Mik vannak!

Tegnap este fél tizenegyig vártam a havat, nem jött. Elmentem aludni. Mára már megérkezett. Reggeli után felvettem a téli cuccot és irány az erdő. Imádok vastag, puha hóban erdőben sétálni, különösen úgy, hogy még esik.
Direkt ritkán járt ösvényeket választottam. Az egyik helyen annyira elgondolkoztam, hogy nem is figyeltem, merre járok. A lábaim maguktól vittek. Amikor felriadtam, döbbenten néztem körül: fogalmam sem volt róla, hol vagyok. Ami mindenképpen ritka érzés, mert ebben az erdőben az összes fát névről ismerem. Mentem tovább. Jött egy keresztösvény. Elsőre nem ismertem fel, de kezdtem reménykedni. Ha az, amire gondolok, akkor jobbra 50 méter múlva lesz egy jellegzetes kereszteződés. Igen, volt.
Gyakorlatilag az történt, hogy visszajött a túlvilágról az egyik kedvenc ösvényem. Itt valamikor a teljes domboldalt kiirtották, az akácbozót mindent ellepett. Eltűntek, járhatatlanná váltak az ösvények. Egy maradt meg úgy-ahogy (télen járható, nyáron már nem), melyet néhányan igyekszünk karbantartani.
És most valaki kivágta, kifaragta a bozótosból azt a másik ösvényt is. Szűkebb lett, mint volt, kanyargósabb is, de járható. A lábaim pedig automatikusan mentek arra. Mint szokták évekkel ezelőtt.
Már érdemes volt felkelni.

~oOo~

Ez pedig egy kora reggeli hóember. Valaki más is nagyon várhatta már a havat. (Februárban hogy fogjuk már utálni.)

Álom, álom

Emlékeztek, egykoriban mennyire elterjedt ez az agykontroll nevű izé? Aztán kiderült, hogy nagy része ennek is parasztvakítás.
Pedig vannak részei, melyek működhetnek.

Anno nagyon régen kaptam egy könyvet a szobatársamtól. Ez valójában egy autogén tréning könyv volt. Meglepődve olvastam. Halványlila elképzelésem sem volt, miért kaptam meg pont ezt a könyvet. A nagy része ugyanis arról szólt, hogyan lazítsunk, hoigyan aludjunk el könnyen, gyorsan.

Na most akkoriban én az alvás fedettpályás világbajnoka voltam. Az egyéni rekordom 36 óra folyamatos alvás volt. Az ébrenléti meg 52 óra. (Az előbbi egy egyhetes egyetemi napok után történt, az utóbbi meg azután, hogy bárt vittünk az egyetemi farsangi bálon. Kábé háromszor csíptem be és józanodtam ki ez idő alatt. De nem aludtam.)

Mostanában már más a helyzet. Néha tényleg nehezen alszom el. Szükségem van mindenféle trükkökre.

  1. A Levi-féle könyvből egy dolog maradt meg: az izmok fokozatos ellazítása. Amíg el nem kezded – akár fentről, akár lentről – tudatosan ellazítani az izmaidat, addig nem is veszed észre, mennyire feszesek, görcsösek. Amikor végigértél, mindent ellazítottál, szószerint könnyebbnek érzed magad.
  2. Persze ez még nagyon kevés. Nekem a legfőbb bajom, hogy folyamatosan pörög az agyam. Mi lesz holnap ezzel? Mi lesz utána azzal? Hogyan fogom megoldani azt az izét a jövő héten? Úristen, mekkora balek voltam tegnap! Meg ilyenek.
    Ekkor segít egy nagyon erős kép: A hóekés álomdömper.
    Képzeld el, hogy egy ilyen gép vágtat neki ezerrel a gondolataidnak és söpri le mindet kíméletlenül az útról. Neked csak annyi a dolgod, hogy nem nézel oldalra. Nem követed a gondolataidat az árokba.
  3. De ez még mindig nem elég. Ekkor csak az akadályokat távolítottad el. Ez még nem alvás.
    Ahhoz… hát, nem is tudom. Igyekszem pontosan leírni. Behunyom a szememet, de a szemhéjam mögött tágra nyitom és felfelé forgatom. Az egésznek olyan érzete lesz, mintha az ember egy nagy fekete kútba zuhanna. Egy olyan kútba, amelyiknek soha nincs alja. Csak zuhanok és várok. Az első idióta, absztrakt gondolatra. Ha megjön, akkor vigyorgok. Már közel van az alvás.

Aztán persze van, amikor egy pohár bor is elég.

Öreg tárgyak

Ülök az íróasztalom mellett, hol vadul, hol elgondolkodva nyomkodom a billentyűket. Kemény munka ez.

Különösen úgy, hogy a macskák hol a teraszajtót kaparják, hol lefejelik a vizesedényüket.
Pedig már ismerhetnék a jeget.

Aztán amikor éppen elfüstölt az agyam, akkor csak nézek magam elé. Nézem a kultikus tárgyaimat. Az öreg Warszawa 223 modellemet, melyet egy krakkói játékboltban vadásztam le.

Az első autónk volt. Ezt annak fényében kell értékelni, hogy 1970 környékén még nem volt mindennapos, hogy egy családnak autója legyen. Nekünk, gyerekeknek, maga volt a csoda. Annyira friss cucc volt, hogy apám a haverjával közösen vette (egy családnak nem volt elég pénze rá) és mivel akkor még egyiküknek sem volt jogsija, sofőrt fogadtak hozzá.
Rengeteg élményünk kapcsolódik az autóhoz. Abból a misztikus, barna álomködös gyerekkorból.

Aztán rátéved a tekintetem a fém/műanyag garnélarákra.

Ezt a játékfigurát ajándékba kaptam a családomtól még Horvátországban. Tudni kell, hogy utálok mindenféle dolgot, aminek halíze van. Azaz a garnélát is. Ehhez képest 2006-ban olyan hülye szituációba keveredtem, hogy meg kellett ennem egy tállal. Nagy tállal. Idézem magamat:

“Elszántan letörtem az egyik fejét és bekaptam a maradékot. Annyira nem volt rossz, de jó sem. Fogyott hozzá a kenyér, istenesen. Egy idő után átnéztem Barnához, hogy ő mit csinál a dögökkel. Azóta tudom, hogy a lábát és a héját nem szabad megenni. Apró nüansz, hogy ekkor már jócskán túl voltam a felén. Végül elfogyott minden. Gyorsan rendeltem is egy sört a megrázkódtatásra. Kicsit úgy éreztem magam, mint a szűz lány, aki felett átvonult a második ukrán front: a szüzességemet is elvesztettem, és élvezni sem élveztem túlságosan.”

Aztán itt van a Parker tintásüvegem. Emlékeztet arra, amikor töltőtoll-mániákus voltam. A kedvenc – és egyedül megmaradt – Pelikan tollamat már csak ritka, mondhatni kultikus alkalmakkal veszem elő. Nem zavar, hogy mindig ki kell pucolnom – mert beszáradt -, fel kell szivattyúznom a tintát és pár perc múlva elrakom, mert elvégezte a dolgát, aztán persze legközelebb megint csak egy hónap múlva nyúlok hozzá.
Ez egy szertartás. Egy szép szertartás.

Az MVP papírnehezék már húzósabb dolog. Mint írtam korábban, az MVP programban nem maga a program fogott meg, hanem az a csapatmunka, amely Magyarországon a program mögött volt. Amint a csapatmunka megszűnt, nem is érdekelt különösebben, hogy a programból is kiestem. Magát a papírnehezéket is kényszerűségből fogtam be – van az asztalomon egy kicsi switch, ha nem súlyozom le, akkor a vezetékek felemelik a levegőbe – de már pár éve itt van, és a maga szikár makacsságával csak kiharcolta, hogy tudomást vegyek róla. Hogy valahogy viszonyuljak hozzá.

Ehhez képest az olasz országúti bringa még ifjú versenyző, de határozottan érzem, hogy kezd itt is kialakulni az érzelmi kötődés.

Egyszerű, mondhatni vacak kis tárgyakhoz.

Szóval nézem ezeket. Hagyom, hadd üresedjen ki az agyam, egyszerűen csak legeltetem a szememet a tárgyakon és hagyom, hogy elöntsön egy kellemes, jó érzés. Itthon vagyok, a kedves tárgyaim között.

Aztán eszembe jut, hogy ha meghalok, akkor a gyerekeim érezni fognak-e ebből valamit? Amikor megfogják ezeket a tárgyakat, felötlik-e bennük, hogy apjuknak időnként mekkora megnyugvást jelentett, hogy ezeket nézegette? El fogják-e rakni emlékbe, vagy egyszerűen csak beledobják a lomtalanító dobozba?
Valószínűleg az utóbbi, hiszen ezek nekik nem fognak mondani semmit. A jelentőségük velem együtt tűnik el.

Bubamara

Időnként jól esik elmerülni a nyelvészkedésben. Nem, nem tudományosan, ahhoz zokni vagyok.

De nézzük például a katicabogarat.

Van egy angol/amerikai dadus mondóka (nursery rhyme).

Ladybug ladybug fly away home,
Your house is on fire and your children are gone,
All except one and that’s little Ann,
For she crept under the frying pan.

A nyers fordítás, mellőzve az irodalmi szintet, nagyjából az, hogy Katicabogárka, szállj haza, ég a házad, a gyerekeid elvesznek, kivéve a kicsi Annát, aki elbújt a tepsi alá.

Amikor először találkoztam vele, nem bírtam megállni mosoly nélkül. Hogy mennyire azonosan gondolkodnak a népek. Tény, hogy a katicabogár hajlamos rászállni az emberre. Kiteszed az ujjad és landol rajta. Nézegeted, majd mondasz neki valamit, hogy miért szálljon tova.
Az angoloknál az volt, hogy ég a házad, siess haza.
Nálunk meg az, hogy jönnek a törökök és…

Katalinka, szállj el!
Jönnek a törökök,
Sós kútba tesznek,
Onnan is kivesznek,
Kerék alá tesznek,
Onnan is kivesznek,
Kemencébe tesznek,
Onnan is kivesznek.
Mikor jönnek a törökök,
Mindjárt agyonlõnek!

Azok a nyomott kelet-európai viszonyok, már megint.

PS.
Ja, a cím? Nyomozz egy kicsit. Ne mindent én írjak már meg.

Flickr fejlemények

Remek. Úgy látszik, ezen a területen mindig a kommentekből tudom meg az újdonságokat. :)

Péntek hajnalban érkezett egy hozzászólás. Tulajdonképpen be lett idézve egy részlet egy HVG cikkből. Ez.

“A Flickr ezután szerdán egy blogbejegyzésben próbálta lenyugtatni a kedélyeket: a rendszer egyetlen, Creative Commons licenccel ellátott fotót vagy videót sem fog törölni a tárhelyről, ha az több helyet foglal, mint amire az új szabályok lehetőséget adnak. (Ezt a felhasználóknak maguknak kell megtenniük.) 2019. január 8-a után azonban blokkolni fogja a további tartalmak feltöltést, hacsak nem vált át valaki a fizetős Pro fiókra.”

A részlet ebből a cikkből van.

Na most, régen láttam már enyire dilettáns újságírót. Ez a teljesítmény jócskán túltesz még a hirhedt indexes ‘szakmai’ cikkeken is. Az újságíró vagy síkhülye, vagy nem tud angolul.

“Ezt a felhasználóknak maguknak kell megtenniük.”

Kell? Mi van?

Az eredeti blogbejegyzésben (egy linket tehettek volna rá az írásban) az áll, hogy a CC licensz alatti képeket nem törlik, _ha egy olvasó mégis törléssel találkozik, akkor azt nem a Flickr csinálta, hanem a kép tulajdonosa_. ‘Kell’, mi? Idióták. És egy ilyen barom cikk még tovább fogja korbácsolni a kedélyeket. Mi az, hogy nem lőnek le, hanem magamnak kell lelőnöm magamat?

We are extremely proud of these partnerships. These photos won’t be deleted as a result of any of our announced changes. The only reason they’d disappear is if the organization that uploaded them decided to delete them.

Egyébként valahol vicces a történet. A Flickr/SmugMug úgy adja elő, mintha végig ez lett volna a koncepciójuk (ami persze nem igaz, mert ekkor már a bejelentésnél is megírták volna), de a valóságban az történt, hogy a bejelentés után Ryan Merkley, a Creative Commons vezetője felkereste őket, mondván, hogy “Basszájba, ez meg mi volt? Eszeteken vagytok? Van egy csomó ember, aki CC licensz alapján dolgozik, azaz ingyen letölthetővé, felhasználhatóvá tett több millió képet, ti meg ezeket a képeket akarjátok törölni, ezeket a lelkes embereket elmarni? Így akartok közösséget építeni?”
Nos, ennek a megbeszélésnek lett az eredménye a blogban bejelentett változás.

Ettől függetlenül persze el fogok költözni – köszönöm az ijesztgetést, jól sikerült – de most már legalább ráérek, apránként, kényelmesen.

80, 79

Elképesztő.

És az is elképesztő, mekkora mázlista vagyok. A szüleimet egyszerűen agyonütni sem lehet.
Október 28, vasárnap, közös születésnap. Apám 80, anyám 79.
Ja, és apám most kapta meg még két évre a jogosítványát. Mert a körzeti doki szerint teljesen rendben van.

Bekapcsolódott a távolba szakadt csajszi is.

Végül otthon, tortázás.

Flickr, b+

Kellemes, meglepően meleg őszi idő. Négynapos ünnep, amikor nem utaztunk sehova. Igaz, mindketten dolgoztunk közben, mert torlódás van, de azért hagytunk időt pihenésre is.

Ekkor jött az alábbi komment.

Idézem:

“Tegnap jelentette be a Flickr, hogy az ingyenes limit 1000 kép lesz 2019-től. Az előfizetés egy évre 50 dollár, ami havi szinten nem igazán sok – de a régi képeket törölni fogják februártól.”

Gyors ellenőrzés a Flickr oldalán illetve máshol is… és tényleg. Odanyomták az ember fejéhez a pisztolyt: fizetsz, vagy kinyírunk.

Nesze neked, pihengetős őszi napok.

Vedd észre, hogy a történet nem az 50 dollárról szól. Éves szinten nem tétel. Sokkal inkább arról, hogy bezsarolták a felhasználókat. Nekem konkrétan 17515 képem van fent, ebből kábé 16000 be is van linkelve a blogra.

Hja, 14 év nagy idő, átlagban még mindig 1 post/nap felett vagyok.

Ezt átvinni máshová, 16000 képet újralinkelni, egyszerűen képtelenség. Pont ezért tartom kifejezetten kegyetlennek, ahogy a Flickr/SmugMug hozzááll a változáshoz: szóban mindenféle mézesmázos dumák, a valóságban viszont a limit feletti képek törlése egész konkrétan felér egy revolveres zsarolással. Csinálhatták volna úgy is, mint a Vimeo: korlátozzák a feltölthető tartalmat, és ha a korlátozás időpillanatában már túllépted, akkor a régi anyagot nem bántják, de újat már nem tölthetsz fel. Vagy eljárhattak volna úgy, mint a Google Photos, hogy a thumbnail képeket megtartják, csak a mögöttük lévő nagy képeket törlik. Bármelyik esetben mondhatnám azt, hogy jó, elfogadom, hogy mostantól fizetnem kell érte, ahogy mondhatnám azt is, hogy bocs, eddig jó volt, de most átmegyek máshova. Akárhogy is, a tömérdek beleölt munkát nem érintené a változás.

Nos, nem. A Flickr kifejezetten durván azt mondta, hogy fizetsz, vagy kinyírjuk a blogodat.
És ez már nem üzlet, hanem gengszterekhez méltó zsarolás.

Nekem egyik fontos elvem, hogy zsarolásnak nem engedek. Mert egyébként sosem lesz vége. Ha ilyen szituációba keveredek, hagyom, hagy boruljon a bili, annak minden következményével együtt. Azaz jelen esetben szó sem lehet arról, hogy fizetek. Ha a Flickr felhasználói közössége lenyeli a békát, akkor jövőre a cég tovább tekerheti a prést. Aminek nagyon tudnék örülni, az az lenne, ha annyian lépnének ki, hogy a cégnek fájjon. A fórumokon tombolás helyett ez már egy markáns válasz lenne arra, hogy van, ami sok.

Még egyszer. Nem az 50 dollár a sok. Hanem az, hogy kinyírják a régi tartalmakat. Amelyeket akkor tettél fel, amikor még – az akkor érvényes szabályok szerint – feltehetted.

Jó. Nem engedünk. De akkor mik lehetnek a következmények?

Konkrétan megfordult a fejemben, hogy bezárom a blogot. 14 év rengeteg idő, fárasztó is néha, nekem pedig elegem lett abból, hogy időnként jön valaki, fenekestől felforgatja a rendszert, én pedig dolgozhatok hetekig, hogy megmentsem a blogot. Ötször kellett eddig komplett átköltöztetnem a teljes mindenséget máshová. Képszolgáltató volt először a Flickr, aztán a Picasa, majd megint a Flickr, rohadt sok album átköltöztetésével. A videók is szépen vándoroltak a Youtube – Vimeo – Dailymotion háromszögben, több kört is megtéve.
Mind-mind azért, mert valami köcsög menedzser egyik reggel úgy ébredt fel, hogy több pénzre van szüksége, emiatt felrúgja a meglévő egyezséget.

Aztán aludtam rá párat és felvettem a kesztyűt. Ez se lesz ingyen, borzasztó sok munkát kell beletennem, nem is lesz olyan profi a megoldás, de jelentősen függetlenebbé válok mások kiszámíthatatlan döntéseitől. Mindenképpen ez lesz a hosszú távú megoldás.

Hogy érthetőbb legyek, elmagyarázom, hogyan működik egy átlagos blog. Tudom, az olvasók jelentős része informatikus, nekik ebben semmi újdonság nincs, de feltételezem, lesznek, akiknek igen.

Nos, ez a játszótér.

Egy pillanatra tekintsünk el attól a zöld téglalaptól.
Ekkor úgy néz ki, hogy van egy szerver, mely az internetről elérhető. Ezen fut egy webszerver alkalmazás és egy adatbázismotor. Természetesen van benne diszk is.
A webszerver alá feltelepítünk egy blogmotort, az ábrán ez a WordPress. Ez fogja a külvilág felé szolgáltatni a blogot, melynek tartalmát az adatbázisban tárolja. A blogger egy admin felületen gépeli be, rakja össze a tartalmat. A WordPress-t lehet fényezni, azaz rá lehet húzni mindenféle bőröket, melyektől dögös, vagy éppen béna lesz. Ízlés kérdése. Emellett a WordPress plugin-okkal bővíthető, melyek között akad egy csomó hasznos kiegészítő és persze egy csomó béna is.
A szövegeket fel lehet dobni mindenféle médiatartalmakkal, be lehet ágyazni fényképet, videót, zenét és minden mást is, pl. túraútvonalat. Ezeket lehet tárolni a szerveren és lehet tárolni valahol máshol is.
Nagyjából ennyi.

Nézzük meg, mi a helyzet a valóságban.

  1. Saját szervert nagyon kevesen üzemeltetnek. Nyilván ez a legtutibb, ekkor szól bele a legkevesebb ember a blog működésébe, de ez a legmacerásabb is. Sok a munka vele.
  2. Az egyik legelterjedtebb modell az, hogy egy tárhelyszolgáltatótól bérelünk tárhelyet és szolgáltatásokat. Ekkor a szerver üzemeltetése az ő dolga, a szerver elérhetőségének, naprakészségének biztosítása szintén, a biztonsági intézkedések, a mentések elvégzése szintúgy. Szolgáltatásként kapunk hozzáférést egy webszerverhez, hozzáférést egy adatbázishoz és persze külső elérhetőséget. A WordPress-t magunknak telepítjük, magunk hozzuk létre a blogot, kapcsoljuk össze az adatbázissal. A skin-ek, plugin-ok telepítése is a mi feladatunk. Mint ahogy a tartalom létrehozása is. A szolgáltatók általában biztosítanak egy hozzáférést, tipikusan blog.tarhely.hu, vagy tarhely.hu/blog formátumban. Amennyiben ez nem tetszik, akkor vagy megrendeljük tőle, vagy mástól azt, hogy a blog mondjuk az azenblogom.hu néven jelenjen meg a neten.
  3. A leginkább elterjedt megoldás az – és most jön be a képbe a zöld téglalap – hogy ezt az egészet egy tartalomszolgáltató (pl. blog.hu, blogspot.com) előre legyártja és a blogger már csak egy admin felületet kap. Ahol beállíthat ezt, meg azt – de nem túl sokat -, az előre konfigurált 4-5 skin közül választhat egyet… és ennyi. Na meg persze tolhatja a kontentet. A képeit, videóit és egyéb anyagait tárolhatja más, erre szakosodott szolgáltatónál, azaz csak minimálisan kell foglalkoznia a technikai részletekkel, maximálisan koncentrálhat a tartalom előállítására.

Ugye milyen szép az élet? Rögtön három, gyökeresen eltérő koncepció. Szabadon választhatsz, hogy szaktudásodtól, érdeklődésedtől függően melyik modell jön be neked.

Hát, nem.

Én például zöldfülűként a harmadik modellt választottam. Nem értettem a technikai részletekhez, nem is akartam, megkerestem az akkori legnagyobb blogszolgáltatót, regisztráltam magamat és hajrá.
Amikor az ember ezt a lehetőséget választja, gyakorlatilag beletörődik, hogy csak a telepített skineket használhatja és nem rakhat fel plugineket. Ezt még el is lehet fogadni. De aztán jönnek a változások. A szolgáltató egy idő után nem szolgáltat rendesen. Időnként nem érhető el a blog. Aztán a szolgáltató közli, hogy az egyik írásod alkalmas arra, hogy megzavarja mások nyugalmát, ezért eltávolították. Vagy éppen közlik, hogy megszűnik az ingyenes szolgáltatás, mostantől ennyi meg annyi. Vagy még prózaiabban, megszűnik a cég, csá. Ezek mindegyike előfordult már vagy velem, vagy valamelyik ismerősömmel.
Ilyenkor jön a költözés, ami – a költözést segítő pluginek telepítési tilalma miatt – egy kifejezetten véres dráma.
Háromszor volt részem benne. Elegem lett. Modellt váltottam. Jöjjön a kettes.

Az első szolgáltató végtelenül rendes volt. Ismerte – és szerette is – a blogot, előre berendezett mindent, gyakorlatilag levezényelte a költözést, az ár végtelenül baráti volt, szóval mennyország. Pár évig. Aztán jött az email, hogy eladta a céget másnak, majd jött az újabb levél, hogy az új tulajdonos felemelte a díjat a négyszeresére, még ekkor is maradtam, de a következő email már az volt, hogy az új tulajdonos bezárta a boltot.

Azóta vándorlok szolgáltatótól szolgáltatóhoz. Jó ez nekem? Nos, nem rossz. Vedd észre, hogy a modellváltás egyben fel is szabadított. Nagyrészt a magam ura vagyok. Ha valahol nem tetszik, a teljes blogot, tokkal-vonóval fél nap alatt át tudom költöztetni egy másik szolgáltatóhoz. Mint ahogy ezt kétszer már meg is tettem. Egyedül az internetes névfeloldás gáz, annak rendezéséhez általában két hét kell.

Nos, úgy néz ki, megint koncepciót kell váltanom. Nem, nem alapkoncepciót, tehát maradok a kettes modellnél, de a részletekben is el kell kezdenem törekedni az önellátásra.

Vedd észre, hogy a fenti ábrán milyen sok az ‘F’ betű.

A kis körökben az ‘F’ jelenti a Free, a ‘P’ a Pay szavakat. Azaz az F ingyenes, a P a fizetős.

Közismert, hogy nincs ingyenebéd. Ez valahol igaz is, meg nem is. Nagyon sokan csinálnak dolgokat pusztán hobbiból, gyakorlásból, lelkesedésből, pusztán a kihívás miatt, pusztán dicséretért. Jól érzik magukat közben és ez a fizetség. Nézd meg, igazából én sem tudom, mi a francért irkálok ennyi mindent össze immár 14 éve. Nem pénzért, az biztos. Aztán vannak, akik brand-et építenek. Sorra gyártják a skin-eket, megmutatandó, milyen tehetséges dizájnerek. Nyilván vannak, akik pénzt akarnak keresni vele. Csinálnak egy lebutított ingyenes verziót, meg egy full extrás fizetőset. Vannak, akiknél teljesen más a modell: az eszközt ingyen adják, de a használatából fakadó publicitás, reklám jórészt az övék. Vannak, akiknek egyszerűen csak egy nagy tömegbázis kell. Szóval tényleg rengeteg stratégia állhat az ingyenesség mögött.

A közös mindegyikben az, hogy mivel senki nem vállalt semmit, a szolgáltató bármikor kényére-kedvére megváltoztathatja a szabályokat. Mondhatnád, hogy ez ritka. Erre azt mondom, hogy ádehogy. A világban egyre inkább tendencia, hogy a cégek – leginkább az ostoba tömegek megvezetésében bízva – folyamatosan hoznak olyan döntéseket, melyek ugyan többletbevétellel járnak, de durván csökkentik/csökkentenék a reputációjukat is, viszont ha erre ráépítenek egy kommunikációs hadjáratot, a tömeg egy idő után elfogadja a helyzetet, reputációvesztés nélkül. Hogy ne menjek messzire, nézd meg, hogyan viselkednek az ultra fapados repülőtársaságok, vagy éppen a magyar kormány.

Térjünk vissza a blogoláshoz. Hol tarthatsz médiatartalmat? Videókat a Youtube-on. Jó? Nagyjából. Eltekintve attól, hogy az adott zene jogtulajdonosa akár naponta változtathatja, milyen jogokat tart érvényesnek. (Emiatt immár harmadszor lett lenémítva az egyik nagy kedvenc videóm az izlandi utunkról, hiába vágtam újra.) Vimeo? Rámentek a pénzre, az ingyenes gyk használhatatlan, a fizetős meg egy hobbi szinten mozgó magánszemélynek drága. DailyMotion? Jó volt, tönkretették.
Láthattad, pár hónapja ágyazok be track-eket a túráimról Nagyon jó. A Gpsies oldalát használom hozzá. Tudod, mi ez? Egy pacák hobbiprojektje. Addig fogja csinálni, amíg van kedve hozzá. Utána bukok.
Fényképek. Egy időben volt a Flickr, de lekorlátozták az albumok számát. Jött helyette a Picasa, mely egészen használható volt. Aztán áldozatul esett a Google egyik szociálisháló-építési kisérletének, utóda, a Google Photos használhatatlan. Közben a Flickr-en rendeződött a helyzet. Visszaköltöztem.
És most ez.
Persze, költözhetnék tovább. Van még egy csomó másik ingyenes, vagy részben ingyenes (freemium) oldal, lásd itt, meg itt. Csakhogy minden egyes költözés egyre véresebb volt. Ez a mostani, a legutolsó pedig kész horror. 16500 képet fognak törölni. A blog régebbi írásai úgy fognak kinézni, mint egy külvárosi, bontott házas telek, melyet kezd elönteni a szemét.
Még ha meg is csinálnám rendesen, több hónapnyi munkával ezt a költözést, szerinted bevállalnám-e, hogy egy újabb hirtelen döntés miatt újra meg kelljen csinálnom?

Nyilván nem. A megoldás leolvasható a fenti ábráról. Ha ki akarod húzni a nyakadat a hurokból, akkor a saját lábadra kell állnod. Megnöveltem a szolgáltatómnál a tárterület mértékét, majd elkezdtem feltölteni ide, a blogot futtató szerverre a képeket. Ahhoz, hogy album legyen belőlük, illetve a belinkelt képek nagyíthatók legyenek, felraktam egy plugint. Igaz, az ingyenes verziója korlátos, a fizetős meg cefet drága ($99, vicces), de kipróbáltam és nekem bőven elég az ingyenes verzió is.

Igen, érzem én is, hogy ez sem teljesen oké. Ha a plugin gyártója azt mondja, hogy befejezte, vagy azt mondja, hogy megszűnik az ingyenes verzió, megint bukok. A képeim ugyan megmaradnak, nem törlődnek, de újra be kell linkelnem azokat, máshogyan, másik plugin-nel. Az igazi megoldás a direkt link lenne, csak hát az ronda, meg lassú és nagyon melós, azaz a gyakorlatban vállalhatatlan. (Gondolj bele, egy 10 képet tartalmazó írás mérete 15-20 MB lenne. Az átlagos főoldal meg 100-200.) A használható megjelenítéshez sajnos mindig kell valami – ha nem is sok, de egy picike – gépi intelligencia. Azaz minimum egy plugin. A WordPressnek ugyan van beépített szolgáltatása, az lenne a tökéletes megoldás, de vacak. Használhatatlan.

Marad az, hogy bízok. Például ebben.

NextGEN Gallery has been the industry’s standard WordPress gallery plugin since 2007 and continues to receive over 1.5 million new downloads per year.

Csak nem nyírják ki. Csak nem adják el. Csak nem cseszik szét.

Na, mindegy, első körben a nápolyi kirándulás oldalait alakítottam át, meg az előző őszi képeset, illetve a csőben lévőeket. (Érdemes rákattintani a képekre, szerintem letisztultabb lett a teljes képes megjelenítés. Mint ahogy az is szuper, hogy rákattintás után _az aktuális írásban_ lévő képeket körbe lehet nézni.)
Ezzel párhuzamosan megjelent a jobb oldali menüoszlopban egy ‘Új fotóalbum‘ link, melyen már az újonnan felkerült képek láthatóak. Bénácska, foghíjas, de még csak most kezdtem el.

És innentől már csak pár hónap szorgalmas, mondhatni hangyaszorgalmas meló. A határidő február 9, akkor lesz a törlés.

Nem vagyok boldog.

PS1.

Azért említsük meg, mit veszítek. Például a szociális vonulatot. Van olyan Youtube videóm, melyet felraktam, úgy számítottam, hogy megnézik vagy százan, ehhez képest már 10e fölött jár a nézettsége. A fene tudja, honnan jött az a sok ember és miért nézte meg.
A fényképeknél, ha más nagyságrendben is, de hasonló a helyzet. A Flickr-en lett vagy 15 követőm, akik – ha ritkán is – de lájkolnak, kommentelnek.
Ha az ember egy nagy blogszolgáltatóhoz megy, ahol időnként belekerülnek az írásai a blogketrecbe, azaz felhívják rájuk a figyelmet, akkor hirtelen akár napi 10e fölé is mehet a látogatottság. Ha ebből megmarad pár ezer rendszeres látogató, már az is nagy szó.
Nos, ha a blogger a saját kezébe veszi a blogját, a média tárolását, prezentációját, akkor ezek a lehetőségek megszűnnek.

PS2.

Ha már leszóltam ezeket a különböző motivációkból ingyenes, kiszámíthatatlan szolgáltatókat, illik megemlékezni azokról is, akik már kinőttek ebből a körből. Vagy mert jó modellt választottak, vagy mert nagyon sikeresek lettek. És nem, ezek soha nem fogják bezárni a kaput (vagy legalábbis ritkán, lsd MSN), soha nem fogják fizetőssé alakítani a szolgáltatásaikat (vagy legalábbis nem valószínű), hiszen jól megvannak így is. Tudod, melyekről beszélek: Facebook, Instagram, Twitter, Pinterest és társaik. A Facebook például a fenti ábra összes komponensét magába integrálta. Egy önálló világ. Ráadásul ráérzett a kor szellemére: az számít, ami van, a kutyát nem érdekli, mi volt egy évvel korábban.

Nem úgy, mint egy blog, mely igyekszik időtálló tartalmakat – is – közzétenni.
Lehetőleg képpel. Mert az illusztráció része a mondanivalónak.

Csomagot kaptam

Rendeltem az Amazonról három könyvet. Nem egy nagy dolog, csináltam már régebben is ilyesmit.
De most elkapott a hivatal.
Kaptam egy levelet a DHL-től. Hogy vámköteles küldeményem érkezett.
Már ez önmagában meglepett. Nem gondoltam volna, hogy egy 50 dolláros könyvküldemény vámköteles.
Írták, hogy töltsek ki egy nyilatkozatot, miszerint elismerem, hogy a DHL korrektül vámkezelte a csomagot, majd ezt a nyilatkozatot dátumozva, aláírva adjam át a futárnak. Hmm. Na jó. Letöltöttem a nyilatkozatot a webről, kitöltöttem, aláírtam. Kicsit furcsállottam, hogy mi a francért kell nekem egy ilyen nyilatkozatra ráírnom a nevem, születési adataim mellé még a személyi-igazolvány számomat, adószámomat és útlevélszámomat is, de a hivatal útjai kiszámíthatatlanok. Ráírtam.
Aztán írták, hogy nem árulják el, mennyi lesz a vám, de mellékelik az erre vonatkozó jogszabályt. Számoljam ki. Elkezdtem olvasni, de sajnos nem magyarul, sőt egyáltalán nem is emberi nyelven íródott, az első oldal után beletört az agyam. Mindegy. 50 dollár után nem lehet az olyan sok. Mindenesetre a cég mellékelte az árlistájukat is, hogy mennyiért nyújtják ezt a szolgáltatást. Eh.
Végül írták azt is, hogy írjam meg nekik tételesen, magyar nyelven, hogy mi van a csomagban, emellett írjam meg, hogy mennyit fizettem érte és írjam meg a lakcímemet is. Nem kicsit néztem hülyén, mert mellékelték az Amazon fuvarlevelét, amelyen az összes kért adat rajta volt. Visszaírtam, hogy olvassák el. A könyvek címét, ha megfeszülnek sem fogom lefordítani magyarra, a többi adat meg egyértelmű.
Úgy látszik, ezzel eleget áldoztam a Bürökrácia istenének, mert pár nappal később jött az értesítés, miszerint kedden kihozzák a csomagot, legyek kedves, tartózkodjak otthon. Reggeltől estig.
Fasza. Egy nap szobafogság.
Aztán délben megjött a csomag, a futár bedobta, aláírtam a mobilján és már ment is. Semmi vám, semmi kitöltött papír átadása.

Egyszerűen nem értem. Ez mi? Szolgáltatás? Én inkább kutyáztatásnak nevezném.
Mint látható, a cucc nem volt vámköteles, az egész hercehurcát meg lehetett volna spórolni. Most gondold el, ha a munkahelyemre rendeltem volna, hogyan készítem fel az átvételre a recepcióst? Lehet, hogy fizetni kell érte, lehet, hogy nem. Mennyit? Nem tudom. Lehet, hogy elkérik ezt a papírt, lehet, hogy nem. Addig tedd el valahová.

Valószínűleg arról van szó, hogy az ügyintéző lusta dolgozni és mindenkinek kiküldi az egységcsomagot, még ha csak egy fogkefét is rendelt. Aztán majd lesz valahogy.

Félelmetes. És én még azt hittem, hogy a Postánál nincs lejjebb.

Viszont most már értem, miért drágább az Amazonnál a papírkönyv, mint az e-book. Az utóbbit kifizetem, letöltöm, kész, olvashatom is. Nem szarakodik az idegeimmel semmilyen hivatal, semmilyen szervezet.

Fotósuli

Most, hogy Nej megkapta a Sony RX100-as kamerát, úgy döntött, itt az ideje megtanulnia fényképezni.

Megadtuk a módját.

Bágyadt őszi vasárnap délután. Beizzítottuk a sparheltet, Nej kikeverte a kenyérlángoshoz a tésztát és mellé a trutyikat, felbontottuk az osztrák ‘kocsisbort’, majd kiültünk a lugasba az összes kamerával.
Magyaráztam, gyakoroltunk.

PA140002

Próbafelvételek:

DSC01170

DSC_5853

Az oktatás során felhasznált linkek:

PS1.
Annyira tiszták sem voltak a sportcipőim soha, mint ezután a kerti sütögetés után. Ugyanis mindegyikkel beleléptem az avar alá elrejtett macskaszar csomagokba, így kénytelen voltam hétfő reggel az összeset alaposan megpucolni. A kis rohadékok. És már megint enni akarnak.

PS2.
Tényleg kezdek félni magamtól. Délután beszélgettünk arról is, hogy – főleg a gyerekekre gondolva – bele kellene vágni a fundamentázásba. Mit is írtam itt? Hogy figyeld, miket tervezek és pánikszerűen menekülj belőle, mert valami tragikus dolog fog történni a befektetési formával. Erre mi történt? Vasárnap beszélgettünk a lakástakarékról, hétfőn rögtön bejelentették, hogy kedden meg fogják szüntetni. Félelmetes.

Vannak még rendes emberek

Az utolsó hét, amikor ültetni lehet. A jövő héttől lehülés, masszív esők. Egyáltalán nem mellesleg ez az a hétvége, amikor egyáltalán tudok időt szakítani a kertészkedésre. És a tökéletes lugas kialakításához még el kell tennem három japánloncot. Mert a japánlonc jó.

Csak éppen égen-földön nem kapható.

Egyik kertészet. Átvette a XVIII. kerületi Városgazda. Tele is rakták reklámtáblákkal, miszerint milyen jó gazdák ők. Ja, a kertészet bezárt, pangás, hullaszag mindenhol. Csak reklámtáblák vannak.

Másik kertészet. Vadászgattam, vadászgattam. Egyedül lándzsás loncot találtam, de az nagyon nem ugyanaz. Észrevettem egy eladót, aki egy kuncsafttal beszélgetett. Amikor befejezték, átkiabáltam.
– Japánloncuk van?
– Nahát, az előző vevő is azt kereste!
– De van?
– Nem, sajnos nincs.
– Aha.

Szomorúan nézegettem a koszvadt lándzsás loncokat. Akkor most mi lesz?

– Japánloncokat keres? – szólalt meg egy hang mellettem. Az előző vevő volt.
– Nos, igen.
– Menjen át a Méta utcai kertészetbe. Ott van.
– Nem mondja!
– De. Én is azt akarok venni, de beugrottam megnézni, hogy itt milyen a választék.
– Azért kár volt.
– Hát, ja. De a másikban van.
– Köszönöm a tippet.

Beültem a kocsiba. Ugyan még mennem kellett volna az Auchanba is, de először le akartam rendezni a loncokat.
Kertészet. Nagy nehezen találtam eladót.
– Japánlonc.
– Itt van.
Négy darab loncuk volt. Nekem három kellett. Szuper.
Ekkor jelent meg az előző hapi.
– Á, üdvözlöm – mosolyogtam rá – Igaza volt, itt tényleg van japánlonc.
– Ugye?

De valahogy nem volt őszinte a mosolya.

– Ugye maga is japánloncot szeretett volna vásárolni? – kérdeztem vissza.
– Igen.
– Hoppá.
– De vigye nyugodtan. Maga volt itt előbb.
– De maga javasolta. Nincs bőr a képemen elvinni.
– Vigye nyugodtan.
– Magának mennyi kell?
– Három.
– Nekem is.

Patt. Szomorúan néztük a négy darabot.
Az eladó tanácstalanul állt mellettünk.

– Akkor most mi lesz?
– Mikor kapnak árut?
– A jövő héten.
– Magának mikorra kell?
– Mára. Ma akartam ültetni.
– Én meg szombaton. De ma van utoljára autóm, holnap a fiam elviszi egész hétvégére.
– Akkor vigye maga.
– Tudja mit, felezzük el. Kettő magának, kettő nekem.

Az eladó kezdett türelmetlenkedni.
– Uraim, nekem mindegy, de döntsék már el, ki veszi meg.

A pacák elgondolkodott az ajánlatomon.

– Ez a fele-fele elsőre jól hangzik, de… tulajdonképpen az történik, hogy mindketten rosszul járunk.
– Így is lehet nézni. De így járunk mindketten a legkevésbé rosszul.
– Ez már csak szójáték. Vigye maga.
– Ne bolondozzon már. Felezzük meg.
– Nem, Uram, megkötöttem magam. Vigye.

Ezzel már nem lehetett mit kezdeni.

– Uram, Ön egy úriember.

És elvittem a loncokat. Szombaton pedig elültetem.
Vannak még rendes emberek.

Poloska

A szokásos poloskainvázió. Ülök a teraszon és elgondolkodtam.
A poloska azért lett ennyire sikeres, mert annyira büdös, hogy nincs természetes ellensége. Senkitől nem kell félnie. Ráadásul a petéi extrém ellenállóak, -50 fokot is simán átvészelnek. Nem kell tartaniuk senkitől és ha kedvezőek a körülmények, a végtelenségig képesek elszaporodni.

Akárcsak az ember.

Aztán azt olvastam, hogy a nagy poloskainváziónak valószínűleg az lesz a vége, hogy túlszaporodnak, felélik az erőforrásaikat és visszapusztulnak az invázió előtti szintre.

Szép kilátások.