Varjúháj

Nem, nem a Macbeth következik, hanem egy kis kertészkedés.

Tavaly került látómezőmbe a fent nevezett növény. Valójában fogalmam sincs, miért nem hallottam addig róla, hiszen igazán figyelemre méltó. Amikor kiderült, hogy kertépítő vállalkozó is vagyok, akkor vettem vagy 24 tő varjúhájat: 12 tövet a Herbstfreude (azaz Autumn Joy) és 12 tövet a Firecracker tipusúból. Az előbbi egy 50-60 centi magasra megnövő, szines virágú példány, az utóbbi pedig inkább kövirózsa jellegű, tarackos talajborító. És ha már lúd, legyen kövér: az őszi mámorból hetet beleültettem a terasz melletti kávába.

Azért volt ez bátor dolog, mert innen már sok növény kihalt, ráadásul most reseteltem a terepet, azaz teljes talajcserét hajtottam végre, majd ültetés után murvával mulcsoltam. Ha nem jön be a növény, akkor jó nagy szopás lett volna újrakezdeni.

Na szóval, varjúháj. Jogos lehet a kérdés, hogy mit akarok ebből az írásból kihozni?

Rehabilitáljuk a varjúhájat!

Mindenhol azt olvastam, hogy kifejezetten igénytelen növény. Nemhogy bírja, de kedveli a szárazságot, imádja a napsütést, a vacak talajt. Sőt, ha durván bánsz vele, néha még meg is korbácsolod, akkor különlegesen szép színekben fog pompázni.
Ideális növény. Nekünk való.

Egy apróság a családunkról. Nej felügyelete alatt már száradt el kaktusz.

Ahogy említettem, hét tő őszi mámort beültettem a kávába, ötöt a kerítésen kívül (majd később még ötöt a másik oldalra), 12 Firecrackert pedig szintén ide. Igénytelen, de jó vízelvezetésű talaj, ez kell neki. Meg is szórtam egy kis sóderrel. (Meleg kell? Kapsz.) A kerítés mellettiekkel kifejezetten durván bántam. Hiszen azt írták, ezt szereti.
Szerinted mi történt?
A 12 tő Firecracker, a legigénytelenebb, legmazochistább varjúháj… mind kipusztult. De a kintre ültetett őszi mámor is csak vegetál, olyan 10-20 centis magassággal.
Ellenben amit a kávávba ültettem, tiszta, tápanyagban gazdag virágföldbe, kifejezetten vízben gazdag talajba (a káva földjén folyik keresztül az egyik ereszcsatorna vize), na az úgy száguld, mintha dróton húznák. Egy hónapja bújt elő a földből az új adag növény, már most nagyobb, mint tavaly májusban, amikor ültettem. Pezsgő, élettel teli, kicsattan az egészségtől.

Na, szóval ennyit a varjúháj gyötréséről.
Lehet, hogy bírja, de egész biztosan nem élvezi.

Lemings way

Jó ez az öngyújtó.

Egy amerikai benzinkútnál vettem, a szivarkákhoz ideális. Csak éppen… egy kicsit kényelmetlen. Rágyújtáskor valahogy mindig Hemingway jut eszembe. Amikor magam felé fordítom a puska csövét és meghúzom a ravaszt.

Stat

Nézegettem a statisztikákat.

Ez már önmagában hiba. Ugyanis amikor az ember ír, akkor azt kell írnia, amiket éppen említésre méltónak gondol. A statisztika – tehát az, hogy milyen írásokat olvasnak leginkább az olvasók – már torzít. Ránézek és azt mondom, hogy ja, ti ezeket szeretitek? Oké, akkor innentől ilyeneket írok. Csakhogy ettől a ponttól már nem én vagyok, aki ír, hanem valaki, aki kiszolgálja az igényeket.

Az amerikai írások még számomra is meglepően komoly statisztikai értékeket mutattak. Majdhogynem megduplázódott a látogatottság, annak ellenére, hogy semmilyen médiakampányt nem folytattam. Annak ellenére, hogy – tapasztalataim szerint – sokan nem kedvelik a hosszú útleírásokat. Vov.

Igen, mert manapság az emberek a rövid, de frappáns írásokat kedvelik. Melyek nem túl megterhelők, ügyesen kifejtenek egy gondolatot, de csak egyet, nem többet és még a stílus is jó, plusz pont, ha lehet rajta röhögni. Ennyi fér bele napközben két unalmas munkafolyamat közé, vagy otthon délután egy párperces szünetbe. Én meg rendszeresen szembe megyek ezzel és borzalmasan sokat írok. Pedig a statisztika szerint a népszerű bejegyzések rendszerint mind rövidek.

Ha belegondolsz, ez a Facebook sikerének is a titka. Két kattintás és mindenki tudja, milyen egzotikus helyen vagy. Esetleg írsz mellé egy mondatot. Három kattintás és mindenki tudja, mit eszel. Dőlnek a lájkok. A hétköznapi életben bőven elég ennyi interakció. Kevés embernek van ideje/energiája/kedve hosszabb fejtegetéseket olvasni.

De azért itt is – mármint a meglepően népszerű amerikai írásoknál is – voltak kijózanító elemek. Hogy ne bízzam el magamat túlságosan.

Péntek este került ki a Page környéki csavargással kapcsolatos írás. Nem volt se jobb, se rosszabb a korábbiaknál. Mégis, a korábbi olvasottsághoz képest már csak 75%-os értéket tudott elérni. Mert péntek este volt. Nekem ez azt jelenti, hogy elsősorban nem azért jönnek ide olvasni az emberek, mert annyira érdeklik őket az írások, hanem azért, mert úgy általában valahogy el kell tölteni az időt és ezek az írások erre már elég jók. De ha van más, akkor az nyer.

Jelzem, ez teljesen rendben van. Éljétek az életeteket, bulizzatok, csavarogjatok, ezeket a dolgokat senki nem fogja megtenni helyettetek.

Ami miatt egyáltalán ez a bejegyzés megszületett, az az, hogy magamban helyretegyem a dolgokat. Nekem ezek az írások fontosak, talán a családtagoknak is, de nem árt tudatosítani, hogy mindenki más csak best effort alapon olvas. Azaz ha éppen nincs jobb dolga, akkor ezt választja.

Tulajdonképpen ez sem rossz.

Magában beszél

Vasárnap délután kiültem a teraszra olvasgatni. Ez most a pihenés ideje.

Arra kaptam fel a fejemet, hogy az erdőszéli úton egy fiatalember sétál egy gyönyörű nagy skót juhász kutyával. És egy sztorit mesél neki, lendületesen.

Na most tisztában vagyok vele, hogy az emberek néha szoktak a kutyájukhoz beszélni. De nem ilyen körmondatokkal, nem ilyen átéléssel.
Gyorsan körbe is néztem, de nem volt ott rajtuk kívül senki.

Tíz évvel ezelőtt biztosan azt hittem volna, hogy hoppás, azaz szelíd elmeroggyant. De ma már más világ van: egy kicsit jobban koncentráltam és rögtön meg is láttam a fülében a fülhallgatót.

Eh…

Tudom, azt mondják az okos írások, hogy a frusztációk emlegetése, neadjisten összegyűjtése gyakorlatilag csak fokozza ezeket, a legjobb az egészet nagyon gyorsan elengedni, de ez nekem most nem megy. Én elengedném, csak hát a velem történt dolgok nem engednek el engem.

Február közepe óta gyakorlatilag az amerikai útra történő felkészülés túráztatta az idegrendszeremet. Utána pedig maga az amerikai út.
Visszajöttünk.
Pihenhettem volna, de még aznap – vasárnap – tönkrement a váltó az autóban. Trailer, vagy vontatás… végül benyomott kuplunggal elvontatták. Tíz napig nem volt kocsi, aztán 150 rongy.
Nem mintha tudtam volna kezdeni vele bármit is, kedden elkapott minden náthák öreganyja. Szószerint szűköltem, nyüszítettem. Nem is aludtam a hálószobában, lecuccoltam a nappaliba, alvás helyett zenét hallgattam, hol izzadtam, hol a hideg rázott. Szar volt. Kétségbeesésemben megpróbáltam egy kalapkúrát is, pár üveg bor, pár szivar. Nem jött be. Segíteni nem segített, viszont utána napokig másnapos voltam.
Nyilván az sem dobta fel a kedvemet, hogy ezen a héten kellett volna felkészülnöm a következő heti tanfolyamra. Vasárnap délelőtt szedtem össze magam annyira, hogy elkezdjem felmondani az első modult, de többször csak a fejem vertem a falba. Fogalmazásgátló. Az. Egyszerűen képtelen voltam elmondani azokat a gondolatokat, amelyek a fejemben voltak. Arról nem is beszélve, hogy sokszor nem is volt a fejemben semmi. Nem érkezett meg időben. Kész. Ekkora buktát még nem látott a világ, mint a jövő heti oktatás.
Aztán addig erőlködtem, erőltettem, míg estére végigmondtam az első modult. A végére néha már egészen folyékonyan. Hétfőn három modult kell leadnom, plusz három laborgyakorlat. Majd lesz valahogy.
Végülis lett. Az erőltetés meghozta a gyümölcsét, élesben viszonylag simán mentek a dolgok. Délutánonként, éjszakánként pedig felkészültem a következő napra.
Így telt a hét. Napi 6-8 kávéval.

A nátha látszólag elment, de csak látszólag. Beszélni már tudtam, de a hidegrázások maradtak, a fizikai gyengeség is. Próbáltam néha mozogni egy kicsit, lengettem azt a kettlebellt, de borzalmas értékeket mutatott az óra. (Pulzus a plafonon, terhelés bőven a kritikuson felül.)

Aztán még az oktatás alatt elkövettünk egy súlyos hibát, beengedtük a kéményseprót a lakásba. (Nej maradt itthon, ő engedte be, de közös döntés volt.) Nos, a seprők éltek (visszaéltek?) a lehetőséggel, hogy egy viszonylag tapasztalatlan nővel állnak szemben, rávertek mindent. Hogy nem szellőzik az a fürdőszoba, ahol a cirkó van, vágjunk a külső falba egy lyukat.
– Nem mutattad meg azt a két szellőzőrácsot, ami jelenleg is van?
– Nem. Nem tudtam róla.
– Fasza. A seprők meg úgy látszik nem vették észre.
Aztán kitalálták, hogy reteszeljük össze a cirkót a konyhai szagelszívóval. Az, hogy két fal is van köztük, két ajtóval, nem zavarta őket.

Nem vagyok teljesen műveletlen. Egyfelől utánaolvastam, másfelől hat évig dolgoztam kéménysepréssel is foglalkozó távfűtő cégnél. Az van, hogy a belső teret – függetlenül a belső ajtók állapotától – nem légtömör zárásúnak kell tekinteni. Azaz hiába vannak ajtók, a seprők úgy tekintenek rájuk, mintha nem lennének, így meg ugye adódik, hogy a szagelszivó bizonyos esetekben beszívhatja a konyhába a szénmonoxidot.

Az persze megint nem zavarta őket, hogy ez a rendszer kilenc éve működik (kétévente ellenőrzéssel) és soha nem történt ilyesmi. Ráadásul szerencsétlen Nejjel alá is íratták az egészet, szóval most van 30 napom, hogy mindezt rendberakjam.

Hullafáradtan. Szétziláltan. Náthásan. Úgy, hogy áprilisban kell végigpörgetnünk egy meglehetősen cifra migrációt, mert máskor nincs időnk rá.

Nagyon megviselt az eset. Még az esemény után egy héttel is azt álmodtam, hogy fekete ruhás élősködők tapadnak rám, nyakam köré tekerik a keféjüket és szívják a véremet.

Ja, hogy miért? Még ha sikerül is elismertetnem velük a két szellőzőrácsot, a reteszelés kábé 150e forint, kell hozzá gázterv, szellőzőterv, villanyszerelő, gázszerelő, belsőépítész, gépészmérnök, meg egy csomó hivatali rohangálás. Arról nem is beszélve, hogy a gyakorlat azt mutatja, a nyomorult Főkefének semmi nem jó. A neten találtam írásokat, volt olyan, akinek sehogyan sem fogadták el a megoldását, végül kínjában leszerelte a szagelszívót és befalazta a nyílást, de azt sem fogadták el, mert ami be van falazva, azt újra ki is lehet bontani.

Végül osztottunk, szoroztunk és abban maradtunk, hogy a reteszelés – még ha meg is tudnánk elfogadhatóan csinálni – csak időhúzás lenne. A cirkó jelenleg 9 éves, ezek a rendszerek 10-15 évre lettek méretezve, azaz pár éven belül valószínűleg úgyis cserélni kellene. Jelenleg viszont már csak kondenzációs kazánra lehet váltani. Ami persze együtt jár a kémény újrabélelésével is. (Igen, ez az a pont, ahol a kéményseprők érdekeltek a buliban. Minél több emberre szállnak rá, annál több lesz a munkájuk, a ceruzájuk meg nem fog vékonyan.) A kéménybélelés 250e forint, a kondenzációs kazán 200e, az egyéb költségekkel simán meglesz az 500e, ha nem több. Csak úgy. Tekintve, hogy már az amerikai út is a nyugdíjtakarékosságból ment, ugye a kazán sem volt idénre betervezve, azaz ugyanahhoz fogunk nyúlni, hát, lehet nyugdíjasként már a farhát is luxus lesz.

Az viszont biztos, hogy ha nekiállnak 30 nap múlva pampogni, nagyon fogok ordítani. Hogy cseréljen nekik kazánt fűtési időszakon belül a Gobbi Hilda. Egyáltalán, jó ha árajánlatot fogunk addig kapni.

Közben jött a hír Egerből, hogy anyámnál rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak. Még megijedni sem volt időnk, gyorsan megműtötték. A beavatkozás sikerült… de az életminősége… nem irigylem.

Aztán persze értesítettek, hogy a kocsit két hét múlva műszakiztatni kell, a náthám frankón visszaújult (már csak ez utóbbitól is képes lennék kiirtani az emberiséget), a kocsi pár hónapig hányásszagú lesz az eltört borosüveg miatt, az emeleti fürdőszobában egy új középhegység kezd kiemelkedni, valószínűleg csőrepedés, azaz kell hozzá burkoló és egy vízvezetékes is, csak hát manapság két mestert összeszervezni, jó kihívás, be fog nézni kábé egy hét fürdőszobanélküliség és még optimista is voltam, majd ha valahogy túlélem az áprilisi Exchange migrációt, utána már indulnak a túráink, de egyelőre a hátam közepére kivánok minden utazásszervezést és parázok minden aktivitástól, szóval köszönöm, jól vagyok. A kert már nem is ordít, hanem sikoltozik a tavaszeleji munkákért, de tehetetlen vagyok, az Elmü/Émász meg tegnap gyakta le brutálisan a hársfáimat, a lemetélt karvastagságú ágakat hanyag elegenciával ráhajigálták a pergolára és a lugasra, gőzöm sincs, hogyan szedem le, de le kell, mert bármikor a fejünkre szakadhat az egész.

Egy kicsit… csak egy kicsit… engedjenek már el. Utána üthetnek tovább, nem érdekel… csak legyen már pár nap szünet.

Egyszerű bevásárlás

Utálom. Utálom a nyomulást a tömegben, utálom a hosszú sorbanállásokat a bevásárlóközpontban, utálok bepakolni a kocsiba, utálok otthon becuccolni, utálok elpakolni.
Ennél jobban csak azt utálom, amikor a parkolóban rámtapad valami agresszív kéregető és – kihasználva, hogy nem tudok arrébb menni – folyamatosan nyomja a betanult szövegét.

Mint ma. Kitoltam a kocsit, pakolnék, amikor megjelent egy normálisan öltözött, harmincas hapsi. Először nem is értettem. Kéregető? Ez?
– Jajjaj, három napja nem ettem, aggyonmá, aggyonmá – kezdett rá.
– Hagyjon békén. Szar kedvem van – vágtam oda. (Na ja, nem sokkal korábban konstatáltam, hogy visszaújúlt a náthám.)
– Három napja, nem is ittam, aggyonmá, aggyonmá – folytatta, mintha nem is mondtam volna semmit.
– Takarodjon már a büdös picsába! – ordítottam rá. Tényleg elegem lett belőle.
Erre fel nekiállt önérzeteskedni.
– Nem értem! Miért ilyen bunkók egyből az emberek? Elég lett volna annyi is, hogy ‘nem adok’!
Ekkor én néztem nagy szemekkel.
– Hát pont ezt mondtam elsőre!
– De nem!
– Na, most takarodsz tényleg a büdös picsába!

Erre elment, de végig morgott. Hogy milyen bunkók az emberek.

Nekem pedig hazafelé eltört egy borosüveg a kocsiban, az egész kifolyt részben a szatyorba, részben a csomagtartóba, így végül sikerült elérni, hogy bortócsák lettek az előszobában, a nappaliban, a borhűtőben, na meg a csomagtartóban, a szerszámtartóban és a pótkeréktartóban is. Fél óráig csak fókáztam és messze nem sikerült mindent kipucolnom.
Kész szerencse, hogy a kiújult náthám miatt egyáltalán nem érzek szagokat.

Isten tervez, ember végez

Három hét óta az első nap, amikor a magam ura vagyok. Ráadásul kellemesen tavaszias az idő.

Meg kell becsülni, mert hétfőn indul megint a daráló.

Szépen elterveztem. Felkelek. Főzök egy akó teát. Kiülök a teraszra egy könnyű reggeli szivarral. Aztán bringázok egy nagyot. Délután meg majd csak lesz valahogy. Például kertészkedem.

Ehhez képest kora reggel, amikor még félig vakon botorkáltam ki a konyhába, rögtön valahogy egy fröccsöt kevert ki a kezem, majd a reggelihez még egyet, meg még egyet, utána úgy gondoltam, hogy durva képmutatás lenne itt már egy kávé, szóval megint fröccs, később pedig hagytam a francba a szódát. Meg a kerékpárt. Meg a kertészkedést.

Aztán ebéd után ledőltem szunyókálni a kanapéra… és már reggel is lett. Azt írta az internet, hogy szombaton egy órával kevesebbet alszunk. Már aki.

Just for recording. A család nőtagjai futóversenyre mentek a Balatonhoz. Nem nézőnek.
Oké, az utóbbi évben történtek változások. De valahol még bennem él az az egy évvel ezelőtti ember, aki most hitetlenkedve csóválja a fejét.

Új borotva jól borotvál. Már ha.

Rögtön az elején hazudtam, mert valójában szakállnyíró.

Múlt héten nem csak az autó krepált be, hanem a szakállnyíróm is. Tekintve, hogy Amerikában sem borotválkoztam, hamarosan viszont tanfolyamot viszek, valamit kezdeni kellett az ábrázatommal.
Lebringáztam a Mediamarktba. Már otthon kinéztem a pácienst.

Valójában az fogott meg benne, hogy adtak hozzá egy vaddisznósörtéből készült szakállfésűt is. Ekkora szakállam sosem volt és sosem lesz, de akkor is, egy vaddisznófésű az olyan… rokon lélek.

Otthon kicsomagoltam. Oké. Szép. Barna. Fényes. Vannak rajta nyomógombok. Megnyomtam egyet. Berregett. Oké, fel van töltve. Nézzük ezt a másik gombot. Hátrahőköltem. Mint egy Aliennél, a borotva feje kettényílt és kicsúszott belőle egy teleszkópos, kisebb borotva. Asztakurva. Ezmiez? (A gépkönyv szerint ezzel lehet precíz vonalat vágni. Ügy legyen.) A harmadik gombra már kifejezetten kíváncsian tekintettem. Megnyomtam. Erre felrobbant a borotva feje.
Amikor magamhoz tértem, rémülten néztem szét a nappaliban. Igen, szétrepültek bizonyos alkatrészek. Mennyi? Hát, nem egy. Hová? A fene tudja.
Az elkövetkező félórában négykézlábra ereszkedve porszívóztam át a nappalit az orrommal. Megtaláltam. Valamit. Valamennyit.
Nagyjából össze is raktam.

Oké. Ebéd után kipróbálom.

Kipróbáltam. Háát… Rohadt hangos volt. Ijesztően hangos. A vágása pedig… vagy nem vágott semmit, vagy ha nagyon rányomtam, akkor tépte kifelé a szőrszálakat. Fájt. Nagyon.
Mi a szart csináljak vele? Ott álltam egy szál farokban a fürdőszobában (igen, mert bortválkozás után egyből zuhany jön, hogy lemossam magamról a szőrszálakat) és éreztem, hogy valami nem klappol, de mi nem? Még az is megfordult a fejemben, hogy így, ahogy van visszaviszem. (Na jó, előtte azért felöltözök.) Mert oké, hogy ott történhetett valami, amikor szanaszét repült a feje, de ennek nem így kellett volna lennie. Még a gépkönyv is azt írta (Igen, elolvastam. Később.), hogy ha tisztítani akarjuk, akkor nyomjuk meg a gombot, pucoljuk ki, majd szereljük össze. Szó sem volt arról, hogy vadásszuk össze a szanaszét repült alkatrészeket a szőnyegről. Aztán szerencsére megtaláltam Nej hős szemöldökcsipeszét, majd észrevettem, hogy mintha ez a picike rugó nem csak annyit feszítene, amennyit feszít, hanem lehet, hogy még be kell gyömöszölni alá két másik alkatrészt, ezt a csipesszel meg is csináltam, sóhaj, bepattintottam a dobozt. Remélhetőleg soha többet nem kell kinyitnom.

És úgy is történt. Duruzsolt a kis nyíró, vágta-trimmelte a szakállat. Lesznek még szép perceink.

Az az idősebb úr

A csukló mellett ülve zötyögtem hazafelé a buszon. (Hja, még mindig nincs autó.) Tőlem nem messze egy harmincas nő üldögélt és gyakorlatilag folyamatosan beszélgetett mobiltelefonon valakivel. Lendületesen, hangosan, ahogy már csak szoktak az emberek.
Aztán elindult az ajtó felé. A busz viszont pont ekkor vett be egy kanyart. Lendületesen, ahogy ezt a kanyart szokták.
A nő elvesztette az egyensúlyát és bár eleinte nem hitte el, de végül rámzuhant. Mondjuk, sokat segített volna a helyzeten, ha egy pillanatra zsebrevágja a telefonját és megkapaszkodik, de akkor félbe kellett volna szakítania a beszélgetést.
– Igen, képzeld el! – kacarászta a telefonba – Ráestem egy emberre!
Aztán próbált felállni, a de a kanyar még tartott, kapaszkodni meg nem tudott, így jókat elröhögcséltek a barátnőjével azon, hogy még mindig egy ismeretlen pacákon fekszik. Majd helyreállt a béke, meg az egyensúly, a nő is elrugaszkodott tőlem, még hallottam, ahogy az ajtó felé közeledve közölte a partnerével, miszerint ‘igen, egy ilyen idősebb úr volt… ‘.

Azt hiszem, találkoztam egy igazán kitartó, makacs telefonbloggerrel.

Tavaszi hangok

Kora reggel mentem megetetni, megitatni a macskákat a teraszon. Jó mélyet lélegeztem a friss, tavaszi levegőből. Ha leszámítom a lassan normálissá váló szélvihart, megint szép napunk lesz. Az erdő szélét már kezdi bearanyozni a nap, a madarak pedig lelőhetetlenül csivitelnek, zsibolyognak. Meg nyikorognak.
– Nyikorognak? – gondoltam bele jobban, miután bejöttem. Ilyen madár eddig nem volt.
Ráadásul nem is halkan nyikorgott. A bezárt ajtó mellett is behallatszott. Ahogy tempósan, azonos ritmusban nyikkantott egyet-egyet.
– Gyanús nekem ez a madár.

Kimentem. Füleltem. Nos, nem madár volt.
Tavaly le lett cserélve a terasz árnyékolóernyője egy motoros változatra. Erre szereltettem egy rázkódásérzékelőt is, mely erősebb szélben automatikusan feltekerteti az egészet.
Nos, ez az érzékelő állt rá egyfajta folyamatos pittyegésre.
Oké, csavarhúzó. Nézzük meg, mi a baja.
Nem hiszed el.
Valahogy beletekergett egy poloska a dobozba, majd megdöglött. Ezzel rövidrezárta az elemet. Belemászott! Érted? Egy olyannyira zárt műanyag dobozba, melyet csavarhúzóval is alig tudtam szétfeszegetni. Nyeltem egyet, majd alaposan kipucoltam a berendezést.
Azóta egy madárral kevesebb dalol a teraszon.

Miért?

Mivel az összes szivargyújtóm eltömődött, a fogorvostól kapott idegölő tűm meg elgörbült, gondoltam, elmegyek egy fogorvos boltba és veszek egy marékkal. Kerestem is egyet a neten. Oké, felírtam a címet, ma úgyis arra lesz dolgom, beugrok.
Aha.
A weboldal alján közölték, hogy csak online megrendelt árut lehet átvenni. Hát, jó. Valószínűleg valami pár négyzetméteres lyuk, a raktár meg kint van Rákosfészkesfenén. Kitúrtam a tűket. (Nem volt könnyű dolog, hiszen nem ismertem a hivatalos nevet, a webshop menürendszere meg… csillog, villog… csak éppen használhatatlan.) Beraktam a kosárba. Egy tucat tű, filléres tétel. Irány a pénztár.
Aha.
Jelentkezzek be. Miért? Miért nem lehet account létrehozása nélkül vásárolni? Na jó. Emailcím, telefonszám, ezek akár kellhetnek is, de account? Aztán a végén ott van, hogy hozzájárulok-e ahhoz, hogy az adataimat tárolják és felhasználják? Hát, kurvára nem járulok hozzá, de enélkül nem enged vásárolni. Pedig én csak be akartam lépni fizikailag egy boltba, vásárolni egy marék izét. Rohadjatok meg. Beleegyeztem. Szállítás. Szállítási cím megadása. Kötelező. Mi a fészkes fenéért? Amikor én az átvevő helyen akarom átvenni? Tudjátok, mikor adom meg a valódi címemet. Megint bekérték a telefonszámomat. Hátha más, mint amit használok. A lábméretem esetleg nem kéne?
Beugrani persze ma már nem tudok érte. Majd csak akkor, ha értesítenek, hogy feldolgozták a megrendelést.

Ez valami elképesztő. Értem én, hogy manapság mindenki adatbázist akar építeni, de ennyire erőszakosan azért nem kéne. Ha nem olyan termékről lenne szó, melyet fogalmam sincs, honnan máshonnan tudnék beszerezni, egy perc után hagytam volna ott ezt az oldalt.

[Update #1]

Nos, eltelt egy hét és nem kaptam semmi reakciót arról, hogy mehetek átvenni a cuccot. Lehet, hogy kevésbé provokatív felhasználónevet kellett volna megadnom?

[Update #2]

Aztán egyszer kaptam egy levelet. Hogy köszönjük a vásárlást és kérjük, értékelje a tapasztalatait. Hirtelen nem is tudtam, mihez nyúljak. Tapasztalatok? Csupa negatív. Felesleges adminisztráció. Semmi értesítés, hogy az áru átvehető. Hol lehet még elrontani egy webboltban a vásárlást?
Hamarosan erre is megkaptam a választ. Elmentem az átvételi pontra. Ahol szóvá tették, hogy a ‘Menjetek A Fenébe’ név nem megfelelő.
– Nem örülünk neki.
– Én sem örülök neki, hogy ezt kellett megadnom.
– Adjon már meg valami valós nevet. Bármi lehet. Anélkül nem tudunk számlázni.
– Nem kell számla.
– Mi viszont név nélkül nem tudjuk kivételezni a raktárból.
– Akkor így jártunk.

Nem hiszem el, hogy egy tucatnyi tűt, olyan 4e forint értékben, csak úgy lehet megvásárolni, ha az összes személyes adatomat megadom.

PS.
Ugyanezen ügyből kifolyólag rendeltem egy másik boltban szembe csippenthető nagyítót. Három hétig elfelejtették közölni, hogy megjött és átvehetem. Aztán Amerikában kaptam egy levelet, hogy meddig tartsák még az árut, mikor megyek érte. Kicsit lassan halad ez a projekt.

Nem igazság

Nem tudom, de szerintem nem érdemeltem meg.

Pokolian szarul vagyok.

Tornádóként tör föl a fejemből a takony, két napja, megállíthatatlanul. Az orrfújások uniszónóját csak a tüsszentések üstdobja töri meg. Gyakorlatilag másfél óránként dőlök le aludni, másfél órákra, mint a kutyák, azzal a különbséggel, hogy a kutyák nem isznak meg fél liter bort alvás előtt. Nekem kell, mert már annyira fáj a derekam, hogy másként nem tudnék feküdni.

Valami elképesztően nyomorult állapot. Az külön hab a tortán, hogy a fogam is begyulladt. Mindez egy háromnapos hosszú hétvégén, amikor végre megjött a tavasz. Az amerikai tragikus időjárás után, az itthoni keserves időjárás után végre lehetett volna a kertben szuttyogni, téli vastag ruha nélkül bringázgatni, lugasba kiülni, szivarozgatva blogot írni. Na, ez mind ment a levesbe. Az egyedüli életcélom az, hogy megmakkanás nélkül túléljem ezt a 3-4 napot, amíg ez a szar kínoz. Jövő héten meg már meló. Ezerrel. Pedig még a bőröndök is csak le vannak szórva a nappaliba, lassan egy hete.