“Ausztráliában a mézhangyák nektárt gyűjtenek és erőszakkal addig tömik a dolgozók egy speciális kasztjának a tagjaiba, amíg csak a potrohuk borsószem nagyságúra nem dagad és bőrük annyira meg nem feszül, hogy teljesen áttetszővé válnak. A munkások ezután elülső lábuknál fogva felaggatják őket föld alatti teraszaikon, élő élelmiszeres köcsögökként.”
– David Attenborough –
Month: September 2026
A Nagy Toszkán Túra – Videó 02
Ezt a videót csak erős idegzetűeknek ajánlom. A túra egyébként arról szólt, hogy elbringáztunk Sienából San Gimignano-ba és vissza… de az ördög a részletekben lakik. Mi pedig egy különösen szorgalmas ördögöt fogtunk ki. Szívtam már sokat bringázás közben, de egyik sem lett ennyire dokumentálva. A végén cliffhanger.
AI
Elég forró téma most az a gondolat, hogy az AI elszabadult és pár év alatt tönkre fogja tenni a világot, kezdve azzal, hogy elveszi a munkánkat, majd rögtön utána kipusztítja az emberiséget.
Persze lehetne erről beszélgetni, lehetne… de miről lehet manapság normálisan beszélgetni? Amikor részletesen kiderült, mi is volt ez a Hugging Face incidens, én is azt mondtam, hogy azannya, ezzel már tényleg kezdeni kell valamit, mert nagyon durva, nagyon veszélyes. Aztán amikor kiderült, hogy az Anthropic is feltörte a konkurenciát, akkor már húztam a számat. Majd amikor bejelentették, hogy a Gemini is, akkor esett le, hogy mi is folyik itt. Az az AI, amelyik nem töri fel a többit, az annyit is ér. Azaz mindenki üzleti pozíciót akar fogni, mert ez egy pénzigényes műfaj. A figyelem felkeltésére meg a rémisztgetés, a katasztrófával fenyegetés a leghatékonyabb.
Ettől persze aggódni lehet, sőt, kell is. De nem úgy. Az AI attól nagyon messze van és szvsz nem is fog soha odáig jutni, hogy mondjuk átveszi az irányítást egy porszívógyár felett és átállítja a termelést humanoid robotokra, úgynevezett terminátorokra és egyenként kivégzi az embereket. De az emberiségnek van egy gyenge pontja és ezen keresztül könnyen sebezhető.
Az emberiség ugyanis nem a valódi világban él. Kitaláltunk magunknak egy világot és abban élünk a valódi helyett.
Persze ez nem újdonság. Amióta létezik emberszabású emlős, ez azóta így van. A történelem kezdetén volt Földistennő, Napisten, Holdisten, volt valami Gonosz, minden állatnak megvolt a maga Istene, a villámokkal valamelyik Isten büntetett, illetve ha jó volt a vadászat, akkor valamelyik Isten volt adakozó. Aztán ezeknek az Isteneknek külön társadalmuk keletkezett, öltek, haltak, szaporodtak, szekérderéknyi legenda született róluk. Meg lehet nézni, mára hova jutottunk: többezer Isten tolong a tudatunkban, emberek milliárdjainak agyában véve át a vezérlést. Persze nem csak Istenek vannak, mesék, történetek, legendák is, melyekbe az emberek a valóság elől menekülnek és se szeri, se száma a kitalációknak: Csillagok Háborúja, Mátrix, Gyűrűk Ura, Bosszúállók, Pókember, X-Men, ezekkel már eljutottunk oda, hogy kitalált lények fanatikus rajongói gyűlölködnek másik kitalált lények fanatikus rajongóival, miközben a média meg folyamatosan meccselteti egymással ezeket a kitalált lényeket, mert az jó az üzletnek. És ha már itt vagyunk, itt van a pénzvilág, maga a pénz, az etf-ek, a bitcoin, az NFT-k és még sorolhatnám. Ezek is mind kitalált valóságok, melyek persze sűrűn átnyúlnak az igazi valóságba.
Jelzem, ezzel nem mondtam nagy újdonságot, Harari szépen megírta ezt a témát, több kötetben is. Azt állította, hogy ez, mármint a fantázia és a kitalált világba költözés okozta az emberiség felemelkedését, ez tette lehetővé nagyszámú élőlény kooperációját, együttélését. Azt már én teszem hozzá, hogy szerintem ez fogja okozni a vesztét is. A kitalált világ egyre bonyolódik, az emberiség szellemi fejlődése nem tud vele lépést tartani és egyszer csak elveszítjük felette a kontrollt. Márpedig bőven van annyi kapcsolat a fejünkben létező kitalált világ és a valóság között, hogy az előbbi megborulása borítja az utóbbit is.
Itt jön be a képbe az AI. A számítógép, az internet és nyilván az AI is a szellemi világ terméke. Nincs nekik se kezük, se lábuk, de a gondolatainkat tudják manipulálni, a kitalált világ viszont a gondolatainkban létezik, azaz a végén mi leszünk azok, akiknek kezük is van, lábuk is van és tönkre tudják tenni a világot. Mindkettőt.
Facebook kormányzás
Még éppen csak bedobták a leendő főügyész nevét, de a Facebookon már egyből beindult az aknamunka, ezt átvette az összes sajtótermék, miszerint nem is ő az igazi, hiszen… mert a tököm tudja. De biztosan nem ő a jó, hanem XY. Vagy YX. Ez teljesen nyilvánvaló, mindenki tudja, csak MP nem. Hasonlóan, mint Unger Annánál. Vagy Polgár Juditnál.
Én meg csak fogom a fejem.
Na jó, mesélek is.
A molnár és a fia hazafelé vándoroltak, velük volt hűséges szamaruk is. Mentek, mendegéltek. Aztán egyszer csak hallották, hogy összesúgnak mögöttük az emberek.
– Mekkora marhák már ezek! Van egy szamaruk és senki nem ül a hátára. Hát hagyják üresen ballagni!?
A molnár összetanakodott a fiával. Ez bizony tényleg igaz. Az öreg felrakta a fiút a szamárra, aztán mentek tovább.
Az emberek megint összesúgtak.
– Mennyire tiszteletlen már az a gyerek! Ott vigyorog a szamár hátán és hagyja, hogy öreg édesapja gyalogoljon!
Megint összetanakodtak. Tulajdonképpen ez is igaz. A gyerek leszállt, az öreg pedig fel. Mentek tovább.
De az emberek megint összesúgtak.
– Nézd már, az az öreg ott pöffeszkedik a szamáron és hagyja, hogy az a gyenge gyerek gyalogoljon! Hát milyen apa az ilyen?
Tanakodás. Vakarta a fejét a molnár, hogy akkor most mi legyen.
Végül azt találták ki, hogy a közeli erdőből szereztek egy erős ágat, a lábánál fogva felkötötték rá a szamarat, az ágat felkapták a vállukra és így mentek tovább. Nehéz volt a szamár, de mit lehetett tenni, csak ez az egy megoldás maradt.
Itt már nem is mögöttük súgtak össze az emberek, hanem nyíltan mondták a szemükbe, hogy mekkora marhák. És most először jogosan.
2026.06 Érchegység-kör 02
Glauchau – Ulla (Weimar)
2026.06.16; kedd
Végre szép napra ébredtünk. A felhők mellett egyre többször jelenik meg a nap, a szél lefeleződik 30 km/h-ra, a cúcshőmérséklet eléri a szédítő 14 fokot, az eső… az pedig megint hullámokban jön, mint az első nap, csak most nem olyan gyakran: Jénában lesz egy kisebb és Weimarban egy nagyobb. Ez mondjuk elég lehangoló volt, de reménykedtünk, hátha téved az előrejelzés.
Aztán a kellemes indulást, a jó hangulatot egyből pofánvágta egy elterelés, még a beharangozót sem tudtam végigmondani a videóban. Ez volt az, ahol a lezárás első részét még le tudtam bontani, de a másik oldali kordont már nem, még a lakatot is hozzálakatolták a másik lakatot tartó többi lakathoz, esélyünk sem volt. Végül úttalan utakon összeraktunk egy kerülőt, 5 kilométerből megúsztuk, csak éppen így lett az egyébként sem kevés 125 kilométerből 130. Miközben sietnünk kellett volna, hogy hamarabb érjünk Weimarba, mint az eső.
Innentől indult a szokásos dombmászó túra. Szerencsére a nagyobb városoknak éppencsak érintettük a szélét, a dombvidék pedig továbbra is nagyon jól nézett ki. Az első nagyobb település Gera volt, ez a harmadik legnagyobb türingiai város. Igen, ez egyben jelezte is, hogy átértünk Szászországból Türingiába. (A második legnagyobb Jéna, az első meg Erfurt, nekünk mindegyik tervben volt.) Gera biztos szép város, bár valószínűleg inkább nem, mert iparváros, mindenesetre mi alig láttunk valamit belőle. Rácsimpaszkodtunk a Weisse Elster partján futó kerékpárútra és idilli környezetben bringáztunk át a városon. Egy boltban megálltunk ebédelni, itt speciel adtak hideg sört is (nem volt jellemző), kiültünk a folyó melletti töltésen a fűre és toszkán módra megebédeltünk.
Aztán csak mentünk, mentünk. Rendkivüli esemény nem történt (eltekintve a számtalan lezárásoktól, de ezeken áttoltuk a bringát), gyönyörködtünk a tájban, a dombokban, a viaduktokban, a macskaköves kisvárosokban. Jéna felé közeledve rendesen meglepődtem: nálam valahogy úgy maradt meg, hogy Jéna ugyanolyan laposan elterülő város a környéken, mint az összes többi, ehhez képest bent volt egy völgyben, melyet minden irányban kisebb hegynek is beillő dombok kerítettek körbe. Bezúgtunk a városba, mint Gandalf Helm szurdokába. A másik meglepetés a belvárosban ért: ahhoz képest, hogy Jénát iparvárosnak írták le, meg hát az a Jentower, hogyan néz már ki, szóval ezekhez képest egészen értelmezhető belvárosa volt, katedrálissal és nyüzsgő élettel.
A város után viszont halálos verseny indult. A Windy háromórás esőt igért Weimarra, láttuk is radaron a közeledő felhőt. Nekem viszont mindenképpen kellett volna olyan 25-30 perc a városban, amíg a kamerával körbejárok.
Titokban a túra egyik rejtett célja számomra Weimar nosztalgikus bejárása volt. Erre jön egy háromórás dühös vihar, melyet kivárni sem lehet. Jéna után magasabb sebességre váltottam, 25-27-es tempóban száguldottuk végig a kábé 20 kilométert. Nej túl sokat nem beszélt, inkább csak hörgött. De behúztuk. Ott voltunk Weimarban, az eső meg még nem. Gyorsan jártunk egy kört a belvárosban, felvettem mindent, amit egy ilyen gyors fordulóval fel lehetett. Aztán megálltunk Goethe háza előtt.
– Na, hogy tetszik? – kérdeztem.
– Arra az árnyékos sörkertre gondolsz ott szemben?
– Nem pontosan, de ez megkondított egy harangot.
– Ugye?
Leültünk, ittunk egy sört. Közben néztem a Windy-t… és nem hittem a szememnek. A nagy felhő Weimar határában felszívódott. Igaz, született helyette egy másik, de az meg éppen elkúszik a város mellett. Ráérünk. Rendeltünk vacsorát (füstölt türingiai wurst káposztával) és persze újabb sört. Aztán bolt, sör egyszerűen nem volt, de alkohol sem, végül vettem valami Edeka-gyártású sörnek kinéző valamit, meg reggelire kaját. Ulla még 7-8 kilométerre volt Erfurt felé, kikocogtunk.
Ulla – Liebshütz (Türingiai-Palahegység)
2026.06.17; szerda
A mai napnak két kiemelt attrakciója volt: Erfurt és a Türingiai-Palahegység a Türingiai-tengerrel.
Ullából még kábé 20 kilométer volt Erfurt. Sejtettük, hogy beleragadunk egy kicsit, de a 2,5 óra igencsak erős lett. Ahogy kell, körbelihegtük a Krämerbrückét (Kereskedők hídját). Ez a híd a firenzei Ponte Vecchio német változata, azaz egy öreg híd, melynek mindkét oldalát beépítették másfél méter széles házakkal. Innen elcsorogtunk a Dóm térig. Valahogy az emlékeimben máshogy élt ez a tér, most határozottan kiábrándító volt. Valami nagy fekete szinpadot ácsoltak a tér közepén, körben acélkerítések, irgalmatlan mennyiségű utánfutóra szerelt bódé, mindez a bazárváros egyszerűen leszívta a dóm és a Szent Severus-templom szakrális méltóságát. Viszont ebben a bazárban találtunk igazi, hordozható füstölőn sütött türingiai wurst-ot, legalább azt ettünk. Utána viszont jött a kabaréba ágyazott horror. Szerettünk volna inni egy sört. Na most 10 órakor ezt nyugodtan felejtsd el. Csak a kávéházak voltak nyitva, éttermek, sörkertek, sörös bódék… azok nem. Pedig még a főpályaudvarnál is bepróbálkoztunk. Haladtunk kifelé. Csak szólok, hogy itt fordultunk 135 fokot, eddig nyugati irányba mentünk, innentől délkeletre. Erfurt pedig ebbe az irányba a leghosszabb, jó 10 kilométeren keresztül csak a város, csak a forgalmas utak. Bolt. Bementem, a hűtópultot éppen takarították, nem volt hideg sör, csak meleg. Újabb bolt, ez bevásárlóközpont is egyben. Hurrá, van bent vécé. Bezárva. Egy szikár üzenet állt rajta: zárva van, keress máshol klotyit a városban. Oké. Akkor csomót kötök rá. Vettem két sört. Kijöttem. Szakadt az eső. Amikor ma _egész napra_ nem volt eső bejelentve. Beálltunk valami eresz alá, felbontottam a sört. Egy perc múlva kijött egy hapsi a bevásárlóközpontból, hogy azonnal tűnjünk el, a bolt közelében tilos alkoholt fogyasztani. Az ereszen kívül szakadt az eső. Beletettem a bontott sört a cargo nadrágom oldalzsebébe, elindultunk a dögnehéz bringákat tolva a buszmegálló felé. Négy lépés után kihabzott a sör a dobozból és elöntötte a nadrágomat. Még jó, hogy esett az eső, így egyből mosta is a nacit. A buszmegállóban kibasztam a kukába az immár üres sörösdobozt. Jó kör volt. De lassan tényleg innék egy sört. A számmal.
Haladtunk délnek. München (igen, van itt egy ilyen nevű falu) és Blankenhain között egy hangulatos erdei út vezetett volna át egy közepes dombon, de nem mertük bevállalni, mivel voltak földutas részei is, így Schwarza felé kerültünk. És itt, Blankenhainban tudtunk inni egy sört a bolt mellett, a helyi hajléktalanok társaságában. (Csak ott volt árnyék, ahová behúzódtunk. A csövesek később jöttek.) Mondjuk engem már nem igazán érdekelt, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy ők a büdösebbek, a fintorgó bürgereket meg leszartam.
Rudolstadt előtt a szokásos móka, kirakták a zsákutca táblát, persze infó sehol, hogy hol van a lezárás, biztonsági játékból leváltottunk a gravel kerékpárútra, azt csak nem zárják le, lent a városban jöttünk ki belőle… és pont ott volt a lezárás. Szerencsére át lehetett tolni a bringát, de nem volt könnyű, nem hagytak sok helyet.
Habár a feljegyzéseimben szerepelt, hogy Rudolstadt iparváros, de valahogy nem akaródzott elhinnem. Hegyi település, itt kapcsolódunk rá a Saale folyóra, természeti környezet, hol lehet itt ipar? Hát a városból kifelé. Hirtelen akkora gyárak nöttek mindkét oldalon, mint Kazincbarcika szélén.
A következő nagyobb település Saalfeld… és itt az idő, hogy meséljek egy kicsit a ránk váró hegyekről.
Nos, elég nagy a katyvasz. A földrajz és a geológia szerint két középhegységről van szó, a Türingiai-erdőről és a Türingiai Palahegységről. A marketing és a közbeszéd viszont a két hegységet eggyé mossa össze. Én igyekeztem mind itt, mind a videóban pontosan fogalmazni, azaz a Türingiai-erdő tőlünk nyugatra húzódott és éppen csak érintettük a szélét. A mi utunk a Saale folyó kanyonja mellett vezetett, az pedig a Türingiai Palahegységben kanyarog. De még hogy. A kanyonban adta magát, hogy vízierőművekkel felduzzasszák a folyót, meg is cselekedték: 5 erőműből álló kaszkád jött létre, hatalmas tavakkal.
Ezt a felduzzasztott tavakból (stausee) álló rendszert nevezték el Türingiai-tengernek és nagyjából úgy is használják, azaz nyaralásra, aktív és passzív kikapcsolódásra. A tenger nem sokkal Saalfeld után kezdődik és Blankensteinnél jövünk ki belőle.
Az interneten szédületes képeket lehet találni a folyó kanyarulatairól, kifejezetten kár, hogy ezek nem az utakról látszanak így, hanem a különböző kilátási pontokról, melyekhez nem lehet kerékpárral felmenni. Az út időnként lemegy a folyó partjára, itt általában nagyon hangulatos a tekerés, csak innen meg a kanyarok nem látványosak. De összességében jó hely.
A szállásunk a Palahegység közepén volt, Liebschützben, egy magasan fekvő falucskában. Lelkesen másztunk felfelé, a házunktól egy kilométerre volt helyi sörfőzde, jól esett volna már valami normális sör. (Saalfeldben a biztonság kedvéért azért megvettük a két esti sört.) Aztán jött a nagyon-nagyon durva pofon: tábla jelezte, hogy Drognitztól zsákutca van. Na most Drognitz már meglehetősen magasan van, konkrétan 300 méter szintet kellett másznunk előtte, hogy felérjünk. Ha tényleg lezárták az utat, akkor vagy lemegyünk a folyó partjára és sáros földutakon vergődünk el 8-10 kilométeren keresztül egy alternatív úthoz, mely szintén felmegy Liebschützbe, vagy ha meg akarjuk kerülni a földutakat, akkor a Kaulsdorf – Ziegenrück vonalon olyan 30-40 kilométer és a fene tudja mennyi szint várt volna ránk. Mindez úgy, hogy egyébként már 10 kilométeren belül voltunk a szállásunktól, 120 kilométerrel és 1200 méter szinttel a lábunkban. (Komppal jelentőset lehetett volna rövidíteni, de este hétkor elment az utolsó.) Annyira felhúztam magam, hogy hiába volt gyönyörű a táj, nem tudtam rákoncentrálni és csak dühöngtem, meg stresszeltem magam, hogy mi lesz. Az eddigre lejött, hogy amíg dolgoznak az útépítésen, addig nincs baj, a melósok között át tudjuk tolni a bringát. Amikor viszont végeznek, úgy hagyják ott a terepet, hogy az égegyadta világon mindent lezárnak ezerrel. És ekkor már fél nyolc körül voltunk.
Végül kiderült, hogy már a település határain belül volt a lezárás, de faltól-falig és persze, hogy vasráccsal zártak le mindent. Ekkor értünk utól egy másik bringás párt, ők is hozzánk hasonló állapotban csikorgatták a fogukat. Végül a férfi elkezdte bontani a barikádot, az első kordon vasrácsát valahogy kifeszegette, hogy el tudtak menni mellette. A mi bringáink szélesebbek voltak, de nem szaroztam, ahogy átvettem a rácsot a nőtől, egyből ki is téptem a helyéről, majd arrébbdobtam, de persze a másik rács visszarántotta, én viszont egy jól irányzott rúgással leterítettem. A hapsi a második kordonban lévő vasrácsot is kifeszegette, ott már határozottabb voltam, jó nagy lendülettel hajítottam el a picsába. Kész. Áttörtünk.
Párszáz méterrel arrébb a melósok még éppen szedelőzködtek. Szerencsére nem láttak minket. Rájuk mosolyogtam. Holnap lesz egy kis munkátok, köcsögök.
Ekkor már egészen közel voltunk a szálláshoz, de még volt hátra két programpont. Az elsőhöz bizony be kellett menni a sáros földutakra egy olyan másfél kilométert, de ezt semmiképpen sem akartam kihagyni. Ugyanis itt ível át a völgyön a Ziemestal viadukt. Ez egy olyan vadromantikus viadukt a völgy felett, melyet tisztán acélból építettek, mert nem volt hozzá elég kő a környéken. A menetrendszerű vasúti közlekedés már megszűnt rajta, de helyi VB-k (legyen mondjuk vonatbolondok) összeraktak egy gőzmozdonyból álló szerelvényt, illetve egy többtekerős hajtányvagont, ezekkel jó pénzért át lehet menni a hídon.
A másik kunszt maga a megérkezés volt. Két kilométer alatt 150 méter szint. Még. Felfelé. Amikor megérkeztünk és rátörtem a terebélyes szállásadónőre a kertkaput, csak a kezemmel tudtam mutogatni, hogy mindenki nyugodjon le, el fogok magyarázni mindent. Majd ha kapok levegőt. Értelemszerűen nem mentünk már sehová, elindítottuk az esti rutint, így is 11-kor kerültünk ágyba.
Recent Comments