– Hallasz?
– Nem igazán. Te hallassz?
– Alig. És most hallassz?
– Most jobb. És te hallassz?
– Még mindig nem. Menjél arrébb!
– Oké. Most hallassz?
– Sokkal rosszabbul. Menj vissza!
– Visszajöttem. De már megint nem hallak.
– És most hallassz?
– Egy kicsit jobb. És te hallassz?
– Vacakul, de valami már van.
– Oké, hogy vagy?
– Szarul. És te?
– Szintén.
– Akkor szia!
– Szia!
– Holnap is hívlak!
– Oké!

Naná, mikor romoljon el a klíma az autóban, mint amikor gatyaleolvasztó meleg van, mellette pedig oktatok, azaz egész héten esélyem sincs rá, hogy magánéletem legyen. Igaz, így nosztalgiázhatok egy kicsit: visszaemlékezhetek arra az időre, amikor a pusztán a rozsda által összetartott huszonéves Ladámmal róttam a kilométereket Veszprém és a Bakony között, természetesen autóklímát még hírből sem ismerve. Nagyjából ez volt most is. Délután beültem az addig napon álló autómba, letekertem az ablakot, persze hiába, hiszen a körúton araszolva menetszél az nincs, büdös viszont annál inkább, de csak azért is letekertem, már csak a nosztalgia miatt is, aztán mereven magam elé nézve igyekeztem nem észrevenni a lámpáknál a szomszéd autókból jövő értetlen nézéseket, hogy ki az, aki ennyire csutkáig tekert hangerőn hallgatja a SOAD-ot.

Nem, ne ijedj meg. Nem fogok szivarológiába bonyolodni.

A helyzet az, hogy a szivar rendkívül bonyolult, ennek következtében rendkívül kifinomult élvezeti termék. Éppen eleget foglalkoztam a borok megismerésével ahhoz, hogy elmondhassam, a borászat, a borászati technikák, a borok élvezetének tanulással történő fokozása mind-mind a fasorban sincs a szivarok világához képest. Jó szivart sokkal bonyolultabb és sokkal nehezebb gyártani, mint jó bort. A szivar élvezetét nehezebb megtanulni, mint a borét és kihozni a szivarból a maximumot ugyanúgy igényli a technológia ismeretét, az egyes fajták, kombinációk lexikális tudását és az ízérzékelés hosszas gyakorlással történő finomítását.
Azaz ha egyszer elkezdek beszélni a szivarokról, akkor órákig le sem lehet lőni.
Szerencsére tisztában vagyok vele, hogy ez elenyészően kevés embert érdekel, így nem teszem.
De lennétek ott egyszer, amikor a szivaros haveri körrel félrevonulunk valami vidéki rezidenciára és napokon keresztül csak szivarokról beszélgetünk. (Na meg eszünk, iszunk, pöfékelünk.)
Soha nem unjuk meg a témát.

Szóval most nem erről lesz szó. Hanem leginkább erről a lábszagú országról, ahol élünk.

Ugye a dohánykereskedelmet átalakították, létrejöttek ezek a Nemzeti Lóf@szok. Ezzel párhuzamosan minden más dohánykereskedelmi lehetőség megszűnt, köztük a szivarkereskedelmi láncok is. Ma Magyarországon nincs szivar szaküzlet. A Nemzeti Baromságokban pipadohány ímmel-ámmal még van, szivar – pontosabban szivarnak nevezhető dohánytermék – az nincs. Szivarkából is csak az a méregdrága szemét, a Moods.

A történet lényege az volt ugye, hogy néhány NER Seggfejt helyzetbe hoztak, kapjanak monopóliumot és majd boldogok lesznek. Más meg nem számított.

Két héttel ezelőtt kifogytam a társasági szivarkákból (Mehari’s). Ezek nem igazán szivarok, inkább csak pótlékok, de sörözgetéshez, borozgatáshoz még jók. Körbejártam nyolc, közeli Nemzeti Lószart, egyikben sem volt. Amikor rákérdeztem, miért nincs, azt mondták, nincs rá kereslet. Egy volt csak, aki felvetette, hogy ha becsszóra megígérem, hogy értemegyek, akkor rendel.

Fél évvel ezelőtt besétáltam az ország legpatinásabb szivar szaküzletébe, a Kempinski Cigartower boltjába. Jónevú üzlet, a lánc tulajdonosa ismert NER Lovag, ha valahol lesz szivar, akkor itt biztosan. Pusztán csak meg akartam kérdezni két középkategóriás szivar árát. Az eladó a vállát vonogatta. Igen, ismeri a szivarokat, de Magyarországon reménytelen. A Nagy Magyar Szocialista Dohánybeszerző Vállalat nem foglalkozik szivarokkal, konkrétan leszarja a vonulatot. Nincs. Még ár sem.

Mondhatnád, hogy valahol ez sem rossz, védjük a hazai termelést.
Mit?!
Itthon minimális szivartermelés van. Szerencsére. Mert ami van, az annyira borzalmasan trágya termék, hogy simán fel lehetne venni a genfi konvencióba kínzóeszközként.

Szóval ez van. A hazai gyártás borzalmas, aki pedig – egyedül – importálhatna szivarokat, az nem teszi.
Ilyen az, amikor az állam belenyúl a piacba.

Persze a helyzet nem teljesen reménytelen. Elvégre 2018-at írunk és EU tagország vagyunk. Ha nem megy máshogyan, megoldjuk magunk.

Gondolta Móricka.

A szivar – mint minden dohányáru – jövedéki termék, azaz szigorú szabályok vonatkoznak rá. Itt pedig, a tízmillió házmester országában, még túl is lihegjük a szabályozást.

Próbálj meg szivart külföldről beszerezni! Kezdjük az online vásárlással, mert azzal fogunk a leghamarabb végezni. Tilos. Egyedül a Nagy Magyar Szocialista Dohánybeszerző Vállalat teheti meg. Aki nem teszi.

Mi marad?

Fogod magad és kiutazol. Személyesen viszonylag elfogadható mennyiségű szivart hozhatsz be, nyilván csak saját használatra. Szivar méretű szivarból konkrétan 100 szálat. Ez azért nem rossz. A szivarkedvelők számára a szivar ünnepi esemény, maximum heti kettő fogy, azaz egy ilyen akcióval beszerezhető az éves adag. (Persze ez sem ennyire egyszerű, vannak ún. hétköznapi szivarok, melyeknek a mérete a normál szivar és a szivarka között van, ilyenekből nálam elmegy napi 3-4, miközben behozatal szempontjából ezek már szivarnak számítanak.)
Hová menjünk? Budapest környékieknek adja magát, hogy kiugranak Párkányba, ahol a főtéren van egy szivar szaküzlet, jónak mondható választékkal. Az árak? Hát, ott sem hülyék élnek, pontosan ismerik a magyar helyzetet és szégyentelenül áraznak. De legalább van.
Nyugat-Magyarországról szóba jöhet még Bécs, de Ausztria szivarok tekintetében kifejezetten drága ország.

Én a magam részéről bátrabb vagyok, rendszeresen – évente kétszer-háromszor – kiugrok fapadossal Dél-Olaszországba. A repülőjegy olcsó, a szállás szintén, az egész egy kaland és a kedvenc hétköznapi szivarom, a Toscano minden dohányboltban kapható.

Fura egy világ, nem?

Aztán van még egy szürke lehetőség. Pontosabban nem szürke, mert inkább fekete, de amikor lehetetlen helyzetbe szorítják az embert, akkor egy idő után csak kitör belőle a kapjátokbenemleszekszabálykövető mentalitás.
Arról van szó, hogy ha ajándékba kapsz szivarokat, akkor azokat megkaphatod postán is. Azaz ha le tudod focizni egy online bolttal, hogy küldjék úgy a szivart, hogy a feladó ránézésre valami rokonod legyen és a csomagban minden arra utaljon, hogy ajándékként kapod, akkor van esélyed.
Nem, nem kapod meg gond nélkül. De esélyed van.
Kezdjük ott, hogy maximum 10 szál szivart kaphatsz ilyen módon, összességében – azaz fuvarköltséggel együtt – max €45 értékben. A fuvarköltség olyan €20, azaz ha utánaszámolsz, ez egy borzalmasan rossz üzlet. A 2,5 eurós szivarok abszolút a kategória legalját jelentik, ráadásul 4,5 euróért kapod meg őket. De legalább vannak. Míg az országban ugye nem.
Persze egyáltalán nem biztos, hogy megkapod. Ahhoz ugyanis, hogy egy bolt belemenjen egy ilyen stiklibe, meg kell bíznod benne. Ne tudd meg, hány üzlet él vissza a lehetőséggel. Tudsz reklamálni? Nem. Átutalod a pénzt és nem kapsz semmit. Ez van.

Tegyük fel, elküldik. Nem, még ne örülj. Ekkor jön a magyar vám, pontosabban a Posta vám. A csomagot átvilágítják, kiszűrik, hogy szivar van benne. Küldenek egy vámáru nyilatkozatot. Egy hónap után. Addig a szivar csak úgy álldogál valahol. Kitöltöd, visszaküldöd, jelzed benne, hogy vámmentes. Jó két hét múlva meg is kapod. Azaz a szivar utazott két hetet, majd a Posta vám még ült rajta 6 hetet. A feladó ugyan igyekszik gondosan csomagolni, hogy a szivarok kibírják a két hetet, de két hónap átmeneti időre már nem készültek.
Ja, hogy ez miért baj? A szivar érzékeny jószág. Ha nem a megfelelő hőmérséklet-tartományban, illetve páratartalom-tartományban tárolják, akkor meglepő gyorsasággal tönkremegy. Nekem itthon kifejezetten minőségi tárolóim – humidorjaim – vannak, melyek biztosítják a megfelelő értékeket. A Posta raktára nem biztosítja ezeket az értékeket. Márpedig ha egy szivar kiszárad, akkor abból soha a büdös életben nem lesz jó szivar. A folyamat nem visszafordítható. A szivar elveszti az ízét, a füst csíp, mar, egyáltalán nem kellemes.

Éljen a magyar posta.

Nyilván itt is lehet variálni. Hiszen a végtelen lehetőségek világában élünk. Vannak olyan boltok, amelyek benne vannak a buliban és hajlandók nem a magyar postával küldeni a csomagot. Drága? Mint a nyavalya. De gondolom már levetted, hogy itt nem a pénzről van szó, hanem arról, hogy hozzájussál ahhoz a nyomorult szivarhoz.

Vedd észre, hogy mennyire markánsan kijön, mennyire káros, amikor az állam monopolizál egy piacot. Aki helyzetbe kerül, egyszerűen nem foglalkozik azzal, hogyan lehetne sikeresebb, hogyan lehetne ügyesebb. Mi itt – jobb híján – véres verítékkel, csaló gazemberekkel körbevéve, jogszabályokat megkerülve, vállalva a lebukás kockázatát, az áru elkobzását, a mindenféle retorziókat, küzdünk azért, hogy összességében a piaci ár két-háromszorosáért megkapjuk a szivarunkat, nos, mi sokkal boldogabbak lennénk, ha ki tudnánk hagyni ezt az egészet, ha a Szocialista Dohánybeszerző ténylegesen tenné a dolgát és elfogadható áron, legálisan tudnánk hozzájutni a füstölnivalóinkhoz.

Az altenatív szolgáltatók gyorsak (1 hét), a vámmal nem szoktak vacakolni – ha igen, akkor is lemegy az egész 1 hét alatt – szóval van esély rá, hogy jó állapotban kapod meg a szivarokat.

Már ha megkapod.

Légy oly kedves, üljél, le, kapaszkodj meg a karfában. A történet csak most kezd groteszkké válni.

Magyarországon vannak szivaros fórumok. Nyilván, akiknek közös az érdeklődési körük, szeretnek egymással kommunikálni. Ha alaposan elolvastad az eddigieket, sejtheted, hogy ezen fórumok témája leginkább az, hogyan juthatunk szivarhoz. Azaz említésre kerülnek a különböző online boltok: melyik átverős, melyik korrekt. Eddig normális a dolog.
Csakhogy a Nagy Magyar Szocialista Dohánybeszerző Vállalat fizetett alkalmazottai szintén olvassák a fórumokat és lecsapnak. Igen, annak a cégnek, amelyik nem hajlandó szivarokat importálni, arra bőven van energiája, hogy a magáncélú, magán importot a gyökereinél elfojtsa.
Nagyjából itt van az a pont, amikor sztorizhatnék is, de jogos önvédelemből nem teszem. Maradjunk annyiban, hogy néhányan – teljesen ártatlanul – nagyon hirtelen, nagyon befolyásos emberek célkeresztjébe kerültünk és ez nem volt jó. Az eset után csináltunk magunknak egy zártkörű listát, a személyes találkozókat pedig kizárólag vidéken, isten háta mögötti udvarházakban rendeztük meg. Mint Ságvári a budai hegyekben.

Komolyan mondom, ebben az országban szivart beszerezni illegálisabb, mint marijuánát.

Mondok mást. Volt egy német weboldal, ahonnan közepes áron lehetett szivart rendelni, nem a postán keresztül. Ennek az oldalnak a neve túl sokszor szerepelt a fórumokban, aztán egyszer csak az történt, hogy amikor ki akartam csekkolni a vásárlással, az oldal közölte, hogy Magyarországra tilos dohányárut szállítania. Gondolom, az egyik NER Gazember átszólt a másik NER Gazembernek, hogy te, haver, írjál már az ország nevében ennek a cégnek egy dörgedelmes levelet. A cég meg beijedt.

Nos, ez van. Abba is hagyom, mert a végén még azt hinnéd, hogy panaszkodom. Pedig ádehogy. Ez egy tökéletes ország. Hiszen a többség is arra szavazott, hogy itt minden rendben van.

– Hagymásan sütött hús
– Dolma
– Görög joghurt

Vannak pillanatok, amikor a nem hívő embereket is eltalálják istenes gondolatok. Például főzés közben elfogy a papírtörlő, én pedig lábujjhegyre állok, lekapok a szekrény tetejéről egy új tekercset és felsóhajtok: Istenem, de jó, hogy ilyen magasnak teremtettél.

Egy igazi, hibátlan geek poén.
Kiváncsi vagyok, hány ember érti. :)

Ebben a bejegyzésben nem csak az a nagy dolog, hogy ennyi bor után egyáltalán képes vagyok még gépelni, hanem az is, és legfőképpen az, hogy megvolt a Sparhelt Party és remekül sikerült.

Elmentem a fatelepre.

– Jó napot kívánok!
– Jó napot!
– Egy olyan nagydarab, görcsös tuskót keresek, favágási célból.
– Most nincs olyan.
– Szétnézhetek?
– Persze.

Szétnéztem.

– Találtam egy egészen jó tuskót a fűrészgép környékén.
– Azt nem adjuk. Az a miénk.
– Értem. Arrébb láttam olyan méteres hasábokat, volt köztük egy jó tuskóalapanyag. Azok is eladók?
– Igen.
– Fűrészelnek?
– Nem.
– Remek. Akkor majd megoldom.

Megoldottam. Így.

A nap legjobb része volt, nem kevés nosztalgiával. Hat év Bakony van mögöttem, évente több köbméter fa összevágásával. Szerettem. Pedig akkor nagyon gyatra szerszámaim voltak… most pedig mindenből kifejezetten jó minőség, minden kéznél…lubickoltam.

A rózsák teljesen bevadultak.

Ezek pedig már tényleg az utolsó simítások. Elkészült a világítás is.

Most tesztelem. Szakadó esőben.

Az időjárás jól kibabrált velem. Idénre nagy kertátalakításokat terveztem: építeni is akartam dolgokat, meg rendet vágni és legfőképpen fejleszteni. Ez mind-mind tavaszi munka lett volna. Mennyi is volt idén a tavasz? Két hét. Ebbe kellett beleférnem.
Melóztam, mint egy elmebeteg.
Még kábé egy heti munka van hátra. Köztük egy utolsó nagy növényültetési roham.
Ehhez szerettem volna megrendelni egy kisebb teherautónyi növényt.
A kertészeten belüli linkeket már korábban elmentettem, most csak végig kellett kattintanom és beszórni mindet a kosárba. Aha. Két növény elfogyott. Az egyikből 3 tő kellett volna, a másikból hat és sajnálatosan mindkettő hangsúlyos eleme lett volna az elképzelt kompozíciónak. Gyors keresés, hol találok máshol. A legközelebbi alkalmas kertészet is 250 kilométerre volt. Postán keresztül márpedig nem veszek növényt, ezt megtanultam.

Illetve… van egy nagyker. Mondjuk ez is vagy 40 kilométer, de ennyi már belefér. Csak éppen azzal indítják a regisztrációt, hogy kizárólag viszonteladóknak adnak el, ha nem vagyok az, akkor el se kezdjem. Hmmm.

Ötlet. Van nekem egy alvó BT-m, melyet éppen megszüntetni tervezek. Ez egy EVÁ-s BT, melyet olyan 8 éve vásároltam. Az előző tulajdonos beleírt a tevékenységi körébe mindent, de tényleg mindent. A cégkivonatban csak a tevékenységlista három oldal. Apró betűkkel. Van ebben rézpucolástól zabhegyezésig minden. Nézzük meg. Hátha van valami növényeladási izé is.
Bingó. Rögtön a második helyen: Mezőgazdasági termék ügynöki nagykereskedelme. Ez kell nekem.

Regisztráltam. Nézzük, hogyan lehet rendelni. Némi problémát okozott, hogy a legkisebb tétel a tálca, azaz 12 növény. Nekem pedig kétfajta növény is kell, azaz két tálca. Aztán megnéztem az árakat és elvigyorodtam. A nagykerben a 24 növény olcsóbb volt, mint a kertészetben a 9. Jöhet. Aztán majd csak találok nekik helyet.

A rendelés után még jött egy ellenőrző hívás. Hogy ki fia-borja vagyok.
– Ön rendelte meg ezt a két tálca növényt?
– Igen.
– Hadd kérdezzem meg, Ön kertépítéssel foglalkozik?
– Többek között.

Bátran mondhattam, három hete nem csinálok mást, mint kertet építek.

Csak éppen a fene sem gondolta, hogy ehhez nekem papírom is van.

~oOo~

Most pedig képek. Kegyetlenül sok. (Csá, Dóra!)

Kezdjük a macskás blokkal. Egyébként ez az egyik legidegesítőbb dolog. Melózok megállás nélkül a napon, miközben mind a három macska az árnyékban hesszolva figyel, mérsékelt érdeklődéssel.

Mr. Gray belesímul a környezetébe.

Aztán Nej elkövette azt a hibát, hogy kijött a lugasba vacsorázni.

Virágzik a zsálya.

És virágzik a már-már reménytelennek hitt rododendron is. Hajrá, öcsi, meg tudod csinálni!

Négy méter magasban nyílnak a rózsák az óriási rózsafán.

És ta-damm! Itt az új családtag. Eredeti nevén Spar Herd, de barátainak csak Sparhelt.

Itt még csak az előkészítés helye látszik. (És egyáltalán nem mellékesen egy újabb rendezett dzsuvás terület. Fűtelenítve, gyomtalanítva, 5 centi fenyőkéreggel bemulcsolva, tetején a szarból kézzel kiválogatott díszmulcs és az optimális terjeszkedésre irányított borostyán, elszórva néhány azálea.)

Itt pedig maga a sparhelt.

Sparhelt és a zsálya.

Sparhelt éjszaka.

Sparhelt, próbatüzelés. Egyfelől kötelező, mert az első főzőcskézés előtt ki kell égetni belőle az olajakat, meg mindenféle büdös komponenst, másfelől meg… hát, mint a kolbásztöltés. Ugye az úgy néz ki, hogy a disznó húsát a saját belébe tömöd vissza. Nos, valami hasonló történt most is, a sparhelt papírcsomagolásával gyújtottunk be, majd a csomagolás léceivel fütöttük ki belőle az ódort.

Így néz ki, amikor dolgozom.

A betonkáva rendezése. Valamikor nagyon régen értekeztem róla, azóta sokminden történt vele, de a lényeg röviden összefoglalva az, hogy bármit ültettem oda, mindent megfojtott a gyom. Most drasztikus lépésre szántam el magam: teljes földcsere.
Így nézett ki, amikor kiszedtem minden földet és csak a kézzel kiválogatott kavicsok maradtak bent a kávában. (Igen, minden egyes kavicsot megfogtam és letörölgettem.)

Légy oly kedves, értékeld, mennyire bonyolult volt a fénykép elkészítése. Létráról kihajolva, hónaljból fotózva, saccra, mert nem tudtam a keresőbe nézni… nem volt egyszerű.
Ez pedig már a szétterített kavicságy.

Beültetve növénnyel.

És beterítve mulcsként használt murvával.

Persze bőven nem csak ennyi történt a kertben, de a többi az előkészítő jellegű, alapozó munka volt. Ezeknek az eredménye legkorábban is csak ősszel mutatkozik meg.

Lassan megpihenhetek.

A következő lépés pedig egy duhaj Sparhelt Party lesz.

PS.

Tulajdonképpen… nehéz még megfogalmazni is. Délután körbejártam és meglepődve észleltem, hogy gyakorlatilag mindent megcsináltam, amit terveztem. Egy napi munka van még hátra, na meg az orbitális méretű rendrakás… de egyébként minden úgy néz ki, ahogyan elterveztem.
És nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Valahogy olyan, mint egyetemistaként, amikor letoltam egy dúvad vizsgaidőszakot, hetente meghaltam, de a következő vizsgára feltámadtam és jó egy hónap eszeveszett dulakodás után hirtelen ott álltam, győztesen. Elméletileg örülnöm kellett volna, gyakorlatilag hullafáradt és szellemileg beszűkült voltam.

Vasárnap este kivettem egy rozét a borhűtőből.
– Ennek most nekiesek – közöltem Nejjel – Úgyis elfogyott a szóda is, meg az ásványvíz is.
– Vigyázz, meg ne ártson!
– Hmm… nem is lenne az olyan nagy baj.

Rendeltem egy Izét. Jó nagy darab, másfél köbméter és 100+ kiló. Az eladónál csak egyfajta házhozszállítás van: Magyar Posta.
Nem örültem neki.
Na mindegy, kifizettem, visszaigazolták, oké. Hamarosan a cég értesített, hogy a csomagot átadták a Postának, várhatóan 1-2 napon belül meg fog érkezni.
Másnap, azaz csütörtök reggel, kávé közben a levelek, napi sajtó átnézése, majd 7.45-kor elmentem futni. 8.30-ra értem haza. Már várt egy email, miszerint ma fog érkezni a csomag. Remek. Átszerveztem a hetemet, azaz minden mászkálós programot áttettem péntekre. És vártam. Semmi. 17.30-kor lett gyanús, hogy ebből már nem lesz csomag.
Megnéztem a nyomkövető oldalon. Azt írták, hogy sikertelen kézbesítés.
Naná, hogy kinyílt a bicska a zsebemben. Merthogy itt egyáltalán nem volt senki.
Majd megnéztem jobban. A sikertelen kézbesítés 8.23-kor történt.

Nem véletlenül írtam percre pontos időpontokat. Vedd észre, hogy esélyem sem volt itthon lenni. A futáshoz nem viszek mobilt – nem is tudnám hová tenni – márpedig a Posta 7.51-kor értesített, hogy aznap, 8.00-17.00 között jön a csomag. Azaz azt, hogy _ma_ jön, csak 9 perccel a kezdő időpont előtt mondták meg, majd 23 perc múlva itt is volt az autó.
És ez szerintük teljesen rendben van.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 7.50 körül kerestek telefonon is. Csak hát nem volt nálam. Feltételeztem, hogy a futár időpontot szeretett volna egyeztetni, ezért 8.30-kor rögtön visszahívtam. Központi szám jelentkezett be, a szokásos idióta telefonos menüvel. Azaz a kapcsolat egyoldalú. A futár tud téged keresni, te őt már nem. Legyél otthon, vedd föl elsőre a telefont, mert korrigálási lehetőséged nincs.

Az eredeti levél szerint elméletileg pénteken megint megpróbálják kézbesíteni, értesítés eddig, azaz csütörtök estig nem történt. Nyilván majd megint 9 perccel a kezdő időpont előtt szólnak. Én meg szervezhetek át mindent hétfőre. Mert mi van, ha holnap meg később hozzák? Elméletileg 17.00-ig bármi lehet.

Amikor két hete úgy élsz, hogy esténként 15-20 percen keresztül tervezed meg, tervezed újra a következő napokat és hullára dolgozod magad minden nap, akkor elképesztő megkönnyebbülést okoz az, hogy napokon keresztül be sem kapcsolod a laptopot, vagy ha bekapcsolod, akkor maximum az időjárásjelentést nézed meg, illetve a fényképeket, videókat ellenőrzöd le. Semmi Wunderlist, semmi Google Calendar, semmi Google Notes. Megnyithatnád persze bármelyiket, finomra csiszolhatnád az elkövetkező hetek programját… de pont azért mentél el a világ végére, hogy megszabadulj a hétköznapjaid feszített tempójától.
Ez még csak az első nap és a hétköznapok erősen kérik a maguk részét. De remélhetőleg el tudom kussoltatni mindet.

Ma egy nő betolatott a körforgalomba, majd hátrafelé ment egy szegmenst. Pontosabban, amikor észrevette, hogy túlment, akkor előremenetbe váltott és visszajött az elágazásig. Szembe a körforgalomnal.
Nem is tudtam, hogy újabban lottón is lehet jogosítványt nyerni.

Mennyire lakunk a világ végén? Szoktam mondogatni, hogy ide már túrázni járnak ki a népek. De a legdurvábbat tegnap definiálta egy fickó, amikor oldalba pisilte a kerítést. Mert ez már az erdő, ez már a természet, ez már kívül esik a civilizáción.
Itt már máshogyan viselkedünk.

Hiába, nincs is jobb motiváció, mint a szoros határidő. A pergola összerakására két napot kalkuláltam. Csakhogy hétfő délelőtt az autót kell szervízbe vinnem, délután meg már jön az eső.
Nem volt mese, bele kellett férnem egy napba.
Belefértem.
A stressz diagrammot nem vágom be, durva lett. Olyan tempóban melóztam, hogy elment volna egész napos kajakozásnak is. Ebben nem csak az az ólmos fáradtság kellemetlen, melyet most érzek, hanem az is, hogy ezt a fajta melót én általában élvezem. Nekem ez a legó. Pontosabban élvezem, ha kényelmesen, megfontolva tudom csinálni. De így, rohanva, pihenés nélkül, meg-megállás nélkül, a részeredményekben való gyönyörködés nélkül, oda az élvezet. Csak a stressz marad.

Mindegy, készen van. Most hullafáradt vagyok, de holnap-holnapután ki fogom magam gyönyörködni benne. (Nem mintha teljesen készen lenne. Még két-három hét. Jó esetben.)

És akkor a képek.

Indulunk.

A macska is.

Az anyagok kipakolása.

Szerszám, az van.

Az első fecskék. Az oszlopok állnak. (A hetedikkel majdnem félórát szoptunk. Nagyon makacs dög volt.)
És fent van az első keresztdeszka is.

Ez pedig a vége. Fent van az összes keresztdeszka, be van nutolva az összes kereszt-keresztdeszka.
A fényképezőgéppel erősen varázsolni kellett, mert már rendesen sötétedett.
De kész lett. A két napi adag.
Meg én is.

Miért új nadrág?

Nos, az a fura helyzet állt elő, hogy felborult az evolúció menetrendje. Egy átlagos melegítő az életciklusának vége felé, miután már kinyúlt, kirojtosodott, itt-ott ki is szakadt, átváltozik melós nadrággá. Ez így van rendjén. És ha jó volt a minősége, akkor akár tízenhuszon évig is kitart. (Kertészkedésre még mindig az EPT-s melegítőmet használtam, márpedig onnan 2002-ben jöttem el.)
Nos, most az összes kiöregedő, hosszú kertészkedős karrierben reménykedő melegítőm pofára esett. Mentek dobozba, utána meg a padlásra. A fél ruhásszekrényemmel együtt.
Dolgok változnak.
Én pedig vehettem vacsiúj melósruhát. Nem kicsi volt a nosztalgiafaktor. Középsuli óta nem éreztem a vadonatúj munkásruha szagát. (Akkoriban hetente kétszer vegyi gyárban töltöttük a napot.) Később pedig mindig volt valami. A legtöbbször az, hogy nem engedhettem meg magamnak a dedikált, új melósruhát, így vagy kinyúlt melegítőkben, vagy apámtól kapott overallokban húztam az igát.
Ez viszont… ez viszont dögös ruci. Lehet, hogy szervertelepítéshez is ezt veszem fel.

Miért vakond?

Egy hete már a földet túrom, zömében négykézláb. A két kézi ásóból el is hagytam egyet, szóval maximum ásás terén kihívásokkal küzdő vakond lehetnék. Ha behunyom a szememet, fűgyökerekből álló mátrixot látok magam előtt.

Erről van szó. Ne vezessen félre, hogy a gyom ugyan jelentős a képeken, de még kezelhetőnek tűnik. Nem az. A fű még nem indult be. Egy hónap múlva már 50-60 centis fű lepné el az ágyást, nem hogy a levendulák nem látszanának ki alóla, de még a kisebb rózsák sem.

Itt pedig, a bekezdés után, már az ágyást látjuk, Herkules első hőstette után. Öt centi mélyen forgattam fel a földet és téptem ki a fűgyökér-hálózatot. Ehhez képest egy autó teljes vezetékezésének kikapása vasárnapi lazítás. Ásó? Na az nem volt. A képeken pont nem látszik, de az egyik oldalon meglehetősen sok rózsa van, a másikon pedig ilyen bújkálós szeder, japánbirs és egy szépen megnőtt torzsás ecetfa. (Könnyítésként a kiviket kihajítottam, a tíz tő levendulát pedig újraültettem.) A lényeg, hogy tele volt a föld kímélendő gyökerekkel. A fűnek a kötélszerű, olykor egy méter hosszú gyökérrendszere pedig ezek köré tekeredett, bekúszott az ágyásszegély kövei közé, a kerítés alapja alá, és úgy általában elkövetett mindent, hogy kiirthatatlanná váljon. Ennek a bonyolult hálózatnak csak kicsi kéziásóval lehetett nekiesni.
Két napnyi szopás meló volt. Két teljes rohadék nap. Négykézláb, hasoncsúszva, tüskés rózsaágak közé. Biztosan van ennél ocsmányabb meló is, de nem sok.

A konszolidáció első jele. Zöld műanyag ágyásszegély, a kő ágyásszegély kipucolva, dekorkerítés bepasszintva. Ez sem volt fáklyásmenet, dolgozott itt is a kéziásó.

Egy újabb cucli. A nájlon. Ez akkor hatékony módszer, ha még nincs növény és teljesen le lehet zárni a talajt. Na, ez itt nem állt fent. Az összes nyomorult növény tövét körbe kellett nejlonozni. A pici levendulák bebújós ruhát kaptak, a vastag bokor rózsák, szedrek méretre szabottat. Meg egy csomó anyázást. Nem kicsit bonyolította a helyzetet, hogy ez a nylon valami elképesztő vékony anyag, melyet már vágni sem lehetett rendesen (hosszasan éleztem egy ollót, mire viszonylag akadálytalanul tudta vágni), de a mértéktelen rosszindulat odakint tört ki belőle. Amikor a rózsabokrok alá bekúszva, a nejlont a fogaim között bevíve végre rápasszintottam a kerítés lábazatára, meg a növények győkerére, majd hátranyúltam a murvával megtöltött kőműveskanálért, hogy lesúlyozzam, de ekkor belibbent egy apró szellő, a nejlon pedig huss, arrébbrepült egy-két métert. Én pedig az izzadt arcomat belenyomtam a puha, jószagú földbe és elmorzsoltam néhány keresetlen szót.

Ehhez képest a murvaréteg lerakása már egyszerű volt. Majdnem azt írtam, hogy könnyed, de azért a 40 kilós zsákkal be-bekúszni a bokrok közé, felért egy kettlebell edzéssel. Ekkorra a térdem már jobban el volt kopva, mint egy kamionparkolós ribancé.

Ta-damm! A vége. Amiért annyit küzdöttem. A murvára még ráment négy centi fenyőkéreg.
Innen gyere ki, fű! (Ki fog. Olyan.)

Csak még azt nem tudom, mit fogok mondani, amikor pár nap múlva a vakond – mármint az igazi – áttúrja az egészet.