Túltoljuk

A padláson irkáltam, szivar és bor mellett.
Nej hazaért az esti konditermi ugrálásából.

– Hahó, Gabi! – kiabáltam le.
– Igen?
– Adtál a macskáknak enni?
– Nem.
– Helyes. Mert én már adtam.
– Gondoltam.
– Ja. Csak azért kérdeztem, nehogy kétszer kapjanak. Még elhíznak.
– Ne rakjunk ki a teraszra nekik is egy konyhamérleget?
– Remek ötlet. De ne csak a kaját mérjük, hanem a macskákat is!
– Helyes. Legyenek ezek a dögök is igazi fitnesz macskák.

Akinek nem inge, ne vegye magára

Egy újabb szólás, mely az intenetes kommunikációban már nem azt jelenti, amit eredetileg.

Elméletileg arról van szó, hogy állítunk valami kellemetlent egy nagyobb csoportról, majd eszünkbe jut, hogy van köztük néhány kivétel, akiket nem akartunk bántani, ezért finomítunk.

Gyakorlatilag viszont az történik, hogy kicsúszik a kezünk alól egy erős általánosítás, mi magunk is megijedünk tőle. Bele akartunk rúgni valakikbe, de túl erősre sikerült, esetleg túl alpárira. Ezért gyorsan hozzátesszük a fenti szólást. Hogy akikre vonatkozik, azok nehogy megsértődjenek. Mi pedig megmentsük a renoménkat a közösség előtt, miszerint azért mégsem vagyunk akkora taplók. Hiszen ha mondunk valamit valakikre, majd teszünk egy bizonytalan kivételt, akkor valójában amit mondtunk, az nem is vonatkozik senkire.

Azaz sértegetünk, de szeretnénk, ha nem lenne ránk nézve következménye. Ingyen akarunk kemények lenni.

Az diétákrul

Ez az utolsó tervezett írásom ebben a témában, legalábbis egyelőre.

Abban a korábbi bejegyzésben frankón belegabalyodtam egy mentegetőzésbe, mely végül olyan hosszú lett, hogy kivágtam az egészet és csak valami rövidebb, jelzés jellegű megjegyzést tettem. Persze ez így nem az igazi, szóval most egy külön írásban térnék ki a témára.

Arról van szó, hogy miért is nem írtam semmit fogyókúrákról, diétákról egy olyan írásban, mely alapvetően a fogyásról, jobb esetben a testalkat megtartásáról szólt.

Nos, azért, mert nem ezekkel kezdődik. Hanem azzal, amit ott olyan hosszasan fejtegettem.

Rajzoltam valamit.

Már most szólok, hogy ilyen ábrát semmilyen elméletben ne keress. Ezt én raktam össze, pusztán azért, hogy illusztráljam a mondanivalómat. Ne is próbálj semmi tudományosat belemagyarázni, mert az speciel nincs benne.

dieta1

Vedd észre – és ez nagyon fontos – hogy a fenti ábra már nem csak a fogyásról szól, hanem arról, hogyan alakíthatsz ki egy minden szempontból egészséges életmódot.

Haladjunk sorban.

  • Kalória egyensúly
    Ezzel kezdődik. Itt tudod megfogni az egészet. Nem részletezem, megtettem a fentebb linkelt írásban. Ha betartod, akkor csak és pusztán ezzel simán le tudsz dobni több tíz kilót is egy év alatt. (Az egészséges tempó max fél kiló hetenként, azaz simán belefér 20+ kiló egy évben.)
     
  • Mozgás
    Ennek összetett szerepe van. Egyrészt segít az előző pontban említett kalóriaegyensúly fenntartásában. (Hiszen ha mozgással kitolod a határt, akkor lazábban lehet tartani.)
    Másrészt nagyon komoly szerepe van az egészséges életmód kialakításában. Az ember évmilliók alatt arra kondícionálódott, hogy mozog. Tudtad, hogy elméletileg mi vagyunk az egyik legkitartóbb futók az állatvilágban? Ha csak úgy elhagyjuk a mozgást, akkor mindenféle káros elváltozások indulnak el bennünk.
    Harmadrészt meg sportolni jó. Kitisztja a fejet, kisöpri a stresszt, felfrissít, sikerélményt ad. Ha ráadásul kellemes környezetben teszed (futsz az erdőben, túrázol a hegyekben, evezel a vizeken), akkor maradandó élményt is kapsz.
    Negyedrészt formálja az alakodat. A fogyás önmagában még nem az igazi. Viszont vigyázz, nem mindegy, mit mozogsz: a kardió például szálkásít, azaz ebben a mozgásformában az állóképességed nő ugyan, de veszítesz az izmaidból. Igaz, a maradék hatékony lesz. Ha viszont izmokat is szeretnél (és miért ne szeretnél, hiszen a látvány mellett a kalóriaegyensúly fenntartása is könnyebb izmosan), akkor inkább az intenzív, súlyzós edzések legyenek túlsúlyban (pl. kettlebell), de persze legyen kardió is.
     
  • Diéták, módszerek
    Ha a fenti két pontot – hangsúlyosan – beemelted az életmódodba, akkor már rengeteget tettél az egészségedért. De ezt még vastagon lehet tovább finomítani. Hogy mást ne mondjak, ha estére marad 200 elhasználható kalóriadeficited, akkor egyáltalán nem mindegy, hogy iszol egy pohár bort, vagy elrágcsálsz 30 gramm mogyorót.
    Tágabban nézve, egyáltalán nem mindegy, hogy miből is tartod fenn az egyensúlyt. Már az sem mindegy, hogy a három nagy táplálékkategóriát (szénhidrát, zsír, fehérje) milyen arányban kevered, de még az sem mindegy, hogy kategórián belül milyen ételekből szerzed be a javasolt mennyiséget.
    Erről szólnak a kidolgozott diéták.
    Nos, itt sem úszod meg az edukálást. Ahogy a korábbi írásban is céloztam rá, ez az egész rengeteg tanulással jár. Olvasni kell, na meg erősen szelektálni, hogy mit fogadsz el és mi a kamu. A lényeg, hogy megismerd, milyen élettani mechanizmusok állnak az egyes diéták mögött, miért úgy rakták össze ezeket, ahogy és legfőképpen mik is a kockázataik.
     
  • Saját módszer
    Elméletileg, ha alaposan körbejártad, akkor a kész rendszerekből is elfogadhatod bármelyiket. Ha közben tartod az egyensúlyt és mozogsz, akkor még rossz választás esetén sincs olyan nagy baj.
    De ha gondolod, akkor kombinálhatsz úgy is, hogy néhányból kiveszel elveket és ezekből rakod össze a saját diétádat. Például a paleóról messziről ordít, hogy kreténbe tolt marketing, de ki lehet belőle mazsolázni hasznos részeket. Ezeket megtartjuk. A 90 napos, na az a legnagyobb marhaság, de a kéthetente egy víznap hasznos lehet. Nyilván ha ütik egymást (pl. Atkins a jelenleg orvosilag ajánlott előírásokkal), akkor eldöntöd, melyikben bízol.
    És így tovább. Ha sokat olvasol, sokat szelektálsz, egyre több dolgot fogsz beemelni az életedbe, végül ki fog alakulni a saját ízlésedhez szabott étrended.

Nos, ennyi. Lehetne még folytatni, hiszen az eddigi írások tulajdonképpen csak a táplálkozás és az egészséges életmód viszonyáról szóltak (melyből nem lehetett kihagyni a mozgást), viszont maga az egészséges életmód bővebb. Nem mindegy, mi mindennel mérgezed magad, nem mindegy, hogyan kezeled a stresszt, nem mindegy, mekkora az egód, nem mindegy mennyit és hogyan alszol, nem mindegy, mennyit olvasol, nem mindegy, hogyan érzed magad a munkahelyeden, nem mindegy mennyire vannak egyensúlyban a vágyaid és a lehetőségeid… és folytathatnám még sokáig.

De ezekről már nem írok.

A témához kapcsolódó fontosabb írások a blogon

  1. BMR, RMR és egyéb zavaró körülmények
  2. Ami működik, de tényleg
  3. Cukros bácsi
  4. Sportóra, még mindig
  5. Az diétákrul

Mr. Gray

De régóta tartozom ezzel a fényképpel, ugye, Meow?

Nos, azóta elég sok idő telt el. Az egykori aranyos kandúr kölyökcica akkora lett, hogy simán ketté tudná harapni a két feketét.

Emiatt változtattuk meg a nevét is. Amíg olyan picike volt, addig viccesen hangzott a Rambó név. De egy ekkora macskánál már majdhogynem sértés. Így lett Szürke uraság, avagy Mr. Gray.

És akkor az igért fénykép.

DSC_4860

A kemény dudus

A cím eléggé áthallásos ugyan, de ez nem egy választási poszt.

Erről van szó.

DSC_4855

Korábban írtam már, mekkora szívás volt holmi szedett-vedett dudusokkal leütni a fémtüskéket. Na most 8, azaz nyolc darab, 90*90*750-es tüskét kellett letolnom, úgy, hogy _nem volt_ hibázási lehetőség, mindegyiknek oda kellett lemennie, ahová a mérés kijelölte.
Paráztam tőle rendesen.

Samu fejszém a múltkori kaland óta volt, irtotta is rendesen az erdőből összeszedett fa dudusokat. Ugyan voltak maradék torzó oszlopaim, de túl sok reményem azokban sem volt.
Két napot szántam rá, hogy valahogy beleverjem mindet a földbe. Az előzmények fényében, mondhatni optimistán.

Elmentem a boltba a tüskékért és oszlopokért.

Na, ez egy külön történet, de inkább nem mondom el. Maradjunk annyiban, hogy kora tavasszal, szakadó esőben, szombaton ne menjél el vásárolni az OBI-ba, mert fél Pest ott lesz. Az OBI pedig úgy retek, ahogy van. Elképesztően trehány, szervezetlen banda. Jól fel is húztam magam rajtuk.

Viszont… viszont találtam egy úgynevezett tüskebeverő segédeszközt. Nem hülyéskedek, ez volt a neve. Hivatalosan így nevezik a dudust. Ez konkrétan kemény műanyagból volt, méretre pedig pont illeszkedett a tüske felső részébe. Meg is nézheted, a fényképen balra az a sötétzöld izé, na az. Vacak 3000 forintért adták, de minden pénzt megér.

Meg is kutyáztattak érte. Nem volt rajta vonalkód.
– Nem tudom lehúzni – mondta a pénztáros – Itthagyja?
– Inkább lőjenek főbe! – hördültem fel.
A nyolc oszlop, tüskéstől 50e forint volt. De enélkül a vacak nélkül nem jók semmire.
– Akkor telefonálok – közölte szenvtelenül a pénztáros.
Mögöttem kábé negyven méter hosszú sor. Nem túlzok.
Telefonált. Vártunk. Megjelent egy ifjú hölgy.
– Miről van szó?
– Erről – mutattam.
– Jé, ilyet még sosem láttam! Mi ez?
Ő volt a területért felelős eladó.
– Hosszú. Tudja, hol vannak?
– Nem.
– Akkor magával megyek.
Elmentünk. Megmutattam.
– Érdekes. Tényleg nem láttam még ilyet – nézegette a leány.
– Rögtön gondoltam. Ugyanis egyiken sincs vonalkód.
Lehúzta a géppel a tálcán lévő kódot, én pedig sprinteltem egyet az udvar végéből a pénztárig. (Szószerint.) Nem akartam, hogy meglincseljenek.

Tudni kell, hogy szombatra más munkát terveztem, de a közel egész napos eső áthúzta a számításaimat. Így, miután kipihentem a vásárlás megpróbáltatásait és elállt az eső, gondoltam, legalább kimérem a tüskék helyét és leszurkálok néhányat. Hogy ennyivel is előrébb legyek.
Kimentem, méricskéltem, leszúrtam az első négyet. Néztem, nézegettem. Mi lenne, ha kipróbálnám az új dudust? Kíváncsiságból felvettem a pulzusmérő övet. Azért ez sport lesz, a javából.
Nos, az első tüskére rásomtam vagy tizet a samuval és már bent is volt. Tövig. Nem volt egy perc. A nyolc tüskét körülbelül nyolc perc alatt ütöttem le. (86 kalória, ha valakit érdekel.)
Döbbenten néztem és nagyon sokára tudtam csak felfogni. A két napra tervezett, izzadós, szenvedős munka megvolt nyolc perc alatt. Könnyedén. Fogalmam sincs, hogy volt-e valami ellenállás, gyökér, kő, keményebb talaj. Az új dudus bírta az ütéseket én pedig jócskán megkínálgattam a samuval. És a tüske átment mindenen.

Ezelőtt összesen nyolc, ezeknél kisebb tüskéket ütöttem le. Vérrel, verítékkel, pokolian megszenvedve. Ahogy a belinkelt írásban is kifejtettem, napi egy tüske volt a tempó, de ez is kiszedett belőlem mindent. Mert nem volt meg hozzá a céleszköz. Miért nem volt? Ahogy a szakterületért felelős eladó lány is mondta, jé ilyet még nem látott. Azaz az OBI ezt már elfelejtette megrendelni. Remek.

Mindegy, egy pánikolós meló kipipálva.

Ja, hogy mi lesz belőle?

DSC_4854

Valami ilyesmi.

Sportóra, még mindig

Komolyan, már több időt csesztem el az órám értékeinek értelmezésével, mint GT az autójának konfigurálásával.
Bár… hol van komplexitásában akár a legluxusabb BMW is az emberi szervezettől?

Nézzük rögtön azt az értéket, hogy VO2Max.
Lefordítom: Volume O2 Max. Azaz a maximális oxigénfelvevő képesség. Ha jobban belegondolunk, tényleg egy fontos képesség. Arról szól, hogy amikor fullra hajtod magad, akkor mennyi oxigént tudsz felvenni. Elárulja, hogy mennyire vagy fitt, mennyire vagy jó erőnlétben. Fontos? Hogy a fenébe ne.
Az óra mögötti háttér (nyilván a teljes Garmin Connect) is fontos értékként kezeli. A vo2max érték FirstBeat paraméter, azaz nem valami gagyi cucc. Ráadásul nagyon sok érték alapul rajta. Mind a pillanatnyi edzettségi értéked, mind az időbeni edzettségi értéked, de még az edzettséged jövőbeni várható alakulását is ez határozza meg. (Gyakorlatilag forma karbantartása, illetve formaidőzítés.)

Sőt – bár ez csak az én sejtésem – akár az edzettség értékén keresztül az RMR értéket is befolyásolhatja. (De – jobban belegondolva – ez valószínűleg nem igaz. Az RMR értékét, pontosabban az abból következő Calorie Goal értékét, a MyFitnessPal számolja ki, nem a Garmin Connect. Szóval hiába írja az elmélet, hogy az izmosságod növelésével emelkedni fog az RMR is, a modellben erre nincs lehetőség.)

Csak hát… elég hülyén működik. A leírás szerint a Training Effect (TE) és a Training Status értékek, melyekből pontosan meg tudnád mondani, hogy a szervezeted milyen állapotban van, azaz hogy éppen relaxációs fázisban dekkolsz, készen egy nagyobb terhelésre, vagy folyamatos, átlagos terhelést kapsz, vagy esetleg már túltoltad és pihenned kellene, szóval ezek a meglehetősen fontos értékek csak akkor látszanak, ha vannak vo2max értékeid is.
Ne tudd meg, mennyire kiakadtam, amikor rájöttem, hogy ez az óra a vo2max értékét csak futással tudja mérni. Most miért? A jó ég áldjon meg, hiszen én annyi sportot tolok, de tényleg, halálra súlyzózom magamat, elképesztő bringasprinteket szoktam odarakni és a 40-50 kilométeres kajakozásaim sem számítanak kispályának, hát mi az istenért nem tudsz ezekből vo2max értéket mérni? Nem, ezek közül egyik sem számít. Ha nem volt olyan mérésed, melyben vo2max is volt, akkor nem látsz semmit.

Ja, hogy miért nem futás? Az a nyomorult térd. Hogy most porc, vagy szalag, az szinte mindegy is, a lényeg, hogy nem megy. Ha elkezdek futni, akkor nem a vitálkapacitás, vagy az erőnlét hiánya állít meg, hanem a fájdalom a lábamban. De ettől még a vo2max értéke nevetséges lesz. Használhatatlan.

Szóval kicsit morc voltam.

Nyomoztam. Hoppá, az óra tud vo2max értéket bringázással is mérni! Ez jó hír. Abban otthon vagyok. Oké, kell hozzá plusz szenzor. Utánanéztem. Az összes Garmin bringaszenzor értéke max 25e forint. Nem tétel. Egy jó vo2max értékért?
Aha. Meg az én naív lelkem. Ezek ugyanis mérnek egy csomó paramétert: cadence (ritmus, azaz pedál fordulatszám), sebesség. Remek dolgok mind. (Ezek nélkül csak GPS alapú saccolás van, ami azért nem ugyanaz.) De ezekből nem lesz vo2max. Ahhoz powermeter kell. Mennyibe is kerül? Nagyjából 1000 dollárba. Azaz 260e forintba. Viszonyításképpen, az az óra, amelynek az ára még a mai napig fáj, nem csak nekem, hanem a családi költségvetésnek is, szóval az az óra volt 190e forint. És akkor egy szar vo2max-képes powermeter 260e. Hülyék vagytok?
Nyilván nem.
Ez egy jól kitalált infrastruktúra, amely apránként szívja be a delikvenst. Kapsz órákat. Egyre jobb órákat. De ha teljesen jól akarsz mérni, akkor vedd meg ezeket, meg azokat a szenzorokat.
A szép az egészben az, hogy már majdnem belementem. De ez a mostani powermeter-es gyomros felébresztett. Kösz, nem. Fájni fog, különösen az én űberprecíz lelkemnek, de ki fogom bírni nélküle. És, jut eszembe, ki fogom bírni a vízben is működő öv(ek) nélkül és ki fogom bírni a mindenféle bringakiegészítő nélkül is. Túltoltátok, bakker.

Na.

Azt hiszed, ezzel vége? Ugyan már. Akkor nem írtam volna semmit.

Nyomoztam. Meglepődtem.

Szóval ez a vo2max nem is olyan új dolog. Tudod, mihez találták ki? A Cooper teszthez. Nekünk csak az maradt meg, hogy 12 perc alatt mennyit futsz, de valójában – mármint ott, ahol fontos volt – ott számoltak belőle vo2max értéket is. Mely értékből már egy csomó mindent megtudtak.

Hmm.

Szóval amikor padlóig anyáztam a Garmint, hogy csak futásból számol vo2max értéket, akkor vakon lődöztem. Egyszerűen nem tudnak mást csinálni. Ez futási érték. Az, hogy valahogyan áttranszformálták egy bringás powermeter-re, az inkább csak egy kínkeserves szenvedés lehetett a részükről.

Magyarul, futni kell, ha ezekre az értékekre is kíváncsi vagyok. Mekkora megrázkódtatás ez? Fura módon, most, hogy ismerem a feltételeket, nem nagy. Ugyanis nem 6-10 kilométereket kell futnom – melyeket a térdem miatt nem tudok – hanem Cooper teszteket. 12 perc. Na, annyi még megy.
Mennyiszer is?

You typically need a week or two of training history, including at least two recent running or cycling activities with VO₂ Max, before we can determine your training status.

Azaz bőven elég, ha hetente futok egy ilyet. Szuper. Kardióhoz meg úgyis a bringát fogom használni.
És – a rendszer logikájából következően – ha van legalább heti egy Cooper eredményed, akkor van mindened. Akkor már látja az összes többi sportodat és el is tudja helyezni ezeket a Training Status térképeden.

Azt hiszed működik? Ezt az írást két héttel ezelőtt kezdtem összerakni. Azóta futottam három Cooper tesztet. (Jelentem, a térdem tökéletesen bírta.) Sőt, ma – életemben először – átléptem a 2 kilométert is. (Majdnem ki is köptem a tüdőmet.) A Training Status diagram üres. Alaposabb elemzés után kiderült, hogy az óra gyakorlatilag meghülyült: a három futás 03.23, 03.29 és 04.05 napokon történt, a Garmin Connect viszont csak két vo2max értéket mutatott, 03.26 és 04.05 napokon. Érted? 23-án és 29-én, amikor futottam, az óra nem mért semmit, 26-án meg, amikor nem, akkor mért.

Na mindegy, haladjunk. Ha több adat lesz, egyszer csak beáll.

Stressz.

Ez az óra büszke arra, hogy méri a stressz értékeimet. Méghozzá ezt is FirstBeat alapokon. Amit nem szabad lebecsülni. Még az is lehet, hogy használható diagramot kapok.

Mértem. Elemeztem.
Kizárt. Legalábbis első ránézésre.

Ez egyszerűen baromság..

Gondolom, az eddigi írások fényében ismerős lehet a minta. Van egy elképzelésem a valóságról, az óra mér valamit, nyilván köszönőviszonyban sincsenek a tapasztalataimmal, természetesen az óra a hülye, nem pedig az én prekoncepcióim.

Ja.

Nyilván sejted, az órának lett végül igaza. Egyszerűen csak értelmeznem kellett, mit is mért.

Mert mi is az, hogy stressz? A FirstBeat azt mondja, hogy a _fizikai_ állapot stressz mutatója a pulzus ingadozási sebessége (variability). Vedd észre a legelső fontos megkülönböztetést: fizikai állapot. Azaz ennek a stressz értéknek semmi köze sincs a lelki stresszhez. Nem fogja kimutatni, hogy ingerült voltál, hogy féltél, hogy felb@sztad magad. Ezek nem érdeklik. Zakopánéban az órám nagy ívben leszarta, hogy a szállás megszerzésekor milyen állapotban voltam, mennyit ordítoztam a csajjal, mire kulcsunk lett. De az, hogy hideg volt és fáztam az autós kabátban, az már megjelent. És ugyanez itthon. Ha lent ücsörgök a jól fűtött nappaliban a gépem előtt, akkor szuper alacsony a stressz indexem, még akkor is, ha éppen veszekedek a kollégákkal, ellenben über magas, ha a zsibbasztóan hideg padláson éppen a blogot írom, egyébként teljesen relaxált állapotban.
Szóval vicces egy mérőszám, de amióta tudom, mi van mögötte, azóta békében vagyunk.

stressz

Illetve, még valami. A stressz pillanatnyi értéke egy level érték, 0-100 között. Meg is vannak a határok, hogy mi számít alacsonynak (rest), mi közepesnek és mi magasnak. Meg van napi átlag is. Nálam a napi átlag jellemzően kifejezetten alacsony érték. (A képen 27, azaz nagyon közel a teljes nyugalmi állapothoz.) Ennek ellenére nem egyszer megkaptam, hogy Bélám, borzasztóan vacak napod volt, csinálj valamit, mert nyomorultul döglesz meg.
Finoman szólva sem értettem.
Nos, nyomoztam és ma már tudom, hogy teljesen más a level és a balance. Én a level értéket láttam és azt hittem, hogy ez elég. Az óra a visszajelzéseit viszont a balance alapján küldi. Ez pedig azt jelenti, hogy ha a napod legalább 44%-ában nem voltál rest állapotban (stress level < 20%), akkor nem volt jó napod. És piszkosul leszarja, hogy akkor, amikor nem voltál rest állapotban, akkor a stressz értéked mondjuk 30 körül mozgott, vagy neadjisten 90 körül verdeste a plafont.

Alvás.

Ebben mi lehet a bonyolult? Alszol, órával a kezeden.

Hjaj. Hogy ezt mennyire nehéz volt megszoknom. Tíz éven keresztül elvoltam úgy, hogy nemhogy éjszaka, de nappal sem hordtam semmilyen órát. Mert a lebarnult alkaron az óraszíj nyoma azt jelenti, hogy az illető rabszolga: az idő rabszolgája.
Erre nesze, most itt van egy fitnesz óra, mely elvárja, hogy mindig rajtam legyen, mindig mérjen. Nehéz volt beletörődnöm, de ha tényleg szeretném magamat monitorozni (és nem az időt bámulni), akkor le kellett nyelnem a békát.

Nos, itt is vannak gubancok.
Alapvetően a mérés arról szól, hogy mennyit alszol mély fázisban, mennyit sekélyben és mennyiszer vagy ébren. Mondanom sem kell, a mérés nem igazán korrelál a tapasztalataimmal, de őszintén, ki az, aki biztos abban, hogy jól emlékszik arra, mikor mi történt éjszaka. Szóval inkább ne firtassuk.
De azért időnként fejreáll a rendszer. Például van, amikor nem érzékeli, hogy aludtam. Azaz nem jelez ki semmit, majd megkérdezi, hogy tulajdonképpen mettől meddig aludtam, majd behúz valamit. Valamit, aminek köze sincs a valósághoz.
Vicces.
Ennél már csak az viccesebb, amikor alvás helyett sportolsz.
Nem, ne nézz rám hülyén. Konkrétan az történt, hogy hajnali háromkor fejeztem be a gépelést a padláson, lejöttem és csak akkor vettem észre, hogy éjjel milyen pihepuha hó esett le, olyan mennyiségben, hogy vastagon betakarja a tájat. Tudtam, hogy reggelre ezt az egészet meggyalázzák az emberek, az autók, tehát most kell elmennem csavarogni. El is mentem, másfél órát sétáltam a környéken, meg az erdőben.

Félelmetes, hogyan tud világítani sötétben a hó. Nem kellett fejlámpa.

Szerinted hogyan kezelte le mindezt az óra?
Brutálisan fejreállt.
A mérést még megcsinálta, de az aktív kalóriákon már látványosan elhasalt, később reggel, amikor súlyzóztam egyet, akkor már mindent összekavart. Kínomban csak röhögni tudtam rajta.

Szóval, ha jót akarsz magadnak, akkor éjszaka alszol. Ne hozd zavarba azt a drága jó fitnesz órádat.

A témához kapcsolódó fontosabb írások a blogon

  1. BMR, RMR és egyéb zavaró körülmények
  2. Ami működik, de tényleg
  3. Cukros bácsi
  4. Sportóra, még mindig
  5. Az diétákrul

Hóolvadás a Bükkben

Ennyi víz egyszerűen nincs. Meg ennyi sár sem.

Amikor terveztük az évet, azt mondtuk, hogy óh, Húsvét, akkor már tombol a tavasz, támadnak a friss zöld levelek, irány a Bükk. Aha. Ehelyett a szibériai tavasz támadott.

DSC_4822

De most komolyan. Kihagytuk március elején azt a rövid, egyhetes tavaszt (kimentünk a Tátrába, elsüllyedni a hóban), aztán megkaptuk itthon a márciusi telet, majd amikor megint elkezdett emberkedni a meleg, felmentünk a Bükk-fennsíkra. Mert ott még masszívan megállt a hó.

Pontosabban, nem is akartunk felmenni a fennsíkra. Csak így sikerült.
Az eredeti terv szerint Miskolcon is végiggyalogoltunk volna a Tiszaitól, majd a DVTK stadionnál felmentünk volna a hegyekbe és Bükkszentkereszten aludtunk volna egy panzióban. A következő nap Répáshután, majd egy hosszú, huszáros menetelés után a szüleimnél Felnémeten, onnan pedig gyalogoltunk volna az egri vasútállomásig.
Pályaudvartól pályaudvarig.
Ebbe piszkált bele a bükkszentkereszti panziótulajdonos. Két nappal indulás előtt hívott, hogy jönne egy nagyobb társaság és csak úgy tudja elszállásolni őket, ha mi lennénk olyan kedvesek és a másik panziójában aludnánk. Fent a fennsíkon.
Újratervezés.
Így persze ugrott a miskolci végiggyaloglás, amit persze annyira nem bántam. Nem vesztettünk sokat.

Felső-Majláth – Sebesvíz panzió
2018.03.30; péntek

Nem volt éppen egy könnyed ébredés. Csütörtökön baráti társaságban sushi party. (Ne is kérdezd, végig vegát ettem.) Olyan fél tizenkettőkor értünk haza, utána még volt vagy egy órányi melóm a túrával, a kora reggeli vonathoz meg négykor kellett kelnünk. Én még gyakorlatilag aznapos voltam. (Ja, nem csak sushi volt a buliban.) A vonaton találkoztunk Barnával. Rögtön előszedtem három sört és egy kisebb üveg vodkát. Senki nem tiltakozott. Nekem meg szükségem volt rá: hogy ne érezzem úgy magam, mint akin átment az úthenger. (Jelzem, nem úsztam meg, csak egy nappal elhalasztottam.)

Kihasználtam a pillanatnyi jókedvet és elmeséltem, hogy tulajdonképpen nem is oda megyünk, amiről eddig beszéltem. Ja és felsétálunk 600 méter szintet a fennsíkra.
Szerencsére mindenkinek gyorsan jár az agya.
– Eredetileg étteremben ettünk volna. Így most mi lesz? – idegeskedett Nej.
– A panzióban van étterem. Konkrétan svédasztalos vacsora lesz és svédasztalos reggeli.

Először Barna szája húzódott mosolyra. A svédasztal a legkedvesebb szava. Utána Nej is kapcsolt.

– Várjál! Ha felmegyünk a fennsíkra, akkor rohadt sok elfogyasztható kalóriánk lesz!
– Így van. És ekkor jön a svédasztal.
– Aha! És az a szegény tulajdonos még nem is tudja, hogy tempósan közelít felfelé a Deficit!
– Széles mosollyal.

Az 1-es villamossal kimentünk a végállomásig, Felső-Majláthig. Aztán innen – nagy levegő – és nekivágtunk a hegyeknek. Ugyan mehettünk volna a műúton is, de az erdő valahogy szimpatikusabb volt, még úgy is, hogy hosszabb volt, úgy is, hogy jelzetlen földutakon kellett mennünk és kaptunk persze bőven plusz szinteket is. (Fincsi kis kalóriákért.)

Nos, ez a szimpátia hamar elfogyott.

IMG_20180330_112616

DSC_4807

Hosszú esőzések. A Bükk pedig éppen olvadt kifelé a hóból. Akkora sártengerben kellett dagonyáznunk, hogy tízméterenként kapartuk le magunkról a sárkoloncokat. Miközben mentünk, én már bőszen terveztem is át fejben az útvonalat. Hogy Lillafüred után már lehetőleg műúton menjünk, végig. Tudom, nem az igazi, de lehet rajta haladni. A sárban maximum csak röfögni.

Így készült a mű.

IMG_20180330_122605

Ez pedig maga az alkotás.

DSC_4817

Lillafüreden szerencsére volt működő büfé, vettünk is gyorsan sört, meg megettük Barna rendkívül finom fasírtos szendvicseit. (Szendvicsenként 700 kalória, de ugyan ki számolja?)

A Hámori tó után jött egy nagyon meredek kaptató. Kiváló terep, mert a túraút levágja a műút szerpentinjeit, mi pedig benézve el tudtuk dönteni, hogy a rövidítés nagyon saras, vagy még elfogadható. Egyszer rontottuk csak el, na ott volt némi csúszós-mászós tekergés a meredek domboldalban, mire feljutottunk a műútra. Viszont hatalmas hóvirágmezőket láttunk.
Odafent már nem kockáztattunk, inkább sétáltunk egy kicsivel többet, de nagyon elegünk volt már a sárból.

Jó időben érkeztünk. Mondjuk a recepciósnak eléggé leesett az álla, amikor beállítottunk. Derékig sárosan. Fülig jókedvűen.
– Gyalog jöttek? – érdeklődött.
– Ööö – lepődtem meg a tök felesleges kérdésen – Igen.
– És holnap?
– Megyünk tovább.
– Meddig?
– Egerig.

Még nagyobbat nézett. Majd ekkor vette észre, hogy egy nő is van a társaságban.

– Maga is?
– Persze – vigyorgott Nej.
– Ne vigyük le holnap kocsival?
– Szó sem lehet róla.

A nő csak nézett, majd megcsóválta a fejét. Rá volt írva az arcára, hogy mennyire sajnálja Nejt. Hogy ezek a gonosz férfiak milyen esztelenségekre kényszerítik.

Aztán átvettük a szobát, ledobtuk a saras cuccot a fürdőben, zuhanyoztunk, tisztába öltöztünk és lementünk a büfébe. Kértünk sört, majd rám – konrétabban a szivarjaimra – való tekintettel odakint ültünk le, közvetlenül a csapos ablaka mögött.
– Gabi, nincs kedved lehozni a vodkát? – jutott eszembe.
– Óh, persze hogy van.

Felment, lehozta.

– Te az a recepciós egyre jobban sajnál. Ti itt ültök és a nőt zavarjátok fel a szobába… – jegyezte meg.
– Hát, annak kell mennie, aki a legjobban szereti a vodkát.

Aztán kiderült, hogy mi négy deci csapolt sört kaptunk, Nej meg fél litert.

– Nofene, a csapos is sajnál?

Később Nej ment be a következő körért.

– Nem hiszitek el, de tényleg a csapos is sajnál. Mondta.

Utána a többiek kezdtek fázni. Naná, hogy Nej ment fel a kabátokért.

– Ne is mondd – vigyorogtunk rá, amikor visszajött – Sajnáltak.
– De úgy, hogy már nekem is fájt.

Aztán Barnával meghúztuk a sörünket, Nej pedig a pillepalackos vodkát. Nem bírtam ki, beleröhögtem a sörömbe.

– Most mit röhögsz?
– Képzeld el, mire gondolhat a csapos? A két férfi issza a sörét, neked meg csak ásványvizet adunk!
– Kurvára sajnálhatnak! – röhögtek fel ők is.

Mondjuk, a napi sörök, a vodkák, meg az aznaposság megtette a hatását. A vacsora kifejezetten vidámra sikerült. Én az evőeszközeimet ejtettem le rendszeresen a földre. Nej meg teljesen ellazult. Amikor el-elment a kajás asztal mellett, felkapott egy rántott húst és séta közben rágcsálta el. Jól éreztük magunkat.
Vacsora után még kiültünk egy sörre, de ekkor már cudar hideg volt. Sajnáltuk magunkat.

Sebesvíz panzió – Répáshuta
2018.03.31; szombat

Az elalvással nem volt gond. Ledőltem az ágyra, amíg Nej bevette magát a fürdőszobába, aztán a következő kép az volt, hogy reggel felkeltem. Lefekvés előtti fogmosás nélkül.

Megpróbáltunk valami emberformát faragni magunkból, aztán mentünk reggelizni. Svédasztal. Bőséges. Utána kértem egy sört és kiültem a teraszra. Egészségügyi szivar.
Brutálisan hideg volt, viszont csak a látványért megérte. A panzió melletti tó vastagon be volt fagyva, de ahogy a szél kavarta fölötte az enyhe ködöt, teljesen úgy nézett ki, mintha füstölne a jég.

DSC_4825

Ja, az eső közben ocsmányul szakadt. Nem is igyekeztünk elindulni, fent tébláboltunk a szobánkban.
Ekkor kopogott be a tulaj.
– Van egy ötletem. Most megy le a kocsi Miskolcra, ha gondolják, levisszük magukat Répáshutára.

Kinéztem az ablakon. Szürke ég, szakadó eső.

– Köszönöm, de inkább nem.
– Miért?
– Szeretünk túrázni.

Fejcsóválva ment el. Szerintem mindnyájunkat sajnált.

Megjegyzem, nem csak a túrázási szenvedély mondatta ezt velem. Este már a répási Vadász panzióban leszünk, mi ketten pedig pontosan tudtuk, milyen finomakat főznek és milyen rengeteget adnak belőle. Csupa jó fokhagymás, zsíros tót ételeket.
Kellett a kalória, na.

Végül összepakoltunk, az időjárásra való tekintettel vízhatlan borító került a hátizsákokra, a fényképezős táskára, sapka, kapucni. Fizettünk, elvonultunk. Nem is kellett hátranéznem, hogy lássam, mi van a recepciós leányzó arcára írva.
Odakint… az eső amint meglátta, hogy mennyire be vagyunk öltözve, elállt. Visszaöltöztünk. Azért csak jobb így.

DSC_4830

IMG_20180331_115710

A súlyos szürke felhők, a gomolygó köd viszont maradt, így kénytelen voltam meghúzni a túratervet. Semmi értelme kimennünk sem a Három-kőhöz, sem a Tarkőhöz, úgysem látnánk semmit. Ha viszont nem megyünk ki a kövekhez, akkor teljesen felesleges felmászni Bánkútig. Egyrészt kerülő, másrészt elég vacakul járható, jelen esetben súlyos dagonya a terep, senkinek sem volt hozzá kedve. Így végül összeraktam egy olyan útvonalat, mely gyakorlatilag egy keskeny, de aszfaltozott erdei úton kanyargott le Répáshutáig.
Nagyon jó ötletnek bizonyult.
Mivel a terep nem volt megerőltető – gyakorlatilag végig lefelé mentünk – így a nehéz, szürke időjárás ellenére is jókedvűen haladtunk. Tulajdonképpen csak a végén volt egy ötszáz méternyi szívás, de az rendesen ott volt a szeren.

Az egri útról a műút nagyon nagy kerülővel megy le Répáshutára. A túraút ezt levágja. De milyen áron! Borzasztó meredek, traktorokkal, terepjárókkal mélyen felszántott sártenger az út. Élmény volt leereszkedni rajta.

Piszok korán érkeztünk meg. Gondoltuk elsőre. Aztán ahogy lecuccoltunk, kinyíltak az égben a csatornák és masszívan nekiállt az eső. Szóval nem korán, hanem pont időben érkeztünk. Ha csak egy félórányi kitérőt is tettünk volna, akkor rongyosra ázunk.

Oké. A szokásos tisztálkodási program. Utána mi legyen? Menjünk le az étterembe, igyunk sört. Mert vacsorához még korán van. A pincércsajszi viszont rögtön hozta az étlapot. Körbenéztünk, mindenki evett. Inni külön kell az ivóban, de az úgy néz ki, hogy ott még én is félek. Jó. Eszünk valami sörkorcsolyát. A vége persze az lett, hogy ettünk egy első vacsorát, valami jó, tartalmas levest. Meg ittunk két sört.
Utána visszamentünk a szobába és csendespihenő.

DSC00758

Rövid időn belül kórusban horkoltunk. De mindenkinek jól működött a belső órája, hat óra előtt pár perccel megébredtünk és irány a második vacsora.

Na most eddig nagyon sokszor dícsértem a fogadó konyháját. (Meg egyébként is kedvelem a szlovák ételeket és ritka, ahol jól készítik ezeket.) Ez az állapot megváltozott. Séfet cseréltek, vagy nekiálltak takarékoskodni, nem tudom, de ez már nem az a konyha, melyet szerettünk. Én a kedvenc ételemet rendeltem, de – ugyanazon fantázianév alatt – a tócsiba tekert vaddisznópörkölt helyett tócsit és három kis szelet szűzérmét kaptam, zöldséges raguval. Barna is húzta a száját, az eddigi dícséreteink alapján jobbra számított. Ráadásul az ételhez rendelt sörömet csak az asztal leszedése után kaptam meg, ekkor már bőven feleslegesen, mivel mentünk volna felfelé. Szóval összességében elég rossz maradt a szánk íze.

Évente egyszer szoktunk olyat csinálni, hogy elvonulunk egy hétvégére valami félreeső, de gasztronómiailag kiváló helyre, ahol nagyokat eszünk, közben társasjátékozunk, időnként sétálgatunk. Eddig a tényői Dombi fogadó volt egyedül, a répási Vadász panzió lett volna az alternatív helyszín. Nos, ezt bukták el most.
Túrázásoknál megmarad persze, jó helyen van, de semmi több.

Elkapott beszélgetés a szomszéd asztaltól.
Vendég: – Melyik levest ajánlja?
Pincér: – Mindegyiket.
Ezzel jól ki lett segítve a páciens.

Esti szivar a közös erkélyen. A másik szobából kijött egy nő nézelődni.
– Szivarozik? – fordult felém.
– Igen – bólintottam.
– De jó!
– Szerintem is.

Este még olvasgattunk, beszélgettünk, aztán alvás.

Répáshuta – Eger
2018.04.01; vasárnap

Szomorú napra ébredtünk. Az eső egyfolytában szakadt, az előző délutántól. Beleborzongtam, amikor elképzeltem, mekkora sártenger lehet odakint. Nem is igyekeztünk elindulni. Hátha most is eláll időközben.
Nem állt el.
Végül nem tudtuk tovább húzni, háromnegyed tízkor nekivágtunk. A túratervet megint módosítanom kellett. Az első hat kilométerrel nem lehetett mit kezdeni, csak az erdei út van, merő dzsuva. De még mekkora dzsuva! Emlékeztem erre a szakaszra és teljesen rá is paráztam. Még száraz időben is nehezen járható. Elképzelésem sem volt, hogyan vergődünk át rajta ilyen időben.
Utána viszont elhagyjuk a túrautat és rámegyünk az aszfaltozott erdészeti útra. Ez gyakorlatilag levisz Felsőtárkányig, onnan pedig a műúton be tudunk sétálni Egerig.

Fullra becsomagoltuk magunkat és vidáman nekivágtunk. Pontosabban én annyira nem voltam vidám. Paráztam.

DSC_4835

DSC_4836

DSC_4837

A táj simán elmehetett volna horrorfilm forgatási helyszínnek. A fenti tónál nem győztük sorolni, milyen szörnyetegek bukkanhatnának elő belőle. Kiderült, hogy nagyon műveltek vagyunk. Legalábbis mocsári szörnyek terén. (És akkor még Jožin z bažin eszünkbe sem jutott.)

IMG_20180401_101744

Aztán közelítettünk. Először csak a kidőlt fák szaporodtak meg.

DSC_4842

DSC_4843

Szerencsére gondos kezek ezeket már elfűrészelgették. Nem kellett annyit sportolnunk rajtuk, mint a múltkor.
Aztán jöttek a nehezebb feladatok. Amikor a kifordult fa gyökere pont a túrautat tépte fel. Ezeket csak nagy ívben, felfelé lehetett megkerülni, az iszamos, sárosan csúszós, cserébe meredek domboldalon. Dolgoztak a túrabotok. Aztán jött a végén a hasadék, melynek peremén visz egy vékony ösvény. Ezen gyakorlatilag végig ferdén dőlve kellett mennünk, annyira meredek volt a hasadék oldala. És emlékeim szerint errefelé volt egy kétméteres földcsuszamlás, mely pont az ösvényt vitte el. Nos, azóta némi kerülővel ugyan, de belegyalogoltak egy új ösvényt az oldalba.
Ettől függetlenül borzasztóan megkönnyebbültem, amikor kijöttünk a hasadékból és átszökkentünk a patak fölött. Megcsináltuk.

Barna kapott még az út elején, húsvéti ajándékként egy kétdekás unikumot, de passzív-agresszívan kizsaroltuk, hogy felbontsa.

Még kábé egy kilométernyi saras-dagonyás szenvedés volt egy meredek földúton, de végül kiértünk a műútra. Úgy éreztem magam, mint aki egy túlélőtúra után jutott vissza a civilizációba.
Kár volt.
Eddig ugyanis alig esett az eső, de ahogy elindultunk a műúton, akkor úgy igazából nekikezdett szakadni. Az erdőben védtek volna a fák, de ott meg a sárban nem tudtunk volna haladni. Majd hogy az egészet betetőzze, beindult a szél is. A műúton ezektől a dögöktől semmi sem védett. Nem volt se fölöttünk, se a közelünkban fa.

Na most, ilyen körülmények között gyalogoltunk három és fél órát. A túrakabátom kábé egy óra után megadta magát és onnantól kezdve a bőrömig vizes lettem. De lehet, hogy a csontomig, a fene sem tudta már megkülönböztetni a részleteket. A hátizsákban az összes cucc szarrá ázott, dacára, hogy mindenkinek volt esővédő huzatja. Egerben alig mertem kinyitni a fényképezőgép táskáját. (Rutinom van a technika eláztatásában.) Mázlim volt: a táska esővédő huzata és a vastag szivacsborítás együtt megfogták a vizet. Apám szerint a hőmérő odakint reggel 2 fokot mért és napközben sem ment sokkal fölé. Ja, a szél pedig úgy fújt, mintha fizettek volna neki. Kesztyű? Azt nem vittünk. A zsebeink pedig tocsogtak a vízben.
Csak mentünk, mentünk és mentünk. Nem volt már nevetgélés, beszéd is alig. Nej elkészült, nem is igazán az erejével, hanem agyilag, ebben a brutálisan szar időben. Megegyeztünk, hogy szégyen ide, vagy oda, de megszakítjuk a túrát: ahogy kiérünk az egri útra, telefonálok az öcsémnek és bevisz minket kocsival Felnémetre. (Ugye az igazi az lett volna, ha végigtoljuk gyalog.) De még ezt sem tudtuk megcsinálni, mert annyira szakadt az eső és fújt a szél, hogy nem tudtam elővenni a mobilomat. Végül rátettünk még három kilométert – Nej nagy örömére – és begyalogoltunk Felsőtárkányra, ahonnan egy fedett tető alól már tudtam telefonálni.
– Halló?
– Halló! Na, mennyire süt a nap felétek?
– Baszd meg a napot! Azt se tudom, hogyan néz ki!
– Igazából reggel óta várom, mikor hívtok.
– Akkor még jól is bírtuk. De most már gyere, mert itt fagyunk meg.
– Oké, megyek.

Öcsém rutinosan a disznószállító mikrobusszal jött értünk, szükség is volt rá. Amennyi sarat összeszedtünk az elején, azt mind szétkente, belénk tömte a masszív eső.
Megérkeztünk.
– Szervusz Barna! – köszöntötte apám.
– Szervusz Papa! Van pálinkád?
Mi ketten csak vacogva helyeseltünk.

Aztán megint tisztálkodás. Jó hosszú. Jó meleg.

IMG_20180401_182426

Utána egy váratlanul jól sikerült spontán húsvéti/születésnapi party következett, majd megnéztünk egy váratlanul nézhető rajzfilmet. Este senkit sem kellett ringatni.

Felnémet – Eger
2018.04.02; hétfő

Habár már elcsesztük a túrát, de azért nem akartuk punnyadtan befejezni. Így visszautasítottunk minden segítő szándékot – egy kicsit úgy tűnt, mintha sajnáltak volna – és visszavettük a félig megszáradt cuccokat majd folytattuk a túrát. Az egri vasútállomáshoz.

A nap, az a rohadék nap, meg előjött és úgy sütött, mintha semmi nem történt volna. Mintha nem ment volna el az első három nap a fenébe és nem hagyott volna minket akkora szarban.
Persze a nappal együtt visszajött a jókedv és ez az utolsó kilenc kilométer már vidáman telt. Mint ahogy az egész túrának lennie kellett volna.
Egerben még tettünk néhány kanyart. Nem tehetek róla, de a szülővárosomban mindig kitör belőlem az idegenvezető és csak viszem a népeket, megmutatni ezt, meg azt, na meg amazt. De még így is kényelmesen elértük a vonatot, előtte ittunk a restiben egy sört (a kalóriák jól hallhatóan nyüszítettek), utána pedig már nem történt semmi érdekes. Én még javasoltam Nejnek, hogy szálljunk le hamarabb a buszról, aztán sétáljunk egyet a saját erdőnkben is, pusztán kalóriavadászatból, de csak annyit reagált, hogy dugjam fel magamnak a kalóriáimat.
Jó túra volt.

Útvonalak:

Felső-Majláth – Sebesvíz panzió
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Sebesvíz panzió – Répáshuta
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Répáshuta – Felsőtárkány
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Felnémet – Eger
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Végül a fotóalbum.

Cukros bácsi

Nos, ígértem egy írást a szénhidrátokról.

Rögtön az elején zavarban vagyok. Ugyanis a szénhidrátoknak teljesen más a megítélésük, attól függően, hogy milyen állapotban vagy.

  • Teljesen egészséges. Ekkor túl sokat nem kell foglalkoznod vele. Nyilván, a megelőzés ilyenkor is fontos lehet, de egyelőre még nem kell stresszelned magad miatta.
  • Károsodott éhhomi vércukor. Az éhgyomorra mért vércukor értéke 6,1-6,9 között van. Ez még nem (kettes) cukorbetegség, de már jó úton vagy afelé.
  • Csökkent cukortolerancia. Az éhgyomorra mért vércukor értéke tartósan 7-10 között van. Kövér vagy, na. Ez már betegség ugyan, de életmódváltással még visszafordítható. És igen, egyszercsak megjelennek a tünetek. Először csak a magas triglicerid, koleszterin, aztán jönnek a keményebb legények.
  • Fullra (kettes) cukorbeteg vagy, azaz a vércukrod tartósan 10 fölött tanyázik. Baj van. Elhanyagoltad a dolgot, a betegség elhatalmasodott. Ezt már nem fordítod vissza.
  • Egyes tipusú cukorbeteg vagy. Armageddon.

Eh, már most, amikor a fenti sorokat leírtam, látom, mennyire pongyola voltam.

Például nem csak az éhhomi cukor fontos, hanem az is, hogy étkezés után két órával mekkora értékre áll vissza a véred.

De valahogy el kellett kezdenem.

Oké, kifejtem, mi is van az egész mögött. Hidd el, akkor is érdemes elolvasnod, ha még nem vagy érintett.

Tehát. Az emberi szervezet benzinje a glükóz (szőlőcukor) és a fruktóz (gyümölcscukor). Ezek egyszerű, egyszeres szénhidrátok, azaz monoszacharidok. Vannak kétszeres szénhidrátok, ezek a diszacharidok (répa/nádcukor, hétköznapian cukor) és természetesen vannak poliszacharidok (gabonák, krumpli). Bármilyen szénhidrátot eszel, azokat a belek darabokra, azaz monoszacharidokra szedik szét. (Plusz termel cukrot a máj is.) Ezek szívódnak fel a vérbe. Tehát ha kristálycukrot eszel (vagy azzal egyenértékűen az ételben meglévő, vagy hozzáadott cukrot), akkor az abban lévő diszacharid gyakorlatilag egyből bomlik és felszívódik, azaz megjelenik a véredben. A rossz hír, hogy bármilyen finomított szénhidrátot eszel, abból meglehetősen gyorsan szintén glükóz lesz. Azaz gyakorlatilag mindegy, hogy bekapsz egy kávéskanál cukrot, vagy eszel egy zsemlét. A vérbe mindkét esetben glükóz kerül, meglehetősen gyorsan.
De ezzel még nincs baj. Hiszen a glükóz (és a fruktóz is, de most utoljára említem őket külön – ezek teljesen együtt mozognak) az a szervezet benzinje, természetes, hogy a vér – mely eljut mindenhová – szállítja el ezeket a sejtekhez, melyek felveszik, elégetik és utána dolgoznak, mint a güzü.

Sajnálatos módon a sejtek közvetlenül nem tudják felvenni a glükózt. A sejtfalon azokat a kapukat, melyeken keresztül a glükóz be tud menni, az inzulin nevű vegyület nyitja ki.
Az inzulint a hasnyálmirigy termeli – amíg termeli.
Normál, egészséges szervezetben ez a mirigy tud annyi inzulint termelni, amennyi képes egy hirtelen erős glükózterhelést is “eltüntetni” – azaz ki tud nyitni annyi kaput a sejteken, amennyin keresztül még ez a hirtelen megjelent nagy mennyiségű glükóz is fel tud szívódni.

Az 1-es tipusú cukorbetegség arról szól, hogy a szervezet _semennyi_ inzulint nem termel. Ekkor nagy a baj, jelenleg csak azt tehetjük, hogy ezek a szerencsétlenek kénytelenek magukat inzulin injekciókkal szurkálni.
Ez egy komoly betegség.

A 2-es tipusú cukorbetegség más. Ahogy egy orvos írta valahol, mindannyian 2-es tipusú cukorbetegek vagyunk, csak különböző mértékben. Ennek a lényege az, hogy már elő-előfordul olyan eset, amikor annyi glükóz kerül hirtelen a vérbe, melyre a szervezet nem tud hirtelen elegendő mennyiségű inzulinnal reagálni. Ilyenkor a glükóz csak nagy reakcióidővel tűnik el a vérből, ha pedig utánpótlás is jön, akkor tartósan magas marad a vérben a cukorszint.

Hogy ez miért baj? Nos, baj. Nem, nem tudom elmagyarázni a hatásláncot. De nagyon kellemetlen következményei lesznek.
– Fogínysorvadás.
– Érrendszeri betegségek.
– Vesekárosodás.
– Csontritkulás.
– Fitymaszűkület.
– Impotencia.
– Látásromlás, mely vakságig fajulhat.
– Végtagok elzsibbadása, mely a végtagok elhalásáig vezethet.
A betegség különösen azért alattomos, mert semmi tünete sincs. Egyszer csak azt veszed észre, hogy a szádban lévő híd lötyög. Mert eltűnt alóla az íny. Vagy, hogy nem úgy mennek a dolgok az ágyban, ahogy korábban. Például feláll, de fáj. Már ha feláll. És ilyenkor _már nem tudsz csinálni semmit_. A bekövetkezett események visszafordíthatatlanok. Ha tönkrement a szemed, akkor nem tudják megjavítani. Ha elhalt a lábad, akkor levágják. Miközben addig semmi jele nem volt annak, hogy valami nem stimmelt. És akkor még az általános, a szervezet romlását elősegítő dolgokról (szív és érrendszeri betegségek, érelmeszesedés, agyi érkárosodások, vesekárosodás, az idegpályák roncsolódása, csontritkulás) nem is beszéltem, hiszen ezeknek a tünetetei megint csak lassan jelentkeznek.
Durva.

Jótanács. Félévente menjél el a körzeti dokidhoz és kérjél nagylabort. Csak így tudod elkapni a cukorbetegséget, még azelőtt, hogy valami visszafordíthatatlan kárt okozna. Tapasztalat. (Nem, nem mondom el, mivel köszönt be nálam.)

Na, szóval erről van szó. És akkor nézzük meg, hogy fitnesz oldalról mit is tudunk kezdeni ezzel az egésszel.
Rögtön az elején tisztázzuk le: az nem megoldás, hogy kidobjuk a szénhidrátot. Igen, tudom, létezik Atkins, létezik keto. A magam részéről ezeket szélsőséges megoldásoknak tartom (a ketót különösen) és az eddigi élettapasztalataim azt mondják, hogy a szélsőséges megoldások sosem jók. Jelenleg az orvostudomány azt állítja, hogy a napi energiamennyiséged 50%-át szénhidrátból kell beszerezned. Én nekik hiszek. (Az akadémikus vitákba most nem mennék bele, guglizzál rá, ha kíváncsi vagy.) A véleményem az, hogy miért ne? Simán beleférhet 50% szénhidrát is, hiszen nem az arány, hanem az energiamérleg betartása a garancia a normális testsúlyra. (Ja, a deréktájon kialakult zsír különösen erős rizikófaktor a betegségben.)

De ez még nem elég. Bőven nem. A lényeg ugyanis az, hogy úgy kell bevinned a szénhidrátot a szervezetedbe, hogy

az aktuálisan a vérben megjelenő glükózhoz legyen aktuálisan elegendő mennyiségű inzulin, mely képes elegendő kaput nyitni a sejtjeid falán.

Ebben a mondatban benne van minden.
Kibontom.

  • Aktuálisan a vérben megjelenő glükózhoz: Nos, piszkosul nem mindegy, hogy amennyi szénhidrátot megeszel, akkor az, vagy az abból keletkező glükóz milyen gyorsan jelenik meg a véredben. Ugyanis lehet lassítani. A cukrot nem. A tiszta glükóz/fruktóz, a diszacharidok, azok egyből mennek is tovább. Ezért ha lehet, akkor ezeket inkább ne fogyaszd tisztán. (Csoki, cukor, hozzáadott cukor.) Minden más szénhidrát esetében viszont különösen fontos, hogy mennyi nehezen emészthető anyagot küldtél le ugyanakkor. A legjobb ilyen szempontból a növényi rost. Biztosan találkoztál már azzal a javaslattal, hogy inkább teljes kiőrlésű kenyeret egyél, mint fehér lisztből készültet. Ez pont erről szól. A magot ugyanis amikor megőrlik, három frakció keletkezik: ebből az egyik a fehér liszt, a másik kettő meg a mag héjából valami. Ez utóbbi kettő emészthetetlen. Ezért szokták kidobni. De ha benne hagyják (attól függően, hogy mely frakciókat hagyják benne, beszélhetünk durum, graham vagy teljes kiőrlésű lisztről), akkor a fehér liszt mellett bekerülnek növényi rostok is a belekbe. Ezek konkrétan emészthetetlenek. Pont ez a nagy előnyük. A szervezet ugyanis nagy vehemenciával esik nekik – és amíg rajtuk dolgozik, addig kevesebb energiája jut minden másra. Azaz lassabban alakítja át a különböző szacharidokat glükózzá, azaz a vérben sokkal lassabban jelenik meg a glükózterhelés, így azok a hasnyálmirigyek is elboldogulnak vele, melyeknek az inzulintermelő kapacitása már nem olyan acélos. (Az pedig a rostok külön jó tulajdonsága, hogy végül növelik a széklet mennyiségét is, ezáltal tisztítják a beleket.)
    Csakhogy ha érted a mechanizmust, akkor meg is tudod hekkelni.
    A teljes kiőrlésű cuccok ugyanis egyfelől nem igazán finomak, másfelől az élelmiszeripar vadul hamisítja ezeket.

    Szerintem nálunk van a világ legidiótább szabályozása. Azt mondja, hogy a teljes kiőrlésű kenyérnek minimum 60%-ban teljes kiőrlésű lisztből kell készülnie. Remek. De ha a pék azt mondja, hogy az, ami a polcon van, az teljes kiőrlésű buci vagy cipó, abban már bármi lehet. Mert a szabályozásban csak a “kenyér” szó szerepel.

    Én konkrétan belefáradtam. Egyébként is jobban szeretem a durumbúzából készült cuccokat (ezek ugye félig teljesen kiőröltek), meg a magos (magas fehérliszt tartalmú) kifliket. A trükk az, hogy ha magában a pékáruban nincs benne a rost, akkor bejuttatom máshogyan. Azaz eszek mellé növényi rostot más forrásból: zellerszár, retek, újhagyma, paradicsom, paprika, uborka. Méghozzá ugyanannyit (súlyra), amennyi maga a péksütemény súlya. Ezzel bőven több rost jut be, mintha a teljes kiőrlésű termékekkel szórakoznék. (De még egyszer: ez nem jelenti azt, hogy bátran tolhatod a kakaós csigát, a nutellás kroászont, meg a csokival leöntött túrós rudat: ezekben már cukor is van, mely átsuhan a rendszeren.)

  • aktuálisan elegendő mennyiségű inzulin: Ez az, ami a szervezeteden múlik. Ha fiatal vagy, ha nem vagy még egy kicsit sem elhízva, akkor ezzel nem lesz gond. Ha nem… akkor azért már aggódhatsz.
     
  • mely képes elegendő kaput nyitni a sejtjeid falán: Bármennyire hihetetlen, de ezt is tudod szabályozni. Sport. Minél fittebb, minél edzettebb vagy, a sejtjeid annál több kapu nyitására képesek. (Ezek a kapuk akkor nyílnak igazán tágra, amikor jól megterheled az izmaidat – ugye ilyenkor kell nekik nagyon a kaja – azaz emiatt célszerű egy erős súlyzós edzés után rögtön letolni egy proteincsokit. Egyetek, sejtek.)

Nos, nagyjából ennyi.
Röviden összefoglalva:
– A szénhidrát igenis kell. Az energia fele ebből kell, hogy jöjjön.
– A szénhidrátot pusztán nyers növényekből nehéz beszerezni ekkora mennyiségben. Azaz mindenképpen megjelenik a lisztáru és a krumpli.
– Ekkor jön be a képbe az a technika, hogy oké, gyere te szép szőke szénhidrát, de eszek melléd bőven növényi rostot is, így nem növeled túl gyorsan a vérem cukorszintjét. Vagy ha növeled is, de a lökéshullám gyorsan eltűnik.
– A sport megint csak sokat lendít a jó működésen.

PS1:

Bónus recept.

Én nagyon szeretem a sült krumplit. Meg a mindenféle krumplit. De a helyzet nem ennyire egyszerű. A tört krumpli nem rossz, de a törés során megöljük a rostokat. A hasábkrumpli még finomabb, de az meg megszívja magát zsírral. Mint ahogy a sima sült krumpli, meg a steak burgonya is. Mi a megoldás?
Leírom.
Fogom a krumplit és papírszalvétával alaposan letörlöm. Nem mosom meg, nem hámozom meg. Felvágom egy centis oldalélű hasábokra. Száraz tepsibe sütőpapírt rakok, arra rászórom a hasábkrumplikat. Elrendezem. Ne lógjon ki felfelé egyik sem. Az olajos spray-ből ráfújok 2-3 gramm olajat, egyenletesen. Ezután megsózom, megborsozom. (A fűszerek beleragadnak az olajba.) Sütőben 200 fokon 40-50 percig sütöm, amíg kellemesen barna nem lesz a teteje. És ennyi. Tökéletes köret. Nem szívta meg magát olajjal, nem törtek meg benne a rostok, sőt, még a héjban lévő rostanyag is benne van.
Ja, és elképesztően, addiktívan finom.

PS2:

Van itt egy cikk a rezisztens keményítőkről. Jól hangzik, de a receptoraim még csipognak. Szóval ennek egy kicsit utána kell még járnom.

A témához kapcsolódó fontosabb írások a blogon

  1. BMR, RMR és egyéb zavaró körülmények
  2. Ami működik, de tényleg
  3. Cukros bácsi
  4. Sportóra, még mindig
  5. Az diétákrul

Ami működik, de tényleg

Akkor amit ígértem az előző írás végén, imhol egy csomó konkrétum.

Igen, tudom, a cím kicsit clickbait. Mentségemre szóljon, hogy nem bait, azaz amit leírok, az tényleg egy bizonyított módszer a testsúlyod – és nem mellékesen – az egészséged, a fittséged rendberakásához.

Nálam egészen biztosan működik.

Pár szó az előzményekről. Kábé öt éve nyomaszt, egyre súlyosabban az egészségi állapotom. Magas vércukor (7-10 között), magas triglicerid, magas koleszterin. Mind az orvosom, mind a szakirodalom szerint az ok egyértelműen a túlsúly.
Az állapotom _még_ olyan, hogy ha le tudnék menni az ideális súlyomra, akkor a fenti szélsőségek normalizálódnának. Elhagyhatnám azt a csomó gyógyszert, melyeket most szedek.
Öt éve dolgozom ezen. Névvel jelzett diétákat nem próbálgattam, valahogy ezekkel kapcsolatban fenntartásaim vannak, mindemellett néhány gyanús ételt azért kidobtam a kosárból és igyekeztem a mennyiséget is csökkenteni. Emellett sportoltam, mint a hülye. De tényleg. Nagyon erős tempóban toltam. Ideig-óráig működött is az elképzelés, de tartós eredményt nem tudtam elérni.
Eddig.

Még egy apró pontosítás. Amit csinálok, az nem kúra. Megette a fene, ha úgy állok hozzá. Hiszen az elhízáshoz egy életmód vezetett. Ha kúraszerűen fogyok, az azt jelenti, hogy a (sikeres) kúra után vissza fogok állni az eredeti életmódra, azaz menthetetlenül visszahízok, sőt, az ingahatás miatt túl is szaladok rajta.
Ez így nem működik.
El kell felejteni, hogy kúra.
Át kell alakítani az életmódot. Először fogyásra, majd a kívánt súly (alak) elérése után annak megtartására.

Ja, és dolgozni kell rajta. Ez is egy fontos dolog. Nincs királyi út. Nem, nincs olyan csodatabletta, olyan varázslatos kórházi kezelés, olyan diéta, mely megoldja _helyetted_ ezt az egész problémahalmazt.
Neked kell.
Mivel? Edukációval és fegyelemmel. Önmagaddal szembeni kegyetlen őszinteséggel.

Tudom, nem hangzik túl barátságosan. De működik.

Na jó, nézzük a részleteket.
– Tanulás.
– Mérés.
– Fegyelem.
– Őszinteség.

  • Tanulás. El sem hiszed, hogy az emberi szervezet mennyire bonyolult. És minden összefügg mindennel. Arról nem is beszélve, hogy minden emberi szervezet kicsit másképpen működik. A tavaly őszi prágai túránkon, ahol nagyüzemben ittuk a söröket, ettük a jó zsíros hermelineket, én tartottam a súlyomat. Nej hízott négy kilót. Pedig ugyanannyit ettünk/ittunk, ugyanannyit jártuk a várost. Más volt az izomarány. Meg az edzettség. Meg máshogy hatott a napfolttevékenység. Meg mittudomén. Szóval a legfontosabb megértened – legalábbis nagy vonalakban – hogy mi miért történik.
    Nem könnyű. Átkozottul nem könnyű. Mind az internet, mind az offline könyvesboltok tele vannak szemetekkel. A fellelhető anyag 80%-a szemét. Ennek legalább 70%-a szándékos átverés. Valaki el akarja adni neked a csodadiétáját. A csodatablettáját. Emlékezz, mit írtam. Csodatabletta nincs. A diéta pedig csak akkor működik, ha tudod, mit miért eszel. Ha csak azért eszel valami szart, mert az az izmos nő ott azt mondta, akkor nem működik.
    A szemét maradék 30%-a meg a jóindulatú hülyék irománya. Mert rátalált valami részletre és úgy hiszi, ez a kulcs a végső megoldáshoz, és erről mindenkinek tudnia kell. Úgy mellékesen meg elhint egy csomó baromságot.

    Igen, értem. Tudom, miért húztad fel a szemöldöködet. Pontosan ezt csinálom én is.

    Tudod, rajtad áll. Neked kell szétválogatnod a búzát az ocsútól. Régi mániám, hogy már általános iskolában tanítani kellene nem csak a szövegértést (melyet elhanyagolhatóan tanítanak), hanem az adatelemzést is. A mai világban, amikor az internetnek – és úgy általában a médiának – köszönhetően olyan mennyiségben dől ránk az adat, hogy nem az a probléma, hogy nincs információ, hanem az, hogy a rengeteg, legtöbbször egymásnak ellentmondó adathalmazból nem tudjuk kihámozni a minket érintő, valóságos információt, a feldolgozó egységünk túlcsordul és eszünk helyett jobb híján az érzelmeinkre hagyatkozunk. Ebben a világban létfontosságú, hogy szóelemzésből, szövegelemzésből, a “kinek az érdéke?” kérdés feltevéséből, a szófordulatokból, a szándékos érvelési hibákból, a szociológia által ezerszer leírt manipulációkból, a háttérben felsejlő összeesküvés-elméletekből, a marketinggépezet működésének észleléséből, önmagunk kognitív becsapásából, a hivatkozások hiányából, vagy a hivatkozások silány mivoltából, a “wishful thinking” észleléséből, az egymásnak ellentmondó írások összevetéséből és még egy csomó egyéb jelből az embernek fel kell ismernie, hogy melyik írás valódi és melyik kamu.

    Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy az én írásom már átment ezeken a próbákon. A francokat. Pusztán arról van szó, hogy igyekszem a fentiek betartásával kimazsolázni az információkat, illetve összeilleszteni belőlük valami egységes rendszert. Nyilván ebben is lehetnek valótlanságok. De elindulásnak szvsz jó.

    Szóval tanulni kell. Igen. De nem ez a legnehezebb feladat. Hanem megválogatni azt, hogy miből tanuljunk.

    Arról meg végképp ne is beszéljünk, hogy meglehetősen sok még a fehér folt a szervezetünk működésével kapcsolatban. Amit meg tudunk, az a laikusnak átláthatatlanul bonyolult.

  • Mérés. Ha az előbbi túl keserű volt, azért te ne keseredjél el. Az is működik, ha kidobsz mindent és tiszta lappal kezdesz. Mindennek a kulcsa egy egyszerű elv: ne egyél többet annál, amennyire a szervezetednek szüksége van. Ennyi az egész. Nem kell semmilyen speciális diéta. Nem kell Atkins. Nem kell Paleo. Nem kell vega. Azt eszel, amit akarsz. Csak az energiaegyensúlyt tartsad.

    Persze ez így, ilyen formában nem igaz. Vannak egészséges ételek és vannak kevésbé azok. De – legalábbis most még – csak a fogyásról beszélek. Az, hogy mit, milyen arányban érdemes fogyasztanod, sőt, az, hogy _kategórián belül_ mit érdemes preferálnod, az önmagában egy kibontandó téma. Igen, ezt a témát nevezzük diétának. Ebben az írásban kifejezetten kerülni fogom ezeket. Nem azért, mert nem tartom fontosnak, hanem azért, mert első körben a legfontosabb az egyensúlyt beállítanod és csak utána érdemes belemenni abba, hogy miből, mennyit, milyen arányban. Hiszen ahogy számolgatsz, kombinálsz, közben automatikusan meg is jegyzed, melyik ételben, melyik tápanyagból nagyjából mennyi van. Utána már nem csak bemagolni fogod a diétás étrendet, hanem érteni is, sőt, magadnak is tudsz ilyesmiket összeállítani, általad finomabbaknak tartott ételekből.
    (Szvsz az összes diéta itt hibázza el: a fenti arányokat boncolgatják, ökölszabállyal írnak elő mennyiségeket – megkímélve téged a gondolkodástól – de nem, vagy csak érintőlegesen szólnak a lényegről, a háttérben kialakítandó egyensúlyról és mérésének fontosságáról.)

    Van ismerősöm, aki nagyon sokat fogyott. Amikor megkérdeztem, azt mondta, hogy napi 5 kilométer futás, rengeteg szex és teljes alkoholtilalom. Végülis, működhet.
    Nekem ebben a három hónapban rendszeres volt, hogy megittam napi egy üveg bort, de voltak dúvad napok is két üveggel. Mondom, mindegy mit, csak legyen meg az egyensúly. Öt éve, amióta magas lett a cukrom, száműztem az étrendemből a csokikat, a péksüteményeket és cukrászsüteményből is csak annyit ettem, amennyi egy családi ünnepen udvariasságból lecsúszik. Most mindent eszek. Miközben az éhgyomri cukrom visszaesett 5,5-6,5-re, ami 54 évesen teljesen elfogadható..

    Azt mondtam volna, hogy egyszerű dolog? Hazudtam. Nem egyszerű. Már önmagában az is problémás, hogy meghatározd, hogy neked, azaz konkrétan neked, nem másnak, nem egy átlagembernek, hanem _neked_ mennyi az a kalória, amellyel tartod a súlyodat, mennyi az, amellyel fogysz heti fél kilót.
    Már előre szólok, nem lesz sok. Betartható ugyan, de ha nem akarsz kényelmetlen határok közé szorulni, akkor el kell gondolkodnod valami mozgáson.
    Meg egyébként is, nagyon sok – most fel nem sorolt okból – a mozgás jó dolog. Értem?
    Ennek megint illeszkednie kell hozzád. Fáj a derekad? Hát, akkor a mellúszás nem a te sportod. Térdizület, porc? Csá futás. Valamit azért biztosan találni fogsz. A kerékpár például a legtöbbször működik, de kezdésnek az is bőven elég, ha beleszorítasz napi egy óra sétát a napodba. Mit tudom én, korábban szállsz le a metróról. Nem, ne mondd, hogy az egy óra az sok. Ha ennyit nem tudsz áldozni arra, hogy idős korodban ne legyél vágósúlyos sertés, hogy ne kelljen marékszámra enned a gyógyszereket, hogy adott esetben el tudjál menni túrázni az unokáddal, akkor meg is érdemled. Ne is olvass tovább.
    És ha megvan a cél és megvan, hogyan tudod tartani, akkor még ott van az, hogy gondoskodnod kell arról, hogy minden nyomorult kalória mérve legyen, akár kimegy, akár bejön. Mert egy egyensúlyt kell kialakítanod. De a részletekről kicsit később.

  • Fegyelem. Tulajdonképpen ez már magától értetődő. Ha megvan, hogy mennyi kalóriát vihetsz be, tudod, hogy ezt a határt hogyan lehet mozgással kitolni és kialakítottad a rendszert, hogyan mérsz mindent, amit megeszel/megiszol, akkor már csak szigorúan – de tényleg nagyon szigorúan – be kell tartanod ezeket az értékeket. Nem árulok zsákbamacskát, eleinte tele leszel megdöbbenéssel. Ekkor fogsz rájönni arra, hogy mitől híztál el. És igen, ezekkel a szokásokkal le kell számolnod. Nem lesz egy felemelő élmény, de a kilók már az elején gyorsan fognak lefelé potyogni és ez kárpótol majd.
     
  • Őszinteség. Előszöris, dobjál ki mindent, amit eddig a saját mentségedre, a kognitív disszonanciád feloldására összeraktál. Nem, nem túl erősek a csontjaid. Nem, nem mentség, ha a jó koleszterined is magas a rossz mellett. (Valójában nincs is olyan, hogy jó, meg rossz. Azon múlik, mi a hordozóanyag.) Nem, nem mentség, hogy nekem olyan a genetikám, hogy mindent ehetek büntetlenül.

    Apósom élt így. Mivel semmitől nem hízott, gyakorlatilag szalonnát evett szalonnával, kolbásszal, kenyérrel. Tényleg nem hízott el. Aztán két agyvérzés után elvitte a szíve.

    És habár a BMI tényleg nem használható mindig, de ha a tükör előtt azt látod, hogy csüng a hasad és mindenfelé zsírpárnáid vannak, akkor igenis kövér vagy, mindenféle matektól függetlenül.
    Máshol is őszintének kell lenned. Mindent be kell írnod. Nincs olyan, hogy ez csak egy szelet sonka volt. Vagy csak egy marék mogyoró. Esetleg egy mandarin. Egy nyomás a mustárostubuson. Mindennek súlya és legfőképpen energiatartalma van. Nálam például minden nap a nasi kategóriában van a legtöbb kalória. Mert sok kicsi sokra megy.
    Gondolj bele, ha már magadnak is hazudsz, akkor kire számíthatsz?

Ennyi volt a bevezetés.
Most elkezdek sztorizni, de ha figyelsz, láthatod, hogy minden a fenti vázlatra épül.

Nos, nálam ez az egész nem sokkal karácsony előtt kezdődött el. Ekkor volt időm egy kicsit elmélyülni a témában és ekkor határoztam el, hogy kíváncsiságból elkezdek mindent mérni. Pár nappal később írtam is egy hosszabbat a kutatásaimról, melyre jött egy komment Pulykakakastól. Ez volt az a komment, amely mindent eldöntött nálam. Ajánlom, olvasd el te is. A kolléga tudtommal nem blogol, de a tapasztalatai magukért beszélnek. Ekkor döntöttem el, hogy nem csak kíváncsiságból fogok mérni, hanem sokkal komolyabban veszem ezt az egészet.

Még mindig laikusként nekiálltam összerakni a rendszeremet. Segítségemre volt ez a kalkulátor, mely minden kezdő kérdést megválaszolt. Ebből kiindulva már össze tudtam rakni egy csodálatos excel táblázatot. Működött. De még hogy! Elindultak lefelé a kilók.

Persze felmerülhet a kérdés, hogy honnan szerzed be az egyes ételek kalóriaértékeit? Ez 10-15 évvel ezelőtt még komoly probléma lehetett, de ma már nem az. Kezdve ott, hogy a nagyobb áruházak (Auchan, Tesco), de még az egészen kicsik is (pl Szamos cukrászda) a teljes készletükről pontos adatokat raktak ki a netre. Szóval adat, az van. Sőt, még ennyit sem kell vadásznod. Ugyanis léteznek aggregátor oldalak, sőt, komoly közösségi oldalak is, ahol – még ha nem is regisztrálsz – de a legvadabb ételek adatait is meg tudod találni.

Ezek alapján állt össze a táblázatom. Külön sheet az alapélelmiszerek alapadatainak, külön sheet az ezekből összerakott komplex ételeknek, külön napló jellegű sheet (input/output), illetve külön sheet az úgynevezett alapadatoknak. Tökéletes volt.

Eltekintve attól, hogy egy hónap után a táblázat kezelhetetlen méretűre hízott.

Nej már korábban levált, neki tökéletesen bejött az előbb linkelt Kalóriabázis, nem érdekelte a táblázatom. Én pedig addig turkáltam a Garmin Connect menüiben, amíg észre nem vettem, hogy össze lehet kapcsolni a MyFitnessPal (MFP) alkalmazással (kösz, Adi) – és innentől gyakorlatilag szintet ugrottam. Semmilyen étel esetében nem okozott problémát a nagyjából pontos energiatartalom gyors meghatározása, de még Lengyelországban sem. A két rendszer együttműködése pedig (beleértve a fogaskerekek csikorgását is) kifejezetten jó.

Ezzel megvolt a mérleg input oldala. Csak éppen hiányzott az output, na meg legfőképpen az egyensúlyi állapot meghatározása. Ugyanis ez utóbbi a legfontosabb, mondhatni esszenciális. A korábban linkelt kalkulátor nem igazából pontos. Kezdetben, tájékozódásra jó, de ha elkezdesz rendszerekben gondolkodni, akkor kevés.

sport

De nézzük először az output-ot. Sportolunk. Mert az jó. Hogyan mérjük? Ha nem akarunk eleinte túl sok pénzt belefeccölni, akkor telepítsünk vagy egy Endomondo, vagy egy Strava klienst a mobiltelcsinkre. Mindkettő ingyenes. Amikor sportolunk, akkor elindítjuk a mérést, amikor befejeztük, leállítjuk. Mindkét kliens összeköthető az MFP-vel, azaz amit sportoltunk, az egyből meg is jelenik az MFP Exercise menüjében. Ez már egészen jó. De tényleg. Az más kérdés, hogy tapasztalataim szerint a mobiltelcsik GPS-e egy idő után hajlamos elpunnyadni, azaz egyszerűen elveszíti a jelet. Meg a mérés pontosságán is lehet vitatkozni. De ingyen van és működik.

Tapasztalatból mondom. Vagy négy éven keresztül Endomondo-t használtam és nem ezen múlt, hogy nem sikerült. Hanem azon, hogy nem kötöttem össze az MFP-vel és nem mértem az inputot.

A következő – nem kötelező – lépés, hogy beszerzel egy fitnesz órát. A Decathlonban kaphatsz 20-30e között is valamit, de az nem igazán integrálható semmibe. Ellenben ugyanitt lehet kapni Polar M430-as órát, brutálisan jó áron és ez szerintem messze a legjobb vétel, ami csak ebben az országban létezik. Nej rögtön ki is használta és a névnapjára meglepte magát vele. Én akkor egy Garmin Forerunner 230-ast vettem, melyet azóta lecseréltem egy Fenix5-re. Ezek már önmagukban is nagyon jó eszközök, de az igazi erőt a mögöttük rejlő infrastruktúra adja. A Polar Flow rendszerről nem tudok sokat írni, legyen elég annyi, hogy Nej hónapok óta maximálisan elégedett vele, nem abajgatott semmivel, hogy ezt magyarázzam el, meg azt. A Garmin Connect – különösen a Fenix5 órával – okozott nekem fejtöréseket, de nagyjából már képben vagyok, használható. (És ebben azért vastagon benne van, hogy Nej hajlamos elfogadni azt, amit kap… én viszont egy kekeckedő köcsög vagyok.)

De persze ennyi pénzt beleölni az output, azaz a sport oldalba tényleg csak akkor éri meg, ha komolyan gondolod. Amennyiben csak sétálgatsz, esetleg túrázol, néha bringázol, akkor neked bőven elegendő az Endomondo.

Oké, megvan az input és megvan az output. De hová tegyük a mérleg nyelvét? Nos, ez külön megér egy hosszabb eszmefuttatást.

Kezdjük a tényekkel.

Az MFP így számol az én esetemben. (Az adatok 03.19-én voltak érvényesek.)
– BMR: 1850. (Képletből)
– RMR: 2220. (A szorzó 1,2, azaz azt választottam, hogy irodai alkalmazott vagyok.)
– Calorie Goal: 1760 (Heti fél kiló fogyást állítottam be.)

Azaz napi 1760 nettó kalóriából kell kijönnöm, ha fogyni szeretnék. Nem túl sok egy 100 kiló környéki férfi számára. (Ezt az értéket küldte át az MFP a GC-nek, innentől mindkettő erre harapott.)

Nézzük, mi van, ha nem sportolok. A feladat nem megoldhatatlan, de eléggé necces. Nyilván éhezhetnék is, de… nem fog működni. Az 1-es számú alapelv, hogy ez az egész nem lehet kellemetlen. Mert akkor csak idő kérdése, mikor dobom ki és térek vissza az előző életstílushoz. Azaz éhezésről szó sem lehet.

Nos, kemény. Nagyon. Amikor karácsonykor – ennél jóval magasabb értékkel – belevágtam ebbe az egészbe, ravaszul egy hétig eszembe sem jutott, hogy betartsam. Egyszerűen éltem úgy, ahogy korábban. Én ugyanis akkoriban úgy éreztem, hogy mérsékelten eszem, sokat sportolok, hihetetlen, hogy mégsem fogyok. Nyílván kíváncsi voltam az okokra.
Megtudtam.
Tényleg keveset ettem. Térfogatra és súlyra. Na de kalóriára!
Jöttek sorban a döbbenetek. Tudtad, hogy a házikolbászból 10 dkg az 570 kalória? (Orbán Viktor nem tudja. Meg is látszik rajta.) A virsliből, abból a nyomorult és általam kifejezetten diétásnak tartott virsliből 10 dkg 300 kalória? Szilveszterkor nálunk tipikus esti étel a leveles tésztába csavart, sajttal megszórt virsli. Tudtad, hogy szilveszterkor simán bedöngettem közel 7000 kalóriányi kaját? (Persze, ha olvastad a bejegyzést, akkor tudtad.)

Nos, voltak kemény szembenézések. Sőt, nem árulok el titkot, most, három hónappal később is vannak még. Az ember folyamatosan tanul.

Igen, értem. A szememre hányod, hogy az írás elején azon lelkendeztem, hogy mindent ehetek. Ez igaz. De már akkor is jeleztem, hogy csak a határok betartásával.

Egyszerűen új szabályok keletkeztek. Ránézésre apróságok, de valójában jelentősek.
Például néhány ételt egyszerűen kidobtunk a kosárból. Ilyenek a virslik, szafaládék, krinolinok. Tudtad, hogy ezeknek a 30%-a ipari zsír? Ez helyből 270 kalória. Annyira meg nem finomak, hogy ilyen áron is kelljenek.
Aztán egy másik tapasztalat. Szeltem egy kenyeret és megkentem vajjal. Hideg vajjal. Nehezen lehetett kenni, ráment a kenyérre vagy 50 gramm. Korábban ez természetes volt. 50 gramm vaj az 380 kalória. Az egész napi energiaadag durván egynegyede. Csak a vaj. Azóta a kenyeret bedobom az elektromos grillbe, átmelegítem, így egyfelől sokkal finomabb, másfelől a vaj ráolvad, így elég 5 gramm is a kenéshez. Már fogtam a reggelin 350 kalóriát.
Ugyanez az étolaj is. Hiába használsz olívaolajat, az is ugyanúgy 900 kalória, mint a Vénusz. Ha csak úgy belelöttyintesz egy adagot a teflonba, az 40 gramm. 360 kalória. Csak az olaj. Vettünk a boltban ilyen tölthető olajspray flakkont, ezzel befújom a teflon alját és úgy használom. 2-3 gramm olajjal. Fogtam 330 kalóriát.
A magam részéről imádom a házikolbászt. Nem dobtam ki, de ésszel használom. Értelemszerűen ennek is a zsír miatt magas a kalóriatartalma. Azaz ha valamit hagymásan sütök – ahhoz kevés a bespriccolt 2-3 gramm olaj – akkor vágok bele 20-30 gramm kolbászt, megizzasztom és annak a zsírjában sütöm a hagymát. Így egy füst alatt meglett a kolbász is és a zsíradék is, ami együttesen már tolerálható kalóriamennyiség. Vagy ebédre egy nagyobb szál kolbász, köretnek savanyúkáposztával. Mert az utóbbinak nulla a kalóriatartalma.

Most mondhatnád, hogy Józsi, Józsi, bekerültél a zsírgyűlölők társaságába. A fentiek alapján igazad is lehetne, hiszen tény, súlyra vetítve tényleg a zsírok a leginkább energiadús táplálékok. De vedd észre, nem azt mondom, hogy ne egyél ilyesmit, hanem azt, hogy találd meg a helyét és legfőképpen a mértékét a napi étkezésedben. Mind a mértékadó írások, mind az MFP szerint a napi energiamennyiséged 30%-át zsírból kell beszerezned. Az már a te dolgod, hogy ezt hogyan oldod meg: vajjal, szalonnával, kolbásszal, ipari zsírral, olívaolajjal, mogyoróval, vagy mandulával. (De ez már ez egészséges étrend területe.)

Ja, gondolom, nem árulok el nagy titkot, kell egy kicsi, gyors konyhamérleg. Mindent mérned kell. A vasárnapi ebédnél is. A mérleg annyira fontos lesz, hogy mi például Zakopánéba is vittük.

Aztán a szénhidrátok… na, az egy külön téma. Különösen úgy, hogy azért még mindig tartok a cukortól. Erről szerintem majd külön írok egyet.

Nagyon sokat segítettek a gyümölcsteák. Beszereztem egy félliteres teáscsuprot. Amikor úgy éreztem, hogy most rágcsálnom kell valamit (az a nyomorult orális fixáció), akkor főztem egy gyümölcsteát. Mivel ebben nincs koffein, gyakorlatilag annyit ihatsz belőle, amennyi jól esik. Meg többet is.
Korábban egy kiló mogyoró elment egy hét alatt. Jelenleg az egy kiló már három hónapja tart. Mert tudjuk, hogy kemény anyag (viszont egészséges is), így csak akkor mérek ki magamnak 20 grammot, ha este még belefér a napba. (És nem vitte el a bor.)
Átálltam az este tízes lefekvésre és a reggel hatos felkelésre. Korábban ugyanis a nassolás jelentős része az éjszakai meló során jött össze. Így egyfelől (végre) rendesen alszom, másfelől pedig normál, étkezési szempontból is jó ritmusban élek: korán kelek, lerendezem az adott napi mozgást és kilenctől már mehet is a meló.

Se szeri, se száma, mennyi trükköt találtunk ki, hogy finomakat együnk, de megfogjuk valahogy a magas kalóriatartalmú komponenseket. Az egész tulajdonképpen egy optimalizálási feladat: van egy kereted, amelybe bele kell férned. Van egy elvárásod, hogy miket tartasz finomnak. És ezt a két szempontot kell összekombinálnod. Minden a kreativitásodon múlik.
Nálunk működik. Egy szelet torta 500 kalória. Egy üveg bor 500 kalória. Egy szelet csoki 250 kalória. Ha ilyesmire vágyok, akkor fogok valamit a reggelin, vagy az ebéden és már belefér.

Vagy… elmegyek és mozgok valamit. Itt van az, amire céloztam, hogy mozgással sokkal könnyebb. Napi 15 perc intenzív kettlebell edzés egyből hoz 230 kalóriát, később pedig hozzátermel az izmok regenerálásából még 200-250-et. Ha még elmész és sétálsz mellette egy órát 400-ért, akkor 800 kalóriával növelted a mozgásteredet. És olyan nagyon meg sem kellett szenvedned érte. Az úszás, vagy a kerékpár kész kincsesbánya. (Nem túl erős bringázás 723 kalória, közepes erősségű mellúszás 725 kalória.)

A darts sajnos nulla. Meg is látszik az élversenyzőkön.

Nej például rendszeresen szobabiciklin hozza össze esténként a bőséges vacsoráját. (Miközben filmet néz.) Vagy beszéljek a túrázásról? Amikor a Tátrában egy 7 órás túra alatt összeszedtünk 2500 kalóriát?

Jelzem, az ilyenkor előálló kalóriabőség egyfelől kellemes állapot, de nagyon veszélyes is. Ugyanis ekkor az ember hajlamos visszaváltani a korábbi állapotába, abba, amikor ész nélkül evett bármit is. És amikor vége, azaz hazajövünk, újra végig kell kinlódni a visszaállás folyamatát.

Jut eszembe, beszéljünk egy kicsit a lelki dolgokról is. Mert azok is játszanak, nem is kicsit. Amikor belevágsz, hiszed is, meg nem is. Aztán amikor potyognak le a kilók, belelkesülsz. Annyi hiábavalóan átszenvedett, agyonsportolt év után végre történik valami jó. És nagyon gyorsan rácsavarodsz. Például nekiállsz meggyorsítani a folyamatot. Brutális kalóriákat hagysz bent, még ezekből a kevesekből is. Nyilván sporttal.
Ne tedd. Nem véletlenül mondják, hogy az ideális tempó a heti fél kiló fogyás. Ekkor tud a szervezeted folyamatosan alkalmazkodni a változáshoz. A túl sok sport pedig tönkretesz: meghúzod az izmaidat, az izületeid bejelzik, hogy elmúltál már ötven, megfájdul a gerinced, a derekad.
Nem az a cél, hogy sovány rokkant legyél.
De a rápörgés máshogyan is jelentkezik: az egész napodat kalóriák töltik ki. Minden mást elsöpörnek. Ez lesz a legfontosabb dolog a világon. Hogy belefér-e uzsonnára még egy zsemle? Mennyi is egy zsemle kalóriája? Oké, akkor csak kétharmad zsemle lesz.
Gondolj bele, a fogyási folyamat hónapokig, ha nem évekig tarthat. Akarsz-e úgy élni, hogy ez alatt az idő alatt ez dominálja a gondolkodásodat? Hogy ha enni akarok este egy csokit, akkor ki kell mennem futni két kilométert? Tényleg ez a legfontosabb?
Amit mondani akarok, az az, hogy simán túl lehet tolni ezt az egészet. Ha okos vagy, akkor nem teszed. A test rendberakásának, helyretételének megvan a maga fontossága, de nem szabad, hogy ez határozza meg az egyéniséged, a valód hozzáállását a világhoz. Ez csak egy dolog a sok közül, melyekkel a világhoz kapcsolódsz. Idő kell hozzá, de ki fog alakulni egy normális tempó. Amelyben – legalábbis ekkor már – időnként át is hághatod a limiteket.

És akkor még egy gondolat a sporthoz. Nos, tulajdonképpen ez a sport cucc sem ilyen egyszerű, de eddig csak a fogyásról beszéltem. Valójában, valljuk be, az emberek nem csak fogyni akarnak, hanem mellé dögös alakot is. Ha csak lefogysz, akkor csutvasz meztelen csiga lesz belőled. Azaz ha már úgyis mozognod kell a kalóriamérleg miatt, akkor okosan kell ezt is összeraknod (ugyanúgy, ahogy az étkezést is), és akkor nem csak fogysz, hanem izomtónusaid is lesznek. De ennek a kifejtése meghaladja ezt az írást.

Na jó, gyorsan a lényeg: nem elég, ha kardiózol, azaz sokat ugrálsz, futsz, sétálsz, kellenek bele intervallum edzések is és meglehetősen sok súlyzózás, na meg célzott gimnasztika is.

Szóval szép, nagyon szép és komplex téma ez, tényleg van benne helye a fitnesz szakembereknek.
Pont ezért kifejezetten szomorú, hogy milyen sok a területen a kókler.

A témához kapcsolódó fontosabb írások a blogon

  1. BMR, RMR és egyéb zavaró körülmények
  2. Ami működik, de tényleg
  3. Cukros bácsi
  4. Sportóra, még mindig
  5. Az diétákrul

BMR, RMR és egyéb zavaró körülmények

Nos, ahogy ígértem, nézzük meg, hogyan is kalkulál egy Garmin sportóra. (Meg nagyjából a többi is.)

A szokásos disclaimer: ez az írás kizárólag a sportórák lelkivilágát boncolgatja, akit ez hidegen hagy, nyugodtan lapozzon.

Először az alapfogalmak.

  • BMR: Basal Metabolic Rate. Ez azt a kalóriamennyiséget jelenti, melyet egy ember szervezete akkor használ el, ha az illető egész nap csak hanyatt fekszik az ágyán és a plafont nézni. A kiszámolása látszólag egyszerű, van rá kalkulátor. De már a belinkelt oldalon is látszik, hogy valójában ennél sokkal zavarosabb a helyzet, hiszen az érték – a kalkulátorban megadott adatokon kívül – függ az izomtömeg mennyiségétől, a genetikától (remek, jól megfogható fogalom), a külső időjárástól (még remekebb), a terhességtől meg a szedett gyógyszerektől.
    És akkor a végén még ott van ez a mondat:

    A 2005 meta-analysis study on BMR* showed that when controlling all factors of metabolic rate, there is still a 26% unknown variance between people.

    Ilyenkor kell elfelejteni mindent, amit a mérnöki tudományokból tanultunk. Ez fitnesz és nem rakétatudomány. (Ilyenkor sajnálom egy kicsit az unokaöcsémet, aki ezeket tanulja valamelyik TF-en.)

  • RMR: Rest Metabolic Rate. A BMR biztosan jó szám, de a gyakorlatban nehezen használható. Nekem legalábbis nincs olyan ismerősöm, aki egész nap csak ágyból nézné a plafont. Legalábbis tartósan. Az RMR egy fokozattal erősebb. Azt a kalóriamennyiséget jelenti, melyet egy ember egy átlagos hétköznap, teljesen átlagos tevékenység közben használ el. Azaz a BMR értékéhez hozzáadódik, hogy az illető eljárkál vécére, evés közben emelgeti az evőeszközöket, felöltözik, levetkőzik, fogat mos, meg ilyenek. A tapasztalat azt mutatja, hogy egy átlagos embernél ez az érték jól közelíthető a BMR*1,2 képlettel.
  • Active Calories (AC): minden, amit _az RMR fölött_ égetünk el.
  • Ezeken kívül van még egy csomó fogalom, de ezekbe most nem megyek bele. Első körben elég ennyi is.

A BMR/RMR kiszámolása viszonylag egyszerű. A nehézséget az okozza, hogyan számolja ki a trekker eszköz az aktuális aktív kalóriát? Ugyanis itt tűnnek fel furcsa számok, melyek akár bosszantóak is lehetnek.

AC = (S – SR) + (P – PR)

Nagyjából ez a képlet. És most mindegyik tagot könyörtelenül elmagyarázom.

  • AC: a már korábban említett Active Calories.
  • S, azaz Sport: Egy megfigyelt sport aktivitás során mért kalóriamennyiség. Azaz kisétálok a házból, elindítom az órán a mérést, futok két kilométert, leállítom a mérést, az órán megjelenik egy kalóriaérték. Ez az S.
  • SR, azaz Sport(Rest): Csakhogy itt dupla mérés történt. A sporttevékenység közben mért energiamennyiségben benne van az időegységre eső RMR kalóriamennyiség is. Rövid sport (pl. 15 perc kettlebell) esetében ez nem játszik, de már egy kétórás gyaloglás esetében is előjön. (Számolj utána, egy átlagos RMR 2000 kalória körül van, ennek az 1/24-ed, azaz 1 órára eső része 83 kalória.) A dupla beszámolás elkerülése végett ezt az értéket le kell vonni.
  • P, azaz Plus: Egy nap során nem csak megfigyelt mozgás létezik. A Garmin órák – legalábbis a Fenix5 – észreveszik, ha egy felismerhető sport történik, még akkor is, ha nem indítok rá megfigyelést. Például elsétálok a boltba. Vagy elbringázok egy távolabbiba. Ilyenkor meg tudja különböztetni, hogy futottam, bringáztam vagy esetleg kismotorral mentem – és ennek megfelelően számol plusz kalóriát. Szvsz teljesen jogosan, mert ezt a tevékenységet már nem takarja be az RMR.
  • PR, azaz Plus(Rest): Igenám, de mi van, ha ez a bizonyos nem megfigyelt tevékenység sokáig tart? Például egész nap kertészkedek? Nyilván nem indítok rá megfigyelést. Mi van, ha pincérkedem? Egész nap járok-kelek, de nem mérem, mint sportot. Vagy például oktatás közben fel-alá sétálok a katedra előtt? Ilyenkor megkapom a hozzátartozó P értéket, de ebből is le kell vonni a ráeső RMR értékét.

Nos, nagyjából ez az elmélet.

Bár ide is jön egy disclaimer: maga a tényleges algoritmus védett és üzleti titok. A fenti csak egy modellvázlat, melyet spekulációval raktam össze.

Mindenesetre megmagyaráz néhány dolgot. Amikor például fent harcoltunk a hegyen és a mért sporttevékenységünk 2850 kalória volt, akkor azért vont le belőle a leállításkor 560-at, mert 7 órára ennyi RMR esett. Ne felejtsd el, az aktív kalória az időtartam alatt elégetett, RMR feletti kalóriát jelenti. (Az RMR-t külön számolja és időarányosan adja hozzá a naphoz.)

Csakhogy. Most jönnek a matyó hímzések.

  • A BMR-t és az RMR-t még a szakemberek is keverik. Eleve olyan nyúlós a definíciójuk, ráadásul a BMR-nek nincs is túl sok gyakorlati jelentősége. A Garmin például mindenhol BMR-t ír, de valójában RMR-t ért alatta. És akkor még nem is beszéltem a TDEE értékről, mely a kalkulátora szerint gyakorlatilag az RMR.
    Mondtam, hogy nem rakétatudomány.
  • A gond ott kezdődik, amikor kilépsz egy infrastruktúrából. Például a Garmin Connect (GC) rendszerében trekkeled az elégetett kalóriákat, de a MyFitnessPal (MFP) rendszerében trekkeled a bevitt kalóriákat. Na, ebből lesznek a vicces dolgok. Mire fejben helyreteszed, hogy mi micsoda. (Igen, mindkét rendszerben csőstöl jönnek származtatott mennyiségek és tényleg egy csomót kell matekoznod, mire meg tudod feleltetni egymásnak az értékeket.) Hogy a két felhős alkalmazás közötti szinkronizációs csúszások hatásáról ne is beszéljek. (Például borzasztóan nagyot lehet szívni, ha a két felhőben nem állítottuk azonosra az időzónát. Tesztelve.)
  • És eddig csak arról volt szó, amikor minden jól működik. De nem. Miért is működne? Hiszen technológiáról van szó. Hogy csak a legdurvábbról beszéljek. A drágább órák már csuklón mérik a pulzust, optikai módon. Azaz jó szorosra kell húzni a szíjat, ekkor az óra alján lévő ledek átvilágítják a bőrt és érzékelik a véráram pulzálását.

    A hagyományos, olcsóbb órákhoz mellpánt kell. Ez a szívdobbanás ritmusát méri és mivel a szív felett helyezkedik el a benedvesített érzékelő, így pontosabb. De ezért a pontosságért kényelemben fizetjük az árat.
    Vannak hibrid esetek is, például a bicepszre csatolható optikai pánt. Ez egy kompromisszum arra az esetre, ha már nagyon kellemetlen a mellpánt – lányok, ugye – de nem szeretnéd lecserélni a jól bevált régi órádat, melyben még nincs optikai érzékelő.

    Az esetek nagy részében a csuklós, optikai mérés pontatlansága nem okoz gondot. De vannak olyan sportok, ahol igen. Ilyenek tipikusan a súlyzós, illetve crossover edzések. Amikor lendületből lengetem a kettlebellt, gyakorlatilag a padló szintjétől a fejem fölé, akkor elkerülhetetlen, hogy egy-egy pillanatra elváljon az óra a csuklómtól és ilyenkor a beszűrődő fény tönkrevágja a mérést. A Garmin Support határozott hozzáállása a problémához az, hogy súlyzózáshoz használj mellpántot. Ami valahol rendben is lenne, ha ezt az egészet az óra hivatalos adatlapján és úgy általában a marketingkampányban nem sunyítanák el. Ott ugyanis csak lelkendezés van: emberek, ez az óra már jól méri a súlyzózást is! Ja. Külön pánttal. És ebben nem a pánt ára a bosszantó, hanem az, hogy pánttal már a harmadannyiba kerülő órák is képesek jól mérni. (Külön kíváncsi vagyok a kajakozásra. Akár ott is bezavarhat a fény.)

  • Ide eredetileg írtam egy maróan ironikus megjegyzést arról, hogy ez a nyomorult óra máshogyan méri a kalóriákat, ha walk üzemmódban mérek, illetve máshogyan, ha hike üzemmódban. Mert ez volt a látszat. Aztán végeztem egy kontrollált mérést, és legnagyobb döbbenetemre pont ugyanúgy minuszolt mindkét esetben. Csak a sétálások általában rövidebbek, így azoknál nem tűnt fel annyira.
    Bármennyire is fura, örömmel dobtam ki az eredeti mondatokat. Pedig nagyon szellemesek voltak.

  • Összességében elmondhatom, több napot töltöttem el fitnesz fórumok (GC, MFP) böngészésével, aztán saját tesztelésekkel, rengeteget matekoztam, identifikáltam… és a vége az lett, hogy habár vannak hibák a rendszerben, de bőven kezelhetők.
    Persze, átmentem a fázisokon:
    1. Drága óra, biztosan nagyon jó.
    2. Dehát ez nem is jó, sőt, kifejezetten szar! Ennyi pénzért?
    3. Izé. Jobban belegondolva, igaza van. A valóság a bonyolult. Akkor mégis jó az óra.
    És ahogy korábban mondtam, nem rakétatudomány. Nem árt, ha tudod, hol pontos és hol nem. A lényeg, hogy nagyjából azért eléggé megbízható. (Nyilván nem orvosi pontosságú, de nem is arra kell.)

Mindenesetre eléggé vicces, hogy egy óra értékeinek értelmezésével simán el lehet tölteni egy-két hetet. Mire megtanulod, hogy mi mit jelent és mik az értékek közötti összefüggések.
De muszáj, mert enélkül az óra csak egy drága, ellenben semmire sem jó ékszer.

Nem kicsit furcsállom, hogy a Garmin úgy istenigazából nem hangsúlyozza ki, hogy a mérésekben, pontosabban a mérések kiértékelésében mennyira masszívan támaszkodik a Firstbeat Technologies technológiáira. (Lásd konkrétan a Fenix5 órát.) Ugyanis ez az a cég, amely már nagyon régóta foglalkozik élsportolók felkészítésével, pontosabban a felkészítéshez szükséges értékek mérésével, illetve a kiértékeléshez szükséges mennyiségek megalkotásával. Hogy érthetőbb legyen: amikor az óra például azt mondja, hogy stressz, akkor nem csak úgy kapálódzik a levegőben, hanem konkrétan olyan számított mennyiségeket használ (stress level, stress balance), melyek már sokkal élesebb helyzetekben, általánosan elterjedten is bizonyítottak.

Nos, első körben ennyi. Nem, ne örülj, még nincs vége. Hamarosan jön még néhány írás, melyek közül az egyikben konkrét számokkal illusztrálva szeretném bemutatni, hogy – minden idétlenkedés ellenére – mégis, miért működik borzasztóan hatékonyan ez az egész. (Meg hogy enélkül sem reménytelen a helyzet.)

A témához kapcsolódó fontosabb írások a blogon

  1. BMR, RMR és egyéb zavaró körülmények
  2. Ami működik, de tényleg
  3. Cukros bácsi
  4. Sportóra, még mindig
  5. Az diétákrul

Zakopane. Majdnem. 06/06

Majdnem Gubalowka
2018.03.15; csütörtök

– Hé, süt a nap! – ültem fel az ágyban.
De nem. Csak a frissen hullott hó világított. Egyre jobban. Ugyanis folyamatosan szakadt a vattaszerű felhőkből.

Megreggeliztünk. Kimentem egy szivarra. Vastag, fekete felhők, a szomszéd dombokat sem láttuk, nemhogy a hegyeket. Nem túl jó jel.
Persze a hótól még sétálni lehet, nem olyan vacak dolog, mint az eső.

Hová menjünk?

Nem mondom végig a töprengést, a vége az lett, hogy Gubalowka.
Nem, ne kapj a fejedhez. Én is tudom, hogy ilyenkor nem érdemes.
Gubalowka ugyanis egy vidám, élettel teli bazársor fent a dombtetőn. Szezonban. Szezonon kívül csak csend és hullaszag. Embert sem látni, még a szél is unottan csapkodja a nyitva felejtett spalettákat. Mondhatnád, hogy dehát a kilátás! Igen, az gyönyörű. Ha nem telepedik rá a völgyben lévő városra és az összes környező dombra, hegyre ez a tetvarek fekete felhő. De rátelepedett. És mivel mi nem láttuk a Gubalowkát, sanszos, hogy onnan sem látszik sem a város, sem a Giewont, sem a többi nagyfiú.

Így nézett ki Gubalowka a városból.

DSC_4791

Így meg a Tátra a Gubalowka oldalából.

DSC_4798 Stitch

Akkor mégis, miért? Egyszerűen csak. Mert gyalog még nem voltunk fent. Meg a sportérték. Meg valamit kezdenünk kell magunkkal és nem akartunk egész nap a faházban tespedni.

Útközben szerencsésen találtunk egy boltot: elég nagy volt, hogy minden ajándékot meg tudjunk benne venni és volt előtte parkoló is. (Ez errefelé egyáltalán nem jellemző.) Megjegyeztük.

Elsőre meglett a gyalogösvény is: közvetlenül a kábelvasút állomásának – szemből nézve – a bal oldalán indult felfelé. Remek. Nekivágtunk.

Háát…

Eleve városi túrára készültünk, azaz nem vittünk sem nyuszitalpat, sem túrabotot. Annyi eszünk azért volt, hogy az erősebb túrabakancsot vettük fel. Nos, az út vastagon dagonya volt. Olyan jófajta, bokáig érő.

Mentünk. Csak mentünk. Aztán egy idő után teljesen elfogyott a köves rész, a domboldal meredekké vált és az egészből olyan gusztustalan csúszás-mászás lett. Nej le is állt. Én még felszenvedtem magamat az inflexiós pontig, hogy lássam, az egymás felé húzódó kerítések között egyáltalán ki lehet-e menni, meg mi vár még ránk, de nem időztem sokáig. Egyrészt mert láttam, hogy semmi jó, másrészt meg Nejt odalent megtámadta valami nagy dög kutya. Lekiabáltam neki, hogy induljon el, lent találkoztunk. A kutya nem követte. Ráadásul nagy szájhős lehetett, mert hozzám már szólni sem mert. Mármint a kutya.

Odalent… viccesen néztünk ki. Nej csak bokáig volt sáros, én térdközépig. Valahogy a jégbuckákon megpucoltuk magunkat, én meg találtam egy tócsát és kisgyermek módra toporzékoltam egyet benne. Á, alig néztek meg. A közepesen zsúfolt piacon…

Tulajdonképpen ennyi is volt mára a tudomány és a természet érdekességeiből. A piacon vettünk sapkákat, sajtokat (ajándékok), egy jó hosszú sétával hazaértünk. Kocsiba vágtuk magunkat, elszaladtunk boltba. Így letudtuk az összes kötelességeinket, plusz valahogy ki is húztuk ezt a kedvetlen időt.

A sétálóutcán gyakorlatilag csak magyar beszédet hallottunk. Odahaza meg békemenet, talán lengyelekkel. A magyarok meg inkább külföldön. Petőfi beájulna.

Ebéd a Kulipintyóban. Mivel ma gyengébb nap volt, így levesek. Hah. A lengyelek képesek a levesekből is kalóriabombát gyártani. Mindegy, egyszer élünk.

A séta útvonala:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Aztán már semmi. Csendes pihenő estig. Utána meg még csendesebb.

Majdnem Morskie Oko (Halastó)
2018.03.16; péntek

Vacak idő. Ehhez vacak kirándulóterep illik. Azaz Morskie Oko. Tudom, a Lengyel-Tátra legnépszerűbb útvonala. De csak azért, mert 8 kilométer aszfaltozott, könnyű út vezet oda. Emiatt járja boldog-boldogtalan. Hogy kis fáradsággal lásson valamit a Tátrából. Hát, lát. Tömeget. Ráadásul most a tó is döglött: be van fagyva, ugyanúgy vastag hó fedi, mint a környékét, tényleg nincs semmi látnivaló.

Mára viszont masszív esőt, sötét felhőket ígért a meteorológia. Ahogy öcsém mondta: esküdni csak esőben, ha már úgyis el van cseszve a nap… Nos, nagyjából ez a logika vezérelt minket is.

Ültünk az asztalnál, reggeliztünk. A meteorológia szerint délig még elviselhető idő lesz, utána romlik el. Korán kellene letudni ezt a sétát.
Aztán reggeli után szétnéztem a magyar híroldalakon… és elhűltem. Szombatra armageddont mondtak. Különösen észak-keleten, az Északi-Középhegységben. Azon kellene keresztülmennünk. Meg az itéletidő nyilván nem ismer határokat, valószínűleg megkapnánk ezt már a Tátrában, illetve a Gömöri érchegységben is.
Kell ez nekünk?
Pusztán csak azért, hogy esőben felsétálhassunk a Halastóig?

Nem is tépelődtünk sokat, hamar összepakoltunk, leadtam a kulcsot és kilenckor már úton voltunk hazafelé. Beugrottunk a szülőkhöz Egerben, de ott sem maradtunk sokáig, mert már pénteken is eléggé trágya volt az időjárás. Gyakorlatilag Zakopánétól végig szakadt valami, nagyrészt eső, de a Gömöri hegységben vastagon hó. Egyszerűen minél hamarabb otthon akartunk lenni, a meleg lakás biztonságában.

Szombaton meg vártuk az ítéletidőt. Ha már hazajöttünk miatta egy nappal korábban, akkor legalább tomboljon.

Link szekció:
Fényképalbum

Zakopane. Majdnem. 05/06

Majdnem Murowaniecz
2018.03.14; szerda

Ez ilyen legótúrának lett tervezve. Azaz elindulunk és felmegyünk a hágóig. Ha jó lesz az idő és kedvünk is lesz, lemegyünk a Murowaniecz turistaházhoz. Ha továbbra is jó lesz az idő és kedvünk is lesz, akkor továbbmegyünk a Fekete tóhoz.

Már reggel látszott, hogy nem lesz ennyi kedvünk.

A tegnapi nap kemény nap volt. Az előző két túrán pedig láttunk már éppen elég lélegzetelállító hegyet, hófödte sziklákat, havas völgyeket, mezőket. Eléggé alacsony volt a motivációnk. A tervezett túra pedig úgy kezdődik, hogy jeges-havas ösvényen fel kell teperni 600 méter szintet.
Szóval a lelkesedés nem verte az eget, de menni kellett. Ugyan már borult volt az idő, de az előrejelzések szerint ez az utolsó nap, amikor még esélyünk van tiszta égre. Holnaptól köd, eső, ónos eső.

Kisántikáltunk a konyhába, mormogva megreggeliztünk, egy nyöszörgős szivar, aztán valahogy csak összevakartuk magunkat és nyolckor már úton voltunk. Felfelé azon a kellemetlen emelkedőn.
Lent már olvadt, azaz havas-jeges kása váltakozott jéggel, meg kövekkel. Tipikusan olyan pálya, amelyre nincs jó cipő. Csak kinlódás.
Egy örökkévalóság után értünk fel a kitett részre és itt legalább már a látvány csodálatos volt. (Két évvel ezelőtt akkora ködben mentem fel, hogy nemhogy a völgyet, de az ösvény szélén a fákat sem láttam.)

IMG_20180314_103028

DSC_4751 Stitch

DSC_4777 Stitch

Egy helikopter folyamatosan körözgetett a fejünk fölött. Nem jó jel. Valaki nagy szarba kerülhetett.

DSC_4761

DSC_4770

DSC_4764

Elértünk a hágóhoz. Nej leült egy padra és látszott rajta, hogy innen hat ökör sem fogja elmozdítani. Én még átmentem a túloldalra, megnézni, mi a helyzet. Nem volt jó. A Sasok felhőbe burkolóztak. Azaz az a látvány, amelyért érdemes lemenni a völgybe, eltűnt. A turistaház meg nem akkora durranás, hogy annyit gyalogoljunk érte. Visszasétáltam és közöltem Nejjel, hogy jól döntött.

Visszafelé. Igazából itt éledt fel újra a kalandozó kedvünk. Mely abban nyilvánult meg, hogy kezdtük újra élvezni a környezetet. Hatalmas fenyvesek, csend, madarak. Mókusok kergetőztek a fákon. Ember sehol.

DSC_4742

A túra útvonala:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Itthon a szokásos. Valami sör, utána bőséges ebéd, most éppen a tejbárban. Amíg vártuk, hogy bemondják a hangosba a kajánkat, Nejjel trécseltünk. Volna. Ha két kiskölyök nem ordítozott volna az asztalunk mellett.
Rájuk néztem. Alaposan.
– Te, hány kalória van egy gyerekben? – kérdeztem meg Nejt.

Ebéd után szivarok, sörök. A nap rögzítése. A Garmin megint elvett 360 kalóriát az 1760-ból. Kedves alak.

Apró bosszúságok rovat. Egy egész doboz szivar selejtes. Ez otthon nem gond, de ide nem hoztam túl sok tartalékot. Hétfőn megnéztük a régi szivarboltot, megszűnt. Ötven méterre nyílt ugyan egy új, de ott már csak puccos butik szivarok vannak, rohadt drágán. A régi helyen, egy medveszerű bácsikánál lehetett kapni normális hétköznapi darabokat is… csak hát már nem.

Ahogy sötétedett, a fekete felhők lejöttek a hegyekből. Köd lett, az eső pedig monoton beindult. Azt hiszem, jól kimaxoltuk a lehetőségeinket. Most két pihenőnap jön, aztán vége.

Zakopane. Majdnem. 04/06

Majdnem Öt Tó Völgye
2018.03.12; kedd

Hatkor ébresztő. Nem olyan durva ez, este nyolc körül már megyünk aludni. Nincs túl nagy éjszakai élet itt, az erdő szélén.

A szokásos reggeli, utána kávé, szivar, csokika. Majd a technika összerakása. 7.59-kor már a kocsiban ültünk.

Régi családi túrát szeretnénk megismételni. Egy rossz emlékű túrát, még 2010 októberéből. Igazából egyikünk sem számított akkor ennyire durva élményre, sőt, egyikünk sem számított erősen téli körülményekre. Odalent semmi hó nem volt még, fent is alig látszott valami. Nekem még úgy-ahogy elfogadható szerelésem volt, de a többieknek nulla. Csak csúszkáltak a szerencsétlenek, meg szenvedtek a jeges ösvényeken. Barna kis híján lezúgott egy szakadékba, Nej pedig egy nagyon hosszú lejtős szakaszon seggencsúszva jött le, melynek következtében jelentős részen lekopott a bőr a hátsójáról. Hetekig nem tudott ülni.
Szóval nem túl jók az emlékeink. De most erős fegyverzettel jöttünk. Durva bakancs, nyuszómuszó talp, botok, hótányérokkal. És nagyságrenddel jobb kondíció, mindkettőnk részéről. Gyere hegy, megeszünk.

Nem is volt baj. A parkolóból az első 3.5 kilométer aszfaltozott sétaút, kezdő turistáknak. (Morskie Oko.) Illetve… Kedd, kora reggel. Biztos voltam benne, hogy alig lesznek az úton. Tényleg alig voltak. Csak egy háromtagú család állt be mögénk, ordítva hisztériázó kisgyerekkel. És nagyjából a mi normál tempónkban haladtak.
Na most én az erdőbe a csendért, nyugalomért, az erdő hangjaiért megyek: patakzúgás, madárcsicsergés, a szél játéka… és igen, időnként a teljes csend. Erre sehol senki az egész erdőben, csak mögöttünk 50 méterre egy ordító gyereket cipelő család.
Sebességet váltottam. Nej persze morgott, mert utálja, ha rohanunk. Ő ugyanis nézelődni szeret. Én sem vagyok oda a futólépésért, de vagy ez, vagy emberhalál.

A hídnál letértünk a műútról, egy keményen jeges, meredek emelkedőre. Helyben vagyunk. De a felszerelés jól vizsgázott, mentünk, mint a gép. Olyan további 5 kilométerig. Utána jött a bevadulás. A fekete kaptató.

otto

Az Öt Tó Völgyéhez két út vezet fel a Roztoka patak völgyéből: a fekete és a zöld. A zöld hosszabb, lankásabb. A kutya sem járja. Mindenki a feketén megy. Hogy miért? Mert csak az látszik. Konkrétan hülyét csináltam magamból, amikor egy mellettem elhaladó csapattól megkérdeztem, hogy a feketén vagy a zöldön terveznek felmenni? A hapsi meg csak nézett bután, majd odavakkantotta, hogy black. Utána néztem meg a GPS-en és láttam, hogy már régen a fekete ösvényen mentünk. A zöld, az valahol elsikkadt útközben.

Mint látható, a fekete út fent kétfelé ágazik. A jobb oldali ága (szlak letni) a nyári út, a bal oldali (szlak zimowy) a téli. (A nyári út nagyon kitett.) Különbség nem csak itt jelentkezik: a nyári út a nagyon gyors szintkülönbséget cikk-cakk úttal küzdi le. A téli… a téli nem. Nyílegyenesen megy felfelé. A bokáig-térdig érő hóban. Igen, teljesen ugyanaz, mint tegnapelőtt a Giewont előtti finálé. Amibe beletörött a bicskánk. Most viszont nem volt akkora tömeg, én pedig használtam a Kis Lépések Technikáját. Azaz nem foglalkoztam azzal, hogy hol van az út vége, mekkora szintet kell még mennünk, nem foglalkoztam semmi mással, csak a következő lépéssel. Hogy az jó legyen. Ne süllyedjek be derékig, ne boruljak se előre, se hátra, sőt, a lendület továbbvigyen a következő lépésre. Lábnyomok nagyjából voltak, tulajdonképpen csak ki kellett választanom közülük a következő legjobbat és belelépni. Aztán húsz lépésenként kifújni magamat és menni tovább.
Egyszer csak elfogy a hegy.
Nej még tapasztalatlan túrázó, nem ismeri ezt a módszert. (Pedig csak így lehet nagy dolgokat véghez vinni. Enélkül a Balaton körbeevezése sem működne.) Nagyjából az emelkedő harmadánál le is állt. Mert látta, mennyi van még hátra, érezte, hogy mennyire fáradt és elijedt.
Látni még láttuk egymást. Zászlójelekkel lekommunikáltuk, hogy visszafordul, majd lent megvár.
Az a pötty ott lent, ő Nej.

DSC_4733

Felfelé… voltak kalandok. Egy nagyon meredek részen az előttem megpihenő pacák elcsúszott és megindult lefelé. Reflexből rávetődtem. Ketten valahogy megálltunk. Ültünk a mély hóban. Nagy vigyorgások.

Nej közben lefelé bepánikolt, letért az útról, majd derékig belecsúszott a hóba. Még jobban bepánikolt. Hosszú percekig mozdulni sem mert, félt, hogy még jobban elsüllyed. Majd valahogy kikecmergett, valahogy vissza csúszott-mászott a lábnyomokhoz, majd mint aki a halálból tért vissza, lereszkedett.

Én kis lépésekkel araszoltam felfelé. Durván meredek volt, durván fárasztó, a mély és beszakadós hóban. Azt hittem, sohasem fogy el. Aztán váratlanul felértem. (Az előző illusztráción a piros vonal mutatja, hová. Egy kicsit csalóka a grafika, az út nem a Nizna Kopa tetejeén vezet, hanem mögötte.)

A hágó csúcsának karója és a túrabotom.

DSC_4736

Ez pedig a legszélső tó a völgyben. Jobb oldalon az a kis piszok a turistaház teteje, amint kibújik egy mélyedésből.

DSC_4735

Nem volt egy nagy élmény. Sajnos. A nap pont elment, a völgy pedig… kifejezetten döglött volt. Ahogy egy téli tengerszem kinéz a Tátrában. Masszív jég, rajta hó, a parton pedig mindenhol vastag hó. Minden fehér. Semmi más szín nincs.
Ráadásul a téli turistaút máshol ment, nem alulról értem el a turistaházat, hanem a fölötte lévő domb tetején bukkantam ki. Néztem. Most le kellene másznom, aztán vissza, pusztán egy sörért. Meg hát nekem sem esne jól az a sör, miközben Nej vacog valahol odalent étlen-szomjan. (A közös hátizsák nálam volt.) Fényképeztem, kameráztam egy csomót, aztán visszafordultam.

Az a baj, hogy a fényképen nem igazán lehet érzékelni a mélységet, különösen, ha minden fehér. De azért megpróbálom bemutatni a domboldalt.
Ez itt már a felső rész, gyakorlatilag egy íves kuloár. A bokrok mögött halványan látható egy törésvonal. Az valójában egy inflexiós pont, utána meredeken zuhan le a domboldal. Ott kellett feljönni és nyilván lemenni is. A völgy alja látszik ugyan, de az arányok nem érzékelhetőek. Nagyjából 200 méterrel vagyunk magasabban.

DSC_4738

Ez a kép körülbelül a domboldal közepén készült, azaz ekkor már csak száz méter volt a szint. De azért itt is látszik, milyen kicsinyek a felfelé igyekvő emberek. És látszik az is, hogy nincs kitaposott ösvény, csak mély, beszakadós hó.

DSC_4741

Visszatérve a sztoriba. Nos, a lereszkedés sem volt kispálya. Gyermeki örömmel vettem észre, hogyan jönnek elő a gyerekkori reflexeim. Azok az idők, amikor a Bükkben a hó barát volt, játszótárs, nem pedig félelmetes akadály. Belesüppedtél? Nevess rajta. Majd kimászol valahogyan. Őszintén, mi jobb van annál, mint hogy hemperegsz egyet a hóban? Ha már így is, úgy is belesüllyedsz. Volt olyan, hogy térdre buktam, de nem kezdtem el pánikolni, a bal kezemet kitártam, hogy egyensúlyozzak, jobb kezemmel hátravágtam a túrabotot és azzal fékeztem le magamat. Olyan pózban csúsztam lefelé pár métert, mint egy kivénhedt operaénekes. Ollé. A lejtő legalsó harminc méterén pedig, ahol már jegesre volt taposva az ösvény, vettem egy lendületet és lecsúsztam a hatalmas bakancsomon (fiam szerint birodalmi lépegető).

Kicsit furcsa volt, hogy a leegyeztetett helyen álldogáló Nej rá sem bagózott a mutatványra.

Aztán kiderült, hogy amit én Nejnek néztem felülről, az a kötélpálya alján lévő ütéscsökkentő gumiabroncsköteg volt. A leányzót nem láttam sehol. Nos, az történt, hogy a nagy ijedtségben félreértelmezte az sms-eket és elindult lefelé az ösvényen, keresni a kötélpálya végét. Mely fönt volt ugye, a fekete út tövében. De aztán némi nehézségek után megtaláltuk egymást.

DSC_4719

DSC_4725

Innentől már nem volt semmi extra. Emelkedők, lejtők. Kihasználtam a lehetőséget és nekiálltam tanítgatni az alföldi múltú Nejt. Hogyan kell közlekedni különböző túrautakon: puha havas emelkedőn/lejtőn, jeges emelkedőn/lejtőn. A technikák közül hogyan lehet eldönteni, melyiket használjuk. És legfőképpen mindegyiket begyakorolni, hogy adott esetben tényleg bármelyiket használhassuk.

Ezt legszívesebben megrajzolnám, ha lenne még kedvem ilyesmiket csinálni. Ahogy a Mester folyamatosan magyarázza a Tanítványnak, hogyan kell közlekedni a különböző téli terepviszonyokon, alaposan bemutatva minden technikát, aztán előremegy, hogy a Tanítvány zavartalanul gyakorolhasson, csakhogy egy jeges részen akkorát perecel, hogy beleremeg az Univerzum, de amikor tápászkodik felfelé, csak azt nézi, laposan, sunnyogva, hogy vajon a Tanítvány látta-e?

A túra útvonala:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Ahogy haladtunk a kocsi felé, úgy lett egyre ólmosabb a levegő. Egyre nehezebb lett a járás, egyre inkább elkezdtek fájni olyan porcikák, melyeknek létezéséről korábban még csak nem is tudtunk. Hazafelé vezetve beálltam egy kényelmes tempóra, harmadikban, emelkedőn, hatvannal. Aztán fel kellett váltanom negyedikbe, és a kuplungolásnál azt hittem belehalok. Mert addigra teljesen elmacskásodtam.

Itthon kettéborítottunk egy sört, mert ennyi azért kell, gyors cipőcsere (mindkettőnk lábát meggyötörte valamennyire az új bakancs) és irány a Kulipintyó.
– Adjatok egy lovat, éhes vagyok – hajtogatta Nej.

Szerencsére volt hely az alsó szinten (azt valahogy jobban szeretem, olyan ólmeleg), elmentem, mutattam a pultnál a csajnak, mekkora csülköt (golonkát) szeretnénk (vigyorgott), magamnak meg kértem egy magyar módra készített tócsnit (vastag tócsi, tejföllel, durva adag csülökpörkölttel). Mert most belefért. Mindkettőnk órája szerint a mai akció 2850 kalóriát ért, mely hozzáadódott a normál 2000 közeli kalóriához, szóval ha hatalmas csülköt akarunk enni, azt tényleg most kell. Nos, necces lett. Nej kapott egy 90 dekás csülköt, mely a csont levonása után 70 deka maradt. 2360 kalória. Azért ez kemény.

IMG_20180313_161739_HDR

IMG_20180313_161847_HDR

IMG_20180313_164340_HDR

Én megúsztam 700 kalóriával, de az órám megint bemutatta, mekkora undok tud lenni. Közölte, hogy oké, tényleg jár nekem a 2850 kalória, de ő inkább levonna belőle 560-at. És le is vont. Ez látszik a Garmin Connect-ben és ezt küldte át a MyFitnessPal számára is. Nem mintha nem lenne mindegy, hiszen ekkora brutális kalóriákat nem lehet csak úgy lefogyasztani, de azért úgy belerondított a jó hangulatba.

Sétáltunk felfelé a szálláshoz.
– Azt hiszem, én még eszek csokit. Jól fog esni – jegyeztem meg.
– Csokit? Ugyan már! Golonka sört kíván! – vigyorgott Nej.

Aztán itthon, miután beírta a kalóriákat.
– Nos, hogyan állsz? – kérdeztem.
– Golonkának a kurva anyját! – morogta. Simán lenullázta vele magát.

Aztán még esti technika. Fényképeztem egy csomót mobillal. Megpróbáltam áttenni a laptopra. Azt hiszed, sikerült? A Dropbox egyszerűen csak wifin keresztül hajlandó fényképet feltölteni (már amikor), hiába mondom neki, hogy nyomjad már mobilneten is, mert nincs más. Cseszik rá.
Oké, akkor Onenote. Egy újabb idióta. Ezt már rá lehetett venni, hogy szinkronizálja fel, akár mobilneten is. Viszont a laptopon lévő kliens az istennek sem szedte le a fájlokat. Mert csak. Egyszerűen nem értem. Miért olyan nagy kihívás egy fájlszinkronizáló klienst írni? Mert szemmel láthatóan az.
Végül dafke bedugtam egy usb kábelt és azon másoltam át a fényképeket. Old school.

Megnéztem a napi felvételeket. Piszkosul hiányzik a fejkamera. Azt a kalandos lejövetelt jó lett volna rögzíteni. Kézi kamerával esélyem sem volt.

Láncban két szivar, két sör. Jól estek. Utána pakolások, blogolások. Pedig megint korán kellene feküdni, hiszen holnap újabb nagy túra lesz.
Kaland az élet.

Zakopane. Majdnem. 03/06

Zakopane
2018.03.12; hétfő

Éjszaka szélvihar. Reggelre pedig a megszokott, szürke ég, mely eltakarta a hegyeket, cserébe esőt adott. Bőven.

Na, itthon vagyok. Két évvel ezelőtt pontosan ez volt, tíz napig.

Alhatunk, ameddig akarunk, utána pedig csendes délelőtt. Le lehet kezelni a felszerelést, kávézgatás, egy-egy sör. Meteorológia, túrák átnézése.
Kényelmesen megírtam az utóbbi két nap történetét is.
Időközben előtolakodott a nap, de a szélvihar maradt, így innentől oldalról esett az eső. Szerencsére a kunyhó fűtése még sok is.

DSC_4790

Délben jobb lett az idő, elindultunk a városba. Mondom, két évvel ezelőtti menetrend. Ebéd a Kulipintyóban, egy jófajta bigos. Gyakorlatilag üres volt az étterem. Csak mögöttünk ült egy család. Ahol a kisgyerek azzal szórakozott, hogy átnyúlt a faragott háttámla rései között és a hátamat ütögette.

Aztán mentünk tovább a belvárosba. A szelek szárnyán. (Nem, nem a káposzta miatt.) Akkora szélvihar volt, hogy ihaj. Nem lettünk volna a hegyekben.
Vettünk hűtőmágnest. (Örület, de zakopánei még nem volt.) Vettünk Nejnek vastag gyapjúzoknit. Én már rutinosan az öklére tekertem egyet, az eladó elismerően bólogatott.
– Ember, megszenvedtem ezért a tudásért – volt a mosolyomban. Majd megkérdezte, honnan jöttünk. Magyarországról. Remek. Akkor hanyas lába is van a hölgynek? – kérdezte meg magyarul. Ennyit a zseniális technikámról.
Aztán vettünk nekem sapkát. Ganxta Józsi.

IMG_20180312_153231

Innen még jó nagy kerülővel elmentünk a buszpályaudvar melletti Teszkóba és bőven nem bántuk meg. Olyan finom kenyeret vettünk, hogy csak ezért vissza fogunk járni, pedig négy kilométerre van tőlünk. Jól be is vásároltunk, aztán a telepakolt szatyrot ketten közrevettük és úgy cipeltük fel a rohadt hosszú emelkedőn.
– Nagyon jó. Úgy visszük a söröket, mint a fiatalok a gyereküket – jegyeztem meg.
– Vissza a gyökerekhez. Emlékszel, amikor így vittük a koleszba sporttáskában a piát?
– Ja. A porta mellett óvatosan, hogy ne zörögjenek az üvegek.

A telep elkezdett kiolvadni. A napocska ugye süt, a szél ezerrel fúj, Janek meg veri fel a jeget. Délután négykor értünk haza (igen, továbbra is másolva a két évvel ezelőtti menetrendet), ki tudtam ülni a ház mellé egy szivarra. Remek.

A séta útvonala:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Már azt hittem, hogy mára nem jut semmi technikai indíttatású káromkodás, de aztán persze megjött. A fitnesz órám azt mondta, hogy ugyan szép volt ez a 9,5 kilométer séta, különösen a cuccal kapaszkodás felfelé a meredeken, igazából ez testvérek között is megvolt 750 kalória, de amikor a szoftver lekönyvelte az adatokat, levont kétszázat. Csak. Oké, lehetne rá legyinteni, ha ez az egész mögöttes infrastruktúra nem ezeken a számokon alapulna. Mert ilyenkor elszakad a tényleges valóság az óra által elképzelt valóságtól és idő kell, mire ismét egymásra találnak. Nyilván ez sem tragédia, csak… hosszú. Egyszer majd kifejtem.

Utólagos betoldás. Vasárnap nyomoztam egyet, meg törtem is a fejemet és azt hiszem, már értem. Nem, nem szakad el senki a valóságtól. Csak a modell olyan, hogy időnként furcsa, nehezen értelmezhető számokat dob ki. Az egész mögött a némileg misztikus BMR és az aktív kalória meghatározása áll, de ezeket nem itt fogom kifejteni, hanem – ahogy fentebb is jeleztem – egy másik írásban. Mindenesetre a szövegből már nem vettem ki az órát froclizó megjegyzéseket, még ha utólag nem is jogosak. _Akkor_ bosszantott a jelenség.

Folytattuk a régi menetrendet. Pihi, netezgetés. (Megosztott mobilnettel, mert a wifi ugye elhalálozott.) Vacsora. Utána még bekopogtam a mai nap krónikáját.

Vodka. Alvás. Holnap megint szopunk fent a hegyen. Remélem.

Zakopane. Majdnem. 02/06

Majdnem Giewont
2018.03.11; vasárnap

Reggelre lemerült a fogkefém akksija. A töltője otthon. Nem valami nagy katasztrófa, persze, apró bosszúság csak, de megadta az alaphangot.

Reggeli, fizetés, korán irány a hegy. A meteorológia szerint reggel még napsütés, déltől viszont elbújik a nap. Nincs mese, ilyenkor menni kell, méghozzá korán.

A körülmények nem igazán nekünk kedveznek. Hanem mindenki másnak. Ugyanis remek idő van és vasárnap. Fél Lengyelország itt van. A hegyen brutál nagy a hó, időnként kilógnak az ösvényen a fenyőfák csúcsának pár centis végei, időnként átsétálunk valamin, amiről kiderül, hogy egy asztal van alattunk padokkal. Ha lelépünk az extrém szűk, kitaposott ösvényről, akár egy métert is süllyedhetünk.

DSC_4699

Azaz szűk ösvények, baromi nagy tömeg. Egy hétre jöttünk, akár ki is hagyhatnánk a napot, de a Tátra egy kurva, ha jó az idő, el kell dobni kapát-kaszát és menni kell. Még akkor is, ha fél Lengyelország fent van.

Mental note: leszokni arról, hogy kurva. Az itt is ugyanazt jelenti. Legyen helyette mondjuk örömlány.

Ínyenceknek: a Strava Flyby még 10 embert dobott ki ezen a napon, erre a terepre. Mármint akik ugyanazon az útvonalon jártak, ugyanakkor, amikor mi, és Strava-t használtak. Az eddigi rekordom a Bakonyban volt. Kettő.

Felfelé elcsodálkoztam. Egy csomóan síléccel jöttek. Túrázni. Nem, nem lesiklani. Gyalogolni az erdőben.

DSC_4638

Aztán a végén már érthető lett. Mit nem adtunk volna mi is egy jófajta hótalpért.

Tulajdonképpen vettem is még januárban két párat, online. 60e pénzért. Aztán amikor a Decathlonban megláttam, mekkora nagy dögök ezek, inkább visszaadtam. Kizárt, hogy ilyesmivel a hátunkon túrázzunk. Vettünk helyette masszív bakancsokat.

Habár nagyon kellemes látványt nyújtanak a nagy hegyi tisztások, de én nem kedvelem őket. A legjobb hely az eltévedésre. Kilépsz a túraútról, ott van előtted egy több négyzetkilométeres rét – és fogalmad sincs, hol fog folytatódni az ösvény. Na most ez kiegészült azzal, hogy 1400 méter körül vadul csapott le a szél a rétre, a hóréteg vastagsága pedig meghaladta az egy métert. Eddig a fák között, keményre taposott ösvényen jól lehetett haladni, innentől viszont lépten nyomon beleszakadtunk, hol csak bokáig, hol combtőig. (Nem, nem túlzok.) A túrabotom markolatig csúszott bele a hóba. (A magunkkal hozott hótányért nem tudtam rögzíteni. Vagy a felszerelés nem kompatibilis, vagy én.)

DSC_4664

Szerencsére a tisztás közepén volt egy kocsma. Leültünk mellette, kifújtuk magunkat. A táj egyébként gyönyörű volt. Ezerrel sütött a nap és ha van elképesztő látvány, akkor egy havas hegyekkel körülvett magashegyi tisztás, tűző napfényben, egészen biztosan az.

DSC_4675 Stitch

Megettük az egyes számú csúcs-csokit, ittunk egy kis vizet és mentünk tovább, a hágó felé.
Annyira szép volt a látvány, hogy úgy gondoltam, egy ideig fejkamerával megyek. Ja. Bekrepált a gopro. Bekapcsolni még be lehetett, de semmi gombra nem reagált, kikapcsolni sem lehetett. Kész. Mikor máshol?

Természetesen a tisztásról kifelé elböktük az utat. Ami jelen esetben nem volt nehéz, mert nem látszott belőle semmi. Mentünk a nyomokon. Mentünk? Harcoltunk. Itt ugyanis nem volt sehol sem keményre taposott ösvény. Még akkor haladtunk a legjobban, ha korábbi lábnyomokba lépkedtünk, dehát ezek is térdig süppedtek. Gabin láttam, hogy végig abban reménykedett, hogy egyszer csak feladom és visszafordulunk, de már nem voltunk messze a hágótól, makacsul mentem előre. Ő meg morogva utánam.

DSC_4696

Aztán bevadult a terep. Azt mondod, hová? Hiszen már eddig is vad volt? Nos, rá tudott tenni még egy lapáttal. A GPS szerint nem a túraúton mentünk, az ugyanis egy völgyben araszolt felfelé, a téli ösvényt viszont – a lavinaveszély miatt – felterelték egy domboldalra. Csakhogy itt meg vastagon állt a hó, letaposott ösvény nem volt. Lépésről lépésre szenvedtünk felfelé. Nyilván itt gyűlt össze a legnagyobb tömeg. Azaz nem csak az időjárással kellett küzdenünk, hanem az örömlány lengyelekkel is. Nem, nincs velük született túrakultúrájuk. A vasárnapi túrázók ugyanolyan bunkók, mint a magyarországi megfelelőjük. Tényleg olyan volt, mint az a klasszikus középkori affér, amikor egy patak felett átdöntött fatörzsön egyszerre találkozik két legény és megharcolnak azért, hogy ki mehessen először át. Itt, a hegyen, aki veszített, az derékig süppedt. Nej fel is adta. Megegyeztünk, hogy nem csináljuk meg a körtúrát. Nej visszamegy a kocsmáig, én még felmegyek a hágóra, onnan a Giewont-ra, aztán visszafelé felszedem.

Háát… Mentem felfelé. Harcoltam. Egy idő után én is átváltottam bunkó üzemmódba. De nagyon vacak volt az út. Aztán egyszer csak észrevettem, hogy mindkét cipőmről elhagytam a nyuszitalpat. (Ez egy olyan fémtüskékkel kivert gumidarab, mely megnöveli a bakancs tapadási képességét.) Megálltam. Ez nem vicc. Még három túrát tervezünk, ebből az egyikről konkrétan tudom, hogy enélkül nem tudjuk megcsinálni. Visszanéztem. Most ezen a meredeken végig kellene verekednem magam lefelé a tömegen azokért a talpakért, a fene tudja, hol találom meg őket, aztán megint végigharcolni magam felfelé, majd ha felértem, akkor ugyanezen a terepen lefelé verekedni. Ez volt az a pont, ahol én is feladtam.
Lefelé a létező legerőszakosabb módon nyomultam, szerencsém volt, két mély nyomban meglettek a talpak. Aztán persze volt olyan is, ahol vesztettem. Mert gyenge voltam. Egy fiatal pár a szűk ösvényen rendezte a szerelvényeit. Vagy három percig vártam, de szemmel láthatóan leszarták a nagyvilágot. Se nem siettek, se félre nem húzódtak addig, amíg elmegyek mellettük. Végül eluntam, kiléptem oldalra húsz centit… és beszakadt alattam a hó, orra estem és elkezdtem csúszni a mélység felé. Széttettem a kezemet-lábamat és sikerült befékeznem magamat. Majd lassan megfordultam, és még mindig fekve visszakúsztam az ösvényre. Felálltam, leporoltam magamat. A pár gyakorlatilag észre sem vett, továbbra is a zsákjaik madzagjait igazgatták.
– Kösz a semmit! – mordultam rájuk. Nem foglalkoztak vele.

Illusztrációként itt van egy nyári kép.

giewont-k

A piros vonal jelzi, nagyjából hol fordultam vissza. Látható az is, hogy a téli útvonal mennyire máshol ment: a hivatalos út a mélyedésben jön fel.

Nejt hamar utolértem. Innentől kettesben araszoltunk vissza a kocsmáig. Most már okosan inkább a fák között mentünk, a nyári ösvényen, így kikerültük a süppedős részt.

A mai nap tanulsága. Hágóvas. Nekem ugyan van, de olyan, mely csak peremes bakancsokra rögzíthető. Sajnos az a bakancsom, melyhez vettem, idővel tönkrement, azóta pedig csupa olyat vásároltam, melyeknek nincs megfelelő pereme. (Elég drága mulatság egy ilyen cipő.) Itt, fent a hegyen figyeltem ki, hogy van olyan hágóvas is, melyhez nem kell perem, ráadásul nálunk is kaphatóak ilyesmik. (Egyik, másik.)
Megvannak a karácsonyi ajándékok.

Utólagos betoldás. Mert én, meg a lustaságom. Itthon előástam azt a régi hágóvasat és dehogyis peremes, sima kötözős. Ráadásul patent felment a réginél három számmal nagyobb bakancsra is.

IMG_20180319_095650

A pihenőben megettük a második csúcs-csokit. Aztán innentől lefelé már laza séta volt. Legalábbis az eddigiekhez képest.

A túra útvonala:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

A szállásra bedobtuk a cuccainkat, majd átöltözés nélkül mentünk a sarki Kulipintyó étterembe.

– Adjatok egy lovat, meg akarom enni! – jelentette ki Nej.

A Kulipintyó tömve volt. Még a lépcsön is alig tudtunk lejönni az emeletről, olyan forgalom volt. Nejnek lekonyult a szája.

Szerencsére a belvárosi tejbüfé létrehozott itt kint is egy üzletet (még az étlap betűtipusa is megegyezett), jobb híján beültünk oda… és kajáltunk egy hatalmas nagyot. Finomat. Én egy tócsiba csavart pörköltet, Nej egy menüt, húslevessel, meg valami pecsenyhússal. Alig bírta megenni. Ja. Ló.

015

Aztán kaja közben az órám magától lezárta a track-et. Csak úgy. Később derült ki, hogy valahogy bekapcsolódott az autosave.

Komolyan mondom, minél több technikával mászkálok, annál több a bosszúságom. Aztán a végén meg a technika hőbörög, hogy csökkentsem a stresszt. Amit többek között a technika okoz.

Ja, gopro. A szálláson megvártam, míg felmelegszik és megint összeraktam. Ugyanaz. Ez végképp megdöglött.

Kaja után bolt. Zárva. Nyitva kellett volna lennie, de kiraktak valami lengyel cetlit, hogy bocsi, mégse. Másik bolt. Az emlékeim és a térkép szerint is léteznie kellett volna. Csak az épület volt ott, a bolt nem. Távolabbi bolt. Itt már cetli sem volt. Ja, ennek is nyitva kellett volna lennie. Végül egy kávézóban(?!) vettünk kenyeret, sört és csokit.
Némileg elegünk volt már a hétvégéből.

Séta felfelé a jeges kaptatón. Nej belémkarolt. Hogy ne essen el. Jött velünk szemben egy idős apáca. Széles mosoly suhant át az arcán, látva, hogy egy pár, még ötven körül is egymásba karolva andalog.

Végül csak hazaértünk. Gyógyvodkák. Az órám szerint nem ért semmit a stressz ellen. Aztán hosszú időn keresztül a cuccok karbantartása. Komolyan, kifejezetten várom már a holnapi esős napot. Végre lesz időnk utolérni magunkat.

Este pedig elment a wifi. Nem is jött vissza egész héten.

Az órám megint ugyanazt mondta lefekvés előtt, mint tegnap: meg fogsz dögleni, ha nem váltasz valami kevésbé stresszes életmódra.
Elküldtem az örömlány anyjába.

Zakopane. Majdnem. 01/06

Előkészületek

Ismét Zakopane. De most nem remeteség. Hanem mászkálás. Lehetőség szerint a Tátrában. Nejjel.

Habár ugyanoda, az egykori kábelfelvonó végállomás telepére épített faházas ligetbe terveztem menni, de a szállásfoglalás nem volt kanyaroktól mentes. Ahogy illik, weblap, foglalási adatok megadása. Másnap jött a válasz, ékes lengyel nyelven. Google translate. Azt írták, hogy a kért időszakra van 80 zloty-ért domek. Kell? Megakadtam. A weblapon ugyanis 100 az ára. Akkor ez valami sufni? Visszakérdeztem. Nem kellett volna. Ezzel tértünk le az ösvényről, bele a dzsungelbe. Egy hétig nem jött válasz. Írtam, hogy sürgős választ kérek. Közben ugyanis a biztonság kedvéért lefoglaltam booking-on keresztül a közeli kempingben az utolsó faházat. Kétszer annyi pénzért. Nyilván a lemondási határidő előtt szerettem volna tisztázni a helyzetet. Jött a válasz, hogy igen, ez az a fajta kunyhó, melyet keresek. Oké, akkor kell. Erre megint nem jött válasz. Vártam egy hetet. Ez így nem oké. Kell a visszaigazolás, meg emlékeim szerint előleget is kell utalni. Rákérdeztem, hogy mennyit kell utalnom. Megint nem jött válasz. Írtam egy határozottabb levelet, hogy most azonnal válaszoljanak. Na, erre megjött a megerősítés, miszerint igen, véglegesítve lett a foglalás és nem kell előleget fizetni.
Huh, megnyugodtam. Tovább is küldtem a levelet Nejnek. A kempingben lévő faházat meg lemondtam.

Aztán idehaza beköszöntött a tavasz, de mi keményen visszakúsztunk a télbe.

Utazás
2018.03.10; szombat

Zűrös hétvége, kapkodós pakolás. Alapvetően laza hetem volt, de valahogy péntekre minden besűrűsödött. Délután négykor még vadul dolgoztam. Hatra meg már öcséméket vártuk. Meg Barnát, aki hazalátogatott.

Szombaton korai indulás. Ha bezár a zakopánei telepen az iroda, akkor a mindenes bácsikától kell elkérni a kulcsot, aki egy kukkot sem tud angolul. Nekem meg voltak előérzeteim.

Jogosan.

Eseménytelen út után délután háromkor érkeztünk meg. Bementünk az irodába. Bemutatkoztam, majd közöltem, hogy van egy foglalásom. A hölgy és a férfi egymásra néztek, majd közölték, hogy nekem nincs olyanom és egyébként is, semmi helyük sincs.
Oké, előszedtem a legelső visszaigazolást.
– Á, ez kevés – kiáltott diadalittasan a nő – Magának még vissza kellett volna jeleznie, nekünk pedig visszaigazolni a visszaigazolást!
– Megtörtént.
– Nem történt meg.
– De, ismerem a dörgést. Direkt rákérdeztem.
– Nem kérdezett rá.
– Maguk válaszoltak is.
– Nem.
– De.
– Nem.
– De.
– Nem.

Huh. A legutolsó visszaigazoló levelet persze nem nyomtattam ki. Elsuttogtam egy fohászt a Mobildata istenéhez és a Roaming istennőjéhez, majd nekiálltam megkeresni a levelet a mobilomon. Nagy szerencsére az a példány meglett, melyet Nejnek forwardoltam.
Odatoltam a nő orra elé.

Hosszú csend. A nő vadul keresett a gépben. Aztán odahívta a hapsit is. Élénken vitatkoztak.

Persze én sem voltam nyugodt. Piszokul nem leszek kisegítve, ha elismerik, hogy igazam van, de szállásom, az nincs.

Végül a nő közölte, hogy ugyan nem tudja, mi történhetett a nyilvántartásukkal, de ez minden kétséget kizáróan egy szabályos visszajelzés, szóval jár nekünk egy domek, kész szerencse, hogy még elő tudnak halászni egyet a vésztartalékból. Megköszöntük, majd kulccsal a kezemben kijöttünk.

– Te, ez most vagy egy szerszámoskamra, vagy egy luxuslakosztály lesz – tippelgetett Nej.

Nos, nem. Sima domek lett, annyi extrával, hogy volt fűtés a fürdőszobában. Meg jó helyen volt.

IMG_20180312_153457_HDR

Bepakolás után egyből toltam egy vodkát. Utálok veszekedni. Nej sóvárogva nézte. Neki még egy nap van hátra az antibiotikum kúrából.

Azt azért tudni kell, hogy ezek a faházak nem túl nagyok. Két évvel ezelőtt egyedül, egy hátizsáknyi cuccal kényelmesen elfértem, de most ketten vagyunk, autóval. Jó két órán keresztül csak pakoltunk, körletet rendeztünk.

Utána meg headbang a falon.
Nem raktam be túrakabátot.

Vastagon áll mindenhol a hó. Négy nagy túrát tervezünk a Tátrába. Az időjárás-előrejelzés szerint akár össze is jöhet.
Erre csak egy könnyű autóskabátom van.
Szombat délután.
Vasárnap pedig menni kell, mert az időjárás nagy úr.

A sarkon Columbia bolt. Hát, ember… ahogy bementünk, rögtön becéloztam a leárazott cuccokat. Mezei akciós kabát 500-700 zloty között. Nem akciós kabátok 1000-2000 zloty között. (Olyan 74,5 a váltószám.)
Megvárom, amíg kiszámolod.
Neked is az jött ki, hogy az akciós kabátok 38e – 52e között vannak, a többiek meg 75e-150e között? Elképesztő. Mindez olyan kabátokért, melyek inkább divatcikkek már, mint valódi túrakabátok.

Nekem tök jó lett volna egy Decathlon, valami 5e forint körüli, szélálló kabáttal. De Decathlon legközelebb Krakkóban van, rohadt messze. (Nem is távolságban, inkább időben.)

Aztán jól felhúztam magamat. Egyszerűen minden szétesett. Bementünk egy tejbárba zsureket enni, már majdnem megrendeltem, amikor kiderült, hogy csak a forintos pénztárcám van nálam. Visszamentünk a szállásra, erre ott jutott eszembe, hogy elfelejtettünk pénzt kivenni az automatából. (Holnap reggel fizetni kell a szállást.) Persze ha korábban jut eszembe, akkor már a tejbárban lett volna nálam zloty. Kifújtuk magunkat, aztán irány vissza a városba. Ekkor már volt nálunk lengyel pénz, ettünk krumplilevest. Végig két ordítozó kisgyerek mellett. Aztán – megint egy váratlan fordulat – még éppen elértünk egy InterSport üzletet, szombaton, késő délután, de annyira későn, hogy kifelé már kulccsal engedtek ki. Itt sikerült vennünk 200 zloty-ért egy fapados Kilimanjaro kabátot. Ez már annyira nem tragikus ár, de ha belegondolok, hogy otthon az előszobaszekrényben van 6, különböző erősségű túrakabátom, kifejezetten bosszantó.
Viszont megoldódott a probléma. Ha nincs ez a húzás, akkor mehettem volna kabát nélkül, sima polárfelsőben. Amitől már előre fáztam.

Aztán még sétálgattunk. Ahogy Nej mondta, tulajdonképpen estére minden rendbejött. Van szállásunk, ettünk zsureket, lett túrakabát, ettünk tejkaramellát, gorál sajtot, ittam sört és vodkát, sétáltunk is. Mi kell még? Hát, ja. Csak nekem annyira kiszőrösödtek az idegszálaim, hogy átütötték a bőrömet.

“You have very few restful moments today. Remember to slow down and relax to keep yourself going.”

Ezt vágta hozzám az órám a nap végén.

És most nincs pihenés, mint két évvel ezelőtt. Holnap rögtön jön a legnagyobb vad, a Giewont.