Nápolyt látni… és túlélni 03/04

Önfeledten Nápoly. És nedvesen.
2018.10.22; hétfő

Kialudtuk a tehénből a bornyút. Azaz fél nyolckor keltünk. Hja, így van az, ha öregszik az ember.
Persze semmi gond, végülis nem aludni jöttünk, hanem csavarogni. Amíg Nej elvonult a fürdőszobába, megterítettem az asztalt, raktam ki kolbászt, sonkát, pekorínó sajtot, bagettet, kunyhótúrót (cottage cheese, szóljon, aki jobb nevet tud), zöldparadicsomot, szárzellert, vajat… na és persze az elmaradhatatlan frizzantét. Egyszer élünk. (Bár ha így folytatjuk, nem sokáig.)

Reggeli után kinyitottam az ablakot. Hagy leselkedjenek be a helybéliek. Mi is be szoktunk, szóval egalité. Odakint szakadt az eső. Baromira ráértünk.
Kávé. Szivar. Fürdőszoba.
Utána bor. Szivar.
Beszélgettünk. Elvoltunk.

Tíz óra körül csendesedett el az eső. Gyorsan összekaptuk magunkat és irány a fellegvár. Vagy a bolt.

A helyzet az, hogy sem a várak, sem a múzeumok, de még a templomok sem különösebben érdekeltek. Valahogy már megcsömörlöttünk az ilyesmiktől. Az emberek, a táj, a város szerkezete, épületei sokkal jobban vonzanak. A fellegvárba is azért mentünk fel, mert egyrészt mind a felfelé menő, mind a lefelé jövő lépcsők nagyon hangulatosak, másfelől fentről gyönyörű a kilátás a városra. Már amikor van. Kilátás.
Ja, és nem mondtam: fent, nem sokkal a vár mellett van egy focipálya méretű bevásárlóközpont, tele mindenféle finomsággal.

Igen, ez is része volt a tervnek: vasárnap reggel feljönni és vastagon bevásárolni. Csak hát borult.

Hozzáteszem nem rossz móka a kis boltokban, zegzugos lyukakban kofáktól vásárolni, de ez igazából csak móka. Ha ehető dolgokat szeretnénk, normális áron, akkor azért kell a nagyobb bolt.

Szóval elindultunk. Az éber esőfelelős egyből felkapta a fejét és ‘Hohó!’ felkiáltással megnyitotta a csapokat.

Nehogy már megússzuk szárazon.

– Te, nincs hiányérzeted? – kérdezte indulás előtt Nej.
– Mindig van.
– Arra gondolok, hogy még nem találtunk piacot a városban.
– Tényleg nem.

Gyorsan gugliztunk egyet, majd miután kiderült, hogy pont útbaesik, beugrottunk.
Nem nyűgözött le.
Valójában nem is piac, inkább szűk utcák, apró boltok sűrű hálózata. Mint az egész óváros. Meg a Spanyol Negyed.

Ráadásul a kerülő a gps track-ről is lemaradt, mert amikor beléptünk egy templomba – az emberek miatt, mit vigyorogsz – akkor leállítottam, kilépéskor meg elfelejtettem visszaindítani, a túragps-t meg nem vittem, szóval ma megint olyan tré lett a nyomvonalunk.

Viszont egyből megtaláltuk a Salita della Pedamentina lépcsőt. Nem mutatom be, a linken mindent megtalálsz róla. Jó hosszú, jó magas. Olyan 250 méter szint. És megint lépcső. Errefelé tényleg jó biznisz lehet lépcsőket gyártani.

A tetőről pedig csodálatos volt a kilátás. A felhőkre. Fényképeztem sötét felhőt, világos felhőt, kerek felhőt, szögletes felhőt, hosszú felhőt, rövid felhőt, gömbölyű felhőt, lapos felhőt, tömör felhőt, lyukas felhőt… és a fene tudja még, milyeneket.

A várat elegánsan megkerültük. A múltkor kétszer is be akartunk menni, egyszer sem sikerült. Most már nem is erőlködtünk. Irány a bót.
Szerencsére annyi eszünk azért volt, hogy a borokat megvettük korábban, egy lenti boltban. Csücskös lett volna innen hátizsákban hazacipelni. Igazából sajtokért jöttünk. Olaszországban valamiért fillérekért adják azt a Grana Padanót, melyet nálunk aranyért. Szicíliában 10 euró kilója, de a múltkor, Gallaratéban találtam 7,5-ért is. Add hozzá, hogy nálunk 5-6e forint.
Nos, itt pofáraesés volt: 18 euróért adták. Nem győztem levegőért kapkodni. Hogyan lesz így otthon több kiló sajt télire? Hát úgy, hogy arrébbmentünk egy fakkal. A Pecorino Romano sajtot ugyanis – mely általában jóval drágább a Grana Padanónál és melyet jobban szeretek – most akcióban 8,9 euróért nyomták. Nem értettük, de elfogadtuk. Három kiló sajt elrak. Plusz nem bírtunk ellenállni, dobtunk be pienzai pekorínót is. Tudni kell, hogy Pienza a pekorinó szülőhazája, az életereje, a legdögösebb, legfinomabb pekorínót ma is ott csinálják. Mondjuk látszott is az áron, 25 euró volt kilója, de egy kis darab azért belefért.
A boltban vettünk még proteincsokit (sportosak vagyunk, vagy miafene) meg útisört (mert az jó), aztán elindultunk megkeresni a lefelé menő lépcsőt.

Nem, ez nem úgy van, hogy az egyik lépcsőn csak felfelé szabad menni, a másikon meg csak lefelé. Mi választottuk ki, melyiket melyik irányban használjuk.

A lépcső neve egyébként Rampe del Petraio és ha jól értelmeztem, egy közeli kőbányáról kapta a nevét. Nem véletlenül, rengeteg követ építettek bele. Rengeteg, esőben különösen csúszós fekete követ.

Ezzel el is érkeztünk a nap szomorú részéhez.

Sétáltunk lefelé, én egy kicsit elől, Nej egy kicsit hátul, amikor… Sikoly. Ordítás.
Nej megint elcsúszott.
Megdermedtem.
Jézusom.

Visszafordultam, felsegítettem.
– Ugyanott ütötted meg magadat?
– Szerencsére nem.
– Huh.
– De ez is fáj!
– De gondolj bele, ha ugyanott ütötted volna meg, akkor akár komolyabb baj is lehetett volna belőle. Így meg csak egy újabb lila folt.
– Tudsz vigasztalni.
– Igazából csak reménykedek.
– Nyugi, ugyanott nem tudom megütni magamat. Ahhoz kellett tegnap egy szikla az úton. A lapos lépcsőkön nincs ilyen.
– Ez se rossz vigasztalás.

Lassan mentünk tovább. Nagyon lassan. Sokáig nem is történt semmi. Megnyugodtunk.
Én pedig, mint szagot fogott kölyökkutya, elkezdtem rohangálni előre-hátra.
Közeledtünk a Spanyol Negyedhez, ahol a múltkor laktunk.
Ez se rossz terep ám! Oké, az óváros az óváros, de a Spanyol Negyed olykor óvárosabb az óvárosnál. És ez nem csak üres duma. Elképesztő mennyiségű szűk utca. Olyan igazi fő keresztutcából itt csak egy van, a Toledo utca – ebben laktunk – a többi már vagy nem forgalmas, vagy nem húzódik végig, de a hozzá kapcsolódó szűk, sakktábla alakú sikátorhálózat, a zsúfolt ember- és autóforgalmával veri az óvárost.
És megtaláltam! Gps nélkül. Borzasztóan büszke voltam magamra. A régi házunk előtt vadászkutya pózba vágtam magamat és vigyorogva vártam, hogy Nej utolérjen.
Aztán lehervadt a mosoly az arcomról. Nej könnyes szemmel bújt elő.
– Ne mondd, hogy megint elestél!
– De.
– És…
– Felsegítettek.
– Jézusom. Ugye nem ugyanott?
– Mihez képest?
– Tudod.
– Mondtam már, hogy ahhoz szikla kell. De az előzőhöz képest ugyanott.
– Jézusom. Tudsz járni?
– Ha ezt annak lehet nevezni.
– Menjünk?
– Menjünk. Tudod, időnként visszasírom azt a párnát, mely a seggemen volt.

A régi házba persze benéztünk és ez azért feldobta valamelyest a hangulatot. Trükkös ház volt, jókat vigyorogtunk az emlékeken.
Aztán egy jó nagy kanyarral hazaértünk.

A séta útvonala:

Ugyanez három dimenzióban.

Otthon csendes pihenő. Nagyon csendes. Borozgattunk. Szivarozgattam. Talán aludtunk is. Úgy terveztük, hogy négykor megyünk el megint csavarogni. El is indultunk, de ahogy kiléptünk a kapu alól, az addig szemerkélő eső felhőszakadásba váltott. Visszamentünk. Vártunk.
Hatkor megint nekiindultunk, és ekkor már csak közepesen esett.

Nem mintha a nápolyiakat ez bármennyire is zavarta volna. Hétfő este, zuhogó esőben, ugyanolyan sokan voltak az utcákon, mint máskor.

Nem terveztünk semmit, mentünk a tömeggel szemben… és tök véletlenül ugyanazt a kört tettük meg, mint szombaton, csak most fordított irányból. Igaz, akkor bementünk a dómba, most meg a San Giovanni templomot kerestük fel, de ezek már részletkérdések.

Este még betértünk a pizzázónkba. Az eső miatt már csak a belső helyiség működött, nem is volt olyan hangulatos, mint kint ülni a forgatagban. Kajáltunk. Hazasétáltunk.

Még egy enyhe borozgatás, aztán elmentünk aludni. Holnap meg már utazunk haza.

Az esti séta útvonala:

Ugyanez három dimenzióban.

Nápolyt látni… és túlélni 02/04

Istenek Ösvénye
2018.10.21; vasárnap

Istenem, milyen lenne, ha egyszer, csak egyszer nem kellene csapágyasra hajtani az agyamat egy túra előtt!

Mi lenne? Fizetett túrára kell menni, ott mindent megszerveznek helyettem.

Nos, a komplikációk. Terveztem egy túrát. Nem is akármilyent. A Sorrentói-félsziget, amellett, hogy gyönyörű, még igazi hegyjárós turistaparadicsom is, tele hangulatos hegyi utakkal. Ezek közül is kiemelkedik az ún. Istenek Ösvénye. Gyakorlatilag egy elképesztően kitett, sziklák szélén, mély szakadékok mentén húzódó útvonal. Nocellét köti össze Bomeránóval. Olyan 5-6 kilométer, meglehetősen hullámzó, összességében 5-600 méternyi szintkülönbség. A mélységben pedig települések, na meg a hatalmas, mélykék tenger. A legtöbb turista úgy teszi meg a távot, hogy busszal felutaznak Bomeránóba (fúj), majd onnan lesétálnak Nocellébe, vagy Positanóba és hazabuszoznak. Ezen az útvonalon rengetegen járnak, legnagyobb fájdalmunkra rengeteg az erre a terepre alkalmatlan, vezetett turistacsoport is.
Mi erre a túrára építkeztünk, de jelentősen megfejeltük. Positanóból, azaz 0 szintről indultunk, az Amalfi öböl partján tepertünk fel Nocelle falucskáig, onnan pedig le-föl hullámzásokkal Bomeránóba, majd nagyjából ugyanezen az útvonalon vissza. Így kábé 15 kilométernyi táv lett, 910 méter szinttel.

Eredetileg úgy terveztem, hogy hétfőn megyünk. Positano megközelítése nem egyszerű, Nápolyból el kell menni a helyi HÉV-vel (Circumvezuviana) a sorrentói végállomásra, onnan átszállni buszra és azzal Positanóig. A vasút 70 perc, a busz 30-35, na meg az átszállások, gyaloglások, aztán délután ugyanez vissza. Figyelembe véve az olaszok pontosságát, meg a vasárnapi, megkurtított menetrendeket, logikus döntés volt a hétfő.

Ekkor lépett színre az időjárás. A meteorológia közölte, hogy mind a két nap szar időnk lesz. Hétfőn nagyon, vasárnap csak közepesen. Aha. A szokásos tempó.
Szombat estig kivártunk, hátha változik valami.
Nem változott.
Azt igérte a levelibéka, hogy vasárnap felhős, néha napos idő lesz, délután hatkor nekiáll esni. Kedd reggelig nem is hagyja abba. Hétfőn rongyosra áztatja a várost. Nagy lehülés.

Fogós probléma. Mert oké, hogy vasárnap nagyon korán kelünk, kirohanunk, jó esetben nem is ázunk el, de mit érünk vele, ha a hegyek felhőbe borulnak és nem látunk semmit? De ezt csak ott, a helyszínen fogjuk meglátni. Ugyan túrtam ki Positano webkamerát, olyat, amelyen látszik a hegy, de amikor indulunk, akkor még sötét lesz, nem látunk semmit a kamerán.

Nagyon nem szívesen tettem volna le a túráról. Aztán beugrott a B terv. Elindulunk borzasztó korán. Sétálunk egy órát Sorrentóban, mert még nem jártunk ott és állítólag megéri. Majd úgynevezett napijegyet veszünk a Sorrentó – Amalfi vonalra: ezzel 24 órán belül annyit utazhatunk a két város között, amennyit csak akarunk. Azaz ha leszállunk Positanóban és felhőben lesz a hegy, a következő busszal továbbmegyünk Amalfiba és ott csavargunk. Ha visszafelé eltűnnek a felhők, akkor átgondoljuk a dolgot. (Lehet, hogy meg tudjuk csinálni a túrát, de a végén tutira elázunk.) Ha meg visszafelé is felhők lesznek, akkor legfeljebb láttuk Amalfit. Legfeljebb. Az se semmi.

Még a ruhát kellett végiggondolnunk. Úgy döntöttem, hogy lapot húzok 19-re, nem viszek dzsekit. Meredek, kitett túra lesz, a fene sem akar cipekedni. Mi lehet a legrosszabb? Rongyosra ázok. Kibírom. Jobb, mint dögmelegben, vastag dzsekivel a derekam körül hegyet mászni.
Nej nem volt ilyen bátor, hozott.

Szóval ezért fejeztem be úgy az előző írást. Hajnali 4.30-kor keltünk, 6.10-kor indult a vonat a Garibaldi térről, 7.20-kor Sorrentóban voltunk. Egy óra séta, halottat is felébresztő olasz kávéval.

9-kor már Positanóban vizsgálgattuk a hegyet. Tökéletes volt. Tökéletesen felhőmentes. Fájó szívvel kihagytuk a várost. Fájó szívvel, mert bőven megérdemelte volna. De az időjárás nagy úr. Abban maradtunk, hogy ha visszaérünk hat előtt, akkor majd megnézzük. Aha.

A túraútvonal úgy néz ki, hogy Positanó felső részéről el lehet tekeregni egy hosszú, kanyargós útvonalon Nocelléig, de aki igazán kemény, az Positano-alsón száll le, sétál kábé két kilométert a tengerparti úton, majd egy nagyon combos lépcsősoron teper fel Nocellébe.
Mi ezt választottuk.

Nos, már a tengerparti út sem volt csúnya, de az élvezetéből sokat visszavett, hogy az út nagyon szűk, ellenben nagyon forgalmas. Láttunk balesetet is, egy mikrobusz fordult volna ki az útra, nem vett észre egy erőből felfelé teperő országúti bringást, akit végül nekilökött a szemközti kőfalnak. A bringás ügyes volt, nem esett el, káromkodott, rázta az öklét, majd ment tovább. Nálunk biztosan vehemensebb jelenet lett volna belőle. És még az olaszokat mondják balhésoknak.

Akkor a lépcső. Mentünk felfelé. Aztán még mindig mentünk felfelé. Majd továbbra is mentünk felfelé. És ekkor jártunk nagyjából a harmadánál. Pedig ekkor már nem hittem volna, hogy a világon létezik ennyi lépcső. Az utolsó harmadot valami önkivületben nyomtam le.
– Dhe jó lehet errefelé lhépcsőkészítőnek lhenni – szuszogtam.

Ami viszont lelkesített, az az egyre fenségesebb kilátás volt.

Aztán egyszer csak nagyon furcsa változás állt be: kiegyenesedett a talaj. Terasz. Nocellében, a templom melletti teraszon kiképeztek egy kilátót. De nem ez volt a lényeg: volt büfé és nyilvános vécé. Mindkettőre égető szükségem volt.
A büfés csaj mondjuk nem volt egy Villám Vilma, kábé tíz perccel Nej előtt értem fel, egy ember volt előttem, mégis pont akkor kaptam meg a sörömet, amikor a leányzó felért. Meglehetősen látványos volt, ahogy a lépcsőmászástól zavaros szemekkel még csak kezdte volna felfogni, hogy vége, hogy terasz, én pedig megfordultam a pultnál és a kezébe nyomtam egy hideg sört. Mennyország.

Összességében 2 kilométer hosszú volt a lépcső, 310 méter szintkülönbséggel. Tűző napon.

Kifújtuk magunkat. Gyerünk, nézzük meg, merre barangolnak azok a punnyadt istenek.

Hát, istennel nem annyira találkoztunk, turistacsoporttal, nagycsaládokkal annál inkább. Az út könnyített változatát – melyet az írás elején részleteztem – tényleg boldog-boldogtalan járja. Apró gyerekes családok. Sokszor a picit már a vállán vitte az apja. 50-100 fős csoportok. Nem egy, sok. Valahogyan ráveszik őket, beleugranak és… hát, tényleg nem akarok bántani senkit, mert méltányolom az elszántságukat, de rettenetesen szerencsétlenkednek. A terep ugyanis nem könnyű, szűk, sziklás, köves, extrém módon kitett, egy bizonytalankodó csoport akár negyedórára is lezárhat egy-egy szűkületet, kanyart, kaptatót. Mi viszont tepertünk volna, hiszen a délutáni eső előtt oda-vissza meg akartuk csinálni a túrát. Én még csak elvoltam, ha kellett, felmásztam a sziklafalra és úgy kerültem meg a dugót, de Nej szinte végig dühöngött.

Ja, mert egy aprósággal nem kalkuláltam. Hétfőre terveztem a túrát. Amikor rajtunk kívül nem lett volna senki. Aztán az időjárás miatt átkerültünk vasárnapra. Amikor óriási tömeg volt. Különösen, mert az olaszok sem hülyék, ők is tudták, hogy sokáig ez az utolsó esély egy napos vasárnapra.

A következő képek mindegyikén látszódik az ösvény, látszódnak emberek. De nem mindig láthatók jól. Próbáld megkeresni, mind az utat, mind az embereket. Ijesztő lesz. Vedd figyelembe, hogy 5-600 méternyi szakadék volt közvetlenül mellettünk.

Jött egy pont, ahol az út kettévált: egy felső és egy alsó útra. Ezt pont az olyan oda-vissza túrázó embereknek találták ki, mint mi. Kapásból a felső útvonalat választottuk. Arra jelentősen kevesebb ember járt.

Még néhány kedvenc kép.

A két út nagyjából a hajrá szakaszban egyesült újra. Rossz sejtéseim voltak.
– Te nézd már, nem azok a házak ott lent Bomerano?
– Jézusom.
– Hát, szerintem is. Ha az a túra vége, hogy most lemegyünk 1-200 méter szintet, csak azért, hogy visszajöjjünk, nem biztos, hogy megéri.
– Akkor mi legyen?
– Előremegyek, szétnézek.

Visszajöttem.

– Nos?
– Nem látok semmit. De ez nem biztos, hogy baj.
– Mert?
– Mivel nem látok sem ösvényt, sem csoportokat, valószínűleg nem arra megy az út.
– Akkor mi legyen?
– Menjünk. Lehet, hogy soha az életben nem jutunk el még egyszer ide. Nehogy már visszaforduljunk.

Jól döntöttünk. Az út nem hogy lefelé vitt volna a völgybe, hanem feltekeredett a sziklák mentén, majd miután megkerültünk egy nagyobb példányt, feltűnt a bomeránói parkoló.

– Hoppá. Megcsináltuk.
– Nagyon jó. Büfé lesz?
– Otthon megnéztem Streetview-val, láttam kocsmákat.
– Akkor mire várunk?

Nos, nem jött össze. Mint kiderült, a parkoló még nem a falu. Kábé két kilométert kellett volna tovább mennünk, aszfaltozott műúton, olyan semmilyen környezetben. Nem kértünk belőle. A parkolóban meg nem volt büfé. Igazából semmi sem volt, csak autók.

– Akkor nekünk itt vége az Istenek Útjának.
– Oké. Együnk valamit.

Beültünk egy sziklafal mellé, az árnyékba. Pokolian sütött a nap. Vizünk, az nem volt.
Nej elővette a szendvicseket. Megettem az elsőt.
– A másik is ilyen? – érdeklődtem nem túl nagy lelkesedéssel.
– Igen. Miért, mi a baj?
– Kifli, vaj, zeller. Jól sejtem?
– Jól.
– Aha.

Rágcsáltunk.

– De most komolyan, van valami baj? – érdeklődött.
– Tudod, amikor az elsőt kezdtem enni, azt hittem, csak rossz oldalon haraptam bele. Majd csak lesz benne valami ehető is. A közepénél azt hittem, ritka balszerencsés vagyok. A végénél viszont már komolyan elkezdtem gyanakodni.
– Mégis, mit vártál?
– Hát, pédául a hűtőnk tele van pekorinó sajttal. Valahogy folyamatosan azt vártam, hogy feltűnik a szendvicsben a pekorinó íz.
– Hmm. Most, hogy mondod, tényleg rakhattam volna bele sajtot.
– Nem baj, így is finom.
– Azért ezt még gyakorold tükör előtt.

Megkajáltunk. Felálltunk.
Ekkor jött a döbbenet.
Igen, gps. Már megint. Egyikünknek sem jutott eszébe, hogy leállítsa a mérést, hiszen nem voltunk zárt térben. Viszont az a nyomorult sziklafal úgy beárnyékolta a készülékeket, hogy egytől-egyik mindegyik meghülyült. A Garmin órám szerint konkrétan két kilométert ugráltunk evés közben a környéken, szikláról mélységbe, mélységből sziklára. Annyira elcseszte a track-et, hogy gyakorlatilag kidobtam. Nej órája látszólag jobban viselte, de a végén kiderült, hogy az is nagyon félremért. A valós megtett távolság olyan 15-16 kilométer lehetett, az ő órája 12 kilométert mért. Ez is kuka. A legjobban még a túragps vészelte át a helyzetet, ennél 14,5 kilométer lett a vége, de mint majd később látható lesz, ez is felugrott egy szikla tetejére, majd vissza.
Szóval már most szólok, hogy az írás végén található track adatok nem igazán valóságosak. Maga a track a túragps-ből lett kiszedve, a Relive 3D videója meg Nej órája alapján. Ennyire futotta.

Elindultunk visszafelé. Mondhatni átkozottul szomjasan. Miközben tudtuk, hogy Nocelle 5 kilométer, ezen a terepen kábé két óra.

Aztán megtörtént a baj. Éppen egy közepes méretű család és egy túlméretes házaspár óvatoskodott előttünk, egy nehezen járható, meredek, csúszós köves szakaszon. Nem vacakoltam sokat, kimentem szélre és apró szökellésekkel előzgettem. Nej is megpróbált gyorsítani, de neki nem jött össze.
Sikoly. Ordítás.
Visszarohantam, segítettem neki felállni. Igyekeztem megnyugtatni.
– Jól vagy?
– Nem!
– Mid fáj?
– Hát a seggem! – nézett furán.
– Oké, oké, lépni tudsz?
– Megpróbálom.
– Remek, tudsz. Akkor valószínűleg csak zúzódás.
– Csak? Pokolian fáj!
Átöleltem.
– Nyugi. Akkor maradjunk így egy kicsit.

Pár perc után elindultunk. Járni tudott, de a tempóból vissza kellett vennünk. De még így is előzgettük a népeket.
Most már én sem siettem annyira, a neccesebb részeknél megvártam, mutogattam, hová lépjen. Remélem, nem volt túl idegesítő a mikromenedzselés.

Aztán szép lassan feltűnt a nocelle-i templom teteje. Doppingoló hatása volt, ugyanis tudtuk, hogy mellette sört mérnek.

Megint én értem be korábban. A pultnál egy ember volt előttem, a pult mögött a lassú csajszi meg egy hapsi: Puci. De ekkor még nem tudtam a nevét. Csak annyit tudtam, hogy sört akarok venni. Sokat. Viszont úgy tűnt, hogy ez nem jön össze. Az előttem lévőt még kiszolgálták, majd a pár heves szóváltásba kezdett, utána odaszóltak nekem, hogy zárva vannak.
– Most? – sikoltottam fel. Délután három volt, tűző nap.
– Most.
– Adjanak már három sört és itt sem vagyok!
– Adjál három sört – szólt rá a nőre Puci.
– Adjál te!
– Valaki adja már ide azt a tetves három sört!

Végül megkaptam. Nagyjából akkor, amikor Nej is megérkezett. Hiába, időzíteni tudni kell.
Leültem a dohányzó kuka mellé, előhámoztam egy szivart és lehúztam az első sört. (Olyan kicsi, háromdecis volt.) Az élet rögtön sokkal, de sokkal elviselhetőbb lett. Üldögéltünk. Néztük a cirkuszt.
A büfés pár ugyanis bemutatta a tipikus olasz házastársi veszekedést. Először csak a beszélgetés frekvenciája változott, aztán elkezdtek kiabálni, végül a nő sírásba váltott, de ez nem zavarta abban, hogy ordibáljon.
Ekkor tűnt fel a lépcső tetején a hapsinak valami haverja.
– Puci! – kiabálta széles mosollyal.
– Gianni! – kiabált vissza Puci, hasonlóan széles mosollyal. Majd hagyta a f@szba a csajszit és félreült a haverjával önfeledten dumálni.
Érdekes módon a változás a nőre is pozitívan hatott. Egyből abbahagyta a sírást, mosolyogva fordult a sorban álló, ledermedt vásárlókhoz és kedvesen, barátságosan kiszolgált mindenkit. Miközben Puci és a haverja szélesen gesztikulálva, egymást ölelgetve beszélgettek a padon. A haver nagyon bennfentes lehetett, mert később a vécés csaj is odaült melléjük, aztán hoztak maguknak kávét, jól érezték magukat. A csaj is a pultnál. Egy idő után mindenki lelépett, Puci meg visszament a pult mögé. A csaj pedig, mint valami megszakított beszédet, úgy kezdte el újból a sírást és ordibálást, Puci pedig, mintha mi sem történt volna, folytatta a kiabálást. Ilyen egy összeszokott páros.

Nej később rájött, hogy hiba volt csak egy sört kérni, így ismét sorba állt. Jó húsz percig. Mondtam már, hogy a csaj nem volt valami villámkezű?

Húztuk, halogattuk, de végül csak neki kellett vágnunk. Komolyan, jobban féltem a lefelé menő lépcsőktől, mint bármi mástól ezen a napon. Ha erő kell, teljesítmény, az nem gond. Csinálom. Csináljuk. Legfeljebb megállunk pihenni. De a lefelé lépcsőzéshez, különösen ilyen rengeteg lépcsőzéshez, térd kell. Az meg már egyikünknek sincs. A közepétől inkább felkapaszkodtam a kőpárkányra és azon egyensúlyoztam lefelé. Csak ott meg a belógó faágak miatt kellett sokat csúszni-mászni.
Komolyan, határozottan megkönnyebbültem, amikor végre kibukkantunk a lenti útra. Utána félóra séta, buszmegálló. Óriási tömeg.
– Mindegy. A következő busszal akkor is elmegyünk.
– Mikor jön?
– 17.11. Rohadt mázlink van, hogy még nem jött meg az eső, de nem akarom az oroszlán bajszát rángatni. Ha a HÉV-en ülünk, akkor tőlem már vihar is jöhet.

Mondanom sem kell, Nej állapota miatt szóba sem jöhetett a reggel elképzelt positanói séta.

Jött a busz. Felfértünk. Még ülőhelyünk is lett. Sorrentó. A HÉV gyakorlatilag üres volt. Fél nyolckor Nápolyban voltunk. Elégedetten szívtem tüdőre azt a büdös levegőt a Garibaldi téren.
– Megcsináltuk!
– Meg.
– Fel tudod fogni? Igaz, rohadt korán keltünk, de fél nyolckor már visszaértünk, úgy, hogy végigjártuk azt a teljes, nyomorult, kib@szott túrát!
– Ja.
– Bár…
– Igen?
– Azt azért tudod, hogy _nagyon_ nem nápolyi módra csináltuk meg.
– Mire gondolsz?
– Kicentizve. Futva. Idegeskedve. Stresszelve. Állandóan órát bámulva.
– Na jó, de máshogy nem lehetett.
– Igaz. De akkor sem illett a hely szelleméhez.
– Jó. De megcsináltuk.
– Igen. Viszont akkor most fussunk.
– Mi van?
– Nagyon kevés otthon a borunk. Ma pedig vasárnap van. Az egyedüli, még nyitvatartó bolt a környékünkön 20.30-kor zár. Azt mindenképpen el kell érnünk.
– Háát… tudod, azért a futás… ugye nem gondolod komolyan?
– Ja, igazad van. Akkor menjünk. Majd kitalálok néhány rövidítést.
– Oké… de nekem ma ne beszélj többet a nápolyi mentalitásról.

Nem emlékszem, anyáztam már ma a gps-t? Most a mobiltelcsis Google Maps tette tönkre kis híján az esténket. Azért részletezem, mert egyfelől a gps-nek, a maga szűk lehetőségein belül tulajdonképpen igaza volt, viszont a hatás roppant kellemetlenül jelentkezett. Konkrétan majdhogynem szétbaszott az ideg.
Kezdjük a fizikával. Nápolyban magasak a házak, szűkek az utcák. Mi következik ebből? Az, hogy bármilyen gps, melyet az utcákban akarsz használni, rohadt kis szeleten át lát ki az égre. Egyszerűen ezekben a szűk sávokban nem lát műholdat. Azaz már régen nem ott vagy, ahol a kis kék pötty mutatja, de te csak azt látod és ahhoz képest navigálsz. Olyan sikátorokba keveredtünk bele, hogy már féltünk. Keresztülgyalogoltunk egy nagyon fekete család utcai vacsoráján. Először előlről, majd miután a gps életre kelt és megmutatta, hol vagyunk, azután hátulról is. Ijesztő volt.
Végül ha nehezen is, de megtaláltuk azt az utcát, amelyik a a kedvenc terünkre vitt, azaz amelyik mellett laktunk.
– Nézd, nagyon nem szeretem az ilyet, de magadra hagylak – közöltem Nejjel.
Egy néma sikoltás volt a válasz. Nej nem a tájékozódóképességéről híres. Konkrétan fogalma sem volt arról, hol vagyunk.
– Nyugi. Ezen az utcán mész egyenesen. Se jobbra, se balra. Hamarosan ott leszel, ahol tegnap vacsoráztunk, utána meg azon a téren, ahol a szállásadónkkal találkoztunk. Emlékszel, onnan már sima.
– Biztos?
– Biztos. A bolthoz nekem gyakorlatilag futnom kell. Te meg lesérültél, járni is alig bírsz. Muszáj szétválnunk. Találkozunk a téren.

Ezzel elgaloppoztam. A boltot éppenhogy elcsíptem, vettem bort, kenyeret, ásványvizet. Mindegyik életet mentett.
Nejt megtaláltam a téren.
– Ugye nem is volt nehéz?
– Ja. És most?
– Van egy ötletem.
– Micsoda?
– Ne másszunk fel a lakásba és jöjjünk le utána pizzát enni. Ha felmentünk, már nem jövünk le. Kérdezzük meg az étteremben, hogy adnak-e elvitelre?
– Remek ötlet.

Ez lett. Természetesen adtak elvitelre is pizzát. Mivel ilyenkor nincs szervízdíj meg ásványvíz, így mindketten jó drága pizzát választottunk. A jó drága – azaz a legdrágább – pizza egyébként 8 euró volt. Elképesztő. Ha pizzába akarsz fulladni, akkor gyere Nápolyba.

És tulajdonképpen ennyi. A pizza és másfél üveg bor után szószerint lefejeltük az asztalt. Amíg Nej zuhanyzott, én elaludtam a kanapén. Aztán úgy mostam fogat és mentem fel az emeletre, hogy semmire sem emlékszem belőle.

Jó nap volt.

A túra útvonala:

Ugyanez három dimenzióban.

PS1.
Ezt már utólag, itthon írom. Nos, az a bizonyos könnyű kis baleset ott fent a hegyen, egyáltalán nem volt könnyű. Nej szerdán, immár itthon elment orvoshoz, mert nagyon fájt neki. Röntgen, meg ilyenek és kiderült, hogy bizony eltört a keresztcsontja. Tudjátok, a keresztcsont és a farokcsont már azok a csigolyák, melyek összenőttek a medencecsonttal. Egy ilyen törés átkozottul szerencsétlen dolog, nagyon tud fájni. A jó benne az, hogy a rendberakásához nem kell sebészi beavatkozás, csak pihenés, sok fekvés, fájdalomcsillapítás, amíg magától össze nem forr.
Na, mi erről odakint semmit nem tudtunk. És végigcsináltuk a maradék két napot, tömérdek gyaloglással, ahogy terveztük.
Nej egy Hős.

PS2.
Apró színfolt, hogy miután ez szerdán kiderült, Nej elment Barnával bevásárolni az Auchanba. És Barna teljesen természetesen állt be a nyomorékok, mozgássérültek számára fenntartott pénztári sorba. Nej, amikor észrevette, elsőre nem is tudta, hogy röhögjön, vagy agyonüsse.
Apja fia.

Nápolyt látni… és túlélni 01/04

Előzmények, leutazás, első nap
2018.10.20; szombat

Hát, ha hiszed, ha nem, az előzményekben megint a Garmin lesz a főszereplő. Lassan már átnevezhetném a blogot is ‘Garmin-anyázók, ide!’ névre. Lehet, hogy a látogatottság is megugrana.

Különösen fájó, hogy most nem a sportóra volt a hülye.
Van nekem egy ezeréves túraGPS készülékem, a GPSMAP 64 cucc. Tényleg nagyon régen megvan, előtte a GPSMAP 62 volt, az is jól muzsikált. Ezek a készülékek alapozták meg nálam a Garmin jó hírét. Ezek miatt döntöttem úgy, hogy sportórában is a Garmin infrastruktúra mellett maradok.
És most ez a készülék kapott sebet.
Nem, nem maga a készülék. Szerencsétlen nem tehet semmiről.
Ellenben a Basecamp… hát most kiakasztott.

A rendszeres olvasók emlékezhetnek rá, volt itt némi polémia, némi lelkendezés a részemről. Ugyanis tetszett a termék. Ehhez tudni kell, hogy a Gpsmap6x készülékek kezelése, úgy, hogy mindent fájlszinten kellett rájuk varázsolni, meglehetősen nyögvenyelősen ment. Kinlódtam, szenvedtem és nem egyszer utólag derült ki, már a helyszínen, hogy valamit elcsesztem. A Basecamp ezen a területen vágott rendet. Nem kicsit, nagyon. Minden térképet, melyet feltelepítettem a számítógépemre, pár mozdulattal át lehetett telepíteni a Gpsmap készülékre is. Felfoghatatlanul megkönnyítette a dolgomat. Olyan térképeket is ki tudtam rakni, melyekből csak számítógépes verzióim voltak, *.img alapúak nem. Gondolj bele, egy teljes olasz OSM térkép a számítógépre telepítve 178 darab apró *.img fájl. A telepítő ezt összefésülte és egy fájlban tette ki a készülékre. És ez még nem minden: ugyanolyan könnyedséggel tudtam összecsomagolni waypointokat track-ekkel, majd ezeket lazán kirakni a készülékre. Úgy egyáltalán, az, hogy felkészítsem a készüléket egy hosszabb túrára, mely munka korábban félnapos szenvedés volt, pár percre zsugorodott, ráadásul végig a kezemben volt minden, pontosan tudtam, mit csinálok, mi történik. Már ez is elég volt ahhoz, hogy szeressem a Basecamp programot.

Így érkeztünk el a nápolyi túránkhoz. Nagy terveim voltak: őrületes városi csavargások, illetve az Amalfi öbölben az Istenek Ösvénye túraút. Nem kispálya, látni fogod.
Kell hozzá a Gpsmap? Hogy a fenébe ne.
Jó. Készüljünk fel. Megszereztem a túraút trackjét. Bejelöltem a városban a séták fontosabb pontjait. Térképen alig látható lépcsők beszállási pontjait. Felkészültem. Ahogy szoktam. Majd feltelepítettem – a Basecampon keresztül – az Olaszország térképet, kiraktam a waypointokat és a track-et. Kész. Ennyi. Hátradőltem. Minden más – buszmenetrend, vonatmenetrend, szállásfoglalás, beszállókártya – már mind ki volt nyomtatva. Tényleg kész. Mehetünk.
Szoktak azzal illetni, hogy túl aprólékos, túl paranoiás vagyok. Nem szoktam vitatkozni. Az eredmény számít, nem az, hogy minek tartanak.
Azaz miután mindent megcsináltam, végeztem egy ellenőrző tesztet: kisétáltam a teraszra, majd a túragps készüléken rákarestem a túra kritikus részeire és megnéztem, mi látható a környékükön.
Semmi.
Nem hittem a szememnek.
Gyors ellenőrzés. A készüléken ott volt a térkép. De ha ott van, akkor miért nincs ott?
Nem akarom rabolni az idődet a nyomozás leírásával, csak a végeredményt közlöm: Garminék elbaszták. Megint. Amikor a Basecamp 6.6.2 verziója után kijött a 6.7 verzió, elcseszték a Mapinstall modult. Amikor kijelölsz egy komplikált, több részletből álló térképet, bekattintod, hogy full installt szeretnél, nos akkor csak az első részletet teszi ki. Mely rendszerint a teljes térkép átfogó képe, azaz nagy vonalakban a táj, benne maximum a nagy főutak. Más semmi. Nemhogy túraösvények, de sztrádáknál kisebb rangú utak sem.
Finom, mi?
Mondanom sem kell, enélkül majdhogynem reménytelen lett volna végigcsinálni a tervezett kalandokat.
Anyáztam? Naná.
Volt róla fórumbejegyzés. Mikori? Május 28. Mi történt azóta? Semmi! Most is a teljesen szar 4.7-es verzió a legújabb.
Na, erre megint nem lehet mást mondani, mint hogy ez a vásárló közönség legcinikusabb telibeszarása.
Ja, és mikor derült ki? Az indulás előtt pár nappal. Amikor még két sürgős melót kellett befejeznem, hogy egyáltalán elmehessünk. Csak azzal, hogy kinyomoztam, mi történt, hogy találjak valami workaroundot, elment két nap.

Az OSM térképek oldalán találtam olyan lehetőséget, hogy egyben letölthetem az *.img fájlt. Azt már ki tudtam közvetlenül is másolni a készülékre.

Mely két nap fájóan hiányzott, mindenhonnan. (És ha visszajöttünk, rá kell tennem még pár napot, mire az összes gépen visszaállok a 6.6.2-re.)
Rohadjon meg az egész elkényelmesedett, beleszarós bagázs. Mondom mindezt úgy, hogy pár éve még Garmin rajongó voltam.
Csak hát, közben megismertük egymást.

Na, mindegy. Jöjjön Nápoly.

Illetve még valami. A Wizzair meglepően úrként viselkedett. A jegyeket ugyanis még tavasszal vettem meg, nyáron viszont jött a poggyásztéboly a társaságnál. Összevissza variálták a szabályokat, gyakorlatilag a kiszolgáló személyzet sem tudta, mit lehet, mit nem, időnként érthetetlenül bevadultak, időnként érthetetlenül megengedtek mindent. Megtehették? Persze. Hiszen ha kekeckedsz, akkor nem engednek felszállni. És sokra mész egy esetlegesen megnyert perrel, amikor ugrik a nyaralásod.
Kiváncsian vártam, mi lesz a vége. Négy napra megyünk, szükség esetén beleférünk egy-egy 20 literes hátizsákba is, szóval nem idegeskedtem. Csak egy kicsit. Nem szeretem, ha szórakoznak velem.
Aztán indulás előtt két héttel rendberakták a katyvaszt. Ugyan ez sem lett teljesen világos, de sokkal nyugodtabban vártam. Az online check-in úgyis megmond mindent. Megmondta. Megkaptuk oda-vissza a priority beszállást. Oké. Vihetjük a nappalit is.

Habár tényleg kapkodva készültünk, még a végén is a gps cuccokat piszkálgattam, de indulás előtt váratlanul maradt egy szabad óránk. Ősz van. Új fényképezőgép van. Mindkettőnknek. Naná, hogy kimentünk az erdőbe gyakorolni.

Aztán már tényleg a repülés. Hosszú hétvége, tömeg, zsúfolt gép. Variákolás a leülésnél, köszönhetően a Wizz legújabb szemét húzásának. Mi egy apró cserével egymás mellé kerültünk, mások viszont egész komoly passziánszokat toltak, négy-öt figurával.

Időben érkeztünk. A terminálból simán kisétáltunk és már egyből a városban is voltunk. Ami jó. Ami rossz, hogy nincs tömegközlekedés a belvárosba. Csak shuttle, melyet Alibus helyett simán lehetne Negyven Rabló Busznak is nevezni. A 25 perces utazás 5 euró. Csak viszonyításként: Sorrentó, 70 perc vonatozás, 3,7 euró.

A nagypályaudvarnál szálltunk le, az Európa legocsmányabb tere címre nagy eséllyel pályázó Garibaldi téren.
Ezt rakjuk rögtön az elején tisztába: Nápoly nem szép város. Akár lehetne is, de ahhoz legalább jelzés értékűen takarítani kellene. Itt szemmel láthatóan feladták a küzdelmet. Jó húsz éve folyik a harc szemét fronton a maffiával és még nem dőlt el semmi. A szemét viszont reménytelenül gyűlik. (Bár meglepően sok helyen láttunk szelektív konténereket. De szemetet is.)

Megjegyzem, mi sem lehetünk olyan nagyon büszkék magunkra.

Szóval nem szép. De őrülten hangulatos. Azt mondod, New York nyüzsög? Lófütty. Nápolynál szédültebb város nincs. Itt minden megtörténik és ugyanakkor mindennek az ellenkezője is. Ha nyitottan és kellően ellazulva (pl bor) vágsz neki a városnak, végig fogod mosolyogni. Amikor azt mondod a harmonikásnak, hogy ‘nem’ és erre megsértődik, mondva, hogy “ilyen szép Lady-nek nem lehet nem játszani valami szépet” amire persze rávágod, hogy “de!”, és ekkor már mindketten röhögtök. Szóval ilyenek. Ide nem érdemes nagy tervekkel jönni. Kimegyünk este az utcára. Aztán valami lesz.

Mielőtt jeleznéd, hogy ellentmondást észlelsz, Nápolyban a gps-nek annyi szerepe volt, hogy két, egyébként nem könnyen megtalálható lépcső (Salita della Pedamentina, illetve Rampe del Petraio) beszállási pontjait tettem el, ezeket is egy délelőtti túrához. Estére nem terveztünk egyszer sem semmit. Csak sétáltunk.

Ez volt az első fényképem a városban.

Igen, a hapsi fogta a trombitáját és bement az utca közepére. Trombitálni. Az autók közé.

Az elején volt némi izgalom. Szokás szerint szerettem volna felvenni a Revolut kártyámról a rárakott eurókat. Első automata. Csak olaszul beszélt, ráadásul valami zavarbaejtő kérdéssel kezdett, melyet nem tudtam értelmezni. Skip. Második automata. Szintén csak olasz, valami nagyon hosszú szöveggel. Ebből azt silabizáltam ki, mintha ideiglenesen nem működne. Következő. Unicredit. Végre beszél angolul is. Pin, összeg, mehet… hoppá, rossz a pin. Biztos elgépeltem. Kezdjük újra. Pin, összeg, mehet… érvénytelen bankkártya, beszéljek a bankommal. Mi van?!?! Már kezdtem bepánikolni, hogy be is vonja, de aztán kényelmesen, lassan kiadta. Huh. Menjünk innen. Egy sarokkal arrébb ránéztem a Revolut appból, mi is történt. Nem hiszed el. Tipikus idióta olasz folyamatszervezés. Az automata bekérte a pinkódot, de nem validálta. Bekérte az összeget és a két adatot egyszerre küldte el a banknak. A bank pedig, a hibás kód miatt, visszautasította a kifizetést. Az automata meg ebből azt a következtetést vonta le, hogy érvénytelen a kártya. Ezért másodjára már meg sem próbálta. Vicces.
Kerestünk egy negyedik automatát, most már figyeltem a pinkódnál, meg is kaptam a pénzemet. Volt némi megkönnyebbülés.

Menjünk randizni.

Már a találkahelyünk is sokat elárult. A szállásadónk a San Domenico Maggiore teret javasolta, mint ami 1 percre van a szállástól. Tudod, melyik ez a tér? Az óváros egyik kicsi, de leghangulatosabbnak tartott tere. Különösen éjszaka, amikor még nápolyi viszonylatban is erősen pezseg. Hja, közel az egyetem, közel az élet.

Találkoztunk. Bemutatkoztunk. Átsétáltunk. Leesett. Mármint az állunk.

Már amikor 2009-ben először voltunk itt, akkor is ezekbe az öreg lakóházakba bújkáltam, fényképezni, hangulatot szívni. Úgy elképzeltem, milyen lehet egy ilyenben lakni.
És erre itt van.
Maga a lakás belülről már más volt, tipikusan lakáskiadásra felújított belső, takaros, praktikus, nem érheti szó. De én folyamatosan a lépcsőházban, az ablakban, a gangon, a befelé nyíló lodzsán lógtam és gyönyörködtem. Abban, hogy milyen elképesztő gányolásokkal épült, mit épült, fejlődött evolúciósan, szervesen a ház. Hogy a felső két szint szemmel láthatóan később épült rá, mert lépcsőház híján egy kitett vasbeton trepnin lehetett csak felmenni. A mindenfelé ad-hoc feltákolt árnyékolók. Bármiből. A virágtartó egy falra szögelt műanyagvödör. Hogy az ajtónk négy centi vastag acélból van, de mellette a gangra nyíló ablakon nincs még rács sem. Hogy akárhányszor kijöttem a fürdőszobából egy szál alsónadrágban, mindig akkor ment el valaki a nyitott ablak mellett és bámult be. Itt az emberek szószerint a másik szájában élnek. De tényleg. Nem egyszer látni olyat, hogy a család üzletből átalakított lakásban lakik. Azaz a külső ajtó nem előtérbe nyílik, nem konyhába, hanem egyből a nappaliba. És ezek az ajtók általában nyitva vannak. A durván forgalmas, szűk utcákra.

Nem is vacakoltunk sokat. Elszaladtunk boltba, kaja, bor.

Utána irány a város.

Ez a kép itt fent a San Domenico Maggiore tér sarka, pontosabban az azt keresztező utca. És hol volt még a szombat este!

Előtte ugyanis a pizza jött, a sarki étteremben.

Illetve amíg vártuk a pizzát, arcokra vadásztunk. Volt miből.

És a kedvencem. Az az önfeledt, csendes boldogság… Vedd észre, a leányzó nem mobiltelefont bámul, hanem eszébe juthatott valami boldog pillanat és elmosolyodott rajta.

Habár a nápolyi pizza vékony tésztájú, de elég rendesen telepakoltuk magunkat vele. Nem gond, lesétáljuk. Nem is volt kérdés, merre menjünk: a mellettünk lévő szűk, forgalmas utcának szemmel láthatóan egyik irányban sem volt vége. Ráadásul a múltkori alkalommal teljesen ki is maradt.

Ez az utca egyike az óváros három keresztutcájának. Tulajdonképpen ezek a főutak. Ezeket szeli át északról lefelé tömérdek sikátor.

A sikátorok már nem olyan zsúfoltak. Itt akár félhettünk is volna, de valahogy elfelejtettünk.

Egy kis zene.

Hosszú sor egy borbolt előtt.
Néha voltak ilyen nehezen érthető dolgok. Például ez a borbolt is. Nem is egy volt nyitva közülük. Mégis, csak ennél gyűlt össze ekkora tömeg. Aztán ugyanez pizzával is. A legtöbb pizzéria szolíd forgalom mellett üzemelt, de láttunk egyet, amelynél 40 méteres, tömött sor állt az ajtó előtt, hogy egyáltalán az emberek bejuthassanak. Milyen pizzát adhattak ott?

A szombat éjszaka Nápoly óvárosában… olyan, mint egy óriási házibuli. Nagyjából olyan könnyedén is lehet közlekedni, mint egy tömött lakásban a konyha és a nagyszoba között.
Csak itt még motoros kentaurok is cikáznak a népek között.

A jó öreg nápolyi trükk. Éjszakára bezárják a 3 méter magas, vastag tölgyfa ajtót. És ilyenkor már csak a belevágott macskajáraton keresztül lehet közlekedni.

A séta után még ittunk egy pohár bort, aztán szunya. Holnap 4.30-kor már ébresztő.
Hogy miért? És miért pont vasárnap? Majd ott elmesélem.

Az esti séta útvonala:

Ugyanez három dimenzióban is.

Maffia

A macskák napok óta élő szigetelésként tapadnak a teraszajtó alatti résekre és közben keservesen nyávognak: – Hát nem látod, milyen vacak idő van, a jó ég áldjon meg, csináljál már valamit!

Én meg csak nézek rájuk szomorúan: – Kis hülyék, hiszen én is fázom.

Viszont tegnap szintet léptek. Valami ismeretlen állat fejét helyezték el az autó ajtaja mellé.

PA260401

Most akkor kezdhetek félni?

Csomagot kaptam

Rendeltem az Amazonról három könyvet. Nem egy nagy dolog, csináltam már régebben is ilyesmit.
De most elkapott a hivatal.
Kaptam egy levelet a DHL-től. Hogy vámköteles küldeményem érkezett.
Már ez önmagában meglepett. Nem gondoltam volna, hogy egy 50 dolláros könyvküldemény vámköteles.
Írták, hogy töltsek ki egy nyilatkozatot, miszerint elismerem, hogy a DHL korrektül vámkezelte a csomagot, majd ezt a nyilatkozatot dátumozva, aláírva adjam át a futárnak. Hmm. Na jó. Letöltöttem a nyilatkozatot a webről, kitöltöttem, aláírtam. Kicsit furcsállottam, hogy mi a francért kell nekem egy ilyen nyilatkozatra ráírnom a nevem, születési adataim mellé még a személyi-igazolvány számomat, adószámomat és útlevélszámomat is, de a hivatal útjai kiszámíthatatlanok. Ráírtam.
Aztán írták, hogy nem árulják el, mennyi lesz a vám, de mellékelik az erre vonatkozó jogszabályt. Számoljam ki. Elkezdtem olvasni, de sajnos nem magyarul, sőt egyáltalán nem is emberi nyelven íródott, az első oldal után beletört az agyam. Mindegy. 50 dollár után nem lehet az olyan sok. Mindenesetre a cég mellékelte az árlistájukat is, hogy mennyiért nyújtják ezt a szolgáltatást. Eh.
Végül írták azt is, hogy írjam meg nekik tételesen, magyar nyelven, hogy mi van a csomagban, emellett írjam meg, hogy mennyit fizettem érte és írjam meg a lakcímemet is. Nem kicsit néztem hülyén, mert mellékelték az Amazon fuvarlevelét, amelyen az összes kért adat rajta volt. Visszaírtam, hogy olvassák el. A könyvek címét, ha megfeszülnek sem fogom lefordítani magyarra, a többi adat meg egyértelmű.
Úgy látszik, ezzel eleget áldoztam a Bürökrácia istenének, mert pár nappal később jött az értesítés, miszerint kedden kihozzák a csomagot, legyek kedves, tartózkodjak otthon. Reggeltől estig.
Fasza. Egy nap szobafogság.
Aztán délben megjött a csomag, a futár bedobta, aláírtam a mobilján és már ment is. Semmi vám, semmi kitöltött papír átadása.

Egyszerűen nem értem. Ez mi? Szolgáltatás? Én inkább kutyáztatásnak nevezném.
Mint látható, a cucc nem volt vámköteles, az egész hercehurcát meg lehetett volna spórolni. Most gondold el, ha a munkahelyemre rendeltem volna, hogyan készítem fel az átvételre a recepcióst? Lehet, hogy fizetni kell érte, lehet, hogy nem. Mennyit? Nem tudom. Lehet, hogy elkérik ezt a papírt, lehet, hogy nem. Addig tedd el valahová.

Valószínűleg arról van szó, hogy az ügyintéző lusta dolgozni és mindenkinek kiküldi az egységcsomagot, még ha csak egy fogkefét is rendelt. Aztán majd lesz valahogy.

Félelmetes. És én még azt hittem, hogy a Postánál nincs lejjebb.

Viszont most már értem, miért drágább az Amazonnál a papírkönyv, mint az e-book. Az utóbbit kifizetem, letöltöm, kész, olvashatom is. Nem szarakodik az idegeimmel semmilyen hivatal, semmilyen szervezet.

Evezni, amíg szép időnk van 06/05

Már nincs szép időnk.

PA160002

Pedig a fenti szépséget még le szerettük volna tesztelni.

Perceken, métereken múlt.

Pénteken Nej hamarabb lelépett, én is elvégeztem délig minden tervezett munkát. Irány Dunaharaszti.
Ja. Csak 11-kor nekiállt szemetelni az eső. Délben már zuhogott.
Radar.
Csak a XVIII. kerület felett esik.
Oké, várunk 13.00-ig.
Egy órakor már Dunaharaszti felett is szakadt. Fél kettőkor pedig villámlós/mennydörgős vihar lett belőle. Dunaharaszti központtal.
Vártunk még egy kicsit, de – tekintve, hogy maximun délután háromig értünk rá – feladtuk. Szépen leszereltem a kajakszállítót, visszapakoltam helyükre a neopréneket.
Amikor legközelebb ráérünk, akkor már téli időjárás lesz. Nem mondom, hogy akkor nem lehet kajakozni, de Nej nem szívesen ismerkedik egy új, kevésbé stabil kajakkal jeges vízben. Ígyjárás van.

PS1.
Délután háromkor elállt az eső. Fél négykor kisütött a nap. De ekkor már pakoltunk.

PS2.
Igen, tudom, a növényeknek már piszkosul kellett. De nem tudott volna várni három órát? Nem.

Csupa zavar, ami a fejünkben van

Időnként rámtör a roham és nekiállok definíciókat farigcsálni. Bárhol. Akár zuhanyzás közben is.

Nézzük például ezt. Sokan gondolják, hogy a hülye az az okos ellentéte.
Hibás.

A hülye az, aki hülyeséget csinál.
Ki csinál hülyeséget?
Mindenki.
Még az okos is.
Hülyeséget ugyanis akkor csinálunk, ha éppen nem vagyunk tisztában valamivel. Igyekszünk a legjobb tudásunk szerint viselkedni, de mivel nem tudjuk, hogyan kell, előbb-utóbb hülyeséget csinálunk. Ami azok számára, akik képben vannak, nevetségesen ostoba dolog, de ilyenkor valójában azok az ostobák, akik kinevetik a tudatlant.

A valódi ellentétpár az okos-buta. Ez viszont egyértelműen a szellemi képességekről szól. Az okos az, akinek megvannak a képességei, hogy használja az eszét és használja is. A buta pedig az, akinek vagy nincs, vagy van, de nem használja.

De akkor hogyan jön be a képbe az ostoba kifejezés? Nos, az ostoba az egy másik párosítás része, az ellentéte a bölcs. Vedd észre, hogy mind az okos, mind a buta egyaránt lehet ostoba is és bölcs is. Hiszen hány olyan embert ismerünk, aki ugyan nem a szellemtörténet óriása, de azért megvan a magához való esze. És hány olyan okos embert, akiknél félrement valami és roppant okosan – és makacsul – állnak be valami ostoba elképzelés mögé.

Jelzem, ez nem öncélú definiálgatás. Miközben a vállamat szappanoztam, éppen azon gondolkodtam, mi is az emberiség jelenlegi legnagyobb problémája? Arra jutottam, hogy az ostobaság. Kezdve ott, hogy őserő. Amióta létezik emberiség, az ostobaság azóta viselkedik masszív divergenciaként a fejlődés áramlatában. És egyre erősebb.
Miért? Hiszen itt van a kezünkben egy csomó népművelésre használható eszköz. Az embereknek egyszerűen muszáj, már csak a hétköznapi létezésük miatt is, megtanulni egy csomó modern dolgot. Míg 500 évvel ezelőtt megégették azt, aki azt mondta, hogy a Föld gömbölyű, ma már csak egy lelkes, kisméretű közösség erősködik azon, hogy a Föld lapos, harsány szórakozást biztosítva ezzel a többségnek. Akkor?
Nos, mindezek ellenére az ostobaság növekszik. Hatványozottan. Mert bár egyre több dologról derül ki egyértelműen, hogyan működik, mi a lényege, de az ostobaság lényege pont az, hogy nem foglalkozik vele. Ráadásul a világ sokkal gyorsabban változik, mint ahogy még egy jóindulatú egyén is követni tudja. Az ostoba meg nem is erőlteti meg magát. És akkor még nem beszéltem az életünket egyre masszívabban átszövő, egyre egyszerűbb, de egyre szélesebb körű kommunikáció erősítő hatásáról.
Így nyílik egyre nagyobbra az olló, a valóság és az ostobák egó diktálta világképe között.
Mert a világ egója a lélekszámmal arányos, a kommunikáció meg az ostobákat erősíti.

Fotósuli

Most, hogy Nej megkapta a Sony RX100-as kamerát, úgy döntött, itt az ideje megtanulnia fényképezni.

Megadtuk a módját.

Bágyadt őszi vasárnap délután. Beizzítottuk a sparheltet, Nej kikeverte a kenyérlángoshoz a tésztát és mellé a trutyikat, felbontottuk az osztrák ‘kocsisbort’, majd kiültünk a lugasba az összes kamerával.
Magyaráztam, gyakoroltunk.

PA140002

Próbafelvételek:

DSC01170

DSC_5853

Az oktatás során felhasznált linkek:

PS1.
Annyira tiszták sem voltak a sportcipőim soha, mint ezután a kerti sütögetés után. Ugyanis mindegyikkel beleléptem az avar alá elrejtett macskaszar csomagokba, így kénytelen voltam hétfő reggel az összeset alaposan megpucolni. A kis rohadékok. És már megint enni akarnak.

PS2.
Tényleg kezdek félni magamtól. Délután beszélgettünk arról is, hogy – főleg a gyerekekre gondolva – bele kellene vágni a fundamentázásba. Mit is írtam itt? Hogy figyeld, miket tervezek és pánikszerűen menekülj belőle, mert valami tragikus dolog fog történni a befektetési formával. Erre mi történt? Vasárnap beszélgettünk a lakástakarékról, hétfőn rögtön bejelentették, hogy kedden meg fogják szüntetni. Félelmetes.

Evezni, amíg szép időnk van 05/05

Levezető evezés az RSD-n
2018.10.09; kedd

Mára csak annyi maradt, hogy levigyem a kajakot Dunaharasztiba, a csónakházba. Csakhogy… a szép idő makacsul kitartott, Péter még sohasem evezett az RSD-n… adta magát, hogy csavarogjunk egy lazát a vízen. Mert olyan régen eveztünk már egy jót.

Végre kialudtam magamat. Mélyen. Sokat. A forgalom miatt kilenc előtt úgysem érdemes elindulnunk. Reggeli. Kávészivar. A kajakos cuccot nem kellett összepakolnunk, napok nincs is más a kocsiban.

Tíz óra körül voltunk vízen. Abszolút ideális rekreációs körülmények között: szélcsend, októberi napsütés, áramlásmentes víz. Nem is kapkodtunk, csendesen, lassan evezgettünk. Nézegettük a tájat, beszélgettünk. Ahol lehetett, meséltem az RSD-ről. Megmutogattam az érdekesebb oldalágakat, megnéztük az érdekesebb villákat. Köszöngettünk a horgászoknak, anyáztuk a beleszarós motorcsónakosokat. De azokat sem annyira, mint megérdemelték volna.

Tényleg tökéletes levezetés volt, gyakorlatilag a tegnapi hajtós nap ellentéte. Jól jött ki a lépés.

Egy dolog bánt. Tekintve, hogy ez nekem házi edzőterep, nem vittem se fényképezőgépet, se videókamerát. Kellett volna. Ideális fényviszonyok voltak és az RSD is a legszebb arcát mutatta. Mondhatnám persze, hogy majd legközelebb, de kíváncsi vagyok, mikor áll össze minden ennyire szerencsésen.

És akkor végül a sportóra. Ez az izé lassan viccesebb, mint a macska, pedig az se kicsit hülye.

Véletlenül ránéztem a medálokra. Az utóbbi időben kaptam hármat. Az egyiket (Climber3) azért, mert elájult attól, milyen szinteket bringáztam Ausztriában. Gyakorlatilag semmilyeneket, ugye a Duna mentén csorogtunk lefele, az óra mégis napi 2-3000(!) méter szinteket regisztrált, felét le, felét fel. És eldobta az agyát attól, hogy milyen jó vagyok. A másik két plecsnit (Step40K, Step50K) a tegnapi evezésre adta. Igen, jól sejted. A medálok arról szólnak, hogy napi 40e, illetve 50e lépés. Valójában talán ezer ha volt, a többi időben eveztem. Csak valamiért az óra az evezést is beszámítja gyaloglásnak. Meg az úszást is. A kerékpárt viszont nem. (Arra tippelek, hogy valami általam ismeretlen okból lépésszámláláskor nem a lábat figyeli, hanem a kezet. Ez magyarázná ezt a fura viselkedést.)

De ez nem is lényeges, soha nem szoktam nézegetni a medálokat. A Training Status (TS) értékét viszont annál inkább. Írtam is, hogy egy rossz mérés gyakorlatilag kinyírta a monitorozást, amíg nem mérek egy új VO2max értéket – azaz nem futok – addig nem is lesz jó. Hát, igen. De rosszabb azért tudott lenni! Ugyanis totálisan félremérte a kajakozást. Jelzem, nem először. Tudod, mikor ment le nullára a TS értékem? Amikor körbeeveztem a Balatont. Zömében viharban. Szerinte az egy túlzásba vitt rekreációs hét volt, amikor nem csináltam semmit. Nos, ugyanezt csinálta meg a tegnapi napra. A 0-5 erősségi skálán adott 0,8 pontot. 70 kilométer evezésre. Melynek fele erős sodrás ellenében történt. Ha csak sétálok az erdőben 3 kilométert, az már 1 felett van. Majd közölte, hogy a regenerálódáshoz 2 órára van szükségem. Egy egész napos testet-lelket gyötrő evezés után. Megint csak viszonyításképpen, 25 perc futás után azt szokta kiírni, hogy a regenerálódás 38 óra.
De még nincs vége. Ma ugye lementünk örömködni. Szélcsendes, áramlásmentes vízen, kényelmesen (5 km/h) eveztünk három órát. Tényleg egyfajta rekreációt valósítottunk meg. Mit észlelt ebből az óra? Jézusom te barom, agyonhajtottad magadat! A 0-5 erősségi skálán adott 5,8 pontot. (Ide már nem is tudom, milyen szmájlit kellene raknom.) A regenerálódásra 78 órát ajánlott. Még egyszer: 3 óra, könnyed sétával felérő evezésre. Pulzusszám? Átlag 128, maximális 164. Ennyi futáskor szokott lenni az utolsó kilométeren, de akkor már a fülemen is levegőt veszek. Ja, mennyi volt tegnap, a 70 kilométeres evezéskor? Átlag 90, maximális 116. Mint egy könnyű sétánál.
Mondanom sem kell, Training Status anyuci teljesen behisztizett. Ilyet sem láttam még: vörösre szinezte a napot. És jött a falmelléki dumával, hogy én megmondtam, nem lesz ez így jó: először addig hajtod magad, amíg romlik az állapotod (egyik mérési hiba), majd extrém terheléssel reagálsz a helyzetre! (Második mérési hiba.) Ez nemcsak unproduktív, hanem veszélyesen túlhajtottad magad! Teljesen rossz úton jársz!
Ja. Csak nem én.
Komolyan mondom, alig várom már, hogy legyen valami komolyabb baja (az, hogy hülye, az nem baj, az feature) és még a garanciális időn belül vissza tudjam adni és vehessek helyette valami mást, akár egy Polar-t is. Igaz, hogy nem tud ennyit, igaz, hogy fél nap alatt lemerül, de legalább kvázi pontosan mér és használhatók a statisztikái.

Ja, nemrég olvastam. Jót vigyorogtam rajta. Vicces.
De az én órám viccesebb.

Útvonal

Ugyanez három dimenzióban.

Evezni, amíg szép időnk van 04/05

A Szentendrei-sziget megkerülése
2018.10.08; hétfő

Na, ez az igazi nagyvad, nem a mamut. 70 kilométer evezés, ennek a fele igazi hegymenet, kemény ellensodrásban. Nem, ha nem próbáltad, el sem tudod képzelni. Amikor minden mozdulat számít, mert tíz másodperc alatt is megpördülhetsz, visszacsúszhatsz métereket, ha nem figyelsz.

Egyszer már nekivágtam, de egy elképesztően banális hibán buktam el. Beütöttem a GPS-be a beszállás helyét – Piroska utca – a kütyü meg a Rozgonyi Piroska utcához navigált. Én csak vártam, vártam a többieket, hétre volt megbeszélve az indulás, már negyed nyolc, sehol senki, aztán rámcsörögtek, hogy hol a francba vagyok. Nyilván buktam az egészet, ilyenkor ősszel már minden perc számít, mire átmentem volna és vízreszállok, minimum egy háromnegyed óra, annyit nem tudtak várni.
Így utólag azt tudom mondani, hogy valószínűleg jobban jártam. Kodiakkal, a hat évvel korábbi tudásommal, erőnlétemmel nem biztos, hogy sikerült volna. Vagy ha végig is megyek, a végén már mentőautó várt volna a parton.

De ez a múlt. Idén elég jól összekaptam magamat, az MP07 nagyságrenddel gyorsabb, mozgékonyabb kajak, én pedig már megtanultam kezelni. Mikor, ha nem most?

Hát például egy-két héttel korábban. Amióta a Pyrus kajakos társaságon belül vannak ilyen szigetkerülések, soha nem csináltuk ennyire későn. Általában megvolt szeptember végén. Most viszont akkor éppen novemberi időjárás volt, nem vágtunk bele.
Aztán most a víz is rendkívül alacsony volt. Sőt, igazából ez túl gyenge kifejezés is: elképesztően brutálisan alacsony volt a vízszint.
Na most ha összerakod, hogy nagyon alacsony vízszint, durván erős áramlás… nagyjából megkapod, milyen terepen küzdöttük fel magunkat. Ahogy Péter fogalmazott, sokszor ment már fel, de olyat ő sem látott, hogy egy kilométert 37 perc alatt tudjunk le.

Szóval ez.

Vasárnap este még borozgattunk, pöfékeltünk a teraszon. Nem túl sokáig.
Hajnali ötkor ébresztő, 5.30-kor már a kocsiban ültünk. Muszáj volt. Korán sötétedik, már a hajnali derengésben vízen kellett lennünk. Nagy úr a matek.

PA080002

PA080006

Még sötétben szerszámoztuk fel a kajakokat (első kép), de amikor beleültünk (második kép), már rendesen világosodott.
6.45. Tökéletes munka.
Mások még csak most indultak munkába.
Másokat még csak most vert ki ágyukból az ébresztőóra.
Mégis… nem cseréltünk volna velük.

– Nincs is annál jobb, mint hétköznap, munkaidőben egy ilyen extrém túrát tolni – jegyeztem meg.
– Ja.
– Illetve egy haverom szerint van.
– Nocsak. Mi?
– Munkaidőben, cégautóban a céges titkárnőt kefélni.
– Határeset.

Áthúztunk a Megyeri-híd alatt. Fura volt belegondolni, milyen érzés lesz 70 kilométer múlva ismét átbújni alatta. Sötétben, fázva, de diadalmasan.

Sokat segített, hogy indulás előtt kaptunk egy track-et egy tapasztalt szigetkerülő havertól. Arról, hogy legutóbb milyen útvonalon ment. Az viszont már kevésbé volt felemelő, hogy kaptunk mellé egy tekintélyes listát, miszerint hány helyen rontotta el, és úgy egyáltalán, ilyen alacsony vízszintnél nincsenek technikák, nincsenek best practice-ek, csak szívás van.

Rakkoltunk. Szélre kihúzódva. Elment mellettünk egy hajnali edző fazon, K1-ben.

– Figyeled, Józsi? – kérdezte Péter.
– Mit?
– Mennyire közel megy a parthoz?
– Hát, logikus.
– Nem, annál több.
– Mármint?
– Tudod, mi az a limány?
– Ja, angolul Eddy.
– Nem a nyelvtudásodra vagyok kíváncsi.
– Oké. Mondjad.
– Ha vannak a parton kicsi öblök, a folyó pedig erősen folyik, akkor ezekben az öblökben visszakavarodik a víz. Ez a limány. A kezdők félnek tőle, mert össze-vissza rángatja a kajakot, de ha ügyes vagy, ki tudod használni.
– Kimész a szélére?
– Pontosan. Ott ugyanis felfelé folyik a víz.
– Áramlással szemben?
– Úgy van. Azaz dönget lefelé a folyó, te viszont pár méterrel arrébb nem hogy áramlással szemben evezel, de még tol is a víz.
– Azannya.

Valójában persze ez nem univerzális megoldás, hiszen nem minden öbölben kavarog vissza a víz, de amikor ilyen terepen mész felfelé, minden apróság, minden centiméter megspórolása játszik. Azaz limányoltunk, ahol csak tudtunk.

Eltelt az első másfél óra. Kezdett vágni a kajak derékban. Eléggé megijedtem, mert ilyesmi csak két óra után szokott történni. Nekem pedig az egyetlen komoly félelmem az volt az úton, hogy ebben a kajakban – melyet a tervezője versenyekre tervezett, nem egész napos túrákra – előbb-utóbb megadja magát a testem, betörik a derekam, begörcsöl a lábam, elviselhetetlenül megfájdulnak az izmok… hát, úgy a seggem környékén. Nem beszélek mellé, ezek sajnos tapasztalatok.
Szentendrénél van egy erős szűkület, nehezen evezhető. Előtte inkább beiktattunk egy ötperces kiszállást. Nyújtózkodás, séta, kicsi gimnasztika.
Rengeteget jelentett. Gyakorlatilag újraindult a másfél óra. Vigyorogva húztunk át a szűkületen.
És ami nagyon jó, hogy felfelé szinte végig van valahol sóderes part, azaz öt percre bárhol ki lehet szállni. Ezzel el is lett fújva a legfőbb aggódásom.

A következő pihenő Leányfaluban esett meg. Habár itt van a kerülések legendás palacsintázója, megegyeztünk, hogy kihagyjuk. Egyrészt vacak. Én bringázások alatt teszteltem, Péter evezések során, messze nagyobb a híre, mint a minősége. Másrészt nem akartuk húzni az időt. Harmadrészt meg vittünk magunkkal kaját. Én a korábban említett brutális proteincsokikat meg sört, Péter, mint a klasszikus iskola híve, szalonnát, kolbászt, kenyeret meg diákcsemegét. És sört.
Jól elvoltunk.

Aztán Leányfalu után jött a rockandroll. A haver útmutatásából tudtuk, hogy a Tahi hídnál indul be a szívás.
Beindult.

Nem is tudom, mit írjak.
Küzdöttünk. Pontosabban, küszködtünk. És amikor azt hittük, túl vagyunk a nehezén, akkor kaptuk tüdőre a legretkesebb szakaszt.

GOPR5411

Látod, milyen sekély a víz?
Gyakorlatilag folyamatosan lapátoltuk a levegőbe a sódert. Az, hogy egyáltalán be tudtam kapcsolni a goprót egy videó, illetve egy fénykép erejéig, az nekem húsz méter visszacsúszást jelentett. Péter vacsiúj fakajakjának az alja is igen durva karistolásokat kapott.

Csak, hogy értsd. Egy kajak esetében kiemelten kritikus, hogy mennyire egyenletesen sima a fala. Ezért mennek sokkal gyorsabban az üvegszálas, illetve a mindenféle karbon kajakok, mert a polietilén kajakoknak durva a felülete, nem gördül rajtuk annyira a víz. Na most, ha egy sima felületű kajak összeszed néhány karcolást, rögtön el is veszítette az anyagából fakadó előnyöket.

Hát, lapátoltunk. Jobbat nem tudtunk. És igyekeztünk nem nézni a partot. Nagyon megalázó lett volna látni, milyen tetű lassan haladunk el egy-egy bokor mellett.

De minden szívásnak vége lesz egyszer. Ezen a részen is áthámoztuk magunkat. Sőt. Dunabogdány után, a lankás öblökben mintha nem is folyt volna a folyó. Amikor pedig arra számítottunk, hogy a Duna befolyása környékén lesznek a legdurvább viszonyok, nos, ott eveztünk a legkönnyedebben.
Persze hátravolt még a befolyás átvágása. Mert a szigetcsúcson ki kell kötni. Hiszen ez az igazi csúcs-csoki. Péter szerint ez mindig is durva munka volt.
Most viszont átnéztük a haver track-jét. Aki egy nagyon egyszerű trükkel vágta át a gordiuszi csomót. Felevezett a part mellett a nagy Dunán, aztán beleállt a sodrásba, majd kisodródott a csúcsra. Egyszerűen kihagyta a Szentendrei ágban az átvágást.
Hmm. Így is lehet.
Pontosan így is csináltuk.
A legnagyobb problémánk az volt, hogy egyszerűen nem láttuk, hol van a sziget csúcsa.
Oké, persze, alapvetően könnyű. Ott, ahol véget ér a fasor.
Na most, itt a fasortól többszáz méter távolságra még sóderpad húzódott.

PA080015

Olyannyira nem találtuk el a csúcsot, hogy szégyenszemre zátonyra futottunk. Az utolsó 50 méteren kézzel húztuk ki a kajakokat a sekély vízből.

– Ilyen nincs – morfondírozott Péter – Ennyire alacsony vízet még sohasem láttam errefelé.
– Várjál, csináljunk fényképeket egymásról a mobilokkal. Azok belerakják a képbe a GPS koordinátákat. Aztán mutogathatjuk, hogy bent álltunk a Duna közepén.

Megcsináltuk.

IMG_20181008_143609

PA080013

Innen lefelé… az egy más világ volt. Nem, nem azért mert már nem kellett eveznünk. Dehogyisnem. 15.30-kor indultunk el. Hátravolt még 37 kilométer. Durván öt óra evezés, beleszámolva a pihenőket is. Számold ki. A Dunán sötétben nem akkora élmény evezni.
Azaz nem nagyon pihentünk, lefelé is húztuk, ugyanúgy, mint felfelé. Ráadásul ha beállsz a Duna közepére, nem is érzed, mennyivel mész. Lehet, hogy tépsz 14 km/h sebességgel. De nem érzed. Csak azt tudod, felidézve a térképet, hogy Úristen, milyen messze vagyok még.

Aztán ott vannak a hajók. Böszme nagy hajók. Ezek szemérmetlen módon ott járnak a Dunán, ahol a legnagyobb a sodrás. Ahol mi is járnánk. Mármint, ha lehetne. Mert tilos. De azért ott megyünk. Fülelve minden rezdülésre. Apró szimatokkal levegőt mérve. Piros és zöld bójákat folyamatosan figyelve. (Folyásirányban zöld balra, piros jobbra. Ez a hajózási út. Ide nem szabad bemenni. Aha.)

– Lefelé már jó lesz – közölte Péter.
– Biztosan.
– Amilyen alacsony a víz, nem járnak a szállodahajók. Sem az uszályok.
– Akkor mehetünk végig a hajózási útvonalban?
– Tulajdonképpen igen. Egyedül a szárnyashajókra kell figyelnünk.

Természetesen végig rossz passzban voltunk. Természetesen jártak a szállodahajók és az uszályok. Természetesen akkor találkoztunk velük, amikor sarkantyúk is cifrázták a helyzetet.

Sarkantyú
A sarkantyúkat a folyón főleg kanyarokban építik fel. A sarkantyú a kanyarral bizonyos szöget (45-90 fok) bezáró főleg kövekből épített műtárgy, ami a folyóba lóg bele, így a megfelelő irányba tereli a folyót, megakadályozva azt, hogy a folyó romboló és építő munkájával alakíthassa medrét. Főleg éles kanyarban esetenként egymás után több sarkantyú is lehet.
A sarkantyúk mögött erős limány, nagy vízhozamú, nagy sodrású folyóknál a sarkantyú mellett elhaladva hullámnyelvre, esetleg örvényre kell számítani. Emiatt érdemes kissé beljebb elhaladni a sarkantyú mellett.
Árvíz esetén a sarkantyú gátként viselkedhet, alatta életveszélyes vízhenger lehet.
Link

Ez minket annyiból érintett, hogy a sarkantyúk környékén rendesen meg lett cifrázva a hajózási útvonal. Gyakorlatilag egy S alakú kanyar épült bele. Na most, nekünk a hajózási útvonalon kívül kellene haladnunk, de ha bejön egy ilyen, teljes medret kitöltő S kanyar, csak úgy tudunk szabályosan áthaladni rajta, ha kétszer is metsszük az útvonalat. Ez oké is akkor, ha éppen nincs benne egy böszme nagy hajó. De ha van, akkor jön a matek. Merre menjek, hogy vagy előtte, vagy utána menjek át az útvonalon? Milyen gyors is vagyok? Milyen gyors is a hajó? És egyáltalán, mi a fenét is keresek itt?

Vác környékén ilyesmikkel szórakoztunk. Volt böven sarkantyú is, hajó is.

Ahogy túljutottunk ezen a szakaszon, kiálltunk pihenni. Itt készült két kép a nap hőseiről.
Nem rólunk. A kajakokról.

PA080028

PA080029

Aztán eveztünk egy csomót. A kedvenc gödi kocsmámat kihagytuk. Igazából már nem kívántunk mást, csak hazaérni. Göd alatt utolsó pihenő. Beöltöztünk a fináléra. Egy plusz polár. Leraktam a fejkamerát, fejlámpa került a helyére. Meg a lélekbeni felkészülés. Non passarant.

Aztán nekiindultunk. Már erősen szürkületben.
Nem kicsit paráztam. Még legalább másfél óra az út, azaz tök sötétben fogunk befutni. Állítólag a Megyeri-híd gyönyörű sötétben. De nekem erről mindig az jutott az eszembe, hogy egy uszály, vagy egy szárnyashajó meg baromi ronda. És baromi veszélyes.

Eleinte minden rendben volt. Besötétedett. Minden csendes volt. Idilli. Túlságosan idilli. Csend. Még a lapátot is máshogyan merítettem, hogy ne törjem meg.
Feltűnt a nagyon távolban a Megyeri-híd. Budapest fényszennyezése halvány narancssárgával világította meg a vízet. Nem kellett fejlámpa, éppen eleget láttunk.

– Péter, ez gyönyörű – jegyeztem meg halkan.
– Igen.
– Nem is tudom, mit szeretnék? Haladni feléje, vagy sokáig ebben a környezetben evezgetni?
– Meglesz mind a kettő.

És tényleg. A horányi komp egy kicsit bezavart, pont kereszteztük az útját, de utána megint minden elcsitult. Az első teherhajóig. Na, ott balek voltam. Ugyanis időben bekapcsoltam a fejlámpámat, de a leggyengébb fokozatra. Amikor ráébredtem a hibámra, már késő volt. Jöttek a durva nagy hullámok. Sötétben. Tudod milyen nehéz kivédeni egy hullámot, ha nem látod? Kettő kis híján beborított. Kapaszkodtam, kalimpáltam, aztán valahogy megmaradtam. Na, innentől full fényerővel mentem. Mit spóroljak, van benne elég szufla.

Nem akarom fényezni magamat, végig paráztam. Emlékeztem, mit mesélt a haver. Hogy már majdnem zárta a kört, amikor elzúgott mellette egy szárnyashajó és életében nem szarta úgy össze magát, mint akkor. Nekem ehhez már egy szállodahajó is elég lett volna. Bármennyire is a végén jártunk, én bizony belehajráztam.
És mennyire igazam volt. Éppen kivonszoltuk a hajókat, amikor valami bazi nagy hullámok csaptak föl a parton.
– Ez meg mi a fasz volt? – jegyeztem meg könnyed társalgási stílusban.
– Egy szállodahajó. Nem láttad?
– Szerencsére nem.

De végre szárazföld volt a lábunk alatt. Úgy értem, hogy az a szárazföld, ahol éppen az autó is parkolt. Gyorsan felszórtuk rá a cuccot, lejelentkeztünk az asszonypajtásoknál, hazatéptünk. Itthon kiültünk a teraszra szivarral, borral, de először Péter aludt el szivarral a szájában, utána nem sokkal nekem bukott le a fejem, igaz szivar nélkül.

Elpilledtünk, na.

Útvonal

Ugyanez három dimenzióban.

Evezni, amíg szép időnk van 03/05

Tiszafüred
2018.10.04-07

Túra a Pyrus társasággal
2018.10.06; szombat

Az éjszakai kandallótűznél reggelre minden cuccom megszáradt. Egy ilyen kandalló alanyi jogon járhatna mninden háztartásba.

Reggel, indulás előtt megnéztem Nej kajakját. Kiugrott a kormány tengelye. Ezekkel a kormányokkal állandóan csak a baj van. Aztán a vízparton addig forgattam, nyomtam, tekergettem, míg váratlanul visszaugrott. Megint megoldottunk egy problémát.

Aztán nem sokkal később odajött Péter.
– Te, Józsi, azon a kajakon nem fordítva van a kormány?
– Hogy érted?
– Nem jó a profilja.
– Biztos?
– Biztos.
– Végülis, te már építettél kajakot.

Megfordítottuk az MP07-en a kormányt. Jobb lett, mint valaha. Még egy probléma megodva.
Nem lettem volna a problémák helyében akkor Tiszafüreden.

PA060046

Ez már csoportos túra volt, fél tizes tervezett indulással. Mi a kormány miatt kicsit korábban mentünk ki – a fene tudja, mennyire lesz egyszerű a javítás – így jóval a többiek előtt készültünk el. Nem mintha nagyon igyekeztek volna. Negyed tízkor kezdtek szállingózni. Fél tízkor még csak a trécselős pakolások mentek.

– Szálljunk vízre – javasoltam Nejnek fél tízkor – Valakinek el kell kezdenie. Mert egyébként soha nem indulunk el.

Nos, nem nagyon hatottunk meg bárkit is. Négyen-öten körözgettünk a vízben, a többiek kifejezetten jól érezték magukat a parton.
Tíz órakor elkezdtem matekozni. Kábé 2,5 órát bírok ki ebben a kajakban, utána eltörik a derekam. Fél órája üldögélek benne, Poroszló pedig minimum két óra. Azaz nekem indulnom kell, függetlenül attól, hogy a társaság fele még nem szállt vízre.

– Indulunk – intettem Nejnek.
– Antiszociálisan?
– Ha máshogy nem megy.

Előtte még odaszóltam a többieknek, hogy ne jöjjenek utánunk, mert másik úton megyünk, mint a tervezett túra. Az ugyanis nagy átfedéseket mutatott a tegnapi evezésünkkel. Olyan nagyon azért nem térünk el, gyakorlatilag egy párhuzamos úton megyünk. Poroszlótól meg már jöhetünk együtt vissza.

GOPR5380

Ebből nem lett semmi. Mint kiderült, kábé 15 perccel indultunk el korábban, mint a többiek, de ketten sokkal gyorsabban haladtunk a sima útvonalon, mint a teljesen kezdőket is tartalmazó csapat a nehezen járható nádas labirintusokban. A vége az lett, hogy mi már megebédeltünk a parttól meglehetősen távol lévő bódéban, amikor a többiek még csak szállingóztak.

PA060050

Aztán a parton ittunk még egy sört, dumálgattunk, elpöfékeltem egy szivart és már tényleg nem tudtunk mit csinálni, amikor láttuk, hogy egy kisebb csapat még csak most indul el a még mindig nagyon távoli bódé felé, szóval nem vártunk tovább, hazaindultunk egyedül. Antiszociálisan.

Megint cifráztam egy kicsit. Mert tanulni mindig jó. Volt a fejemben két útvonal, de a kettő közötti kapcsolat nem volt meg. Megkerestük.

Utána már tényleg semmi extra. Hosszú, andalítóan kellemes csorgás a Kis-Tiszán. Valamikor gyűlöltem ezt az ágat – meg a családban mindenki – mert csak mentünk és mentünk és úgy tűnt, hogy soha nem lesz vége. Nem is, kábé 12 kilométer hosszú, végig egyforma csatorna.
Végig nagyon szép.
De sok évnek kellett eltelnie, hogy felismerjem a szépségét. Azóta úgy vagyok, hogy akár egész nap képes lennék egy ilyen ágban evezni. Ugyanaz az időtlen szépség, mint a Balaton, vagy a Duna menti kerékpárút.

GOPR5390

De azért csak szombat volt, csak kiszabadultak a prosztók is a természetbe.

– Nézd a bunkóját, most jön ki motorcsónakkal az oldalágból – szóltam oda Nejnek.
– Mitől bunkó?
– Várjál. Először kapaszkodj meg, ez nem fog lassítani.

És tényleg nem lassított. Nem mondom, hogy katasztrófa, mert némi gépészkedéssel megoldottuk, de akkor is bunkóság.

– Honnan tudtad, hogy bunkó?
– Majd nézd meg a következő táblát.

Vízitúra tábla. Pongor ág. Belsőégésű motorral behajtani tilos.

– Na, innen jött ki. Motorcsónakkal. Nagy gázzal. Érted már?
– Aha. De figyelj, megérthetnéd. Ott volt vele A Nő. Imponálnia kellett.
– Azaz azért csinálta a bunkója, hogy szaporodhasson. Remek.

A Tiszán kész életveszély volt átkelni. Fentről is, lentről is, de a Kis-Tiszáról is özönlöttek a motorcsónakok, nyilván senki sem lassított, hiszen ez már a nagy Tisza. Jó kis hullámvasút volt. Fél évvel ezelőtt tomboltam volna. Azóta megtanultam kajakozni. Mármint az MP07-ben is. Csak legyintettem.

Kikötöttünk, felcuccoltunk. Nejnek véget is ért a túra, mert a vasárnap délelőtti kajakozást hagyományosan kihagyjuk. Nekem… nekem még lesz.

A háznál kellemes meglepetés fogadott. Kaptunk egy tönköt. De micsoda tönköt! Minden Tönkök Öreganyját.

PA060056

Benne egy fejszével. Még rajta volt az árcédula. :) Azaz észlelték, hogy hiányos a felszerelés, valamelyik karbantartót kiszalasztották, hogy vegyen egy fejszét, fűrészeltek egy tönköt és kipakolták. Akkora piros pont, hogy bele sem fér az ellenőrző könyvbe. Szeretem ezt a kempinget.

Rögtön el is kezdtem játszani vele. Olyan kemény volt a tönk, hogy a fejsze is alig állt bele. Gyerekkoromban egyik kedvenc szórakozásunk az volt az öcsémmel, hogy a nagyszüleim udvarán lévő tönkbe ki tudja úgy belevágni a fejszét, hogy a másik ne tudja kihúzni. Csak csapkodtam, csapkodtam. Nej meg vigyorgott. Elvan a gyerek, ha játszik.

Aztán zuhany, rendes vacsora. A ma esti közös főzőcskélés elég bizonytalanul lett megszervezve, inkább teleettük magunkat hideggel. Antiszociálisan.

Utána kisétáltunk a tűzhöz. Bármilyen furcsa is, de a tegnapi hangulat folytatódott. Azaz megint jól éreztem magamat, megint élénk volt a társalgás, nem volt üresjárat. És igen, megint éjfél körül jelzett be a fáradtság.

A házban még játszottam egy kicsit a kandallóval – túl jól sikerült, Nej nem sokkal később kinyitotta az ablakot, annyira melege lett – majd elpilledtem. Habár már nem evezünk, de a tervezett fél tizes indulásra azért kimegyünk elbúcsúzni. És persze úgy, hogy addigra már útrakészre pakolunk.

Útvonal

Ugyanez három dimenzióban.

Hazautazás
2018.10.07; vasárnap

Reggeli. Annak is megvan a bája, amikor az ember kora reggel nem a vízes neoprén bakancsot veszi fel a szakadt melegítővel és a spriccálló dzsekivel.
Éppen pakolászgattam, amikor meghallottam az első autókat. Gyorsan eldobtam mindent és rohantam videózni. Aztán befejeztük a pakolást és kimentem a partra.

PA070167

Arcokat vadászni.

Irkáltam az új fényképezőgépről. Hogy milyen jó dolgokra képes. Például nagyon jól lehet vele távolról, észrevétlenül portréfotókat készíteni. Ez így is van, de sajnos spontánul nem megy. Előre fel kell tenni a 40-150-es objektívet, mellyel csak és kizárólag portrézni lehet. Most is ez történt. Nekitámaszkodtam egy távoli fának és aljasul igyekeztem gesztusokat, mimikákat elkapni.

Ezekből a képekből nem kaptok. Privát ügylet.
Na jó, ez az egy még belefér.

PA070072

Aztán tépés haza. Estére vártuk Pétert, aki még végigtolta a délelőtti evezést, majd jön hozzánk. Mi ugyanis még nem fejeztük be.

Benne volt a kezünkben a boogie.

Evezni, amíg szép időnk van 02/05

Tiszafüred
2018.10.04-07

A Nagy Túra
2018.10.05; péntek

Valami azért nem stimmel ezzel az MP07 kajakkal. A kormányt ugyan sikerült rögzítenem, de nem lehet felhúzni. Ami annyira nem nagy baj, hiszen állandóan leengedem, de azért valahol mégis… nem az igazi.
De ettől még mehetünk.
Megyünk is.

Reggel még egy gyors bolt, mert tegnap este elsaccoltuk a várható fogyasztást. (Vacsorára bekaptuk a négy napra tervezett kaja felét.) De tízkor már vízen voltunk. Ambíciózus tervekkel: az Örvényi Morotván (VIII-as öblítőcsatorna?) átvágva lemegyünk az V-ös öblítőig a Tiszán (12 km), onnan Sarud, aztán fel Poroszlóig, majd tovább felfelé, a Tiszavalki medencében a Szartosig, onnan Nagy Morotva, egy kis labirintus, majd a X-es öblítőcsatornán haza.

A VIII-as azért kérdőjeles, mert a hivatalos Tisza-tó térképen elcseszték a számozást, két VIII-as csatorna is van, de nincs VII-es. Ami még jobban cifrázza a helyzetet az az, hogy az egyik VIII-as öblítőt gyakorlatilag egybemossák az Örvényi Morotvával, a másikat meg benőtte a növényzet, nem járható. Ellenben van egy olyan, hogy Füredi öblítőcsatorna, amely akár lehetne a VII-es is, de sehol sem jelölik így.

Bátrak voltunk. Bevállaltuk a dzsuvát. Az Örvényi Morotva végében, közvetlenül a Tisza mellett van egy rejtett, közepesen nehezen járható átjáró.

Rejtett. Ja. Szezonban tele van beszorult motorcsónakokkal. Mert a helyi csónakáztatók mindegyike arra viszi a romantikára vágyó turistákat, ‘majd csak átjutunk valahogy!’ felkiáltással.

Az átjáró előtt pedig vastag sulyomszőnyeg.

– Na te lúd, kapaszkodj! – idéztem a rajzfilmből, bekapcsoltam a goprót és nagy lendülettel belevágtam. Mindenfelé repkedtek körülöttem a növények, de tempósan haladtam. A növényzet kitartott egy ideig az átjáróban is, utána már csak csendesen csordogáltunk.

Ekkor még nem tudtam, mekkora mázlink volt.

A Tiszán kényelmesen eveztünk. Piszok sokat. Aztán jött az V-ös csatorna.
Haditanács. Sarud? Nagy kitérő, viszont ki lehet szállni. (Ugye, kényelmi teszt folyt éppen.) Vagy keresztül a poroszlói medencén egy hősies hajrával és egyből Poroszló?
Az utóbbi lett. Bravúros volt, de szép is. Habár szoktam azzal büszkélkedni, hogy már minden utat bejártam a Tisza tavon, de ez nem igaz. Ez például még nem volt meg: a Kozma foktól nyílegyenesen átvágtunk a titkos átjáróig – ez egy még közelről is alig látható hasadék a nádasban, melyet kábé öt kilométerről kellett eltalálnunk a nyílt vizen – utána fellapátoltunk a Kis-Tiszán Poroszlóig.

PA050031

Nej feje ekkor már elég furcsa színekben játszott. Kábé 20 kilométernél jártunk, kiszállás nélkül. Ő egy nem túl kényelmes kajakban. Miközben én egy fotelminőségű Kodiakban is kezdtem elgémberedni. A pisilési kényszerről nem is beszélve.

Ahogy kiszálltunk, versenyt csörtettünk a nádasban.

De utána minden kiegyenesedett. Kiültünk a parton a napra, bontottunk egy sört, elrágcsáltunk egy brutális proteincsokit. Van ugyan a közelben lángosos bódé is, de holnap ugyanitt kötünk ki a csapattal, azt majd akkor.

Vidáman indultunk haza. A napocska sütött, a kajakok suhantak, az evezősök mosolyogtak.
Nem sokáig.
Illetve… ez a tipikus ‘egyik szemem sír, a másik meg üveg’ szituáció.
A jó hír, hogy szélesítik a Poroszló-Tiszafüred utat. Azaz valószínűleg lesz majd hely a kerékpárútnak is. A rossz hír, hogy a hidakat is szélesítik, mely munkának az első lépése az, hogy kőgát épül a meglévő híd alá. Ez a kisebbik – és távolabbi – hídnál konkrétan meg is történt. Balszerencsénkre ezt céloztuk be először.
Mehettünk vissza a nagyobbik hídhoz. Habár már ott is borogatták a köveket a Kamazok, de még éppen átfértünk. Hamarosan kajakkal nem lehet majd átkelni a Poroszlói medencéből a Tiszavalkiba. Nem mintha télen annyira jól kajakozható lenne a Tisza tó… de azért szólok.

Aztán jött a Szartos. Nem tudok elvonatkoztatni attól a gondolattól, hogy a nép megint pontosan fogalmazott, amikor ilyen nyers névvel illette a környéket. Először jött a frankfurti leves, aztán egyre sűrűbb lett, végül csak azt hallottam hátulról, hogy ‘Segítség! Segítség!’. Nejt elkapta a mocsári szörny: vastagon beleragadt az egyik sulyomszigetbe. Nem kellemes dolog az egy olyan billegős kajakban, amelyikben életében először ül az ember. És már van benne öt óra evezés.
De mire visszaértem, kiszabadította magát. Igaz, 5 méternél nem mertem közelebb menni hozzá. Valahogy nem állt jól a szeme.
– Iszunk egy sört? – érdeklődtem.
– Jézusom, ennyire rosszul nézek ki? – kérdezett vissza.
– Oké, igyunk.

De végül nem ittunk. Ugyanis én sem voltam nyugodt. Itt kellett volna lennie egy átjárónak a Nagy Morotva felé, de sehol sem találtam. Márpedig már kezdett szürkülni. Ha nem találom meg, akkor mehetünk Tiszavalk felé, ami tíz kilométerrel hosszabb. Nejen pedig látszott, hogy már a tervezett utat is nehezen fogja bírni.

– Menjünk – javasoltam – Sört csak akkor igyunk, ha már kifelé megyünk a Nagy Morotvából.

Nos, nehezen ugyan, de megtaláltam az átjárót. Átjárhatatlan volt. Annyira vastagon nőtte be a sulyom, hogy ha a GPS nem mutatja határozottan, hogy azon a szűk járaton kell bemenni a nádasba, észre sem vettem volna.

– Várj meg itt! – intettem és teljes erővel belerongyoltam a szőnyegbe.
Húsz métert mentem. Utána úgy megfogott, mint a beton. Se előre, se hátra.
Mindenféle perverz csípőmozgással és sűrű evezőcsapkodással olyan tíz perc alatt sikerült kifarolnom.

– Hát, baj van – közöltem.
– Akkor most mi lesz?
– Keresünk másik átjárót.
– Van róla track?
– Hogyan lenne?
– Térkép?
– Az van. De a nádasok nincsenek rajta.
– Jézusom.
– Innen szép nyerni.

Annyira azért nem volt rossz a helyzet, de nem akartam hiú reményeket kelteni. Úgy terveztem, hogy megyünk tovább felfelé a medencében és rácsatlakozunk a Nagy Morotva és a Nyárádi-ág közötti víziútra. Aztán felülről megyünk be a Morotvába. Nyilván volt egy csomó bizonytalanság a tervben: nem biztos, hogy ebben a katyvaszban feljutunk a víziútig. Nem biztos, hogy a víziút felől járható a Morotva. Nem biztos, hogy végig tudunk evezni a Morotván a Labirintusig. De más ötletem nem volt.

Meglett a víziút. Bejutottunk a Morotvába. Teljesen járható volt.

– Látod, a végén minden jó lesz – mosolyogtam Nejre.
– Ránk férne.
– Megisszuk a sört?
– Ne. Teljesen elgyötört a kajak. Én már csak ki akarok szállni.
– A francba. Most kellene kajakot cserélni.
– De itt nem lehet.
– Itt aztán nem.
– Menjünk.

Végigzúztunk a Morotván. Én a vége felé már egyre elkeseredettebben. Habár a víz teljesen sima, növénymentes volt, de már látszott, hogy baj lesz. A végén ugyanis, a nádas előtt vastag, széles sulyommező terült el. Nej még nem tudta, hogy amögött van az átjáró. És ezt már nem lehet megkerülni.

Megálltam.

– Most mi van? – érdeklődött Nej.
– Mondhatom, ami a nyelvemen van, vagy várjunk, amíg képes leszek finomítani rajta?
– Jézusom. Várjunk.

– Na szóval. Kábé 100 méterre vagyunk a teljesen tiszta víztől. Ahol már erdőben evezünk. Onnan olyan 3 kilométer Tiszafüred. De ehhez át kell verekednünk magunkat száz méter sulyomcsapdán.
– És ha nem?
– Akkor plusz tíz kilométer kerülő Tiszavalk felé.
– Jézusom.

Álltunk. Nézegettük a sulymost. Hogy az elején milyen könnyedén siklottunk át egy hasonló mezőn! De az vékony mező volt, errefelé meg járhatatlanul vastagok.

Ekkor tolta ki az orrát a nádasból egy vadász Ysak kajak. Benne Norberttel.
Örültem persze neki is, de a legjobban annak örültem, hogy kifelé jött abból a dzsuvából. Azaz átjárható.
Beszélgettünk pár szót, aztán megterveztük, hogy én nagy lendülettel berongyolok, Nej pedig jön a mögöttem kialakuló megtisztított úton. De nem volt rá szükség. A sulymos ugyanolyan könnyed, vékony sulymos volt, mint az Örvényi Morotván. Szóval ijesztgetett ugyan a bestye, de a végén kiderült, hogy csak papírkutya.

Innen már nem történt semmi érdekes. Az erdei labirintust végigforgolódtuk, onnan csak egy ugrás volt a Tisza, onnan pedig egy másik ugrás a X. öblítőn a Tiszafüredi Holt-Tisza.

Nej totálisan kikészült a kajakban. A táv is sok volt neki és a kajak… nos az sem túl kényelmes. Messziről kellett csokoládékat dobálnom neki, ha egyáltalán beszélgetni akartam vele.

Kiszálltunk.
– Én a helyedben még eveznék 500 métert.
Azokkal a tekintetekkel ölni lehetett volna.
– És miért?
– Mert a GPS szerint kábé ennyi hiányzik, hogy biztosan te legyél ebben a kajakban a távolsági rekorder. Ugyanis valahol nekem is 36,5 kilométer körül van a rekordom.
– Hagyjuk. Nem érdekel.

PA050037

Este forró zuhany. Ugye egész nap hideg vizes polár ruciban nem akkora élmény az élet. Aztán egy könnyed vacsora a faházban. majd közös buli a tűz körül, közösségi paprikás krumplival. Annak ellenére, hogy benne volt a vállunkban 36,5 kilométer, elég jól bírtuk a többiekkel, akik még frissen érkeztek. Nekem ezek a közösségi sütögetések nem mindig jönnek be, van, amikor csak téblábolok, aztán egy-két sör és ugyanannyi szivar után elmegyek aludni. Most nem ez történt, jól éreztem magamat, sokat dumálgattam az emberekkel. Éjfél körül is csak azért mentem el aludni, mert előbújt a fáradtság.
Meg hát holnap korai ébresztő lesz.

Útvonal

Ugyanez három dimenzióban.

Evezni, amíg szép időnk van 01/05

Tiszafüred
2018.10.04-07

Előkészületek, leutazás
2018.10.04; csütörtök

Ősz. Szezonzáró nagy találkozó Tiszafüreden, közös evezésekkel.

A felkészülés kulcsszava az ‘elengedés’ volt. Nekem ugyanis eredetileg terveim voltak: sokat szerettem volna kajakozni. Azaz már a héten, amikor lemegyek a kajakért Dunaharasztiba, akkor is eveztem volna egy húszast, aztán kivettünk két nap szabit, hogy le tudjunk menni már csütörtökön, kezdve egy húszas bemelegítéssel, majd utána minden nap toljunk egy komolyabbat.

Viszont kedden jött egy olyan szélvihar, hogy többször is felrántotta a terasz árnyékolójának az automatáját, meg produkált egy kétórás áramszünetet. Szerdán csitult ugyan egy kicsit, de még messze nem volt kajakos az időjárás.
Jó, akkor ezt elengedtem. Csütörtökön leszaladok a kajakért, aztán megyünk és majd ott evezünk.
Erre Nejnek betettek csütörtökre egy oktatást. Meglépni nem igazán tudott, mivel ő volt az egyik oktató. De leszervezte, hogy délután egyre hazaérjen. Úgy terveztük, hogy addigra tipp-topp összepakolok mindent és rohanunk lefelé, ha egy húszast nem is tudunk evezni, de egy tízest mindenképpen.

A logika az volt mögötte, hogy sokat szerettünk volna kisérletezni. Azaz pénteken Nej kipróbálja, milyen egy nagy, hosszú túra az MP07-ben. Én a Kodiakkal mentem volna mellette. Aztán ha valamiért nem bírja a hosszú túrát (van ilyen, hosszú távon még én is kinlódok benne), akkor cserélünk. De ehhez tudnunk kell, Nej mennyire bírja a Kodiakot. Azaz csütörtökön legalább egy másfél órás túrán ki kell próbálnia azt is.

Aztán ezt is elengedtem. Délben még sehol sem voltam a pakolással. Illetve belegondoltam, hogy odalent át is kellene venni a szállást, elmenni boltba bevásárolni, begyújtani… ez evezés nélkül is pont elég. Meg mindettőnkre ráfért volna egy kis üldőgélés. Hajtós hetünk volt.
Nem rohanni mentünk, hanem élvezni az őszt.

Szóval kényelmesen összepakoltunk és valamikor három körül elindultunk.

Nyitott hátsó ajtóval.

Egyszerűen mostanában annyira szétszórt vagyok, hogy rendszeresen elfelejtem lezárni a kombi hátsó ajtaját. Látni nem látszik, mert az általában fent lévő kajakok eltakarják.

Elindultunk, csoszogtunk lefelé. Kertváros. Bakkanókkal. Fekvőrendőrökkel. Üllői út. Market Central. Aztán már a ferihegyi leágazónál lett gyanús, hogy nem ilyen hangok szoktak jönni kívülről. Leálltam a leállósávban. Kiléptem és rögtön megláttam a nyitott ajtót.
Elsápadtam.
Mivel pakoltunk be egy kosár tűzifát, így minden más a csomagtartó végébe szorult. Az új fényképezőgép táskástól, a goprós doboz, az állvány, a két négyévszakos, kacsatollas szuper hálózsák… ezek mind teljesen kint voltak a raktér szélén. Mennyi potyoghatott le útközben?
Semennyi.
Az őrangyalom valószínűleg plusz kezeket növesztve reszketett végig az úton, de bent tartott mindent.
Innen üzenem, hogy minden meg van bocsátva.

Az M0 gödöllői szakaszán (M31?) elment mellettünk egy rendőrautó. Utána nem sokkal konvojban vagy tíz. Vitará-k, kisebb mikrobuszok. Hmm. Fura. Mentünk tovább. Aztán Gödöllőig elment még vagy harminc rendőrautó. A sor Gödöllő után is folytatódott.
– Mi lehet ez? – kérdezte Nej.
– Biztos a Kétfarkúék aszfaltot festenek Miskolcon.
– Ja, akkor értem.

Vedd észre, mennyire szomorú történet ez. Én viccelni akartam, azért mondtam egy ekkora marhaságot. Nej viszont azt hitte, hogy képben vagyok, ismerem a hátteret és tényleg azért megy az M3-ason tempósan vagy 40 rendőrautó Miskolc felé, mert a Kétfarkúék demonstrálni akarnak. Azaz simán elfogadta a magyarázatot. Mert a mostani rendszerben simán benne is van.

Egyszer csak torlódás. Fék, vészjelző. Mi a franc lehetett?
Nem hiszed el.
A belső sávban haladó sok nyomulós szájhős utolért egy rendőröket szállító buszt. És – megfogva az egész sávot – 160-ról lelassítottak 90-re. Igen, azok a nyomulós istenbarmai, akik levillogtak, ledudáltak, amikor kajakokkal a tetőn bementem 120-szal megelőzni egy-egy kamiont, most összeszarták magukat, vigyázzba álltak és kilencvennel araszoltak el a rendőrségi busz mellett.
Nej csodálkozott. Nem hitte el.
Aztán mentünk tovább.
Újabb torlódás. A külső sávban egy csomó kamion.
– Fogadjunk, hogy a kamionok között lesz egy újabb rendőrségi busz!
– Na ne!
Volt. A beszarósok meg megint berántották a féket.
Jó kis ország, jó kis emberekkel.

Leértünk, átvettük a szállást. Kaptunk vagy 200 kiló fát is. Igaz, fejszét és tönköt nem, de úgyis hoztunk gyújtóst.

Irány a bolt. Leparkoltunk a Tesco elé. Szórakozottan átnéztem a kajakokat. És meghűlt bennem a vér. Az MP07 kormányából kiesett a tartócsavar és csak a madzag tartotta a levegőben. Lefelé csak úgy loboghatott a szélben. Na most egy ilyen madzag nem a kitartás csúcsa, ez ráadásul már el is kezdett foszlani, szóval pokoli mázlink volt, hogy nem hagytuk el útközben.
Egyrészről.
Másrészről ezzel a kajakkal mi itt kajakozni szeretnénk. Már holnap kora reggel. Csütörtök este van. Honnan szerzek M10 * 40-es csavart, anyával és két marha nagy alátéttel? Itt, egy vidéki, alváshoz készülődő kisvárosban?
A Teszkóban nem volt, de nem is nagyon reménykedtem benne. Hazafelé bagolymódra forgott körbe-körbe a fejem, néztem a boltokat mindenfelé. Autósbolt. Éppen zárja be a hapsi. Gyorsan leparkoltam. Odafutottam. Sehol senki. De ott, a távolban, mintha az a fickó zárt volna. Utánafutottam.
– Elnézést, maga zárta az előbb az autósboltot?
– Igen, én. Mi kellene?
– Huh. Csavar.
– Semmilyen csavart nem tartok.
– És ha mondjuk most lenne szüksége egy 10-es csavarra, hová menne?
– Haza. Ilyenkor már minden zárva van.
– Hát, köszönöm.

Maradt a kemping. Ha a karbantartók reggel hétre jönnek, akkor talán le tudom dumálni, hogy kezdjenek nálam és el tudunk indulni a tervezett kilenc órás időpontban.

Aztán a karbantartók még éppen ott söröztek a teraszon.

Fura így gondolni arra a napra, de tulajdonképpen őrületes mázlim volt végig.

Kábé negyedórás turkálás után találtunk csavart. Igaz, 8-as volt, igaz kapupánt, de bepróbáltuk és működött. A kőrakás hallható robajjal omlott le a szívemről.

A többi már csak szórakozás volt. Kiültünk borozgatni – folytattuk az osztrák termés tesztelését – vacsoráztunk, utána begyújtottam a kandallóba, üldőgéltünk és néztük a lángot.
Mint a bakonyi időkben a kazánházban.

PA040028

PA050045