Category: Hétköznapok

Nemhogy nagykorú, de lassan már kopaszodik.

Egész pontosan húsz évvel ezelőtt indult el a blog, ezzel az írással.

Most nagyjából itt tartunk, legalábbis december 26-án itt tartottunk. 6000 írás (post+page), 7300 napra, az annyi mint 0,82 írás naponta. Ez még akkor is nagyon durva, ha tudom, hogy a blog elején még sokszor voltak egy-két mondatos írások. (De nem ritkán voltak egész estét betöltőek is.) Mondhatnám, hogy suttyomban én írom az internetet, de az is látszik, hogy kábé 19000 komment született, szóval minimum együtt írjuk.

A következő ábrán az látható, mik voltak a legolvasottabb írások.

Van három triviális oldal. Aztán a Veres Pál írásnál sejtem, mi vonzotta oda a tekinteteket, de a többinél csak nézek értetlenül. Miért? Miért pont ezek? Jó, néhánynál erősen gyanítom, hogy valaki valahol belinkelte valami forgalmas oldalra, a röjtökmuzsaji cikknél érezhető is, hogy valaki annyira felháborodott rajta, hogy belinkelte valami fandom oldalra, legalábbis a komment rovat nálam már tele van funkcionális analfabéták anyázásaival, de a többi tényleg érthetetlen. Még csak nem is valami hűdejó írások. Nem értem.

Aztán van még egy ábra, a látogatási statisztika.

Az abszolút értékeket nem érdemes nézni, látszik, hogy voltak kimaradt évek. Lehet, hogy akkor nem volt Jetpack, lehet, hogy éppen valami blogszolgáltatónál volt a blog, nem tudom. Az viszont látszik, hogy a hősidőkben évi 100000 felett volt a megtekintés, aztán visszaesett egy kicsit, majd a Covid után nagyon, jelenleg már jó, ha fele a korábbinak. Ez nyilván összefüggésben van azzal, hogy míg korábban naponta firkáltam valamit, most jó, ha hetente kétszer írok. Ennek viszont egyértelműen ahhoz van köze, hogy borzasztóan szarul érzem magam abban a környezetben, konkrétan ebben az országban, ahol tartózkodom. Dühöngök, káromkodok, csikorgatom a fogam, márpedig ilyen állapotban nem lehet könnyed, vicces dolgokat írni, sőt, gyakorlatilag semmit nem lehet írni. Emiatt van az, hogy bringatúrákba menekülök, videókat vágok róluk, de írni már ezekről a túrákról sem írok. Jó kérdés, hogy mi lesz akkor ebből a blogból? Nem tudom. Írom, amíg kedvem van.

Bevetés előtt

Használat közben

Idén is érdekes témák voltak terítéken.

Nehéz a karmesterek élete
– Aria
Az orosz Iron Maidennek is nevezett zenekar szimfonikus koncertje, ami azt jelenti, hogy a koncert elején szimfonikus zenekar játszik, majd a második felében kapcsolódik be a tényleges zenekar. Nem egy ilyen koncertjüket láttam, a karmester – egy pocakos, idős művészember, szmoking és csokornyakkendő – egy csudapofa rajongó, láttam olyan koncertet is, ahol letépte magáról a szmokingot és félmeztelenül vezényelt tovább. Itt ilyen nincs, viszont a pacák annyira átélte a zenét, hogy beleesett az üres zenakari árokba. A zenekar meg játszott tovább. (Ennyit arról, hogy karmester nélkül nincs zene.) Aztán a roadok kiszedték valahogy és három perc múlva már vezényelt tovább. Mi végignéztük a koncertet, nem rossz darab, feltéve, hogy az ember eltekint attól, hogy egy riporter rendszeresen közvetíti, mit látunk a szinpadon.
– Waldemar Malicki és zenekara
Malickinál nem könnyű karmesternek lenni, de zenekarnak sem. Finoman szólva is elég sokat b@sztatják egymást. A Youtube-on több műsoruk is elérhető: egy kétórás darab, illetve egy másfél órás műsor két részletben. (01, 02.)

Biztosan nagyon jók, csak éppen lengyel a pacák és rengeteget dumál műsor közben. Ennek megvan a szerepe, a közönség jókat derül rajta, illetve ezek a dumák fogják össze a műsort, magyarázzák el a zenét és azt, mi is az aktuális konfliktus. Csak éppen mindezt lengyelül. Fájó szívvel, de a másfél órás műsorból kivágtam az összekötő szövegeket (47 perc maradt), és ezt néztük meg este. Nem kereshető, de a link alapján megnézhető itt.

Ground Control és Major Tom bromance
Ez egy kifejezetten érdekes téma. Ha valaki azt hiszi, hogy a Space Oddity csak egy dal, amely úgy lóg a levegőben, óriásit téved. Először csak egy rövid összefoglalót akartam írni a témáról, de szerintem megér egy hosszabb írást is. Majd.

Ziltoid
Erről viszont biztosan lesz egy részletes írás, kábé 90%-ban készen is van.

Világok Harca
A Ziltoid után adta magát a Világok Harca, pontosabban a Jeff Wayne’s Musical version of the War of the Worlds. Ugyanaz a téma, de – a sok hasonlóság ellenére – nagyon más feldolgozás. Nem tudom, hányan tudják, de az előadás két változatban is elérhető: 2006-ban vették fel az elsőt, majd 2012-ben a másodikat, teljesen más hangszereléssel, más szereplőkkel és más filmbetétekkel. Szilveszterkor az elsőt néztük meg, hétvégén fogjuk a másodikat.

Pyrus filmek
Ezek a filmek estek 11:30-01:00 közé, tipikus lenyugtató, jórészt természetjáró filmek a kajakos cimboráktól. Szégyen, de a januári filmfesztivál filmjeit csak most, szilveszterkor tudtuk megnézni.

Ez a fénykép nemrég jött velem szembe az ‘Eger anno’ (vagy valami hasonló nevű) Facebook csoportban. 1970-ben készült, az akkori strandbejáratot ábrázolja. Igazából nincs benne semmi különös, tulajdonképpen alig látszik valami a környékből.
Csakhogy. Az ember képes arra, hogy bármihez, akár egy kavicshoz is emléket rendeljen, ha a gondolatvilágában létrejött a kapcsolat.

Nagyjából ekkor – valószínűleg pár évvel később – sétáltunk este anyámmal haza a városból, kicsit sötétedés után. (A háttérben lévő toronyházak közül a bal szélsőben laktunk.) Felnéztünk a csillagokkal zsúfolt égre és valahogy felvetődött köztünk a téma, konkrétan itt, a strandbejárat előtt (piros kereszt), hogy ki mitől fél, pontosabban, mi ijeszti leginkább a létezésben. Anyám azt fejtegette, hogy őt a halál. Nem tudja elképzelni, milyen is lesz az, hogy valaki egyszer csak él, utána meg nem lesz. Évmilliókig. Ezt nem tudja felfogni és erősen fél is tőle. Erre azt válaszoltam, felnézve az égre, hogy engem meg a világmindenség végtelensége ijeszt. Hogy már az ismert világmindenséghez képest is micsoda kis jelentéktelen szarok vagyunk, pedig ez valójában elképzelhetetlen távol van akár az egymilliószor nagyobb világmindenséghez képest is, de valójában tök felesleges ilyenekről beszélni, hiszen a világmindenség végtelen, azaz nem tudunk olyan szorzószámot mondani, amelyik akár csak meg is közelítené a végtelent. És hogy mi mindenfélét képzelünk el az életünkről, azt hisszük, hogy fontosak vagyunk és fel sem fogjuk, micsoda kis egydimenziós légypiszkok vagyunk valami jelentéktelen térben… és persze semmi jelentősége sincs annak, hogy élünk.

Aztán ennyi. Anyám már nem él, én pedig megértettem, hogy mindenkinek a saját dimenziója számít, felesleges a végtelenbe tekintgetni. De ez a beszélgetés nagyon megmaradt az emlékeimben.

Azon kaporszakállúak, akik régebben is olvasgatták a blogot, emlékezhetnek rá, hogy sok évvel ezelőtt egyszer már próbálkoztam ‘Like’ gombbal. Az a Facebookot használta. Aztán amikor megtudtam, hogy ezeket a visszajelzéseket a Facebook köszöni szépen és felhasználja a profilírozáshoz, egyből megröptettem. (Konkrétan elég volt a gomb _jelenléte_ egy oldalon, az írás tartalmát már adta is át anyucinak.)

Most, 2024 karácsonya előtt éreztem ismét elementáris szükségét, hogy legyen nekem is ‘Like’ gombom. Lett.

– Semmi Facebook, semmi közösségi médiás integráció. A like értéke egyszerűen csak hozzáadódik a poszt/komment objektumhoz.
– Egy ember csak egy like-ot adhat. Újabb megnyomásra az előző like eltűnik. Újabb megnyomásra visszajön. És így tovább, amíg meg nem unjuk.
– Dislike gomb nem azért nincs, mert nem bírom a kritikát, hanem az már csak a plugin fizetős verziójában érhető el. Annyira meg azért mégsem szeretem a kritikát, hogy fizessek is érte.

Nos, ennyi. Ha gondoljátok, nyomkodjátok bátran.

• Ha valaki az örökkévalóság számára alkot, akkor az illetőnek mennyiségérzékelési problémái vannak.

• A legnagyobb kognitív disszonancia nihilista racionalizálása: semmi sem fontos.

• Amikor az étel kevergetése közben kaparja a torkod a kapszaicin, az már jelzi, hogy jó lesz.