egy hetem és két lehetőségem:

  1. Hagyom a francba a gyári virtuális gépeket és gyártok újakat, 2012-es formátumban.
    Volt már ilyenre példa, a 2013-as Exchange anyag ugyanilyen csúnyán tréfált meg. (Csak akkor az .xml volt az új formátum.) Meg lehet csinálni, de ez a sajtreszelővel vakarózás minősített esete. Ki kell nyernem valahonnan, hogy mennyi a VM memóriája, hány processzormagot használ, milyen nevű virtuális switch-hez kapcsolódik. Aztán ha elindult – és a hálókártyája dhcp-re állt – kinyerni a registryből, hogy mik voltak a régi IP beállításai.
    És ilyen gépből van vagy tíz.
    Aztán mindezt 90 naponként újra meg kell csinálnom, mert lejár a grace periódus.
    Hamupipőke nyüszít a sarokban.

    Oké, túloztam, 90 naponként nem kell megcsinálnom, hiszen az .xml-t el is lehet menteni.

  2. Hosszabb távú megoldás, hogy szétverem a clustert.
    A két HP szerver elviszi az itthoni infrastruktúrát (DC-k, Kemp Loadbalancer), a Dell szerverből meg 2016-os lesz és azon megy a tanfolyam. Tavasszal pedig játszok tovább, összerakok egy smb3 alapú hyper-v clustert, meg egy sofs-t. Pusztán csak gyakorlás/tesztelés céljából.

    Kérdezhetnéd, hogy miért nem csináltam cluster-aware upgrade-t?
    Nos, mindennek van határa.

Nyilván a második módszert választottam, mert az a fajta informatikus vagyok, aki szeret szívni.
(Ilyen szempontból remek életem van.)
Nem, nem írok le mindent. Túl vagyok rajta.
Na jó, egy hajtépős elmebajt azért megemlítek. A 2016-os Hyper-v-ben nem működik az Inspect Disk funkció. Azaz differenciális diszk esetén nem lehet utólag összekötni a VM diszkjét az alap diszkkel. A funkció ott van a grafikus felületen, el is indul, aztán kövér error-ra fut.
Szerencsére shellből azért megy.

Hosszabb távon ez jobb is így, egyszer kell összeszenvednem a szkriptet, aztán később már sokkal egyszerűbb lesz. Csak abból a fránya időből lehetne több. Mondjuk napi 48 óra.

Az írás szerzője egyébként cuki naív ember lehet. Így fejezi be a cikket:

Anyway, this is a bit of a bugger, and I’ve alerted authorities in Redmond, so we should see a fix soon.

Mikori az írás? 2015 szeptember. Aha.

Na, mindegy. Megtörtént. Működik a labor. Készülhetek a tanfolyamra.

Nem, nem a tananyagot felejtettem el. Hanem azt, hogy milyen adagokban, milyen sorrendben, milyen trükköket bevetve kell elővezetnem. Hogy milyen hibák vannak a laborfeladatokban.

De nem csak ez van. Kihasználva a fekete pénteket, vettem egy videóvágó programot. Igen, tudom, az egész egy nagy átvágás. Nálunk. De ez most tényleg működött. Augusztusban nézegettem a Sony Vegas 15 cuccot, akkor 140e forint volt az ára. Most meg akcióban 85e. A 16-os verzióé.

Igen, a fekete péntekes átb@szás itt is megvan. A linken azt látod, hogy $1000 (300e HUF) az eredeti ár. Na, ez a kamu. Mondom, augusztusban 140e forint volt.

Persze egy szavam sincs, a 85e forint még így is bőven jó ár. Különösen, ha azzal veted össze, hogy a másik jó – édes Istenem, ezt is megértem, hogy egy Adobe programra azt mondom, hogy jó – videóvágó alkalmazást, a Premiere-t már meg sem lehet venni, csak csillagászati összegért (8200 HUF/hó) bérelni.

Látszik, hogy öregszem. Elegem van már a torrentes, malware-ekkel felturbózott, feltört programokból.

Elmesélem, mert már valószínűleg elévült. Évekig a Premiere-t használtam és határozottan tetszett. Komoly tudás, kicsi hardverigény. Mintha nem is az Adobe írta volna. Igen, torrentes verzió volt. Aztán újra kellett húznom a laptopomat és onnantól sem az újratelepített torrentes verzió, sem semmilyen más torrentes Premiere verzió, de még az ingyenes próbaverziók sem bírták beolvasni a régi projektfájlokat. Azaz több év anyaga veszett el.

Nos, ha már szívni kell, most már szeretnék szabályosan szívni.

Amiból akad is bőven. Én még ennyire instabil szoftvert, mint a Sony Vegas 16, nem láttam, pedig láttam már éppen eleget az életemben. Hogy mást ne mondjak, Microsoft rendszermérnök vagyok.
Gyakorlatilag a program óránként keményre fagy. Szerintem már rajta vagyok a szpemszűrőjükön, mert minden alkalommal elküldöm nekik a logokat. Úgy dolgozok, hogy jobb kézzel kezelem az egeret és a gyorsbillentyűket, bal kézzel meg minden művelet után nyomom a ctrl+s-t.
Ettől az apróságtól eltekintve határozottan tetszik. A korábban használt Cyberlink Powerdirector vágóprogramhoz képest hatalmas felüdülés. Ez ugyanis működik. Például a Powerdirector megkérdezte, hogy használja-e a GPU-t… majd nem használta. Hivatalosan is megindokolták: azt írták valahol a support fórumon, hogy ha a program úgy érzi, hogy bivaly a processzor és sok a memória, akkor inkább nem használja a GPU-t, mert elég a nyers erő is. Jelentem, nem elég. Pont ezért találták ki a GPU-t.

Na, mindegy, a Powerdirector már múlt idő. Most a Sony Magix Vegas az új pálya.
Kifejezetten nehezen tanulható alkalmazás. (És nem csak a rengeteg lefagyás miatt.) Nagyon alaposan átgondolt az UI, elképesztő mennyiségú apró kontroll található szinte mindenhol, jók a gyorsbillentyűk… csak éppen amíg meg nem tanulom – mit beszélek, amíg meg nem találom – ezeket, addig sikítós titkárnő. Napok óta gyűröm és még mindig nem járok ott, hogy kreatív munkát végezzek, ehelyett még sikongatok olyasmiken, hogy hogyan lehet úgy vágni, hogy csak az egyik track-et vágja el, ne az egész filmet. Meg ilyenek.

Csinálni viszont kell, mert január első hetében kajakos filmfesztivál, addigra legalább a kajakos videóknak össze kellene állniuk.

Persze, volt terv. Az általános menetrend az, hogy évközben gyűlnek a felvételek, majd a vénasszonyok nyara után, amikor beszorulok a lakásba, nekiállok vágni. Ez most borult. Nem kicsit. Eleve rekord hosszú volt a jó idő. Novemberben még locsolni kellett a kertben. November végén még egy szál polárban túráztunk a tűző napon.

És akkor még nem is beszéltem a melóról. Nyár óta megy egy közepesen retkes AD/Exchange upgrade egy közepes méretű cégnél. A november lett volna az én hónapom, Exchange 2010 – 2016 tesztmigráció, majd hó végén az éles. A teszt sikerült. (Hjaj, tudnék mesélni. A világ összes public folderének jelentős része ennél a cégnél dekkol. Pontosítok: a világ összes _elhanyagolt_ public folderének jelentős része.) Nos, az éles migráció megcsúszott egy előfeltétel nemteljesülése miatt, mely annyira komoly hullámokat vetett, hogy valószínűleg a tanfolyam végéig sem fog rendeződni. Ja, a projektet ki kell gördíteni december közepéig, hogy még idén kimenjen a számla.

Sejted már, milyen frankó decemberem lesz? Tanfolyam, éles Exchange migráció… és össze kellene vágnom január elsejéig négy kajakos videót egy tökismeretlen vágóprogrammal.
Ja, és lesz még valami karácsony is.

Lehet, hogy ritkábban fog frissülni a blog.

Garmin vizsgálódások

Kezdjük a legkönnyebb megfejtéssel. Hová tűnt a kéktúra track nagy része? Az, amely a Basecamp-ben még megvolt, de a túragps-re már nem ment át?

Elvitte a cica. És ez hivatalos.

Világosan leírták, hogy GPSMAP64 készülék esetében max. 10000 pont lehet egy track-ben. Nekem meg 98491 volt. A Basecamp még mutatta. Az eszköz már nem.

Oké. Nem tudta ezt Mehemed. Most már tudja.

A többi kavarás viszont mind arra a f@szságra vezethető vissza, mely a Basecamp 4.7.0 verzióval jelent meg. Ebben ugyanis a Mapinstall modul bugzik. Írtam már erről a nápolyi kirándulás kapcsán. Szerencsére ott a jó öreg paranoiámmal sikerült időben, azaz még itthon elkapnom a jelenséget és még időben megkerültem.
Most viszont már nem volt időm rendesen megkerülni. Azaz azt hittem, hogy igen, pedig nem.

Konkrétan arról van szó, hogy ha feltelepítek egy gépre egy térképet (exe fájl lefuttatásával), akkor az felrak kismillió *.img fájlt. Ezek alkotják a térképet, méghozzá úgy, hogy mindegyik egy kicsi térképszelvény. A kismillió nem túlzás, a Túrautaknál kábé 100 fájlról beszélünk, az OSM Italy térképnél 200-ról, az OMP Hiking térképnél meg 300-ról.
A számítógépen mindez rendben van, de a gpsmap64 készüléknél ekkora fájlmennyiség már kezelhetetlen. A Basecamp tudja azt, hogy a gépre telepített térkép tömérdek fájlját összerakja egy nagy *img fájlba és már csak azt küldi le a készülékre.

Kicsit kalandozós írás lesz ez is. Csak hogy lásd, mennyire tré cég a Garmin. Volt a GPSMAP62 készülék – a mostani elődje – melynek 2 GB beépített memóriája volt. Nyilván erre nem lehetett lerakni egy komplett Európa térképet, egyszerűen nem fért el. Ezért is örültem, amikor az utódot, a GPSMAP64-et már ki lehetett bővíteni sd kártyával. Bele is dobtam egy 16 GB-osat. Felismerte. Hurrá. Rátettem egy 4 GB méretű Európa térképet. Közölte, hogy menjek a fenébe, a legnagyobb felhasználható térkép mérete 2 GB. Érted? A régi készülék fizikai korlátja miatt beleraktak egy logikai korlátozást is. Melyet benne hagytak, az után is, hogy a fizikai korlátozás megszűnt.
Viszont ügyeskedni lehetett. Ha feltelepítettem a Basecamp alá az Európa térképet, akkor már ki tudta rakni a készülékre. Sőt, működött is. Biztos ismert egy rövidebb utat az erdőn keresztül.

Bár jobban hiszek abban, hogy valamelyik firmware upgrade kiszedte a korlátozást. Hiszen a fenti linken már nincs ilyesmiről szó.

Na most ezt a jó kis rendszert vágta agyon a Mapinstall bug. A 4.6.2 verzióban működött. Ha a 4.7.0 verzióban a gépre telepített térképet át akartam tenni a készülékre (gyk. bármelyikre), akkor csak az áttekintő térképet (azaz egy szelvényt) rakott ki, mást nem.

Nos, röviden ez a hiba. Megkerülni úgy lehetett, ha sikerült beszereznem a feltelepített térkép egybedolgozott *.img fájlját. Olaszország esetében szerencsém volt, az OSM oldaláról le lehetett szedni egyben is a fájlt. A Túrautaknál viszont farok voltam, mert onnan is le lehetett volna tölteni a fájlt, de nekem már volt egy letöltött, így csak azt dobtam át. A fene sem gondolta volna, hogy két év alatt ennyire átrajzolják a kéktúra érintett szakaszát. (A számítógépre telepített verzió már friss volt. Ez okozta az anomáliákat.)

A biztonsági védőhálóval, az OMP térképekkel viszont már bajban voltam. (Hasonlóképpen az Európa térképpel is.) Ezeknél nincs egy nagy *.img fájl.
Mindegy, úgy gondoltam, elég lesz a TuHu is. Nem lett elég.

Jó. Nagyjából megvan, mi történt. Mit lehet tenni? Nos, mindenhonnan le kell kapkodni az *.img fájlokat és onnantól kihagyjuk a Basecamp-ot, legalábbis addig, amíg benne van ez a bug. (A jelek alapján örökre benne lesz: május óta ismert, mégsem javították.) Hátrány, hogy fájl szinten nem látom, mit rakok át, könnyű hibázni. Oda kell figyelnem.

De mi van akkor, ha nincs összegyúrt *.img fájl?
A fórumon azt írták, hogy a 4.7.0 valójában semmi újat nem hozott a 4.6.2-höz képest, csak GDPR kompatibilis lett. Mi lenne, ha visszaállnék rá? Elméletileg minden működne.
Elméletileg. De mi lesz a rengeteg feltelepített térképpel, a track adatbázissal, a backupokkal?

Még egy baromság. Ezernél több track van már beletöltve a Basecamp-ba. Szerinted lehet menteni? Naná, hogy nem. Olyan van, hogy backup. Mely nem csak a track adatbázist menti, hanem az összes konfigot is. Visszatöltéskor meg értelemszerűen mindent visszarak. A konfigot is.
Vajon mi történik egy korábbi verziójú restore visszatöltésekor?

Szerencsére mind a laptopon, mind a desktopon van fent Basecamp. (A szinkron backup/restore-on keresztül történik, dropbox segítségével.) Azaz az egyiket elcseszhetem, a másikon megmarad minden. A laptopról legyaktam a Basecamp-et, majd megkerestem a Mapinstall könyvtárát és letöröltem. (Ennek nincs telepítője.)

Vigyázat! Ennek előfeltétele az, hogy nálam a térképek _nem_ az alapértelmezett könyvtárba települnek. Az ugyanis a Mapinstall könyvtár alatt van.

Felraktam a 4.6.2 verziót. Elindult. Működött. Térképek? Megvannak. Teszt. Átraktam az egyik OMP térképet a gpsmap64-re. Átrakta. Szép. Túl szép. Az is volt. A track-eket ugyanis csak hiányosan mutatta. Konkrétan azokat láttam, melyek még a 4.6.2 állapotban kerültek fel, a 4.7.0 alatt felrakottakat már nem.
Azaz a track-ek kábé 60%-a elveszett.
Hát, jó.
Kiraktam az összes zűrös térképet (OMP-k + Európa) a készülékre, majd fájlszinten visszaolvastam a nagy *.img fájlokat és eltettem mindet a fájlszerverre. Aztán felfrissítettem a laptopon is 4.7.0-ra a Basecamp-et. Visszajöttek a track-ek.

Tulajdonképpen végeztem is.

Ja, közben a nagyméretű track-eket is rendberaktam. A Basecamp-ban meg lehet adni, hogy megadott pontszám alá tömörítsen. Tesztelve.

Kicsit gáz, hogy ha frissíteni akarom az OMP térképeket, akkor a fenti méhecsketáncot mindig el kell járnom. És mint a mellékelt ábra mutatja, egy térkép nem térkép.

~oOo~

Az utóbbi gondolat indította be a vezérhangyát. Hiszen ennyi erővel mondhatom azt is, hogy egy gps készülék nem gps készülék. Különösen, hogy mindig ott van velem egy eszköz, mely alkalmas erre a célra is.
Mobiltelefon. És Locus.
Melynek megismerése már legalább egy éve fel van írva a teendőim közé.
Mikor máskor, ha nem egy ilyen katasztrófa után?

Igen, az hogy egy túranapot a harmadánál meg kellett szakítanunk a gps technika fejreállása miatt, az nálam katasztrófának számít.

Nos, az első tapasztalatok kellemesek. Pár óra után eljutottam oda, hogy teljesen jó backup eszköz lett belőle a gpsmap64 mellett. Meglepően sokmindent lehet rajta konfigurálni. Szeretem az ilyesmit. Tulajdonképpen tud mindent, amit a másik, csak… máshogy. Ami persze probléma. Például a vízállóság. Napfényben az olvashatóság. A fizikai gombok hiánya. (Vizes kézzel hiába taperolom a képernyőt.) A mérete. Az előkaphatósága. A bringához rögzíthetősége. Az áramellátás gyk. mindegy, a gpsmap-hez ceruzaakksi kell, a mobilhoz powerbank, egykutya. Egyelőre kinlódok a térképekkel is, nem egészen látom át a rendszert.

Utólagos megjegyzés. Most már átlátom. Nem egyszerű. Vannak online és offline térképek. Mindkettő között van mindenféle, nagyjából százas nagyságrendben. Az offline térképek közül a LoMaps tűnik nyerőnek: vektoros, országonként vásárolható meg, mindegyik csomagban van gyalogtúra/bringa/autó/város/sí réteg… és meglehetősen olcsón mérik, párszáz forint darabja. Az online viszont… online, azaz lassú és nagy. Ezt is le lehet tölteni offline-ba (van, amit ingyen, van, amit pénzért), de ezek böszme nagyok. Magyarország full bringás térképe az OpenCycleMaps-ról ugyan csak 9 forint, de 12,5 GB. Ugyanez LoMaps verzióban 240 MB és 60 forint.

Szóval backup, azaz B terv. De annak tökéletes. És ahogy nézem, össze lehet hozni mindenféle szenzorokkal is. Látok benne fantáziát.

This is the beginning of a beautiful friendship.

PS.
Ez egészen jópofa. A Locusban is el lehet tárolni úgynevezett pontokat. Ezeket *.gpx formátumon keresztül lehet passzolgatni a Locus és a Basecamp között. (De ki lehet exportálni *.kml-be is.) Ami viszont meglehetősen izgalmas, hogy egy pontba belemenve, majd ott a navigációs menüt kiválasztva, megjelenik két lehetőség:
– Streetview: odatesz, pontosan a pont elé. (Már ha lehetséges.) Körbe lehet nézni, körbe lehet járni.
– Waze: átdobja a pont adatait a Waze alkalmazásba, ahol egyből tervezhetem is meg az útvonalat hozzá… és ahogy Csilla mondja: “indulhatunk!”. (Természetesen a programnak van saját navigációja is.)

Az biztos, hogy nyüstölni kell, mert jónak néz ki.

Hullámvasút körpálya 03/03

Nyögvenyelős, vacak nap
2018.11.17; szombat

A bőség zavarával küzdök: nem tudom, az összes dühömet a Garminra zúdítsam, vagy a Veszprém Volán sofőrére? Mind a kettő megérdemelne egy-egy zeuszi villámot a seggébe.

Tekintve, hogy mára csak a saccolás volt 28 kilométer, nem sok időnk maradt tökölni. Fél hatkor ébresztő, fél hétkor indulás. A házigazdánk már ébren volt, jó szerencsét, jó túrát kívánt.
– Szükségünk lesz rá – morogtam. Mert én már tudtam, hogy szívunk. Csak azt nem tudtam, mekkorát.

– Spoiler –

Nagyot.

– Spoiler –

Akkor kezdjük a Garminnal. Nem lesz egyszerű. Előre elnézést kérek mindenkitől, akit untatnak ezek a technikai részletek. Magamnak is csak azért írom le, hogy emlékezzek rá, mi történt.
Igen, még kinyomozni sem volt egyszerű, hogyan következhetett ez be.
Mi is?
Nos, az hogy Csobánc után, a Hajagos-hegyen elfogyott a track a túragps-ről. Meg elfogytak a túrautak. Meg elfogytak a földutak. Mintha lett volna egy csillagkapu, utána meg semmi.
Este hiába vakartam a fejemet, meg próbáltam bűvészkedni a készülékkel, nem jutottam eredményre. Végül abban maradtam, hogy megyünk, aztán ha elérünk arra a bizonyos pontra, akkor meglátom, mi fogad.

Nos, totális káosz fogadott. Megpróbálom utólag rekonstruálni a dolgokat.

A kéktúra letöltött track-je több részből állt össze. Nekem az 1-es és a 10-es kellett a mostani túrához.

Ez itt fent sötétkékkel az 1-es, a Basecamp alkalmazásből. Bal oldalt alul látható, hogy a sötétkék csík Csobáncnál kapcsolódik a szürke csíkhoz. (Mely a 10-es darab.)

Csakhogy. A túragps-en már csak ennyi látszik. A track-nek valahol az Ipoly környékén vége van. És nem, nem mutatott többet. Hogy miért, azt nem tudni.

De ez még nem lett volna tragédia. Hiszen ott van a Turistautak.hu térképe, azon is látszódnak a túrautak. Oké, nem track, de azért térkép. Ezekkel mi van?

Nos, itt, a Hajagos-hegy és Csobánc között valami nagy disznóság történt.

Ez a kép a Basecamp-ből készült. Az alsó szürke a 10-es track, az, amelyiken jöttünk. A jobb felső az 1-es track, mely a Basecamp-ből látszik. Igenám, de van egy 200 méternyi lila betoldás. Ez a 11-es részlet, melyet nem vettem észre. Hogy szükségem lett volna rá. Persze sok vizet nem zavart, hiszen az egész 1-est sem láttam. Vedd észre azt is, hogy itt volt nem is kicsi térképátrajzolgatás. A térkép alapján mutatott út narancssárga, de a track – és a valóságos, azaz festékkel is jelzett út – a lila track-en ment.
De még nincs vége.

A túragps-en ugyanis ez volt. Köze nincs a Basecamp-es térképhez, pedig ugyanazt mutatja. A lila vonalon mentünk, a jelzések mentén, ahol pedig a fekete vonalak találkoznak, az a csillagkapu helye. És… nézd csak meg, hol megy a kék jelzés? Alul. Teljesen máshol, mint amit a Basecamp mutat és abszolút máshol, mint ami a kéktúra track-en van. Hmm? Vess egy pillantást a felső Basecamp térképre! Ott láthatod is ezt az utat, szintén alul húzódik, de a ráírt jelölés alapján ez a kék kereszt. Frankó, mi?

De ettől még meg tudtam volna oldani a helyzetet. Ha legalább egy nyomorult útvonal is látszódott volna a készüléken. De ott, az erdőben egy sem látszódott. Semmi. Sehol. Még az a rossz kék sem.

Na, ezért adtam fel. Lefújtam a túrát.

Itthon persze nyomoztam tovább. Ahogy rácsatlakoztattam a túragps-t a számítógépre, anélkül, hogy rátöltöttem volna bármit is, megjelentek a túraútvonalak. Azok, amelyek az erdőben eltűntek. Nem értettem.
A térképek közti különbséget viszont igen. Sajnos. Amiről korábban is írtam, az az idióta rohadék elb@szott Basecamp, mely nem tud térképet másolni a készülékre, nos nem tudott térképet másolni a készülékre. Kézzel kellett, én pedig figyelmetlenségből egy 2016-os változatot másoltam fel. Azért megy máshol a kék jelzés. Hiába volt a számítógépre a 2018-as feltelepítve, ugye az a baromarcú Basecamp…

Ahogy kapok egy kis levegőt, nekiállok rendet vágni. De erről majd külön írok. Lesz benne Locus is.

Ott jártam, hogy lefújtam a túrát. Igazából a rövidítése már tegnap este óta lógott a levegőben. Nej panaszkodott a talpára és a hátára, emellett az is látszott, hogy térkép nélkül, pusztán csak a jelzések alapján menve, nyomkereső üzemmódban az itt-ott idióta felfestések között, nem férünk bele az időbe. Bele sem mertem gondolni, milyen lenne sötétben, erdőben jelzéseket keresgélni. Azt terveztem, hogy ahol bebukjuk a túraútvonalakat, ott keresek földutakat, azokon megyünk egy ideig, majd kiszállunk vagy Monostorapátiban, vagy Kapolcson. Nos, földút sem volt a készüléken. A jelzett kék meg nekiindult a Káli-medence felé. Nem mertük követni. Ugyanis ha átmegyünk, akkor kiszállni sem fogunk tudni.
Száz szónak is egy a vége, láttuk magunk alatt Díszel házait, lesétáltunk.

De most nagyon előrerohantam, menjünk vissza Káptalantótiba.

Ahogy kiértünk a faluból, megint kivirított a nap. Szép időnk lesz. Ismét. Előttünk pedig a nagyszerű Csobánc. Az élet szép.

Ha ezt az egész túrát nem is akarod megcsinálni, javaslom, tiszta időben a csobánci vár maradványaihoz feltétlenül menjél fel. Egészen kiváló a panoráma.

Oldalt a Szent György-hegy. Nej csak itt szembesült vele, hogy körbe-körbe megyünk.

Ha a Balaton felé nézünk, középen az a csúcs a Gulács, mögötte sunnyog a Badacsony. Tőle balra az a hegyes csúcs a Tóti-hegy, még balra, egészen a kép szélén az a Cseres-hegy. Teljesen jobbra, éppenhogy látszik az Antal-hegy. A Gulács és a Tóti-hegy között a távolban pedig Fonyód hegycsúcsai.

Ez már az északi oldal. Középen alig látszik, olyan picurka az a kúp, az a Hegyesd. Odalentről ez is tisztességes hegy, csak hát most fent vagyunk a Csobánc tetején. Jobbra a Hajagos-hegy kezd emelkedni. Bal oldalt pedig, a háttérben felsejlik a Somló sziluettje.

Ez pedig Tapolca, ahonnan indultunk. Tényleg bizarr, hogy annyit gyalogoltunk, mégis ilyen közel vagyunk hozzá.

Kigyönyörködtük magunkat. Kész szerencse, hogy itt még volt track, ezt az élményt nem szívesen hagytam volna ki.
Aztán jött a Hajagos-hegy, a csillagkapu, a Bermuda háromszög és a visszafordulás.

Pont ott értünk vissza a civilizációba, ahol a díszeli bekötőút belefut a 77-es útba. Hoppá, itt vigyorog egy buszmegálló! Innen már egy óra alatt Veszprémben lehetünk.
Néztük, 11-kor lesz busz. 10 óra volt. Meg valami brutális szél. A 77-es út völgyben fut, mely völgy szélcsatornaként működött. A nap is eltűnt. Határozottan kegyetlenre váltott az időjárás. Semmi kedvünk nem volt egy órát ácsorogni, így besétáltunk Díszelbe. Aztán visszasétáltunk a buszmegállóba. Még 20 perc.
Megnéztem alaposabban a buszmenetrendet.
– Te, azt a buszt nem kellene elbaltázni – jegyeztem meg – A következő 3,5 órával később jön.
– Hát, akkor tényleg nem.

Álltunk. Vártunk. 11-kor megjött a busz. Felszálltunk.
– Két jegyet kérek Veszprémig.
– Nem javaslom, hogy ezzel a busszal utazzanak. Tudja, ez ilyen falujárat, bemegy mindenhová. Hamarosan jön a gyorsjárat, azzal hamarabb beérnek.
– Ja, ugyanaz a szisztéma, mint idefelé? Köszönjük, akkor megyünk a gyorsjárattal.

Leszálltunk. Vártunk.
Jött a gyorsjárat.
És nem állt meg.
Pedig jó egy méterre beugráltunk a sávba. Elegánsan kikerült és ment tovább.

Na bazdmeg. 3,5 óra újabb várakozás. Szélviharban. Nejnek teljesen lekonyult a szája és én sem éreztem túl jól magam. Először a térkép, aztán egy ilyen fasz sofőr. Legalább a saját menetrendjüket ismerhetné.
Az első várakozás közben összeraktam egy újabb veszprémi sétát. Hogy azért a kilométerünk meglegyen. Ennek nyilván lőttek.

Jobb híján elindultunk Monostorapátiba. Viharos szembeszélben. Metsző hidegben. Erős autóforgalomban. De legalább csináltunk valamit. Nej lemaradva kullogott mögöttem, néha hátranéztem, néha bevártam, de nem sokat szóltunk egymáshoz.
Jó egy órányi gyaloglás után érkeztünk meg Monostorapátiba. És végre először, a sors megjutalmazott azért, hogy nem adtuk fel: a menetrend alapján negyedóra múlva jött is egy busz. (Nyilván egy újabb gyorsjárat, mely a díszeli megállóban ki sem volt írva.) Én már nem mondtam semmit. Majd akkor leszek nyugodt, ha fent ülünk a buszon. Aztán ez is megtörtént. Fél kettőkor szálltunk le. Úgy, hogy tízkor már a megállóban voltunk.
Kösz, Volán.

Ja, hogy miért körpálya a cím? Mert – habár nem úgy terveztük – de akkor szálltunk ki, amikor a legközelebb voltunk Tapolcához. Azaz gyakorlatilag körtúrát csináltunk.

Túraútvonal

Ugyanez három dimenzióban.

A szálláson nagy tisztálkodás – az a finom forró zuhany – hideg kaja, sörök. El is álmosodtunk. Csendes pihenő négyig.

Utána elindultunk vacsorázni. Hátha most sikerül.

Az előjelek nem voltak rosszak. Felkerestük fiatalságom egyik ikonikus borozóját, az Ájult Lovat. (Van neve is – Stadion presszó – de így senki nem ismeri.) Nos, végre, valami, ami nem sokat változott, most is hasonlóan jó. Igaz, már inkább söröző, de az árai szolidak (egy korsó soproni 380) és a törzsközönség… elhomályosodott a szemem. Semmit nem változtak. Ugyanazok az alakok támasztották a pultot, ugyanazok a barátságos ugratások mentek. A csaposnő ugyanolyan életunt volt. Bejött egy idősebb, vigyorgó hapsi. Szürke melegítőben, melynek az ülepe már a térdéig nyúlt ki, farzsebében egy vastag brifkó húzta még lejjebb a gatyáját. Hangos ujjongás. Meg ilyenek. Asztalok ugyan voltak, de csak az idegenek ültek le. Jól éreztem magamat. Végre egy kocsma formájú kocsma, igazi kocsmai élettel.

Aztán ennyi is volt. Nem messze találtunk egy új éttermet, de üresen kongott, az árai meg nem kicsit voltak elszállva. Megint megcéloztuk a sétálóutcát. Hátha a fabódék. Elsétáltunk az egykori Badacsony borospince mellett. Bezárt, évek óta hirdetik, de nem kell senkinek. A bódék még nem nyitottak ki. Oké, Sörpince. Nos, a hamburger hiába volt kiírva, nem foglalkoztak vele. Ittunk egy sört. Akkor marad az Interspar. Aha. Az orrunk előtt zárt be, szombat délután ötkor. Gyors számvetés. Birka? Bezárt. Cserhát? Bezárt. Zánka? Bezárt. Vadász? Bezárt. Még a vadszőlő is benőtte a kapuját. A Pusztai Az Oliva túl puccos és túl drága. Mintha a Hangvillában is lenne valami, de ember, moziba menni vacsorázni? A Villa Medici az fine dining, mi pedig inkább mennyiségre mentünk. Meg egyébként is, a Séd völgyébe már nem akartunk lemenni. (Igen, ezzel buktuk a Betekintset és a Fricskát.) Fejesvölgy? Az régen elég gyanús hely volt, mára egészen jó híre lett. De kint van a francban. Mint ahogy az Erdei Kisvendéglő is. Kismocskos, Nagymocskos… bezártak, meg egyébként is, nem a kajájukról híresek. Rózsabokor ugyanúgy.
Illetve…
– Te, a Nagymocsiban mintha lenne egy pizzázó!
– Igen? Nézzük meg.

Megnéztük. Tényleg pizzéria. Nagy lendülettel be is mentem. Ez az a kocsma, mely gyakorlatilag a régi kollégiumunk földszintjén volt. Abszolút háziterep. Pizsamában és papucsban is jártunk le. Nem lógtunk ki a közönségből.
Nos, most elég nagy ordítozás fogadott. Mint kiderült, a lendülettel elsodortam valami láncot is. Mely azért volt kint, hogy ne lehessen bemenni.
Ez ugyanis pizzázó, de olyan, ahol nem lehet leülni. A pizzát elvitelre adják az ajtóból, vagy házhoz szállítják.
Fáradtan néztünk egymásra Nejjel.
– Jó lesz?
– Jó lesz.

Vettünk két pizzát. A régi kolesszal szemben volt egy kisbolt, vettünk sört. Sokat. Mellette volt egy pékség. Vettünk péksütit. Sokat.

– Te, ez rengeteg. Ki fogja mindezt megenni? – aggódott Nej.
– Nyugi.

Tényleg nem kellett aggódni. Egy óra alatt betermeltünk mindent. Én még bontottam egy zacskó mogyorót is. Utána lefeküdtünk az ágyra és felnyomtuk a pocakunkat a plafonig.

Éjszaka pedig beindult az élet.

A képen bal oldalt az a kollégium főépülete, mi egy oldalszárnyban laktunk. Előttünk pedig… a buliépület. Ahol szombaton este beindult a technodiszkó és reggel fél hatig ment is az ütvefúrás. Nem voltunk túl boldogok, dehát mi hiányoltuk itt csütörtökön az életet. Megkaptuk.

Hazautazás
2018.11.08; vasárnap

Gyakorlatilag semmi izgalmas nem történt. Felkeltünk, reggeliztünk, ittunk a büfében egy kávét. Utána összepakoltunk és hazajöttünk. Ennyi.

Összességében amíg mentünk, addig jó volt. Elképesztően jó időt fogtunk ki pénteken és még szombat délelőtt is. Tapolcától Csobáncig önfeledten élveztük.
Utána viszont minden szétesett.
De legalább van miért visszamenni. Mert a terep megérdemli.

Hullámvasút körpálya 02/03

Hegyre föl, völgynek le
2018.11.16; péntek

Habár a kolesz szószerint a város szélén van, de megvan az a nagy előnye, hogy pont előtte állnak meg a távolsági buszok. Reggel fél hétkor ezt határozottan tudtuk értékelni.

Kicsit vicces. Tapolcára indul 7.00-kor is és 7.01-kor is busz a pályaudvarról, mindkettő öt perc alatt ér ki a kollégiumig. Az egyik bemegy minden faluba, majdnem két óra alatt teszi meg a 60 kilométernyi távot. A másik alig áll meg, egy óra alatt ott van.

Mondanom sem kell, az 5 percnyi távolság elég ahhoz, hogy a két busz összekeveredjen. Most is először a falujárat érkezett meg. Felszállás. Gyorsjárat? Nem. Kösz. Nyomuljunk vissza, keresztül a felszállókon.

Nemesvámos környékén kezdett világosodni, Díszelnél megjelent a nap. Tapolcán pedig, igaz a levegő még csípős volt, de kifejezetten vidáman vigyorgó nap fogadott. Jó lesz ez. Egy csomó helyen leszünk, ahol gyönyörű a panoráma. Feltéve, ha látunk valamit. Nos, tiszta ég, ezerrel sütő nap… nem is kívánhattunk többet.

Egy kis Malom-tó, majd az országos kékjelzést követve kigyalogoltunk a városból.

Teljesen nyugodt voltam. A túragps-emen rajta volt a TuHu térképe, pluszban leszedtem a kéktúra trackjét. Elmentettem a szállás koordinátáját is. Nem történhet semmi baj.

És már itt is volt az első feladat: a Szent György-hegy. A hegy szoknyáján rengeteg szőlő, dűlőutakkal. Kicsit mint a Badacsony, de valamivel elhanyagoltabb. Azaz életszerűbb.

A dűlőutak meglepően forgalmasak voltak. Rosszul vettem fel otthon az alsónadrágomat, szerettem volna megigazítani, mielőtt kidörzsölné a combomat. Azt hiszed, sikerült? Akárhányszor elkezdtem letolni a nadrágomat, megjelent vagy egy traktor, vagy egy mikrobusz. Érdeklődő emberekkel. Végül bemásztam egy sűrű bozótosba.
– Te, nézd már, áfonya! – jöttem ki.
– Azért inkább ne kóstold meg.
– Ne hülyéskedj már! Csak megismerem az áfonyát.
– Milyen?
– Meglepően édes. Ennyire érett áfonyát még nem ettem.
– Nem lehet, hogy szőlő?
– Jé, tényleg. Akkor ezért nem ettem még ilyen áfonyát.

Utána viszont lelegeltük a bokrot.

A dűlőutak emelkedtek, ösvények nyíltak belőlük, meredeken, melyek végül szuszogós lépcsőkké alakultak. Majd egyszer csak fent voltunk a turistaháznál. Kifújtuk magunkat. Tízórai. Egy kis térképészkedés.

Mivel eléggé feszítettnek tűnt a nap, a raposkai kerülőt kihagytuk, a kék ösvény helyett inkább a sárgán mentünk tovább. Rögtön az első húsz méteren eltévedtünk.

Mit is írnak a fenti linken?

“…pár lépés után a sárga jelzés jobbra letér, ezt követve vékony ösvényen, sűrű, fiatal erdőben kanyargunk fel s alá. Figyelem! A következő 20-25 perc elsősorban a jelzések követéséről és megtalálásáról szól, többször érünk tisztásra, szélesebb földútra, ilyenkor minden nyomolvasó képességünkre szükségünk van, hogy a jelzett utat megtaláljuk.”

Teljesen így van. A gps miatt viszonylag jól haladtunk, de nem győztem morogni. Annyira hülyén voltak felfestve a jelek, hogy aki csak azokra támaszkodva szeretett volna menni, nagyon megszívta. A legbosszantóbb az, hogy nem megoldhatatlan feladatról van szó, kicsivel kellett volna csak többet gondolkodni.

Az a bizonyos Ify kápolna, alias Emmaus. Tényleg kisérteties volt. Meg úgy egyébként is, meglepően sok kicsi/nagy kápolna mellett mentünk el. Ahol máshol présházak sorakoznak, itt elhagyott kápolnák. Fura.

Ez pedig már a következő célpont: Szigliget. Kihagytuk. Pontosabban az Antal-hegyig (a képen balra) lementünk, majd az északi oldalán elsétáltunk a kerékpárúton. Nagy kerülő lett volna a vár, nyáron meg bringával/gyalog már voltunk ott.

– Ha lesz lefelé borkóstoló, iszunk? – érdeklődött Nej.
– Ha lesz.
– Miért ne lenne? Mindenfelé szőlők vannak. Olyan, mint Badacsony.
– Péntek délelőtt van. Nem lesznek nyitva.
– De ha lesz, iszunk?
– Ja.

Ezek után végiggyalogoltunk vagy tíz borozó/borkóstoló/borbirtok mellett. Mind zárva volt. Még azok is, amelyek nyitva voltak. Ezeknél fel kellett volna hívni egy számot, hogy jöjjön valaki. Nyilván egy deci bor miatt nem rángattunk elő senkit.

Lefelé menet eszünkbe jutott, hogy esetleg mehetnénk egyenesen Badacsony felé is. Szerencsére nem mentünk. Az Eger-patak meglehetősen nagy ingoványt duzzasztott fel a két hegy között, kalandos lett volna átjutni rajta.

Ez pedig már az újabb nagy falat: Badacsony. A nap legmagasabb hegye. Melynél nem volt kecmec, nem az oldalában mentünk végig, hanem felmentünk a tetejére. De Badacsonytördemicnél már kezdtük unni a civilizáció hiányát. Enni kellene valamit. Meg inni. Becéloztuk a Skizo pincét, őket legalább már ismerem. Nem vettük észre, elsétáltunk mellette. Viszont nem messze volt egy Nefelejcs nevezetű aprókocsma. Annyira kicsike volt, hogy az ajtót is sokára találtuk meg. Kértünk egy sört. Utána vettük észre, hogy a másik vendég pizzát eszik. Próbáljuk ki. Félénken egy pizzát kértünk kettőnknek. Hiba volt. Nagyon finom pizzát kaptunk. Laktató, vékonytésztás, ropogós, mindez 1000 forint alatt.

Szükségünk is volt, mind a sörre, mind a pizzára. Azért a Badacsony nem adja könnyen magát.

A wellness, ahogy én szeretem.

Ez pedig már a Bujdosók Lépcsője. Addig is emelkedett rendesen az ösvény, meg voltak meredek lépcsők is, de ez túltett mindenen. Tényleg egy olyan jó, tüdőkiköpős terep. Gyorsan meg is ittuk a csúcssörünket, nem foglalkozva azzal, hogy messze még a szállás és nincs nálunk más folyadék. Majd csak lesz valahogy.

Nos, igen. Ez az, amiért érdemes felmenni. Hogy lenézzünk.

Nekem külön bizarr volt nézegetni a Balatont, emlékezve rá, hogy két hónappal ezelőtt milyen élmény volt kajakkal a vízben küszködni. A felső képen például jól látszik a szigligeti móló, mely mögé bemenekültünk a vihar elől. Látszik mögötte az egész Szigligeti-öböl, a Balaton legkiszámíthatatlanabb és egyik legszelesebb öble. Mely öblön szeptemberben lábujjhegyen tipegtünk keresztül, folyamatosan figyelve, hogy az éppen elálló vihar mikor kezdi újra. De látszik a györöki csúcs is, ahol váratlanul kisütött a nap és a dermesztően szar időjárás helyett az évszakhoz méltó idő lett. Két órára.
Az alsó képen pedig a badacsonyi móló látható a büfésorral, a parti Retró kocsmával, háttérben a fonyódi duplacsúcsokkal.

A bazaltorgonákat itt is kihagytuk. A térkép alapján elég sok szintet jelentene (először le, aztán fel), látni már láttuk, az idő pedig vészesen telt. Itt már azt számolgattam, hogy ha Káptalantótiba nem is érünk be világosban, de az utolsó két, országúti kilométerre még ki kellene érnünk. Azaz tempó.

– Te, hogyan fogunk lemenni innen? – érdeklődött Nej.
– Ööö, hogyan érted?
– Feljöttünk 450 meredek lépcsőn. Hogyan fogunk lemenni?
– Fogalmam sincs. De a kérdés jó.

Nos, a Kőkapu tényleg elég durva.

Meredek is, zúzalékos is, na meg bokáig ér a lomb. Nej két kézzel kapaszkodott a kőfalba, nehogy seggre essen.

Viszont egyszer csak lent voltunk.
Számoljunk. A tábla szerint a Tóti-hegy még két óra. Nekünk van másfél óránk sötétedésig.
– Húzzunk bele! – javasoltam.
– Hulla vagyok.
– Nem. Az majd leszel, ha a Gulácsról töksötétben kell lemennünk.

Igen, az utolsó megoldandó feladat: a Gulács. Már messziről nézegettük, hol fog átmenni a túraút? A tetején? A hágón? Nem volt egy óriási hegy, de valahogy már nem kívántuk. Még az is megfordult a fejemben, hogy kerülünk Nemesgulács felé, igaz hosszabb, de végig műúton megyünk, nem veszünk bele a sötét erdőbe. De aztán összekaptuk magunkat és majdhogynem felszaladtunk a hegyre. Majd következett 10 perc, melyet azzal töltöttünk, hogy megpróbáltunk levegőhöz jutni. Még szerencse, hogy az erdőben bőven van belőle. A túloldalon tempósan lesétáltunk, majd kilyukadtunk az Istvándy gazdaság mellett. Még világosban. Igaz, volt némi csalás a dologban. A gps szerint már lement a nap, de mivel felhő sehol sem volt, a nap meg ezerrel sütött, még világított valamennyit. Nem is keveset; a faluig kitartott.
Úgy érkeztünk meg, ahogy télen szeretek: pont a megcélzott faluban sötétedett ránk.

– Előbb vegyük át a szállást, vagy igyunk egy sört? – kérdeztem.
– Egy sörből baj nem lehet.

Aztán a kocsma mellett találtunk egy kis boltot, televásároltuk Nej hátizsákját péksüteménnyel, az enyémet meg sörrel, utána benéztünk a kocsmába.

Bakker, én csak most értettem meg. Kis falvakban ezek a brazil/török tévésorozatok valóságos életet élnek. Itt is folyamatosan ment a tévében valami török izé (nem a Szulejmán, nem volt kosztümös), a betérők pedig ugyanúgy beszéltek a szereplőkről, mintha azok a faluban élnének és lehetne egy szaftosat pletyózni róluk.

Utána már tényleg csak a szállás (Magnifique ház) átvétele maradt. Minden szempontból jó hely, kedves bácsika (illetve… izé, korombeli), tágas épület. Jó meleg. A házigazda már idejekorán befűtött a kandallóba. Nagyon jó ötlet volt.

Fogalmam sincs, mennyire gondolta komolyan, mindenesetre azt mondta, hogy ha valaki ránk hivatkozik, akkor 10% kedvezményt kap. Szóval ha arra jársz és szállást keresel, csak mutasd meg ezt a blogbejegyzést.

Elvégeztük a papírmunkát és végre magunkra maradtunk. A hátizsáknyi kajával és a hátizsáknyi sörrel.

– Melyikkel kezdjük?
– A kőbányaival. Arra van ráírva, hogy ‘jutalom a nap végén’.

Pakolászás közben találtunk egy adag vicces jengát is. Olyan jó berúgatós fajtát. A képen láthatsz is három hasábot.

Fárasztó nap volt. A saccolt 22 kilométerből 27 lett, szintből is összeszedtünk közel 700 métert. Hogy reálisan lássuk a következő napot, nekiálltam térképészkedni. Pontosabban nekiálltam volna, amikor megdöbbentő felfedezést tettem.
De ezt majd a következő írásban bontom ki.

A túra útvonala

Ugyanez három dimenzióban.

Hullámvasút körpálya 01/03

Nem azt terveztük, de az lett belőle.

Általában úgy szoktam zárni az évet, hogy elmegyek egy rövid kirándulásra, valamikor november végén, december elején. Be az erdőbe. Aztán valami lesz.
Nos, az utóbbi években elkényelmesedtem. Már nem viszek sátrat, hálózsákot, ehelyett úgy tervezem meg az utat, hogy az este valami településen érjen, ott megalszok és úgy megyek tovább. Ílyen stílusban viszont már Nejnek is megjött a kedve túrázni, így idén először ketten vágtunk neki.

A terv az volt, hogy november 15-én, csütörtökön reggel kocsiba ülünk, lezötyögünk Veszprémbe, átvesszük a szobánkat az új egyetemi koleszban. Megebédelünk valahol, majd délután bejárjuk a város szebb részeit. Péntek hajnalban busszal Tapolca, onnan pedig egy jó nagy majdnem-körtúra: Szent György-hegy, Szigliget, Badacsony, Gulács. Szállás Káptalantótiban. Tervezett táv: 22 km. Szombaton pedig igazi gyilkos túra: felmászunk a csobánci várhoz, majd hegyeken-völgyeken keresztül vándorolunk Nagyvázsonyig, onnan busszal vissza Veszprémbe. Saccolt táv: 28 km. Szombat este sebek nyalogatása, vasárnap alvás délig, ebéd valahol, utána haza.

Nem gyenge.

Aztán bejött egy Exchange upgrade, melyet vasárnap délután kellett volna elkezdenem. Volna. Kiderült, hogy az egyik előfeltétel nem fog teljesülni addig, így végül nyugodtan indulhattunk túrázni. De addig azért rágtam a kefét. (Meg toltam az átállást a tesztrendszerben. Hogy egyáltalán elmehessek csütörtök reggel.)

Veszprémi séta
2018.11.15; csütörtök

Abszolút nem siettünk. Délre kellett Veszprémben lennünk. Nejnek is erős hete volt, ő sem akart kapkodni. Összepakoltunk, bevásároltunk, egy kis Posta, és délben már a Lexinél voltunk.

A veszprémi szálban erős lesz a kocsma/étterem vonulat. Ugyanis felháborítóan nincs. Konkrétan vasárnap csak azért nem maradtunk ott ebédelni, mert nem volt hol. Csütörtökön és szombaton is úgy indultunk neki a városnak, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is beülünk vacsorázni egy étterembe. Mind a két nap hideg kaja lett belőle a szálláson. Szégyen.
(Nem, ne gondold, hogy én bénáztam el. 14 évig éltem Veszprémben, ismerem, pontosabban ismertem a várost. Egyetemistaként egyszer városi rosszarcokkal vetélkedtünk, hogy ki ismer több kocsmát a városban. Én nyertem. Nyilván ez mára kopott valamelyest, de azért elveszve sem vagyok.)

Nos, akkor pár szó a Lexiről. Valamikor nagyon régen, amikor még létezett a Veszprém – Balatonalmádi vasútvonal, ez volt az egyik vasútállomása. (A másikban működött a hasonlóan lepusztult Orion kocsma. Mára bezárt.) Neveztük Vasútállomásnak, Öregek Napközi Otthonának, de legismertebb neve a Lexi volt. A hely harcban állt a város leglerongyoltabb kocsmája címért, sőt, a végső győzelemre is esélyes volt. Talponállóként működött, a füstöt vágni lehetett és olyan emberek jártak oda, hogy ihaj. Például mi. Mert ez volt az egyedüli kocsma a városban, ahol 10 forint alatt volt a csapolt sör. Később bezárt, majd valami bátor vállalkozó újraindította. Arab luxusétteremként. Bejött neki, annyira tele volt, hogy foglalni kellett, ha valaki be akart jutni. Aztán ez is bezárt. 2013-ban arra bringáztam, meglepve vettem észre, hogy nyitva van. Ott ebédeltem. Korrekt volt. Idén nyáron Nejjel megint benéztünk. Más cég, más étlap, de határozottan tetszett. A velőspirítós után csak csettintettem.
Nos, ez mind a múlté. Valami botrányosan igénytelen velőspirítóst kaptunk. Amikor megjegyeztem a pincérnek, közölte, hogy egy hónapja új a tulajdonos. Kész. Aki képes ennyire gyalázatos velőspirítóst kiengedni a kezéből, az bármilyen egyéb gonoszságra is képes. Ez a hely is felejtős lett.

Így nézett ki a szállás. Ez egy mai kollégiumi szoba. Gyakorlatilag egy studió apartman, kis konyhával, saját fürdőszobával. Csak néztük Nejjel… ha mi 30 évvel ezelőtt ilyen luxusban élhettünk volna…
– Itt nincs semmi közösségi élet – jegyezte meg.

Aztán persze volt, csak máshogy.

A kolesztől adta magát a Gulya-domb. Azon az útvonalon, ahol anno régen kifutkároztam a dombra. Mely domb egyik rejtett tisztásán mindenféle erőelemeket gyakoroltam. Amíg egyszer meg nem támadott egy sólyom. De aztán megjelent a solymász és elnézést kért.

Na, szóval a Gulya-domb jó hely. Mindig is szerettem arra járni, egyedül is, Nejjel is, családdal is.

Innen lesétáltunk a Laczkó forrás felé, majd a Kiskuti csárda.

A Kiskuti… Veszprém leghangulatosabb kocsmája volt. Kint a város legszélén, nem messze a Laczkó forrástól. Árnyas fák alatt egy csomó rönkasztal, tuskószék.

A pultnál egy idős nő szolgált ki. Feltehetően nem él már. Mint ahogy a hely sem. Rengeteget jártunk ide. Egyszerűen csak sétálni, inni egy sört a fák alatt. Kortesműsort írni az egyetemi napokra. Később meló közben megpihenni. A gyerekek is szerették, általában itt parkoltunk le a kocsival és innen jártuk be mind a Séd völgyét, mind az állatkertet, mind a Gulya dombot. Szóval jó hely volt. Kár érte.

Ahogy haladtunk a város felé, átvágtunk a régi vidámpark területén. Szépen rendberakták. Az én időmben itt még egy nagyon elvadult susnyás-nádas terület volt.

Meg a Vidus. Mely szintén egy eléggé rossz hírű kocsma volt. De azért szerettük.
Ma valami iroda működik benne.

Elsétáltunk a viadukt alatt, a Séd partján a várig, megkerültük a Benedek-hegyet.

Ha már erre jártunk, megnéztük a Malom csárdát is.
A kocsma története hasonló a Lexiéhez. Hasonlóan kalandos, tele hullámvölgyekkel, hullámhegyekkel. Elsős koromban a legnépszerűbb kocsma volt. Bobek Tóni, a tulaj két közönségre alapozta az üzletét: a dózsavárosi borisszákra és az egyetemista mindenivókra. 10% kedvezményt kaptunk. Bemondásra. Mindenből. A csárda hajnali kettőig nyitva volt. Egy olyan városban, ahol rendeletileg be kellett zárnia minden kocsmának este tízkor.

Csak a két – méregdrága – éjszakai bár lehetett nyitva hajnali négyig. Ezek közül az egyik – a Várkapu presszó – ma már nem működik, az épület üresen áll.

Tóni közvetlen arc volt, a rendszeresen lejárókkal összehaverkodott. A társaságunkból néhányan be is álltak a pult mögé segíteni, ha megszorult. Tócsi és rizling. Nem volt túlbonyolítva, de nem is kellett. Aztán sok volt a balhé a környéken lakókkal, Tóni végül eladta. (És némi kanyarok után megvette Almádiban a Pireust.)
Jött az új tulaj.
Már az első találkozásunk tragikomikus volt.
Leültünk az asztalhoz. Két fiú, két lány. Jött a pincér, aki egyben a tulaj is volt. A két hapsi elé letett egy-egy poharat és beleöntött féldeci bort. Majd állt és várt.
Mi meg néztünk, mint a vett malac. Hogy ez most mi? Aztán az egyik csaj a fejéhez kapott.
– Hé, azt akarja, hogy kóstoljátok meg!
– Miért?
– Mert ha nem finom, akkor hoz másikat.
Csóváltam a fejemet, de ránéztem az idős pacákra, aki finoman bólintott.
Megkóstoltuk.
– Oké, jöhet.
A tulaj ezek után töltött mindenkinek, majd letette a maradékot az asztalra.
– Elnézést, Uram – érdeklődtem – Úgy egyébként van másik bora?
– Nincs.
– Akkor meg miért… aú!!!
A férfi emelt orral elment, mint aki szembesült azzal, hogy a gyöngyöket megint csak disznók elé szórta, én pedig csúnyán néztem Zsuzsára.
– Miért rúgtál bokán?
– Muszáj neked bunkónak lenned?
– Mióta bunkóság a racionalitás? Mit játssza az eszét, ha csak egy bora van?
– Mert így illik.
– A Gundelben. Talán. De ez itt a Dózsaváros széle.
– Missziót végez.
– Kocsma helyett. Remek.

Mondanom sem kell, nem bírtam ki. A következő fordulóban beolvastam a pacáknak. Hogy mekkora stílustörés Veszprém legveszélyesebb városrészében urizálni. Hogy ki fogják röhögni. Aztán meg el fognak maradni. Nézzen már szét, kik lesznek a vendégei… és igazítsa hozzájuk a csárdát. Úrinépek ide nem fognak lejárni.
Zsuzsa persze véresre rugdosta a bokámat, de nem érdekelt. Küzdöttem, hogy ne rontsák el a kedvenc helyemet.
Nem sikerült. A tulaj egy éven belül bezárt.
Utána diszkó lett belőle. Erről legszívesebben nem is írnék. Köptem, ha a közelében jártam. A Malmot az Isten is borozónak teremtette (mármint miután megszűnt vízimalom lenni), ide diszkót tenni, villogó neonfényekkel, diszkópatkányokkal… fájt. Aztán ez is bezárt. Úgy nézett ki, hogy a csárdának vége.

Olyan 15 évvel ezelőtt, csak kiváncsiságból benéztem. Nyitva volt. Borozóként. Leesett az állam. Nivegy-völgyi borozó. Eleve szeretem ezt a völgyet, bejön a boruk. Aztán volt vagy 15 fajta tócsijuk. Maga volt a mennyország. Innentől akárhányszor csak a környéken voltam, úgy intéztem, hogy itt tudjak ebédelni. És legyen hazafelé sofőröm.
Mondanom sem kell, ez is bezárt. Pontosabban, jött egy új tulaj, aki… hát, nem is tudom, mit akart csinálni belőle. Leegyszerűsítette az étlapot két tócsira. Mind a kettő vacak volt. Bor helyett átállt sörre. A fickó nem húzta sokáig, bezárt. Azóta üres az épület.

Innen felmentünk a Benedek-hegyre. Ekkor már elég laposan sütött a nap, izgalmasak voltak a fények.

Kezdett sötétedni. Lassan el kellett gondolkodnunk, hol fogunk vacsorázni. Titokban reménykedtem, hogy már beindultak a sétálóutcán a fabódék, az pont jó lett volna. Úgy is terveztem, hogy megyünk még egy nagy kört és már teljes sötétben fordulunk rá a belvárosra. Elmentünk a Szürkebarát mellett. Ez valamikor egy közepes képességű borospince volt. Nem volt a kedvenc helyünk, de élet az mindig volt benne, mi is elég sokszor benéztünk. Mára át lett alakítva: valami könyvtári olvasóteremmel kombinált lányszoba lett belőle. Egyszer voltunk azóta, többször sem.

Tényleg nem értem. Ha van egy ideális, egykori vízimalom borozó, miért kell belőle diszkót csinálni?
Ha van a belvárosban egy borospince, miért kell belőle szürke-rózsaszín földalatti presszót csinálni? Eh.

Elmentünk a szintén bezárt Gourmandia és Hungária éttermek mellett,

Hogy ezekkel mi volt a baj? Olcsó és népszerű éttermek voltak, abszolút a belvárosban.

a Sportot kihagytuk, méltatlanul lezüllött, ugyan elsétáltunk a Lexi mellett, de arról már írtam, majd végigsétáltunk az egykori kedvenc utcámon, a Rózsa utcán.

Igen, felvethetnéd, hogy a Rózsa utcából már csak egy apró ugrás lett volna a Horváth-kert, mely egy igazán jó étterem. Tudom, szeretjük is. Nej ott jelentette be, hogy jön a második baba. Már csak az ilyen emlékek miatt is kedves. Akkoriban nyitott, amikor Veszprémbe kerültem, később kiköltöztem albérletbe a Cholnoky lakótelepre, ha nem is sűrűn, de azért csak benéztem.
Szóval miért nem? Dafke. Azt mondtam, hogy nem igaz, hogy egy ekkora város, egy megyeszékhely belvárosában nem lehet beülni egy étterembe vacsorázni. A Horváth-kert oké, de ember, az én időmben még traktor szántott, tehén bőgött mellette, annyira a város széle. (És ez most nem vicc, tényleg így volt.)

A Rózsa utcából már nyílegyenes út vezetett a sétálóutcára. Nos, bódék ugyan már voltak, de még nem nyitottak ki. Döglött csend mindenütt.

– Oké, akkor marad az utolsó mentsvár, a Sörpince. Tudomásom szerint az még működik, nagyjából úgy, mint régen. Legfeljebb eszünk pogácsát a sör mellé.

Aha. Működött is volna, de valami társaság lefoglalta zártkörű rendezvényre.
Ez volt az a pillanat, amikor megvontuk a vállunkat. Elsétáltunk a Billába Sparba, vettünk kenyeret, vajat, kolbászt és sajtot. Jó lesz az a hideg kaja is.

Persze hazafelé már kinyitott a Sörpince, de ekkor már csak egy sörre ugrottunk be. Közben kifigyeltem, hogy pogácsa ugyan nincs, de hamburger és melegszendvics igen. Elraktároztam az infót.

A kolesz büféjében még vettünk sört, ezzel lett teljes a vacsora. Álmosra ettük magunkat.

Holnap pedig indul a kaland.

A séta útvonala

Ugyanez három dimenzióban.

Kerékpárbarát?

Most vagy mindenki hülye és én vagyok egyedül villamos, vagy nem értem.

Poroszló tulajdonképpen egy családi bringás paradicsom kapuja…

Poroszló polgármestere, Bornemisza János megerősítette, amit korábban a kormánybiztos is elmondott: „Két év alatt két és félszeresére nőtt a kerékpáros forgalom a Tisza-tónál a fejlesztéseknek köszönhetően.

A polgármester a Közútkezelőnek is megköszönte, hogy rendezett állapotok vannak az utak mentén, kérés nélkül elvégzik a dolgukat.

– Link –

Szoktunk lejárni, nem csak kajakkal, de bringával is. A Tisza-tó körbe a gáton(!), az remek, tényleg rendben van, illetve lesz. De a környező falvak – beleértve Poroszlót is – egyszerűen katasztrofálisak. Mindenhol ugyanaz a sudribunkó, mucsai hozzáállás: letiltjuk a kerékpárt az útról, a hepehupás, kátyús, szűk járdát meg kinevezzük kerékpárútnak, aztán hagy szopjon a paraszt, ha már nem telik neki autóra. A jelenlegi szabályozás szerint ugyanis ezzel a húzással gyakorlatilag kitiltották a faluból a túracuccal megpakolt bringákat, hiszen az úton nem mehetnek, a járdán meg nem tudnak. (Nem mintha egy országútival rá lehetne menni azokra a járdákra.) Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy ott van egy remek kerékpáros körút, aztán mellette meg ilyen rövidlátó, kerékpárellenes szemlélettel szeretnének bringásturizmust fejleszteni. Normális?

PS.
Egri lévén elég jól ismerem a noszvaji utat. Járkáltam arra fiatalkoromban. A Komár mopedem például nem jött föl az emelkedőn, a végén tolnom kellett. Én már eljutottam oda, hogy bringásként nem zavar különösebben egy 200 méter szintkülönbségű emelkedő, de a bringatúrázók nagy része, különösen egy megpakolt bringával, valószínűleg nem így vélekedik. Különösen akkor nem, amikor van egy tükörsima alternatív útvonal (33-2501), végig Egerig. Igaz, ezen a vonalon az összes faluból a jó öreg járdáratereléssel kitiltották a kerékpáros forgalmat. Elég áldatlan helyzet. Ehhez képest értékeld, mekkora politikai bravúr ezt az áldatlan helyzetet sikertörténetként, régiófejlesztésként előadni. Gratulálok, Máriusz.

Nem hiába vágták

Hát, csak kibújt a szög a zsákból. Aki itt él az erdő mellett, az már évek óta tapasztalja, hogy a Pilisi Erdőgazdaság nevű NER maffiacég egyre intenzívebben termeli ki a fát. Voltak is pletykák, hogy épül ide aszfaltozott út, lakópark, vidámpark, meg a fene tudja mi. De eddig nem volt semmi konkrétum.

Eddig.

Érdemes elolvasni Petrovai László mai írását. Hogy mi folyik az önkormányzatnál. Hogy nem véletlenül volt tavaly az a nagy irtás a Gloriett lakótelep mellett. Ezek a rövidtávon gondolkodó, lelkiismeretlen gengszterek sunyi módon próbálják továbbvinni a lakótelepet a kivágott erdő helyére. Az erdőgazdaság meg asszisztál hozzá. Akiknek pont az lenne a dolguk, hogy az erdőt védjék. De ebben a mostani rendszerben már közhely, hogy senki nem azt csinálja, ami a dolga lenne, az egyedüli cél a gyors és intenzív harácsolás.