Olvasgatok

DC Rainmaker-nek kinyílt a bicska a zsebében, ami nagy szó. Ha ugyanis nekem nyílik ki, akkor legfeljebb magamat szúrom meg, nagy ügy. DCR viszont megkerülhetetlen tényező a sportkütyük tesztelése, elbírálása terén, azaz ha ő berág, akkor az be van rágva.
Legszívesebben a teljes bevezetést és összefoglalót idemásolnám, annyira egyetértek vele… csak hát annyit nem illik.

Na jó, ennyit még lehet:

Garmin’s biggest competitor is themselves. Or more specifically, their lack of focus on solving bugs that ultimately drive consumers to their competitors. In effect, my bet is the vast majority of time a person chooses a non-Garmin product over a Garmin one is not because Garmin lost the features or price battle. It’s because that person has been bit one too many times by buggy Garmin products.

Itt van az egész cikk: Garmin’s Biggest Competitor Is Their Own Software Instability.

Hamarosan

Ez most vedd akár relatívnak, akár iróniának. Ahogy most állok, még a Kaszásnak is sorszámot kell húznia. De azért hamarosan erre az írássorozatra is sor kerül. (És édes istenem, mennyi mindent kell megírnom, már előre görcsöl a csuklóm.)

Medve, lehúznál a halálistádról?

Mostanában van egy meglehetősen zavarbaejtő munkám. Igen, ez kicsit IT-s írás lesz, de igyekszem nem belemenni a mélységekbe. A történet groteszksége a lényeg.

Szóval adott egy meglehetősen nagyméretű, nemzetközi cég. Exchange területen vagyok érintett, L3 támogatást adok. Az üzemeltető személyzet szerteágazó, de szinte mindenki ki van szervezve valahová. A magyarországi AD/Exchange területen mi adjuk az L2-t is.

A cég megtette, illetve éppen megteszi az első tapogatozó lépéseket: Exchange2010, illetve Windows7/Outlook2010 állapotból szeretnének eljutni Exchange 2016/Windows10/Outlook2016 állapotba. A környezet eszméletlenül túlszabályozott, mint a nagy multiknál általában, ha leejted a ceruzádat, öt ember kell, hogy felvehesd a földről.

Kliens subnet, ahol a magyar részleghez tartozó kliensgépek találhatók, két országban is van. Legyen az egyik ország A, a másik B. Az A országban lévő gépekhez teljeskörű hozzáférésünk van, saját AD-ban vannak. A B országban lévő gépek másik erdőben vannak, semmi jogosultságunk sincs, még lokál admin sem. A B országban kaptunk Windows10/Outlook2016 image-ből felhúzott gépeket. Mi renitensek vagyunk, nem a központi levelezőrendszert használjuk, hanem a sajátunkat. Az első feladat az volt, hogy innen, ebből a környezetből próbáljuk meg elérni a saját Exchange 2010 szervereinket. Abszolút nem sikerült. Az autodiscover szolgáltatás IP címét még megtalálta az Outlook2016, de magát a szolgáltatást már nem érte el. Az ilyesminek rengeteg oka lehet, módszeresen végigmentünk mindenen, semmi nem segített. Aztán tesztelés közben jött egy csúnya incidens az A subnetben, hagytunk mindent a fenébe. (Ennek később lesz jelentősége.)

Utána, mármint az incidens elhárítása után, javasoltam, hogy egyelőre hanyagoljuk a B hálózatot, ott úgy sincs semmihez jogosultságunk. Hozzunk létre az A hálózatban hasonló körülményeket és teszteljünk ott. Itt ugyanis megvan az atyauristens jogosultságunk. Ezzel kapcsolatban kértem a saját user szintű felhasználómnak postafiókot, mert azzal terveztem tesztelni. (Igen, nem lehet akármilyen felhasználóval akárhová belépni.) Megkaptam mindent. Oké, csináljunk a tesztgépen Outlook profilt. Autodiscover megtalálása oké, de rögtön nevet, jelszót kért. Jó, direkt nincs a gép tartományban, megadtam. Erre kérte újból, majd makacsul újra, meg újra. Kipróbáltam mindenféle formában, semmi. Autoconfig teszt, nos, már az autodiscoveren elhasalt. Ez annyiból vicces, hogy itt nem szabadna neki. Majd akkor, ha csatlakozni akar a postafiókhoz. De az autodiscover az ingyenes, azt mindenki elérheti. Aztán legfeljebb hibát ad vissza, ha nem találja a felhasználót, de itt még idáig sem jutottunk el.

Jó, egyszerűsítsük le a helyzetet. Hiszen egy csomó minden lehet a jelenség mögött. Próbáljuk ki az OWÁ-t. Az olyan, mint a Trabant: mindenhol elmegy, még ott is, ahol a többi autó elakad.

Építkezéskor teszteltük. Az Eger közeli mezőn 300 ember egyszerre kezdett el építkezni, tavasszal. Ennek az lett a vége, hogy az első tíz még ki tudta vinni teherautóval az építőanyagot, viszont ezek olyan dagonyát csináltak a felázott talajon, hogy az építkezési terület megközelíthetetlen lett. Egyedül a szomszéd Postás Gyuszi járkált ki vidáman. Trabanttal.

Az OWA bejelentkező ablak szépen fel is jött, usernév, jelszó… nincs ilyen. Vagy user, vagy jelszó. Megint kipróbáltam mindenféle formátumot, semmi. Hmm.
Nem részletezem, két teljes napot görcsöltem vele, a végén már habzó szájjal. Az Exchange-ben full-admin voltam, az AD-ben csak view-only, de elméletileg ennyi is elég volt. Áttúrtam minden beállítást. Minden logot. Kipróbáltam az elérést névvel (ez ugye loadbalanceren megy keresztül), IP címmel, bentről, kintről, Windows laptopról, Android mobiltelcsiről, szóval minden módon. Semmi. Ráadásul eleinte szólni sem mertem. Minden helpdesk-es vigyorog magában, amikor valaki bejelenti, hogy nem tud belépni, a rendszer nem fogadja el a jelszavát. Az ilyesmi ugyanis 99%-ban user error. Elfelejtett jelszó, bekapcsolva maradt capslock, előrehajolva billentyűzetet lenyomó női mellek (nemröhög, valós eset), egy csomó ilyesmi. Én meg itt L3-as szakértőként jövök egy ilyen pimfli problémával. Inkább görcsöltem. Mondjuk olyan sokat nem, két napot tudtam rászánni a történetre… csak hát ez alatt a két nap alatt meg akartam oldani a hozzáférést, aztán ehelyett még a tesztet sem tudtam elkezdeni. A PM meg már a légiósbetegség jeleit kezdte mutatni, legalábbis folyamatosan csesztetett státuszért. Hülye helyzet volt. Végül szóltam a helyi L2 főnöknek, hogy izé. Kipróbálta. Nála működött. Fogalma sincs, nálam miért nem megy.

Passz.

Aztán egyszer be kellett mennem. (A PM szervezett egy megbeszélést, mert mindenkit le akart cseszni, azt meg jobb személyesen.) Gondoltam, kihasználom az alkalmat, megnézem, hogy a helyiek hogyan lépnek be az OWÁ-ba. Lehet, hogy van belépés közben egy titkos mozdulat.
Odaültem az L2 főnök mellé. Belépett. Kilépett. Jöttem én. Megadtam az adatokat, közölte, hogy ilyen user nincs. Nagy fejvakarások. Group Policy? Arra nem láttam rá. Csoporttagság? Állítsunk be mindent úgy, mint nálad. Nem lehet. Rendszeres audit van, buknánk. Akkor mi legyen?
Ekkor jött be kávészünetről az egyik domain admin.

– Te Béla, kell valami speciális beállítás az OWÁ-hoz?
– Igen egy csoporttagság. Betegyelek?
– Jézus. Ez nem jár alapból?
– De jár. Csak a userlétrehozó szkript nem mindig állítja be.
– Fasza.

Beállítottuk. Leteszteltem. Működött.
Lekerültem a halállistáról.

A hírnek mindenki örült. Eltűnt a legnagyobb akadály a valódi tesztelés elől.

Akit kicsit jobban érdekelnek a szakmai mélységek. Nem, a korlátozást nem Exchange oldalon oldották meg. Ahonnan logikus lenne. Akkor megtaláltam volna. Semmilyen OWA házirend nem létezett a rendszerben, OWA segmentation sem volt. Valahogy GPO/registry szinten turkálhattak bele.

Na mindegy, teszteljünk. Szóltam, hogy én majd otthon, ott jobban ki van építve a környezetem, mint a laptopon.
Mire hazaértem, jöttek az ujjongó levelek, hogy a B hálózatból is remekül megy az Outlook2016.
Ami valahol jó hír, de könyörgöm, WTF? Attól, hogy az A hálózatban a szerencsétlen userem megkapta az OWA jogosultságot, hogyan javulhatott meg a B hálózatban más felhasználók hozzáférése?

És akkor beszéljünk egy kicsit a korábban félbehagyott incidensről.

Az történt, hogy amikor kitört a balhé, amikor elkezdtek égni a telefonvonalak, éppen bent voltam. Az Outlook2010-ben nem működik a megbeszélés-szervező varázsló. Bólintottam. Ha a free/busy nem működik, akkor nem fog az Out-of-Office sem, sőt az offline címlista letöltése sem. Kipróbálták. Nem működtek. Érdekes módon nem örültek annak, hogy milyen ügyesen megjósoltam.
Aztán hamarosan az én mosolyom is lehervadt. Ugyanis voltak gépek, amelyekről működött minden. A B hálózatból például gond nélkül. Az A hálózatról meg valamelyikről igen, valamelyikről nem. Ez meg mi a fene lehet? Mint írtam, bonyolult, agyonszabályozott a rendszer, proxykkal, reverse proxykkal, loadbalancerekkel, web application tűzfalakkal. Elméletileg bármi lehet, de mi az, hogy egyik gépről megy, a másikról meg nem? Csont ugyanolyan beállításokkal?
A hálózatot nem mi üzemeltetjük, az egy másik céghez van kiszervezve. Megkerestük őket. Lepattintottak. A hálózat tökéletesen működik. Nem hagytuk magunkat. Kértünk egy konzultációt. Megint elhajtottak. Hogy nincs miről beszélnünk. Hogy minden úgy van beállítva, ahogy mi kértük. De könyörgöm, ki tudja, hogy mit kértünk? Ezen meglepődtek. Nincs dokumentációnk? Nincs. És aki kérte, az már valószínűleg nem is él. Cöcö. Fejcsóválás. Ejnye. Továbbra sem hagytuk magunkat. Kérünk egy óra konzultációt. Le szeretnénk ülni valakivel a hálózati eszközök konzolja elé és közösen átnézni a beállításokat. Azt nem lehet. Oké. Akkor adjatok dokumentációt. Hát, izé… az nincs. Ejnye.
Végül csak megkaptuk az egy óránkat. Csak hogy értsd: egy automatikus site resilience szintű Exchange rendszerről van szó, a telephelyek különböző országokban, a loadbalancerek pedig értelemszerűen _szerves_ részét képezik az Exchange rendszernek. És többszintes hiererchiában van belőlük vagy 20 virtuális példány, néhány fizikai eszközön. Ha én, mint Exchange üzemeltető nem ismerem ezeket, akkor vakon vezetem az autót egy kivilágítatlan alagútban. És nem ismerte senki közülünk.
A konzultációra egy rendes srác jött el, egy korábbi cégben kollégák is voltunk, részletesen végigmutogatott minden beállítást, elmagyarázta mind a nagy képet, azaz a struktúrát, mind a beállítások értelmét. Én is láttam már loadbalancert, bőszen jegyzeteltem. Találtunk is néhány hibás beállítást, aki a health check metódusokat beállította, nem sok Exchange szerverrel találkozhatott.
Aztán az egyik példányon be volt kapcsolva az a bizonyos Web Application Firewall, azaz WAF. Belenéztünk. Egy értelmezhetetlen kifejezés volt benne, fogalmam sincs, milyen nyelven. Annyi látszott, hogy a szabály feltétel része valahogy a forrás IP címeket vizsgálja. A hálózatos srác is csodálkozott. Erről nem tud semmit. Szerencsére a komment mezőben benne volt a regisztráció száma, visszakerestük, kiderült ki kérte, az egyik helyi ember ki is rohant és behívta az illetőt. Nos, a történet röviden az, hogy a szekuritis srác be akart állítani az OWA forgalomra egy BOF elleni védelmet. Arról szólt a szabály.
Csak hát, az egész vérzett. Egy csomó sebből.
– Az illető azt hitte, hogy csak az OWA forgalmat vizsgálja. Nem tudta, hogy az Exchange-nek emellett van még egy csomó egyéb webes szolgáltatása is. Melyeket értelemszerűen ugyanazon a gépnéven érünk el, azaz ugyanazon a loadbalancer példányon keresztül.
– Nem tudta, hogy a kliens gépekről nem csak a böngésző szeretné ezeket a szolgáltatásokat elérni, hanem az Outlook is.
– Az Outlook egy kicsit máshogy próbálta elérni a szervert. Nem lehet tudni, hogy a szabály vizsgált-e valamit, például a user-agent értékét. (Az illető a szabályt egy másik országbéli kollégától vette át.) Mint ahogy azt sem lehet kizárni, hogy az Outlook 2010/Exchange 2010 kommunikációban a Microsoft némileg lazábban kezelte az RFC-t. Mindenesetre az biztos, hogy a szabály az Outlook https kommunikációját blokkolta, a böngészőét engedte. Ez volt az egyik rejtély magyarázata.
– A srác úgy gondolta, hogy első lépésben tesztel. Azaz nem a teljes forgalomra teszi rá a filtert, hanem csak egy részére. Ezért rakta bele a feltételbe azt, hogy csak azokat kapja el a szűrő, akiknek az IP címe 2-re, 5-re vagy 7-re végződik. Ez a magyarázata a másik rejtélynek. Ezért volt az, hogy két tökugyanolyan konfigon miért működött az elérés az egyik gépről, és miért nem a másikról.
– Aztán teljesen természetesnek vették, hogy erről az Exchange üzemeltetőit nem kell tájékoztatniuk. Hiszen azok neandervölgyiek, nem értenek sem az IT biztonsághoz, sem a hálózathoz.
– De, mint ahogy látszott is, még házon belül sem volt minden rendben, hiszen még a hálózatos kolléga is meglepődött a szabály láttán.
– Aztán ott van ugye az első reakciójuk: náluk minden rendben, csak az lett beállítva, amit mi kértünk. Aha.
– És azt most hagyjuk, hogy a szekuritis srác első reakciója nem az volt, hogy bocs fiúk, ezt elbasztam, hanem az, hogy mekkora hulladék alkalmazás már ez az Outlook, meg hogy a Microsoft a hülye zárt kódjával és az RFC-k leszarásával.
– Azt pedig csak félve említem meg, hogy egy ekkora, komplikált cégnél beleturkálni a rendszerbe, mindenféle change management nélkül… hajmeresztő.

Kicsit hosszú kitérő volt.

Nos, összeállt a kép? Amikor a B hálózatból teszteltük a hozzáférésünket, akkor pont be volt kapcsolva ez a WAF szabály. És kinyírta az Outlook kapcsolódási próbálkozásait. A szekuritis pacák pár nappal ezelőtt módosította a szabályt, azóta viszont nem teszteltünk. Mert én az OWA belépésem miatt szívtam. És amikor nekem sikerült a belépésem, a többiek úgy gondolták, hogy tesznek egy új kísérletet. Mely szintén sikerült, mert addigra át lett írva a WAF filter.

Nos, ennyi.

Most jön a moralizálós rész. A legtöbb infrás informatikus, különösen a fiatalok, azt képzelik, hogy ez milyen csodálatos szakma. Komplex rendszereket lehet építeni, minden ezerrel fejlődik, egyre jobb lesz, ugyan folyamatosan tanulnunk kell, de milyen csodálatos már az, amikor egy elképesztően bonyolult rendszert sikerül összeraknunk tesztkörnyezetben. Mekkora jók vagyunk már.

Pedig nem. A szakma nem erről szól. Sokkal földszagúbb. Sokkal gürizősebb. A valóság ugyanis mocskos. Kimész az iparba és gányolások, átkötések, improvizációk mindenhol, dokumentáció gyakorlatilag sehol, az ember, aki valamikor beállított valamit, mára már elérhetetlen, felszívódott, vagy ha nem, akkor utálja a régi cégét és kínzással sem adna ki semmilyen információt. Te pedig küzdesz, mint malac a jégen.
Aztán amikor elkezd lobogni az őrület tüze a szemedben, egyszer csak megszólal melletted valaki, hogy ja, ahhoz benne kellene lenned egy csoportban.

55

Hát, ez is megjött. Olyan… fura érzés. Emlékszem – mintha ma lett volna – hogy amikor apám lett ötven éves, mennyire felemás állapotban köszöntöttük fel. Mert igen, ez egy szép kor, jól is tartotta magát az Öreg, de akkor is, bakker, akkori fejjel, az ötven éves ember már borzasztóan öreg volt. Szóval örültünk neki, hogy még itt van közöttünk, de ott volt a félelem is, hogy az idő rohan és egyre kevesebb időnk jut majd egymásra.
Aztán nesze. 55 éves vagyok. Apám, anyám szerencsére még élnek, ez nem kicsit vigasztaló is, hiszen azt jelzik, hogy van még ebben az egészben perspektíva.

Ja, és persze visszakaptam. Három évvel ezelőtt voltunk Bariban, a szállásunk egy magas épület tetőterében volt, Barna pedig szétaggódta magát, hogy egy ilyen öreg ember, mint én, hogyan tud majd ennyi lépcsőt megmászni.

Na mindegy. 55. De… a rosseb egye meg, nem érzem a kort. Azt a kort, amelytől apám születésnapján annyira féltem. Akkor azt mondtam, hogy ötven…? Hát az kurva sok. Fél lábbal már a sírban. Most meg? Nem dicsekvésképpen mondom, de pár nappal ezelőtt futottam le a szokásos 3,6 kilométeres távomat 5:56 min/km átlaggal és ebben a leggyorsabb kilométer 5:28 min/km volt.

Friss élmény, nem tudom kihagyni. Akik rendszeresen kijárnak az erdőbe, már ismerik egymást, időnként leállnak beszélgetni. Az egyik fiatal srác rendszeresen tolja bringával ugyanazokat a köröket. Legutóbb kutyát is hozott magával.
– Hé, Hektor, vissza! – kiáltott rá a kutyára, amikor az becsatlakozott mellém a futásba.
– Ugyan, hagyja! – szóltam vissza – Ez a kutya tökéletes nyúl; húz maga után.
– Magának nincs szüksége ilyesmire, maga nyúl nélkül is tökéletesen fut.
– Óh.

Soha az életemben nem voltam még ilyen erőnléti állapotban. Kamaszként maximum 1,5 kilométert tudtam lefutni, aztán kipukkantam. Most meg sima hétköznapi edzőtáv egy 80-100 kilométeres bringázás hajnalban.

Elkapott telefonbeszélgetés a fiamnál.
– Igen, most jött haza Kiborg Apu az erdőből.

Amin persze jót röhögtem, de ember, szó sincs kiborgról, meg bármi emberfeletti dologról. Bárki, hangsúlyozom, bárki meg tudja csinálni, amit én, illetve Nej csináltunk. Csak elhatározás kérdése. Egy évvel ezelőtt azon ujjongtam, hogy lementem 9 min/km alá a futással. Most meg már az 5-ös zónát ostromlom. Nej pedig futóversenyekre jár és a 10 kilométeres távot tűzte ki maga elé.

Azért valahol csak megjelenik a kor. Nekem egy gyerekkori fejlődési rendellenesség miatt kifejezetten vacakok a térdizületeim. Egyszerűen képtelen vagyok 5 kilométernél többet futni, kipurcannak a térdeim. Ezért van az, hogy 3,6 kilométereket futok (két kör az erdei futópályán), de azokat egyre gyorsabban. Nej ezzel szemben viszont távolságra gyúr.

Na mindegy, már megint túlbonyolítom. Egyszerűen el kell kezdeni, aztán pedig csinálni kell, olyan tempóban, ahogy még kényelmes, de egy kicsit azért már fáj. Sem Nej, sem én nem vagyunk szuperhősök. Átlagos, meglehetősen túlsúlyos ötvenesek voltunk, amikor másfél éve elkezdtük, most meg sorra kapjuk az ilyen kiborg jelzőket meg az írígy pillantásokat.
Ember, ne racionalizálj, vágjál bele.

Az ötven az új harminc.

Még az ilyen bon-mot megjegyzések is bejönnek, pedig ezek sem igazak: amikor harmincas voltam, dehogyis voltam jó állapotban: főállás, mellékállás, és még ez is kevés volt, igazából a világ összes pénze is kevés lett volna, hiszen ott volt egy hároméves és egy egyéves gyerek, Nej velük otthon, én pedig lógó nyelvvel loholtam minden fillérért, és annyira, annyira reménytelen volt az egész és annyira, de annyira le voltunk lombozódva akkor, hogy a fene sem gondolkodott egészségben, meg erőnlétben. Ezek valahol a prioritáslista végén voltak.

Aztán itt vagyok. 55 évesen. Ma. Tegnap toltam egy 40 kilométeres bringát, előtte egy 70 kilométerest, ma reggel futottam egy újabb sistergőset (5:58 min/km). A születésnapomon. Máskor hajnalban már be voltam állva. Most meg futok. Szellemileg úgy érzem magam, hogy reggelire simán meg tudnám enni a 20-30 évvel korábbi önmagamat. Azt a gyökérkefét.
Ilyenkor mi van?
Létezik, tényleg létezik olyan, hogy csak elhatározás kérdése és az ember képes szembemenni az öregedéssel? Mennyire lehet tartós az ilyesmi? Mert az öregedés, az egy nagyon masszív és kivédhetetlen folyamat. Mennyire fellángolás, amit csinálok és mennyire lesz látványos a bukása? A fene tudja. És nem is érdekel. Csinálom. Minden nap nyeremény.

Szóval 55. Természetesen volt családi kerti party. Egy héttel korábban, mert akkor ért rá mindenki. Jó volt, jól éreztük magunkat.

Aztán eljött a tényleges időpont is. Tudom, mivel eddigre mindenki felköszöntött, ennek már nincs jelentősége, de nekem valahogy mégis van. Hiszen mégiscsak ez az a dátum, amikor körülbelül úgy áll együtt a Nap és a Föld, mint amikor születtem. Valahogy momentumot kellene adni ennek a napnak.

Adtam. Egyszerűen fogtam és azt a tömérdek adminisztratív faszságot, melyek jelenleg mérgezik az életemet, összemarkoltam és átdobtam a médiaszekrényre. Szép nagy kupac lett belőle. De mostantól nem érdekelnek. El sem tudod képzelni, mennyire meg tud könnyebbülni az ember élete, ha megszabadul ezektől a házmester-állam által ráerőltetett bürokratikus baromságoktól.

Persze, egyszer majd megcsinálom ezeket is. Egyszer. Majd.

Aztán számot vetettem. Mik is a fontos teendőim? Értve ez alatt az időkorlátosakat. Igen, valamikor bevállaltunk utazásokat. Ezeket össze kell rakni. Mert a repülőjegy fix. Aztán? Túrák. Kempingek. Napi távok. Rohadt sok tervezés. Igen, ezek is kellenek.

Aztán… azt vettem észre, hogy mindent eltakarítottam az útból. Itt van a születésnapos hétvégém. A saját születésnapos hétvégém, és tényleg a sajátom, mert mindenki úgy könyvelte el már az előző hétvégén, hogy megvolt, szóval ez már csak rajtam múlik, mennyire lesz jó.

És tudod, mi a legszebb? Megkaptam a legjobb, az abszolut ideális ajándékot, melyet ebben a korban az ember csak remélhet. Az időt. Azt, hogy elfelejtett a világ. Azt csinálhattam, amit akartam, senki még csak rám sem nézett. Sajnos nem évekig, de becsüljük meg azt az egy-két napot is.

El lett pucolva minden adminisztratív ökörség az utamból. A család sem foglalkozott velem. (Hé, ember, egy héttel ezelőtt megkaptad a figyelmünket.) Nem léteztem. Senki nem vett tudomást rólam. Kell ennél nagyobb ajándék?

Szombat délután nekiálltam videót vágni. Hónapok óta nem álltam úgy, hogy rá merjek tenni egy-egy délutánt videóvágásra. Nemhogy délutánjaim, szabad óráim sem voltak. Pedig… ember, itt van mögöttünk a legnagyobb, a legelképesztőbb családi túránk, Arizona. Ha létezik kihívás, miszerint Józsi, ebből világverő videót kell csinálnod, akkor ez az arizonai túra mindenképpen az, és áprilisban volt is rá időm, de utána szemernyi sem, hát hogy a fenébe ne lenne őrületesen jó dolog, ha most júliusban rá tudnék erőszakolni egy-két napot, hogy haladjak vele? Dóra a nyár végén megint lelép, addigra össze kell raknom, mese nincs.

És a jó tempó nem állt meg. Vasárnap reggel bringáztam egy jót, aztán tudtam folytatni a videóvágást, utána jött egy vihar, lehűlt a levegő… és váltottam. Ki tudtam ülni a teraszra, végre lehűlt az idő, végre embernek éreztem magamat és bár a videóvágást nem tudtam folytatni, de szivar és bor mellett… élveztem az idő múlását. Először az egyik kedvenc rajzolóm albumait nézegettem.

Ember, két album is itt fekszik a polcomon, bontatlanul. Jó egy éve megvettem és még nem volt időm átnézni egyet sem.

Utána pedig kicipeltem a laptopot a teraszra és megírtam ezt az írást.

Mert akárhogy is nézem, 55 éves vagyok.

Genti hangulat

Ez a videó az előző párja. Szintén szivarbeszerző körút, csak egy kicsit másképp. Most Belgium volt a cél, ahol egy kicsit drágábbak a szivarok, a repülőjegy mondjuk ugyanúgy megvan kabátgombokból, az élmény viszont… csodálatos. Ha csak szivarokért mennék, akkor el sem kellene hagynom Charleroi-t, hiszen a duty free shopban pimaszul olcsóm megkapok mindent. De hát ki tudna ellenállni annak, hogy pár euróért el lehet buszozni akár Gentbe, akár Bruges-be?

Ezen a kiránduláson Gentbe utaztam el. Ehhez képest a videó… mondjuk úgy, hogy túlságosan rövid és túlságosan kevés. A városban sokkal több van. Csak éppen akkor még nem tudtam, hogy a duty free-ben mi vár rám, emiatt – talán túlságosan is – a szivarokra koncentráltam. Arról nem is beszélve, hogy ez volt az utolsó útja a Sony kamerámnak, mely egy év kísérletezés után sem lett a barátom. Tulajdonképpen jó kamera, szép a képe, a videója nagyságrendekkel jobb, mint a Nikon dslr gépemé, de a kezelhetősége nekem – a bumszli nagy ujjaimmal – nem jött be. Ez meg is látszik, nem szívesen vettem elő, nagyon kevés felvétel készült. Azaz megint egy ilyen kétperces, hangulatvisszaadó videó jön.
De szinte biztos, hogy ide még vissza fogok menni a mostani gépemmel és szénné videózom a várost.

A ződbor hazájában 04/04

Megint gyaloglunk
2019.06.03; hétfő

Reggel kemény feladat: szárazra kell innunk a hűtőt. Szokás szerint túlvásároltuk magunkat, de bevállaltam az oroszlánrészt. Nem, nem az ordítást.
Összepakoltunk, nagyjából kitakarítottuk a lakást. Mivel az utcán nem találtunk szemeteskonténert, kénytelenek voltunk fent hagyni az összes üveget. Impozáns lehetett. Tettünk a magyarok hírnevéért.

Hatalmas plusz pont: Lisszabonban az összes nagyobb metróállomás környékén van automata csomagmegőrző. A Martim Moniz téren például a metró melletti süllyesztett garázsban. Jól ki is volt táblázva, egyből megtaláltuk. Cucc lerakva. Irány a város.

Lisszabonban van egy helyi és egy nemzetközi, ún. ingyenes városnéző túra. Azért írtam, hogy ‘úgynevezett’, mert mind a két helyen elvárják, hogy azért valami pénzt csak nyomjál már a végén a vezetőd markába, ha már annyit aszalódott a napon és szárazra beszélte a torkát. Ezzel nincs is semmi baj, ami vicces, az az önérzeteskedés.
Itt van a helyi cég weblapja. Mit írnak? Hát, hogy a nemzetközi cég, fúj, elvárja, hogy fizessél érte, pedig papíron ingyenesek. Hogy kezdte a helyi cég fő idegenvezetője? Igen, ez ingyenes, de nem sértődünk meg, ha 10-20 euróval honorálják a fáradozásainkat. Azaz nem csak az igényt jelentette be, hanem a mértékét is.
Mindettől függetlenül megéri a dolog, csak ajánlani tudom. Egy csomó mindent megtudtunk a városról, arról, hogyan gondolkodnak a lakóik, hogy miért vannak éppen most feldíszítve az utcák, mi az az édes meggylikőr, melyet az Alfama városrészben ablakon keresztüli bögrecsárdákban mérnek, szóval tényleg informatív is volt, szemléletformáló is, hasznos. A fizetség meg… játék az érzelmekkel. Könyveld el, hogy nem free, hanem 10€ és végig élvezni fogod.
Ahogy a weblapon is írják, délelőtt 10.00-kor és délután 16.30-kor indulnak túrák. Tekintve, hogy a gépünk késő délután indul haza, értelemszerűen a délelőtti túrába kapcsolódtunk be. A Luís de Camões téren volt a gyűlekező, időben odaértünk. A tér tele volt ügynökökkel, kéretlenül is próbáltak becsábítani, de hát mi meg pont a becsábulásért mentünk, nem volt nehéz dolguk. Amíg gyűltek az emberek, mi leültünk egy padra, én pedig a zoom objektívemmel arcokra vadásztam a téren. Ez a szenvedély egyre inkább kezd elhatalmasodni rajtam, lehet, hogy addig el sem múlik, amíg valaki pofán nem vág.

Aztán összetrombitáltak minden résztvevőt, elhangzott egy lendületes bevezető beszéd, majd szétszedték a tömeget 10-15 fős csoportokra. Mi kaptunk egy embertelenül sokat beszéló kiscsajt, Ines-t, és nekiindultunk. A tér nagyon zajos volt, építkeztek, így egy kis utcában volt a bemutatkozás. A magam részéről biztos voltam benne, hogy az emberek felkapják majd a fejüket Magyarország hallatán, azért innen nézve elég egzotikus hely, de aztán pofára estem: a csoportból egyedül mi voltunk európaiak. A többiek Kanadából, New Yorkból, Indiából és Brazíliából voltak. Szép.

Először csavarogtunk egyet a Bairro Alto negyedben. Ez volt az a fergeteges bulinegyed, amely nekünk teljesen kimaradt. Úgy értem, többször átmentünk rajta, de csak nappal. Amikor élet meg csak este van. De akkor nagy. Majd egyszer megnézzük. Bár ebben a rohadt melegben estefelé énbennem már nem sok élet maradt.

Felmentünk egy térre, ahol a Nemzeti Gárda laktanyája is volt. Mi jártunk itt már korábban többször is, a lila fákkal zsúfolt tér nagyon megfogott. Most megtudtuk azt is, hogy szépnek szép, de a lehullott virágok olyanok, mintha ragasztóba áztak volna, semmiképpen ne parkoljunk ilyen fa alá.
Aztán Nemzeti Gárda. Őrségváltás. Általában tipikusan turistákra szabott ceremónia. Annyira, de annyira luzitán volt, hogy azt el se tudom mondani. Imádom ezeket az embereket.
Szóval álldogált a bódé mellett egy katona. Közvetlenül beszélgetett az emberekkel, időnként a tökét vakarta. Aztán jött a váltás. Egy felvezető előljáróval meg az új őrrel. Nem csináltak semmi díszlépést, meg egyéb flikk-flakkot, odasétáltak. Beszéltek pár szót, a két őr helyet cserélt, majd a váltás visszasétált az épületbe. Az egész nem volt egy perc. Zseniális.

Ezen a téren kaptunk egy kis betekintést a portugál politikai életbe is. Hát, ja.

Innen egy jó nagy kerülővel átsétáltunk az Alfama városrészbe. (Persze közben megálltunk itt-ott, Ines pedig megállás nélkül csacsogott.) És hogy mennyire becsapós a dolog. Mi csavarogtunk gyalog az Alfamában, villamosoztunk is benne, mégis, itt derült ki, hogy semmit nem láttunk belőle. Pontosabban a lényeget nem. Amire mi azt hittük, hogy szűk, tekergős utcák, azok a főútvonalak voltak. Az igazi sikátorok, meredek lépcsők, gyalog is alig járható részek rejtve maradtak, ahhoz venni kellett volna a bátorságot és betekeregni a szűk oldaljáratokba. Igen, rohadt sokat kell felfelé kaptatni, vagy éppen fordítva, meredek lépcsőkön lefelé mászni. Az eltévedéssel ne foglalkozz, úgyis el fogsz. Nem egy nagy területről van szó, úgyis ki fogsz találni egyszer.

Nos, Ines-sel ezt a részt barangoltuk be, benéztünk a házakba, mert itt mindenki félig az utcán él, ittunk abból a tömény meggylikőrből (ginginha, ejtsd zsinzsinha), egy ablakon keresztül mérte ki egy termetes hölgy, aztán rácsodálkoztunk, hogy mennyire egy családként él errefelé egy utca.

Konkrétan nem is kevés helyen a ház lakójának kint lóg a portréja a falon.

Az idegenvezetés a katedrális előtti kilátónál ért véget, valamikor fél egy körül.

Mi innen még sétáltunk tovább. Hiszen voltak terveink.

Például elmenni az olajoshalas kocsmába. Igen, a nap legmelegebbb szakában. Kiülni a tűző napra. De ezt egyszerűen nem lehetett kihagyni, ez volt az utolsó nap, nyilván én sem morogtam.
Ehelyett elkértem az étlapot. Ez már önmagában hatalmas megrökönyödést váltott ki.
– Halat fogsz enni?
– Nem. De csak akad valami ebben a kocsmában, ami nem hal.

Nem volt. Pontosabban volt, arra saccoltunk, hogy amit kértem, az valami birkahúsból készült pudding, de amikor kihozták, akkor derült ki, hogy habosított birkasajtból készített édesség. Végülis nem hal, de gyakorlatilag semmi.
Maradtam a sörnél.

Aztán zavarba jöttünk. Oké, van még egy csomó időnk. Hová menjünk? Nekem ott volt a tarsolyomban a botanikus kert, de annyi időnk már nem volt. Viszont a belvárost már töviről hegyire bejártuk, semmi értelme nem volt végigjárni ismét ezeket az utcákat.

Felvetettem, hogy nézzük meg a Sao Roque templomot. Itt van nem messze – párszáz méter szint – elméletileg érdekes. Legalábbis a leírások szerint ebben van a világ legdrágább oldalkápolnája. Felsétáltunk. Megnéztük. Atyavilág. Ami tömény giccset el tudsz képzelni, az mind ott volt. Akadtak gagyi oldalkápolnák, akadtak lelkes oldalkápolnák, megnéztük azt a nagyon drágát is (bal oldalt a negyedik), egyetlen fajta nem akadt: mértéktartó és ízléses. Maga az a bizonyos nagyon drága tele volt arannyal, elefáncsonttal meg mozaikból készült képekkel, de az anyag önmagában semmi, kellett volna hozzá ízlés is.
Na mindegy, ez is megvolt.

A kép a templom előtti téren készült, éppen Nej gratulál Leninnek. Bár ő váltig állítja, hogy ez egy villamoskalauz és éppen jegyet vesz tőle.

Oké. Mi legyen? Megnéztem a térképet és azt javasoltam, hogy csalingázzunk egy kicsit a belváros és a külváros határán, az egyáltalán nem turistás részeken. Ugyan piszkosul meleg volt, de belefért. Nekiindultunk.
Az első dolog, amivel szembesültünk, az az, hogy Lisszabonban nincsenek sík utcák. Ezt eddig is tudtuk, de ezen a sétán szintet léptünk. Kétszer is belefutottunk olyan terepbe, hogy sikló vitte a népeket. Mert még gyalog is nehezen volt járható a terep.

Én ugyan rögtön rávágtam, hogy cable car, de a többiek leszóltak, hogy ne vágjak már fel annyira arra, hogy megjártam Frisco-t, ezek siklók, ha nagyon akarok flancolni, akkor esetleg funiculare, de ez a maximum.
Ettől függetlenül elképesztő meredek utcákon jártunk és ebben viszont semmi túlzás sincs.

A problémát ugyanis az okozta, hogy ezt a sétát a Martim Moniz téren kellett befejeznünk, én pedig mentem a térképen a legrövidebb úton. Csakhogy Lisszabonban a legrövidebb út egyben a legmeredekebb is.
Jól szórakoztunk.

De aztán minden jónak vége szakad egyszer. Megérkeztünk a térre, kivettük a táskáinkat a csomagmegőrzőből és mehettünk metróval a repülőtérre.

A hétfői túra

De mielőtt felszállnánk a gépre, még van egy tartozásom. Többször említettem már, hogy itt-ott eljátszottam a zoom objektívemmel, portrézgattam a távoli, gyanútlan embereket. Ne ijedj meg, nem rakom be az összes képet, de még az összes jól sikerültet sem, csak kifejezetten a kedvenceimet. Abból is van éppen elég.

Szóval, kimetróztunk a repülőtérre, átmentünk a szekun, dühöngtünk egy keveset, nagyon vacak a fapados terminál, de tényleg nagyon, a Wizzair gép helyből késve indult, pedig normálisan sem érkeztünk volna haza túl korán, végül hajnal egykor szálltunk le, taxi haza, hajnal háromkor bújtam ágyba. Úgy, hogy kora délután már tárgyalásom lesz. Nej pedig reggel már ment dolgozni.
Én ráadásul elkövettem egy hibát, érkezéskor bontottam egy üveg Feindl zöld bort és kis híján kiköptem. Mi ez a szar? Ugyanis még benne volt a számban az eredeti zöld bor íze. Aztán persze lehiggadtam, istenem, nálunk ez van, kicsi is, savanyú is, de miénk. És ha az ember nem ismeri az eredetit, akkor nem is rossz.

Még egy link, mielőtt összegeznék. Habár a blogba beszerkesztettem egy csomó fényképet, de az albumban ennél több van. Akit az összes fénykép érdekel (Összes? A 300 megmaradtból 70), annak legyen itt egy link.

A végére egy gyors összefoglaló. Lisszabon nagyon sokáig kimaradt nekem, ugyanis nem létezett olcsó megközelítése. A mostani Wizzair jegy sem volt olyan hűde, amikor először néztem, akkor volt 3 főre 90e, mire mindenki rábólintott, felszaladt 110e forintra, de mint utólag kiderült, ez még mindig jó árnak számított a megszokotthoz képest. Azaz most sem olyan olcsó. (Ez az abszolút fapad, nem kértünk se priority-t, se székfoglalást, semmit.)
A szállással (booking) mákunk volt, frissen indult, bevezető áron tolták, a környéken hasonló szállásokat jóval drágábban kaptunk volna csak meg. Így volt 75e a három éjszaka.
Maga a város nem kiemelkedően olcsó, de nem is kiemelkedően drága. Olyan megszokott nyugati. Boltban egy üveg zöld bor 4€ körül volt, a frizzante 2,8. Habár híres a portugál vörösbor is, de abban a rohadt melegben senki nem kívánt rá. Kocsmákban a sörök 4 euró környékén mozogtak. A közlekedés elméletileg jó (metró visz be a városba a reptérről), gyakorlatilag a belvárosban, a turistás helyeken elképesztő a zsúfoltság.

Nézzük a szubjektív részt. A városnak van hangulata, ez tény. De nekem csalódás volt. Valószínűleg túl régóta vágytam rá és túl sokat képzeltem bele. Tikkasztó hőség volt és hatalmas tömeg. A város pedig… hogy is mondjam… nem szórakoztatott el eléggé. Utolsó nap, amikor még volt 3-4 óránk és tényleg mehettünk volna akárhová is, ötletem sem volt, hová mehetnénk még.
Nem is tudom, hogyan lehetett volna jobban csinálni. A várost persze be kellett gyalogolnunk, ez nem is kérdéses, mi így szoktunk ismerkedni. Csak hát a meleg, meg a tömeg, inkább fárasztó volt, mint kellemes. A legjobb az lett volna, ha egész nap egy klimás lakásban fekszünk és toljuk a zöld borokat, de ahhoz meg kimenni sem kellett volna.
A szűken vett belvárosra is elég lett volna két nap. A harmadikon már kirándulnunk kellett volna valahová a közelbe. A folyó túloldalára. Portóba. Egy jeges pincébe. Valami.

Ja, és akkor a veszteséglista. Ennek már semmi köze sincs a városhoz, sokkal inkább a saját hülyeségemhez. Túraszandál. Legalább hat éve használom, melegben el se tudok képzelni mást. Erre mi történt? Rosszul volt beállítva a jobb oldalin az első tépőzár, feltörte a lábamat. Csakhogy a folyamatos zöldbormámorban nem vettem észre. Amikor realizáltam, hogy baj van, méghozzá nagy baj, akkor már késő volt. A hétfői 21 kilométeres túrát még végigsántikáltam, de amikor leszálltunk a repülőgépről, akkor már csak húztam a lábamat. Azt is nehezen. Itthon megnéztem, a nagylábujjamon olyan tízforintos méretben kilógott a véres hús. Amikor kedd reggel felkeltem, csak néztem bután magam elé. Délután tárgyalás Budán. Meg úgy általában, ahhoz képest, hogy nagyrészt itthon dolgozom, most pont olyan hetem lesz, hogy minden nap vagy ügyfél, vagy hivatal. Miközben cipőt sem tudok felvenni. Ne tudd meg. Curiosa. Sebtapasz. Vastag zokni. A cipők közül kiválogattam, melyik az, amelyik a legkevésbé nyom. Ez speciel a kertészkedő, agyonkopott, koszos edzőcipőm volt, de nem érdekelt. Ebben sántikáltam végig a hetet. Sportról szó sem lehetett. Most, amikor írom ezeket a sorokat, egy héttel a túra után, most értem el odáig, hogy sebtapasz és zokni nélkül tudok papucsban járni.
Mindez a balfaszságom miatt. Ugyanis itthon lazítottam 4 milimétert az első tépőzáron és tökéletes lett a szandál. Kint is ezt kellett volna. Ha egyáltalán eljut az agyamig az üzenet a lábamtól, miszerint baj van.

Aztán a 15-ös villamoson bevertem a könyökömet, ami nem egy nagy ügy, de sikerült olyan szerencsétlenül, hogy még mindig sikítok, ha hozzáér valamihez. Például egy párnához. Ez megint egy új élmény. Soha nem fordult elő még ilyesmi velem és bár kedvelem az újdonságokat, de ennek nem tudok annyira örülni.

A többit meg nem sorolom. Rendszeres abnormalitások, mondhatni az ilyesmi túrák bekalkulált kockázatai, egyszer csak elmúlnak.

Viszont tény, hogy most éppen vacakul vagyok. Bakker. Ne öregedjetek meg. Már egy négynapos túra is képes kicsinálni az embert.

A ződbor hazájában 03/04

Tömeg és közlekedés
2019.06.02; vasárnap

Reggel megint lannisztereztünk. Lazítunk Oszi? Lazítunk Dezső!

Azért kiváncsi vagyok, kinek mond még valamit a fenti utalás.

Reggel volt egy nem kicsi bukta.

– Te, Gabi, mi történt a tegnap estére vásárolt pizzámmal?
– Mi történt volna? Megsütöttük.
– Aha. És hol van?
– Hol lenne? Megetted.
– Na ne!
– De. Felkeltettünk. Morogtál. Odaültél az asztalhoz. Megetted. Aztán visszadőltél az ágyba.
– Asztakurva. Alvajáró pizzaevő. És legalább ízlett?
– Nem reklamáltál.
– Nem?
– Igazából nem is beszéltél.
– Tele szájjal nem illik.

A mai nap is célirányos volt. Míg a tegnapi csapásirányt a csak szombaton nyitvatartó bolhapiac határozta meg, a mait a vasárnap. Mármint a hónap első vasárnapja. Ilyenkor ugyanis vagy 20 állami múzeum, intézmény látogatása ingyenes. Tekintve, hogy ezek eléggé szétszórva találhatók meg a városban, praktikusan napijegyet töltöttünk a zöldkártyánkra. Ez viszont egyben azt is jelentette, hogy mindent, amit tömegközlekedni akartunk, azt ma kellett megtennünk. Márpedig ez nem volt kevés: körjárat a 12-es villamossal, kimenni a rák farkára a 28-as villamossal, aztán vissza, majd kimenni a Belém toronyhoz a 15-ös villamossal, aztán délután még kibumlizni a 210-es busszal a csempemúzeumba, zárásképpen pedig felmenni a liftre, amelyre szintén érvényes a napijegy. Sűrű program. Várhatóan tömegben, hiszen az ingyenesség nem csak minket fog vonzani.

Nem is húztuk az időt, nagyon korán elindultunk. Kilenckor már a 28-as villamos megállójában voltunk. Mondjuk nem volt nehéz, a szállásunk a Martim Moniz tér mellett volt, a villamos meg onnan indul.

Zöld kártya. Gyakorlatilag erre épül a jegyvásárlás. Ezt a kártyát (Viva Viagem) tudod lecsippenteni a közlekedési eszközökön. Elméletileg ezt kell feltöltened az éppen aktuális jegytipussal. Na most ez az, ami nekünk nem sikerült. Első délután vettünk kártyát (0,5€ darabja), majd rátettünk 1-1 jegyet. Mert pénteken nem kellett több. Aztán vasárnap megpróbáltunk rátenni egy-egy napijegyet, de nem sikerült. Állandóan azt írta ki, hogy a kártya már lejárt. Kénytelenek voltunk új kártyákat venni. Majd hétfőn hasonlóan jártunk, ekkor már csak 1-1 jegy kellett volna, de megint lejárt a kártyánk. Amiben az a fura, hogy az útleírásokban erről szó sincs, mindenhol az van, hogy elég egy kártya, amelyre hol ilyen, hol olyan jegyet tudunk vásárolni.

Elkéstünk. A kánikula elől még sikerült elmenekülnünk, de a turisták elől már nem. A 28-as megállójában emberes sor állt. (Igaz, később pedig irtózatosan hosszú.) Ráadásul egy turistabusz ráparkolt a sínekre, emiatt sokáig kimaradt a villamos. Rohadt sokan voltunk rajta. Én is meglepődtem, de sikerült úgy felslisszannunk, hogy találtunk ülőhelyet. Igaz, háttal ültünk az ablaknak, de tekeregni, forgolódni még tudunk. (Meg kamerát kilógatni az ablakon.)

Most mondhatnám, hogy rengeteg fényképet lőttünk a villamosról… de nem az történt. Úgy nagyjából az Alfama közepén bealudtunk. Mind a hárman. Az úgy volt, Tekintetes Bíróság, hogy hosszú volt az utazás, jócskán hajnalban kerültünk ágyba, aztán ott van az az egy óra időeltolódás, na meg éjszaka a zöld borok, meg reggel is és aztán ez a rohadt meleg, ártatlanok vagyunk… kérem a védencem felmentését.

A végállomáson ha lehet, még jobban tűzött a nap. Kint voltunk valahol a rák farkán, ahol egyébként a teljes utazóközönségnek az égegyadta világon semmi dolga sem volt. Sokan egyből beálltak a visszainduló villamos előtt kígyózó baromi hosszú sorba. Sokan le sem akartak szállni, ezeket a vezető rugdosta le. Mi letámolyogtunk, megláttunk az árnyékban egy büfét, szó nélkül beültünk egy sörre. Inkább, mint a sorba. Gondoltuk, majd csak lesz valahogy. Lett. Még hosszabbra nyúlt a sor. Törtem a fejem, de más megoldást nem találtam. Gyalog sok, a buszmenetrendet nem ismerem, maradt a tömeg.
Végülis, tömegközlekedés.

Bár fogalmam sincs, hogyan élik meg ezt a helyiek. Akiknek például pont ezen a vonalon kellene utazniuk, de a rengeteg turistától esélyük sincs feljutni.

Nem is küzdöttünk sokat rajta. Az eredeti elképzelés az volt, hogy visszamegyünk a Martim Moniz térre, azaz a végállomásra, ugyanis attól nem messze indul a 15-ös villamos a Belém toronyhoz, de végül rövidítettünk: leszálltunk a Luís de Camões téren, onnan pedig lesétáltunk a folyópartra. Nem is volt gond, legalábbis elsőre: a villamosmegállót hamarosan megtaláltuk. A tömeg sokat segített. Mármint amelyik a villamosra várt. Ez olyan tipikus ‘nem hiszem el’ élmény volt: oké, a 28-as rohadt népszerű turistavillamos, de a 15-ös nem. Az egy modern, tényleg közlekedésre használt vilinger. Nem számítottunk tömegre. Legalábbis nem ekkorára. Valószínűleg a helyi közlekedési vállalat sem, mert csesztek villamost küldeni. Negyedóra múlva érkezett egy, az ajtót ugyan kinyitották, de egy ember sem tudott felszállni. Annyira tömve volt. A Belém torony viszont olyan 10 kilométer ide, sivár, kellemetlen úton, tűző melegben, gyalog nem pálya. Álltunk. Morogtunk. Aztán 20 perc múlva jött két mentesítő busz, a másodikra felpréselődtünk.

Szóval… nem igazán értem. Igen, a hír igaz, a villamosok embertelenül zsúfoltak. Igen, ideális terep a zsebtolvajoknak. Nem hiába van tele minden figyelmeztetésekkel. De ha így van, nem lehetne kicsit sűrűbben indítani ezeket a villamosokat? Különösen hétvégén? Különösen az ingyenes múzeumi hétvégén? Nem lenne tömeg, nem lennének annyira sikeresek a zsebtolvajok sem. Vagy ez a zsúfoltság, izzadás, emberszag része az élménynek?

Kezdtük a Szent Jeromos monostorral. Ezt volt a legkönnyebb megtalálni. Baromi nagy.

– Na, ki tudja, milyen stílusban épült?
– Olyan gótikus.
– Majdnem. A gótikának egy helyi változatáról van szó, úgy hívják, hogy manuel stílus.

Itt elég hülyén jártunk. Mentünk a porta felé. Onnan tudtuk, hogy hol van, mert kilométeres sor állt előtte. Beálltunk. Nem haladtunk.
Előrementem. Kiderült, hogy a nem haladó sor a templomhoz várakozik. Mellette volt egy haladós is, de az meg fizetős volt. Amikor pedig ma az egész kolostor ingyenes.

Na mindegy, kihagytuk. Sétáltunk a parkban. Egy ideig élvezkedtünk a szökőkútnál, az a vízpermet nagyon jólesett. Utána kisétáltunk a felfedezők emlékművéhez. Tudom, hogy snassz, meg giccses, de nekem akkor is tetszik. Kifejező.
Onnan egy hosszú séta a Belém torony felé.

Útközben volt egy terasz. Árnyékos terasz. Odabent sört mértek. Beültünk. Mindenki elment klotyira, aztán üldögéltünk egy kicsit a sörünk mellett. Majd fizettem.
– Megint nem adtál borravalót – korholt Nej.
– Nem véletlenül – húztam el a számat.
– Mert?
– Hét euróért számolta a sört. Amikor az ajtóba az volt kiírva, hogy négy.
– Aha. Manuel stílus.

A toronyba megint nem mentünk fel. Ha ránézel a fotóra, láthatod is, miért. A sor még sokáig kígyózott a képen kívül is. Én éppen elemet cserélek a gopróban, a többiek nézelődnek, szívják magukba az atmoszférát. Az összes portugál felfedező innen, a Tejo tölcsértorkolata és az óceán sarkáról futott ki a nyílt vízre, ezt a tornyot látta utoljára a hazájából. Lehet, hogy utoljára.

Visszasétáltunk a monostorhoz. Meglepő módon 0 ember, azaz a kutya sem állt sorban. Kényelmesen besétáltunk a templomba.
(Valószínűleg amikor érkeztünk, mise lehetett. Ezért nem tudtunk bemenni. Mi se. Bocs.)
Szép volt. Tetszett. Ezerszer leírtam már, borzasztóan utálom a hivalkodó, túlcicomázott templomokat. Ez nem volt az. Gyakorlatilag minden hatást, melyet el akartak érni, kőfaragással, fényjátékkal értek el. Bőven volt dekorálva, mégsem éreztem nyomasztónak.

Aztán megint tömegközlekedés. Szószerint. Mivel innen indult, még felfértünk a 15-ös villamosra, de ülőhely nyilván nem volt, állóhelyen egymásnak préselődés annál inkább.

– Figyeljetek, döntenünk kell – tettem fel a kérdést.
– Igen?
– Elutazunk a végállomásig. Onnan nincs messze a lakásunk. Pihegünk, sziesztázunk, aztán késő délután folytatjuk.
– Illetve?
– Leszállunk, ahol felszálltunk, majd benézünk az olajoshalashoz. Onnan sétálunk haza. Ez jóval hosszabb séta.
– Olajoshal.
– Ettől tartottam.

Most, ha lehet, még rosszabb volt. Most ugyanis józan voltam. És pontosan átéltem, milyen is az, amikor kora délután kint ülünk a tűző napon. A halak nekem semmit sem jelentettek, a sör meg kevés volt, hogy ellensúlyozza a kinlódást. Mindenesetre tettem egy kísérletet, kipróbálandó, mikor csap át a mennyiség minőségbe.

Az eredeti terv szerint most még jött volna egy Alfama kör a 12-es villamossal, majd utána kibumlizni a rák másik farkára a 210-es busszal, a csempemúzeumba.

Úgy általában nem vagyok csempemániákus, de Lisszabon tele van szebbnél szebb csempekompozíciókkal. Itt valahogy nagyon ráfeküdtek a műfajra. Nem lett volna hülyeség megnézni, hogyan alakult ki ez a helyzet.

Nos, mindebből semmi nem lett. Eddigre elgyötört, kicsavart minket a lisszaboni tömegközlekedés. Nem voltunk hajlandóak semmire sem felszállni.

Vissza a szálláshoz. Boltban vásárlás: kaja, pizza, zöld bor. A szálláson zöld bor, rágcsálás, alvás.

A nappali túra

Ébredés után zöld bor. Aztán esti séta. Nyilván megint felmásztunk valahová: felülről is bekukucskáltunk az Alfama városrészbe. Tulajdonképpen letoltuk gyalog a 12-es villamos útvonalát.

Alfama. Egy öreg, nagyon öreg városrész, amely anno kimaradt a nagy földrengésből.

Földrengés és társai. Lisszabont a XVIII. század közepén elhagyták az istenei. Mit elhagyták, szándékosan elpusztították. Máshogy nem történhetett egy ilyen katasztrófa.
Először jött egy nagy földrengés. November 1-én. Halottak napján. Amikor mindenfelé gyertyák égtek. Fel is gyulladt a város, ahogy kell. Mármint az egész város. Mármint ami a földrengésből megmaradt. A lakók pánikszerűen lerohantak a Tejo folyó partjára.
És ekkor érkezett meg a földrengés kiváltotta szökőár. Mindenki meghalt. Az Alfama városrész kivételével a teljes város megsemmisült.

Emiatt van az, hogy az Alfama annyira elüt a város egészétől. Ez még erősen mór behatású, szűk utcákból, lépcsőkből álló labirintus, gyakorlatilag egy másik világ.

És ekkor még egy adag villamos. Mert igazából ebben a városnegyedben néznek ki a legjobban. Ahogy lányom megjegyezte, nem is baj, hogy délelőtt elbóbiskoltunk a villamoson, mert nem az a legfestőibb látvány, hogy utazunk rajta; hanem kivülről a villamosok, ahogy araszolnak felfelé a meredek, macskaköves utakon.

Számomra is meglepő módon a csajok nem vetették fel, hogy menjünk el megint az olajoshalas helyre. Úgy látszik, megkegyelmeztek. Ehelyett megkerestük az eredeti tervben is szereplő liftet.

Ez egy kilátótorony, nem messze a sétálóutcától. Ránézésre túl sok értelme nincs, egy négy emelet magas oszlop, benne egy lift, igen, felvisz egy dombra, dehát itt eleve annyira combosak az emberek, hogy nincs szükségük ilyesféle úri huncutságokra, talán a turisták miatt létezik, azok úgyis fizetnek minden szarért.
Mondjuk, mi nem fizettünk, a napijegy jó volt erre is.

Utána séta haza, este zöld bor, vacsora, mindenféle junk food, most kivételesen megvártam a pizzámat, de tény, hogy utána nem örvendeztettem túl sokáig a társaságommal a többieket, ágybaájulás.

Az esti túra

A ződbor hazájában 02/04

Gyaloglunk
2019.06.01; szombat

Reggel mindenki borospohárral mászkált a lakásban. Mint a Lannisterek.

Utána bátran fel a várba. Bátran, mert lentről ijesztően magasnak tűnt, de Lisszabonban az első, amit el kell felejteni, az a magasság. Az egyszerűen van. Jóval több, mint amennyi egészséges. Nem szabad foglalkozni vele, mert különben az agyadra megy.

Ezt nem bírom ki, megmutatom.

Ez itt a vár. Szép magas. Mint Lisszabonban minden célpont. De honnan lett fotózva?

A fenti kép a vécénkből. Az előtte lévő meg Dóra hálószobájából. Azért gondolj bele: én tojtam már magas-tátrai kitett sziklacsúcsról lógva, félkézzel valami gyökérbe kapaszkodva, na ott volt valami hasonló panorámám, mint innen az apartmanból. Csak itt némileg kényelmesebb volt az üldögélés.

És akkor ha már az apartman bemutatásánál járunk.

Ez egy csempekép a szomszédos kórház bejárata fölött. Ezt szoktam vizsgálgatni, amikor az ablakon kihajolva bagózok. Első ránézésre adja magát, hogy az ott középen Jézus, mellette meg Péter és Pál. De csak első ránézésre. A főalak konkrétan kövér, csüngenek a mellei. Na most, láttam én már sokféle Jézus-ábrázolást, láttam már olyat, akinek 12 packos hasizma volt, láttam arabot, láttam oszmánt, de ennyire kövér disznót még nem. Ez nem lehet Jézus. És nem is az, van nála valami papírtekercs, azon meg valami szöveg, elolvasni nem tudtam, de ez semmiképpen sem tűnik szokványos Jézus képnek.

Ez pedig a lépcsőházunk. Valami amszterdami jellegű házat képzelj el, legalábbis méreteiben, a három egymás melletti ház utcafrontja együtt nem volt tíz méter, azaz házanként három méter jutott és ezekben az eszméletlenül vékony, háromemeletes házakban volt lépcsőházanként két lakás. Két nagyon pici lakás.
A fenti képek a lépcsőházban készültek. Kvázi egyszerre.

Valószínűleg egy hatlakásos ház lett szétszabdalva három, különálló lépcsőházba, lakáskiadási céllal.

Oké, a Szent-György vár. Szépíthetném a dolgokat, de a helyzet az, hogy igen virágos kedvvel indultunk el.

A pénztárig úgy értünk fel, hogy észre sem vettük. Előttem még csak ketten álltak, egy órával később már száz méteres volt a sor. Bakker. ez egy veszélyes város.

És tényleg. Én még úgy hallottam, hogy Lisszabon piszok jó hely, olcsó és még nem annyira turistás. Nos, ez már nem igaz. Mindenhol tömeg, hatalmas sorok és egyre több a lenyúlás, a turistacsapda. Például ez a vár is. Nincs benne semmi. A jegyár viszont idén már felugrott 10 euróra, a tavalyi 7-ről. A semmiért. És az emberek százméteres sorokat állnak ki érte. (Oké, a kilátás a városra. Csak hát az megvan máshol is. Írtam már, hogy a város tele van meredek hegyekkel?)
Vagy amit a hétfői vezetőnk mutatott: – Emberek, az ott a sörmúzeum. Ne legyetek hülyék, kerüljétek ki nagy ívben. Portugáliában összesen két sör van, mindkettőnek ugyanolyan az íze. Mégis, mire számítotok ezek után egy múzeumban?
Vagy ott vannak az ajándékboltban méregdrágán vásárolható olajoshal-konzervek. A turisták azt hiszik, hogy ezek speciálisak. A francokat. Pont olyanok, mint amilyeneket a boltban árulnak. Negyedáron.

Mi azért benéztünk a várba. Ha már felmentünk odáig. Csavarogtunk. Egy idő után a csajok szóltak, hogy Apóca, körbe-körbe megyünk, ki kellene szállni. Hja, az a rohadt sok zöld bor reggelire. Kiszálltunk.

Utána elvergődtünk a bolhapiacra. Kedden és szombaton van nyitva. Olyan kulturális látnivalónak szántam, de egy helyen lányom szeme felcsillant és karonfogta Nejt meg a pénztárcámat, majd bementek valahová és vettek egy kiló fülbevalót.

Bőrárus. Milyen furcsák erre a bőr cuccok? Ja, ez mind parafa.

A tűző napon elsétáltunk az egykori halpiacra, ahol most egy hatalmas utcai étkeztető van. Kicsit féltem, hogy olyasmi lesz, mint nálunk a Westend alagsora. Nos, első ránézésre olyan is, sőt, még olyanabb, hatalmas tömeg, nyomulni kell, rárabolni, ha felszabadul valahol egy szék. Meleg van, sorbanállások, nem szeretem. Fogtam a helyet a csajoknak, aztán amíg ettek, én is szétnéztem, nem túl nagy lelkesedéssel, de valami egészen kíváló marhahusit kaptam, igazából nem is tudom, mi lehetett, pulled, szuvidált, konfitált vagy a fene tudja, hogyan meggyötört, de nagyon finom volt, kaptam mellé csicseriborsót, na meg persze zöld bort. Igencsak ízlett. És én még sehol sem voltam, mert a csajok szószerint lefolytak a székről gyönyörükben. Dóra osztrigát és lazacot evett, Nej pedig valami polipos melegszenyót, de mindketten esküdtek rá, hogy ilyen finomhoz még nem volt szerencséjük.
Szóval ha arra jársz, ne hagyd ki. Megéri a tömeget, a sorbanállást.

Ez pedig a Pastéis de Nata. Leveles tésztában vaníliás krém. Itt találkoztunk vele először, de olyan lett, mint a levegővétel: nem tudtunk leszokni róla. Gyakorlatilag minden sarkon kapható, 1€ darabja.

Utána elmentünk egy érdekes helyre. Én valami útleírásban találtam rá, gondoltam, egy benézést megér. A fene sem gondolta volna, hogy ez lesz a törzshelyünk. 3 nap alatt négyszer ugrottunk be.
Ez valamikor egy horgászbolt volt, de aztán a Pink Street kialakítása után haladtak a korszellemmel és átalakították kocsmává.

Viszont a hely hangulatához hűek maradtak, gyakorlatilag sör van és olajos hal. De az utóbbit ne úgy képzeld el, hogy kibontják aztán odaadják, nem, kifejezetten finom hidegtálakat dobnak össze belőlük: fűszerek, petrezselyem, citrom, fokhagyma… meg minden ilyesmi. Egy adag pont elég ebben a nagy melegben, hogy folytatni lehessen a sétát.
Mondják a csajok. Mert hogy én ilyen ocsmányságot meg nem eszek, az biztos.

A képet némileg árnyalja, hogy a teraszon nincs árnyékoló, kint ültünk a tűző napon, én ugye nem ettem, cserébe betoltam néhány hideg sört és habár amikorra ideértünk, addigra általában már kitisztult a fejem, de aztán jött az a sok sör a tűző napon és már újra mosolyogtam.

Igen. Ennél csak rosszabb képek készültek rólam.
Bár nem is ez volt a legijesztőbb. Hanem az, hogy amikor itthon végignéztem a videófelvételeket – igen, azokat, amelyeket én csináltam a fejpántomra rögzített gopróval – szóval ezen felvételek nem jelentéktelen részére nem is emlékeztem. A fejkamera nagyon veszélyes eszköz.

Mi maradt eddig ki? Úgy van. A villamosok.
Olyan 6-700 fényképet gyártottunk, hat kamerával. Na most, ezeknek kábé a fele villamosokról készült.
Elképesztően fotogének voltak. És folyamatosan kiabáltak, hogy hé, turiszt, fényképezz, mert mindjárt elmúlik a pillanat, hát nem veszed észre, hogy direkt a te kedvedért vágtam ilyen pózba magam?

Ezek csak úgy étvágygerjesztőnek.

Pokoli meleg van. Igen, te szerencsétlen olvasó, aki Magyarországon fázol és akinél még mindig beindul a fűtés, ha nem tekerted le nullára (2019.05.30) – szóval értem, hogy neked ez elképzelhetetlen, nekünk viszont itt már inkább elegünk van belőle. Igen, elismerem, gyorsan ment. Először csak a nyitott ablak este, aztán a hidegfúvó, aztán reggel a hidegvizes zuhany, de még így is pokoli meleg van. Napközben 31-35 fok közötti az idő és a napsugár nem kegyelmez. Ahogy nálunk az átlagostól sokkal hidegebb van, Lisszabonban pont fordítva, az átlagosnál erősebb hőhullám kapta el a várost. Mi meg beletenyereltünk. Délután inkább hazasétálunk, lehűlünk valamennyire a vacakocska ventillátor mellett, eszünk valamit, iszunk pár üveg jéghideg zöld bort, vegetálunk, csendespihenőzünk, aztán este indul az újabb csavargás.

Igen, tudom. De amikor írtam, itthon még tél volt.

A délelőtti túra

Csendespihenő.

A csajok alszanak. Érthető. Piszkosul meleg van, gyalogoltunk egy csomót, ittunk is utána borokat, az esti sétáig pihenni kell. De akklimatizálódunk, estefelé sütnek majd valami halas-rákos vacsorát, én egy pizzára szavaztam a boltban, szóval délután pangás, este élet, a végén igazi luzitán lesz belőlünk.

Nyilván volt késő délutáni séta is, a pihenő után. (Pihenő? Fáradtabb voltam utána, mint előtte.) A lányok kitalálták, hogy menjünk el megint az olajoshalas helyre. Azt állították, hogy azért, mert nagyon bejön nekik a hely, de biztos vagyok benne, hogy egyszerűen csak ki akarnak nyírni. Ugye, a klasszikus minta: szálláson délutáni szunyókálás, aztán zöld bor, séta közben kijózanodás, Sol e Pesca, sör, kaput.
Mindenesetre kihasználtam, hogy lefoszlott rólam minden gátlás, feltettem a 150-es objektívet a gépemre és amíg a csajok mósztatták az olajos halakat, én vadul portrézgattam a sétálgató embereket. Most nem rakok ki képeket, majd a legutolsó írás végén.

Innen már csak hazasétáltunk, megint a sétálóutcán.

Itt indul a sétálóutca. Ez az egykori városkapu, ez előtt volt a kikötő, ahová a nagy felfedezők megérkeztek.

Egyébként nem csúnya ez a Rua Augusta, de ekkor – este – már sokkal szívesebben jöttem volna haza a Bairro Alto-n, azaz a bulinegyeden keresztül. Csak elfelejtettem. Lehet, hogy jobb is volt így.

Egy kis kunkort azért beletettünk. Például teljesen véletlenül megtaláltuk azt a szállást, ahol Dóra aludt, amikor tavaly Amerikába utazva egy napot Lisszabonban kellett dekkolnia. Szegénynek.

Hiába estefelé sétálgattunk, még így is durva meleg volt. A szálláson egyből beugrottam a hideg víz alá, aztán zöld bor. Nem kellett volna. Még beszélgettem egy kicsit a csajokkal. Emlékszem, Dóra a lelkünkre kötötte, hogy reggel hagyjunk neki frizzantét. Már a feltételezés is sértő volt: van a hűtőben négy üveg. Oké, hogy megiszunk Nejjel fejenként egyet a reggelihez, de azért kettőt… nna.
Aztán csacsogtunk, a lányok halat/rákot pucoltak… én meg lassított felvételen bedőltem az ágyba. Ennyi.

Az esti túra

A ződbor hazájában 01/04

Lisszaboni hosszú hétvége
Előkészületek

Nyilván. Nyilván megint kész idegbaj volt az indulás.

Péntek délután indult a gép. Csütörtök délután még nem volt kész a programterv. Minden be volt ömlesztve egy text fájlba, aztán egy másikba linkek, idézetek, ebből állítottam össze éjszaka valami programot. Aludni meg csak a lúzerek szoktak.

Péntek kora reggel még futottam egyet (szvsz ez már némileg beteges, de inkább ilyen szenvedélyeim legyenek), aztán megnéztem a kinti időjárást (szokatlanul erős kánikula, istenem, valószínűleg élvezni fogom), ehhez mérten pakoltam, összeraktam a technikát, szerencsére semmit nem kellett töltenem, mert még a balatoni túra után töltve maradtak.
Alig hittem el, de még lett időm borotválkozni, hajat mosni, körmöt nyírni is. Rendeltem egy pizzát, és ebéd után belegyömöszöltem a napba még egy rövid szivart is. Igaz, nem az a kertnézegetős szivar volt, egy vaskos köteg számlával ültem ki a teraszra és utaltam, mint a kisangyal, meg hó vége, munkaidőnyilvántartás, számlázás… eh. De a lényeg, hogy ez mind-mind belefért.
A taxi kettőre jött, pont elkészültem mindennel.
Mehetünk.

De azért… kutya ez az élet. Feszült vagyok, mint egy felajzott íjhúr. Utazás előtt le kellene lazítanom. Ha lenne rá egy fél napom, meg lehetne oldani békésen. De van rá egy órám. Ekkor csak borral és szivarral megy, igaz, a taxiban a mosolyom már némileg botoxos, de ki nem szarja le.

Megérkezés
2019.05.31; péntek

Work like a charm. Vagy ahogy a magyar mondja, csúszik, mint olajos hal a klotyóban.
Indulás után már elképesztően simán ment minden.
Én sem hittem volna, de mint egy Roger Moore akciófilmben, másodpercre megterveztünk mindent és másodpercre pontosan be is jött minden. A taxis 10 perccel korábban érkezett, de mi is 10 perccel korábban mentünk ki a ház elé. A szekun gyorsan átmentünk, egyedül Nej körömvágó ollója okozott komplikációkat, de megúszta élve. A repülőgépen nem volt ordító gyerek, igaz idióta felnőtt annál inkább, viszont szét voltunk ültetve, hozzám meg egy sem jutott.
Hamarabb érkeztünk, még arra is várnunk kellett, hogy kipaterolják a Ryanair gépet az állásunkból.

Kijöttünk a terminálból, átbuszoztunk a másikhoz, lementünk a metró aluljáróba. Megérte az előzetes tájékozódás, egyből megtaláltuk az üres jegyautomatát. Elmész a tömeg mellett, aztán jobbra fordulsz. Ott árválkodik az automata, senki nem használja. Miközben a többit meg, melyek a főúton vannak, vagy százan állják körbe.

A metrón ugyan folyamatosan bámultuk a táblákat és a megállókat, de ez is sima volt. Google maps-en legyűjtöttem a szállásközeli boltokat, nyitvatartással együtt, na meg fényképeken ellenőriztem, hogy melyik boltnak van boros részlege… és erre mind szükség is volt. Mert úgy érkeztünk meg, hogy a környékbeli boltokból már csak egy volt nyitva, szerencsére boruk volt, igaz, más se, de vettünk mindenféle csipszeket és jól elvoltunk este otthon.

A szállásadóval már a reptéren felvettük a kapcsolatot. Aztán tökéletes jegyvásárlás, a metrón küldtem sms-t, miszerint úton vagyunk, leszálláskor már a kezemben volt az összes információ, mire a boltot megjártuk és felértünk a szálláshoz, már ott is volt a csaj, tiptop átvettünk mindent, ez is flottul ment. Like the charm…. van kulcsunk, a hűtőt meg televágtuk borokkal.

Az adaptálódásunk olyan jól sikerült, hogy félóra múlva visszaszaladtam a boltba frizzantéért és zöld borért, aztán… elengedtük végre magunkat. Nagyjából mindenkinek van miért. Nejnek és nekem munkahelyi/hétköznapi szarságok, de özönvízszerűen, szerencsétlen lánynak meg államvizsga, diplomavédés a kanyarban.
Volt mit leöblítenünk.
Megtettük, amit lehetett.

Zöld bor. Egy kiemelkedő dolog, melyet Portugáliában semmiképpen ne hagyj ki. Imádom. Könnyű, enyhén szénsavas, frissítő, alkoholban gyenge. Tucatjával vettük. (Magyarországon Feindl bácsi kísérletezik vele, nem rossz, de még csak meg sem közelíti a portugál minőséget.)

A frissítésre szükség is van. Ember: 31-35 fok. Nem az a száraz meleg, legalábbis egyelőre még nem, sokkal inkább az, amely körbefoly, megsimogat. Mindezt a Magyarországon tomboló télből érkezve kaptuk a nyakunkba. Megemészteni azt, hogy nem elég, ha nyitott ablaknál alszol – pedig otthon még ettől is milyen távol voltunk – de közben járatni kell a a klímát is. Vagy mi ez a hidegfúvó izé a sarokban. (Lebukott. Ventillátor. A mobilklíma meg még nem volt bekötve. Lisszabonban is szokatlan ez a májusi hőhullám.)

Igen, tudom, mire ez az írás kikerül a blogra, Budapestről is elment a tél és rögtön érkezett egy hőhullám is. De időutazz lécci két hetet és emlékezzél vissza, mi volt akkor itthon.

Atomcsapáshoz hasonló ágybadőlés, valamikor éjfél után. Pedig reggel korai kelés lesz. Mert a hőség és a turistaroham előtt kellene becsavarogni a várat és az Alfama negyedet.

A hivatalnak packázásai

Annyi mindent tudnék írni, de jelen írás lényege pont az, hogy alap dolgokra sincs időm, nemhogy frissen, szellemesen alázzam az arra érdemeseket.

Csak úgy felsorolásképppen, olyan magamnak szóló todo listaként:
– A kéményseprők durván rámszálltak, már fenyegetőznek. Amikor egy héttel ezelőtt még fűtöttünk. De menjek be, mutassam be, méltóztassak összeszarni magamat, akkor talán megkegyelmeznek és adnak még egy kis időt. Amikor ugye 12 évnyi hibátlan működés igazolja, hogy az általuk vizionált veszély nem valós.
– A fürdőszoba padlója komoly célt tűzött maga elé, szeretne felemelkedni a plafonig. Hívtam iparost, közölte, hogy nincs baj, de ki kell bontani az egész fürdőszobát, majd összerakni rendesen, mert az előző mester elbaszta. Teljesen.
– A kertben a szömörcék túlnőtték magukat és eldőltek. Az egyik elzárta a ház előtt az utat, a másik meg ráfeküdt egy csomó közeli növényre. Ezekkel is kezdeni kell valamit, méghozzá gyorsan. A szomszédok már finoman érdeklődtek, hogy mit tervezek csinálni velük. Felkötni magamat rájuk. Ja, nem. Eldőltek.
– Az autón még mindig téli gumi van. 28 fokban.
– Munkahely… eh, inkább nem is írok semmit. Mindenki mindent tegnapra akar. Még több hetes melóknál is. Egyre erőszakosabban. Persze, valamennyit foglalkozok is vele, de ennek meg az alvás látja a kárát.
– Kijött a szuper államkötvény, mellette az új pemákok. Új szabályok vannak. (TBSz baloldalt el.) El kellene mélyednem bennük, átgondolni a stratégiát, belecsatornázni a fiam megtakarításait is. Csak hát, mikor? Töprengeni itt sincs sok idő, a kibocsátott papírok 20%-a már a jegyzés első napján elfogyott. (Egyben figyelmeztetek mindenkit, hogy mostanában ilyesmiben tartom a pénzünket. Tudjátok, ez mit jelent?)
– Még nem adtam ki a májusi számlákat. Márpedig ez pénz. Ebből – is – élünk. Nyilván 1-es prioritás. Mint az összes többi.
– Az útlevelem hamarosan lejár. Tudom, a hosszabbítása viszonylag sima, de el kell mennem hivatalba, várakozni, elcseszni egy csomó időt. Ami nincs. Ja, és ez sem várhat, valószínűleg már nyáron szükségem lesz rá.
– A laborbeutalómat nemrég frissíttettem meg a körzeti dokival. Mert lejárt a 3 hónap. Pedig ez most fontos lett volna, most tesztelnénk, hogy milyen hatással járt a koleszterincsökkentő gyógyszer elhagyása.
– Meg ahogy kinézek… A legutóbbi csavargáson a túraszandál ledarálta a nagylábujjamról a bőrt, gyakorlatilag csak sántikálni tudok. Sport kilőve. Mondjuk, időm se nagyon lenne rá. A könyökömet bevertem valahol, ha ráfúj a szél, sikítok.
– Ugyanezen a csavargáson előjött az aranyerem is, de szerencsére az időzavar miatt enni sem nagyon van időm, szóval ez nem probléma. A bor meg úgyis csak átszalad az emberen.
– Persze fel kellene dolgoznom még ezt a csavargást is. Itt van a diszken 800 nyers fénykép és 75 GB nyers videófelvétel, de ez nem gond, bőven várhatnak, viszont a szövegeket meg kellene írnom, mert a gondolatok minden nappal halványulnak, általános iskolai szintű fogalmazásokat meg nem szeretnék írni.
– Aztán két hete balhé van, egyfolytában zsibbad a bal kezem, márpedig ez az álmoskönyv szerint igen durva dolgokat jelezhet. Nagyon sürgősen ki kellene vizsgáltatnom. Egy csomó időigényes vizsgálattal. Ha van igazán fontos dolog, akkor az ilyen, az egész életet befolyásoló vizsgálat/beavatkozás mindenképpen az. De immár két hete nincs rá időm.

Ezek még csak a nagyobb dolgok. Mindenesetre a kora nyárra tervezett 3 túránkat is töröltem. Esély sincs rá, hogy megszervezzem, hogy végigcsináljuk. (Viszont lesz hamarosan egy törölhetetlen. Semmit nem foglalkoztam még vele. Nem is hiszem, hogy fogok. Itt már nem is átcsaptak a fejem felett a hullámok, ez már a Mariana-árok.)

És ekkor jött a fényestekintetű hivatal. Hogy pénzmosás. Meg terrorizmus elleni küzdelem. Menjek be mindenféle bankokba, pénztárakba és mutassam be az igazolványaimat.

Sorolom:
– A saját bankom.
– Nej bankja. Mert van társkártyám.
– A vállalkozói számlám bankja.
– Az Államkincstár, mert ott is van számlám.
– Az önkéntes nyugdíjpénztáram.
– A magánnyugdíjpénztáram.

Összeraktad? El kell menni az irodákba, várakozni egyenként 30-60 percet. Értem én, hogy az állam rühelli a konkurenciát, lopni, terrorizmust támogatni csak neki szabad, de ez akkoris durva.

Rátettem egy napot. Egy teljes napot. Mert egyébként megütött volna a guta a várakozások közben.
Azt hiszed, sikerült?

Nej bankjában alapvetően minden rendben volt. Kivártam az egy órát. Öt percért. Némileg szarul esett, hogy amikor végeztem, üres lett a bankfiók. Azaz ha egy órával később jövök, nem kellett volna várnom.

Megjegyzés: habár elméletileg az egész megoldható lenne annyival is, hogy itthon beszkennelem az igazolványokat, aztán elküldöm az egészet emailben, de pont Nej bankja hűtött le. Azt írták, hogy persze, csináljam csak, de a papírt közjegyzővel hitelesítenem kell. Érted? A közjegyző csak azért, hogy kinyítja előtted az ajtót, már felszámol 10e forintot. Az időről nem is beszélve.

A saját bankomban csak 20 percet vártam. A semmiért.
– Kapott levelet? – kérdezte az ügyintéző.
– Ki tudja már ezt? Meg egyébként is, mindenhol kell.
– Megnézem.
Megnézte.
– Magának nem kell bemutatnia semmit.
– Biztos? Nézze, itt vagyok bent, itt vannak nálam az igazolványok, hadd mutassam már be!
– De nem kell.
– Hát, jó.
Nem voltam nyugodt. Ugyanaz a pacák volt, aki egyszer már lendületesen félretájékoztatott.

Önkéntes nyugdíjpénztár. A tavalyi éves beszámolóban jelezték, hogy be kell majd mennem hozzájuk. Hová? Bármelyik fiókba. (Ez egy nagy biztosító cég egyébként.) Oké, bementem a kerületi fiókba. Elhajtottak. Hogy csak a rák farkán, valahol a Thököly úton lehet csak bemutatni. Hiába mutattam a levelet, hogy itt nem ez áll. Vállvonogatás. Nekik erre nincs jogosultságuk.

A magánnyugdíjpénztárnál óvatosabb voltam. Gondoltam, megkérdezem. A telefont órákon keresztül nem vették fel, az IVR persze nyomta a számlát. Oké, volt valami webes form, beírtam, hogy wtf? Nem jött rá válasz. Egyelőre várok. Hivatalosan van még 20 napom, de a nyugdíjig meg még van minimum tíz évem, addig úgysem tudok mit kezdeni azzal a pénzzel, szóval lesz még időm. Talán addig válaszolnak.

A vállakozói számla egy kicsit cifrább volt, ugyanis itt van egy korábbi BT-mnek is a számlája, mely éppen megszűnés alatt van. (Ugye Állam bácsi éppen most nyírta ki az EVÁ-t.) Azaz egyfelől megszűntetés, másfelől bemutatás. Vittem a fiamat is, mert ő volt a beltag.
A bank azzal reklámozza magát, hogy ők aztán teljesen 2.0, web és mobilapp, nem is igazán van emberből álló ügyfélszolgálatuk. Mindamellett, hogy szerintem jó az irány és jól is csinálják, de egy ilyen államilag rájuk erőltett feladattal úgy néz ki, hogy képtelenek megbirkózni. Nincs meg hozzá a fizikai infrastruktúrájuk. Jó egy óra várakozás után kerültünk sorra, némileg paprikás hangulatban. (Nincs nyomtatóval ellátott ügyfélkezelő rendszerük, a sorszámot bemondás alapján hiszik el, a miénket pedig egy ideges ügyfél megkérdőjelezte. A vicces az, hogy én meg semmivel sem tudtam bizonyítani, hogy a 61-es szám tényleg mi vagyunk.) Na mindegy, sorra kerültünk. Az ügyintéző hölgy kész tanulmány volt, ennyire szétesett, ennyire meggyötört emberként viselkedő, a szerepéből teljesen kieső ügyintéző hölgyet még nem láttam. Ne értsd félre, kifejezetten szeretem, ha az ügyintéző állandóan mosolygó gép helyett emberként viselkedik, de ha mindezt a szemmel látható túlterheltség hozza ki belőle, az nem túl megnyugtató. Két nyomtatás közben elsóhajtotta, hogy napok óta este fél kilenckor zárnak. Hat helyett. Mert annyi ember van. Ügyfélszolgákat meg nincs.
Hát, ja. Ö is, mi is elcsesztünk egy csomó időt. De legalább egy kicsit együtt volt a család, beszélgettem a fiammal.

Államkincstár. Itt a webkincstárban megtaláltam a levelet, szóval be kell mennem. Csak hát, ha voltál már bent, tudod, mi a gáz. Ha nem időpontra mész, simán várakozhatsz két órát is. Időpontot meg… két hétre kaptam. Mindegy, jó lesz még akkor is. Az időbe még belefér. Éppen.

Nos, ennyi. És a végére a szokásos kérdés: ti, emberek, hogyan oldjátok meg, hogy ennyi szarság közben dolgozni is van időtök? Mert számomra ez no way, impossible mission, megoldhatatlan feladat.

Jajnemár

Mindenkinek jól esik az elismerés, ez tény, de kedves emberek, ez valahol már túlzás. Ilyen környezetben látni a nevemet… egy kicsit erős.
Mindenesetre lementettem a képet és elraktam. Mutogatni az unokáknak.

PS.
Viszont csak szólok, hogy tessék már elfelejteni a MEK-et. Némileg kőkorszakiak a fiúk. Először írtak, hogy kitehetik-e? Persze. Terjedjen, olvassák. Aztán jöttek a könyvekhez a visszajelzések, én pedig javítgattam. A saját gépemen. Hol csak nyelvtanilag, hol érdemi mondanivalóban is. (Nem vagyok rá büszke, de egy komplett fejezetet újra kellett írnom, annyi hiba volt benne.) Az újabb példányokat elküldtem a Microsoftnak, rendszeresen a blogra is kiraktam. A MEK-nek is írtam, hogy legyenek kedvesek, cseréljék ki a könyveket, mert vannak javított verziók. Nem cserélték ki. Nem is válaszoltak. Ez egy ilyen egyirányú utca.
Azaz akinek szüksége van az aktuális verzióra, az jöjjön ide a blogra, kattintson rá a meglepő nevű “Letölthető könyvek” linkre ott a bal felső sarokban, aztán viheti mind a három TCP/IP könyvet.
Is.

Tókerülő túlélőtúra 06/06

Velence – Budapest
2019.05.24; péntek

Tegnap egy másik recepciós volt szolgálatban, mint akinél hétfő reggel foglaltunk csütörtökre mobilházat, nem is tudott az egészről. Úgy verekedtük ki, hogy ne szórakozzon már, adjon egyet. Ma reggel ismét ő volt, gondoltam, most ugrott a beígért kedvezményünk is, de ekkor megérkezett a vasárnapi nő, aki emlékezett mindenre és kisimította a dolgokat.

Elindultunk.

Kóválygás Kápolnásnyéken. Ezt megint nehéz lesz megírni úgy, hogy ne torkolljon végeérhetetlen anyázásba, de igyekszem. Tehát, jössz Budapest felől, naív, jókedvű bringásként és már majdnem a Velencei-tónál jársz. Pettendnél ráterelnek egy kerékpárútra, semmi gond, az út jó minőségű, mindenki boldog. Aztán a nyéki vasútállomásnál bevisznek egy aluljáróba… és vége. Az aluljáró megy balra is, át a 70-es alatt és megy jobbra is, át a vasútállomás alatt. Semmi jelzés, hogy az eddig tartó kerékpárút merre megy tovább. Azt azért érzi az ember, hogy a bal oldali út a 70-es túloldalára visz, az érzésre nem lesz jó. Menjünk jobbra. Kibukkantunk a vasútállomás mellett… és semmi. Sehol semmi jelzés, hogy merre mehet tovább a kerékpárút. Nincs. Felszívódott. Llano Estacado, ha mond ez neked valamit a Winnetou-ból. Bringás térképem volt, némi vacakolás után elindultam a közeli főúton. Jó lesz ez, feltéve, ha pár kilométer után eltaláljuk a Galamb utcát. Eltaláltuk. Jó lett. A későbbiek ismeretében bátran mondhatom, hogy megtaláltuk az ideális útvonalat a kempinghez. Igaz, köze nincs a hivatalos bringaúthoz, de működik. Immár van róla track-em is, szóval részemről fáklyásmenet.

Most értünk el a mai naphoz. Kíváncsi ember vagyok, gondoltam, megnézem a másik oldalról, hazafelé merre vinne a hivatalos bringaút. Hiszen most visszafelé megyünk, a biztos pontunk az eredeti végcél, megnézhetnénk, visszafelé hol találkozunk azzal az úttal, amelyiken jöttünk.

Lófasz.

Sehol. A hivatalos bringaút tekereg a faluban egy ideig, majd egy másik aluljáró után kidob a 70-es útra. Aztán innentől oldd meg magad, Bélám.

Oké, megoldottuk. Tiltó tábla nincs, lehet menni a 70-esen, igaz, forgalomban, de Nyék után úgyis ez a terep, viszont az azért zavart, hogy a hivatalos úton sem jutottunk el addig a pontig, ahol a lefelé vezető hivatalos út egyszer csak váratlanul véget ért. Lehet, hogy én vagyok a debil, de úgy gondolom, ezeknek valahogy azért találkozniuk kellett volna.

Tekertünk. Monoton. Viszont nincs szél. Süt a nap. Nem esik az eső. Így is lehet?

Habár eredetileg úgy terveztük, hogy Csepelig nem állunk meg (kicombosodtunk, na), de Érd előtt Nej jelezte, hogy fáj a dereka. Innia kellene rá egy sört.

Fura utakat ismer a biológia.

Aztán még áttoltuk a bringát a 1,5 kilométeres lezárt M0 hídon, onnantól pedig egy könnyed gurulás volt már csak a Rizmájer. Minden déli túránk értelemszerű végállomása, a pont, ahol megünnepeljük, hogy megcsináltuk.

Fiatal középiskolások, JBL-ből hangosan ordító rap zenével. Nem is tudom. Én ebben a korban biztosan nem mertem volna csutkáig tekert rádiósmagnóval beülni egy külvárosi sörkertbe. Azért ott vannak mások is, akik esetleg beszélgetni szerettek volna.
De mindegy, nem balhéztam, mi végülis csak egy negyedórára ültünk be, ennyinél meg mindegy.

Aztán jött volna a diadalmas hazaérkezés, de útközben nyilván elkezdett szemerkélni az eső, nagy duzzogva felszereltük a teljes esővédelmet – felszereltük, mert egész napra nem mondott esőt a meteorológia, aztán nesze, mégis itt van – de pár perc múlva el is állt, viszont ekkor már mindegy volt, később persze nem kis elégtételt adott, hogy immár otthon elkapott minket egy nagy zuhé, de ekkor már a teraszon ültem és szivar meg bor mellett a fényképeket raktam éppen rendbe.

Összefoglalásként mit is mondhatnék?
Egyfelől jó túra volt. Jók voltak a távok, remek volt a táj, akadtak bőven látnivalók. Megkerültük a Velencei-tavat, megkerültük a Balatont, ezek jó kerékpáros célpontok.
Az időjárás lehetett volna jobb is – akár sokkal jobb is – de ez az, amire nincs ráhatásunk.
Amire viszont rettenetesen jó volt a kirándulás, az az, hogy begyakoroltuk, hogy komisz körülmények között hogyan lehet túlélni. Sőt, nem csak túlélni, hanem egyáltalán élvezni, pontosabban egyáltalán élvezetet lelni egy ilyen ránézésre vacak túrában. Hiszen semmi garancia nincs arra, hogy bármilyen alaposan megszervezett túra során az időjárás nem vágja haza az egészet.
És terveink… nos azok vannak. “Ide nekem az oroszlánt is!”… ahogy Zuboly takács lelkesen bevállalta.

PS.
Ide terveztem, hogy kivágott térképrészletekkel, alapos levezetésekkel nekirohanok a fehérvári kerékpárutaknak, leírom, hogy miért éreztem magam az országutak négerének a városban, elmagyarázom, hogy mennyi minden van fasz módon összerakva, de végül feladtam. 55 éves vagyok, az időm véges és nem akarok ilyesmire már időt áldozni. Akik csinálták, úgysem értenék, mert ha értenék, nem így csinálták volna. Akik használják, azok meg úgyis tisztában vannak vele, hogy úgy baromság, ahogy van.

Útvonal

A teljes útvonal

Fényképalbum

link

Tókerülő túlélőtúra 05/06

Balatonalmádi – Velence
2019.05.23; csütörtök

Reggeli meteorológia.
– Juhé, ma nem lesz eső!
– Juhé!
– Holnap sem lesz!
– Juhé!
– Ja, viszont szél, az lesz.
– Mekkora?
– Olyan 60-as.
– Merről?
– Szemből. Honnan máshonnan?

Valójában az alapszél 35 km/h sebességű volt, a meglehetősen sűrű széllökések pedig 60 km/h sebességűek. Azaz ez már durván vihar kategória. (Ilyen szélnél már a biztosító is fizet szélkárra.) Akárhogy is nézzük, viharos szél az ország egyik legszelesebb medencéjéban. Tudunk helyezkedni.

Amikor a teljesen nyitott vizes blokkban tusolás közben elmegy a vonat a kemping mellett és a menetszele elviszi a vizet fölüled. Azt a jó meleg vizet. Abban a rohadt hideg reggelben. A kempingezés apró örömei.

Ma újítottunk, kipróbáltunk egy másik útvonalat. Kihagytuk a fűzfői domb tetejét, kihagytuk a királyszentistváni hullámvasutat, igaz, ez kerülőt jelentett, de bónuszként megkaptuk ezen a szakaszon a hátszelet, hát, kérlek, elképesztően jó érzés volt az utóbbi napok kinlódásai után átélni azt, hogy tekerem a bringát és megy.

Mára cca 70 kilométer volt az előirányzat (78 lett), abban maradtunk, hogy megtoljuk az egészet, pihenünk egyet Sárszentmihályon (olyan 40 kilométer), mindegy, csak minél hamarabb legyünk túl a szelek arénáján, aztán Velencén ebédelünk valahol, meg bevásárolunk. Nem egy normális tempó, hiszen Nejjel anno erősen megegyeztünk, hogy 25 kilométerenként tartunk egy sörözős-slanyálós pihenőt, de a nap sem volt normális. Ilyen szelekkel.
Nádasdladány környékén már kezdtem volna bepuhulni, tulajdonképpen szívesen megálltam volna egy akármilyen kocsmánál is, de nem volt ilyen. Még Sárkesziben sem. Maradt Sárszentmihály.

Most egy másik kocsmánál álltunk meg. Szimpatikus hely volt, a bejárat mellett egy jómunkásember szundikált a székében. Mellette fél korsó sör, de úgy látszik, már nem volt rá szüksége. Aztán minden kocsmába térő vendégnek volt hozzá néhány kedves szava. Mijafaszt alszol itt, Józsi?
Leültünk a szélcsatornaként is funkcionáló teraszon, amikor megjelent a haverunk. Az, aki tudja, hol van Almádi. Meg Budapest.
– Hohó, én emlékszem ám magukra! – csippentett egyet huncutul a szemével.
– Óh, ez kedves.
– Osztán megvolt a túra?
– Megvolt. Hogy rohadjon meg.
– Nem volt jó?
– Az időjárás lehetett volna jobb is.
– Hát, az elég szar volt, tényleg.

Nagyjából ekkor fújta el a szél a korlátnak támasztott bringámat. Csak hogy tudd, ez egy kábé 20 kilós bringa, 40 kiló felszereléssel, azaz összesen 60 kiló. A szél meg fogta és arrébb dobta. De útközben nem egyszer akart lesodorni az útról is, pedig akkor én is rajta ültem a 95 kilómmal.

Fehérvár, Fehérvár
Az M7-es is elkerül, mert úgy utál.
– Voga, Turnovszky –

A duó ikonikus dala motoszkált végig a fejemben, míg keresztülmentünk a városon. Gyűlölöm az egészet.
Röviden: borzasztóan rossz a kerékpárutak vonalvezetése, hiányos és félrevezető a kitáblázás, illetve a felfestés, mindemellett egyből dudáló, ordító, büntető autósok, ha az átláthatatlan káoszban elnézel valamit. Amennyire tudom, szó van arról, hogy ki lesz építve a bringaút Budapest és a Balaton között; remélem, ugyanúgy elkerülik majd Fehérvárt, mint az M7-es.

A Velencei-tó… megbolondult. Kajakosként tudom, hogy nagyon szeles. Normál időben is meg tudja táncoltatni a kajakot az ember segge alatt. Nos, most nem normál idő volt. Most brutálisan fújt az északnyugati szél. Mi pedig a déli oldalon kerültünk, azon az oldalon, ahol már tisztességesen be tudta gyorsítani a szél a hullámokat. Amekkora hullámzás, amekkora itéletidő volt, még a gondolatba is beleborzongtam, hogy esetleg milyen lehetne kajakban. A szörfösök bezzeg élvezték. Bár borulgattak ők is rendesen.

A tó melletti bringaúton iskoláscsoportok, komplett osztályok tekertek bringákkal. Mindez egészen addig szívmelengető, amíg az esti bevásárláshoz nem együtt mentek be a boltba egy középiskolás osztállyal. Tömeg, őrült hosszú sorok, hangzavar. Mindez egy olyan napon, amikor a folyamatos szélvihar egyébként is kihozta belőlem az állatot. Ember, lefújta papírtányérostól a lángosomat az asztalról. Elfújta a falnak támasztott bringámat, felszereléssel együtt. Egész nap egy pillanatra sem hagyott békén, végig tomboló szélben éltünk, abban tekertünk. Egyszerűen bekattantam, mint a légiósok.

Ja, előrerohantam. Ha lassan is, ha araszolva is, ha a széltől káromkodva is, de végül csak beértünk Velencére. Szokás szerint először ebéd és csak utána bolt. Nem kispályáztam, a múltkori lángososnál kértem egy sima lángost gyorssegélyként, meg egy betyárlángost főételként. (Betyárlángos: rápakoltak minden zsíros, rohadtul egészségtelen dolgot egy zsíros, egészségtelen lángosra. Ezt kívánta a szervezetem.) Nem is lehetett kézzel megenni, igaz, műanyag evőeszközökkel sem. De azért valahogy betoltam.
– Mennyire lennél rosszul, ha én még ennék palacsintát is? – érdeklődtem Nejtől.
– Tényleg képes lennél?
– Tényleg.
– Akkor egyél.
– Tudod mit, inkább nem.
– Nem bírod?
– Inkább eszem helyette a kempingben kakaós csigát meg túrós táskát.
– Bélpokolgép.

Megérkeztünk. Rutinos pakolás. De tényleg. Nincs egy felesleges mozdulat sem. Ruhák száradni, elemek töltőre, gps-ben, gopróban elemcsere, berendezkedés, átöltözés. Mint egy svájci óra.

– Lezárhatom a bringádat? – kérdezte rendezgetés közben Nej.
Hátradőltem a székemben, kezemben egy doboz sörrel, megszívtam a szivarkámat, majd pöffentettem egy kisebb felhőt.
– Csak ha szépen kéred.

Ja, a mobilház szélárnyékos részén van a kiülő, így csak közepesen durva szélben ülök ki pöfékelni. Bármit leteszek, elfújja így is. Szélcsend? Az mi?

Hirtelen éledező remények. Az 1-es mobilházban vagyunk, közel a recepcióhoz. A kempingwifi egészen jó. Tegyünk egy próbát. Tablet, TV GO. Működik. Kifejezetten virgoncul. Azannya. Ebből a végén még darts PL döntő lesz!

Gyorsan elsétáltunk Nejjel a közeli kisboltba sörökért, rágcsákért és vártuk az este nyolcat. El is indult a közvetítés, van Gerven bevonulása szépen le is ment, majd ahogy elkezdtek dobálni, lehalt az egész. Próbáltam varázsolgatni, de hiába. Bedugult a wifi. Az ember nem is gondolná, hogy ilyen trágya időben mások is kempingeznek, azt meg, hogy ezek a mások szintén nézik a PL döntőt, azt már végképp nem, de más racionális magyarázat nincs a wifi drasztikus lehalására. Mi meg ott ültünk, sörökkel, rágcsákkal, megnyúlt arccal. Végül átváltottam mobilnetre, a domino kártyámon volt 3500 pénz, talán kitart. Majdnem kitartott. A döntő meccs közepén fogyott el, kínomban gyorsan megosztottam a céges mobilnetet, aztán azzal végig tudtuk nézni.
Ja, áram meg eleve nem volt, a mobilház étkezőjének egyetlen konnektora nem működött, kénytelenek voltunk a háttérben powerbank-ekkel varázsolni.

De mindegy is, kinlódtunk, nem kinlódtunk, nem számít, azért csak megnéztük a döntőt. Nem gondoltam volna.

Útvonal

Tókerülő túlélőtúra 04/06

Bélatelep – Balatonalmádi
2019.05.22, szerda

Valójában ez a kemping is része a felmérésnek. A balatonkarikáknál általában Péter intézi itt a szállást valami céges nyaralóban, de idén tervezünk egy alternatív túrát Nejjel, azaz Fonyódon magunknak kell megoldanunk a táborozást. Micsoda véletlen, éppen van is itt egy kemping. Ahol még soha nem voltunk. Nézzük meg.

Kifejezetten ijesztő.

Kezdjük ott, hogy a vasútvonal keresztülmegy a kempingen. Igen, a közepén. Azaz a túloldalon van a strand, a sín innenső oldalán pedig a szálláshelyek. A kettő között meg a vasúti átjáró. Mindkét oldalon mágneskártyás, forgóajtós megoldással védve.
Nekünk viszont két darab, 70 kilósra pakolt, 550 centi hosszú kajakkal kellene majd áthámoznunk magunkat rajta.
Eléggé reménytelen.

Kérdezzük meg a recepción. Háát… megint a junior srác volt ott. Akinél még fizetni is komoly kihívás volt. Hogyan jövünk be a víz felől kártya nélkül? Nem tudja. Lehet sátorozni a strand területén? Nem tudja. Mi van, ha felcsorgok kajakkal a csatornán? Azt nem lehet. Miért? Nem tudja. Végül kaptam egy telefonszámot. Érdeklődjek ott.

Későn indultunk. A meteorológia azt mondta, hogy délig oké, de utána szinte folyamatosan esni fog az eső. Jó lett volna kora reggel minél nagyobbat harapni az útból, de későn feküdtünk, hullák voltunk, 10-kor tudtunk csak startolni.

10.30-kor leszakadt az eső. Ez valami extra adag volt a keverőpultos sráctól, mert ugye csak délutánra szólt az ígéret. Sóhaj. Aztán ez maradt is végig, mert rövid szünetektől eltekintve egész nap esett az eső. Nem olyan erősen, mint tegnap, de éppen elég kellemetlenül.

Van egy drámai bejelentésem az összes kerékpárút-építő számára: a fáknak gyökereik vannak. Azaz fás, ligetes, erdős rész mellett vagy tegyenek oda vastagabb aszfaltot, vagy mittudomén, menjenek ki Ausztriába és kérdezzék meg, hogyan csinálják ott, mert arrafelé a fák gyökerei valahogy nem nyomják fel a bringautat. Szemben a balatonival/magyarországival, ahol kétméterenként dobáltak levegőbe a huplik.

Jó nagy elánnal felhúztunk Zamárdiig. (Ugye ma sem lazíthattunk, a 90 kilométer nem gyenge táv.) Itt megkerestük Mauró pizzériáját. Nem olcsó, de mikor máskor érdemeljük meg, ha nem most? A helyről tudni kell, hogy egyfelől nagyon jó a konyha, másfelől pedig őrült színielőadás az egész kiszolgálás. Oké, drága, de jó szórakozás, megéri. Mauró elképesztően jó arc, a pincérek futva közlekednek, egyszerre minden több szólamban hangzik, mert minden pincér belekiabál mindent a levegőbe.

Kezdődött a parkolással. Letettük valahol a bringákat a bejárat mellett. Bementem. Mauró egyből a nyakamba borult. Mondtam már, hogy csuromvizes voltam, túranadrágban és neonzöld bringás dzsekiben? Majd tisztáztuk, hogy az első teraszon, ahová leülni terveztünk, nem lehet kajálni, de toljuk hátra a bringákat, a hátsó terasz már teljesen oké. El is indultunk, de közben jött egy másik pincér, aki nem volt beavatva a stratégiába és lerakatta velünk elől a bringákat. Furcsállottuk, de leraktuk. Aztán jött Mauró és lecseszett, hogy miért ott raktuk le. Mondtam, hogy a pincér oda irányított. Hümmögött egy kicsit (nem jó jel a pincérnek), majd egyből fülig ért a szája:
– Nem gond, majd ránézünk! Meg tudja, itt nincs olasz, aki lopjon!
Mindezt vastag olasz akcentussal.
Már csak ezért a poénért is érdemes volt betérni.

– Te milyen pizzát eszel? – érdeklődött Nej.
– Nem is tudom. Piedone?
– Azon mi van?
– Bab. Sok hagymával.
– Aha. Úgy látom, még nem tettél le arról, hogy megsemmisíted az almádi lakókocsit.
– Dehát külön alszunk!
– Abban a pici lukban nincs olyan, hogy külön.

Aztán Nej még feladta a leckét a pincérnek, mert ananászos pizzát rendelt, de a temperamentumosra hangolt pincér meglepően gyorsan erőt vett magán és nem hívta rá a tésztarendőrséget, sőt, még ki is hozta a pizzát. Az ananászosat. Egy harsányan olasz étteremben.
– Rajta van az étlapon, nem? – vonta meg a vállát Nej.
– Hát, ja – hümmögtem – Egerben is kérhetsz a borozókban sört. A népszerűséggel meg csak az introvertáltak törődnek.

Aztán toltuk tovább. Hol esett, hol nem. Tényleg meg lehetett szokni. Mármint azt, hogy egy idő után nem érdekelt. Engem is csak annyiban, hogy esőben néha meg kellett törölgetnem a kamera lencséjét.

De legalább nincs tömeg. Nagyon nincs. A fonyódi kempingben rajtunk kívül csak egy lakókocsis volt. Az utak kihaltak, a kocsmákban tétlenül kókadoznak a pincérek. És közben szürke az ég és folyamatosan esik az eső.

Egészen eddig nem írtam a Balaton Körút bringaútról. Pedig írhattam volna. A minősége igen sokszor gyatra. A legnagyobb problémát a feltüremkedő gyökerek jelentik. Vastagkerekű, teleszkópos túrabringákkal nyomtuk, de még ezekkel is kínszenvedés volt.
Országútival tutira telibeszarnám a rendszert és mennék végig az országúton.
Az északi partot már egészen jól ismerem, ott nem is foglalkoztam a jelölésekkel, a kitáblázással. A déli parton viszont most mentünk végig először… és… hát, Árpád, hajmeresztő. Hiányzó jelek, amelyeknél leesel az útról és csak bolyongasz, mire valahol megtalálod a folytatást. Nekem van túragps-em, rátöltve az OMP Biking magyar bringástérkép, ezt folyamatosan néztem tekerés közben, de még így is elmentünk néha a málnásba. Egy csomó hely volt, ahol dühöngve mutogattam Nejnek, hogy mi most éppen megtaláltuk a folytatást a térkép segítségével, de térkép nélkül itt keringenénk elveszve az idők végtelenségéig.

Viszont legyen jó hír is. A csücsökben, Balatonvilágos/Balatonaliga környékén nagy erőkkel folyik azoknak az apró kertvárosi utcáknak az újraburkolása, ahol a kerékpárutak is mennek. Nekünk ez néhol kellemetlen volt, mert az útépítések miatt szenvedtünk valamennyit, de mindenképpen jobb lesz a terep.
Amíg a gyökerek ezt is fel nem nyomják.

Valahol rossz alternatívát választottunk, mert feltekertünk az akarattyai domb tetejére, sőt, utána még feljebb is mentünk, nem is keveset.

Utólag megnézve a térképet, olyan 8 kilométerrel korábban volt egy döntési lehetőségünk. Vagy feltekerünk Világosnál a löszfal tetejére, vagy megyünk a part mellett, ahol ugyan megszűnik egy időre a kerékpárút, de azért járható, később újraszületik a kerékpárút és végül azt a borzasztóan sok szintet kihagyva érkezik Kenesére. Hogy mennyire borzasztóan sok szintet? Hát, például Világosnál én, aki éreztem olyan kondiban magam, hogy fel tudnék tekerni a Szigligeti várhoz is, feladtam. Pokolian meredek, reménytelenül hosszú emelkedő, olyan, hogy előttem egy teherautó ordítva, szenvedve tudott csak felaraszolni. Részemről megvolt az ordítás is, meg a szenvedés is, de nekem az utolsó 50 méter már nem jött össze. És ez még nem volt a vége, innentől sok-sok kilométeren keresztül hol közepes, hol erős emelkedőket kellett legyűrnünk, míg végül egy őrült száguldás után (esőben, persze) jutottunk oda, ahol találkoztunk az alsó úttal. A merretekerjek.hu szerint mindkettő egymással teljesen egyenértékű kerékpárút. A felső nyílván a combosoknak. Meg a balekoknak.

A vezérlőpultnál valami nagyon buzgó újonc ülhetett, mert ezerrel figyelt és még véletlenül sem engedett nekünk semmi pihenést. Amíg a déli parton tekertünk felfelé, nagyjából enyhe szelünk volt, de ahogy bekanyarodtunk, viharos északnyugati szél támadt fel. Naná, hogy ekkor meglehetősen sokáig északnyugati irányba mentünk.

Akarattya és Kenese határán esőben szöszmötölő bringás srác. Szimpatikus volt, mert ugyanolyan decathlonos dzsekit viselt, mint én. A szöszmötölés konkrétan azt jelentette, hogy meglehetősen elkeseredetten nyomkodta a mobilját.
– Segíthetek? – érdeklődtem.
Üres nézés.
– Can I help you?
– Ah, yes.

A szerencsétlen belefutott a magyar rögvalóságba. Szállást keresett a szakadó esőben. Egy olyan szakaszon, ahol nincs. Nem tudom, a szállásadók miért rühellik úgy a Balaton rövidebb oldalait, de ezeken a helyeken egyszerűen nincs semmilyen kemping. Siófokon van. Almádiban van. Közte? Nos, van egy, de az minimum bizarr. A Magyar Honvédségnek konkrétan van egy kempingje Kenese végén, de piszkosul el van dugva. Weboldaluk nincs, a Google keresője dob ki némi információt róluk. Kitáblázva nincs, sőt a kerítésre is csak apró betűkkel van kiírva, hogy ez kemping. Mintha mindenáron el szeretnék titkolni, hogy létezik, de valami hülye szabály miatt valami minimális információt ki kell rakniuk, melyet meg is tesznek, de úgy, hogy ezeket még véletlenül se találd meg. Én is csak azért tudok róla, mert 2013-ban a víz felől beestünk kajakokkal.

Szóval visszatérve a sráchoz, elmagyaráztam neki, hogy vagy megy Siófok felé még 20 kilométert és lesz kemping (felnézett az akarattyai emelkedőre és azt mondta, hogy inkább nem), vagy megy 30 kilométert és lesz Almádiban kemping (erre is húzta a száját, nem csodálom, szakadt az eső), vagy megpróbálja megkeresni az álcázott military kempinget. Nem volt boldog.

Magamban már majdnem elkezdtem bezzegelni, mármint hogy bezzeg a keszthelyi oldal, amikor eszembe jutott, hogy bakker, az a rövid oldal sem jobb. Miután a Mészáros & Mészáros bezárta a keszthelyi kempinget, ott sincs megoldás a kanyarra. Van kemping Vonyarcon, de az az északi part, van nudista kemping Berényben, normál kemping Fonyódon, csak hát mindkettő vastagon a déli part, 40-50 km távolságra a vonyarcitól. Oszt ennyi.

A kenesei strandon bezúgtunk egy parti étterembe. Szerencsére itt sem foglalkoztak azzal, hogy csuromvizesek vagyunk, beültünk, toltunk egy-egy meleg levest (itt már én is megadtam magam), kicsit melegedtünk, pihentünk. Tulajdonképpen jól álltunk, 20-25 kilométerre voltunk az almádi kempingtől (tegnapelőtt a biztonság kedvéért lefoglaltuk a lakókocsinkat), időben jók voltunk, az esőt meg már megszoktuk.

Aztán felkerestük a kenesei kempinget. Mert ez egyben kempingfelderítő túra is.

Egy harmincas hapsi jött ki, majd nem sokkal később egy nő is. Az utóbbi lehetett az előljáró, mert a hapsi néha normális volt, a nővel viszont ez egyszer sem fordult elő.
Érdeklődtem.
– Kajakos túrát tervezünk a nyáron. Ha beesünk a víz felől, kaphatunk szállást?
– Nem lehet a víz felől érkezni.
– Hogyhogy nem lehet?
– Mert kapu csak a szárazföldön van. Csak ezen a kapun keresztül lehet bejönni a kempingbe.
– És ha kiszállok a parton és a bokrok között előrelopakodok?
– De uram, ez egy katonasági kemping!
– Oké, akkor mondjuk, hogy még a vízben kiszállok a kajakból, előresétálok, megveszem a sátorjegyet és csak utána húzom ki a kajakot a partra?

Itt vettem észre először, hogy a nő elbizonytalanodott. De aztán gyorsan rendbeszedte magát.

– Ez már nem az én illetékességem. Beszéljen a gondnoksággal!
– Nagyon szívesen. Kérhetnék valami elérhetőséget?

Legnagyobb meglepetésemre kaptam. Emailcímet is és telefonszámot is. Már csak ezért bőven megérte. Ezek ugyanis mások, mint a neten találtak és valószínűleg működnek is.

Aztán amikor a nő bement, a hapsival még elbeszélgettünk. Némileg normálisabban.

– Ha jönnek, előtte telefonáljanak ide. Az a biztos.
– Oké.
– Hivatalosan emailt is küldeniük kellene.
– Kajakból?
– Háát, a szabály az szabály.
– Ne haragudjon, de mióta lettek ilyen szigorúak? 2013-ban egyszer már kikötöttünk itt, nem volt semmi egzecíroztatás.
– Hát, ja. De 2015-ben a katonaság vette át az üzemeltetést.
– Aha. Értem. Köszönöm az információkat.

Ami viszont kellemes érzés volt, hogy odabent mintha megláttam volna a korábbi elveszett srácot, ahogy sátrat állított. Legalább neki sikerült zöld ágra vergődnie.

Innentől egy laza tekeréssel behúztuk a maradék 20 kilométert. Az eső ugyan makacsul kitartott, de már hiányzott volna, ha nem lett volna. Almádiban még bevásároltunk (a szokásos pár kolbász, sajtkrém, kenyér, péksütik, sörök), utána kemping. A csajszi már mosolygott.
– Milyen volt az útjuk?
– Ha nem akarja, hogy csúnyán beszéljek, akkor ne kérdezze meg.

Még szélesebb mosoly. Hivatalos metódusok immár nem voltak, kauciót sem kért, még az ablakkezelést sem jött ki megmutatni.

Mi pedig bezuhantunk a lakókocsiba.

– Figyelj, engem nem érdekel a protokol, én most meg fogom inni a maradék pálinkánkat! – rogytam le a székbe.
– És ki tiltakozik? – érdeklődött Nej.

Aztán megvacsoráztunk. Borítottunk a mindig habos sörből. Igen, hiába 300 méterrel arrébb vettük meg a sört, mire a bringában hazaért, felrázódott annyira, hogy tömény hab jött a dobozból.

Ja, és az ünneplés. Fonyódon még nem volt elég hideg a bor érkezéskor, de utána állt egy estét a hűtőben, onnan meg már nem melegedett fel nagyon, a biztonság kedvéért azért még bedobtuk 20 percre a mélyhűtőbe, szóval ott álltunk a fedett, szélvédett előtérben, nem foglalkoztunk sem a széllel, sem az esővel, hanem megbontottuk végre a bort, megünneplendő, hogy lenyomtuk a túra súlyponti részét: két nap alatt, ritka cudar időben körbetekertük a Balatont.

Érdekességek rovat. A piszoárhoz át kell menni a női blokkon. Vicces megoldás. De amekkora tömeg van, simán meg lehet oldani a lakókocsi mögött is. Hajnalban kifejezetten előnyös. Különösen esőben.

Nej kipróbálta, mit csinál a klíma, ha feltekerjük a hőfokot mondjuk 27 fokra. Fűt. Fűt! Végre az első este, melyet nem dupla takaró alatt vacogva töltjük. Május végén.

Útvonal

Relive animáció

link

Tókerülő túlélőtúra 03/06

Balatonalmádi – Bélatelep
2019.05.21; kedd

Nos, ez a nap is eljött. A legkeményebb nap: minden másik napon 70 kilométer körüli a táv, de ma saccra 110 (valójában 120 lett), holnap meg 90. Combos.

Reggeli. Reggel hétkor már kint volt az Indexen a Trónok Harca kibeszélő. Nem sokat szaroztak. Végre volt egy kis zsarolási potenciál a zsebemben.

Az a köcsög, aki odafent ül a mennyei vezérlőpultban és tologatja az időjárás-szabályozó potmétereket, meg bekaphatja. Ha egyáltalán odaadom. Tegnap erős délnyugati, azaz szembeszél, esővel. Ma sokkal erősebb, gyakorlatilag viharos délnyugati szél (30-as alapszél, 50-es széllökésekkel) és persze esővel. Majd nézz a térképre: ha lefelé haladsz a Balaton északi partján, akkor milyen irányba mész? Úgy van: délnyugatra.

Indulás előtt telefon Fonyódra, a kempingbe. Mert a tegnapi nap letörte az önbizalmamat. Reggel valami juniort ültettek be, nem tudott semmire sem válaszolni. Érdeklődjek később.

Füreden fellihegtünk a hatlépcsőshöz. Gondoltam, a régi idők emlékére iszunk néhány fröccsöt, aztán megint felhívom Fonyódot. Ja. Nem voltak nyitva. Túl korán volt. Ezt is megértük. A két veszprémi mormota. Ettől persze még felhívtam Fonyódot. Oké, van szállás. Mondjuk csodáltam is volna, ha nincs, a fiúk már előszezonban főszezoni árakkal operálnak, ha nem ma lett volna a brutális nap a túrán, lehet, nem is fanyalodtunk volna rájuk. (Konkrétan ott volt Berény a pucér naturista kempinggel, le merném fogadni, hogy ilyen novemberi időjárásban nem kell szabadjára eresztett himbilimbivel közlekedni.)

Fék ABC Balatonakaliban. Szerintem az ország legjobb boltja. Külön személyes tragédia, hogy bringával vagyunk, korlátozott szállítókapacitással. De egy üveg Zöldike (Nej kedvenc bora), óbudavári kecskesajt, kolbász, kenyér, péksütemények, hat sör még belefért. A bringába is. Megemelni mondjuk már nem lehetett egyiket sem.

A Zöldikével kapcsolatban külön kunszt a beszerzése. Az országban csak egy helyen, a Fék ABC-ben kapható kereskedelmi forgalomban. Ha megrendeled a weblapon, akkor érte kell menned Mencshelyre a Madaras pincéhez. Ami persze nem rossz, mert ha már ott vagy, hosszan el lehet dumálgatni a borásszal. Érdemes.

Tavaly decemberben voltam lent és terveztem, hogy egyszer Nejt is elviszem. De ebbe a bringatúrába nem fért bele – ember, Mencshely rohadt magasan van – és később a tervezett kajakos túráinkba sem fog. Kár.

Bár megjegyzem, hogy történt egy váltás. Zöldikéből már a 2018-ast vettük meg a boltban, és az bizony még eléggé hars. Nekem ízlett így is, kedvelem a zöldbor jellegű borokat, de Nejnek már savanyú volt. Ő visszasírta a 2016-ost.

Nej ebédre tartogatott egy gasztronómiai érdekességet. Állítólag Révfülöpön a Popeye bisztróban rendkívül finom hurkákat lehet kapni. Hát, feltéve, hogy nyitva van. De nem volt.

Mindegy, a mellette lévő büfét megcsíptük. Ettünk… valami két óriást, én a Kapitány Menüje fantázianevű izét, ez valami fullra telepakolt óriási hamburger, körettel. Evőeszköz nélkül. Megettem a köretet és már azzal jóllaktam. Innentől jött ugye az akaraterő.
Aztán este kiderült, hogy volt benne bőven fokhagyma is. De szerencsére a faházban külön szobában aludtunk.

Itt azért már érezhetően fáradtunk, pedig saccra még a fele távnál sem jártunk. (A szél úgy merített mindkettőnket, mint a Youtube a mobiltelefont.) Jó lett volna megnézni, mennyi van még hátra. A Locus mondjuk tud tervezni kerékpárúton is, a fonyódi kemping koordinátáját beleraktam, hajrá. Nagyon hanyagul oldotta meg a feladatot: aszongya, menjél el Badacsonyig, ott üljél hajóra és már Fonyódon is vagy. 22 kilométer. Van még valami probléma?
A helyzet az, hogy amikor hangos röhögés mellett felolvastam Nejnek a javaslatot, ő nem röhögött. Sokkal inkább elgondolkodott. Utána én is. 50 kilométernél járunk, a hajót belekombinálva 72 km lesz a vége, tkp ezért sem kellene szégyenkeznünk, különösen ilyen szélviharos időben. De… milyen kör lenne már ez? Nekem legalábbis égne a bőr a képemről. (Nem, nem mások miatt. Az önbecsülésem kapna sebet.)
Na jó. Kapcsoljuk ki a hajót, mint lehetőséget. Erre azt mondta a Locus, hogy az ingyenes verzióban nem lehet. Anyád.

Tudom, pontosabban tudtam, hogy egyszer el fog jönni ez is, de nem ilyen sarokbaszorított helyzetben számítottam rá. A Locus jó program, a kezdeti ismerkedéseken túl vagyok vele, eddig nem kellett a fizetős verzió, de valahol éreztem, hogy egyszer lesz olyan igényem, amikor kell. Most kell. Megvontam a vállamat és megvettem.
Nos, több dolog is történt.
Először is, nem változott semmi. Az ikonra kattintva továbbra is az ingyenes verzió indult el. Az, amelyiken nem lehetett kikapcsolni a kikötőt. Hát ez meg mi?
Az, hogy hiába az alkalmazásból veszed meg a fizetős verziót, az egy másik alkalmazás lesz. Az ingyenes mellé települ, másik ikonnal indítható.
Ja, és az összes beállításod, amelyeket az ingyenesben faragtál be, elveszik. Például online térképet kezd el használni offline helyett, meg birodalmi mértékegységeket metrikus helyett.
Ja, és hiába kapcsolod ki a tervezésnél a kikötőt, akkor is oda tervez.
Fasza.
Végül centiról centire vezetve csak meg tudtam terveztetni vele az útvonalat úgy, hogy a kért nyomvonalon menjen. Kidobta, hogy még 70 kilométer. Nem örültünk. Otthon Google Earth segítségével rajzoltam meg nagy vonalakban a távot, az 110 km lett. Ez meg így 120.
– Figyelj, Keszthely előtt már bemegyünk az üdülők közé, ott nem lesz olyan erős a szél. Keszthelynél meg már fordulunk, Szentgyörgy után pedig hátulról kapjuk ezt a brutális szelet, tekernünk sem kell és Fonyódig repülünk – vigasztaltam Nejt, de nem túl sok sikerrel.

Tudom, kicsit unalmas, de még mindig ez a szél. Mintha végig hegynek felfelé mennénk. Mindenhol egy-két fokozattal lejjebb mentem az utazómnál, azaz egész nap gyakorlatilag hegymenetben. Attól az ‘apróságtól’ eltekintve, hogy a hegy visszaadja a lendületet, mert minden hegy után lejtő jön, a szél viszont írigy dög, nem ad vissza semmit, sőt, még a lejtőn is elvesz.
És úgy egyáltalán, széllel minden rosszabb: ha borult az ég, a szél ijesztőbbé teszi, ha hideg van, a szél dermesztő hideget csinál, ha esik az eső, a széltől pokolian szar idő lesz. Egyedül a kánikulai meleget tudná enyhíteni, de jellemzően akkor szél sincs.

Badacsony. Itt döntési pont van.

Tulajdonképpen Szepezden is, de ott előre eldöntöttem, hogy nem megyünk fel a bringaúttal a hegyre. Menjen, aki megtervezte, meg akinek két anyja van.

A Balaton Körút bringaút Badacsonynál felmegy a dombra és egy meglehetősen dombos-lejtős területen hullámzik végig. A panoráma remek, cserébe küzdeni kell. A másik alternatíva a 71-es út, mely szintemelkedés nélkül megkerüli a hegyet. Elméletileg mindkettő egyformán szabályos.
Szóval bekanyarodtam és megvártam Nejt. Beszéljük meg. Megérkezett. És kis híján eltaknyolt megálláskor. Annyira ki volt purcanva, hogy a bringát sem igazán uralta.
– Kicsim, tudod, hogy most vagyunk félúton? – próbáltam feldobni a kedvét.
– Minek a felén?
– A napi táv felén.
– Öööö…
– Menjünk fel a hegyre, vagy menjünk laposan?
– Ha szabadna kérnem, a lapos egészen jól hangzik.
– Nem érdekel a panoráma?
– Kurvára nem érdekel a kurva panoráma. Ha szabadna jeleznem.

Itt én is elengedtem egy kihívást. Amióta a Balaton körül bringázgatunk, mindig ott van a fejemben, hogy egyszer feltekerek a szigligeti várhoz. Igen, azon a rettenetesen durva, macskaköves emelkedőn. De most nekem sem volt kedvem. Majd máskor. Nem ennyire megpakolt bringával.

Keszthely előtt volt még egy missziónk. Amióta a Mészáros & Mészáros Co kinyírta a keszthelyi kempinget, keletkezett egy űr a balaton-körbeevezéses túránk logisztikájában. Oké, ott van a ládagyári Yacht Club, de az olyan, mint a kutya vacsorája, kuncsorogni kell érte, aztán vagy van, vagy nincs, tervezni nem lehet rá. Ehhez képest Vonyarcon találtam két vízparti kempinget is, egy kicsi családiast és egy nagyüzemit, ez mindenképpen pozitív meglepetés. Olyan nagyon nem tudtam megnézni ezeket, mert nagyjából ekkor szakadt nyakunkba az eső (persze viharos szél mellett), de nem tűntek rossznak. Eltekintve attól, hogy nem túl szerencsés a helyzet, mert a változás saccra olyan 8 kilométerrel hozza közelebb az utolsóelőtti megállót, ami persze egyben azt is jelenti, hogy az utolsó napot, a Balaton legszemetebb részén 8 kilométerrel megtoldja. Kösz, Mészáros.

Na mindegy. Keszthely. Beértünk. Nem győztem Nej lelkét simogatni, hogy innen már minden jobb lesz.

Aztán a bezárt Zala kemping mellett elkezdett ismét permetezni az eső, majd pár kilométer múlva nyakunkba szakadt az áldás. Almádiban egy ilyenben már kiálltunk, de itt az égegyadta világon semmilyen kiállási lehetőség sem volt. Mentünk. A szakadó esőben. 90, szeles kilométerrel a lábunkban.

Utálom ezt a sarkot. Itt vagy az életemért küzdök a hullámokban, vagy szarrá ázok, vagy úgy ázok szarrá, hogy közben az életemért küzdök a hullámokban. A kerékpárút az autóút mellett vezet, az esőt fentről kapod, a fröccsöt oldalról, eh. És az egész olyan, de olyan reménytelen. Sár, szürkeség, kietlen táj. Lélekromboló.

Szentgyörgy előtt végre lementünk egy dedikált kerékpárútra, az eső persze nem csitult, de egy kicsit azért jobb lett. Aztán Balatonberényben, pont a naturista kempingnél elállt az eső és pont ott volt egy étterem. Nem hagytuk ki.

– A teraszon szeretnénk leülni – közöltem az elénk siető pincérnővel.
– Itt!? – húzta fel a szemét. Minden csuromvíz volt.
– Nézzen ránk – hívtam fel a figyelmét – Rongyosra vagyunk ázva. Ahová leülünk bent, azt megsemmisítjük.
– Ugyan már! Jöjjenek be.

A déli parton, közvetlenül a nagy zuhé után, mindenki kedves, mindenki udvarias. Mint az elmebetegekkel.

Bementünk. Leültünk egy asztalhoz. Olyan történt, mint még soha: Nej a sör előtt egy forró paradicsomlevest rendelt.

– Észrevetted, hogy átestem a holtponton? – kérdezte a levesre várva.
– Ööö, hanyadikon?

Egy kis elmélkedés a sörömre várva. Valójában nem az a lényeg, hogy ne ázzál át, mert úgyis átázol. Nincs olyan ruha, amelyik órákig véd a szakadó esőben történő bringázás közben. Az a fontos, hogy mennyi idő alatt szárad meg. Hogy másnap tudod-e benne folytatni a túrát? Mert ha egyszer elcsomagolod vizesen, akkor az az egész túra során sohasem szárad meg. (Példaként hadd említsem meg a Velencén a zuhanyzóban földreesett alsónadrágomat. Csuromvizes lett. Kicsavartam, elcsomagoltam, mindenhol próbáltam megszárítani. Egyszerűen a rövid éjszakai – hideg éjszakai – periódusok alatt nem tudott megszáradni.)

Felhívtam a kempinget, hogy késünk. Már az éjjeliőr vette fel.
– Nem gond, uram, csak este tízig érjenek ide, mert akkor úgy elmegyek, mintha sohasem lettem volna itt!

Hát, majd igyekszünk.

Aztán elindultunk. Az a bitang, aki a keverőpultnál ült, most kapott a fejéhez. Mert igaz ugyan, hogy kedden a nagy viharok Budapest elpusztításán munkálkodtak, de ez a nyomorult azt mondta, hogy nicsak, ezek a Petrényiék meg akarnak szökni, na nehogy már, akkor először is nullázuk le a szelet, hiszen innentől már csak segítené őket, az eső potméterét meg toljuk fel csutkáig. És lön. Olyannyira nedves közegben tekertünk, hogy a végén már észre sem vettem, hogy esik. Mert mindegy volt. A hátszél meg úgy eltűnt, mintha sohasem lett volna.

Megérkeztünk. Valahogy olyan hihetetlen volt, hogy ennek a napnak is vége lesz egyszer. Nagyon nem akart.

Az éjjeliőr friss ember volt, még azt sem tudta, hol van a faházunk. Megkerestük. Sötétben.
A reggeli recepciós meg ugye junior volt. Döcögött a rendszer, de működött.

Berúgtuk az ajtót.
– A klasszikus probléma: mihez nyúljunk először?
– Nem. A klasszikus probléma: mit igyunk először?

Elpakoltunk.
Késő esti vacsora. A kolbász átázott. A kecskesajt átázott. A bor viszont nem hűlt meg eléggé. Hát micsoda időjárás már ez? Több hideget, ha kérhetném.

Pakolás közben kezembe akadt egy dobozos kávé. Még Nej vette Velencében.
– Ezt a kávét nagyon megutaztatod – jegyeztem meg.
– Tudod, reggel vagy sör, vagy kávé.
– És nem tudsz dönteni.
– Dehogyisnem. Mindig a kávé veszít.

Bakker. Május közepe-vége. A fűtetlen lakókocsikban, mobilházakban nemhogy fázunk, de nagyon fázunk. Szerencsére mindenhol négyszemélyesek a szállások, így fejenként két takaróval már tudunk aludni.

Elmélkedtünk az utóbbi napokban, hogy az sem jó, ha keveset tekerünk egy nap. Délután kettőkor megérkezünk és jobb híján kajálunk, meg sörözünk. Sokat. Meg boltba megyünk. Újabb kajáért és újabb sörért. Aztán este meg vacakul alszunk.
Na, ez most nem fenyeget. Gyors vacsi, a technika elrendezése (töltések, beszélgetés a sisakkal, akksicserék), egy-két gyógysör, aztán dőltünk is az ágyba. Akárhogy is nézem, erős nap volt.

Útvonal

Relive videó

link – (A címe rossz, mert a Relive megkavarta a dolgokat.)