Szeretném, ha
– az öngyújtó ismét megpörkölné a szemembe hulló hajamat.

Szomorú vagyok, ha
– egy vérnáci, fröcsögő kommentelő egy szívemnek kedves személy nevét használja nicknek.

– Jó napot kívánok! Szemét leadásához kérnék időpontot.
– Hétfő 10.15 jó lesz?
– Tökéletes.
– Lakcímkártya, FKF számla igazolás. Kesztyű. Maszk. Maximum 150 kilogram.
– Rendben.
– Negyedórája lesz kipakolni.
– Kizárt.
– Hogyhogy?
– Rengeteg lomot viszek. Olyan 2 köbmétert.
– De uram! Maximum 150 kiló.
– Tudom. Benne is leszek. De térfogatban rengeteg.
– Akkor hozza, elbánunk vele.
– Hát, jó.

Hétfő

Hajnali 4.50-kor ébresztő. Eredetileg vasárnap délután terveztem megpakolni a kocsit, de ottragadtunk Egerben. Kicsit hűvös reggel volt, de apránként kimozogtam.

10.13. Ledobtam a kocsit a hulladékudvar bejáratától nem messze. Káosz. A sorompó előtt hosszú sor, kilógott a forgalmasabb főútra. Csomó autó, utánfutó, hatalmas mennyiségű lom.

Porta.
– Időpontra jöttem. Be kell állnom a sor végére?
– Mondja a rendszámot?
– XXX-111
– Igen, itt van. Akkor maga lesz a következő. Előzze le a sort.

Na most egy ekkora batárral ez nem volt olyan egyszerű, de előrefurakodtam. A bőrömön éreztem, mennyire gyűlölnek. Emberek, majd akkor szóljatok, ha meglátjátok, mennyi szemetet hoztam.

Nyílt a sorompó. Mutatták hová parkoljak.
Aztán kinyitottam a hátsó ajtót.

Szó bennszakad, hang fennakad.
– Hát, de… hát, de…!?
– Igen?
– Ez mindenféle!
– Igen, pontosan ez a lom definíciója.
– De ez olyan… vegyes!
– Nahát.
– Nem tudjuk megmérni!

Megvontam a vállam. Komolyan, egyáltalán nem akartam balhézni. Szószerint puskaporos volt a levegő, ideges volt a tömeg, idegesek voltak az alkalmazottak, Ki akartam szórni mindent egy konténerbe, aztán menni haza. De ezzel a “nem lehet megmérni” dumával nem tudtam mit kezdeni.

Kezdjük azzal, hogy ennek a két hónapos bezárásnak az égegyadta világon semmi, de semmi értelme sem volt. Bemész. Egy pacák, biztonságos távolból rámutat, melyik konténerbe szórd be a cuccot. Beszórod. Visszaszállsz a kocsiba. Kedvesen integetsz, miközben felhúzzák a sorompót.
De nálunk bezártak. Az összes városban. Magyarországon két hónapig megszűnt a lomleadás. Miközben a kijárási korlátozás és a tömérdek kényszerszabadság miatt egy csomóan álltak neki az évek óta húzódó otthoni lomtalanításnak. Aztán most meg szívnak a szakik, mert a horizontig állnak a sorok és mindenki ideges, türelmetlen.

Akkor nézzük ezt a mérlegelést. Ahol voltam, az egy pár éve épített modern hulladékudvar. És nincs benne autót is mérő mérleg. Azaz ha lomot viszel, akkor csak az az egy megoldás van, hogy kipakolsz mindent a kismérlegre, megmérik, majd visszapakolsz mindent, elgurulsz 30 métert a konténerig és újra kipakolsz. Érted már, miért kaptak a szívükhöz a szakik?
Az persze más kérdés, hogy ezzel nekem mennyire kell foglalkoznom? Vittem a lomot, le szeretném adni. Bármennyire is soknak tűnt, én pakoltam, tudtam, hogy nincsenek benne nehéz cuccok, belül vagyok a 150 kilós limiten. Mi közöm van ahhoz, hogy el lett cseszve a hulladékleadó?

Végül megtörtént a csoda, beengedtek a konténer mellé. Mérés nélkül. Szórjak be mindent, lehetőleg jó hátra. És siessek. Ekkor azért elég csúnyán néztem. Nem én csesztem el tíz percet azzal, hogy mi legyen. De azért igyekeztem. Mert tényleg látszott, hogy feltartom a sort. A végén már alig láttam, mert az izzadtság folyamatosan belecsorgott a szemembe.
Viszont nem kis elégtétellel hallottam, hogy esettanulmány lettem. Valami kisfőnökszerűség nem messze tőlem cseszte le mobilról a telefonkezelőt, hogy máskor faggassa ki jobban a jelentkezőket. És ne engedjen be senkit, aki nem zsákolva, hanem ömlesztve hozza a lomot. Szóval emberek, ha legközelebb nagy autóval szeretnétek darabos lomot vinni a hulladékudvarba és nem engednek be, az miattam van.

Nos, ott jártam, hogy dobáltam befelé a cuccokat a konténerbe, a kisfőnök meg 3 percenként odajött és nyomatékosan figyelmeztetett, hogy pakoljak gyorsabban. Amikor a tökömet is elhagytam, olyan tempóban rohangáltam. Mókás volt. De minden jó véget ér egyszer, elpakoltam mindent, minden konténerbe. Udvarias intés a sorompónál. Szabad voltam. 35 perc alatt végeztem és azt kell mondjam, megköszönhetik. Tíz percig ők vacakoltak, azaz azt a rengeteg szemetet, melyet itthon 2 óra alatt pakoltam be, ott 25 perc alatt szórtam ki.

Kevertem egy fröccsöt, majd csörgettem egy másik hulladékudvart. Holnap délre megyek hozzájuk. (A megoldás: nem mindenhová lehet mindent vinni, így kapnak ők is egy autónyi szemetet.)
Ebéd után újabb pakolás.

Ez már jóval kevesebb, viszont a súly érzésre több, mit 150 kiló. Holnap is izgalmas napom lesz.

Kedd

Amennyire tartottam tőle, annyira simán ment minden. Reggel még elszaladtam fodrászhoz.

Ízlelgessük a kifejezést. Emberek közé. Egy bevásárlóközpontba. Egy fodrászszalonba. Ahol egy tök idegen csajszi sürgölődött körülöttem, jócskán belül a másfél méteren. Szokatlan volt.

Aztán beleültem a kocsiba, benyomtam, a Waze-t és elkocogtam.

Szerencsére van olyan is, amikor nem csak egyenként, hanem sorban jönnek a jó dolgok. Az autóban ugyanis a vásárlás óta szar volt a hifi. Kábé egy óra hallgatás után resetelődött, aztán csak nehezen tért magához. Utána pedig kereshettem – naná, vezetés közben – hogy hol jártam. Nem volt vidám. Amennyit szidtam hol az olaszokat, hol a franciákat, hogy még mindig képtelenek egy olyan autós mp3 lejátszót gyártani, amelyik képes lenne 16 gigás pendrive-ot kezelni. Aztán kipróbáltam kisebb usb kulcsokkal. Ugyanaz. Nem mondom végig, mennyi kísérletet végeztem, míg végül vasárnap estére meglett a bűnös: a _telefon_, igen jól látod, a telefon USB-C kábele volt a gyilkos. Mondanom sem kell, ezen a kábelen nem történt semmi, csak áramtöltés, a telcsi Bluetooth-on van összelőve az autóval, a pendrive meg egy másik usb csatlakozóba van bedugva. És mégis. Másik kábellel immár két napja megy minden, hiba nélkül. A ‘rossz’ kábel meg hibátlanul működik az itthoni töltővel.
Hülye szakma.

Na szóval, messze volt a hulladékudvar, korábban indultam, félórával korábban érkeztem. Egy kicsit morogtak, de bevettek a sor elé. Piros pont. Aztán itt már volt mérleg, rögtön rá is állítottak.
– Nem csak lomot hoztam, van benne festékes cucc is, meg szelektív is.
– Nem gond. Mérés után pakolja ki a lomot, aztán jöjjön vissza, lemérjük mennyi volt csak a lom.
– Rendben. Még egy kérdés. Pakolás közben próbáltam besaccolni a súlyt és olyan 150 kiló körül lehet. Mi történik, ha több?
– Ha csak egy kicsivel több, maradhat. Ha sokkal, akkor visszamegy a lomos konténerhez és visszapakol.
– Nem mondja! Mi van, ha én a konténer belsejébe hajigáltam a cuccaimat?
– Mindenképpen hagyjon elől is egy-két dolgot.
– Értem. Csak tudja, nem szívesen vinném haza, amit már elhoztam idáig. Az nem működik, hogy a többletért fizetek?
– Nem. A vírushelyzet miatt nincs készpénzkezelés.
– Aha. Így már minden világos.

Odaálltam. Kipakoltam. Visszamérés.
– Mennyi lett?
– Pont 150.
– Azannya. Akkor jól éreztem.

Utána a festékesvödrök és a nagy zsák. Itt a limit 30 kiló.
Mérleg. 29 kiló lett.
– Huh. Ez is ki lett centizve.

Aztán még szórtam ki egy kevés műszaki cuccot, meg szelektívet és félóra alatt itt is végeztem.

Széles mosollyal fordultam ki az utcára. Kész. Vége. Három fullra pakolt autó, az olyan 5-6 köbméter szemét. Ez mind le lett adva.
Még lesz egy nagy takarítás a teraszon és a nappaliban, na meg fel kell vinni a padlásra mindent, melyeknek a végén még megkegyelmeztem, a kocsit is be kell adni egy mosóba, de utána tényleg mindennek vége.
Újra lakásban lakunk.

PS.
Pakolás közben odajött hozzám egy hölgy.
– Azt beszélik a környéken, hogy maguk elköltöznek. Ez igaz?
– Dehogy – vigyorodtam el – Csak egy óriási lomtalanítás közben vagyunk.
– Aha értem.

Továbbment, én meg megcsóváltam a fejemet. Az, hogy egy lomtalanítást költözésnek néznek, az vicces. Amin meglepődtem, az az “azt beszélik” kitétel volt. Oké, laktunk falun hat évig, nem idegen a dolog, de azért városban, különösen Pesten, egy alvós kertvárosban, azért még szokatlan, hogy az emberek a környéken lakókról beszélgetnek. Nem zavar, csak fura.

Ahogy szoktam. Ha hullára hajtom magam az egyik területen, akkor pihenésként megpörgetek egy másikat. Nem is tudom, azt hiszem, belepusztulnék, ha egyszer _ténylegesen_ nem csinálhatnák semmit.

Nekem a wellness maga a pokol – lányom legnagyobb bánatára. Ahogy bájosan megjegyezte gyerekkorában, közvetlenül azután, hogy végigcsúsztunk, végigmásztunk az aggteleki hosszú túra során a szűk, hol nyakig sáros, hol derékig érő hidegvizes Retek-ágon, nos aznap este bukott ki a száján, hogy Apa, nem lehetne egyszer, csak egyszer egy szolíd picsaáztatós hétvégét is csinálni? Nem.

Szóval fűrészbak. Ezer éve terveztem, hiszen hogy néz már ez ki, fűrészbak nélkül a láncfűrész csak félkarú óriás. Most meg itt van ez a rengeteg hulladék, csak találok benne annyi faanyagot, amennyi egy bakhoz kell. Találtam is. Lányom kidobta a gyerekkori kikás ágyát, abban volt anyag bőven.

A valóságban nem volt ilyen gyors, de pont jól esett. A munka kisöpört a fejemből mindent. Ha hiszed, ha nem, egy fűrészbakot nagyon alaposan át kell gondolni. Például mekkora az ideális szélessége? Megmértem a sparhelt kazánjának mélységét, 30 centi, azaz a fűrészbak maximum 55 centi széles lehet. Mérnökember barkácsol. És persze masszívnak is kell lennie. Azt hiszem, ezt egy kicsit túltoltam, de ugye mérnökember biztosra megy, alias segget véd.

Így néz ki munka közben. Igen, egy kicsit tényleg tápos, de meg sem fog rezzenni, ha motorosfűrésszel fogok rajta rönköt szeletelni.

Jó van, na. Ronda. De úriember.

Rögtön le is teszteltem. A szemétkupac tele volt hulladékfákkal, ezeket felvagdostam. Lett is egy hatalmas adag aprófa. A faraktár tele volt, nem akartam őrizgetni, így megkértem Nejt, hogy sétáljon már át fagyizni a bolt mellé és ha már ott jár, vegyen egy adag kenyeret meg sütnivaló kolbászt. Vette a lapot, meg a szalonnát, azaz estére már hárman ültük körbe a tábortüzet, előpreparált nyársakkal.

Magáról a partiról… halottakról vagy jót, vagy semmit… szóval inkább semmit. Csúsztak a kolbászok, a szalonnák, a borok meg a sörök. Fiamék éppen egy remekbeszabott online dartsversenyt rendeztek és a srác volt olyan figyelmes, hogy megnyerte, miközben dobott egy dupla-dupla kiszállót meg egy 180-ast, szóval bedobott mindent. Szószerint. Azt hiszem, mi is.

Másnap, vasárnap pedig korai kelés, irány a szülői ház Egerben. Nagyon régen voltunk már. Igazából még ma sem mehettünk volna, hiszen csak este engedik fel a sorompót, de mindenki bekaphatja. Az esti, hazafelé jövő forgalom alapján nagyjából fél Budapest gondolkodott hasonlóan.

Amíg mi a kertben ücsörögtünk az árnyékban, a két autó az előtérben cserélt eszmét.

Aztán toltunk egy tízkilométeres sétát a Bükk lábánál. Az ott fent a képen, a távolban, Eger.

Sötétben értünk haza, én pedig némi piszmogás után belevetettem magam az ágyba. Két nagyon erős nap jön, korai kelésekkel.
De legalább már beindult az élet, nem itthon bámulom a plafont.

Tudom, most éppen befejeztem egy tanfolyamot, simán lehet, hogy csak a fáradtság beszél belőlem, de van egy olyan rossz érzésem, hogy több lesz ez annál, sőt, több lesz ez egy átlagos általános rosszkedvnél is, miszerint annyira, de annyira ki vagyok éhezve valami kicsi, valami apró jóra, valamire, ami nem rossz, de nincs sehol ilyesmi, rögtön itt van ugye ez a tanfolyam, mely ha nem is volt túl erős, de az időmet elvitte, egy héten keresztül a géphez kényszerített, na meg a felkészülés, új tanfolyam, online környezet, más technikák, gyakorolni a visszajelzés nélküli előadást, a látatlanban laborvezetést, gyakorlatilag három hete ezt csinálom, ami egyébként egy picit jónak is nevezhető, de csak relative, kábé egy éve egy rendkivül gusztustalan, undorító cégkultúrájú ügyfélnél dolgozom, folyamatosan, ehhez képest minden jobb, persze sajnos nem szívódtak fel, a tanfolyam alatt is jöttek hol a sürgetések, hol az ordibálások, hogy ezt azonnal, meg miért nincs kész, amire éppen most gondoltam, szóval a szokásos, azaz hétfőn már rögtön tapadni fognak a nyakamra a vérszívók, miközben ha kinézek az ablakon, szeméthegyet látok, de komolyan, saccra négy köbméter lom van kiborítva a teraszra és még vagy kettő a nappaliba, az FKF persze lazán bezárta két hónapra az összes hulladékudvart, mi meg két hónapja vagyunk beszorítva a lakásba, mondhatni vidám, beletelt pár napba, mire kidolgoztuk az új útvonalakat a dobozhegyeken keresztül, oké, tudom, pár napja már működik a lomleadás, csak hát tanfolyam, de legalább látszik valami a horizonton, szemben azzal a ténnyel, hogy fogalmam sincs, mikor érzem majd egy icipicit szabadnak magam, megyek oda, ahová akarok és nem az van a fejemben, hogy megbasz a rendőr, vagy 9.05-kor kizavarnak egy fitnesszboltból, miszerint mostantól csak a nyugdíjasok vásárolhatnak proteinport, és ami ennél is nyomasztóbb, minden nap látni, hogy ez a rohadék gazember hogyan él vissza a járványhelyzettel, hogyan lépi át naponta a korábban átléphetetlennek tűnő határokat, hogyan teszi tönkre az országot, a közhangulatot, az életemet, bár ez utóbbit erősen rongálja az is, hogy a szervezetem fellázadt és hiába tolom folyamatosan a sportot és tartom be a kalóriahatárokat, immár hetek óta folyamatosan és reménytelenül hízok, kétszer is áttörve a 100-as határt, és már gyűlölöm a fürdőszobát, gyűlölöm a mérleget, ja és akkor arról még nem is beszéltem, hogy kábé 10 napja eszméletlen vadul begyulladt a fogam, a doki jó arc volt, már nem rendelt, de rakott ki a lábtörlő alá antibiotikum receptet, ma fogyott el és talán ma már abba tudom hagyni a Kataflam Dolót is, nem hiszed el, tíz napja szedem, napi négyszer, komolyan, hajnali kettőkor is felkelek, mit felkelek, felébreszt a fájdalom, hogy bevegyem az aktuális adagot, de persze ilyen állapotban nem látom meg a pozitív dolgokat, hiszen valójában örülhetnék is annak, hogy legalább az oktatás kezdetére lelohadt a pingponglabda méretű duzzanat az arcomon, szóval az a bizonyos jó, az az aprócska, jelzés értékű jó, komolyan, már azzal is egy életre le lehetne kötelezni, ha kapnék egy mákos kiflit, de nem járok boltba, meg egyébként is, már csak ha rágondolok, attól is hízok fél kilót, tényleg szar ez az egész, de most utánaordítottam Nejnek, hogy ha úgyis a Lidlbe megy, vegyen már egy zserbós táskát, szóval lehet, hogy tényleg jön valami kis jó, a többit meg leszarom.

Amikor elkapcsolsz egy koncertről, mert azt mondod, hogy ez a punkzene szar volt, aztán elgondolkodsz, hogy hogyan is lehet szar egy olyan zene, mely deklaráltan azzal az igénnyel készült, hogy szar legyen, szóval némi töprengés után kénytelen vagy módosítani, hogy ez a zene valójában unalmas volt.