- Mindenki mintha keresné, min sértődhetne meg.
- Mindenki felületesen olvas. Utána megsértődik.
- Iróniával ne is próbálkozz. Megsértődnek rajta.
- Ha azt mondja valaki, hogy rasszista vagy, fogadd el egyből. A neten nem nyerhetsz.
- Ember, még arról sem tudod meggyőzni a másikat, hogy a Föld nem lapos.
Category Archives: Hétköznapok
Civilization
Ezt az írást tényleg csak azok olvassák, akik ismerik a táblás játékot, de még azon belül is csak azok, akik függők.
A többiek nem fogják érteni. Vagy élvezni.
December 25-én 10.00 tájban ültünk le az asztalhoz. Csak a setup elvitt két órát, így gyakorlatilag délben kezdtünk el játszani.
Délután egykor feladtam a játékot.
Ritka ocsmány balszerencse volt. Miután felfordultak a térképek, kiderült, hogy a sarkomat három barbár falu zárja el a külvilágtól. Ami annyira nem baj, mert a barbár falvak leküzdésével értékes kincsekre lehet lelni, az én civilizációmnak meg volt egy olyan előnye, hogy barbár falvak elfoglalásakor extra kultúrapontokat kapok, melyek szerencsés esetben nagyot tudnak rúgni egy civilizáción, szóval minden adott volt, hogy már rögtön az elején erős startot vegyek.
Szorgalmasan neki is álltam. Folyamatosan támadtam a falvakat. Egy meglehetősen béna hadsereggel. Mely minden elpusztulás utáni újra felállításkor megint bénára sikeredett. (Erről nem tehettem, húzni kellett a lapokat.)
Első barbár csata. Gyenge hadsereggel. A barbárok közepesen erős sereget húztak. Nyertek.
Második barbár csata. Gyenge hadsereggel. A barbárok közepesen erős sereget húztak. Nyertek.
Harmadik barbár csata. Megint gyenge sereget húztam. A barbárok megint közepeset. Megint nyertek.
Vedd észre, a barbárok ekkor már a kilencedik húzáskor kaptak közepesen erős harcost. Gyengét egyszer sem. Én 6 húzásnál jártam, ebből mind a 6 gyenge harcos volt.
Jelzem, ha csak egyszer is közepes hadsereget húzok, nyerek. Ha a barbárok egyszer is gyenge hadsereget húznak, vesztenek. (Mindegyik csata döntetlen lett, csak hát ilyenkor a védekező nyer.)
Kész. Passz. A seregem teljesen lenullázódott, új várost pedig – a blokáddal körülvéve – nem tudtam alapítani. Legalább 3 ciklus kellett volna ahhoz, hogy egy újabb hadsereget állítsak össze, melynek esélye lett volna feltörni a blokádot. Persze semmi garancia nem volt arra, hogy az erősebb lesz. És ilyen hadseregből legalább három kellett volna. Az eredeti városom – a főváros – béna volt, mert a koncepciónak része volt, hogy a második város fogja beindítani a rakétákat. Mely második városnak esélye sem volt megszületni.
Hümmögtem. Morfondíroztam. Majd feladtam. Innentől a többiek minimum 3 kör előnnyel indulnak. Egy nagyjából 10-12 körös játékban. Óriási előny, ráadásul rögtön az elején, amikor minden arról szól, ki mekkora rakétákat tud begyújtani. Mert minél hamarabb robbant valaki minél nagyobbat, annál messzebb jut a végén.
Én meg üldögéltem volna a sarkomban és reszelgetem a körmöm. Másfél napon keresztül. És ez az optimista verzió. Bárki ráérez, hogy gyenge vagyok, mint a lisztharmat, lever, mint vak a poharat és vége a játéknak.
Szóval inkább kiszálltam. Minden szempontból az a tisztább helyzet, ha egy ennyire béna kacsa nem befolyásolja a játék végeredményét.
Csakhogy.
Mindenki felháborodott.
Mindenkinek igaza volt.
Az egész úgy indult, hogy játszunk másfél napot. Közösen. Minőségi idő a családdal. Ha kiszállok, az egészet agyonvágom. Ha maradok, akkor viszont egy megalázó játékban kell résztvennem. Sokkal-sokkal gyengébb leszek a többieknél és csak azért nem fognak megtámadni, hogy ne érjen véget túl hamar a játék.
Hosszú patthelyzet volt. Ittunk egy üveg vörös bort. Legalább egy félórát eltöltöttem a tábla felett. Mi lenne a legkisebb hatókörű beavatkozás, mely visszaengedne a játékba? Végül azt kértem, a három barbár faluból vegyünk le egyet. A másik kettő maradhat. Nem kérek fosztogatási pontot, se kultúrapontot, se külön hadsereget, semmit. Csak egy barbár falu kerüljön le a térképről és ki tudjak szabadulni a blokádból.
Mindenki boldogan belement. Hiszen ezzel nem lettem erős, sőt, még így is kábé egykörös hátrányban mozogtam a többiek mögött, de már nem voltam teljesen kutyaütő. Mehetett a játék.
Ment is.
Az eredmény tulajdonképpen mindegy. (Óriási holtverseny lett a vége, a győztes célfotóval nyert.)
Ami viszont – immár folyamatosan – elkedvetlenít, az az, hogy ez az általam egykor annyira szeretett játék, mennyire nem igazságos. Frusztrálóan nem az. Folyamatosan gallyazzuk lefelé. Szabályokat törlünk. Szabályokat módosítunk. Kidobtuk a híresember-kártyákat. De még így is túl nagy a szerencse szerepe. Nem azt mondom, hogy ne múljon semmi rajta (be szép is lenne), de ez így erős. Mintha sakkoznál és az elején a szerencsén múlna, hogy kapsz-e királynőt. Nincs annál bosszantóbb, mint amikor felépítesz egy bonyolult stratégiát és kikapsz, mert a másik sorra húzta a szerencsekártyákat és szerencséje volt. Persze, nyilván az is egy stratégia, hogy valaki a szerencsejátékra építkezik, sajnos ez egyike is a nyerő stratégiáknak… csak hát ennyire erővel autóskártyázhatnánk is. És ahhoz nem kell két óra setup.
Túlnőtt
Hát, igen. Ez van most.
És a bárpultban van még 4 gyertyatartó. Az összesen annyi, mint 13. Meg vagy 30 gyertya.
Elmesélem, hogyan jutottunk el idáig.
Úgy kezdődött, hogy az ünnepekhez – szokás szerint – átrendeztük a nappalit és az étkezőt. Idén viszont hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy felszabadítom az étkező végét. Eddig ugyanis egy ruhaszárító, egy papírszemetes és némi takarítóeszköz uralta ezt a részt. Volt ugyan egy bárpult, de nem használta senki semmire. A legnagyobb harc a szárítóval volt, végül kompromisszumként felkerült Barna szobájába, úgysem alszik már itthon. Én pedig lehoztam végre a padlásról a bárszékeket és berendeztük a sarkot úgy, hogy el lehessen ücsörögni akár hosszabb ideig is a bárpultnál egy-egy pohár whisky mellett.
Csak éppen nagyon kopár lett a sarok. A bárpult oké, Nej százéves családi tálalószekrénye oké, de a kettő között nem volt semmi.
Legyenek képek. Sajnos keskeny állóképek égen-földön nincsenek, még az Europostersnél is csak fekvőket találtunk. Jó, hát akkor állóban legyenek a legnagyobb, még beférő példányok. Rendeltünk kettőt. De nem kellett túl nagy fantázia ahhoz, hogy lássuk, elég béna lesz így. Valami kell még alá.
Gyertyatartó! Jól mutat, a gyertya fénye meg megvilágítja a sötét tónusú képeket.
Nos, ne tudd meg, mennyire reménytelen dolog fali gyertyatartót találni. Valami kovácsoltvas jellegűt kerestem, de semmi. Maximum Vatera, Jófogás, de nem voltak túl jók, meg nem igazán voltak párban. Végül hosszas keresgélés után az Otto katalógusáruházban találtam egy párat. Nem, nem volt sem kovácsoltvas, sem antik, de még belefért a látványba. Meg egyáltalán, legalább volt.
Meghozta a postás. Nézegettem. Hümmögtem. Ebbe most milyen gyertyát tegyek? Nem volt itthon belevaló méret.
Mérőszalaggal a zsebemben kiugrottam az Ikeába. Ott sem volt pont belevaló gyertya. Vagy pár milliméterrel volt nagyobb, vagy centiméterekkel vékonyabb. A francba. Mi ez az inkompatibilitás? Na mindegy, megoldjuk. Vettem egy szatyornyi cuccot. Szűkítőket. Tágítókat. Olyan izét, mely a forgatástól függően szűkített/tágított. Vettem pár kiló gyertyát is. Kicsit. Nagyot. Szögleteset. Kereket. Lyukasat. Valami majd csak lesz.
Nem lett.
A legígéretesebb próbálkozás egy olyan talp volt, mely pont belefért a tartón kialakított körbe, a talp tetejébe belefért egy nagyobb gyertya is… csak éppen a talp teteje pár milliméterrel szélesebb volt, mint a tartó íve, így a talp megdőlt, ami nem túl szerencsés gyertyaégetésnél.
Na mindegy, legóztam, mint állat. Semmi. Túl vékony gyertya, eldőlt. Túl vastag gyertya, nem állt stabilan.
Ekkor néztem meg még egyszer a képet a boltban. Bakker! Teljesen rossz úton jártam. Ez nem gyertyatartó. Ez mécsestartó. Vacak kis mécses! Vacak kis fénnyel. Teljesen elbukott a koncepcióm. A mécses nem világítja meg a képeket. – Viszont nem is kormolja össze a falat – tette hozzá Nej, megforgatva a kést a tervező szívében.
Szóval ez lett. Újabb kör az Ikeában. Vettem mécseseket. A tömérdek cucchoz pedig, amelyeket a múltkor vásároltam, vettem mindenféle kiegészítőket, hogy önállóan is megálljanak. Egy újabb szatyor izé. A vége pedig ez a gyertyaarzenál lett.
Nej, amikor hazaérkezett, csak annyit jegyzett meg: – Oké. És papot mikor veszünk hozzá?
Csoportdinamika
Amikor rákérdezel levélben valamire, ami nem volt egyértelmű, de a válasz megint nem egyértelmű, sőt, összevetve az eredeti üzenettel, a kettő végképp zavaros, de nem mersz újra rákérdezni, mert ekkor már úgy nézne ki, mintha direkt kötekednél, szóval megcsinálod úgy, ahogy neked logikus és reménykedsz benne, hogy a másik is erre gondolt.
Szilveszteri borozgatás
Tudományosan megterveztük. Hasonlóan a videókhoz, borokból is felgyűlt pár üveg, melyeket évközben nagy luxus lett volna megbontani, de szilveszterkor…? Hát, mikor máskor? (Árakat ne is kérdezz, még én sem mertem összeadni.)
Adott volt a feladat. Ott figyelt a borhűtőben négy üveg, régóta őrizgetett finom bor. Plusz estére a pezsgő. Voltunk rá ketten. Nejjel, aki inkább sörös.
Komoly kihívás.
Nyilván ilyenkor az ember elkezd játszani a kajával. Sütöttünk egy tálca sajtos pogácsát. Rágcsálni. Volt még a karácsonyi, durván anyagerős töltött káposztából. Nej sütött egy tepsi hurkakolbászt, hagymás-káposztás ágyon. Én meg sütöttem egy nagy tepsi krumplit, hagymával, fokhagymával, kolbásszal, császárszalonnával, a végén reszelt sajttal megszórva. Ja, és volt még egy tepsi keksztekercs is. A desszertborhoz.
Elég rendesen felkészültünk. Sok bort akarunk inni? Oké. Akkor sokat, nehezet kell kajálni. Egyszerű, mint a faék. Nem, ne is foglalkozzunk azzal, hogy kalóriamérleg. Én eleve a torokgyík miatt eldobtam az egészet, és január másodikáig nem is terveztem felvenni. Testsúly? Ki foglalkozik vele? (Egyébként jippí, meglett újra a 100 kiló.)
Oké. Még egy kérdés van hátra. Vannak-e elég jók ezek a meglehetősen drága borok?
Meg úgy egyáltalán, hogyan is kerülhettek be ezek a lakásba és hogyan is gyűlhettek össze év végére?
Nos, néha szoktam rendelni a Bortársaságtól havi válogatásokat. Szépen, akkurátusan mindegyiknek a címkéjére rá szoktam írni vékony tintenpennel, hogy mennyi is volt az ára. És valahogy úgy alakult, hogy minden válogatásból a legdrágább mindig megmaradt. Mert valahogy soha nem volt évközben olyan alkalom, amikor szükség lett volna ilyen kiemelkedő borra.
Na, ezek gyűltek össze év végére.
Jó. De a kérdés továbbra is lóg a levegőben. Mennyire jó borok ezek?
Vivino. Weboldal és mobiltelcsis applikáció. Nekem Nej mutatta meg (égett is a bőr a képemről), de amint telepítettem, pakoltam is ki a borhűtöt és pittyentettem le az összes borunkat. Jó, az oldal mögött nem egy mindentudó sommelier áll, hanem egy közösség. Social. Azaz idiotizmussal fertőzött. Olyasmi, mint az – okkal szidott – Tripadvisor. Igen tudom, sokmillió légy nem tévedhet(*), és kellő felhasználó után, illetve kellő kereskedelmi potenciál előtt (azaz azelőtt, hogy a borászok már nekiállnának manipulálni az eredményeket) még lesz egy olyan átmeneti időszak, amikor az applikáció használható lesz. Jelenleg úgy saccolom, hogy még a kevés felhasználó fázisban van, az eredményeknél ezt mindenképpen figyelembe kell venni. A magyar borokat kevesen minősítették. De legalább ezek valós minősítések, a manipulációk időszaka még nem jött el.
(*) Nem tudom, írtam-e már, de ez egy borzalmasan nagy f@szság. Mi az, hogy sokmillió légy nem tévedhet? Ember. A légy szart eszik. Biológiailag. Igen, nekünk ez gusztustalan. A légynek meg nem az. A légy nem téved. A légy fejedelmien étkezik. Innentől kezdve miről is szól ez a hasonlat?
Oké, térjünk a tárgyra. Mennyire is jók ezek az év végére összegyűlt borok? Nos, leginkább semennyire. Négy darab 3.7-es értékelést kapott, egy, csak egy kapott 4.0-ás minősítést. Ez utóbbi került 6500 forintba. A többi 4500 forint körül szórt. Nem estem hanyatt. Különösen, ha megnéztem, hogy a kedvenc Petrény borászatom milyen értékekkel szerepel. Jóval alacsonyabb áron. És csak úgy röpködnek a 4.0 feletti pontszámok.
Azért beszélni kell az értékelések emberi oldaláról is. Amikor valami átlagos borfogyasztó értékel egy bort, akkor némileg bizonytalan. Nem meri leminősíteni a vérbe és nem mer túl magas pontszámot sem adni. Ebből következik, hogy az a közel száz bor, melyet most beolvastam, mind 3.0-4.0 közé esik. (Egy 2.8-as volt (fröccsbor) és persze a Petrény borok hozták a 4.0 feletti szintet.) Azaz a 3.2, az valójában trágya szar bor, a 3.9 pedig egészen kiváló. Mert az értékelők bizonytalanok.
Nos, így álltunk. Jó. Söpörjük ki ezeket a túlértékelt borokat. Nem mellékesen kíváncsi is voltam. A Duna melletti bringázások során átértékeltem a rajnai rizlingről alkotott véleményemet. Korábban nem sokra becsültem ezeket, most pedig ráébredtem, mekkora potenciál is van ebben a borban. Mi is várt szilveszterkor? Egy csomó osztrák, illetve német rajnai rizling. A 15-25 eurós árkategóriából. Vivino ide, vagy oda, ez mindenképpen egy bizsergető élmény.
A Vivinónak volt igaza. Eleve kettő durván szénsavas volt. Az olaszok ezeket már frizzantének árulták volna. Ne érts félre, szeretem a frizzantét, mediterrán térségben még fel sem ébredek, de már tekerem ki egy ilyennek a nyakát, szóval oké a dolog, csak éppen a frizzante olyan 2-4 euró között van. Ezek a német borok meg tízszer annyiba kerültek. Az erős szénsav gyakorlatilag elnyomott minden ízt, ha egyáltalán kiváncsi voltam, mit is iszok, akkor ki kellett belőle ráznom a buborékot. És, öszintén szólva, úgy meg nem érte meg. Buborék nélkül nem adott akkora élményt, mint buborékkal. Bubival legalább tökéletes frizzante volt.
3 eurós frizzante.
Egyedül a 6500 forintos bor volt tényleg finom. Bár itt problémás volt, hogy a címke szerint rizling, a Vivino szerint zöldveltelíni volt az üvegben. Nekem, érzésre rizlingnek tűnt. De ez igazából mindegy is. Finom volt.
Mi a tanulság? Ne vegyünk ész nélkül drága bort. Még a Bortársaság sem garancia. Ahogy a Vivino komment szekciójában írják, sokan vásárlási tanácsadónak használják az alkalmazást. Például az Auchanban ritkán, nagyon ritkán lehet Chiantit kapni 1600 forintért. Én kifejezetten vadászok rá és ha éppen van, akkor veszek 4-5 üveggel. Ember. Chianti 5 euróért! Nos, a Vivino szerint ez egy beszálló kategóriájú Chianti, 3,3 ponttal, ellenben a pontosan ugyanennyiért árult mezei Petrény bikavér meg 3.5 pontos. És Petrény bikavér mindig van.
Jó. Értem. Jogosan veted fel, hogy mit szarakodok itt a közvéleménnyel? A lényeg, hogy nekem ízlik-e? Minden más már megfelelési kényszer.
Nos, igen is, meg nem is.
Ne felejtsük el, a megfelelő boros ízérzékelés kialakítása az nem elszigetelt dolog. Az ízek érzékelését az emberek tanulják. A finomításukat szintén.
A kilencvenes években volt egy kollégám. Büszke volt arra, hogy ő 300 forintos borokat vesz otthonra és azokat issza. Elismerte, próbált drágábbakat is. Semmi különbséget nem érzett. Ezek után hülye lett volna drágább borokat venni.
Igaza volt? Maximálisan. Borzasztóan sajnáltam, hogy kimaradt ebből az ízérzékerlési kalandból, de szemmel láthatóan nem volt igénye rá. Ilyenek is vannak.
Az ízérzékerlés az egyik olyan ajándék, amikor az agyunk visszatörleszt egy kicsit mindabból az erőfeszítésből, melyeket a fejlesztésére fordítunk. Megtanulod kiszűrni a finomságokat a single malt whiskykből? Tanulsz, dolgoztatod az agyad? Az meg visszatörleszt. Onnantól olyan ízeket veszel észre, melyeket mások el sem képzelnek. És ugyanez megvan a borban. Megvan a szivarban. A szivar-whisky kombinációról már nem is beszélve. Tanulsz. Örülsz.
Nos, érted már, miért mondtam azt, hogy nem bízhatsz csak magadban, amikor ezen a kalandos úton jársz? Egyszerűen kellenek a visszajelzések másoktól is. Mert másnak feltűnhet egy új íz, egy új dimenzió, amely mellett elmentél volna, de ha már mondják, rávizsgálsz és jé, tényleg, ott van. Csak fel kellett készülni rá és már érezzük is. Ez az egész egy kollektív kaland.
Igen, lehet, hogy egyszerűen csak bebeszéled magadnak. Lehet, hogy visz magával a megfelelési kényszer. Ez már személyes dolog. Ha erős egyéniség vagy, akkor tudsz lavírozni az örvények és a hullámok között. Tudod, hogy mi az, ami van és mi az, ami már sznobizmus.
Mindegy. Elkalandoztam. Térjünk vissza a szilveszteri borozgatáshoz.
Immár elsején, írás közben idesétált mellém Nej.
– Jó dolog ez a tea.
– Bizony, bizony.
– Ha én annyi bort innék, amennyi teát iszom, már rég a fejem tetején pörögnék.
– Izé. Nézd meg, mennyi haj van a fejem tetején.
– Ez egy igen-igen kemény világ.
Na szóval, emberek, ezt elgombáztuk.
Azt mondtuk, hogy ha sok lesz a bor, akkor legyen sok a kaja is. Legyen jó zsíros. Legyen minden, ami jól felszívja az alkoholt. Nem akarunk a második üveg bornál fejreállni. Négy üveg bor és egy üveg pezsgő. Hurka. Kolbász. Szalonnás-kolbászos sült krumpli.
Tudod, mi lett?
Mindkettőnket kiütött a kaja. Nem, nem a bor. A kaja.
Mindketten két éve kalóriamérleg alapján élünk. Keveset eszünk.
Egyszerűen nem tudtuk megenni a borfogyasztáshoz szükséges mennyiségű zsíros ételt.
Igen, tudom, vicces, mi is röhögtünk rajta, de ez nem változtatott azon, hogy este 10 után már egyikünk sem tudott megenni akár csak egy pogácsát is és meginni akár csak egy pohár bort is. Tele voltunk.
Ez van. Illetve ez volt. Ahogy megírtam, végülis jól éreztük magunkat az éjszaka során, de elképesztően új élmény volt, hogy nem tudunk annyit enni, nem tudunk annyit inni, mint amennyit megszoktunk a korábbi életünkben. Ötven évnyi gondolkodás ivódott bele az agyba. És most megy a kukába.
Ez is egy élmény.
