Semmi különös. Ősz van. A kert pedig megint kicsinosította magát. Fura módon, ahogy meglátszik rajta a kor, úgy lesz egyre nemesebb.

Vajon ki fog győzni? Balról halad a trombitacserje, jobbról küzd a vadszőlő.

Nem, nem egyenlő a verseny. A vadszölő a kunyhó mellett igyekszik a lugast is benőni, nem is kis tempóban.

Ami szintén ezerrel hasít, az a varjúháj. A legjobb ötlet volt a kávába.

És igen. A kor embere már nem almafát ültet a kert végébe, hanem fügefát. Megy, mintha dróton húznák.

Vasárnap délelőtt kiugrottunk Nejjel a Római-partra, bringával. Egyszerűen ki kellett söpörnöm a sok szart a fejemből, az idő meg jó volt, hát miért ne? Úgy őszintén, hány jobb dolog van annál, mint ülni a Duna partján egy sörrel, meg némi sajtos pogácsával?

Persze, hogy belefutottunk a Spar maratonba. Fejvakarás a Lágymányosi hídon. A horizontig vastagon tele van a rakpart futókkal.
Na mindegy, valahogy majd megoldjuk.
Végül valahogy megoldottuk. Volt, amikor tömegben furakodtunk, csengetve, kereket finoman a nézők lábaihoz nyomva, volt, amikor jó nagyokat kerültünk párhuzamos utcákban, volt, amikor át kellett vágnunk a futók között.
De mindegy is, haladtunk.

Nem is erről akartam írni. Kábé 2 kilométerenként volt egy motivátorsátor a parton. Valami pacák, mikrofonnal, hangosítással. És dőlt belőle az energia. Hogy hajrá. Hogy meg tudod csinálni. Hogy tudom, hogy te vagy a legjobb, tudom, hogy mennyit készültél a mai napra, nyomjad, toljad, meg tudod csinálni.
Ez ment, ezerrel, két kilométerenként.
Tetszett. Valószínűleg a futóknak is.

Aztán a Mozaik utcai felüljárónál elbúcsúztunk a társaságtól, mentünk punnyadni a partmenti kocsmába.

Hazafelé nem arra jöttünk, hanem a vasúti hídon áttekertünk Pestre, majd Hősök Tere, Városliget, és onnan szolíd külvárosi utakon hazáig.

A Népligetben egy újabb csoportosuláson vágtunk át. Közmunkások játszóteret takarítottak. De nem ám úgy sehogyan, hanem normális, haladós tempóban. Vasárnap délben.
Nekem pedig az jutott eszembe, hogy miért nem tudtak hozzájuk is kiküldeni egy motivátort? Egy erősítővel, egy hangszóróval, egy mikrofonnal. Hogy belekiabálja a mikrofonba, miszerint meg tudod csinálni. Hogy te vagy a legjobb. Hogy tudom, mennyit készültél erre a napra. Hogy senki nem pörgeti úgy a gereblyét, mint te. Hogy az a mosoly az arcodon megfizethetetlen.

Nem került volna sokba.

Aztán itthon megebédeltünk, ittam egy pohár bort arra a nagyon finom marhára, utána leültem a gépem mellé, befejezni ezt az elátkozott rendszertervet. És tudod… nekem is hirtelen hiányozni kezdett egy motivátor. Hogy meg tudom csinálni. Hogy én vagyok a legjobb. Hogy senki nem tud úgy levelezőrendszert méretezni, mint én. Hogy csináld, te őrült varázsló, a világ holnaptól sokkal jobb hely lesz, ha leadod ezt a tervet.

Nekem is jól esett volna.

A gázszerelő azt ígérte hétfőn, hogy kedden visszahív. Péntek van, eddig nem hívott vissza. Elérhetetlen. Egy gyenge 900e forintos melóról van szó, a fűtési szezon meg már itt van a nyakunkon.
A könyvelő folyamatosan igérget, de immár másfél éve nem tudja megszűntetni a BT-met. Miközben a felszólításokat sem olvassa el.
A Wizzair 3 hónapja nem fizeti ki a járattörlés miatt felmerült költségeinket. Igaz, 30 naponta megígéri, hogy ki fogja. Gondolom erre a 30 napos levélküldésre valami jogszabály kötelezi. A kifizetésre nem.

És akkor miért én idegeskedek, hogy nem lesz készen vasárnap estére a rendszerterv? Melyet még csak nem is én ígértem meg, hanem rákényszerítettek?

Változnak az idők. Fiatalkoromban ha rossz kedvem volt, megkerestem valamelyik haveromat, lementünk valahová inni egy sört, dumáltunk egy jót. Aztán persze volt, hogy engem kerestek meg. Nem éltünk túl változatos időket, de így sem volt rossz.

Manapság már teljesen más. Ha vacakul érzem magamat, kimegyek a konyhába, összevágok egy szál kolbászt meg fél kiló vöröshagymát, alaposan összesütöm, a grillben pirítok kenyeret, bontok mellé egy üveg fehérbort és már sütés közben elkortyolom az egészet, utána nézelődök az interneten, feedly, 9gag, csak finoman, aztán bedőlök az ágyba.

Vagy felrántom a nyusziruhát és kibringázok a világból.

Mostanában elég sokat járok fizikoterápiára. Ez úgy egyben van a gyógytornával.

Álldogáltam az ajtó előtt, vártam, hogy bevegyék a kezelőlapomat. Mellettem két nő beszélgetett.

– Kedves, nem tudja, hogyan lehet bejutni a gyógytornára? – kérdezte a fiatalabbik, aki egyébként kifejezetten jó nő volt.
– Időnként kijönnek és szólnak. Máskor van a csoportos és máskor az egyéni foglalkozás. Melyikre jött?
– Intim tornára.
– Nos, az valószínűleg nem csoportos lesz.

Itt ugrott fel a szemöldököm a fejem tetejére és hagytam abba az egyébként felettébb izgalmas regény olvasását. Soha nem tudhatod, hol piszkálják fel váratlanul a fantáziádat.