Category: Hétköznapok

Nemrég észrevettem egy hibát. Egy bringás videó linkjét kitettem ide a blogra, meg a Facebookra is, csak éppen a Youtube csatornán Unlisted állapotban felejtettem. Ekkor aki ismeri a linket, az meg tudja nézni, de a Youtube nem publikálja.
Négy hónap alatt volt 10, azaz tíz megtekintés. (Ebből én voltam három.) Miközben közel duplaennyien lájkolták a Facebookon. Azaz naív elképzelés az, hogy valaki azért lájkol, mert megnézte a filmet, vagy egyáltalán rákattintott arra a linkre, melyet megosztottam, ilyesmiről szó sincs. Lájkolt, mert kedvel és örül annak, hogy aktív vagyok. Hogy miről írtam, mit csináltam, hogy mit osztottam meg… az már kevésbé érdekli az embereket.

A félreértések elkerülése végett közlöm, hogy ez nem szemrehányás. Így müködünk. Én is szoktam ilyesmit csinálni. Örülök, hogy az ismerősöm szép tájakon bringázott és élvezte a túrát, de a videót a ‘Watch Later’ listába teszem, mert tudom, hogy hetekig nem lesz időm megnézni. Nyilván ilyenkor a lájk nem annak szól, hogy “de jó lett a videó”, hanem annak, hogy “de jó, hogy megcsináltad”.

Fizikailag is és képletesen is.

Vettem egy nagy levegőt (amíg még ingyen van), aztán nekiugrottam a padlásnak. Évek óta tologatom a feladatot a Todo listámon, most éreztem úgy, hogy már nem odázhatom tovább.

Az épület, amelyben lakunk, palatetős. Igen, azbeszt. Pár éve le lett zsindelyezve, így a külvilág felé rendben van. Elméletileg befelé is, a padlásra belül fólia került, arra meg meglehetősen szorosan közetgyapot szigetelés. Csakhogy itt abba is hagyta az előző tulajdonos. Pedig erre még kellett volna egy újabb fólia, arra pedig valami falburkolás. Ekkor lehetett volna azt mondani, hogy bent is elimináltuk az azbesztszálak okozta veszélyt.

A folyamat nem lesz egyszerű:
– Fólia felrakása a padláson.
– Gipszkarton a padlásra.
– Szalagparketta a padlásra.

Ekkor végre szabad a pálya. Eddig ugyanis a padlásmunkák miatt nem csináltuk meg rendesen a lépcsőházat.

– A lépcsőház és az emeleti előtér kifestése.
– A lépcsőház nagy falának lambériázása.
– Az előtér padlószőnyegjének cseréje valami másra.
– A korlát hiányzó darabjainak legyártatása.
– A lépcsőházi korlát továbbvitele az előtér túlsó széléig.

Ez lesz. Várhatóan a jövő év elején. Nem igazán lesz akkortájt szabad időm.
Idénre a nulladik lépést ütemeztük: a feljutást a padlásra.

Nem, nem hülyéskedek. Ha nem láttad, mi volt a padlásunkon, akkor ne húzd a szádat. Már fél évvel ezelőtt sem lehetett kilépni a létráról, azóta pedig felment még pár köbméter lom. Deréktájig másztam fel és onnan hajigáltam át mindent a dobozhegyek fölött.

Nálunk október közepén van lomtalanítás, erre az akcióra időzítettem. Napokon keresztül a padlást bontottam, szőrös szívvel hajigáltam le mindent, aminek a hasznosítására nem volt konkrét tervem.

Húsz éve halmozódott egy csomó olyan dolog, ami egyébként értékes volt, meg jó állapotú és azt mondtam, hogy nem dobom ki, biztosan jó lesz valamire. Húsz év alatt nem lett jó semmire. Így bármennyire is jó cucc volt, kidobtam. Hátha másnak jó lesz valamire. Mert nekem már tuti nem. A lomis infrastruktúra majd bedolgozza.

Ez lett a lom.

A műszaki termékeket elméletileg nem lett volna szabad kiraknom, de jól sejtettem, rögtön az első lomis vasat keresett és majdhogynem elélvezett, amikor odaadtam neki öt darab szünetmentes tápot. Aztán vittek mindent. Majd egy óra múlva visszajöttek, hogy nem találtam-e még szünetmentest?

Ez pedig itt külön csak a kartondoboz szekció. Szintén nem lehet kirakni, de szerencsére pár nappal később jöttek a szelektív hulladékért, azzal már elvitték. A kerékpáros dobozokkal már kikisérleteztem a módszert, nem volt gond.

Egy teljes napon keresztül henteltem a kartont. A húsvágó bárddal.

A végén pedig sikerült ilyen csinos kupaccá zippelnem azt a nagy dobozhegyet.

[PS]

A Mohunak meg a büdös kurva anyját. Csak a kirakott lom felét vitték el, a másik felét, amelyben leginkább ruhák voltak, azt itthagyták. Azóta eltelt hat nap, csesznek elvinni, a szemétmaffiában meg elterjedt, hogy van itt egy végtelen lomtalanítás, reggelre mindig nagyobb a kupac. Egy játszótéren. Csak emlékeztőül: engem itt már meg akartak birságolni (a szomszédot meg is tették), mert úgy parkoltam le, hogy húsz centire rálógtam a játszótér szélén a fűre. Azt tilos. Égig érő szeméthalmot építeni, azt nem.

Nyolc online sajtóterméket olvasok rendszeresen, pontosabban ezeknek a címlapját futom át naponta kétszer. Mindegyik kiemelt helyen számol be a fidesz roncsfrakciójának heccpolitizálásáról.

Ellenben egyik sem írt arról egy nyomorult kumma szót sem, hogy az M0 hídján lezártak két sávot és emiatt az egyik irányban gyakorlatilag meghalt a körgyűrű. Az M5-től tegnap konkrétan 3, azaz három óra araszolásba került, mire ki tudtam szabadulni a híd után a dugóból. (Apámért mentem a füredi szívkórházba, hát, az Öreg sem élvezte, hogy három órát kellett üldögélnie a folyosón.)
Mára pedig a belvárosi összes híd állt be a Dunán, mert a tegnapi horror után épeszű ember nem megy az M0-ra.

Szóval, ha a sajtó inkább a hergeléssel foglalkozik, nem a tájékoztatással, akkor legalább itt legyen nyoma: aki át akar jutni Pestről Budára, a legjobb, ha kerül egyet Dunaűjvárosba. Vagy átkompol Horánynál.

[Update]

Kiváncsiságból rákerestem úgy, hogy ‘m0 híd sávlezárás’ és így már kaptam jó találatokat, köztük olyan újságtól is, melyet pedig olvasgatok. Mentségemre szóljon, mind a két írás nem a főlapon volt, hanem kábé négy képernyővel lejjebb eldugva.
https://hvg.hu/cegauto/20261013_m0-hidfelujitas-savlezaras-15-kilometeres-dugo
https://hvg.hu/cegauto/20261014_ujabb-lezarasok-jonnek-az-m0-son-es-az-m7-esen
https://www.vezess.hu/hirek/2026/10/13/elkezdodott-a-felujitas-megbenult-az-m0-s/

Ha esetleg valaki azt képzeli, hogy én valami romantikus hapsi lennék, ki kell ábrándítsam. Nem vagyok az.

Arról jutott eszembe, hogy Nej és Dóra nemrég voltak valami virágkötöző foglalkozáson kint a szabadban és Nej nagy boldogan hozott haza egy hatalmas csokrot, melyet ő kötött. Udvariasan megdicsértem. A csokor nem igazán élte túl a szállítást, hiába kapott friss vizet, hiába lett visszavágva a szára, meredeken nekiállt hervadni az egész. Végül Nej elismerte, hogy ez nem volt a legjobb ötlet. Különösebben nem reagáltam rá, nem akartam megbántani.

Nem tudom, az eset kapcsán megfordult-e a fejében, hogy hányszor kapott tőlem vágott virágot? Erősen barokkos túlzás lenne még csak azt is állítani, hogy egy kezemen meg tudom számolni. Nem, nem szoktam. Ajándékozás természetesen van, nőnapra, névnapra, házassági évfordulókra meg szoktam lepni csokival, bonbonnal, vagy a régi szép időkben egy nagyobb darab kecskesajttal esetleg húsz deka marhafelsállal.

Az egész ott megy félre nálam, hogy vágott virágot ajándékozni valakinek, az számomra pont olyan, mintha egy levágott lóf@szt nyújtanék át. A virág ugyanis egy élő növény, van neki gyökere, szára, levelei és virága. A virág virága pedig konkrétan a szaporítószerve. Na most a ló az egy élő állat, van neki feje, lába… és ugye nem kell tovább részleteznem.

“Ausztráliában a mézhangyák nektárt gyűjtenek és erőszakkal addig tömik a dolgozók egy speciális kasztjának a tagjaiba, amíg csak a potrohuk borsószem nagyságúra nem dagad és bőrük annyira meg nem feszül, hogy teljesen áttetszővé válnak. A munkások ezután elülső lábuknál fogva felaggatják őket föld alatti teraszaikon, élő élelmiszeres köcsögökként.”
– David Attenborough –