Már nem éltem hiába. Összejött végre ez is.
De azért nézd meg, mennyire béna. Nem ám a triplahúsz közepébe mentek a nyilak. Ahová könnyebb lett volna. Nem. Mindegyik a szélébe ment. Mert a penge élén sokkal izgalmasabb.
És most egy ideig a gyengébb készlettel kell gyakorolnom a 19-esre. Mert ezt a három nyilat legalább egy hétig nem szedem ki.
Úgy látszik mostanában Wulff és Morgenthaler olvassa az életemet.
Hétfő reggel volt kint a szerelő és rendberakta a dolgokat. Neki bezzeg nem szólalt meg a sziréna.
Aztán elnézést kértem tőle a szombati hangnemért. Ő elnézést kért azért, hogy nekem elnézést kellett kérnem. Én meg végül elnézést kértem ezért az egészért.
Groteszk hely ez az élet.
Vasárnap. Még mindig jó az idő. Menjünk csavarogni.
A Selymes-rét Ócsa után van. Gyakorlatilag egy tanösvény egy láperdőben. Az utóbbiból konkrétan semmit sem láttunk, három hete nincs eső, a láp visszahúzódott. De sétálgatni sem volt rossz.
A Homokiszólő dűlő már Pesten van, de annyira nem ismert. Bringázás közben figyeltem fel rá, hogy a XVII. kerületben mekkora erdő van már vörös tölgyből. Nyilván ősszel ez lett az egyik kedvenc helyem, kifejezetten látványos, amikor kétoldalt összehajolnak a színes fák az út fölött. Most is kiugrottunk, de már későn érkeztünk. A levelek megbarnultak, lehulltak.
