Miért új nadrág?

Nos, az a fura helyzet állt elő, hogy felborult az evolúció menetrendje. Egy átlagos melegítő az életciklusának vége felé, miután már kinyúlt, kirojtosodott, itt-ott ki is szakadt, átváltozik melós nadrággá. Ez így van rendjén. És ha jó volt a minősége, akkor akár tízenhuszon évig is kitart. (Kertészkedésre még mindig az EPT-s melegítőmet használtam, márpedig onnan 2002-ben jöttem el.)
Nos, most az összes kiöregedő, hosszú kertészkedős karrierben reménykedő melegítőm pofára esett. Mentek dobozba, utána meg a padlásra. A fél ruhásszekrényemmel együtt.
Dolgok változnak.
Én pedig vehettem vacsiúj melósruhát. Nem kicsi volt a nosztalgiafaktor. Középsuli óta nem éreztem a vadonatúj munkásruha szagát. (Akkoriban hetente kétszer vegyi gyárban töltöttük a napot.) Később pedig mindig volt valami. A legtöbbször az, hogy nem engedhettem meg magamnak a dedikált, új melósruhát, így vagy kinyúlt melegítőkben, vagy apámtól kapott overallokban húztam az igát.
Ez viszont… ez viszont dögös ruci. Lehet, hogy szervertelepítéshez is ezt veszem fel.

Miért vakond?

Egy hete már a földet túrom, zömében négykézláb. A két kézi ásóból el is hagytam egyet, szóval maximum ásás terén kihívásokkal küzdő vakond lehetnék. Ha behunyom a szememet, fűgyökerekből álló mátrixot látok magam előtt.

Erről van szó. Ne vezessen félre, hogy a gyom ugyan jelentős a képeken, de még kezelhetőnek tűnik. Nem az. A fű még nem indult be. Egy hónap múlva már 50-60 centis fű lepné el az ágyást, nem hogy a levendulák nem látszanának ki alóla, de még a kisebb rózsák sem.

Itt pedig, a bekezdés után, már az ágyást látjuk, Herkules első hőstette után. Öt centi mélyen forgattam fel a földet és téptem ki a fűgyökér-hálózatot. Ehhez képest egy autó teljes vezetékezésének kikapása vasárnapi lazítás. Ásó? Na az nem volt. A képeken pont nem látszik, de az egyik oldalon meglehetősen sok rózsa van, a másikon pedig ilyen bújkálós szeder, japánbirs és egy szépen megnőtt torzsás ecetfa. (Könnyítésként a kiviket kihajítottam, a tíz tő levendulát pedig újraültettem.) A lényeg, hogy tele volt a föld kímélendő gyökerekkel. A fűnek a kötélszerű, olykor egy méter hosszú gyökérrendszere pedig ezek köré tekeredett, bekúszott az ágyásszegély kövei közé, a kerítés alapja alá, és úgy általában elkövetett mindent, hogy kiirthatatlanná váljon. Ennek a bonyolult hálózatnak csak kicsi kéziásóval lehetett nekiesni.
Két napnyi szopás meló volt. Két teljes rohadék nap. Négykézláb, hasoncsúszva, tüskés rózsaágak közé. Biztosan van ennél ocsmányabb meló is, de nem sok.

A konszolidáció első jele. Zöld műanyag ágyásszegély, a kő ágyásszegély kipucolva, dekorkerítés bepasszintva. Ez sem volt fáklyásmenet, dolgozott itt is a kéziásó.

Egy újabb cucli. A nájlon. Ez akkor hatékony módszer, ha még nincs növény és teljesen le lehet zárni a talajt. Na, ez itt nem állt fent. Az összes nyomorult növény tövét körbe kellett nejlonozni. A pici levendulák bebújós ruhát kaptak, a vastag bokor rózsák, szedrek méretre szabottat. Meg egy csomó anyázást. Nem kicsit bonyolította a helyzetet, hogy ez a nylon valami elképesztő vékony anyag, melyet már vágni sem lehetett rendesen (hosszasan éleztem egy ollót, mire viszonylag akadálytalanul tudta vágni), de a mértéktelen rosszindulat odakint tört ki belőle. Amikor a rózsabokrok alá bekúszva, a nejlont a fogaim között bevíve végre rápasszintottam a kerítés lábazatára, meg a növények győkerére, majd hátranyúltam a murvával megtöltött kőműveskanálért, hogy lesúlyozzam, de ekkor belibbent egy apró szellő, a nejlon pedig huss, arrébbrepült egy-két métert. Én pedig az izzadt arcomat belenyomtam a puha, jószagú földbe és elmorzsoltam néhány keresetlen szót.

Ehhez képest a murvaréteg lerakása már egyszerű volt. Majdnem azt írtam, hogy könnyed, de azért a 40 kilós zsákkal be-bekúszni a bokrok közé, felért egy kettlebell edzéssel. Ekkorra a térdem már jobban el volt kopva, mint egy kamionparkolós ribancé.

Ta-damm! A vége. Amiért annyit küzdöttem. A murvára még ráment négy centi fenyőkéreg.
Innen gyere ki, fű! (Ki fog. Olyan.)

Csak még azt nem tudom, mit fogok mondani, amikor pár nap múlva a vakond – mármint az igazi – áttúrja az egészet.

Először nem is hittem a szememnek.

A Vivicitta félmaraton futóversenyen az egyik induló, egy negyvenes apuka, futás közben tolta maga előtt a tolószékbe kényszerült kamaszkorú lányát. És minden további nélkül tartották a tempót a tömeggel. Elképesztő.

PS.
Nem, nem indultam, csak éppen arrafelé bringáztam.

May you live in interesting times.

Éljél meg érdekes időket.

– Állítólagos ősi kínai átok –

A cím eléggé áthallásos ugyan, de ez nem egy választási poszt.

Erről van szó.

Korábban írtam már, mekkora szívás volt holmi szedett-vedett dudusokkal leütni a fémtüskéket. Na most 8, azaz nyolc darab, 90*90*750-es tüskét kellett letolnom, úgy, hogy _nem volt_ hibázási lehetőség, mindegyiknek oda kellett lemennie, ahová a mérés kijelölte.
Paráztam tőle rendesen.

Samu fejszém a múltkori kaland óta volt, irtotta is rendesen az erdőből összeszedett fa dudusokat. Ugyan voltak maradék torzó oszlopaim, de túl sok reményem azokban sem volt.
Két napot szántam rá, hogy valahogy beleverjem mindet a földbe. Az előzmények fényében, mondhatni optimistán.

Elmentem a boltba a tüskékért és oszlopokért.

Na, ez egy külön történet, de inkább nem mondom el. Maradjunk annyiban, hogy kora tavasszal, szakadó esőben, szombaton ne menjél el vásárolni az OBI-ba, mert fél Pest ott lesz. Az OBI pedig úgy retek, ahogy van. Elképesztően trehány, szervezetlen banda. Jól fel is húztam magam rajtuk.

Viszont… viszont találtam egy úgynevezett tüskebeverő segédeszközt. Nem hülyéskedek, ez volt a neve. Hivatalosan így nevezik a dudust. Ez konkrétan kemény műanyagból volt, méretre pedig pont illeszkedett a tüske felső részébe. Meg is nézheted, a fényképen balra az a sötétzöld izé, na az. Vacak 3000 forintért adták, de minden pénzt megér.

Meg is kutyáztattak érte. Nem volt rajta vonalkód.
– Nem tudom lehúzni – mondta a pénztáros – Itthagyja?
– Inkább lőjenek főbe! – hördültem fel.
A nyolc oszlop, tüskéstől 50e forint volt. De enélkül a vacak nélkül nem jók semmire.
– Akkor telefonálok – közölte szenvtelenül a pénztáros.
Mögöttem kábé negyven méter hosszú sor. Nem túlzok.
Telefonált. Vártunk. Megjelent egy ifjú hölgy.
– Miről van szó?
– Erről – mutattam.
– Jé, ilyet még sosem láttam! Mi ez?
Ő volt a területért felelős eladó.
– Hosszú. Tudja, hol vannak?
– Nem.
– Akkor magával megyek.
Elmentünk. Megmutattam.
– Érdekes. Tényleg nem láttam még ilyet – nézegette a leány.
– Rögtön gondoltam. Ugyanis egyiken sincs vonalkód.
Lehúzta a géppel a tálcán lévő kódot, én pedig sprinteltem egyet az udvar végéből a pénztárig. (Szószerint.) Nem akartam, hogy meglincseljenek.

Tudni kell, hogy szombatra más munkát terveztem, de a közel egész napos eső áthúzta a számításaimat. Így, miután kipihentem a vásárlás megpróbáltatásait és elállt az eső, gondoltam, legalább kimérem a tüskék helyét és leszurkálok néhányat. Hogy ennyivel is előrébb legyek.
Kimentem, méricskéltem, leszúrtam az első négyet. Néztem, nézegettem. Mi lenne, ha kipróbálnám az új dudust? Kíváncsiságból felvettem a pulzusmérő övet. Azért ez sport lesz, a javából.
Nos, az első tüskére rásomtam vagy tizet a samuval és már bent is volt. Tövig. Nem volt egy perc. A nyolc tüskét körülbelül nyolc perc alatt ütöttem le. (86 kalória, ha valakit érdekel.)
Döbbenten néztem és nagyon sokára tudtam csak felfogni. A két napra tervezett, izzadós, szenvedős munka megvolt nyolc perc alatt. Könnyedén. Fogalmam sincs, hogy volt-e valami ellenállás, gyökér, kő, keményebb talaj. Az új dudus bírta az ütéseket én pedig jócskán megkínálgattam a samuval. És a tüske átment mindenen.

Ezelőtt összesen nyolc, ezeknél kisebb tüskéket ütöttem le. Vérrel, verítékkel, pokolian megszenvedve. Ahogy a belinkelt írásban is kifejtettem, napi egy tüske volt a tempó, de ez is kiszedett belőlem mindent. Mert nem volt meg hozzá a céleszköz. Miért nem volt? Ahogy a szakterületért felelős eladó lány is mondta, jé ilyet még nem látott. Azaz az OBI ezt már elfelejtette megrendelni. Remek.

Mindegy, egy pánikolós meló kipipálva.

Ja, hogy mi lesz belőle?

Valami ilyesmi.

Ez parkolt le az ajtónk elé.

Most frocliztok?

Az előzményeket nem sorolom, hosszú történet, a lényeg, hogy jelenleg átszervezem a ruhatáramat. Az ötéves nadrágjaim szakadásig koptak, a pulcsijaim kinyúltak, az ingjeim is kidörzsölődtek, szóval nagygenerál. Meg egyébként is, öt éve nem voltam ruhaboltban, csak Decathlonban és habár nagyon szeretem a túranadrágokat meg a túrabakancsot, de mára beletörődtem, hogy ezek tényleg nem jók minden alkalomra.

Többek között vettem új cipőt, új papucsot.
Kihúztam a saját fiókomat a cipős szekrényből. Tele volt. Kivettem a régi mamuszomat meg a legrégebbi cipőmet és hogy legyen helyem, kidobtam mindkettőt a kukába.

Tessék csajok, lehet utánam csinálni.

Habár ránézésre egy izlandi megszilárdult lávamezőnek néz ki, de azért a sok fa a háttérben árulkodó.

Ez az FKF törmeléktelepe, közvetlenül a Halomi erdő mellett. Ritka látvány, mert egészen magasra kell mászni egy meredek domboldalon, hogy beláthassunk.

A második képen már látszik a felügyelő bódé és a tárolón belüli földút.

Aztán persze van itt élet, bőven.

• Nem lehetne valahogy megújuló energiaként hasznosítani a csecsemőordítást? A repülőgépek még plusz áramot is termelnének.

• Kettlebell edzés után ne menj el dartsozni. Felesleges.

• Széttártam az ingemet: Ide lőjetek! Azt mondták, drága a lőszer.

Csak tudnám, miért van az, hogy a legeldugottabb, leghozzáférhetetlenebb helyekre rakják a leghasználhatatlanabb, hulladék csokikat, de erősen ráragasztva ám valami lapkára. Világítást cseréltem a darts tábla fölött és ha nem is szószerint, de értelmében simán reprodukáltam Mucsi Zoltán remekét.

Üzenném annak a Kreatív Elmének, aki ezt kitalálta, hogy valami igencsak félrement. Ugyanis ez az autó egy SUV, azaz ha a szlogent eszerint bontom fel, akkor azt kapom, hogy SUV, a gány.
Ami egy francia autónál akár igaz is lehet.

Van Paral-nak egy elég vacakul megírt nagyon jó könyve, a ‘Kísértések A-től Cettig‘ című. Nem akarom végigmondani, műfajilag scifi, valójában akár jelen időben is játszódhatna, arról van benne szó, hogy egy idegen civilizáció titkos kísérletbe von be néhány földlakót, a kisérlet pedig az, hogy ellátják őket minden jóval, cserébe meg kell tenniük mindenféle apróságot. Legalábbis eleinte. Aztán egyre jobban behúzza őket az örvény.

Az egyik ‘feladat’ az, hogy kapnak egy szakajtó pénzt és egy görög nyaralást, ha hajlandóak az idegenek bolygójára utaló Ag- szócskát a nevük elé tenni. Ezt a módosabb tesztalanyok már nem hajlandók bevállalni… de aztán a soros összejövetelükön a diáklány így mutatkozik be:
– Agaranka vagyok.
Ez persze beindítja a folyamatot, mert ha már egy bevállalta, a többi sem akar lemaradni.

Nos, ez jutott eszembe, amikor megjött a gázszámla és a Főgáz neve helyett már az virított a számlán, hogy Nemzeti Közművek zRT.

Van egy alvó BT-m. Nem kér enni, hadd legyen. Bevétele, költsége, alkalmazottja nincs, megszüntetni meg egy csomó pénz lenne.
Ilyenkor év elején be szoktam adni az adóhivatalhoz egy nullás, azaz NY nevű nyomtatványt, kiváltva ezzel azt az egyébként havonta beadandó nyomtatványt, melyekben az alkalmazottak járulékait részletezném.
Ha lennének.

Szokásos módon a gugliból kerestem meg a NAV oldalán (mert az oldaluk gyakorlatilag használhatatlan), leszedtem, telepítettem, ANYK, kitöltöttem. Finoman szólva sem pilótavizsgás: a cég adatait magától tölti ki a szoftver, én csak a kiváltandó nyomtatvány számát (1818) írom be, meg a kezdő és a végső dátumot (2018.01.01-2018.12.31). Azért ráküldtem egy ellenőrzést. Minden oké. Felküldtem az Ügyfélkapun keresztül. Ez megint leellenőrizte. Szépen megtörtént, a NAV visszaigazolta, hogy megkapta. Már csak azt a visszajelzést kellett megvárnom, hogy feldolgozták.

Hibajelzés jött.

m004 Hibás az érték a mezoben (nem egyezik a megadott értéklistával)

Hogy melyik mezőben, azt nem írták meg. Hogy a nyomtatvány korábban már átment két ellenőrzésükön is, az smafu.

Rutinos nyomtatványkitöltő vagyok, átnéztem alaposan a nyomtatványt. Volt már, hogy azért kaptam mindig hibaüzenetet, mert az ‘utca’ helyett az volt, hogy ‘út’. De csak annyit találtam, hogy a telefonszámom 06-tal kezdődött, a tavalyi nyomtatványban viszont +36-tal. Javítottam. Beküldtem. Ellenőrzések megint oké. Félóra múlva jött ugyanaz a hibaüzenet.

Hmm. Jó. Csináljuk azt, hogy sehová sem írok be semmit, mindenhol csak a legördülő menüből választok értéket. Ekkor egyszerűen nem fordulhat elő az, hogy a beírt érték nem egyezik az értéklistával. Beküldtem. Egy óra múlva ugyanaz a hibaüzenet.
Kapjátok be. Feladtam. Akkor majd beadom havonta az üres 1818-as nyomtatványt. Nincs nekem időm erre a baromságra.

Ment az élet. Aztán pénteken – jó egy héttel később – kaptam két visszaigazolást. Az egyikben elfogadták az NY-es nyomtatványomat. A másikban meg méltatlankodtak, hogy miafaszér küldtem be annyi példányban.

Ezek még elnézést is csak úgy tudnak kérni, hogy kinyílik a bicska a zsebben.

Lányomnak konkrét időpontban meg kell jelennie Jacksonwille-ben. Viszonylag későn állt össze a kép, ilyenkor már nem nagyon lehet válogatni: vagy sok átszállás, hosszú utazással, vagy cefet drága lesz a jegy. Átnéztük a lehetőségeket és az első verzió mellett döntöttünk. Tap Liszabonba, ott egy nap várakozás, Tap Bostonba, ott fél nap várakozás, majd valami helyi cég (a Tap megbízásából) Jacksonwille-be. Így sem volt olcsó.

Leültünk a gép mellé. Vegyem meg én a jegyet, mert nekem van dombornyomott kártyám, majd kifizeti. Bepötyögtük az adatokat, oké, fizetünk. Hogyan? Legyen Paypal. A Flytap weboldala átirányított, beléptem, taktikusan átállítottam, hogy a bankom konvertáljon, ne a Paypal a brutális szorzójával, mehet… hibaüzenet. Nincs elég pénz.
Hoppá. Ekkor már leesett, az összeg 13e forinttal túllépte a limitet. Beléptem a netbankba, átböktem a limitet, vártam 5 percet, hogy érvényre jusson, gyerünk vissza a Paypal tabjára. Retry gomb. Erre közölte, hogy ezt a kártyát blokkolta, kössem össze az account-omat egy másik kártyával.
Hogy erre mit mondtam, azt nem írom le. Hülyeseggfejidióták. És ez már az erősen cenzúrázott változat.
Látszott, hogy ebből már nem lesz énekes halott. Cancel.
Legfeljebb fizetek közvetlenül a kártyával.

Nem volt legfeljebb. A Flytap elegánsan továbblépett, mintha sikerült volna fizetnem. Ott volt a booking, névreszólóan. Csak éppen hiányzott róla néhány dolog. (Foglalási kód, járatszám, meg ilyenek.)

Elég hülyén néztünk egymásra. Dóra azt mondta, ne foglalkozzunk vele, vegyünk egy másik jegyet. Csakhogy egy ilyen komplikált utazásnál tutira nagy kavarás lesz belőle, ha lesz egy félig létező és egy teljesen létező foglalása. Ha léteznek rugalmatlan cégek, akkor a repülőtársaságok ezerszer azok, simán lehet, hogy ottragad valahol egy csomó értetlen egybites hivatalnokkal körülvéve.
Ezt először törölni kell.
Nyilván mi nem tudtuk. Oké, ügyfélszolgálat. Direkt chat nem volt, csak Facebook, illetve Skype. Az FB, na az minden volt, csak nem megfelelő platform, a Skype meg valamiért nem ment a gépemről. Semmi gond, van telefonszám. Lányom beszél angolul, spanyolul, meg fogja értetni magát.
– Hívhatom a mobilomról? Nem lesz drága?
– Nyár óta roaming van. Hívjad csak.

Nem írom le az egészet. Mint egy Kafka novella. Ötször hívta őket, mindannyiszor el kellett mondania az egész sztorit (hol angolul, hol spanyolul), aztán továbbkapcsolták valahová, ott megint el kellett mondania, majd továbbkapcsolták valahová, ahol nem vették fel. Persze a kapcsolat élt, a hívóidegesítő zene folyamatosan szólt.
1 óra 7 perc. Ennyi telt el, mire az az ember, akinek jogosultsága volt megnyomni a delete gombot, felemelte a hájas seggét és a telefonkagylót, majd sikerült vele töröltetnünk a foglalást. Utána közölte, hogy várjunk egy napot, mielőtt új jegyet vennénk, nehogy merge legyen.

Másnap már simán megvettük a jegyet direktben. Pár nappal később már működött a Paypal is a régi kártyámmal.

Hogy honnan tudom, hogy 1 óra 7 perc volt a hívás? A telefonszámláról. 15e forint volt, csak ez a tétel.
Á, nem voltam ideges.
Nej nevén fut a flotta, ő ment be ügyintézni. Elsőre valami oltári nagy marhasággal hajtották el. (Nincs a szerződésben roaming Portugáliával.) Mondtam neki, hogy ezt nem fogadom el. Erre meg ő lett zabos, utál postást játszani. Másodszorra azzal jött visza, hogy a portugál vezetékes szám az 3. díjzóna, azért nem volt roaming. Erre kis híján elsírtam magam. Nem hiszem el, hogy ennyi inkompetens ügyfélszolgálatos dolgozik a Telenornál. (A 3. díjzóna az nagyjából Afrika.) De Nej azt állította, hogy ezt a weboldalon mutogatták neki. Oké, gondoltam megnézem. Ha a mondott ökörséget nem is találtam meg, mást viszont igen.

Mi nem számít roamingnak? Ha Magyarországról telefonálsz külföldre, az EU-ba, vagy más országba, akkor az nemzetközi hívásnak minősül, más díjak, feltételek vonatkoznak rá.
https://www.telenor.hu/roaming/roaming-hasznalata

Na, ezt is megtanultuk. Megvolt a tanulópénz.

Az azért vicces, hogy ha ebéd után kocsiba vágjuk magunkat és átautózunk Párkányba, visszük a laptopot, majd onnan hívjuk mobilról Portugáliát, akkor még az útiköltséggel és mobilnetezéssel együtt is sokkal olcsóbban megússzuk az egészet.

Most mondja valaki, hogy nem érdekes világban élünk.

PS
És akkor jött ez.

Ezennel közlöm mindenkivel, aki esetleg számít rám ezeken a helyeken, hogy kivonultam az összes közösségi oldalról.
Erős december volt.

Mondhatni hagyományosan nem kedvelem ezt az ünnepet. Már fiatal koromban is állandóan morogtam a haveroknak, hogy hé, emberek, hát ennyire kiszámíthatóak vagytok? Valaki azt mondja, hogy ezen az estén be kell rúgni és ti mind be is rúgtok? Aki egyéniség, az berúg 31-en reggel, meg elsején délután, de szilveszter éjfélkor dafke nem.
Aztán persze a vége az lett, hogy berúgtam 31-én reggel is, meg este is, na meg elsején is.
Azok a bohó fiatal évek.

25 évvel később már nagy-nagy lenyugvás van. Amíg a gyerekek kicsik voltak, addig ökörködtünk, táncoltunk együtt, de már évek óta külön buliznak, mi pedig Nejjel nagyon szolídak vagyunk.
Na jó, annyira nem.

Idén jól elment a nap 31-én, eleve sétáltunk egy nagyot, utána Nej beragadt a konyhába. délután ötkor meg már nem kezdtünk bele egy egész napos társasjátékba. Inkább filmeket néztünk.

Ehhez tudni kell, hogy ez az a műfaj, melyet teljes mértékben töröltem az életemből. Egyfelől nagyon sok időt emészt fel, másfelől egyfajta előre megrágott tartalmat ad: nem hagyja, hogy a saját fantáziádat használd, helyette rád erőlteti a rendező fantáziáját. Arról meg végképp nem is beszélve, hogy manapság a bevételi kényszer mennyire eltorzítja még az egyébként fantáziadús rendezők filmjeit is. Szóval nem.

De szilveszterkor miért ne? Különösen, ha van a háttértárolón néhány – mindezek ellenére is érdekesnek tűnő – megnézendő film?

Imhol a menü.

A végzet pengetője.
– Te, ez nagyon beteg – jegyezte meg a film közben Nej.
– Persze. Azért nézzük – horkantam fel.

Megjegyzés: a filmhez animátorként John Kricfalusy-t kérték fel, aki egyik személyes kedvencem. Anno a Világökörségen külön oldalt szenteltem a karikatúráinak, de aki ismeri a Ren and Stimpy sorozatot, az tudja, miről beszélek.

József, a mocsári szörny. Ezt kénytelen voltam megmutatni Nejnek, hogy értse, miért röhögtünk akkorát Barnával az egyik erdei túránkon. Ugyanis – mint kiderült – mindketten ismertük a fenti művet, de nem csak úgy átabotában, hanem mindketten vettük a fáradságot és megkerestük a cseh szöveget majd betoltuk a gugli fordítóba.
– Nem is tudom. Szerintem ez betegebb, mint az előző – morfondírozott Nej.
– Köszönöm a bókot – nyugtáztam – Igyekszem tartani a színvonalat.
Aztán megnéztük még egyszer.

A következő elem egy rákészülős videó volt. Valahol ez is beteg, de már művészi szinten. Balkán. Ha szándékodban áll sírva röhögni, akkor keresd ezt a régiót.

Ki énekel ott? Ez egy szerb film. A sírva röhögős fajtából; habár sokkal több a sírás, mint a röhögés. Viszont rengeteg olyan kép, beállítás van benne, melyek kőbe vésett írásjelekként égnek bele az agyadba. Balkán. Az egyszerre gyűlölt és egyszerre élettel teli félsziget, a régió, ahol az emberek maszkmentes emberként élnek, élvezik és megszenvedik az életüket.

Utána el kellett döntenünk, hogy folytatjuk-e a keserédes sort. Krétakör, Fekete Ország, vagy a Hazám-hazám, az utóbbi külön érdekessége lett volna a várható vége után felhangzó Áder beszéd, de végül úgy döntöttünk, hogy nem gyötörjük magunkat a valósággal.

Belenéztünk Cobranco jelenleg is futó opuszába. Nyáron nagyjából azon a területen bringázott Albániában, amerre mi is mászkáltunk szeptemberben. Jó volt újra átélni az élményt, még akkor is, ha most nyilván nem néztük végig a közel 5 órányi videót. (Viszont akit érdekel, itt van az egyelőre három rész: _1_, _2_, _3_ Tényleg érdemes, nem szabad elriadni a relatíve hosszú videóktól: Cobranco ismeri a trükköt, hogyan lehet fenntartani a figyelmet mozifilm méretű videókban is. Anno kipróbáltam a módszerét és nekem nem ment. Félelmetes a hapsi.)

Aztán az este vége felé jöhetett Liza, a rókatündér.

Mellékesen jegyzem meg, hogy a rendező testvére a bohó években jó haver volt. Már csak a csajsziból kiindulva sem lehet ez vacak film.

– Igen – csaptam levegőbe a film közepén – Ha filmet rendeznék, pont ilyen filmet szeretnék csinálni!
– Ne hülyéskedj – értetlenkedett Nej – Ez éppencsakhogy beteg cucc.
– Nem csak attól jó egy film, ha beteg. Ennek például elképesztő hangulata van. Ez az egyetlen terület, ahol egy film labdába rúghat nálam. Figyelsz: nem a sztori, hanem a hangulat. Ez pedig hozza, de még mennyire!

Aztán, folytatva a beteg filmek életérzést, megnéztük az Áder beszédet, utána pedig már csak – szintén meglehetősen beteg – videóklippeket nézegettünk, végül fél háromkor bedőltünk az ágyba.

PS.
Ez volt az első szilveszter, amikor már működött a kalóriaszámláló excel táblám. Elsején vittem fel az adatokat (addig csak noteszba irkáltam), így a sokk is elsején ütött ki. Volt ugye reggeli és ebéd, vacsora ugyan nem, de a klasszikus tésztába csavart virsli ott figyelt az asztalon, a tíz órányi intervallum alatt elfogyott négy üveg bor, két üveg pezsgő és vagy hét virsli. Nem tartom extrém fogyasztásnak, soha nem is tartottam annak, de az excel bevitte a gyomrost. Az a nyomorult 7 darab virsli kábé egy kiló volt és 3300 kalória. 3300! Persze az alkoholok is játszottak, a végösszeg pedig 6750 kalória lett. Fel tudod fogni? Hiába éreztem a vesztem és barangoltunk két órát Nejjel (668 kalória), ez csak 10 százalék.
Nem is bírtam lekezelni normálisan a szituációt, reggelire már fröccsöt ittam, utána pedig felvonultam a padlásra szivarozni és bort inni. Ha már lúd, akkor legyen kövér.

A karácsony mindig kitermel média jellegű anyagokat. Ez persze magánügy. De vannak köztük olyanok, melyeket érdemes feljegyezni ebbe a publikus naplóba is.

Az Y generáció karácsonyozik.

Az ünnepi asztal pedig készülődik.

Érdemes megfigyelni, hogyan szivárog be a technika az ez ellen erősen védett konyhába: a páraelszívó szélén lévő fűszerek közt diszkréten megbúvik a bluetooth erősítő a mobilhoz és ugyanezen mobiltelefonon, TVGO-n keresztül megy a darts VB, koncentrált főzés közben.

És egy timelapse videó arról, hogyan díszült a fa; a családfő csak beszél és beszél, időnként bort kortyol, Nej pedig Siva istennőként tolja a díszeket.

Karácsonyi timelaps from Jozsef Petrenyi on Vimeo.

Ez meg már a mai nap. December 27. klasszikusan a nagy dunai kajakos lecsorgás napja. Mi nem mentünk, legalábbis nem kajakkal. De mára mondták jó ideig az utolsó tavaszi napot, otthon sem akartunk maradni, szóval sétáltunk egy kört a Duna mellett.

Kifejezetten érdekesek voltak a fényviszonyok. Hol teli, izgalmas fények…

…hol Sin City jellegű, ólmos-szürke volt a táj.

Na és persze itt vannak a kajakos lányok/fiúk is.