55

Hát, ez is megjött. Olyan… fura érzés. Emlékszem – mintha ma lett volna – hogy amikor apám lett ötven éves, mennyire felemás állapotban köszöntöttük fel. Mert igen, ez egy szép kor, jól is tartotta magát az Öreg, de akkor is, bakker, akkori fejjel, az ötven éves ember már borzasztóan öreg volt. Szóval örültünk neki, hogy még itt van közöttünk, de ott volt a félelem is, hogy az idő rohan és egyre kevesebb időnk jut majd egymásra.
Aztán nesze. 55 éves vagyok. Apám, anyám szerencsére még élnek, ez nem kicsit vigasztaló is, hiszen azt jelzik, hogy van még ebben az egészben perspektíva.

Ja, és persze visszakaptam. Három évvel ezelőtt voltunk Bariban, a szállásunk egy magas épület tetőterében volt, Barna pedig szétaggódta magát, hogy egy ilyen öreg ember, mint én, hogyan tud majd ennyi lépcsőt megmászni.

Na mindegy. 55. De… a rosseb egye meg, nem érzem a kort. Azt a kort, amelytől apám születésnapján annyira féltem. Akkor azt mondtam, hogy ötven…? Hát az kurva sok. Fél lábbal már a sírban. Most meg? Nem dicsekvésképpen mondom, de pár nappal ezelőtt futottam le a szokásos 3,6 kilométeres távomat 5:56 min/km átlaggal és ebben a leggyorsabb kilométer 5:28 min/km volt.

Friss élmény, nem tudom kihagyni. Akik rendszeresen kijárnak az erdőbe, már ismerik egymást, időnként leállnak beszélgetni. Az egyik fiatal srác rendszeresen tolja bringával ugyanazokat a köröket. Legutóbb kutyát is hozott magával.
– Hé, Hektor, vissza! – kiáltott rá a kutyára, amikor az becsatlakozott mellém a futásba.
– Ugyan, hagyja! – szóltam vissza – Ez a kutya tökéletes nyúl; húz maga után.
– Magának nincs szüksége ilyesmire, maga nyúl nélkül is tökéletesen fut.
– Óh.

Soha az életemben nem voltam még ilyen erőnléti állapotban. Kamaszként maximum 1,5 kilométert tudtam lefutni, aztán kipukkantam. Most meg sima hétköznapi edzőtáv egy 80-100 kilométeres bringázás hajnalban.

Elkapott telefonbeszélgetés a fiamnál.
– Igen, most jött haza Kiborg Apu az erdőből.

Amin persze jót röhögtem, de ember, szó sincs kiborgról, meg bármi emberfeletti dologról. Bárki, hangsúlyozom, bárki meg tudja csinálni, amit én, illetve Nej csináltunk. Csak elhatározás kérdése. Egy évvel ezelőtt azon ujjongtam, hogy lementem 9 min/km alá a futással. Most meg már az 5-ös zónát ostromlom. Nej pedig futóversenyekre jár és a 10 kilométeres távot tűzte ki maga elé.

Azért valahol csak megjelenik a kor. Nekem egy gyerekkori fejlődési rendellenesség miatt kifejezetten vacakok a térdizületeim. Egyszerűen képtelen vagyok 5 kilométernél többet futni, kipurcannak a térdeim. Ezért van az, hogy 3,6 kilométereket futok (két kör az erdei futópályán), de azokat egyre gyorsabban. Nej ezzel szemben viszont távolságra gyúr.

Na mindegy, már megint túlbonyolítom. Egyszerűen el kell kezdeni, aztán pedig csinálni kell, olyan tempóban, ahogy még kényelmes, de egy kicsit azért már fáj. Sem Nej, sem én nem vagyunk szuperhősök. Átlagos, meglehetősen túlsúlyos ötvenesek voltunk, amikor másfél éve elkezdtük, most meg sorra kapjuk az ilyen kiborg jelzőket meg az írígy pillantásokat.
Ember, ne racionalizálj, vágjál bele.

Az ötven az új harminc.

Még az ilyen bon-mot megjegyzések is bejönnek, pedig ezek sem igazak: amikor harmincas voltam, dehogyis voltam jó állapotban: főállás, mellékállás, és még ez is kevés volt, igazából a világ összes pénze is kevés lett volna, hiszen ott volt egy hároméves és egy egyéves gyerek, Nej velük otthon, én pedig lógó nyelvvel loholtam minden fillérért, és annyira, annyira reménytelen volt az egész és annyira, de annyira le voltunk lombozódva akkor, hogy a fene sem gondolkodott egészségben, meg erőnlétben. Ezek valahol a prioritáslista végén voltak.

Aztán itt vagyok. 55 évesen. Ma. Tegnap toltam egy 40 kilométeres bringát, előtte egy 70 kilométerest, ma reggel futottam egy újabb sistergőset (5:58 min/km). A születésnapomon. Máskor hajnalban már be voltam állva. Most meg futok. Szellemileg úgy érzem magam, hogy reggelire simán meg tudnám enni a 20-30 évvel korábbi önmagamat. Azt a gyökérkefét.
Ilyenkor mi van?
Létezik, tényleg létezik olyan, hogy csak elhatározás kérdése és az ember képes szembemenni az öregedéssel? Mennyire lehet tartós az ilyesmi? Mert az öregedés, az egy nagyon masszív és kivédhetetlen folyamat. Mennyire fellángolás, amit csinálok és mennyire lesz látványos a bukása? A fene tudja. És nem is érdekel. Csinálom. Minden nap nyeremény.

Szóval 55. Természetesen volt családi kerti party. Egy héttel korábban, mert akkor ért rá mindenki. Jó volt, jól éreztük magunkat.

Aztán eljött a tényleges időpont is. Tudom, mivel eddigre mindenki felköszöntött, ennek már nincs jelentősége, de nekem valahogy mégis van. Hiszen mégiscsak ez az a dátum, amikor körülbelül úgy áll együtt a Nap és a Föld, mint amikor születtem. Valahogy momentumot kellene adni ennek a napnak.

Adtam. Egyszerűen fogtam és azt a tömérdek adminisztratív faszságot, melyek jelenleg mérgezik az életemet, összemarkoltam és átdobtam a médiaszekrényre. Szép nagy kupac lett belőle. De mostantól nem érdekelnek. El sem tudod képzelni, mennyire meg tud könnyebbülni az ember élete, ha megszabadul ezektől a házmester-állam által ráerőltetett bürokratikus baromságoktól.

Persze, egyszer majd megcsinálom ezeket is. Egyszer. Majd.

Aztán számot vetettem. Mik is a fontos teendőim? Értve ez alatt az időkorlátosakat. Igen, valamikor bevállaltunk utazásokat. Ezeket össze kell rakni. Mert a repülőjegy fix. Aztán? Túrák. Kempingek. Napi távok. Rohadt sok tervezés. Igen, ezek is kellenek.

Aztán… azt vettem észre, hogy mindent eltakarítottam az útból. Itt van a születésnapos hétvégém. A saját születésnapos hétvégém, és tényleg a sajátom, mert mindenki úgy könyvelte el már az előző hétvégén, hogy megvolt, szóval ez már csak rajtam múlik, mennyire lesz jó.

És tudod, mi a legszebb? Megkaptam a legjobb, az abszolut ideális ajándékot, melyet ebben a korban az ember csak remélhet. Az időt. Azt, hogy elfelejtett a világ. Azt csinálhattam, amit akartam, senki még csak rám sem nézett. Sajnos nem évekig, de becsüljük meg azt az egy-két napot is.

El lett pucolva minden adminisztratív ökörség az utamból. A család sem foglalkozott velem. (Hé, ember, egy héttel ezelőtt megkaptad a figyelmünket.) Nem léteztem. Senki nem vett tudomást rólam. Kell ennél nagyobb ajándék?

Szombat délután nekiálltam videót vágni. Hónapok óta nem álltam úgy, hogy rá merjek tenni egy-egy délutánt videóvágásra. Nemhogy délutánjaim, szabad óráim sem voltak. Pedig… ember, itt van mögöttünk a legnagyobb, a legelképesztőbb családi túránk, Arizona. Ha létezik kihívás, miszerint Józsi, ebből világverő videót kell csinálnod, akkor ez az arizonai túra mindenképpen az, és áprilisban volt is rá időm, de utána szemernyi sem, hát hogy a fenébe ne lenne őrületesen jó dolog, ha most júliusban rá tudnék erőszakolni egy-két napot, hogy haladjak vele? Dóra a nyár végén megint lelép, addigra össze kell raknom, mese nincs.

És a jó tempó nem állt meg. Vasárnap reggel bringáztam egy jót, aztán tudtam folytatni a videóvágást, utána jött egy vihar, lehűlt a levegő… és váltottam. Ki tudtam ülni a teraszra, végre lehűlt az idő, végre embernek éreztem magamat és bár a videóvágást nem tudtam folytatni, de szivar és bor mellett… élveztem az idő múlását. Először az egyik kedvenc rajzolóm albumait nézegettem.

Ember, két album is itt fekszik a polcomon, bontatlanul. Jó egy éve megvettem és még nem volt időm átnézni egyet sem.

Utána pedig kicipeltem a laptopot a teraszra és megírtam ezt az írást.

Mert akárhogy is nézem, 55 éves vagyok.

A hivatalnak packázásai

Annyi mindent tudnék írni, de jelen írás lényege pont az, hogy alap dolgokra sincs időm, nemhogy frissen, szellemesen alázzam az arra érdemeseket.

Csak úgy felsorolásképppen, olyan magamnak szóló todo listaként:
– A kéményseprők durván rámszálltak, már fenyegetőznek. Amikor egy héttel ezelőtt még fűtöttünk. De menjek be, mutassam be, méltóztassak összeszarni magamat, akkor talán megkegyelmeznek és adnak még egy kis időt. Amikor ugye 12 évnyi hibátlan működés igazolja, hogy az általuk vizionált veszély nem valós.
– A fürdőszoba padlója komoly célt tűzött maga elé, szeretne felemelkedni a plafonig. Hívtam iparost, közölte, hogy nincs baj, de ki kell bontani az egész fürdőszobát, majd összerakni rendesen, mert az előző mester elbaszta. Teljesen.
– A kertben a szömörcék túlnőtték magukat és eldőltek. Az egyik elzárta a ház előtt az utat, a másik meg ráfeküdt egy csomó közeli növényre. Ezekkel is kezdeni kell valamit, méghozzá gyorsan. A szomszédok már finoman érdeklődtek, hogy mit tervezek csinálni velük. Felkötni magamat rájuk. Ja, nem. Eldőltek.
– Az autón még mindig téli gumi van. 28 fokban.
– Munkahely… eh, inkább nem is írok semmit. Mindenki mindent tegnapra akar. Még több hetes melóknál is. Egyre erőszakosabban. Persze, valamennyit foglalkozok is vele, de ennek meg az alvás látja a kárát.
– Kijött a szuper államkötvény, mellette az új pemákok. Új szabályok vannak. (TBSz baloldalt el.) El kellene mélyednem bennük, átgondolni a stratégiát, belecsatornázni a fiam megtakarításait is. Csak hát, mikor? Töprengeni itt sincs sok idő, a kibocsátott papírok 20%-a már a jegyzés első napján elfogyott. (Egyben figyelmeztetek mindenkit, hogy mostanában ilyesmiben tartom a pénzünket. Tudjátok, ez mit jelent?)
– Még nem adtam ki a májusi számlákat. Márpedig ez pénz. Ebből – is – élünk. Nyilván 1-es prioritás. Mint az összes többi.
– Az útlevelem hamarosan lejár. Tudom, a hosszabbítása viszonylag sima, de el kell mennem hivatalba, várakozni, elcseszni egy csomó időt. Ami nincs. Ja, és ez sem várhat, valószínűleg már nyáron szükségem lesz rá.
– A laborbeutalómat nemrég frissíttettem meg a körzeti dokival. Mert lejárt a 3 hónap. Pedig ez most fontos lett volna, most tesztelnénk, hogy milyen hatással járt a koleszterincsökkentő gyógyszer elhagyása.
– Meg ahogy kinézek… A legutóbbi csavargáson a túraszandál ledarálta a nagylábujjamról a bőrt, gyakorlatilag csak sántikálni tudok. Sport kilőve. Mondjuk, időm se nagyon lenne rá. A könyökömet bevertem valahol, ha ráfúj a szél, sikítok.
– Ugyanezen a csavargáson előjött az aranyerem is, de szerencsére az időzavar miatt enni sem nagyon van időm, szóval ez nem probléma. A bor meg úgyis csak átszalad az emberen.
– Persze fel kellene dolgoznom még ezt a csavargást is. Itt van a diszken 800 nyers fénykép és 75 GB nyers videófelvétel, de ez nem gond, bőven várhatnak, viszont a szövegeket meg kellene írnom, mert a gondolatok minden nappal halványulnak, általános iskolai szintű fogalmazásokat meg nem szeretnék írni.
– Aztán két hete balhé van, egyfolytában zsibbad a bal kezem, márpedig ez az álmoskönyv szerint igen durva dolgokat jelezhet. Nagyon sürgősen ki kellene vizsgáltatnom. Egy csomó időigényes vizsgálattal. Ha van igazán fontos dolog, akkor az ilyen, az egész életet befolyásoló vizsgálat/beavatkozás mindenképpen az. De immár két hete nincs rá időm.

Ezek még csak a nagyobb dolgok. Mindenesetre a kora nyárra tervezett 3 túránkat is töröltem. Esély sincs rá, hogy megszervezzem, hogy végigcsináljuk. (Viszont lesz hamarosan egy törölhetetlen. Semmit nem foglalkoztam még vele. Nem is hiszem, hogy fogok. Itt már nem is átcsaptak a fejem felett a hullámok, ez már a Mariana-árok.)

És ekkor jött a fényestekintetű hivatal. Hogy pénzmosás. Meg terrorizmus elleni küzdelem. Menjek be mindenféle bankokba, pénztárakba és mutassam be az igazolványaimat.

Sorolom:
– A saját bankom.
– Nej bankja. Mert van társkártyám.
– A vállalkozói számlám bankja.
– Az Államkincstár, mert ott is van számlám.
– Az önkéntes nyugdíjpénztáram.
– A magánnyugdíjpénztáram.

Összeraktad? El kell menni az irodákba, várakozni egyenként 30-60 percet. Értem én, hogy az állam rühelli a konkurenciát, lopni, terrorizmust támogatni csak neki szabad, de ez akkoris durva.

Rátettem egy napot. Egy teljes napot. Mert egyébként megütött volna a guta a várakozások közben.
Azt hiszed, sikerült?

Nej bankjában alapvetően minden rendben volt. Kivártam az egy órát. Öt percért. Némileg szarul esett, hogy amikor végeztem, üres lett a bankfiók. Azaz ha egy órával később jövök, nem kellett volna várnom.

Megjegyzés: habár elméletileg az egész megoldható lenne annyival is, hogy itthon beszkennelem az igazolványokat, aztán elküldöm az egészet emailben, de pont Nej bankja hűtött le. Azt írták, hogy persze, csináljam csak, de a papírt közjegyzővel hitelesítenem kell. Érted? A közjegyző csak azért, hogy kinyítja előtted az ajtót, már felszámol 10e forintot. Az időről nem is beszélve.

A saját bankomban csak 20 percet vártam. A semmiért.
– Kapott levelet? – kérdezte az ügyintéző.
– Ki tudja már ezt? Meg egyébként is, mindenhol kell.
– Megnézem.
Megnézte.
– Magának nem kell bemutatnia semmit.
– Biztos? Nézze, itt vagyok bent, itt vannak nálam az igazolványok, hadd mutassam már be!
– De nem kell.
– Hát, jó.
Nem voltam nyugodt. Ugyanaz a pacák volt, aki egyszer már lendületesen félretájékoztatott.

Önkéntes nyugdíjpénztár. A tavalyi éves beszámolóban jelezték, hogy be kell majd mennem hozzájuk. Hová? Bármelyik fiókba. (Ez egy nagy biztosító cég egyébként.) Oké, bementem a kerületi fiókba. Elhajtottak. Hogy csak a rák farkán, valahol a Thököly úton lehet csak bemutatni. Hiába mutattam a levelet, hogy itt nem ez áll. Vállvonogatás. Nekik erre nincs jogosultságuk.

A magánnyugdíjpénztárnál óvatosabb voltam. Gondoltam, megkérdezem. A telefont órákon keresztül nem vették fel, az IVR persze nyomta a számlát. Oké, volt valami webes form, beírtam, hogy wtf? Nem jött rá válasz. Egyelőre várok. Hivatalosan van még 20 napom, de a nyugdíjig meg még van minimum tíz évem, addig úgysem tudok mit kezdeni azzal a pénzzel, szóval lesz még időm. Talán addig válaszolnak.

A vállakozói számla egy kicsit cifrább volt, ugyanis itt van egy korábbi BT-mnek is a számlája, mely éppen megszűnés alatt van. (Ugye Állam bácsi éppen most nyírta ki az EVÁ-t.) Azaz egyfelől megszűntetés, másfelől bemutatás. Vittem a fiamat is, mert ő volt a beltag.
A bank azzal reklámozza magát, hogy ők aztán teljesen 2.0, web és mobilapp, nem is igazán van emberből álló ügyfélszolgálatuk. Mindamellett, hogy szerintem jó az irány és jól is csinálják, de egy ilyen államilag rájuk erőltett feladattal úgy néz ki, hogy képtelenek megbirkózni. Nincs meg hozzá a fizikai infrastruktúrájuk. Jó egy óra várakozás után kerültünk sorra, némileg paprikás hangulatban. (Nincs nyomtatóval ellátott ügyfélkezelő rendszerük, a sorszámot bemondás alapján hiszik el, a miénket pedig egy ideges ügyfél megkérdőjelezte. A vicces az, hogy én meg semmivel sem tudtam bizonyítani, hogy a 61-es szám tényleg mi vagyunk.) Na mindegy, sorra kerültünk. Az ügyintéző hölgy kész tanulmány volt, ennyire szétesett, ennyire meggyötört emberként viselkedő, a szerepéből teljesen kieső ügyintéző hölgyet még nem láttam. Ne értsd félre, kifejezetten szeretem, ha az ügyintéző állandóan mosolygó gép helyett emberként viselkedik, de ha mindezt a szemmel látható túlterheltség hozza ki belőle, az nem túl megnyugtató. Két nyomtatás közben elsóhajtotta, hogy napok óta este fél kilenckor zárnak. Hat helyett. Mert annyi ember van. Ügyfélszolgákat meg nincs.
Hát, ja. Ö is, mi is elcsesztünk egy csomó időt. De legalább egy kicsit együtt volt a család, beszélgettem a fiammal.

Államkincstár. Itt a webkincstárban megtaláltam a levelet, szóval be kell mennem. Csak hát, ha voltál már bent, tudod, mi a gáz. Ha nem időpontra mész, simán várakozhatsz két órát is. Időpontot meg… két hétre kaptam. Mindegy, jó lesz még akkor is. Az időbe még belefér. Éppen.

Nos, ennyi. És a végére a szokásos kérdés: ti, emberek, hogyan oldjátok meg, hogy ennyi szarság közben dolgozni is van időtök? Mert számomra ez no way, impossible mission, megoldhatatlan feladat.

Bágyadt

2019.05.18; szombat

Egy hangulat. Melyről olyan sokat nem is lehetne írni, de mégis kell, mert ilyen hangulatokból áll össze az élet. Amilyen gyorsan pereg, semmire sem emlékszünk a hétköznapokból, pedig volt egy csomó minden, amelyben jól éreztük magunkat, egy csomó minden, melyek miatt azt mondhatjuk, hogy nem is volt olyan rossz ez az egész… de ha nem írjuk le, akkor már nem tudjuk, hogy miért is gondoltuk így? Az idő meg olyan furán múlik, diákkorunkban tele volt az egész határozott jelzőkarókkal, de aztán később valahogy minden összefolyt egy masszává, és csak zavarodottan pislogunk, amikor komplett évtizedeket kellene felidéznünk.

Szóval csak üldögélek egy bágyadt szombat délután a teraszon. Nej mellettem szundikál a puha székben. Istenem, valószínűleg túl sokat melózott a héten, vagy túl sok volt a sör a Rizmájerben, vagy mind a kettő. Nem mondhatnám, hogy különösebben aktívan viselkedik, de mégis jólesik, hogy mellettem szundikál. Komolyan, mi lehetne kedvesebb annál, mint hogy egy bágyadt szombat délután üldögélsz a laptopod mellett, igyekszel összeszedni a gondolataidat, hogy valami értelmes dolgokat írjál, melletted pedig a szeretett nő szundikál? Hiszen a legfőbb érték, hogy a szűkre szabott időnkből mennyit adunk a másiknak. Oké, nem túl aktív, de akkor is mellettem van. A laptopból Anna & the Barbies szól, pont olyan hangerőn, hogy a madárcsicsergés maradjon a domináns. Valahol itt kezdődik a boldogság, de legalábbis a well-being.

Pedig nem indult túl jól ez a szombat. Én péntek estére fejeztem be egy nyomorult tanulmányt, melyen két napon keresztül dolgoztam, napi tíz órában és még így sem vagyok büszke rá. Legalább öt nap kellett volna a tisztességes munkához. Csak hát az üzlet egy kurva bonyolult dolog. Vasárnap reggel meg indulunk egy hatnapos bringatúrára. Szombatra annyit terveztünk, hogy pakolunk, lazítunk. Igenám, de valamikor beígértem a lányomnak egy sörözős bringatúrát és valahogy pont ez a szombat volt a kiválasztott. Nem lehetett kihagyni. Mindegy, megoldjuk.

Lezötyögtünk Csepelre, a Rizmájerhez. 26 kilométer, persze jó nagy kerülővel, hogy azért adjunk a sportnak is. Aztán ereszd-el-a-hajamat. Három sör. Fejenként. A legdurvább hamburger. Miközben már a sima is egy szénhidrát- és koleszterinbomba. Nem is fogom beírni a MyFitnessPal-ba. Felrobbanna. Visszafelé a női szakasz vigyorgott rendesen. Utána pedig kiültünk a teraszra, a csajok még ittak közösen egy sört, majd eldőltek. Dóra később felment, Nej pedig itt szundikál mellettem.

Én meg rozéfröccsök mellett nekiálltam szöveget gondozni. Ez is milyen már? A blogban van egy csomó íráscsíra. Feljegyzett gondolatok, többé-kevésbé kidolgozva. Inkább kevésbé. Arra várva, hogy egyszer majd lesz egy olyan arany idő, amikor ráérek és egy középkori órásmester türelmével finomra csiszolom a gondolatokat. Ja. Legalább fél éve nem volt ilyen alkalom. Erre mi történik? Egy ilyen sűrű hétvégén, amikor annyi minden szorongat, mert azért vasárnap reggel csak el kell indulnunk, addig pakolnunk kell, ruhát, felszerelést, azt az átkozott technikát is össze kell állítanunk, elemeket, akkumulátorokat kellene töltenem, nyüzsögnöm kellene, az utolsó simításokat végezni a túraterven, időjárást néznem, meg egy csomó ilyen, kapkodós melót végeznem… erre mi van? Bágyadtan bringáztunk egyet, lazultunk a Rizmájernél, még bágyadtabban hazabringáztunk, majd abszolút bágyadtan kiültünk a teraszra a legalább ugyanannyira bágyadt napsugár alá és Nej bóbiskol én pedig hirtelen úgy éreztem ez a megfelelő időpont a félbehagyott gondolattorzók befejezésére.

Miközben a pakolási folyamat elkeseredetten hisztériázva ordibál odabent a nappaliban.
Mindegy. Majd lesz valahogy. Majd.

De most… nos, most most van. Ki kell élvezni ezt a bágyadt hangulatot.

Ez itt a kert

Végülis, itt a tavasz. Egy kicsit hideg, egy kicsit esős, de a miénk.

Mellesleg, ahogy elnézem, a növények egyáltalán nem bánják ezt az időt. Még azok sem, amelyek egyébként a sok napsütést és a szárazságot kedvelik. Valamikor nekik is fel kell töltekezniük vízzel.

Persze vannak olyanok, amelyek szószerint lubickolnak ebben az időjárásban.

Nézzük például az óriáspáfrányt.

Látod? Nos, már önmagában ez nagy szó. Hogy látod. Tavaly vettem két óriáspáfrányt, mert be akartam népesíteni a full árnyékos részeit is a kertnek. Elültettem. Egy hónap múlva mindkettő elpusztult. Utánaolvastam egy kicsit jobban. Nos, az van, hogy a páfrányok imádják az árnyékot… de erősen vízigényesek. Konkrétan az óriáspáfrányt patakpartra ajánlják ültetni. Nálam meg viszonylag kevés a patak az udvaron. Így jártam. Az egyik páfrányt kiszedtem és tettem a helyére loncot. A másiknál meg macerás lett volna a kiszedés, hagytam a fenébe.
Ez a másik hajtott ki idén tavasszal. Mit kihajtott, teljesen bevadult. Ha leülnék vele beszélgetni egy pohár bor mellett és megkérdezném, mi a mottója, tutira azt mondaná, hogy sohase adjuk fel.

Rögtön mellette látható egy árnyékliliom. A tavalyi év kellemes meglepetése. Szintén az árnyékos részek beültetése kapcsán vásároltam egy ipari mennyiségű tételt. (Hja, a kertészvállalkozónak könnyű.) Mind megmaradt. Mi az, hogy megmaradt? Mennek, mintha dróton húznák.

Nézd meg a bal oldali példányt. Oké, ez már legalább 20 éves, de két hete bújt ki csak a földből (mert ezek évelők, azaz minden évben újrakezdik) és már egy méter magas. Tőle jobbra pedig tavaly őszi ültetésű példányok vigyorognak. Életerősen.
12 éve lakunk itt és lassan körvonalazódik, mely növények bírják jól ezt a nem túl kellemes terepet. A föld ugyanis meglehetősen barátságtalan, mondhatni feltöretlen. 30-40 centi vastag, tömör barna föld, alatt pedig tufa keménységű talaj. Nem is szoktam rendes ültetőgödröket ásni, úgy vagyok vele, hogy oldja meg a növény, ha élni akar. Nem mindegyiknek sikerül. De amelyik megoldja, az nagyon megy. Eddig így nézett ki a lista: cserszömörce, japán birs, torzsás ecetfa, trombitacserje. Ebbe a sorba zárkózott fel az árnyékliliom és a varjúháj.

Oké, ez némileg csalás, hiszen ezek a varjúhájak tiszta környezetbe, virágföldbe lettek ültetve. De egy másik képen láthatóak lesznek a kemény, száraz földbe ültetett példányok is, azok is húznak rendesen.

Aztán ott vannak a meglepetések. Például a rózsák.

Ez mondjuk egy öreg rózsafa, de agyonüthetetlen. Sorra hozza, akár talajszinten is az új hajtásokat, 4 méter magasban meg úgy virágzik, mintha nem lenne jövő és mindent most kellene megmutatnia.

Ezek viszont már viszonylag új telepítések. Amióta kipucoltam a környéküket, lefojtottam a gyomokat, azóta teljesen magukra találtak. És habár napfényben eddig nem volt sok részük, de nyílnak, mint a bolondgomba.

Aztán ott vannak a teljesen hihetetlen dolgok. Például a fügefák.

Kettő is van: egyet örököltem, egyet meg egy haveromtól kaptam. Mondjuk úgy, hogy a pestszentlőrinci Halomi-erdő nem egy mediterrán klíma, nem is nagyon számítottam komoly teljesítményre ezektől a cserjéktől. Ezt hozták is. A fügefák minden télen kifagytak, tavasszal újrakezdték nulláról, novemberig elérték az egyméteres magasságot, aztán télen megint kifagytak. Termés? Egy-két szem füge, de azok sem értek be. Pedig próbálkoztam: rendszeresen bemulcsoltam a tövüket, nádból, lélegző fóliából kicsi üvegházat barkácsoltam köréjük, az egyik egyszer át is telelt, de a következő tél megint elvitte. Annyit profitáltam belőlük, hogy a füge faanyaga tűzre dobva illatos. Abba is hagytam a kinlódást. Ilyen. Kész.
Aztán idén mindkettő áttelelt. Minden különösebb védelem nélkül. Pedig idén is voltak hidegek, a május sem úgy alakult, ahogy egy fügefa elképzeli az ideális környezetet, aztán mégis.
Nézd meg a fenti képet: ez csak egy kivágás, de 8, azaz nyolc szem füge mosolyog rajta. Ez máskor többévi termés.

A rododendronok és az azáliák nem húznak annyira, mint a fügék, pedig ez az időjárás pontosan olyan, amelyben lubickolniuk kellene. Amikor a bulisarkot, azaz a lugast kialakítottam, elültettem egy csomó azáliát és rododendront. Ideális volt számukra a terep. Fenyőfák, méghozzá óriási fenyőfák lettek kivágva, de maradt is bőven fenyő (most is van hét, köztük egy magról(!) kinövő smaragdtuja), enyhén savas talaj, árnyékos, nyirkos hely, menyország az azáleáknak és a rodiknak. Aztán mégsem. Földbe ültetett rododendron egy sem maradt meg. Jelenleg kettő él, mindkettő bödönben, spéci rododendronföldben. Az azáleák viszont földben vannak… és nem, nem árasztanak el virágokkal. Idén konkrétan egy sincs rajtuk. Viszont nagy eredmény, hogy elkezdtek növekedni és szemmel láthatóan immár jól érzik magukat. Persze ehhez kellett az, hogy itt is kigazoltam és elfojtottam a gyomokat.

Figyeled az átkötést? Ugyan tényleg látszik az egyik rododendron – mely úgy húz, mint egy 424-es és éppen virágot is nevel – de a képen a lényeg a munkakörnyezet. Hát… igen. Ez az, amiért érdemes annyi munkát, annyi időt beleölni a kertészkedésbe. Amikor csak enyhén fúj a szél, amikor lanyhán süt a nap, tök jó kiülni a lugas mellé. Még a munka is jobban megy ilyen környezetben.

Ne hidd el. Hazudok. Dehogyis megy jobban itt a munka. Állandóan elvesztem a fonalat, a növényeket nézegetem, vagy egyáltalán nem csinálok semmit, csak élvezem a környezetet.

A képen látszódik még két lonc is: az egyik rózsaszín, a másik piros virágokat fog hozni. Emellett eldugtam még kettőt. A loncok számomra új felfedezések, dacára annak, hogy a kocsibeállót és az előkertet gyakorlatilag kisajátították az örökölt példányok. Egyszerűen kezelhetetlenek. Folyamatosan vágni, ritkítani kell ezeket, de mintha ettől csak új erőre kapnának, még jobban nőnek. Tényleg fura, milyen nehezen kapcsol az ember: az egyik helyen küzd a túlburjánzással, a másik helyre meg vadul növő, lugasképző növényt keres és csak sokára kapcsolja össze a kettőt. A sörpad fölött is lugast szeretnék kialakítani, de minden növény kipusztult. Aztán valahogy beugrott a lonc: vadul nő, illatos, szép a virága és örökzöld. Hogy a fenébe nem jutott korábban eszembe?

És ha már itt járunk, nézzük meg, hogyan áll a lugas? Itt is akad érdekesség. Az, amit lugasnak, azaz növénytakarónak látsz, az konkrétan egy darab vadszőlő. (Mert a hársfákat durván lelombozták.) A kis ház köré ültettem még négy tövet, de azok éppenhogycsak vegetálnak. Ez az egy meg szemmel láthatóan be akarja nőni az egész világot. Ennyit számít, hogy melyik kertészetben veszed és milyen fajtát. Pedig mindegyiket úgy adták, hogy sima vadszőlő.
Ebben a blokkban van még egy enyhe csalódás is. Egy másik haveromtól kaptam egy tő lila akácot, mondván, hogy ez is fut, agyonüthetetlen és szépen virágzik. Az első kettő stimmel is, három év alatt rendesen kitöltötte a rendelkezésére álló teret, de virág, az egy szem sincs rajta, de még csak a szándékot sem látom. Mindegy, de legalább takar.
Ja, és még egy csalódás. Az előtérben belátszik egy tuilpánfa, azaz magnólia. Na, ez baromi rosszul érzi magát nálunk. Apám ajánlotta, mert ők ledugtak egyet és akkora nagy és színpompás fa lett belőle, hogy ihaj. Nálam viszont ez a gyökérkefe már három éve nem képes egy méter fölé nőni, virága meg gyakorlatilag nincs. Ha nem kapja össze magát kinyírom elrakom máshová és lila akác megy a helyére.

Tudom, napos, szélvédett hely kell neki. Csak éppen ilyen nálunk nincs. Ez egy szeles környék.

Említettem korábban a cserszömörcéket. Óriási kedvenceim. Elképesztő tempóban nőnek és nagyon dekoratívak. Eleve több színben is kaphatók, lehet variálni velük.

Ez itt az All Stars csapat. Ideköltözés után nem sokkal ültettem ezt a sort, eltakarandó a záportározó ocsmány betonkerítését. Nos, jelentem, sikerült. Balról jobbra haladva látható egy nagyon szép homoktövis bokor (az ötből kettő maradt meg, szerencsére az egyik porzó, a másik termő, de azóta bevadultak és már nőtt magról/gyökérről három új példány), mellettük egy óriási bíbor cserszömörce (állandóan balhéznom kell miatta, mert a túrázok rendszeresen tépnek le róla ágakat, leveleket emlékbe, viszont megértem, hogy az egyik akadályversenyen tájékozódási pont lett belőle) és mögötte egy perzsa varázsfa, melyet szerencsétlent teljesen túlnött a szömörce. De az is megmaradt és összel különösen szép.

Ez itt az út túloldala. Középen látható egy másik bíbor cserszömörce, mellette egy sárga. Ezek is szépen araszolnak felfelé. És igen, a kép bal oldalán emberkednek a vadonba kiültetett varjúhájak. Nem olyan nagyok, mint a virágföldbe elrakottak, de túlélték a telet és határozottan jelzik, hogy vannak. Mondjuk azt valószínűleg elcsesztem, hogy a cserszömörce mellé ültettem őket, mert az utóbbiak vadul nőnek, az előbbiek meg durván napigényesek, de az élet célja a küzdés maga.

Na és lehet kertről szóló írás macskák nélkül? Naná, hogy nem.

Amíg én sürgök-forgok az udvaron, ők is teszik a dolgukat. Így.

Röpke villanyszerelés

Nos, először is, pusztán csak összefoglaló jelleggel, ennyi.

Aztán jöhetnek a részletek.

A fürdőszobában a menyezeti lámpában elkezdett sercegni az izzó. Oké, van ilyen, kicseréltem. Másnap reggel az új is nekiállt sercegni. Hjaj, sóhajtottam, itt már komolyabb műtét lesz. Aznap egy megbeszélésen csörgött rám a lányom, hogy a szobájában is serceg az égő, ráadásul ha lekapcsolja, akkor sem alszik el. Mit csináljon?

Hazafelé beugrottam egy barkácsboltba, vettem egy új lámpatestet.

Első fohászkodás. Hogy a rohadt életbe nem képesek az ilyen menyezetlámpa-gyártó cégek ugyanazzal a sablonnal kifúrni a lámpatest vasát? Nem, még véletlenül sem ott vannak az újnál a lyukak, ahol a réginél, hiába azonos a lámpák mérete. Tiplizhetek újra a plafonba.

Frankón leáramtalanítottam az emeletet, leszedtem a régi lámpát, előkészítettem az újat. Nézzük, hol a fúró, meg a fúróhegyek? Izé… a fiamnál. Hát, akkor mára ennyi is, majd szólok neki, hogy a fúró haza akar jönni, ne akadályozza meg.
A kilógó vezetékeket csinosan eldolgoztam szigetelőszalaggal, visszanyomtam a biztosítékot, Nej asztala alatt visszaböktem a szünetmentest. Nézd már, ez visít. Nincs áram? Villanykapcsoló. Tényleg nincs áram. Ennyire szenilisednék? Határozottan emlékszem, hogy visszatoltam a biztosítékot. Toljuk vissza megint. Visszatoltam. Abban a pillanatban levágott. Nem hagytam magam. De mindig levágott. Hmmm. Miafasz? Felsétáltam. A szigetelőszalagozás tökéletes, ott nincs zárlat. A falban? Kicsit széthúztam a vezetékeket. Nem segített. Nos, ide már szakember kell. Péntek, késő délután. Szerencsére kettővel arrébb lakik egy villanyszerelő. Becsöngettem. Vasárnap délutánig nem tud jönni, soványmalacvágtában rakja le a parkettát, hétfőn jön a mester. Bocs.
Kezdett izgalmas lenni a helyzet. Oké, hogy az emeleten nincs áram, de mi van a padlással? Mert ott van az internet router, meg az emeleti access point, na meg ott jön be a kábeltévé is. Na, mit tippelsz? Ott sem volt áram. Ennek már a fele sem tréfa.
Sóhaj. Bontsuk szét az elosztódobozokat a falban. A fürdőszoba mellett rögtön van kettő is. Szétszedtem. Mindegyikben négy lyuk. Az annyi, mint nyolc. Melyik mehet a fürdőszobába? Megsaccoltam az egyiket. Kék vezeték elvág. Teszt. Nem talált. Másik kék vezeték elvág. Nem talált. Ha bomba lett volna, akkor már kétszer felrobbantam volna.
Fejvakarás. Elkezdtem gondolkozni. Éppen ideje volt. Tulajdonképpen ahelyett, hogy szanaszét vagdosom a falban a vezetékeket, egyszerűbb lenne kikötni a fürdőszobai villany kapcsolóját. Szétszedtem, kikötöttem. Huh. Teszt. A biztosíték megint lebaszódott.
Ejnyemárna. Hát most már ezer százalék, hogy egy fia kóbor elektron sincs a fürdőszobában. Mi a fészkes fene van itt?
Hát persze! A lányom is panaszkodott sercegésre. Kitekertem nála is az égőt. Semmi. Neki is kikötöttem a villanykapcsolóját. Semmi. Hát, de már…!

Leültem. Gondolkodj.

Tulajdonképpen Nej íróasztala alatt a szünetmentes már elég tré. Az akksija gyakorlatilag kipurcant, igazából csak áramtüske elleni védelemként használjuk. Nézzük meg. Nagyon bent volt az asztal alatt, nem másztam be, egyszerűen csak rátapostam az előtte lévő elosztó kapcsolójára. Biztosíték. Fent maradt. Asztakurva. Valami már lesz.
Most már bemásztam rendesen, széthúzogattam mindent. És igen, meglett a bűnös. Az elosztóba be volt dugva egy másik elosztó (ez valamikor hálószobának készült, nem dolgozószobának) és itt, a két elosztó csatlakozásánál koromfeketére égett mind a két elosztó: az egyiknek a dugója, a másiknak a lyuka. Vagy hogyan kell ezt mondani. Kicseréltem mind a kettőt, visszadugdostam mindent, biztosítékteszt. Sikerült. Oké. Az incidens elhárítva. Most már csak a romokat kellene eltakarítanom. Voltak. Az emeleten mindenfelé szomorú vezetékek lógtak a falakból.
Nézzük a szünetmentest. Bekapcsoltam. Sikít. Most meg már miért? Van áram. Hát, igen is, meg nem is. A szobában konkrétan nincs. Meg a padláson sem. Mindenhol máshol van. Aha! Hát, amilyen ügyes vagyok, pont ezt a két vezetéket vágtam el. Mármint azt a kettőt, amelyet semmiképpen nem akartam elvágni.

Mondjuk, így utólag, rohadtul nem értem a dolgot. Ha elvágtam azt a fázist, amelyik a szobába ment, akkor hogyan vághatta le a szobában lévő rövidzárlat a biztosítékot? Bonyolult dolog ez az áram.

Oké. Csokihegyek. Mert annyira rövidek a vezetékek, hogy sodorni már nem lehet. Mindez persze sötétben, fejlámpával, széken egyensúlyozva. (Ha gondolod, nézd meg még egyszer az elején linkelt videót. Csak a hangulat kedvéért.)
Mindegy. Összekötözgettem mindent mindennel. Biztosítékteszt. Még élünk. Padlás. Van áram. Van internet. Akkor olyan nagy baj már nem lehet. Szoba. Van áram. Huh.
Mi van még? Fürdőszoba. Mert azt aztán tényleg úgy hagytam. Kössük vissza a kapcsolót. Hát, izé… ezt most hogy? Három, tökegyforma fekete vezeték jött ki a falból. A dupla kapcsolónak meg volt négy lyuka. Hmm. Kezdjük el valahogy. Bekötöttem a vezetékeket. Biztosíték vissza. Kapcsoló. Nem működik. Fejvakarás. Ja, hiszen külön is lekapcsoltam a borotválkozótükör feletti lámpát. Visszakapcsoltam. Nem működik. Dühömben elkezdtem összevissza nyomkodni a kapcsolót. Aztán egyszer csak kigyulladt a neoncső. Hoppá. Azaz ha mindkét kapcsolót felnyomom, akkor lesz fény a mosdó felett. Nekem ez már megfelel. Finomítani ráérek akkor, ha a fiam hazahozta a fúrót és felrakom az új lámpatestet.

Végeztünk?

Ádehogy.

Először is, az internet csak úgy nem gyógyul meg magától, de szerencsére ez már csak rutinmunka.
Aztán kipukkant a riasztó is. Hmm. Mintha le kellene nullázni a hibaüzeneteket, hogy rendbejöjjön. De hogyan? Valami elképesztően bravúros memóriamutatvánnyal megtaláltam a riasztó kézikönyvét, nulláztam egyet. Megjavult.
Ekkor még fel kellett porszívóznom az emeleti közlekedőt – ugye, vertem le rendesen vakolatot, a friss tisztaság meg még érték – de ez is megvolt.

Hullafáradtan dőltem bele a teraszon a székembe. Asztakurva. És még csak azt sem mondhatom, hogy csináltam valamit, hiszen tulajdonképpen nem mentünk egy cseppet sem előre.
De legalább hátra sem.

Tiszta

Akárki akármit is mond, a tiszta állapot nagyon feldobja az ember kedélyét.

Megrendeltünk egy takarítást. Mert próbálkoztunk, próbálkozgattunk, de meló mellett egyszerűen nem megy, nincs rá sem idő, sem energia. Úgy egyébként nem egy nagy dolog, elég sok ismerősöm él már ilyesmivel.
De azért valahol groteszk. Hogy jön a takarítóember és nem akarsz előtte beégni.
Azaz előtakarítasz.
Meg megcsinálsz egy csomó dolgot, melyek eddig valahol hátul kullogtak a prioritási sorrendben. Mit tudom én, kicserélni a kiégett izzókat, újra cserélni a törött vécéülőkét, elpakolászni a szanaszét hagyott dolgokat, meg ilyesmik. Mert oké, hogy takarítóember, de mégiscsak valaki, aki bejön a lakásodba és hogy néz már az ki, hogy így néz ki a lakás.

Egyébként már csak ezért is megérné.

Na mindegy, takarítóember jött, takarított, ahogy kell.

Közben meg, tekintve, hogy a héten ez volt az egyetlen garantáltan esőmentes nap, nekiálltam rendberakni a kertet. Ugyan az ügyfélkörömben égett néhány ház, de adtam nekik munkát, meg hát igazán megérthetnék, hogy ez az egyedüli nap, amikor foglalkozni tudok a kertemmel. Azzal a kerttel, amelyben az egész eddigi tavasz során semmit nem tudtam csinálni és már nem is csak sikoltozott, hanem őrjöngött.
A kert – ahogy mondani szokták – nem vár.

Ez egyébként egy üzenet is azoknak, akik kertes házról álmodoznak. Ha nem akarsz elvadult kertet, akkor a kerttel foglalkoznod kell. Nem akkor, amikor ráérsz. Hanem akkor, amikor a kert megkívánja. Ilyenkor ez az egyes számú prioritás. Ha ezt nem tudod kezelni, akkor maradj a panellakásban. Hidd el, jobban fogsz járni.

És miközben a takarítóember – Nej felügyeletével – módszeresen tisztára nyalta a lakás összes helyiségét, én odakint ugyanilyen módszeresen végigmentem a kerten és a végtelennek látszó listámról minden egyes bejegyzést kipipálva elvégeztem az összes tavaszi munkát.

Ne tudd meg, mekkora kielégülést tud egy ilyen nap okozni. Akárhová megyek a lakásban, mindenhol rend, tisztaság. Utána kiülök a teraszra – laptoppal, szivarral, borral, de ez most mellékes – és akármerre nézek a kertben, minden rendben van. Gyom sehol, aminek nőnie kell, az szemmel láthatóan nő, minden növény, amely megmaradt, határozottan egészséges és ez csak javulni fog.
A melót meg majd holnap, a vacak esős időben behúzom.
Az élet szép.

Szpemlistára tettem a Grand Canyont

Sajnálom, de azért mert egyszer megszálltunk ott, nem vagyok kíváncsi az összes rendezvényre, meg az összes kedvezményes akcióra.

Valamikor azt hittem, hogy ezek a dolgok szépen beálltak, de úgy tűnik, borul az egyensúly. Ha bármit is vásárolok és megkérdezik, kérek-e hírlevelet, vagy bármi ilyen marhaságot, egyből jelzem, hogy nem. Mondhatni külön látásom alakult ki erre a kérdésre, egyből észreveszem, akárhová is teszik.
Ehhez képest mostanában sorra jönnek a szpemek a vásárlásaim után. Nem kérdeznek semmit, csak küldik. Én meg nem győzöm nyomkodni a ‘report spam’ gombot. Függetlenül attól, hogy mennyire nagy név ment le éppen kutyába.

Évfolyamtalálkozó Veszprémben

2019.04.26; péntek

Miért indult volna normálisan? Mert úgy gondolom, semmiképpen nem számít normálisnak pöszén rohangászni a fogsorom után, majd az utolsó pillanatban behajítani a számba, hogy beragasztva ugyan nincs, de talán nem esik ki. Talán.

Erről egyszer majd írok egy hosszabbat is. Elképesztő, mit kinlódok 2014(!) szilvesztere óta a fogaimmal. Ahogy most állnak a csillagok, talán pár hónap múlva befejezzük. Csak éppen hátravan addig még egy durva műtét.

Egyelőre annyi a lényeg, hogy habár a felső körhidam már 2,5 éve készen van, de történt közben egy orvosváltás és az új doki egy komplikáció miatt nem meri véglegesre beragasztani. Az ideiglenes ragasztás meg rendszerint a legalkamatlanabb pillanatokban enged el.
Most is ez történt. Szerdán kiesett, majd hogy teljes legyen a gyönyör, aznap este le is pattant az egyik komplett szemfogról a kerámia. (Mert egy ilyen pótlás már csak olyan, hogy ha lazán van, akkor könnyen törik.) Az hagyján, hogy kifejezetten hülyén nézett ki fog helyett a drótváz (a Terminátoros poénkodásokat kéretik mellőzni), de nem telt bele pár óra és véresre dörzsölte a számban a bélést. A fogdokinál kierőszakoltam csütörtök délutánra egy rendelés előtti konzultációt, megbeszéltük a megbeszélnivalókat, kaptam egy címet egy expressz fogtechnikushoz, aki azonnal fogadott, a fogammal együtt a mintát is levette, majd péntek délre ígérte a javítást.

Péntek délután egykor indultunk Veszprémbe.

Szerinted mennyire folytatódott normálisan?

Nos, azért kellett ilyen korán indulnunk, mert Veszprémben át kellett vennünk a szállást, majd utána kirongyolni Rátótra egy ilyen öregfiúk foci-, illetve kosárlabdameccsre, délután négyre.

A régi egyetemi kollégiumban volt a szállás. Kifizettük a kifizetnivalókat, a recepciós átadta a kulcsot.
– Ismerik a járást? – kérdezte meg.
Szavakkal nem tudom leírni, mi volt abban a nézésben, ahogyan visszanéztem rá. Angyalom, hat évig ez volt az otthonom. Amit én nem tudok erről az épületről, azt nem is érdemes tudni. Hogy mást ne mondjak, minden évet úgy kezdtünk, hogy lementünk az alagsorba, sunyiban kinyitottuk a bútorjavító műhelyt és kicsinosítottuk a szobánkat a még egészen használható plusz bútorokkal. Meg ilyenek. Gitároztunk és óbégattunk az alagsorban, gitároztunk a padláson, fogadásból végigcsókoltam az egyik komplett szint padlóját, Nejjel az egyik eldugott hátsólépcsőn jöttem össze… soroljam?
– Igen, ismerjük – mosolyogtam vissza.

Aztán nekiálltunk bolyongani. A kulcskarikára ugyanis az volt írva, hogy BB szoba. Na most, hátul van egy csomó vendégszoba, de azokat mindet szám jelöli. Természetesen körbejártuk a régiót, hátha lesz egy betűvel jelölt is. De nem volt.

Szégyenszemre visszaólálkodtam a recepcióra.
– Kedves, ez a BB kód kifogott rajtam. Mit jelent?
– Betegszoba.
– Óh, micsoda fejlődés! És azt hol találom?
– Az alagsorban.

Lementünk. Volt egymás mellett két betegszoba. Egy pillanatra megállított, de nagyon hamar összeraktam, hogy a BB valószínűleg a Bal Betegszobát jelenti, és úgy is volt.

Akit esetleg érdekel, a vendégszoba és a betegszoba között az a legmarkánsabb különbség – mármint az áron kívül – hogy az utóbbiban van belső vizesblokk is. A vendégszobáknál ki kell menni a közösbe.

De nem csak ezt találtam az alagsorban. Nézd csak, ez egy ajtó:

Ezt a klubot mi alapítottuk. Színtiszta hülyeségből. Ha akkor nekem valaki azt mondja, hogy harmincegynéhány év múlva a klub még működni fog, ugyanott, körberöhögtem volna.

Az egész úgy kezdődött, hogy tizenegynéhányan fröccsöztünk a Rózsabokor nevű szórakoztatóipari egységben és valaki feldobta, hogy mennyire kellemetlen már, hogy ha sokan vagyunk, akkor ilyen magasra kell felmásznunk. (A Rózsa ugyanis egy domb tetején volt, a közeli kocsmák – a Kismocskos és a Nagymocskos – pedig kicsik voltak ekkora társasághoz.) Másvalaki meg feldobta, hogy a kolesz pincéjében van egy használaton kívüli helyiség, kérjük el klubszobának.
Így indult.
Nem mondom, hogy a klubdélutánoknak nem volt semmilyen kulturális vonulata, mert volt. Van annyi sör, amennyi után még a vegyészmérnök-palánták is képesek irodalomról, zenéről, vagy különösen sok sör után akár filozófiáról is vitatkozni. Az üres üvegeket meg mindig eltakarítottuk magunk után.

Kicsit elkalandoztam. Gyorsan ledobtam a cuccomat, felkaptam a focisat, elbúcsúztam Nejtől, a városból kifelé még felszedtem M-et, egy régi-régi barátosnőmet, aztán rongyoltunk ki Rátótra. Én focizni, ő szurkolni (régi jó szokása szerint egy szatyor sörrel), aztán mindkettőnk meglepetésére a csajszi még kosarazott is.

A sportdélután… mondtam már, hogy semmi nem ment simán?

Mivel a focival kábé húsz éve teljesen felhagytam – pedig valamikor _nagyon_ ment – így a múlt héten fel akartam egy kicsit frissíteni a tudásomat. Vettem egy olcsó lasztit, kimentem a közeli lakótelepi drótketrecbe rugdosni egy kicsit. Nos, nem biztos, hogy egyből egy órával kellett volna kezdenem. A végére meghúzodott a jobb combom, de úgy, hogy alig bírtam hazabringázni. Utána pedig egy hétig csak nyüszítettem. Aztán szerdán telenyomtam magam Voltaren Dolóval, bekentem a combomat Voltarennel meg lóbalzsammal és kimentem, mengnézni, mire vagyok képes. Tíz percre. Utána megint sántikálás.

Remek. Nyilván sejtettem, hogy így, 55 év körül a többiek sem fogják villámként becikázni a pályát, de én még a labdába sem tudtam belerúgni. Vidám előjelek.

A vége az lett, hogy két komolyabb rúgás után inkább beálltam a kapuba. A szívem szakadt meg, de így jártam.

A burleszk csak utána következett.

És itt most egyáltalán nem a kosármeccsre gondolok, mert az – ha lehet ezt a kifejezést ilyesmi mozgásformákra használni – sokkal összeszedettebb volt, mint a mi korábbi labdarugdosásunk. Nem.

Foci közben az történt, hogy a cserepadon ülök nekiálltak sörözni. Nekem meg eszembe jutott, hogy ott van a kocsi csomagtartójában egy szatyor sör. Odaadtam a kulcsot M-nek, hogy hozza már be. Be is hozta és visszaadta a kulcsot nekem. Csakhogy éppen akció volt, így gyorsan bedobtam a kulcsot a sporttáskámba és rohantam vissza a kapuba.

Aztán vége lett a sportolásnak, mindenki elbúcsúzott mindenkitől, szétszéledtünk. Gyakorlatilag mindenki kocsiba vágta magát és ment be Veszprémbe a szállására.

Majdnem mindenki.

Én ugyanis égen-földön nem találtam a kocsikulcsot.

Visszasétáltunk. Rohadt nagy mázlink volt, mert az utcán szembejött velünk egy ismerős hapsi és leesett, hogy ő az iskola gondnoka.
– Elnézést, nyitva van még az iskola?
– Már hogy lenne? Bezártam, be is riasztottam.
– A fenébe. Az gond.
– Miért?
– Nem találjuk a kocsikulcsot. Lehet, hogy bent kiesett a táskából.
– A rohadt életbe! – vakarta a fejét – Akkor most nyithatom ki újra az egész épületet!
– Lenne olyan kedves?
– Jöjjenek.

Mentünk. Az ajtó előtt megkért, hogy ne menjek be, csak akkor, ha már leállt a csipogás. Ugye, a riasztó.

– Az emeleti öltöző nyitva van?
– Dehogyis van nyitva!
– Ki tudná nyitni? Ott zuhanyoztam, ott is lehet a kulcs.
– Hát, azt én nem tudom kinyitni. Annak a kulcsa a takarítónőknél van.

Fasza.

Aztán elmentünk hátra. M végigporszívózta orrával a tornatermet, én meg felmentem az öltözőhöz. Hátha. Nyitva volt. Átnéztem, kulcs sehol.
Csakhogy.
A padokon ruhák, a zuhanyzóban pedig vízcsobogás. Itt valaki még zuhanyzott. És fogalma sem volt róla, hogy ráriasztották az épületet. Nem rossz.

Lementem. M sem talált semmit, én sem. Szotty.

– Hát, nincs meg – közöltük a gondnokkal.
– Sajnálom – udvariaskodott, majd újra riasztott volna.
– Ezt inkább ne tegye – javasoltam.
– Miért?
– Mert egy ember még zuhanyzik az öltözőben.
– Hogy az a kurva életbe…! – sápadt el, majd felrohant.

Aztán gondolom lefocizták valahogy. Mindenesetre szegény I a mai napig nem tudja, mitől menekült meg.

Mi viszont leültünk a kocsi mellé az árokpartra. Houston, baj van. M felhívta a főszervezőt, aki elindított egy riadóláncot. Azt ugyanis összeraktuk, hogy csak az történhetett, hogy nem a saját táskámba raktam a kulcsot, hanem máséba. Csak éppen húsznál is többen voltunk. Szóval a háttérben beindult egy intenzív telefonálgatás, aki tudta a másik telefonszámát, az mind telefonált, az emberek meg túrták a sporttáskájukat. Én meg felhívtam Nejt és próbáltam felkészíteni az egyáltalán nem derűs kilátásokra. Mert az egy dolog, hogy M-mel bebuszozunk Veszprémbe (bár N, aki Nejjel lazult éppen, felajánlotta, hogy kijön értünk), aztán megoldjuk valahogy az évfolyamtalálkozót, majd Nejjel vasárnap hazavonatozunk, de hogyan jön haza az autó Rátótról Pestre? Ez sajnos még nem egy KITT, hogy csak beleszólok az órámba és hazajön. (Egyébként is, Garmin órával esélytelen.) Valószínűleg a jövő héten le kell mennünk a másik kulccsal, a másik autóval, majd hazabumliznunk. Vidám.

Aztán alighogy bejeztem a beszélgetést, csörgött M mobilja. Megvan a kulcs. B jelzett vissza és volt olyan jó arc, hogy egyből kocsiba is vágta magát és kihozta.
– Volt némi gubanc – közölte.
– Micsoda?
– A telefonban nem mondták, hogy milyen autót kell keresnünk.
– És?
– Úgy mentünk végig a falun, hogy minden autónál nyomkodtuk a kulcsot.
– És sehol másutt nem jelzett be?
– Nem.
– Pedig az lett volna a jutalomjáték.
– Te, és egyébként miért pont az én sporttáskámba raktad a kulcsot?
– Nem volt időm gondolkodni, a te táskád meg pont olyan, mint az én korábbi táskám.
– Ehe. Vicces.

Naggyon kényelmesen kocogtunk haza. Az ismerős autóban ülve. Nem is gondoltam volna, hogy ez ekkora örömet tud okozni. M-et kiraktam, aztán fel a koleszba, egy gyors pizza, sör, utána pedig esti buli a Bakterházban. Meglepően sok ember, nem is fértünk el a foglalt teremben, én gyakorlatilag végig a teraszon lazultam a dohányos szekcióban, de így sem volt rossz, bár persze sajnáltam, hogy nem tudtam mindenkivel dumálni, akikkel nagyon szerettem volna. Végül olyan este 11 körül hazasétáltunk.

Izgalmas nap volt.

2019.04.27; szombat

Igazából ez volt a fő nap.
Délelőtt pihengetés, városnézés. Másoknak.

Ha azt mondod, kezdek az idegeidre menni és ez már beteges, egy szóval nem fogok tiltakozni. Én is tudom.
De mi felmentünk a stadionba futni.

Egyszerűen nem lehetett kihagyni.

Nekem ugyanis van némi múltam. Igen, bohó emberként rengeteget kocsmáztam, füstöltem, mint egy gyárkémény, akkoriban még hatalmasakat tudtam aludni is, néha az egyetemre is bejártam… és néha sportoltam. Amikor félévet halasztottam, és az egyetemen dolgoztam, akkor például ebéd után felsétáltam a Tudósotthonba – munkám ugyanis nem igazán volt – és kimentem futni. Később, az egyetem után, amikor már szolgálati lakásban laktunk Nejjel, akkor is rendszeres volt, hogy meló után bringára ültem, felmentem a stadionba, futottam két kilométert, majd hazatekertem. Nej az egészet értetlenül nézte. Miért?

Most viszont eljött az a pillanat, amikor Nej dobta fel, menjünk futni a stadionba. Nem lehetett kihagyni. Még fájós lábbal sem.

Reggelire péksütemény. Mert már van pékség a kolival szemben. Ez jó. Viszont megszűnt a Volák ABC, na az meg nem.

Megint egy kis kitérő. A legdurvább változások a koli környékén egyértelműen a kocsmákat érintik. Nincsenek. Kismocsi, Nagymocsi egyaránt megszűntek. Délután Gy szeretett volna meginni velünk egy sört az egyik programpont előtt és semmi, értsd semmi lehetőség nem volt rá. (Csak a mi szobánk, mert mi olyan előrelátóak vagyunk.)
Hogyan lehet így élni?
Hát úgy, hogy amire igény van, arra születik megoldás is. A kolesszal szemben van egy picike bolt. Tényleg nagyon picike, de arra nem sajnálták a helyet, hogy sörös hűtőszekrényeket állítsanak be. Sokat. A pult alól pedig – némi kacsintgatás után – féldecis ampullák kerülnek elő. Én egy kicsit jobban is behajoltam, elképesztő mennyiségű féldecis ládák voltak feltornyozva. A bolt mellett pedig van egy másfél négyzetméteres bódé, valami vacak, az első nagyobb szélre szétfoszló izé, de fél méter magas betűkkel hirdeti, miszerint ‘CSAPOLT SÖR’. Magyarul az emberek besétálnak a boltba, megveszik a felest, aztán odakint a sört, majd a parkban, a fák alatt elvannak, mint a befőtt. Ez van. Ha már kocsma nincs.

Szóval szombat reggel. Nekem futás előtt egyszerűen muszáj innom egy kávét, elpöffenteni egy szivarkát, mert egyébként a bioritmusom futás közben indul be. Csak éppen kávé… az megint nincs. A koli büféjében bíztunk, de az hétvégén zárva.
Lett helyette barna Kozel.
Jelentem, nem működik. Valahogy nem ugyanaz. Aztán tovább nyomoztam, míg végül egy másik boltban találtam dobozos jeges kávét, na azzal már ment a dolog.

Mehettünk futni.

És végre. Végre jól mért a GPS – a futópálya környékén semmi magas épület, semmi magas fa – nekem pedig, valószínűleg azért, mert nem erdőben futottam, dombokon, gyökereken keresztül, hanem meglehetősen sík terepen, szóval végre sikerült egy álomidőt odatennem. Végre hivatalosan is, normális GPS értékekkel, be tudtam törni a 6 min/km idő alá. Méghozzá olyan pontosan, hogy az összes részidőm megegyezett a végső átlaggal: 5.53. Oké, a távolság 3,5 km helyett 2,3 volt, de fájós lábbal ezt is bravúrnak értékeltem.
Nej még rótta a köröket – ő ugye már a következő versenyére, a 7.5 kilométerre gyúr – én viszont hazafelé besétáltam az Ájult Lóba, pusztán csak leellenőrizni, hogy itt tényleg megállt-e az idő és jelentem, tényleg, itt megállt az idő, jó dolog ám az ilyesmi. A koleszban toltam még egy sört, ettem egy péksütit, aztán ledőltem olvasgatni.
Hiba volt.
Nej pontosan ugyanezt csinálta, így végül mindketten átaludtuk a kora délutáni fakultatív fröccsözést a Sport kocsmában. Mondjuk a Sport durván lezüllött a mi időnk óta (ez annyira nem zavart), bornak Varga borokat adtak (na, ez már igen), de a társaság miatt megérte volna. Mindegy, így jártunk.

Mielőtt elindult volna a délutáni/esti menet, még ettünk egy pizzát. Igen, a Nagymocskos helyett elviteles pizza factory van, szégyen, de legalább a pizza olcsó és finom. Csak arra vigyázz, hogy ne csapd táskaként a hónod alá, mert az összes feltét lecsúszik a doboz aljára. Négysajtos pizzánál igazi kihívás megenni. Evőeszköz nélkül.

Utána csoportkép az aulában, majd gyűlekező a koli társalgójában, ahol mindenki kapott 2 percet, hogy elmondja, mi van vele, naná, hogy voltak lelőhetetlen emberek, nem meglepő módon azok, akiknek a története a kutyát sem érdekelte, de hát ez már csak így logikus. Én mindenesetre örültem, mert ekkor is, meg a beszélgetés előtt is futottak be olyan emberek, akik valamikor nagyon közel álltak hozzám és már évek óta nem tudtam róluk semmit, szóval öröm és boldogság.

Habár most jönne a fő attrakció, de erről már nem tudok sokat írni. Este hetre lesétáltunk a Betekints komplexumba – ez korábban sem volt a kedvenc helyem, de azóta hatalmasakat léptek lefelé, kifejezetten gusztustalan, bunkó hely lett – mindegy, nem ezzel foglalkoztunk, hanem egymással. Örültem azoknak az embereknek, akik eljöttek, jó volt velük dumálni, sajnáltam azokat, akik nem jöttek el, pedig jöhettek volna, összességében azért nem sikerült rosszul az este.

Éjfélre értünk vissza a szállásra, vasárnap kora reggel meg már jöttünk haza.

Autóval. Mert most már vigyáztunk a kulcsra.

Így írok én

Ez egy baráti üzenet mindazon olvasók számára, akik elgépeléseket szoktak bejelenteni.

Nos, igen. Vannak. Hosszúak az írások, sokszor módosulnak is, én pedig elsősorban a tartalomra koncentrálok. A háttérben, úgy másodlagosan a helyesírásra is… az elgépelések pedig simán becsúsznak.

Ez itt fent a sportórás írás adatlapja, közvetlenül publikálás előtt. Vedd észre: 47 revízió. Három hétig készült, rengetegszer olvastam át, ennyiszer módosítottam. Hol jelentősen, hol csak egy-egy betű erejéig. (Ez a nyúlfarknyi írás is tizenegyszer lett módosítva, mire elfogadható lett.)

Érted már, hogy miért nem foglalkozok azzal, ha bejelentesz egy elgépelést?
Elengedtem. Ilyen.
Ugord át.

Varjúháj

Nem, nem a Macbeth következik, hanem egy kis kertészkedés.

Tavaly került látómezőmbe a fent nevezett növény. Valójában fogalmam sincs, miért nem hallottam addig róla, hiszen igazán figyelemre méltó. Amikor kiderült, hogy kertépítő vállalkozó is vagyok, akkor vettem vagy 24 tő varjúhájat: 12 tövet a Herbstfreude (azaz Autumn Joy) és 12 tövet a Firecracker tipusúból. Az előbbi egy 50-60 centi magasra megnövő, szines virágú példány, az utóbbi pedig inkább kövirózsa jellegű, tarackos talajborító. És ha már lúd, legyen kövér: az őszi mámorból hetet beleültettem a terasz melletti kávába.

Azért volt ez bátor dolog, mert innen már sok növény kihalt, ráadásul most reseteltem a terepet, azaz teljes talajcserét hajtottam végre, majd ültetés után murvával mulcsoltam. Ha nem jön be a növény, akkor jó nagy szopás lett volna újrakezdeni.

Na szóval, varjúháj. Jogos lehet a kérdés, hogy mit akarok ebből az írásból kihozni?

Rehabilitáljuk a varjúhájat!

Mindenhol azt olvastam, hogy kifejezetten igénytelen növény. Nemhogy bírja, de kedveli a szárazságot, imádja a napsütést, a vacak talajt. Sőt, ha durván bánsz vele, néha még meg is korbácsolod, akkor különlegesen szép színekben fog pompázni.
Ideális növény. Nekünk való.

Egy apróság a családunkról. Nej felügyelete alatt már száradt el kaktusz.

Ahogy említettem, hét tő őszi mámort beültettem a kávába, ötöt a kerítésen kívül (majd később még ötöt a másik oldalra), 12 Firecrackert pedig szintén ide. Igénytelen, de jó vízelvezetésű talaj, ez kell neki. Meg is szórtam egy kis sóderrel. (Meleg kell? Kapsz.) A kerítés mellettiekkel kifejezetten durván bántam. Hiszen azt írták, ezt szereti.
Szerinted mi történt?
A 12 tő Firecracker, a legigénytelenebb, legmazochistább varjúháj… mind kipusztult. De a kintre ültetett őszi mámor is csak vegetál, olyan 10-20 centis magassággal.
Ellenben amit a kávávba ültettem, tiszta, tápanyagban gazdag virágföldbe, kifejezetten vízben gazdag talajba (a káva földjén folyik keresztül az egyik ereszcsatorna vize), na az úgy száguld, mintha dróton húznák. Egy hónapja bújt elő a földből az új adag növény, már most nagyobb, mint tavaly májusban, amikor ültettem. Pezsgő, élettel teli, kicsattan az egészségtől.

Na, szóval ennyit a varjúháj gyötréséről.
Lehet, hogy bírja, de egész biztosan nem élvezi.

Lemings way

Jó ez az öngyújtó.

Egy amerikai benzinkútnál vettem, a szivarkákhoz ideális. Csak éppen… egy kicsit kényelmetlen. Rágyújtáskor valahogy mindig Hemingway jut eszembe. Amikor magam felé fordítom a puska csövét és meghúzom a ravaszt.

Stat

Nézegettem a statisztikákat.

Ez már önmagában hiba. Ugyanis amikor az ember ír, akkor azt kell írnia, amiket éppen említésre méltónak gondol. A statisztika – tehát az, hogy milyen írásokat olvasnak leginkább az olvasók – már torzít. Ránézek és azt mondom, hogy ja, ti ezeket szeretitek? Oké, akkor innentől ilyeneket írok. Csakhogy ettől a ponttól már nem én vagyok, aki ír, hanem valaki, aki kiszolgálja az igényeket.

Az amerikai írások még számomra is meglepően komoly statisztikai értékeket mutattak. Majdhogynem megduplázódott a látogatottság, annak ellenére, hogy semmilyen médiakampányt nem folytattam. Annak ellenére, hogy – tapasztalataim szerint – sokan nem kedvelik a hosszú útleírásokat. Vov.

Igen, mert manapság az emberek a rövid, de frappáns írásokat kedvelik. Melyek nem túl megterhelők, ügyesen kifejtenek egy gondolatot, de csak egyet, nem többet és még a stílus is jó, plusz pont, ha lehet rajta röhögni. Ennyi fér bele napközben két unalmas munkafolyamat közé, vagy otthon délután egy párperces szünetbe. Én meg rendszeresen szembe megyek ezzel és borzalmasan sokat írok. Pedig a statisztika szerint a népszerű bejegyzések rendszerint mind rövidek.

Ha belegondolsz, ez a Facebook sikerének is a titka. Két kattintás és mindenki tudja, milyen egzotikus helyen vagy. Esetleg írsz mellé egy mondatot. Három kattintás és mindenki tudja, mit eszel. Dőlnek a lájkok. A hétköznapi életben bőven elég ennyi interakció. Kevés embernek van ideje/energiája/kedve hosszabb fejtegetéseket olvasni.

De azért itt is – mármint a meglepően népszerű amerikai írásoknál is – voltak kijózanító elemek. Hogy ne bízzam el magamat túlságosan.

Péntek este került ki a Page környéki csavargással kapcsolatos írás. Nem volt se jobb, se rosszabb a korábbiaknál. Mégis, a korábbi olvasottsághoz képest már csak 75%-os értéket tudott elérni. Mert péntek este volt. Nekem ez azt jelenti, hogy elsősorban nem azért jönnek ide olvasni az emberek, mert annyira érdeklik őket az írások, hanem azért, mert úgy általában valahogy el kell tölteni az időt és ezek az írások erre már elég jók. De ha van más, akkor az nyer.

Jelzem, ez teljesen rendben van. Éljétek az életeteket, bulizzatok, csavarogjatok, ezeket a dolgokat senki nem fogja megtenni helyettetek.

Ami miatt egyáltalán ez a bejegyzés megszületett, az az, hogy magamban helyretegyem a dolgokat. Nekem ezek az írások fontosak, talán a családtagoknak is, de nem árt tudatosítani, hogy mindenki más csak best effort alapon olvas. Azaz ha éppen nincs jobb dolga, akkor ezt választja.

Tulajdonképpen ez sem rossz.

Magában beszél

Vasárnap délután kiültem a teraszra olvasgatni. Ez most a pihenés ideje.

Arra kaptam fel a fejemet, hogy az erdőszéli úton egy fiatalember sétál egy gyönyörű nagy skót juhász kutyával. És egy sztorit mesél neki, lendületesen.

Na most tisztában vagyok vele, hogy az emberek néha szoktak a kutyájukhoz beszélni. De nem ilyen körmondatokkal, nem ilyen átéléssel.
Gyorsan körbe is néztem, de nem volt ott rajtuk kívül senki.

Tíz évvel ezelőtt biztosan azt hittem volna, hogy hoppás, azaz szelíd elmeroggyant. De ma már más világ van: egy kicsit jobban koncentráltam és rögtön meg is láttam a fülében a fülhallgatót.