Ez egy mantra, melyet egyre sűrűbben használok. Szokatlan, mert azt valahol pozitív értéknek szoktuk tartani, ha valakinek szárnyal a fantáziája. Nos igen, ez valahol pozitív, de a valóság helyett egy alternatív fantáziavilágban élni, az veszélyes is lehet. Én pedig azt vettem észre magamon, hogy kerékpáron egyre többször kezdek el történeteket rögtönözni korábbi szituációkból. Nem kell nagy dolgokra gondolni, olyasmikről van szó, hogy ha például megállt volna az az agyatlan barom, aki rámdudált, mert azt hitte, hogy szabálytalankodok, miközben ő nem volt tisztában a szabályokkal, szóval ha nem csak dudált volna, hanem meg is áll, hogyan alakulhatott volna a vita. Illetve van ennek durvább változata is, amikor abból kezdek el történetet faragni, hogy mi lett volna, ha az autós, aki ügyesen oldott meg egy nehéz szituációt, teszem azt bunkó lett volna.
Ezek a történetek egyfelől jók, mert elfoglalják az agyamat, nem unatkozok, sőt, szárnyal a fantáziám és nagyon könnyen átmehetek az irrealitás világába is, ami kifejezetten jó szórakozás. Másfelől viszont nagyon veszélyesek. Aggregálják a frusztációt, sőt, mesterségesen generálnak frusztációt ott is, ahol nem volt. Emiatt nagyon könnyen rögzülhet az az érzés, hogy az autósok en-bloc bunkók, pontosabban erősebben bunkóknak fogom őket érezni, mint amennyire valójában azok.

Na, ez az, amire egyáltalán nincs szükség a közlekedésben.

Ezért vezettem be a címbéli mantrát. Abban a pillanatban, ahogy fejben elkezdem mesélni a történetet valami általános ismerősnek, neadjisten elkezdek fejben blogbeírást kreálni belőle, erőből ráküldöm a mantrát. Megtörtént? Nem történt meg, Dadus. Akkor meg mi a francnak növelem itt az entrópiát?