Láncok, létrák, dongák 02/03

Sucha Belá
2019.11.01; péntek

Mint minden itteni túraleírásnál, most is a nevekkel kezdem.

Podlesok: Erdőalja. (Turistaközpont. Kemping, fogadók, éttermek.)
Biela Voda: Fehér Víz.
Biela Potok: Fehér Patak. (Nem ugyanaz.)
Prielom Hornádu: Hernád áttörés.
Sucha Belá: Sucha Belá. (Szószerint Száraz Fehér, ami arra utalna, hogy ez egy száraz, fehérköves szurdok, naná, hogy nem az, bár a színe stimmel. Ráadásul a családban már csak úgy nevezzük, hogy Suha Béla, még akkor is, ha tudjuk, hogy valójában Szúcha Belá lenne a helyes kiejtés, de a Béla valahogy emberközelibb.)
Velká Polana: Felső Tisztás.
Malá Polana: Alsó Tisztás.
Klastorisko: Menedékkő/Vöröskolostor. (A központi tisztás neve, egyben egy kolostorromé is, illetve ugyanígy nevezik az ide felvezető egyik szurdokvölgyet is.)
Piecky: Piecky. (Itt található a legmagasabb létra.)
Sokolia Dolina: Sólyom víznyelő. (Itt található egy 76 méter magas létrarendszer.)
Velky Sokol: Felső Sólyom. (Egy meglehetősen vad szurdokvölgy.)
Velky Kysel: Felső Kyszel. (Ami megint durván elvi hibás, de a családon belül így maradt. Szószerint ugyanis azt jelenti, hogy Felső Savanyú, ami valójában az akar lenni, hogy Felső Savanyú ér, de ez magyarul eléggé hülyén hangzik. Használjuk még a túrajelzés szerinti Zöld Kyszel elnevezést is.)
Maly Kysel: Alsó Kyszel. (A részletezést lásd fent. Ez egyébként a kék Kyszel.)
Kysel: Kyszel. (A felső és az alsó erek összefolyása után már Kyszel patakként folytatódik a víz útja. Túra szerint ez a Sárga Kyszel.)

Amikor tervezgettem a túrát, a Sárga Kyszelnél leesett az állam. Ez az út 40 éven keresztül járhatatlan volt. A szurdokvölgyet elkapta egy erdőtűz, eloltani nem lehetett, meg kellett várni, amíg minden kiég. A mészkősziklák a tűz miatt porózussá váltak, nem lehetett újravasalni az útvonalat. Így hát lezárták. A Szlovák Paradicsom holtversenyben legszebb útvonalát.
És most visszanyitották. A fene tudja, hogyan, de a sziklák visszakeményedtek. A tót atyafiak pedig úgy gondolták, rátesznek még egy lapáttal és erre az ösvényre egy klettersteig útvonalat építettek vissza. Ami egyfelől jó, mert még izgalmasabb lett az útvonal, másfelől nekünk már kizáró tényező: én a via ferrátánál húztam meg a túrázás határát. Azt már nem.
De akit érdekel, mehet. Biztos nagy élmény.

Pirkadatkor kibotorkáltam a faház elé. Némileg remegő lábakkal. Kicsit erős volt az a tegnap.
Az alsó falépcsőnél egyből kicsúszott alólam a talaj, de szerencsére megfogtam az esést. Szép is lett volna, egyből kipontozódni.
Megnéztem. A szemetek az alsó lépcsőfokot ferdén tették be, kifelé lejtett. A hajnali jeges dér meg ráfagyott.
Aztán beugrott. Ez a gyakorlópálya. Aki ezen is eltaknyol, az jobb, ha nem megy be a dongalétrák közé. Nem neki való.

Bőséges reggeli. A forró kávéval kisétáltam a teraszra. Szemben a Tátra. Szószerint ragyog a csúcsokon a felkelő nap. Gyönyörű. Gyors meteorológia. Egész nap ez lesz. Zavartalan napsütés. Holnaptól meg trágya.
Nagyon erős a kísértés. A Tátra ugyanis, magunk között szólva, kifejezetten nagy riherongy. Óránként változtatja a hangulatát. Ránézel a Bükkből és de jól néz ki. Aha. 2-3 óra alatt kidöngetsz… és már az évszázad vihara tombol. Egyféleképpen lehet jó túraidőt kifogni: kiköltözöl mellé 1-2 hétre és amikor éppen jó az idő, gyorsan felrohansz.

Megjegyzem, ez sem tuti. Pár évvel ezelőtt 10 napot dekkoltam Zakopánéban. Kilenc napon keresztül akkora köd volt, hogy szeletelni lehetett volna és eladni kilóra. Az utolsó napon bújt ki a Tátra a felhőből, de ekkor már jöttem haza.

Na de… most éppen mákunk van. Itt vagyunk félórára a Tátrától. Ideális az idő. Mire várunk? Ennél jobb már nem lesz.

Meteorológia. Pontosabban hójelentés. Azt írják, hogy a Tátrában nincs síelhető hó. Hmm. Keressünk tovább. Aztán egy másik cikk. Azt írják, hogy október elején leesett a hó a Tátrában és még folytatja. Na, ha az leesett, akkor az ott is maradt. Oké, hogy innen, 30 kilométer távolságból szárazak a csúcsok, de a völgyekbe nem látunk be. Pedig a túrák a völgyekben kezdődnek. Felszerelést meg nem hoztunk. Mert ha nem idegbeteg módra kellett volna kapkodnom indulás előtt, lehet, hogy eszembe jut, hogy befigyelhet a Tátra is, vigyünk magunkkal magashegyi felszerelést is. Anélkül… a családi legendáriumban bőven van példa rá, mekkorákat szívtunk már a Tátrában, megfelelő felszerelés hiányában.
Szóval vérző szívvel, de elengedtem. Külön fájt, hogy a szurdokvölgyek ősi előnye most éppen visszájára fordult. Azért szeretünk a szurdokvölgyekben túrázni, mert ott mindig ugyanolyan az idő: nem esik be az eső, nem fúj be a szél, nem jön be a köd, nem süt be a nap. Egyedül a hó esik be, de az is csak nagy morcosan, a végére. Mi van ma? Szikrázó napsütés. A mindenféle színekben pompázó őszi erdőt még utoljára átvilágítja a nap, átszűrődik a fény a halvány leveleken, miközben a háttérben az örökzöldek vállukat vonogatva asszisztálnak. Mit csinálunk mi? Bebújunk a föld alá. Az örök szürkületbe.

Eh, menjünk.

Amikor annyira jeges a dongalétra, hogy inkább elmászok mellette, a sziklára tapadva. Mondjuk a bakancsom is meglepett, nagyon csúszott. Pedig… nem kellett volna neki. Az elődjének hasonló talpa volt és abban toltam le a jeges Szlovák Paradicsom túrát, gond nélkül. Ezzel meg már egy enyhén jeges dongalétrát sem tudtam leküzdeni.

Nagyon sok az ember. És szinte mindenki magyar. Ennyit az ünnepekről.
Elkezdtük volna a szokásos tippjátékunkat, hogy hány emberrel fogunk találkozni egy ilyen kihalt napon… de egyszerűen nem volt kihalt a nap.

Például itt voltak fényképezősék. Minden kanyarban fénykép. Egy állított. Egy fektetett. Egy apuról. Egy anyuról. Egy szelfi. Egy másik szelfi Apuval és Anyuval. Aztán egy méterrel arrébb megint.

Egy bonyolult létrakombinációnál bedugultunk. A létra tetején lévő család valami furcsát csinált. A kamaszlány egy hosszú madzagot dobált be a sziklateraszon kialakult tavacskába, kihúzta, majd visszadobta.
– Mintát vesz? – tanakodtam.
– Nem lehet, hogy ki akar pecázni valamit?
– Hogyan?
Fémes csattanás.
– Te, a kötél végén egy nagy mágnes van. Hallottad, ahogy rákattant a vasrácsra?
– Az lesz az. Beesett valamijük?
– Valószínűleg.

Álldogáltunk. Vagy 10 percig. Közben utolértek egy csomóan. Ők is álldogáltak.
Végül a kiscsaj feladta. Mászhattunk mi is.
Nyilván megnéztük. Egy iPhone pihent a kristálytiszta víz alján. Szerintem ez a legjobb hely egy iPhone számára, de anyuka gondolom beparázott, a kreatív gyerek meg megpróbálta egy hosszú kötélre kötött mágnessel kipecázni a telcsit. Valamiért nem sikerült. Pedig elméletileg fémborítású.

Ez egyébként egy vicces hely, nekem is kicsúszott a kezemből a kamera objektívjét védő kupak. Jól elvoltak a tavacskában a telefonnal.

El sem hiszed. A napocska besütött a szurdokvölgybe. Most az egyszer nem bántam, hogy megdőlt az elméletem.

Felértünk. A kiszálló után nem sokkal pihenőhely. Tele. Nem csak a tetővel fedett rész, hanem az összes külső pad is.
Fontos döntési pont: mit együnk, mennyit együnk, mennyit igyunk?

A terv ugyanis az volt, hogy frissek vagyunk, fiatalok, megmásszuk a sivatagot, de legalábbis lenyomunk egy nap három, egyébként egész napos túrát. Nyilván novemberben, amikor már a nappalok is rövidek. Azaz felmegyünk a Sucha Belán (elméletileg a legnehezebb túra), utána vissza a Kék Kyszelen, majd fel a Zöldön. A lényeg, hogy legkésőbb fél ötre kiérjünk a Glac útra, az ugyanis egy köves-murvás út, sötétben is jól járható. (Feltéve, hogy az embernek van fejlámpája.) Igaz, hogy innen még jó másfél órányira van a kemping, de az éjszakai sétának is megvan a maga varázsa.

Csak hát… az ember tervez, Isten perverz, beleköp a levésbe. Kezdődött azzal, hogy a tegnapi nap után nem voltam kifejezetten acélos. Egy kicsit remegtek a lábaim, egy kicsit remegtek a kezeim és nem kicsit remegett a gyomrom. Nem kifejezetten ideális állapot egy ilyen technikás túratarepre. A Sucha Belát azért megcsináltam (legnehezebb terep ide vagy oda, annyiszor mentem már végig rajta, hogy szégyen lett volna, ha megfog), de egy újabb, ráadásul ismeretlen technikás terep nem vonzott.
Másfelől… ez valami merőben szokatlan dolog volt. Halottak napján tömeg a hegyen. Korábban ilyenkor 4 emberrel már bukni lehetett a tippelős játékon. Mert volt, amikor egy sem volt. A túrának viszont az volt a sarokpontja, hogy nekimegyünk szemből, azaz az illegális oldalról a Kék Kyszelnek.

Megint egy kis értekezés. Ez itt fent, ez a pihenő, ez egy gráfelméleti nonszensz. Ide fut be közvetlenül a Sucha Belá, ide a szintén elég kemény Piecky, ide fut be a bénácska Kék Kyszel, kicsit arrébb a Zöld Kyszel, nagyjából ugyanott a nagyon durva Sólyom Víznyelő, illetve egy kicsivel arrébb a nehezen járható Felső Sólyom szurdokvölgy. Ezek mind-mind egy irányból járhatók. Csak és kizárólag lentről felfelé. Hogyan lehet egyáltalán elhagyni ezt a pontot? Csak és kizárólagosan azon a semmilyen, majdhogynem aszfaltozott Glac úton. Ha valaki szívesen menne tovább, egy erősebb túra felé, az bajban van. Nem mehet. Feltéve, hogy szabályosan viselkedik.
Mi nem feltétlenül szoktunk. A Kék Kyszelen van egy kábé 50 méteres dongalétrás szakasz és egy, azaz egy létra. Ennyi. Ezek miatt egyirányú. Nyilván ha tömeg van, akkor jogos a korlátozás… de a Kék Kyszel tényleg az egyik legbénább útvonal, amikor üres a hegy, akkor itt biztosan nem jár senki.

Csakhogy most nem volt üres. Kifejezetten sokan voltak.

Lényeg a lényeg, nem rizikóztuk meg szemből a Kék Kyszelt, meg én sem akartam olyan nagyon ügyeskedni, megegyeztünk, hogy szép az idő, süt a nap, inkább csak sétálgatunk a minden nehézség nélküli túrautakon.
Azaz irány Menedékkő. Hátha nyitva van a chata. Egy sör, egy kis meleg kaja, jólesne.
Csak nem biztos, hogy nyitva van.

Érted már, miért variáltunk annyit, hogy mit együnk/igyunk meg a zsákunkból?
Végül az lett a döntés, hogy a Menedékkőtől hazamegyünk, azaz elfogyaszthatunk gyakorlatilag mindent.

Természetesen a menedékház nem volt nyitva. Ilyenkor már soha nem szokott. De minden évben reménykedünk. Hátha.
A biztonság kedvéért üresre zabáltuk a hátizsákot és nekiálltunk hazautat tervezni.
Nagyjából itt jött el az a pont, amikor átlendültem a holtponton. Immár mentem volna. Mindenfelé.
Csak hát… el voltunk veszve. Jó lett volna elcsalingázni a Tamáshegyi kilátóhoz. Még ott sem voltunk fent soha. De megnéztem a papír alapú térképet, a szintidők szerint az utolsó egy órát egy ismeretlen túraúton kellett volna sötétben megtennünk. Ennyire nem vagyunk bátrak. Ezen a terepen.
Mehettünk volna egy kört a sárgán, de a Kyszel vissza az bizony klettersteig, a Sólyom víznyelő meg nagyon-nagyon durva. Fura, de lett volna esélyünk még a Zöld Kyszelre is, legalábbis időben, mármint úgy, hogy éppen sötétedésre lettünk volna a Glac úton, de ezekhez már túl lapos volt a hátizsákunk: se kaja, se víz. Anélkül meg óriási szenvedés. Tudom, próbáltam.

A fenti képet Barna követte el. A tisztás maga a Menedékkő tisztás, láthatók a névadó kolostor romjai is, a távolban pedig a Tátra ragyog. Igazán szép időnk volt.

Jobb híján lesétáltunk azon a nyomoronc Glac úton.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért utálom ilyen látványosan azt a Glac utat? Mert az, hogy olyan semmilyen, az még nem ok. Erdőben megy, annyira rossz nem lehet. Pedig de. Hat-hét kilométernyit megy, legalábbis fentről. Lefelé. (Valójában ez egy olyan egykori szekérút, mely a Dedinky (Imrikfalva) – Hrabusice (Káposztafalva) vonalon keresztülvág az egész Gömöri karszton.) Időnként nehezen járható, nagy köveken kell lépdelnünk. Kifejezetten megviseli a térdeket, illetve a lábujjakat. Ráadásul piszok hosszú. Mintha sohasem lenne vége. És a legdurvább az, hogy bármelyik nagy túrát is csináljuk meg, mindig a Glac úton tudunk hazajönni. Most gondold el: letolod egy nap a Sucha Belát, egy másik nap a Pieckyt, a harmadik nap meg a Sólyom víznyelőt. Három erős, emberes túra. És mind a három után még végig kell menned azon a 6-7 kilométernyi, enyhén kellemetlen úton. Megutálod. Tuti.

Nagyon korán hazaértünk. A kemping melletti éttermek zárva voltak. Pedig igény lett volna rájuk.
– Nehogymár ne csináljunk ma már mást! – hőzöngött az ifjúság.
– Mire gondolsz?
– Menjünk be Lőcsére. Vagy Poprádra.
– Lőcsén nincs semmi. Poprádon meg még annyi sem. Ráadásul mindkét helyen sötét lesz, mire megérkezünk.
– Menjünk, vegyünk valahol szlovák söröket!
– Hát, a poprádi Tesco szóba jöhet. De nyitva van?
– Nézzük meg a gugliban.

– Izé, nem egyértelmű.
– Rizikózzunk?
– Mi lenne, ha egy bátor önkéntes átsétálna a recepcióra és megkérdezné, hogy nyitva van-e a Tesco? Illetve vehetne is pár üveg sört, mert a recin árusítanak.

Mindketten Barnára néztünk.
– Oké, megyek.

Nos, a recepciós szerint, nemrég voltak Szlovákiában választások és a népharagnak engedve a politikusok egységesen bezárattak minden üzletet az ünnepnapokon. Az olyanokon, mint a Halottak Napja. Szóval almás. Másfelől Barna felvásárolta a kemping teljes sörkészletét, ami jól hangzik, de valójában 2,5 liter sörről volt szó: két üveg pilzeniről meg egy másfél literes izéről.
Nézegettem az utóbbit.
– Megbontsam? Meg fogjuk inni estig?

Aztán egy félórát sem bírt ki.

Nézegettük egymást.
– Te, én is annyira leégtem, mint Barna? – kérdeztem Nejt.
– Le.
– Tényleg leégtem? – nézett nagyot Barna.
– Le – bólintottam.
– És én? – kérdezte Nej.
– Te nem.
– Fura.
– Nem, mert te állandóan négykézláb másztál.

– Hé, óvatosan! – hátráltam a sarokba – Nem látod, hogy éppen sört bontok?

Aztán este társasjáték. A Wikipédiáról. Hát, jó nagy marhaság, de van benne pozitív vonal is. Amikor elbeszélgetünk arról, hogy mi volt korábban, a villanyborotva, vagy a kenyérpirító? Magunktól soha nem jutott volna eszünkbe ilyesmikről vitázni.

Relive: ugyanez a magasból is.

Láncok, létrák, dongák 01/03

Előzmények

Eh, sehogyan sem jó ez.
Talán nem mondok újat azzal, hogy idén már nagyon elegem van az utazásokból, csavargásokból. Eleve egy csomó szervezési munka, aztán mindezt le is kell bonyolítani – majdnem azt írtam, hogy vezényelni, ami azért valahol túlzás, de néha nem – a végén pedig a feldolgozás: fényképek, írások, videók. Egy csomó munka. Idén pedig az időjárás makacsul agyonvágta mindegyik megmozdulásunkat, ami jókedvem maradt, azt elintézte a balsors meg a Wizzair.

Gyors helyzetjelentés. A 06.19-ei járatkimaradás után a kártérítési igényemet lepattintották, a költségtérítési igényt elfogadták ugyan, de a mai napig nem fizették ki. Finom. És még csak nem is tehetek semmit, mert 30 naponta írnak egy elnézéskérő levelet, hogy bocsi, még mindig nem tudunk fizetni. Ezzel le is van tudva a dolog, elméletileg újraindul a 30 napos türelmi idő.
Ritka mocsok egy cég.

Csak hát itthon sem jó. Kábé fél éve van egy retkes melóm egy vacak ügyfélnél, kiszívja az összes életkedvet belőlem. Márpedig ha itthon vagyok, akkor megtalálnak. Olyanok.
Azaz menni is kellene, meg nem menni is.

Ebből sült ki, hogy a hosszú hétvégén ugorjunk ki a Szlovák Paradicsomba. Igen, bejártuk már töviről hegyire, ez tény. De régen voltunk már utoljára (2015), meg találtam két helyszínt is, ahol még nem jártunk. Ez így pont jó. Nem kell rákészülni, ember, előre köszönnek a dongalétrák. A túravezetés sem gond, mindenki ismeri a terepet, menni kell. Az utófeldolgozás meg várhat.

Aztán mégiscsak volt egy gubanc a szervezésnél. A podlesoki kemping régi weblapján egyrészt durván magas árakat láttam, másfelől nem lehetett szállást foglalni. Kíváncsiságból megnéztem a booking.com-on. Jé, fent vannak. Még brutálisabb árakon. Próbafoglalás. Nincs üres faház. Miafene?
Aztán túrtam egy kicsit a netet és meglett a hivatalos weboldaluk is. Az árak itt is durván elszálltak. Régen a Javorina faház 10€ volt egy éjszakára, plusz személyenként valami. Most 50€. A Javorina Komfort meg 120€. Bakker, ennyiért már kacsalábon forgó apartmant kapok Görögországtól Portugáliáig bárhol. Na mindegy, írtam nekik, és naná még volt szabad Javorina.

Mehetünk.

Leutazás
2019.10.31; csütörtök

Aztán bejött egy ordas határidő, október 31-ig le kellett adnom egy tervet, melynek jó része még csak feltételezés, mivel egyrészt adatok sincsenek, meg üzleti döntések sem, de nem baj, ügyesen kell fogalmazni, az meg ugye megy neked, köszi. Délre lettem készen, utána egy csomó sürgős adminisztráció, mert ugye hóvége, aztán egy újabb csörte a könyvelővel, pontosabban ez most egy csörte utáni kibékülés volt, jó fejek voltak, de az idegrendszeremből már nem sok van (egyszer megírom), majd ebédfőzés, közben becsókoltam egy üveg bort, mert megérdemeltem, meg egyébként is, mivégre fizettük a gyereknek a jogosítványt, aztán vad pakolás, abszolút improvizatív módon, naná, hogy nem raktam be fejlámpát, amiben az a vicces, hogy mind a két napra olyan túrát állítottam össze, hogy az utolsó 2-3 óra már sötétben lesz, erdőben, hol máshol. Induláskor Nej felvetette, hogy csomagol útisört, javasoltam neki, hogy csomagoljon útipálinkát is, az agyamnak komoly radírozásra van szüksége.

Hatvanig dugó dugó hátán. Lépésben araszolás. Azon az M3-ason, amelyikkel mostanában egyébként sincs túl sok szerencsém. Most sem volt. Néha tényleg nem értem a sztrádák funkcióját. Mert hogy nem gyorsak, az tuti.
Ja, hogy ez miért számított? A kempingben este nyolcig van recepció. Barnát viszont nem engedik el négy előtt. Még úgy is, hogy 15.50-kor kaptuk fel a munkahelye előtt, még úgy is 20.15-re írta az ETÁ-t a Waze. Persze ezt már korábban is sejtettük, írtam is a kempingnek, hogy izé van, későn érkezünk, lécci tegyék be a faház kulcsát a lábtörlő alá. Amilyen öreg, roskatag faházak ezek, nincs bennük semmi értékes, nem kell aggódni. Nos, aggódtak. Visszaírtak, hogy szó sem lehet róla. Viszont megkaptam a főnök telefonszámát, hogy félórával az érkezés előtt hívjam fel és majd intézkedik. Jó.

Aztán Vernár után próbáltam hívni a számot. Nem csörgött ki. Na, szépen vagyunk. Aludhatunk a kocsiban. Ez valami 30 jegyű szám volt, egyenként összenéztem a mentett számot az emailben lévő számmal. Sötétben. Autóban. Kanyargós hegyi utakon. Félig kómásan. Végül észrevettem egy nullát. Ami nem került bele a mentett számba. Pedig istenbizony kopipasztáztam. Újabb próbálkozás. És igen, kicsengett. Kellően olajozott angolsággal elcsevegtem a pacákkal. Közben Barna elnézte a bekötőutat, a térkép összevissza sikoltozott, én meg a telefon miatt nem figyeltem, na meg ekkor már a látásom sem volt a régi, végül előbukkant, hogy Pila, na arról már tudtam, hogy kurvára nem stimmel, előkaptam a Locust, ami szintén elkezdett sikoltozni, hogy forduljunk meg. Megfordultunk.

Innentől már csak az volt hátra, hogy határozott léptekkel bemenjek a recepcióra, könnyedén elcsevegjek a leányzóval, egyfelől vidáman, de azért éreztetve, hogy nagyon sajnálom, hogy így alakult és este vissza kellett jönnie, de hát a távolságok már csak ilyenek, mennyi is lesz kedves, kártyát elfogadtok? És még a Revolut kártyám PIN kódjára is emlékeztem, pedig azt mindig elfelejtem.

De kezemben volt a kulcs. Megkerestük a faházat. Kinyitottam. Becuccoltunk. Odabent még ittam egy csúcspálinkát, aztán bedőltem az ágyba.

Indulhat a túra.

Egyszer valahogy úgyis vége lesz

Könyvek, újságok, rádió, televízió… ezek már mind lementek kutyába… és végül az internet. Az út, ahogy a domináns ostobaság előre tud törni és a tömegénél fogva át tudja formálni a világot. Már ami marad belőle.
A kollektív ostobaság öntudatra ébredése minőségi változás. Mint amikor az anyag öntudatra ébred és megszületik a lélek.

Mi a legnagyobb fenyegetés az emberiség létére? Nekünk gyerekkorban az atombomba volt. Most sokkal rosszabb a helyzet, mert egy világerő az: az öngerjesztő, könnyen manipulálható, szócsövét/erősítőjét megtalált, világméretű ostobaság az.

Eldöntetett

Elég régóta nyavalygok a sportórámmal kapcsolatban. Hogy ilyen szar, olyan szar…

Aztán reggel, egy trükkös kettlebell-lengető gyakorlatnál hátrafordult a csuklóm, a 20 kilós golyóval. Nekem nem lett semmi bajom, de a súly nekicsapódott az órának, melynek két helyen is megrepedt a kijelzője. Vízben ugyan még nem mertem tesztelni, de jó eséllyel kakukk.

Szóval egy véletlen baleset döntött helyettem. Csak éppen arra nem adott útmutatást, hogy mi legyen helyette.
Mondjuk, egyáltalán nem csodálom. Nem egyszerű a helyzet.

Like Polar and Garmin, Suunto also uses the new Sony GPS chipsets that everyone else is using. In fact, Suunto was the first one to adopt them. And, like everyone else, it’s been a super-slow roll to get these Sony GPS chipsets producing accurate tracks.

Finally, as for the GPS accuracy updates – my test run puts that in the category of ‘Meh’. For this run, I had the Suunto 9 on my right wrist, the Garmin Venu on my left wrist, and then a FR935 hand-held. Overall it was blah, actually one of the worse FR935 and Suunto 9 tracks I have. The Venu had the best track of the three, but nothing to be terribly proud of.
DC Rainmaker

Illetve később a kommentek között.

GPS accuracy is roughly a blend of the following:

A) GPS Chipset firmware baseline accuracy
B) Antenna Design
C) Watch company firmware decisions around things like smoothing/etc

There’s more nuanced elements too like how much power is provided, etc… but the above three are the biggies.

All of the 2019 watches from Garmin/Polar/Suunto are on the same chipset. However, take for example the Polar Ignite. By Polar’s own admission, GPS accuracy will be lesser there, which appears to stem from antenna design/restrictions. Again, same exact chipset as in their Vantage series, and likely running the exact same Polar firmware algorithms above it.

Magyarul. Az új órákkal rendesen szarban vagyunk, mert ugyanazt a vacak Sony GPS chipset-et használják és a cégek még nem találták meg a megfelelő korrigáló algoritmust (watch firmware). A Suunto – saját bevallása szerint – most kijött egy frissített firmware-rel, mely már tényleg jó… ehhez képest DCR tesztje alapján a mérés még mindig gyatra. Beleszólhat a pontosságba még az antenna méretezése, formája, illetve az óra egyéb műszaki paraméterei, de ezek csak lefelé módosítanak. A régi – egyébként pontos – órák meg akkumulátor, pontosabban üzemidő téren bénák.

Jó kérdés, hogy miért kellett ezekre a Sony GPS chipekre váltani? Gondolom 0,0001 fillérrel olcsóbbak voltak.

Öcsém és a sógornőm most váltottak Vantage-ra. Nézegetem a trackjaiket. Ugyanolyan bénák, mint az enyémek. Egyedül Nej M430-as órája pontos, csak azt meg 4-5 óra után tölteni kell, annyira kicsi az akkumulátora.

Nem igazán van megoldás. Persze, lehet reménykedni, hogy valaki majd firmware-ben kihozza a csodaalgoritmust. Majd. Egyszer. Valaki.