Glauchau – Ulla (Weimar)
2026.06.16; kedd
Végre szép napra ébredtünk. A felhők mellett egyre többször jelenik meg a nap, a szél lefeleződik 30 km/h-ra, a cúcshőmérséklet eléri a szédítő 14 fokot, az eső… az pedig megint hullámokban jön, mint az első nap, csak most nem olyan gyakran: Jénában lesz egy kisebb és Weimarban egy nagyobb. Ez mondjuk elég lehangoló volt, de reménykedtünk, hátha téved az előrejelzés.
Aztán a kellemes indulást, a jó hangulatot egyből pofánvágta egy elterelés, még a beharangozót sem tudtam végigmondani a videóban. Ez volt az, ahol a lezárás első részét még le tudtam bontani, de a másik oldali kordont már nem, még a lakatot is hozzálakatolták a másik lakatot tartó többi lakathoz, esélyünk sem volt. Végül úttalan utakon összeraktunk egy kerülőt, 5 kilométerből megúsztuk, csak éppen így lett az egyébként sem kevés 125 kilométerből 130. Miközben sietnünk kellett volna, hogy hamarabb érjünk Weimarba, mint az eső.
Innentől indult a szokásos dombmászó túra. Szerencsére a nagyobb városoknak éppencsak érintettük a szélét, a dombvidék pedig továbbra is nagyon jól nézett ki. Az első nagyobb település Gera volt, ez a harmadik legnagyobb türingiai város. Igen, ez egyben jelezte is, hogy átértünk Szászországból Türingiába. (A második legnagyobb Jéna, az első meg Erfurt, nekünk mindegyik tervben volt.) Gera biztos szép város, bár valószínűleg inkább nem, mert iparváros, mindenesetre mi alig láttunk valamit belőle. Rácsimpaszkodtunk a Weisse Elster partján futó kerékpárútra és idilli környezetben bringáztunk át a városon. Egy boltban megálltunk ebédelni, itt speciel adtak hideg sört is (nem volt jellemző), kiültünk a folyó melletti töltésen a fűre és toszkán módra megebédeltünk.
Aztán csak mentünk, mentünk. Rendkivüli esemény nem történt (eltekintve a számtalan lezárásoktól, de ezeken áttoltuk a bringát), gyönyörködtünk a tájban, a dombokban, a viaduktokban, a macskaköves kisvárosokban. Jéna felé közeledve rendesen meglepődtem: nálam valahogy úgy maradt meg, hogy Jéna ugyanolyan laposan elterülő város a környéken, mint az összes többi, ehhez képest bent volt egy völgyben, melyet minden irányban kisebb hegynek is beillő dombok kerítettek körbe. Bezúgtunk a városba, mint Gandalf Helm szurdokába. A másik meglepetés a belvárosban ért: ahhoz képest, hogy Jénát iparvárosnak írták le, meg hát az a Jentower, hogyan néz már ki, szóval ezekhez képest egészen értelmezhető belvárosa volt, katedrálissal és nyüzsgő élettel.
A város után viszont halálos verseny indult. A Windy háromórás esőt igért Weimarra, láttuk is radaron a közeledő felhőt. Nekem viszont mindenképpen kellett volna olyan 25-30 perc a városban, amíg a kamerával körbejárok.
Titokban a túra egyik rejtett célja számomra Weimar nosztalgikus bejárása volt. Erre jön egy háromórás dühös vihar, melyet kivárni sem lehet. Jéna után magasabb sebességre váltottam, 25-27-es tempóban száguldottuk végig a kábé 20 kilométert. Nej túl sokat nem beszélt, inkább csak hörgött. De behúztuk. Ott voltunk Weimarban, az eső meg még nem. Gyorsan jártunk egy kört a belvárosban, felvettem mindent, amit egy ilyen gyors fordulóval fel lehetett. Aztán megálltunk Goethe háza előtt.
– Na, hogy tetszik? – kérdeztem.
– Arra az árnyékos sörkertre gondolsz ott szemben?
– Nem pontosan, de ez megkondított egy harangot.
– Ugye?
Leültünk, ittunk egy sört. Közben néztem a Windy-t… és nem hittem a szememnek. A nagy felhő Weimar határában felszívódott. Igaz, született helyette egy másik, de az meg éppen elkúszik a város mellett. Ráérünk. Rendeltünk vacsorát (füstölt türingiai wurst káposztával) és persze újabb sört. Aztán bolt, sör egyszerűen nem volt, de alkohol sem, végül vettem valami Edeka-gyártású sörnek kinéző valamit, meg reggelire kaját. Ulla még 7-8 kilométerre volt Erfurt felé, kikocogtunk.
Ulla – Liebshütz (Türingiai-Palahegység)
2026.06.17; szerda
A mai napnak két kiemelt attrakciója volt: Erfurt és a Türingiai-Palahegység a Türingiai-tengerrel.
Ullából még kábé 20 kilométer volt Erfurt. Sejtettük, hogy beleragadunk egy kicsit, de a 2,5 óra igencsak erős lett. Ahogy kell, körbelihegtük a Krämerbrückét (Kereskedők hídját). Ez a híd a firenzei Ponte Vecchio német változata, azaz egy öreg híd, melynek mindkét oldalát beépítették másfél méter széles házakkal. Innen elcsorogtunk a Dóm térig. Valahogy az emlékeimben máshogy élt ez a tér, most határozottan kiábrándító volt. Valami nagy fekete szinpadot ácsoltak a tér közepén, körben acélkerítések, irgalmatlan mennyiségű utánfutóra szerelt bódé, mindez a bazárváros egyszerűen leszívta a dóm és a Szent Severus-templom szakrális méltóságát. Viszont ebben a bazárban találtunk igazi, hordozható füstölőn sütött türingiai wurst-ot, legalább azt ettünk. Utána viszont jött a kabaréba ágyazott horror. Szerettünk volna inni egy sört. Na most 10 órakor ezt nyugodtan felejtsd el. Csak a kávéházak voltak nyitva, éttermek, sörkertek, sörös bódék… azok nem. Pedig még a főpályaudvarnál is bepróbálkoztunk. Haladtunk kifelé. Csak szólok, hogy itt fordultunk 135 fokot, eddig nyugati irányba mentünk, innentől délkeletre. Erfurt pedig ebbe az irányba a leghosszabb, jó 10 kilométeren keresztül csak a város, csak a forgalmas utak. Bolt. Bementem, a hűtópultot éppen takarították, nem volt hideg sör, csak meleg. Újabb bolt, ez bevásárlóközpont is egyben. Hurrá, van bent vécé. Bezárva. Egy szikár üzenet állt rajta: zárva van, keress máshol klotyit a városban. Oké. Akkor csomót kötök rá. Vettem két sört. Kijöttem. Szakadt az eső. Amikor ma _egész napra_ nem volt eső bejelentve. Beálltunk valami eresz alá, felbontottam a sört. Egy perc múlva kijött egy hapsi a bevásárlóközpontból, hogy azonnal tűnjünk el, a bolt közelében tilos alkoholt fogyasztani. Az ereszen kívül szakadt az eső. Beletettem a bontott sört a cargo nadrágom oldalzsebébe, elindultunk a dögnehéz bringákat tolva a buszmegálló felé. Négy lépés után kihabzott a sör a dobozból és elöntötte a nadrágomat. Még jó, hogy esett az eső, így egyből mosta is a nacit. A buszmegállóban kibasztam a kukába az immár üres sörösdobozt. Jó kör volt. De lassan tényleg innék egy sört. A számmal.
Haladtunk délnek. München (igen, van itt egy ilyen nevű falu) és Blankenhain között egy hangulatos erdei út vezetett volna át egy közepes dombon, de nem mertük bevállalni, mivel voltak földutas részei is, így Schwarza felé kerültünk. És itt, Blankenhainban tudtunk inni egy sört a bolt mellett, a helyi hajléktalanok társaságában. (Csak ott volt árnyék, ahová behúzódtunk. A csövesek később jöttek.) Mondjuk engem már nem igazán érdekelt, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy ők a büdösebbek, a fintorgó bürgereket meg leszartam.
Rudolstadt előtt a szokásos móka, kirakták a zsákutca táblát, persze infó sehol, hogy hol van a lezárás, biztonsági játékból leváltottunk a gravel kerékpárútra, azt csak nem zárják le, lent a városban jöttünk ki belőle… és pont ott volt a lezárás. Szerencsére át lehetett tolni a bringát, de nem volt könnyű, nem hagytak sok helyet.
Habár a feljegyzéseimben szerepelt, hogy Rudolstadt iparváros, de valahogy nem akaródzott elhinnem. Hegyi település, itt kapcsolódunk rá a Saale folyóra, természeti környezet, hol lehet itt ipar? Hát a városból kifelé. Hirtelen akkora gyárak nöttek mindkét oldalon, mint Kazincbarcika szélén.
A következő nagyobb település Saalfeld… és itt az idő, hogy meséljek egy kicsit a ránk váró hegyekről.
Nos, elég nagy a katyvasz. A földrajz és a geológia szerint két középhegységről van szó, a Türingiai-erdőről és a Türingiai Palahegységről. A marketing és a közbeszéd viszont a két hegységet eggyé mossa össze. Én igyekeztem mind itt, mind a videóban pontosan fogalmazni, azaz a Türingiai-erdő tőlünk nyugatra húzódott és éppen csak érintettük a szélét. A mi utunk a Saale folyó kanyonja mellett vezetett, az pedig a Türingiai Palahegységben kanyarog. De még hogy. A kanyonban adta magát, hogy vízierőművekkel felduzzasszák a folyót, meg is cselekedték: 5 erőműből álló kaszkád jött létre, hatalmas tavakkal.
Ezt a felduzzasztott tavakból (stausee) álló rendszert nevezték el Türingiai-tengernek és nagyjából úgy is használják, azaz nyaralásra, aktív és passzív kikapcsolódásra. A tenger nem sokkal Saalfeld után kezdődik és Blankensteinnél jövünk ki belőle.
Az interneten szédületes képeket lehet találni a folyó kanyarulatairól, kifejezetten kár, hogy ezek nem az utakról látszanak így, hanem a különböző kilátási pontokról, melyekhez nem lehet kerékpárral felmenni. Az út időnként lemegy a folyó partjára, itt általában nagyon hangulatos a tekerés, csak innen meg a kanyarok nem látványosak. De összességében jó hely.
A szállásunk a Palahegység közepén volt, Liebschützben, egy magasan fekvő falucskában. Lelkesen másztunk felfelé, a házunktól egy kilométerre volt helyi sörfőzde, jól esett volna már valami normális sör. (Saalfeldben a biztonság kedvéért azért megvettük a két esti sört.) Aztán jött a nagyon-nagyon durva pofon: tábla jelezte, hogy Drognitztól zsákutca van. Na most Drognitz már meglehetősen magasan van, konkrétan 300 méter szintet kellett másznunk előtte, hogy felérjünk. Ha tényleg lezárták az utat, akkor vagy lemegyünk a folyó partjára és sáros földutakon vergődünk el 8-10 kilométeren keresztül egy alternatív úthoz, mely szintén felmegy Liebschützbe, vagy ha meg akarjuk kerülni a földutakat, akkor a Kaulsdorf – Ziegenrück vonalon olyan 30-40 kilométer és a fene tudja mennyi szint várt volna ránk. Mindez úgy, hogy egyébként már 10 kilométeren belül voltunk a szállásunktól, 120 kilométerrel és 1200 méter szinttel a lábunkban. (Komppal jelentőset lehetett volna rövidíteni, de este hétkor elment az utolsó.) Annyira felhúztam magam, hogy hiába volt gyönyörű a táj, nem tudtam rákoncentrálni és csak dühöngtem, meg stresszeltem magam, hogy mi lesz. Az eddigre lejött, hogy amíg dolgoznak az útépítésen, addig nincs baj, a melósok között át tudjuk tolni a bringát. Amikor viszont végeznek, úgy hagyják ott a terepet, hogy az égegyadta világon mindent lezárnak ezerrel. És ekkor már fél nyolc körül voltunk.
Végül kiderült, hogy már a település határain belül volt a lezárás, de faltól-falig és persze, hogy vasráccsal zártak le mindent. Ekkor értünk utól egy másik bringás párt, ők is hozzánk hasonló állapotban csikorgatták a fogukat. Végül a férfi elkezdte bontani a barikádot, az első kordon vasrácsát valahogy kifeszegette, hogy el tudtak menni mellette. A mi bringáink szélesebbek voltak, de nem szaroztam, ahogy átvettem a rácsot a nőtől, egyből ki is téptem a helyéről, majd arrébbdobtam, de persze a másik rács visszarántotta, én viszont egy jól irányzott rúgással leterítettem. A hapsi a második kordonban lévő vasrácsot is kifeszegette, ott már határozottabb voltam, jó nagy lendülettel hajítottam el a picsába. Kész. Áttörtünk.
Párszáz méterrel arrébb a melósok még éppen szedelőzködtek. Szerencsére nem láttak minket. Rájuk mosolyogtam. Holnap lesz egy kis munkátok, köcsögök.
Ekkor már egészen közel voltunk a szálláshoz, de még volt hátra két programpont. Az elsőhöz bizony be kellett menni a sáros földutakra egy olyan másfél kilométert, de ezt semmiképpen sem akartam kihagyni. Ugyanis itt ível át a völgyön a Ziemestal viadukt. Ez egy olyan vadromantikus viadukt a völgy felett, melyet tisztán acélból építettek, mert nem volt hozzá elég kő a környéken. A menetrendszerű vasúti közlekedés már megszűnt rajta, de helyi VB-k (legyen mondjuk vonatbolondok) összeraktak egy gőzmozdonyból álló szerelvényt, illetve egy többtekerős hajtányvagont, ezekkel jó pénzért át lehet menni a hídon.
A másik kunszt maga a megérkezés volt. Két kilométer alatt 150 méter szint. Még. Felfelé. Amikor megérkeztünk és rátörtem a terebélyes szállásadónőre a kertkaput, csak a kezemmel tudtam mutogatni, hogy mindenki nyugodjon le, el fogok magyarázni mindent. Majd ha kapok levegőt. Értelemszerűen nem mentünk már sehová, elindítottuk az esti rutint, így is 11-kor kerültünk ágyba.
Recent Comments