Sörkolbászbringa a Duna mentén 13/15

Komárom
2019.08.22; csütörtök

Távolság: 90,3 km.
Szint felfelé: 270 m.

Reggel enyhe szél, ragyogó napsütés. Nézzünk meteorológiát, mert ugye minden reggel az határozza meg a tevékenységek sorrendjét.
– Azt mondja, hogy esik az eső – olvasta fel Nej a mobiljából.
– Micsoda? – néztem körbe. Felhő sehol, süt a nap.
– Azt is mondja, hogy egész nap esni fog.

Hát, izé. A sátorral nem viccelünk. Akkor először összecuccolunk és csak utána reggelizünk.

Ez egyébként egy érdekes kemping. Valójában egy hotel, mely mellékesen hasznosítja a hátsó udvarát is, de nem az a lényeg. Hanem az, hogy a vízierőmű mellett építettek sportolási célú csatornákat is, kihasználva, hogy szép nagyot esik a Duna. Milyen sportok? Vadvízi evezés, rafting. Hiszen vadvízből az erőműben van bőven.
Itt konkrétan van egy tükörsima csatorna, kezdőknek. Ebben csak belógatott rudak vannak, melyeket kerülgetni kell. Mellettük viszont van egy whitewater és egy rafting pálya, melyek… ejha. Reggel kisétáltam és pont elkaptam egy pacákot, aki gyakorolgatott. Én simán betojtam a parton, pedig csak néztem, hogy mit csinál. Nagyon durva sport ez.

Aztán indulás. Az ígéretnek megfelelően rögtön eleredt az eső. Délig el sem állt.

Na most, sokmindent el lehet mondani a környékről. De az senkinek soha nem jutott még eszébe, hogy a Dunacsúny – Bős közötti szakaszt szépnek nevezze. Nem is az. Különösen szürke, monoton esőben nem az. Üzemi csatorna. A Dunát hatalmasra duzzasztották, egy Duna-tó lett belőle. A gát viszont tiszta beton, alul vastagon bekátrányozva. Ugyanilyen a túloldalon a part is. A kerékpárút kiváló minőségű, gyakorlatilag elmenne osztrák bringaútnak is. Egyenes, gyors, hatékony. Csak éppen semmi infrastruktúra sincs. Nemhogy büfé, de még csak egy nyomorult pad sem. 30 kilométeren keresztül. Nem lehet mást csinálni, csak folyamatosan tekerni. Lélekölő.

Értem én, hogy gazdaságilag, illetve árvízvédelmileg nem is lett volna olyan rossz eredeti formájában mégis megépíteni a Bős – Nagymaros rendszert, de elég végigbringázni a köztes gáton a szlovák duzzasztás mellett, aztán kajakozgatni, kenuzgatni néhányszor a Szigetközben… ordító a különbség.

Nos, gondolhatod, az első falunál, Szapnál lezúztunk balra, be egy csárdába.

Napi menü (menzaszint), két korsó Krusovce. aztán elpilledés. Olyan nehezek lettünk, mint a bálnák. De mikor volt utoljára olyan, hogy ráborsoztam, rásóztam volna egy zöldséglevesre? Ember, 12 napnyi kolbász és péksütemény van mögöttünk.

Utána egy ideig a közúton mentünk, majd Medve előtt visszatértünk a töltésre. Amilyen profi volt eddig a kerékpárút, annyira vacak lett innentől. Murvás, de nem az a kemény murvás, hanem az a mély, süppedős fajta. Amelyikben jobb esetben csak elakad a bringa, rosszabb esetben meg felborul. Egy ideig mentünk a töltés melletti földúton, de látszott, hogy ez nem fog sokáig működni.
Csakhogy nem tudtunk menekülni sem. A helyi kitáblázott kerékpárút már régen elment észak felé, jó nagy kerülőt leírva. Az egyedüli megoldás az volt, hogy kivergődünk valahogy a közeli műútra, aztán megyünk az orrunk után. Szerencsére egyszer közel is kerültünk az úthoz, ráadásul volt egy összekötő földút is.
A végén méteres átmérőjű tölgyfák keresztbefektetve. Több sorban. Elég határozott jelzés, hogy ember, ne gyere ide be. Csakhogy mi ki akartunk menni. Valahogy átszenvedtem a baromi nehéz bringákat rajtuk, de az enyémnek az alját odaütöttem és az egyébként is törött láncvédő elmozdult, sajnos visszapattinthatatlanul. Innentől olyan hangja lett a bringámnak, mint egy traktornak. Letéptem a faszba. Nej persze sikoltozott. Valahogy nem látja át egyből a durva, de logikus megoldásokat. A bringámból meg lassan cross terepkerékpár lesz, sorra eltűnik róla minden kényelmi felszerelés, a végére jó, ha két kerék és egy puszta váz marad belőle. De remélem, hazavisz.

Ha hazaérek, egy hétig kezet fogok mosni. Kényszeresen.

Innentől közúton folytattuk.

Kolozsnéma. Az első bravúr. Hogy észrevettem a fák alatt egy bezárt, de öt perc múlva nyitó boltot. Aztán éppen a jól megérdemelt Fácánunkat kortyolgattuk a bolt előtt, amikor megszólalt a falurádió. Ember, ezer éve nem volt ilyesmiben részem. Először lement az “Egy szoknya, egy nadrág” sláger. Majd többször is bemondták, hogy holnap gyümölcsárusítás lesz a főtéren, holnapután meg zárva lesz a bolt. Meg ilyenek. Tátott szájjal hallgattuk.

A második bravúr az volt, hogy Őrsújfaluban kifigyeltem – bringáról, 18 km/h sebesség mellett – hogy a cukrászdában csapolnak sört is. Mert egyébként nem igazán voltak sörforrások. Nem gondoltam volna, de a mai nap is igen sivatagosan alakult. Az út fele a kihalt gáton, a másik felében pedig szinte semmi bolt, semmi kocsma.

A cukrászdából, ahol sört csapoltak, jókedvűen álltunk fel. Azért van még remény. De az optimizmus csak a bringáig tartott. Eleredt az eső. Komáromban. Ahová a meteorológia egész nap nem ígért esőt. Sóhaj. Rakhattuk fel újra a ponyvákat. Aztán irány a város.

A legszarabb élményem volt az utazás során.

Délutáni csúcsforgalom egy bevezető főúton, még a szlovák oldalon. Autók, kamionok között. A csepegős esőből pedig egy virtigli felhőszakadás lett. Toltuk, toltuk. Szerencsére volt egy elég széles leállósáv, szóval végülis elvoltunk, de egy barom oldalról betette a kocsija orrát a leállósávba, ezzel belelökött a forgalomba, az utat meg éppen javították, a normál sáv 5 centivel mélyebbre volt marva, mint a leálló, amikor pedig megpróbáltam visszamenekülni, a hegyesszögű felmászást nem kultiválta a bringám, azaz akkorát taknyoktam, mint egy ház. Főúton. Csúcsforgalomban. Felhőszakadásban. Persze, ordítottam, toporzékoltam, a köcsög meg ki sem mert szállni a kocsijából, aztán megvizsgáltam magam, hmm, minden oké, megvizsgáltam a bringát, ott már nem, de javítható. Továbbmentünk. Párszáz méterrel arrébb volt Billa, oda úgyis be akartunk menni, leálltunk. Bementem. Vásároltam. Erre amikor kijöttem, a felhőszakadásnak nyoma sem volt. Ezerrel sütött a nap.
Mi van itt, valaki kicserélte az augusztust egy kibaszott áprilisra?
Helyreigazítottam a kormányt, kifüstölögtem magam és mentünk tovább. Hogy érezd a viccet: a felhőszakadás 8 kilométerrel a vége előtt kapott el minket, a bukás, az eső elállása, a kitörő kánikula és az újbóli leszerelés meg 5 kilométerrel. Azaz perceken múlott minden. Halló, odafent, nem lehetne már végre elfelejteni engem?

Megtaláltuk a kempinget. Kedves emberek. A recepciós hölgynek a szíve szakadt meg, amikor jeleztem, hogy nem hoztunk fürdőruhát, ő viszont kénytelen volt felszámolni a kemping mellé a strandbelépőt is. De a legaranyosabb a sorompós beengedő asszonyság volt. (Az más kérdés, hogy nyugaton ilyen, hogy külön sorompónyitogató ember, nem létezik.)
– Messziről jönnek?
– Igen.
– Honnan?
– Nagyon messziről.
– De mégis?
– Donaueschingen. 1200 kilométer.
– Szűzmáriaszentjózsefirgalomatyjanehagyjel. Mióta jönnek?
– 12 napja. Olyan napi 100 kilométer körüli tempóval.
– Uramirgalmazz. Végig sátorban aludtak?
– Igen.
– Krisztusakiamennyekbenvagysegíts.
Majd némi gondolkodás után odafordult Nejhez.
– És mondja kedves, maga is élvezi?
Amire persze az adekvát válasz az lett volna, hogy ádehogy, de a kontroll fenntartása miatt muszáj. Ehelyett Nej elröhögte valamivel.

Nincs pad. Az egész kempingben. Míért? Aki bringás, az nem hoz magával se széket, se asztalt. Márpedig volt kerékpáros rendesen a kempingben.

Mi a bécsi technikát alkalmaztuk, felnyomtuk a sátrat, berendeztük, a kaját és a piát szatyorba tettük, majd átgurultunk a strandra. Ahol tucatjával nyüzsögtek a padok és az asztalok. Fürdőruhánk ugyan nem volt, de józan eszünk igen.

Vacsi után még dühöngtem egy csomót a tetű garmin-szinkron miatt, de jó félóra idegtépő kinlódás után végül sikerült. Lenyugodhattam végre.

Ekkor kezdett el megint esni az eső.

De fedett padunk volt, nem foglalkoztunk vele. Megvártuk, amíg eláll.

Persze estére a sátorban fülledt meleg lett. Kinyitottunk minden nyílást. Melyen éjfélkor bejött az eső. Még időben sikerült berántanunk az összes zippzárat, ugyanis hosszú, durva vihar érkezett. Hogy mennyi eső esett, azt nem tudom, de a villámlós/dörgős cirkusz kitartott reggelig. Mi meg megfőttünk a sátorban.

Relive videó

Térkép

Sörkolbászbringa a Duna mentén 12/15

Dunacsúny
2019.08.21; szerda

Távolság: 87 km.
Szint felfelé: 225 m.

Reggel a kempingben: tájkép csata után. A nem megfelelően rögzített napernyők elmentek világot látni.

Vidám út lesz. Egész nap 20-25-ös alapszél, 60-as széllökésekkel. Szerencsére nem szemből, csak oldalról, de így is keményen fogni kell majd a kormányt.

Borongós volt az ég, megint kezdhettük sátorbontással a napot. Összeraktunk mindent, majd elmentünk reggelizni. Aztán hajrá. Szerencsére nem kellett sokat tekeregnünk, a bringaút itt megy tovább a kemping mellett. Ez a hely egyetlen előnye.

A szél nem is volt olyan rossz. Északi, északnyugati szelet kaptunk. Az északit blokkolta a bringaút melletti erdő, a nyugati komponens meg tolt előre.
Nyilván megjött az eső. Ponyva, dzseki fel. Így sem rossz.
Aztán jött egy elterelés. A halálom. Kényszermegoldások, kényszertáblázás, trackem persze nincs hozzá. Vacak földutak, vagy forgalmas autóutak. Ez pedig itt nem kispálya, 35 kilométer. Gyakorlatilag a hainburgi hídig. Mi a franc ez? Töltésépítés.
Csak hát… az eddigi szélvédett terepről kikerültünk a védtelen szántóföldekre. Hol szemből, hol oldalról, hol hátulról kaptuk a viharos szelet, nem tompított rajta semmi. A suhanásból vörös fejű erőlködés lett. Csak azért nem azt írtam, hogy izzadás, mert esőben, szélviharban elég nehéz izzadni.

Orthnál lett elegem belőle. Leszarom az elterelést. Menjünk a trackjeim után. Meg is találtuk az eredeti kerékpárutat. Ránézésre semmi baja nem volt. Csak át volt húzva pirossal a tábla és volt valami tessék-lássék, könnyen kikerülhető lezárás. Mi legyen? Egyszer már nekimentünk egy ilyen terepnek, akkor bejött. Itt viszont, ha gubanc lesz, akkor 20 kilométert kell visszajönnünk. Hmm.
Jött egy bácsika, bringával. Látta, hogy tépelődök.
– Ne vacakoljon, fiatalember! – kurjantott oda – Menjen csak neki bátran, jó az út.
– Biztos?
– Biztos. Csak arra figyeljen, hogy…
És itt jött egy hosszú magyarázat, amelynél sajnos három mondat után leestem a szekérről. Az öreg viszont lelkesen nyomta, időnként mindenféléket gesztikulált is a kezével.
– Hát, köszönöm – búcsúztam el.
Nem győzött meg. Különösen az utolsó gesztikuláció volt zavarbaejtő.
Visszamentem Nejhez.
– Menjünk vissza a tereléshez. Nem tetszik nekem ez az egész.
És mennyire jól éreztem. A hainburgi hídnál jött volna ki az eredeti út, egy borzasztóan meredek, szűk ösvényen, de az egész egy olyan barikáddal volt lezárva, melyet tankkal sem lehetett volna áttörni. Megkerülni meg a meredek domboldal miatt nem lehetett. Valószínűleg ezt magyarázta az öreg is, hogy a vége előtt valahol menjünk ki és keressük meg a terelőutat. Tekereghettünk volna.
Igaz, így meg a szél vette ki minden erőnket. Az a szél, amely egyébként hátszél lett volna.

A túloldalon nekiálltunk boltot keresni. Szomjasak voltunk. Éhesek voltunk. Fáradtak voltunk.

Ja. A kazetta bedarálta a pókot.
Ez nem egy kémvígjáték titkos jelszava (vö. a kankalin sötétben virágzik), hanem a szomorú valóság. Bár érzem, hogy némi magyarázatra szorul.
A Vaude bringástáska-rendszeremhez tartozik egy vízálló huzat is. Csakhogy ennek a méretezésénél nem vették figyelembe, hogy a legfelső táska tetejére még lehet pakolni. Nálam viszont itt utazik a sátor. Ha megpróbálom ráhúzni a huzatot, pont nem ér le az oldalsó táskák aljáig, menetközben rendszeresen kiakad, felugrik, szabadon hagyva a táskák oldalát. Erre találtam ki, hogy mindkét oldalon egy-egy pókkal szorítom rá a huzatot az oldaltáskákra.
A módszer szépen működött is, bár eléggé megnehezítette a huzatok le-felrakását az, hogy át kellett fűznöm a táskák és a kerék között két pókot.
Pontosabban addig működött, amíg a táskák feszesre voltak pakolva. Csakhogy az utóbbi idők defektjei miatt kénytelen voltam a súlyt egyenletesebben elosztani, ebből viszont az jött ki, hogy az egyik oldalon laposabb lett a táska. Legalábbis addig, amíg egy boltbéli bevásárlás után fel nem töltöttük.
A lapos táskán viszont nem feszült meg a pók. Ehelyett leesett. Bele a hátsó lánckerekek közé, a kazettába. A pók kampói beleakadtak a küllőkbe, a pók egy ideig nyúlt, majd megfeszült, utána lefeszítette a láncot, de közben a lánc bedarálta a pók anyagát.
Ritka ronda látvány volt.
Ja, és mikor történt? Kétszáz méterrel a bolt előtt. Ahol feltöltöttem volna a táskát.

Nem kezdtem neki egyből. Éreztem, hogy lelkileg nem állok rá készen. Előtte bementem a boltba. Vettem söröket. Sokat. Mert ez nem egy sör lesz. De nem is kettő. Meg valami kaját. Ettünk. Ittunk. Aztán leszereltem minden cuccot a bringáról, felfordítottam és indult a szarbanturkálás. Mire minden darabot kipiszkáltam az olajsaras kazettából, úgy néztem ki, mint tíz disznó. Nem egy, az egy az mostanra már az alaphelyzet.
Nej samponjával és az ivóvizünkkel valahogy kezet mostam. A boltba járó mámik már a sörnél is csóválták a fejüket, a kézmosásnál meg még jobban. Ez van.
Közben persze ezerrel kisütött a nap, jelezve, hogy de nagy marha vagy fiam, hogy egyáltalán felraktad a huzatot.
Felnéztem az égre.
– Több eső most már nincs. Értem?
Elpakoltam a huzatot. Levetkőztem pólóra.
Tíz perc múlva szakadt az eső.
Valaki nagyon utálhat engem odafönt.
Meg egyáltalán, honnan esik? Ezerrel süt a nap, semmi felhő nincs felettünk.
Nos kérem, az történt, hogy habár fölöttünk tényleg nem volt felhő, de jócskán arrébb igen, a viharos szél meg ránkhordta az esőt. Ravasz megoldás. Hogy meg is süljünk, meg el is ázzunk.
Visszaöltöztem. Visszaraktam a huzatot. Azt a bénát. Mert az egyik oldalon már nincs pók. Megette a kazetta.

Aztán szélben, esőben Pozsony.

Csak a krónika kedvéért: menetközben eltört a láncvédő műanyag a bringámon. Nagyjából visszapattintottam, hogy ne essen le. Le fog. Érzem.

Pozsonyt először teljesen ki akartuk hagyni. Volt is rá trackem. Egy. Minden más arra utalt, hogy érdemes végigtolni a Duna partján a kerülőt.
És tényleg.
Nagyon jól megcsinálták. Nekem még az volt a fejemben, hogy beton, meg gyárak, meg logisztikai telepek… ehelyett egy nagy park fogadott, fákkal, szuper bringaúttal. És.. végre… nagyon végre… igazi szlovák kocsmával. Aranyfácán. Kabátgombokért. Legalábbis az eddigi árakhoz képest.
Egy bringáskocsmába be is ültünk. Aztán alig tudtunk kijönni. Annyira jólesett a sör.

Teljesen meghülyít az időjárás. Itt ülünk egy pozsonyi parkban, fedett kerthelyiségben. Szakad az eső, borult az ég, viharos szél rángatja a ponyvákat. Simán besaccolnám este hétre az időt. Miközben fél három.

Mellettünk szlovák outis sporik, egy ideig együtt is jöttünk. Nagyjából egyszerre érkeztünk. Már a harmadik körüket isszák. Sör és tömény. Kemény dolog ez a sport.

A mai szállásunk sem mindennapi. Rengeteg variáltam, mire megtaláltam. Igen, az Ausztria utáni négy nap tervezése sokkal több időt vett igénybe, mint az előző tízé. Magyarországon az EV6 gyakorlatilag autók között megy, nem is kevés ideig főúton. A szlovákoknál viszont van egy egészen jó hírű bringaút a Duna partján. Legalábbis Dunacsúny és Bős között. Ott viszont kemping nincs.
Tudod, hol találtam végül kempinget? A dunacsúnyi erőmű tetején.
Itt megalszunk, holnap a szlovák oldalon megyünk Komáromig, utána váltunk és a magyar oldalon folytatjuk.

Nos, a hír igaz, a kemping tényleg itt van az erőmű tetején. Elég fapados. Cserébe az egész a miénk. Mondjuk a recepciós kölyök jól átvágott. Kérdeztem, van-e valami alternatív szálláslehetőség a sátor helyett, erre közölte, hogy nincs. Oké. Pedig jó lett volna, hűvös van, időnként esik az eső és viharos a szél, mindez egy préri közepén, a Duna fölött. Aztán feltoltuk a sátrat, szétnéztünk és találtunk egy csomó üres faházat. Az egyikben laktak is.
Na mindegy, kibírjuk.
Illetve… csak nézőpont kérdése.
Amikor megkérdeztem, hol verhetünk sátrat, a srác bizonytalanul körbemutatott. Bárhol.
Kihasználtuk. Felvertük a sátrat a kocsmaterasz mellé.

Így most miénk a teljes terasz. Fedett. Padok, székek, több is, mint kell. Pár lépésre a sátor. Közelben a vécé. A kuka. A bringát ki lehet lakatolni a villanyoszlophoz. Ezek közül a bécsi kempingben egyik sem volt meg.
Ja, az ár egy éjszakára 9, azaz kilenc euró.
Tényleg csak egy bajunk lehet, a terepet akadálytalanul befújó viharos szél. Nagyon idegesítő.

Legyen sör.

Kábé két kilométerrel korábban volt egy kocsma. Úgy terveztük, hogy visszamegyünk, de aztán láttam egy kiírást, miszerint senki ne hagyjon semmit a kocsiban, mert lopnak. Hát igen, megérkeztünk Kelet-Közép-Európába. A lényeg, hogy akkor a sátorban sem szabad hagyni semmit őrizetlenül. Így végül én mentem vissza hátizsákkal sörért.
Simán kiakasztottam a hapsit. Mondtam neki, hogy nyolc sör. Erre csak nézett nagyot. Hogy mibe csapolja ő azt ki? Aztán amikor rámutattam a hűtőre, hogy hideg és dobozos, akkor meg azon sopánkodott, hogy nincs is neki annyi. Puha vagy, Jenő.

Este érkeztek fiatalok. Gurulós bőrönddel. Sátorral. A bőröndöket húzták a homokban. Aztán odajött az egyik, kicsit imbolyogva, de legalább jókedvűen. Van-e kalapácsom kölcsön? Ha már fel tudtam állítani egy sátrat. Mondtam, hogy egyszerűen betapostam a cövekeket a lábammal. Á, az neki nem megy. Akkor keress követ. Az meg nincs. Miközben üres a kemping a horizontig. Hát, oldd meg.

Basszus. Hideg van. Nagyon. Csapkodó eső, viharos szél. És ma van a zuhanyzós napom. A francba. Szerencsére van még wachaui sárgabarackpálinkánk.

Azért milyen augusztus már. Mindketten szinte végig bringás télikabátban toljuk. Minden idők legmelegebb nyarán. Finom.

75 kilométer helyett 87. Ennyit jelentett az elterelés és a pozsonyi tiszteletkör.

Relive videó

Térkép

Sörkolbászbringa a Duna mentén 11/15

Bécs
2019.08.20; kedd

Távolság: 90,7 km.
Szint felfelé: 250 m.

A Kotmány ünnepe. Gusztus 20. Taktikusan külföldön. Az kellett volna még, hogy ezt a négynapos ünnepet is elkapjuk.

Azt hiszed, addig alszol a kempingben, ameddig akarsz? Hát, nem. Addig, amíg a többiek. Ha egy elkezd sátrat bontani, beindul a többi is.

Reggelire Wachau Federspiel rizling. Műanyagpohárból. Ahogy kell.

A mai nap betette az indigót. Kora reggel borzasztó felhők, nem is vacakoltunk, összepakoltunk mindent és csak utána reggeliztünk. A meteorológia szerint Kremsben délben kezd el esni, de hol leszünk mi már akkor? Bécsben délután hatkor indul az eső, addigra remélhetőleg már állni fog a sátrunk.
Szóval a szokásos parázós nap.

Aztán indulás után egy órával eső. Egy órán keresztül. Ponyvák, dzsekik fel. Utána meg beindult a kánikula. Minden le.
Komolyan, négy évszaknyi ruha kell.

Most másik utat választottunk, átmentünk a túloldalra. Mindegy volt. Ugyanolyan kihalt az egész.

Nagyon vártuk az altenworth-i erőművet. Azután nem sokkal ugyanis van egy lakókocsiból kialakított büfé.

Be volt zárva.
Pedig ez egy nagyon zsugori, mondhatni profitéhes hely.

Leültünk, sör és péksüti a csomagból.

– Hová mész? – kérdezte Nej, amikor nekiindultam az erdőnek.
– Dzsungelbe tigrist vadászni.

– És találtál?
– Tigrist nem. De tigrisszart rengeteget.
Ehhez tudni kell, hogy még a fizetővendégnek is 50 cent a bokrok mellé kirakott ToiToi, ekkora pofátlanságnál meg mindenki inkább bemegy a bokrok közé.

Mentünk tovább. Újabb 30 kilométer ingerszegény környezet. Pontosabban… szóval nem, nem az, sőt, gyönyörű, teperünk a töltés tetején futó széles aszfaltcsíkon, balra hömpölyög a folyó, néha nagy hajókkal futunk össze, a töltések mögött fasorok, nagyon szép.

Csak éppen lassan tíz napja ezt látjuk. Jólesne már valami település. Valami változatosság. Egy atomerőmű. Egy külszíni fejtés. Egy lépegető exkavátor. (Jelzem, ezek mind megvoltak ezen a szakaszon.)

Nagyon vártuk Tulln városát.
Hangulatos Duna-part, rögtön az elején egy kerthelyiséges kocsmával.
Be volt zárva.
Alvin.

Viszont van ingyenes nyilvános vécé. Kihagyhatatlan.

Na mindegy, majd csak lesz valami. Ha más nem, akkor a tavalyi banya.

Háát… végülis… lett.
Olyan 12-13 kilométerre volt egy yachtkikötő, étteremmel. Odaértem. 2-3 asztalnál ültek a kerthelyiségben. Remek. Akkor itt kajálunk is. Már csak Nejt kell megvárni, mert nagyon lemaradt. Az ilyen monoton terepeket nem igazán bírja, hamar elveszti a motivációját. Vártam. Közben meg csak jöttek a bringások és mindegyik betért az étterembe. A francba. Beülhettem volna, de Nej már bizonyította, hogy akkor is képes elmenni mellettem, ha neonreklámot szerelek a fejemre. Aztán amikorra megérkezett, már csak egy asztal volt szabadon, pontosabban volt rajta egy tábla, hogy foglalt, de volt mellette időpont is, szóval leültünk. Pincércsaj. Két sört kérünk. Közben elmentem étlapért. Megjött a sör. Kérnénk két pizzát. Pizza csak öt után lesz, közölte a csaj, majd el is ment. Anélkül, hogy megvárta volna, hogy akkor mi mást kérünk. Gyors pillantás. Jó lesz egy-egy pár debreceni is. Elkezdtem futni a pincércsaj után, hangos Bitte! csatakiáltásokkal. Cseszett megállni. Pont az orrom előtt ment be a konyhába. Jó. Visszaültem. Jött a másik, a szomszéd asztalhoz. Én nővel ennyire feltűnően még sohasem próbáltam szemezni. Lepattant róla. Integettem. Elment.
Felbasztam az agyamat. Menjünk innen. Lehúztam a sörömet. bementem fizetni. Sikerült a pincércsajt nekiszorítanom a pultnak. Határozottan megijedt, de aztán mondtam, hogy csak fizetni szeretnék. Amikor visszaadott, remegett a keze. Nem azért, mert tőlem félt, hanem ekkora stresszben voltak. Nagyon gyorsan kellene kiszolgálniuk nagyon sok vendéget. A teraszra 10 perc alatt ült be vagy negyven ember.

A banyapók lepusztult kocsmája is zárva volt. Egyszerűen hihetetlen. Hol élünk? Milyen kapitalizmus ez? Hatvan tetves kilométeren keresztül nincs nyitva semmi. Vannak éttermek, vannak büfék… de mindegyik zárva. Az az egy meg, amelyik nyitva van, nem képes kezelni az erős forgalmat.

Aztán öt kilométerrel arrébb egy újabb yachtkikötő, újabb étterem, újabb kerthelyiség. A béke és a nyugalom szigete. A kerthelyiség félig, hely bőven. Önkiszolgáló, azaz a pultnál kell rendelni, fizetni is, majd hangosbeszélőn értesítenek. Rendeltünk sört és ebédet. Ücsörögtünk az árnyékban. Békésen.
Ez persze megint azt mutatja, mennyire hülye a rendszer. Hatvan kilométeren keresztül nincs semmi. Az összes bringás, mint életmentő oázisba, úgy esik bele az első étterembe. Senki nem akar megrizikózni egy újabb 60 kilométert. Pedig 5 kilométerre van a Paradicsom.

Jóllakottan sétáltunk ki a bringáinkhoz. Lenyugodva.
Felszálltam. Ellöktem magam.
Abban a pillanatban sikoly hátulról.
Defekt. Most Nej bringáján.
Nem is tudom, melyik a szarabb: esőben defektet szerelni, vagy ötezer fokban, tűző napon?
Mindegy. Egyik sem jó. Nej megkapta az új belsőt. Azt, amelyiket az automata adta. Jé, ez is preszta szelepes. Na, akkor innentől mindketten lapos hátsó gumival megyünk. Mert adapter a kompresszorokhoz, az nincs. (Mint írtam, végül lett, de inkább hagytam laposan.)
Annyi szerencsém volt, hogy az étterem vécéjében le tudtam mosdani a szerelés után.

Az utóbbi napok… mintha higanyban haladnánk.
Klosterneuburg. Idén direkt a déli oldalon jöttünk. Nézzük már meg a Bécs környéki borvidéket is. Grinzing. Heiligenstadt. Vagy legalább Nussdorf. Itthon a Google Maps-en ki is néztem egy tipikus Heurigert, azaz autentikus helyi borozót. Mutattam Nejnek. Azt mondta, hogy túl puccos. Ami igaz is volt, de másikat nem találtam a bringaút mellett. Viszont volt a közelben egy másik kocsma. Azt mondta magáról, hogy Karin bringás találkozóhelye. Kerthelyiség. Közvetlen Duna-part. Nussdorf. Legyen inkább ez, javasolta a Kedves.

Amikor beértünk Bécsbe, Nej már kész volt, mint a mateklecke. De csak mentünk előre. Aztán egy borzasztóan koszos lebuj előtt megálltunk.
– Íme, megérkeztünk!
– Mi van? Hová? – pislogott zavartan.
– Hát a helyre, melyet kiválasztottál.
– Én? Ezt a koszfészket?
– Te. És igen, ezt.
– Nem értem, de nem is akarom. Igyunk sört.

Vettem két sört a pultnál és kiültünk a “kerthelyiségbe”. Mely gyakorlatilag lepusztult, szanálásra váró padokkal volt tele, meg ócska asztalokkal. Árnyékolás semmi. Döngölt, kiszáradt föld.
– Nos, hogy tetszik a hely? – feszegettem tovább.
– Láttam már rosszabbat. De nem sokat.
– Pedig te választottad.
– Ezt már az előbb sem értettem.
– Indulás előtt te javasoltad a puccos borozó helyett.
– Ja, tényleg! Nahát, nem is olyan rossz ez a hely!
– Aha.
– Puccos? Nem. Na ugye. Tök jó hely.

17.30. Áll a sátor. Mi tudjuk a dolgunkat. Vajon az időjárás is?
Ez egyébként egy nagyon vacak kemping itt Bécsben. (Neue Donau.) Simán dobogós volt a Túra Legrosszabb Kempingje versenyben. Tavaly úgy éltünk túl itt – 3 éjszakát!! – hogy a porta melletti büfé állandóan zárva volt, így bringával/autóval legurultunk és egész este a teraszán lazultunk. Most viszont nyitva van a presszó, reggel is és este is.
B terv. Játszótér. Ott ugyanis vannak padok és asztalok. A szabadsátras részlegen konkrétan nincsen semmi. Se pad, se asztal, se tető, se közösségi tér, se konnektor. Semmi. Csak két autósztráda meg egy vasúti fővonal, 10-20 méterrel arrébb. Gettó.
A játszótéren gyerekek ugrándoztak, apukák pingpongoztak. Mi meg vacsoráztunk. És söröztünk.

Aggódtam. Tudom, nem újdonság, hiszen végigaggódtam az utat. De ez valami új volt. Ugyanis elkezdett fájni a torkom és rengeteget tüszköltem. Ez vajon mi? Megfáztam volna? Vagy “csak” parlagfűallergia és reflux? Nem bántam volna, ha az utóbbi kombináció. A náthától meghalok. Olyan vagyok, mint a macska. Kilenc életem van és minden nátha elvisz egyet.

Éjfélkor durva szélvihar tört a kempingre. Addig meg pokoli forróság volt. Nem tudom, de nekem egyre inkább elegem van ebből az extrém augusztusból. Napokig eső és hideg, aztán egy nap gatyarohasztó meleg, a következő nap vihar, aztán megint fülledt meleg, majd szélvihar, a végére kánikula, de addig jönnie kell még egy szélviharnak, amelyik kifújja a mostani hideg levegőt.
A szélvihar úgy köszöntött be, hogy vitte mindkettőnk törölközőjét.
Nej eszmélt először.
– És a törölközőink?
Én pedig alsógatyában, fejlámpával kimentem a sötétbe törcsit vadászni. Meglettek.

Relive videók

Térkép

Sörkolbászbringa a Duna mentén 10/15

Krems
2019.08.19; hétfő

Távolság: 87,8 km.
Szint felfelé: 310 m.

Még az autóban jeleztem az elején Nejnek, hogy ne számítson arra, hogy végig olyan jó időnk lesz, mint tavaly. De ilyen búvalbaszott istencsapására én sem számítottam. Újabb eső. Már reggel is annyira lógott az eső lába, hogy beleért a tányérunkba. Mármint, ha lett volna tányérunk.

– Tudod, ez nem eső – erőlködött Nej.

Aztán mégis az lett.

Indult a stresszelés. Nem elég, hogy a szervízt meg kell oldani, de az esőben történő sátorbontást és reggelizést is. Gyakorlatilag bontás és pakolás közben reggeliztünk, utána a kempingkocsma eldugott teraszán állítottuk fel a menekülttábort. Már indultam a szervízbe, amikor visszarohantam a klotyira, mert a szervezetemnek nyilván most jutott eszébe, hogy nagyon, de nagyon kell, nyilván, mikor máskor, amikor minden perc számít. Utána rohanás a szervízbe, épp időben érkeztem, bevettek soron kívül, majd rögtön utánam jöttek még ketten, na nekik már csak délutánra igérték a javítást.

Az első szerelő harsányan vigyorgott, amikor meglátta a hátsó kereket, amikor meg felemelten a szakadt bowdent, elröhögte magát. Pedig még nem is mondtam neki, hogy öt napja így jövök. Éljenek a négynapos ünnepek. A második szerelő, a főnökúr már karcosabb volt, azzal kezdte, hogy lecseszett. Hogy ez a felni annyira eltorzult, hogy már soha nem lesz egyenes. Erre megmutattam neki, hogy három helyen el is van repedve. Végül hagytam, hagy dühöngje ki magát, majd kézzel-lábbal megértettem vele, hogy csak annyira rakja össze, hogy szombaton Budapesten legyek. Aztán otthon úgyis nagyszervíz. (Ekkor már elég nagy számok szerepeltek a hapsi fecnijén.)
Utána Revolut, bankautomata. Huh. Sikerült.
Pihenés. Cseperésző esőben. A felhők mintha ritkulnának.

Kilencre kellett visszamennem a bringáért. Kicsit korábban érkeztem. A bicaj már félre volt téve. Hmm. A felnit csak lecserélték. Ha jól emlékszem, erre 120 eurós ajánlatuk volt. Most akkor mi lesz?
Jött a mogorvább szerelő. Közölte, hogy értette ugyan, hogy csak Budapestig akarok eljutni, de ezzel a felnivel még a szomszéd faluba sem fogok. Elővette. Volt rajta öt durva repedés. Hát, igen. Gondoltam, elmesélem neki, hogy ezzel a felnivel, fullra pakolt bringával, tegnap délután toltam tíz kilométert, nagyjából 27-es tempóban, de végül eltekintettem tőle. A végén még rámhívja az ápolókat. Aztán közölte, hogy az egész tokkal-vonóval 107 euró lett, az meg belefért. Sőt, a nagy megkönnyebbülésben vettem is Nejnek egy szivacsbetétes bringásnacit.

Te ne essél bele ebbe a hibába. Akármilyen kényelmes a bringád, akármilyen puha rajta az ülés, ha 1000+ kilométert tervezel tekerni vele rövid időn belül, akkor kötelező a szivacsbetétes naci. Nem tudta ezt Mehemed. Az én popsim már edzettebb, végül hazajöttem így is, de Nej nem tudott volna. Igazából nekem sem volt egyszerű, ha rangsorolni kellene az út kellemetlenségeit, toronymagasan a hátsóm kisebesedése nyerne, messze az időjárás, a bringahibák és a térdproblémák előtt. Az alsónadrágomra felvettem egy rövidnadrágot, majd arra egy vastag hosszúnadrágot – igen, még a döglesztő melegben is – de még így is rengeteget tekertem állva.

Tíz óra körül indultunk neki az újabb szakasznak. A bringa mintha új lenne, a felhők eltűntek, a nap kisütött. És ma megyünk át a Wachaun. Az élet szép.

Mentünk a bejáratott nyomon. Bolt Ybbsben és mellette benzinkút. Tökéletes párosítás. A benzinkútnál le lehet ereszteni a kondenzvizet, a boltnál meg be lehet tölteni a következő folyadékadagot.

Üdvözlő tábla a kisváros szélén. Servus in der Niebelungstadt Pöchlarn. Ehhez nincs mit hozzáfűzni. (Maximum annyit, hogy Barna is egyből Pöcslarn-nak ejtette.)

Melk előtt pad a Duna-parton. Sör, péksüti. Mennyivel másabb, mint tavaly, a turistákkal elárasztott parton a küzdés.
Utána csakazértis feltekertem azon a nagyon durva emelkedőn a hídra. Legyen meg videón is.

A következő pihenőnk egy fapados kocsma lett volna Aggsbach Marktban. Zárva. Hétfőn szünnap. Utánunk lőtt a vasárnap.
Szerencsére hamarosan találtunk egy másikat, egy sokkal jobbat.

Ez egy kempingnek a kocsmája, hangulatos terasszal, sörrel, fákkal, Duna-parttal. És egy pohár zöldveltelínivel. Mert hangolódunk a közeli Wachaura.

Eddig jó a nap. Persze ne felejtsük el, hogy délután hattól vihart igért a meteorológia. Jó lenne addigra felnyomni a sátrat Kremsben.

Mindig tanul újat az ember. A Wachauban mindenfelé táblák: Marillen kapható, Marillen szörp kapható, Marillen likőr kapható. Mi a fene lehet ez? Tudtommal a területen a szőlő-, illetve az almatermelés jelentős, más gyümölcsről nem tudok. Szótár. Sárgabarack. (A mobilos jegyzetemben az volt, hogy sátorbarack. Az sem rossz.) Hmm. És az Aprikosen szóval mi történt?

Wachauban van egy küldetésünk. Tavaly ugyanis az egyik borozóban ittunk egy nagyon finom rizlinget, csak éppen elfelejtettem megkérdezni, mi is ez, meg úgy egyáltalán, lefényképezni a cimkéjét. Ennek lett az a következménye, hogy hazafelé Bécs mellett vettünk vagy 20 üveg bort, de egyik sem talált.
A borozóra nyilván emlékeztem.
Odaértünk.
Hétfőn zárva.
Kezdtem Alvint dúdolgatni.
Na mindegy, volt egy másik borozó is, ahol voltunk tavaly. Menjünk tovább.
Nem hiszed el. Hétfőn zárva.
Hát milyen kibaszott kapitalizmus már ez? Nem hiszem el, hogy hétfőn egy komplett borvidéket bezárnak. Nem hiszem el, hogy senkinek nem jut eszébe lekaszálni ezt a keresletet.
Nem is. Ugyanis a következő borozó nyitva volt. Csak éppen még az utcaköveken is ültek előtte, annyian akartak bejutni. Szóval itt van a kereslet. Óriási kereslet. És alig érdekel valakit.
A kerthelyiségben esélyünk sem volt leülni, de bent találtunk még helyet. Flancos volt, mi meg koszosak, de az élet már csak ilyen. (Kurva – felelt rá Alvin rögtön a fejemben.)
Szmokingos pincér.
Izzadt decathlon-pólós én.
Bőrbe kötött borlap.
– Milyen bort parancsolnak?
– Rizlinget.
– Tökéletes választás.
Bólintva nyugtáztam a dícséretet. Tudva, hogy ha Soltvadkerti Kerítésszaggatót kérek, akkor is ugyanezt mondta volna.
Megkaptuk.
– Te…. – csócsálgattam.
– Én…
– Ez szerintem ugyanaz.
– Szerintem is.
– Lepuskáztad a cimkét az üvegről?
– Valami zöldfehér volt.
– Remek. Jelentősen szűkítettünk a választékon.
– Arra gondolsz, hogy el kellett volna kérnem a szmokingos pincértől az üveget egy szelfi erejéig?
De a blokkon volt egy fontos szó: Federspiel. Felírtam. Aztán pár faluval arrébb találtunk még egy nyitvatartó borozót, ez már kedvesebb volt a szívemnek, nagy kerthelyiség, rengeteg utalás, hogy szeretjük a bringásokat, az itallapon pedig ott mosolygott a Federspiel Riesling tétel. Nyilván rendeltünk. Igen, tényleg ez volt az. Megtaláltuk.

Nem messze belefutottunk egy Spar üzletbe (mint ahogy tavaly is), beszaladtam venni egy üveg bort (mint ahogy tavaly is). Nem volt egyszerű, de végül sikerült kitúrnom egy üveg Wachau Federspiel rizlinget. Oké, meleg, oké még egyszer nem lesz olyan mákunk, mint tavaly, de reggelre lehűl ez is a fűben. Aztán becsókoljuk. A reggeli kolbász mellé. Induljon már egyszer jól is a nap.

Ja, és vettem hozzá egy kis üveg sárgabarack pálinkát is. Nézzük meg, mit hoznak ki a sógorok az anyagból.

A Federspiel egyébként nem borfajta, nem is dűlő, hanem minőségi jelzés. Kizárólag a Wachaui Kódexet alkalmazó borászatok, kizárólag fehér borokra az alábbi 3 kategóriát használják: Steinfeder, Federspiel, Smaragd. Részletesebben lásd itt.

Dürnstein várát most kihagytuk. Nej leszavazta. Tavaly is leszavazta volna, ha nem megyek párszáz méterrel előtte.
De a történelemleckét megkapta. Annyit kell tudni, hogy Oroszlánszívű Richárd és az aktuális osztrák uralkodó nem voltak éppen puszipajtások. A Szentföldön zördültek össze valami zsákmányon, vagy dicsőségen, a fene sem tudja. Amikor Richárd hazafelé vándorolt, jó érzékkel álruhát öltött, de lebukott. Az osztrák király Dürnstein várába záratta. (Nem, nem az azóta felfuttatott alsó várba, hanem a hegytetőn lévő, ma már romos várba.) Végül valami gigantikus méretű váltságdíjért cserébe engedte csak tovább. Mely pénzösszegből Hainburgot erősítették meg egy fellegvárral.
Ahol egyébként pár nap múlva szintén el fogunk bringázni.

Krems. 17.30. Gyakorlatilag tökéletesek voltunk. Gyors sátorállítás, bolt. Ismerjük már a terepet. A meteorológia 18.00-ra mondta a vihart. A szokásos stressz: érkezéskor mindent gyorsan. A vihar be is jelentkezett: sötét felhő, erős szél, persze mi is rutinosak voltunk, begyakoroltuk rendesen, toltuk a sátrat, a pakolást, a boltot. Hatra mindent rendbe raktunk. Az eső meg nem jött. Dögöljön meg.

Vacsora, dumálgatás. Fülledt meleg, nincs értelme sátorba bújni.

Az eső nyolckor jött meg. Nej gyorsan el is szaladt zuhanyozni, de aztán kiderült, hogy csak pár csepp eső az a nagy vihar.
Soha ne legyen rosszabb.

Este beszélgetés a közösségi térben. Hipszterszakállas pacák Kölnből. Megütötte a fülemet, hogy ő is Budapestre megy. Gondoltam, lesz közös témánk, beszélgessünk. Ja. Isztambul. Az a végső cél. Aztán haza. Albánián, Montenegrón keresztül. Asztakurva. Utána belegondoltam. Voltak nekem is időmilliomos éveim. Egyetem. Első munkás évek. Mielőtt megszülettek a gyerekek. Ha ekkor nyitott lett volna a világ, én is mehettem volna. De nem volt nyitott. Be voltunk zárva ebbe a szocializmusnak nevezett lószarba.
Mindenesetre figyelmeztettem a srácot, hogy Budapest után eszébe ne jusson az Eurovelo 6-on menni, hacsak nem tank kategóriájú bringája van.

Aztán valamikor kilenckor megjött az igazi vihar, széllel, felhőszakadással. De ennek már örültünk. Van fedél az asztalunk fölött, áll a sátor, az időre meg nagyon ráfért egy kis lehűlés.

Relive videó

Térkép

Sörkolbászbringa a Duna mentén 09/15

Grein
2019.08.18; vasárnap

Távolság: 80,1 km.
Szint felfelé: 210 m.

Az adatokból láthatod, hogy nagyon vártuk már ezt a napot. Éjszaka nem sátorban alvás, utána egy rövid táv, kevés szinttel. Ránk fért már ennyi pihenés.
Aztán… de nem spoilerezek.

Nézzük ezt a szállást. Szóval… szép és jó ez a beton hobbitlak, de hiába írják, hogy modern, meg előremutató, nincs ez rendesen átgondolva. Ahogy becsuktam az ajtót, pár percen belül rohadt meleg lett és elfogyott az összes levegő. Mint a tehénben. Nekem szerencsém volt, közvetlenül a fal mellett aludtam, tapadtam is rá, mint a meztelencsiga. A fal legalább egy kicsit hideg volt. Hajnalban viszont az egész kihűlt, indult a vacogás. A hálózsákot lusták voltunk elővenni, a takaró meg nem volt elég hatékony.
Ennek ellenére mindketten kipihenten ébredtünk. Esőjelzés nincs, ma lesz az egyik legrövidebb táv, ránk fér.
Viszont a küzdős éjszaka miatt nem vittem túlzásba a fizetést.

Linzbe idén nem mentünk be. Túl nagy az ár azért a belvárosért. Egy elképesztő méretű ipartelepen kell utána keresztülvágni.

A nagyváros után sok ideig sivatag, de aztán egy útszéli büfészerűség.
– Tudod, van egy mondás a férfiak világában, miszerint minden kihagyott nő a végelszámolásnál egy szög a koporsóban – jegyeztem meg.
– Miért mondod ezt?
– Mert lehet, hogy ugyanez vonatkozik minden kihagyott jó kocsmára is.
– Oké. Igyunk egy sört.

Mentünk. Mendegéltünk. A Wallsee erőmű előtt nagyon benéztük a feljárót, vagy 5 kilométert mentünk feleslegesen. (Igen, eredetileg ez egy 75 kilométeres táv lett volna.) Szerencsére a feljáró mellett közvetlenül volt egy kocsma, kezeltük a megrázkódtatást.

Váratlanul nagyon erős, 32 fokos kánikula. Leolvadt rólunk a ruha, megolvadt a két napra vásárolt kaja.

– Nézd, egy templom!
– És?
– Aludjunk benne. Hűvös van és nem esik az eső.

Ciderföld. Ardagger és Ardagger Markt. A körtecider hazája. De almában sem rosszak. Tavaly ezt a részt teljesen kihagytuk, átrohantunk rajta. Most máshogy terveztük. Van itt egy MostBirnHaus nevű csoda, olyan 5 kilométeres kerülő, de ma pont belefér. (A ‘most’ jelenti németül a cidert.) Aztán megoldottuk máshogyan: teljesen véletlenül belefutottunk egy cideres hüttébe.

Itt is ugyanazokat a helyi italokat adták, mint a MostBirnHaus-ban, szóval leülepedtünk, mint az iszap és élveztük a hűvöset. Meg a ciderfröccsöt. Meg a tiszta cidert. Jó volt.

Bár nekem az agyam hátsó lebenyében folyamatosan pörgött az aggódógép. (Úgy általában is elmondható, hogy az egész két hét alatt mindig akadt min aggódnom.) A bringám ugyanis katasztrofálisan viselkedett. Akkora nyolcas volt a hátsó kerékben, hogy az már egyenesen 888 volt. (Hú, de szar poén.) Nej állandóan adta hátulról a jelzéseket, hogy nagyon nem normális, ahogy összevissza kalimpál a kerekem.
Ardagger után be is sokallt a gép. Zörgött, surrogott. Megálltunk. Nos, kitört az egyik küllő. Ettől deformálódott el a kerék. És nem fért el a sárvédő mellett.
Lendületes mozdulattal letörtem a sárvédőt. A világítással együtt. Majd az egészet bedobtam egy közeli kukába.
– Mit csinálsz? – döbbent meg Nej.
– Menni kell, nem? – kérdeztem vissza.
– Na de…
– Máshogy nem megy. Persze, ha lenne szervíz… de nincs. Vasárnap van.
– Nem lehetett volna leszerelni?
– Nem. Mindenféle kulcs van nálam, de pont 12-es nincs. Itt meg a négy csavarból az egyik 12-es.
– De… így fogsz kacsázni végig?
– Erősen bízom benne, hogy hétfőn lesz valami szervíz Greinben. Muszáj.
– És a világítás?
– Az ráér otthon.

Persze a “szerelés” után megint úgy néztem ki, mint egy disznó, de ez lassan már állandósult állapotommá vált.

Haladtunk Grein felé. Pontosabban, száguldottam. Valami hülyeségen felkaptam a vizet, meg egyébként is ingerlékeny voltam, végül kitekertem magamból a dühömet. Azon a hulladékká amortizálódott bringán. Kész csoda, hogy végül csak megérkeztünk Greinbe. A “pihenős” nap után akkora idegfeszültség volt bennem, hogy simán be tudtam volna állni az erőmű mellé áramot termelni.

Lesz szervíz? Lesz pénz? Hiszen a nyomorult vasárnap megint kizsigerelte a pénztárcámat. Lesz mobilnet? Anélkül nincs Revolut. Lesz bankautomata? Kardomba is dőlnék, ha lenne szervíz, de nem tudnék rá pénzt szerezni. Az mindenesetre tény, hogy gátlástalanul szidtam a vasárnapot.

Aztán Grein előtt tábla. Egy bringaszervíz hirdette magát. Huh. 1:0 ide. A városkában volt mobilnet, volt Sparkasse, bankautomatával. Alakul.
Mindenesetre jó kis csörte várható reggel. Rá kell vennem a szerelőt, hogy vegyen be soronkívül, mert nekem haladnom kell. Ha máshogy nem megy, akkor ne javítsa meg teljesen a bringát, csak küllőt (Speiche) javítson és felnit centírozzon, minden másra ott van a mastercard. Azaz minden más hibával már hazamegyek. A hátsó fék hiányát például teljesen megszoktam.

A recepció… megint abszurd. Tavaly is az volt, idén is. Bementem, a sarokban lévő hűtőből kivettem két sört, majd odamentem a pacákhoz. Két felnőtt, egy sátor, két bringa meg ez a két sör. Kitöltöttem az adatlapot. Majd felolvastam neki, mert nem tudta kibogarászni, amikor be akarta vinni az adatokat a gépbe. Fizettem. Sokat. Odakint megnéztem. Elfelejtette felszámolni a söröket. Így már rendben. Ez ugyanis egy kifejezetten vacak kemping, nagyon drágán. Az ingyen sörrel viszont már pariban vagyunk.

Este még elsétáltunk a városba megnézni, merre van a szervíz, mikor nyit, merre van az automata, aztán kiültünk a kempingbüfé rejtett panorámateraszára. Hideg bajor búzasörrel. Árnyékba. Az izzó melegben.

Megtaláltuk a legjobb helyet a városban. Éjfélig is tudtam volna itt üldögélni, csak éppen 25 euró volt az összes készpénzünk. Megette a vasárnap. Persze, vehettem volna ki pénzt automatából is, de a bank messze is van, durván is büntet és ilyenkor – vasárnap – a Revolut is. Mondtam már, hogy utálom a vasárnapot?
Aztán kiderült, hogy Nejnek van dugipénze és hajlandó feláldozni.

A kempingbüfében Crossbow reklám. Miközben itt vagyunk húsz kilométerre Ausztria cídervidékének a szívétől.

Ücsörögtünk. Mindenféle hajók jöttek, mentek. Baromi nagy szállodahajók, uszályok, kicsi motorosok, kajakok. A táj sem volt kutya. Kezdtem lenyugodni.
De annyira azért nem. Az előrejelzés holnapra nagy vihart jósolt. Emiatt az egynapos fülledt melegfront miatt.
Ez az időjárás tényleg megbolondult. Hogyan lehet így egy bringán kétheti ruhát cipelni? Mind a négy évszakra?
Na meg minket is megviselnek ezek a gyors váltogatások.

Relive videó

Térkép