Buli van

Pontosabban volt. Szombaton ünnepeltük meg, hogy a nagylány végre kikerült az iskolapadból.
Jellemző a korunkra, hogy tipikusan nincs B terv. Ez a hétvége volt szabad mindenkinek, akkor most lesz. Ja, a meteorológia gyalázatos időt jósolt szombatra? Kérem, nincs más lehetőség. Most lesz a kertiparti.
Egész héten erre készültünk. Barna nagyon ki akart tenni magáért bogrács vonalon, aztán bejött a sparhelt is, feltöltöttük a borhűtőt, a pálinkahűtőt, na meg a normál hűtőt is. Akkor is jól fogjuk érezni magunkat.

Kora délután kitettem a nappaliba a nagy tévére az Időkép radarvideóját. Hogy ki tudjuk cselezni a rossz időt.

– Bakker, a ferihegyi repülőtéri irányítóközpontban nincs ekkora élő meteorológiai kép – jegyezte meg Barna, amikor megérkezett.

Aztán az előkészületek után úgy döntöttünk, hogy belevágunk. Ha azt látjuk, hogy nagy vihar érkezik, akkor gyorsan átborítunk mindent egy nagy fazékba és bent folytatjuk.

Nos, mire tippelsz? Ismerve a szerencsémet?
Megúsztuk.
Elkészült a bográcsban a marhapörkölt (pedig nagyon vizes volt a hús, sokáig kellett gyötörni), elkészült a sparhelten a krumpligombóc. Megterítettünk a fedett lugas alatt. Innen már nem lehet baj, még ha esni is fog, fedél van a fejünk fölött.

Nos, nem esett.
Leszakadt az ég.

Ahogy elkezdtünk enni, pokoli felhőszakadás zuhant ránk, erős széllel. Pillanatok alatt ronggyá áztunk. A fedett lugasban. Oldalról. A ház kábé 10 méterre volt, mire mindenki beszaladt a tányérjával, annyira eláztunk, hogy át kellett öltöznünk szárazba. A csontszáraz 150 literes esővizes hordó egy óra alatt tele lett.

Szerencsére ekkor már emelkedett volt a hangulat, odabent folytattuk. De ne tudd meg, vasárnap reggel hogyan nézett ki az udvar. Armageddon.

Rizmájernél

Kerékpártúra Nejjel, szokásosan Rizmájernél befejezve.

Ittunk egy sört.

– Komoly döntés előtt állunk, igyunk még egy sört, vagy menjünk haza? – kérdeztem rá.
– Én innék még egy sört – vágta rá.
– Akkor győzködjél, mert én meg már mennék haza.
– Antialkoholista lettél?
– Nem, de lassítanom kellene.
– Jó, akkor csak egy sört hozzál. Nekem.
– Oké, meggyőztél. Pincér, két sör rendel!

Patkószeg

Nem is emlékszem, mikor volt utoljára ilyen. Vasárnap reggel fél kilencig aludtam. Általában már hatkor meg szoktam ébredni, minden nap.

Egyvalamire azért emlékszem. 25 évvel ezelőtt, amikor a Bakonyban laktunk, mennyire irigykedve néztünk a szembeszomszéd teraszára. Amikor a két húsz körüli gyerek kitámolygott vasárnap délelőtt 11-kor, szemmel láthatóan frissen és némileg másnaposan ébredve. Minket ugye a két tökmag gyerekünk már reggel hat óta dolgoztatott. Hogy megfogadtuk, hogyha felnőnek, mi is délig alszunk.

– El sem hiszem – fordultam Nejhez – Alig van valami dolgom.
– Hogy lehet az?
– Lenne, de még mindig nem működik a desktop gépem. Mindenhez az kellene.
– Jó neked. Nekem van.
– Csak csendben csináld, hogy ne zavarjon.
– Ja, Paprika!
– Pardon?
– Délután vasalnom kell.
– Aha – kezdtem kapisgálni.
– Tudod, csak úgy tudok vasalni, ha megy közben a Paprika TV.
– Ja. És?
– Nem működik a set-top-box. Meg kellene nézni.
– Oké.

Tíz óra körül nekiálltam. Bekapcsoltam. Kiírta, hogy nincs bedugva az ethernet kábel. Hátranyúltam. Tényleg. Bedugtam.
Ez gyorsan ment.
Bekapcsoltam. Kiírta, hogy még mindig nincs bedugva az ethernet kábel. Hátranyúltam. Be volt. Akkor? Na jó, minden kábelnek két vége van, nézzük a másikat. Irány az ötezer fokos padlás. Nem hiszed el, ott sem volt bedugva. Nem kicsit néztem bambán. Én ezekhez csak akkor nyúlok, ha fenyegetnek. Erősen. Hogy csúszhatott ki mind a két vége a kábelnek?
Bekapcsoltam. Most már látta a hálózatot. Megkapta az IP címét is. Remek. Bejött az a kaleidoszkóp beállítókép is. Jó lesz ez. Aztán a tévékép helyett jött egy restart. És ez ment a végtelenségig.
Fejvakarás. Átdugtam egy másik switch portba. Újraindítottam az IPTV routert. Megrángattam a kábeleket. Hiába.

– Kicsim, rossz hírem van – fordultam Nejhez – Ennek a doboznak kampec.
– Nem lesz Paprika TV?
– Ha gondolod, főzhetek közben egy paprikáskrumplit és bekiabálom, hogy éppen mit csinálok.
– Az nem az igazi.
– Hát nem. De ha vigasztal, én is hatalmasat fogok szívni.
– Mivel?
Vandával, azzal a segghülye mesterséges intelligenciával.
– Annyira reménytelen?
– Annál is. Figyelj, én még abba is belemennék, hogy a vasalás idejére Chippandale fiúkat rendelek ide a nappaliba.
– Ezen még gondolkodom. De addig is kellene az a Paprika TV.
– A francba.

Na jó. Próbáljuk meg felgöngyölíteni. Az ilyesmikben állítólag jó vagyok. Dóra szobájában van egy másik set-top-box. Kipróbáltam. Működött. Kiszereltem. Lehoztam. Odalent az sem működött, pont ugyanazt csinálta, mint a másik. Asztamorva. A lenti, elméletileg rossz set-top-boxot felvittem Dóra szobájába. Ott működött.
Hjaj.
Kowalski. Analízis.
Mi a különbség? A hálózati kábel, a tévé, a 220-as adapter.

  • Hálózati kábel. Ez egy kacifántos dolog, az IPTV-t nem lehet switchelni (pontosabban stack-elni), a padlásról direkt kábel jön le két emeletnyit a nappaliba. Jó hosszú kábel, egyedileg lett bekrimpelve. Öreg is már. Bármi lehet vele. De az eszköz bootoláskor kiírja, hogy kap IP címet és utána a hálózati kapcsolatot jelző led folyamatosan zölden világít.
  • Tévé. Mind a két helyen bejön a képbeállító kaleidoszkóp, azaz az eszköz jelét látják a tévék.
  • 220-as adapter. Mindkét helyen elindulnak a dobozok, egy csomót dolgoznak is. Azaz áram van.

Fogós. Nyilván kihívhatok egy szerelőt – persze ha átjutok valahogy Vandán – de amennyire képben vagyok, ezek a fiúk nem a szofisztikált megoldások hívei. A fene tudja, mikorra lesz ebből megoldás. Persze végszükségben ez marad.

Nos jó, addig legalább próbálkozzunk. A kábeleket megcseréltem a padláson. Ugyanaz. Persze ez csak a switchet teszteli, azaz a kábelhiba még mindig marad lehetséges oknak. Tévé? Lehetetlen tesztelni. Marad az adapter. Igaz, azt is szenvedés kibányászni, annyira be lettek építve a bútorokba, de legalább látszódjék, hogy próbálkozom. Lehoztam a nappaliba a fenti adaptert, bedugtam egy ideiglenes konnektorba és beüzemeltem vele a lenti set-top-boxot.
Bakker. Működött.
Na, ekkor ittam az első pálinkát.
Szétbarmoltam a lenti bútort. Átdugtam az adaptert a végleges konnektorba. (Igen, ezt kifelejtettem a felsorolásból. Lehetett volna 220-as elosztó hiba is.) Azzal is működött.
Újabb pálinka.
Érted? A 220-as adapter jó volt. De nem eléggé. Azaz adott le áramot, de valami elsatnyult benne és nem eleget. Azaz a bootoláshoz még elég volt a nafta, az önkonfiguráláshoz is, de amikor ki kellett volna tennie a képet, akkor elfogyott és a doboz újraindult.

Szokták mondani, hogy vonzom a lehetetlen hibákat. Én ilyenkor kacagok. De mostanában már inkább elgondolkodom.

Na mindegy, összeraktam véglegesre fent is, lent is a technikát is, meg a bútorokat is. Mint kiderült, lányom abszolút nem használja a set-top-boxot, neki nem fog hiányozni. Végeztem. Jó másfél óra hajtépés.

De. Nem volt értelmetlen az erőfeszítés. Nej, látva mit kinlódok, hallva, mennyit anyázom a T-t, meg a Paprikát (mert csak ezért az egy csatornáért van tévéelőfizetésünk és mivel csak a legnagyobb csomagban van benne, így van 200+ tök felesleges csatornánk), megingott és közölte, hogy tulajdonképpen el is tudna lenni a Paprika TV nélkül. Halleluja. Több év óta lobbizok a tévé kidobása mellett, most végre összejött. Az HBO már egy éve külön előfizetéssel jön (HBO GO), Nej azt mondta, hogy neki a Fördős Zé bejön annyira, mint a Paprika (és vlogol is a csávó, a tévén meg van direkt internet, Youtube applikációval), nekem szokott kelleni még a tévé dartsversenyek idején, de azt meg tudom oldani streaming formában.

Szóval csá tévé. Jó volt, szép volt (illetve dehogyis, már legalább 15 éve gyűlölöm), mostantól vége. Ezért megérte ez a mai kinlódás.

Fejtörő

A múlt héten eljátszogattam egy sudoku programmal és szokatlan dologba futottam bele. Elakadtam.

Javítsatok ki, ha nincs igazam, de úgy tudom, hogy a játékban alapfeltétel, hogy mindig lennie kell legalább egy számnak, mely pusztán logikát használva egyértelműen kitalálható. Azaz nem fordulhat elő olyan patthelyzet, ahonnan csak try&error módszerrel lehet – ezernyi radírozás után – továbblépni.

Itt van a tábla.

Hangsúlyozom, nem a megoldásra vagyok kíváncsi, azt a Sudoku Solver egyből kidobta. Sőt, ha a programban beállítom, hogy figyelmeztessen, ha hibázok, akkor egy percen belül meg tudnám oldani.

Nem, az érdekelne, hogy szerintetek ezen a táblán van-e pusztán logikával kitalálható következő szám? És ha van, akkor mi az a logika?
Vagy az a normális, hogy az erősebb táblákat már csak próbálgatással lehet megoldani?

55

Hát, ez is megjött. Olyan… fura érzés. Emlékszem – mintha ma lett volna – hogy amikor apám lett ötven éves, mennyire felemás állapotban köszöntöttük fel. Mert igen, ez egy szép kor, jól is tartotta magát az Öreg, de akkor is, bakker, akkori fejjel, az ötven éves ember már borzasztóan öreg volt. Szóval örültünk neki, hogy még itt van közöttünk, de ott volt a félelem is, hogy az idő rohan és egyre kevesebb időnk jut majd egymásra.
Aztán nesze. 55 éves vagyok. Apám, anyám szerencsére még élnek, ez nem kicsit vigasztaló is, hiszen azt jelzik, hogy van még ebben az egészben perspektíva.

Ja, és persze visszakaptam. Három évvel ezelőtt voltunk Bariban, a szállásunk egy magas épület tetőterében volt, Barna pedig szétaggódta magát, hogy egy ilyen öreg ember, mint én, hogyan tud majd ennyi lépcsőt megmászni.

Na mindegy. 55. De… a rosseb egye meg, nem érzem a kort. Azt a kort, amelytől apám születésnapján annyira féltem. Akkor azt mondtam, hogy ötven…? Hát az kurva sok. Fél lábbal már a sírban. Most meg? Nem dicsekvésképpen mondom, de pár nappal ezelőtt futottam le a szokásos 3,6 kilométeres távomat 5:56 min/km átlaggal és ebben a leggyorsabb kilométer 5:28 min/km volt.

Friss élmény, nem tudom kihagyni. Akik rendszeresen kijárnak az erdőbe, már ismerik egymást, időnként leállnak beszélgetni. Az egyik fiatal srác rendszeresen tolja bringával ugyanazokat a köröket. Legutóbb kutyát is hozott magával.
– Hé, Hektor, vissza! – kiáltott rá a kutyára, amikor az becsatlakozott mellém a futásba.
– Ugyan, hagyja! – szóltam vissza – Ez a kutya tökéletes nyúl; húz maga után.
– Magának nincs szüksége ilyesmire, maga nyúl nélkül is tökéletesen fut.
– Óh.

Soha az életemben nem voltam még ilyen erőnléti állapotban. Kamaszként maximum 1,5 kilométert tudtam lefutni, aztán kipukkantam. Most meg sima hétköznapi edzőtáv egy 80-100 kilométeres bringázás hajnalban.

Elkapott telefonbeszélgetés a fiamnál.
– Igen, most jött haza Kiborg Apu az erdőből.

Amin persze jót röhögtem, de ember, szó sincs kiborgról, meg bármi emberfeletti dologról. Bárki, hangsúlyozom, bárki meg tudja csinálni, amit én, illetve Nej csináltunk. Csak elhatározás kérdése. Egy évvel ezelőtt azon ujjongtam, hogy lementem 9 min/km alá a futással. Most meg már az 5-ös zónát ostromlom. Nej pedig futóversenyekre jár és a 10 kilométeres távot tűzte ki maga elé.

Azért valahol csak megjelenik a kor. Nekem egy gyerekkori fejlődési rendellenesség miatt kifejezetten vacakok a térdizületeim. Egyszerűen képtelen vagyok 5 kilométernél többet futni, kipurcannak a térdeim. Ezért van az, hogy 3,6 kilométereket futok (két kör az erdei futópályán), de azokat egyre gyorsabban. Nej ezzel szemben viszont távolságra gyúr.

Na mindegy, már megint túlbonyolítom. Egyszerűen el kell kezdeni, aztán pedig csinálni kell, olyan tempóban, ahogy még kényelmes, de egy kicsit azért már fáj. Sem Nej, sem én nem vagyunk szuperhősök. Átlagos, meglehetősen túlsúlyos ötvenesek voltunk, amikor másfél éve elkezdtük, most meg sorra kapjuk az ilyen kiborg jelzőket meg az írígy pillantásokat.
Ember, ne racionalizálj, vágjál bele.

Az ötven az új harminc.

Még az ilyen bon-mot megjegyzések is bejönnek, pedig ezek sem igazak: amikor harmincas voltam, dehogyis voltam jó állapotban: főállás, mellékállás, és még ez is kevés volt, igazából a világ összes pénze is kevés lett volna, hiszen ott volt egy hároméves és egy egyéves gyerek, Nej velük otthon, én pedig lógó nyelvvel loholtam minden fillérért, és annyira, annyira reménytelen volt az egész és annyira, de annyira le voltunk lombozódva akkor, hogy a fene sem gondolkodott egészségben, meg erőnlétben. Ezek valahol a prioritáslista végén voltak.

Aztán itt vagyok. 55 évesen. Ma. Tegnap toltam egy 40 kilométeres bringát, előtte egy 70 kilométerest, ma reggel futottam egy újabb sistergőset (5:58 min/km). A születésnapomon. Máskor hajnalban már be voltam állva. Most meg futok. Szellemileg úgy érzem magam, hogy reggelire simán meg tudnám enni a 20-30 évvel korábbi önmagamat. Azt a gyökérkefét.
Ilyenkor mi van?
Létezik, tényleg létezik olyan, hogy csak elhatározás kérdése és az ember képes szembemenni az öregedéssel? Mennyire lehet tartós az ilyesmi? Mert az öregedés, az egy nagyon masszív és kivédhetetlen folyamat. Mennyire fellángolás, amit csinálok és mennyire lesz látványos a bukása? A fene tudja. És nem is érdekel. Csinálom. Minden nap nyeremény.

Szóval 55. Természetesen volt családi kerti party. Egy héttel korábban, mert akkor ért rá mindenki. Jó volt, jól éreztük magunkat.

Aztán eljött a tényleges időpont is. Tudom, mivel eddigre mindenki felköszöntött, ennek már nincs jelentősége, de nekem valahogy mégis van. Hiszen mégiscsak ez az a dátum, amikor körülbelül úgy áll együtt a Nap és a Föld, mint amikor születtem. Valahogy momentumot kellene adni ennek a napnak.

Adtam. Egyszerűen fogtam és azt a tömérdek adminisztratív faszságot, melyek jelenleg mérgezik az életemet, összemarkoltam és átdobtam a médiaszekrényre. Szép nagy kupac lett belőle. De mostantól nem érdekelnek. El sem tudod képzelni, mennyire meg tud könnyebbülni az ember élete, ha megszabadul ezektől a házmester-állam által ráerőltetett bürokratikus baromságoktól.

Persze, egyszer majd megcsinálom ezeket is. Egyszer. Majd.

Aztán számot vetettem. Mik is a fontos teendőim? Értve ez alatt az időkorlátosakat. Igen, valamikor bevállaltunk utazásokat. Ezeket össze kell rakni. Mert a repülőjegy fix. Aztán? Túrák. Kempingek. Napi távok. Rohadt sok tervezés. Igen, ezek is kellenek.

Aztán… azt vettem észre, hogy mindent eltakarítottam az útból. Itt van a születésnapos hétvégém. A saját születésnapos hétvégém, és tényleg a sajátom, mert mindenki úgy könyvelte el már az előző hétvégén, hogy megvolt, szóval ez már csak rajtam múlik, mennyire lesz jó.

És tudod, mi a legszebb? Megkaptam a legjobb, az abszolut ideális ajándékot, melyet ebben a korban az ember csak remélhet. Az időt. Azt, hogy elfelejtett a világ. Azt csinálhattam, amit akartam, senki még csak rám sem nézett. Sajnos nem évekig, de becsüljük meg azt az egy-két napot is.

El lett pucolva minden adminisztratív ökörség az utamból. A család sem foglalkozott velem. (Hé, ember, egy héttel ezelőtt megkaptad a figyelmünket.) Nem léteztem. Senki nem vett tudomást rólam. Kell ennél nagyobb ajándék?

Szombat délután nekiálltam videót vágni. Hónapok óta nem álltam úgy, hogy rá merjek tenni egy-egy délutánt videóvágásra. Nemhogy délutánjaim, szabad óráim sem voltak. Pedig… ember, itt van mögöttünk a legnagyobb, a legelképesztőbb családi túránk, Arizona. Ha létezik kihívás, miszerint Józsi, ebből világverő videót kell csinálnod, akkor ez az arizonai túra mindenképpen az, és áprilisban volt is rá időm, de utána szemernyi sem, hát hogy a fenébe ne lenne őrületesen jó dolog, ha most júliusban rá tudnék erőszakolni egy-két napot, hogy haladjak vele? Dóra a nyár végén megint lelép, addigra össze kell raknom, mese nincs.

És a jó tempó nem állt meg. Vasárnap reggel bringáztam egy jót, aztán tudtam folytatni a videóvágást, utána jött egy vihar, lehűlt a levegő… és váltottam. Ki tudtam ülni a teraszra, végre lehűlt az idő, végre embernek éreztem magamat és bár a videóvágást nem tudtam folytatni, de szivar és bor mellett… élveztem az idő múlását. Először az egyik kedvenc rajzolóm albumait nézegettem.

Ember, két album is itt fekszik a polcomon, bontatlanul. Jó egy éve megvettem és még nem volt időm átnézni egyet sem.

Utána pedig kicipeltem a laptopot a teraszra és megírtam ezt az írást.

Mert akárhogy is nézem, 55 éves vagyok.