Nem viccelek

Tényleg nem. Elkezdtem rendezni a fotós/videós felszerelésemet. Fejszével.

Először nézzük meg, mi is volt pontosan a helyzet és mi is volt ezzel a baj?

IMG_20181002_122915

Nos, volt a nagy kedvencem, egy Nikon D3100 váz, hozzá egy Nikkor 18-135 objektív, egy Sigma 10-20 objektív, egy B&W polárszűrő, kártyák, akksik, táskák. Nagyon jó felszerelés volt. (Ja, 600e forint.) Imádtam.
Egy-egy önfeledt pillanatomban még most is kicsordul egy könnycsepp a szemem sarkán, ha arra gondolok, hogy mindezt kidobtam. Szegény cucc… ez tehet a legkevesebbet az egészről. De mennie kellett.
Miért is?

  • Videó
    Ez a váz még abból az időből való, amikor a DSLR gépek éppen elkezdtek ismerkedni a videózással. Azaz már képes volt rá, de… valójában nem. Olyan tervezési hibák voltak benne, melyekre ma már azt mondja az ember, hogy viccnek is rossz.
    – A fókuszmotor közvetlenül a mikrofon mellett van. Azaz nyugodtan elfelejtheted a felvétel saját hangját, folyamatosan ott kerreg benne egy motor. A manuális fókusz folyamatos keresése videó közben… hát nem túl barátságos.
    – Nem mintha az autófókusz olyan nagyot virított volna. Ha zoomoltam, akkor volt, hogy percekig kereste a fókuszt. Az már a jobbik eset volt, amikor megtalálta. Mert nem egyszer feladta.
    – És ha már zoom. Ami a kezdeti DSLR gépek nagy előnye volt, a manuális zoom (a fényképezéshez tökéletes volt, nem evett áramot, azaz jóval tovább tartott egy akksi), a videózáshoz már használhatatlan. Kézzel képtelenség folyamatos ráközelítést produkálni. Különösen a fent említett fókuszálással.
    – Túlmelegedés. A D3100 10 percig tudott videót felvenni, utána kikapcsolt. Ha utána visszaindítottad, akkor értelemszerűen már rövidebb idő után is kikapcsolt. Mert melegedett. Belegondoltál már, hogy egy hosszabb videózás során ez mennyire kiakasztó? Most hirtelen az jut eszembe, amikor mentünk fel busszal Castemolába, 25 perc tömény hegyi út, tömény élvezet, én pedig folyamatosan arra koncentráltam, hogy újra meg újra visszakapcsolgassam a kamerát.
  • Említtessék meg, hogy ettől még ez egy borzasztó jó fényképezőgép. Fényképek készítésére. A videót csak úgy ráerőltették. Nem állt jól neki.
  • Méret
    A DSLR világ már csak ilyen. A kamerák is nagyok és az objektívek is. De még csak szándék sem létezik a méretcsökkentésre, hiszen minél nehezebb a kamera, annál stabilabban áll a kézben. Ez rendben is van. Egy profinál. Én viszont átlagos felhasználó vagyok, aki mozog, mocorog és közben fényképezni, videózni akar. Nos, a D3100 kamera először a kajakos felszerelésből kopott ki (az új, immár tökéletesen vízhatlan dobozba nem fért bele), aztán a bringásból is (a többnapos túráknál már intenzíven használom a kormánytáskát, nincs benne neki hely), aztán a gyalogtúrákból is (a teljes felszereléssel megpakolt válltáska a 3 kilójával erősen húzta az oldalamat, egy huszoniksz kilométeres túra után komoly fizikai fájdalmat okozott). Ja, és a mostanában beindult fapados csomaghisztéria miatt a párnapos városnéző kirándulásokra sem tudom elvinni.

Szóval kezdett a dolog nem stimmelni. De először csak korrigálni akartam. Nagyjából egy éve vásároltam egy Sony RX100 MII gépet. Ez egy felsőkategóriás, Zeiss objektíves kompakt. A fényképezési tudása nem érdekelt, viszont a videófelvételéről ódákat olvastam a tesztekben és legfőképpen kicsi volt. Simán belefért a Nikon mellé a táskába. Azaz fényképezésre maradt a DSLR, videózásra meg a Sony. Sőt, a legtöbbször úgy közlekedtem, hogy a kompaktot el sem tettem, csak úgy fityegett a csuklómon, a Nikont meg hol előkaptam, hol visszaraktam a táskába. Nem mondom, hogy nem éreztem magamat kiborgnak, de a dolog működött.
Volna.
De sajnos a Sony is beteg.
Lassúúúúúú.
Elképesztően lassú.
Bekapcsoltam. Nem történt semmi. Eleve pici, süllyesztett gombjai voltak, melyek nem passzoltak az én virsli ujjaimhoz. Vártam. Mert lehet, hogy nem jól kapcsoltam be, de lehet, hogy csak lassan indult. Pár másodperc múlva újra megnyomtam a gombot. Naná, hogy elsőre is jól nyomtam meg, csak türelmetlen voltam. Azaz a gép elindult, kezdett volna működni, de észlelte a második gombnyomást és elindította a szintén tetű lassú kikapcsolási folyamatot. Melyet meg kellett várnom, hogy újrakezdhessem az egészet. A téma meg, amely eleinte az orrom előtt ficánkolt, nemhogy arrébbment közben, de meg is öregedett, sőt meg is halt. És ugyanez a váltáskor is. Jött a téma. Gyorsan nyomtam egy fényképet. Oké. Jöjjön a videó. Vártam pár másodpercet. Megnyomtam a videó gombot. A gép meg közölte, hogy hé, köcsög, még a fényképen dolgozom. És persze ugyanez vica-versa. Az meg már csak a hab a tortán, hogy teljesen máshogyan viselkedett akkor, ha fényképezésre állítva nyomtam meg a videó gombot, vagy ha eleve videóra állítottam. Ugyan játszottam vele, de nem voltam képes kiismerni. Aminek az lett a vége, hogy a videófelvételek nagy része vacak lett.

Ja, hogyan jött be a képbe a fényképezés? Amikor azzal nem akartam foglalkozni?
Magától. Evolúcióval.

Ezek a nyomorult témák olyanok, hogy nem várnak. Egyszerűen nincs időd arra, hogy gépet cserélj. Márpedig ha egyszerre akartam videót felvenni, illetve fényképezni, akkor sokszor döntenem kellett: vagy jó képeket csinálok a Nikonnal, de vacak videókat (már ha egyáltalán), vagy a Sonyval jó videókat, de csak közepesen jó képeket. A végén a Sony teljesen kiszorította a Nikont, olyannyira, hogy az utóbbi öt nagyobb túrára már csak a Sony-t vittem el.
És persze dühöngtem. A lassúsága miatt egy csomó mindenről lemaradtam. A fényképek minősége meg összehasonlíthatatlan volt egy DSLR gép minőségével.

Szóval befürödtem. A koncepció nem működött. valami mást kellett keresnem.

A problémahalmazt tetézte a Gopro Hero 3 Black. Igen, ez egy régi cucc, ahol úgy látszik, a kamera még teljesen jól működik, de a vízhatlan tokja már elöregedett. A tok gombjai teljesen kiszámíthatatlanok: nem reagálnak, ha megnyomom, időnként meg maguktól önállósulnak. Csakhogy bárhová is akarom felszerelni, kell a tok. Függetlenül attól, hogy kell-e a vízhatlanság, vagy sem. Sőt, még egy nyomorult time-lapse videó készítéséhez is csak úgy tudom rácsavarozni az állványra, ha tokba teszem.

De ebben az írásban nem akarok foglalkozni a Gopróval, még ha a koncepció szerves része is. Egyszerűen januárban lecserélem a külön ház nélküli Gopro Hero 7 verzióra… és megszűnnek a problémáim. Remélhetőleg.

Vissza a kamerákhoz.

Videó. Fényképek. Lehetőség szerint profi minőségben. Kis méretű készülékkel.

Aki kicsit is jártas a témában, rögtön vágja a választ: MILC.

A MILC gépek főként azoknak készülnek, akik kiábrándultak a kompakt digitális fényképezőgépek képminőségéből, de a digitális tükörreflexes gépek (DSLR) tömege és objektívei számukra már meghaladják a méretben és súlyban elfogadható határvonalat, vagy épp nagyobb DSLR felszerelésüket szeretnék kényelmesebbre cserélni.
Link

Igen, ez történt. Az osztrák túra után annyira felcsesztem az agyamat, hogy pár nap tanulás, nyomozás után rögtön meg is rendeltem az új gépet.

Volt bennem félsz. Abban biztos voltam, hogy videózás terén előrelépés lesz. De fotózásban tud-e annyit egy MILC, mint egy DSLR? Fogós kérdés.

Pár nap alatt megkaptam a gépemet. És nem győztem falba verni a fejemet. Ebből a perspektívából a Sony RX100 totális ballépés volt. Gyakorlatilag nem sokkal drágábban vettem egy MILC-et, mely nemhogy a Sony-t verte kenterbe minden téren, de a DSLR-t is megszorongatja. Nem videóban, mert az hullagyalázás, hanem fényképezésben. Miközben méretben… gyakorlatilag semmi.
Egy évvel ezelőtt elhamarkodtam a döntést. Megfizettem érte.

De most már itt van az új szerzemény, egy Olympus OM-D M-10 III kamera, egy 14-42 pancake objektívvel és egy 40-150 zoom objektívvel. Az egész szettben 265e forint volt. (Jövő tavasszal tervezem teljessé tenni a felszerelést ezzel a 9-18-as objektívvel.)

És már csak az a problémám, mit csinálok a Nikon készlettel, illetve a Sony géppel. Mert nekem már nem lesz rájuk szükségem.

De tudod mit, győződj meg róla a saját szemeddel. A hétvégén csavarogtam az erdőnkben is, meg a belvárosban is és fényképeztem, mint az állat. Hiszen a fő kérdés az volt, hogy az Olympus fotózás terén leveri-e a Nikont? Videóban nyilván. Sőt, videóban simán alázza a Sony-t is, ez hamar kiderült.

Ideraktam egy csomó fényképet. Meg tartozik az egészhez egy album is, mivel 67 képet csak nem akartam belinkelni.
Engem totálisan meggyőzött. Új szerelmem van.

Macskák

old-P9280005

old-P9280009

old-P9280016

Megjelent az éhenkórász kandúr.

old-P9280002-1

És persze ő nyert.

old-P9280004-1

old-P9290003

old-P9290008

old-P9290009-2

Tájak

old-P9290032

old-P9290033

old-P9290065

P9300095

P9300127

P9300140

P9300193

P9300231

P9300239

P9300276

P9300282-jhdr

Emberek

old-P9290089

old-P9290092

old-P9290100

P9300015

P9300078

P9300112

P9300204

P9300214

P9300221

P9300247

P9300253

P9300261

P9300270

P9300272

Buli van

Vasárnap este buli lesz,
ha eső nem lesz;
ha lesz, nem lesz,
ha nem lesz, lesz.
– Bikini paródia (Szikora) –

Nem vasárnap, szombat, de buli lett. Igaz, folyamatosan lestük az Időképen a radart, de délutánra eltűnt minden zavaró körülmény.

Fel voltunk készülve.

DSC_5778

DSC_5780

DSC_5782

Vettem egy mázsa fát, felfűrészeltem, felhasogattam. Mert jó, ha van elég tüzelő. Még akkor is, ha most csak sparheltezést terveztünk. A bográcsolás… mondjuk úgy, hogy megviseli az infrastruktúrát.

IMG_20180801_103913

Amikor pár héttel ezelőtt megláttam, biztos voltam benne, hogy valami gomba. Dühös is lettem, mert utálok permetezni. Aztán összeraktam. A vadszőlő ott, és csak ott fonnyadt el, ahová a diplomaosztó utáni bográcsozás melege felcsapott. Azaz betervezett veszteség. A növény pedig köszöni szépen, jól van, folytatja világhódító terjeszkedését.

Szóval buli. Eredetileg öcsém és sógornőm jelentkezett be, később csapódott a Csipet Csapat. Barna ugyanis beköltözik anyósom lakásába. Jó két hétbe tellett, mire eladott minden öreg bútort, ezen a héten pedig gletteltek, csiszoltak, festettek. A haverokkal. Szombaton fejezték be. Nekik is jól esett egy bulika.

Nekem? Köszönöm a kérdést. Amilyen feszült heteim voltak, nekem csak egy célom volt: kiütni magamat. Tökéletesen sikerült. Kezdésre már elkortyoltam egy liter bort, aztán sparhelt, tüzeskedés, tömérdek előkészítés, majd egy vaskos szivar és némi whisky. Én már jól voltam. Az esti vacsoránál a tésztát úgy vadászgattam le az asztalról, mert állandóan el akart szökni. Ja, meg bemutatkoztam az öcsémnek. Mert azt hittem, hogy Barna haverja.
Aztán hajnalban bementem valamiért a lakásba, de annyira összemosódtak a falak, hogy inkább elmentem aludni. Tökéletes. Pont így terveztem.

Persze az élet nem ilyen. Szombaton is melóztam vagy hat órát, vasárnap – miután elökörködtünk öcsémékkel és elmentek – megint toltam vagy hat órát. De hát az informatikus élete már csak ilyen.
A lenullázás mindesetre jól esett.

Hétvégi kertészkedés

Nem mondom, vannak előnyei annak, ha valaki az udvaron, egy lugasban dolgozik napközben. De vannak hátrányai is.
Például állandóan nézeget. Keresi, mit lehetne még csinosítgatni a kerten.

Csütörtökön pedig megláttam az elefántot. Igen, tudjátok, azt, amelyik ott van ugyan a szobában, de senki nem beszél róla, végül annyira megszokjuk, hogy már észre sem vesszük. Jelen esetben ez egy 12 négyzetméteres kertrész volt, melyet egyik oldalról kerítés – a túloldalán két óriási hársfa, alatta elvadult ostorfa bokrok – belülről pedig hét nagydarab fenyő határolt. Közöttük pedig… hát leginkább buja, átjárhatatlan ágdzsungel, önmagával párosodó és megtermékenyülő, értsd bujtással szaporodó növénykonglomerátum foglalta a teret. 11 éve lakunk itt, egyszer sem volt bátorságom hozzányúlni. Végülis növény, termeli a zokszigént, gátolja a belátást, meg zöld. Nagyjából.

Csak éppen kertészeti művelődésem elérte azt a szintet, amikor megtudtam, hogy lehet az árnyékba is növényeket ültetni. És mindjárt máshogy kezdtem nézni arra a kertdarabra. Meg a kerítésen kívüli dzsungelre.

Végül – kihasználva, hogy még mindig növényforgalmi kisker (is) vagyokelmentem és vettem 39 tő növényt. Nem akartam én ennyit, de a nagykerben csak tálcánként adják az anyagot. A legviccesebb, hogy árban így vagyok ugyanott, mintha kisker kertészetben vettem volna harmadannyi növényt.

És ha még csak ez lenne a különbség. Nem akarom részletezni, röviden annyi a sztori, hogy egy ismert és népszerű kertészetben rendeltem még május 2-án egy adag növényt. Július 2-án kezdtem el ideges lenni, írtam, eleinte szelíd, később már egyáltalán nem szelíd levelet, a fülük botját sem mozgatták. Aztán rendeltem tőlük még valamit, arra két hét múlva reagáltak, ekkor gyorsan számon kértem rajtuk a korábbi rendelést is, ugyan abból semmit nem tudtak leszállítani most sem, de legalább elszégyellték magukat és kaptam ajándékba két árnyékliliomot.

Szóval eljött a vasárnap. Hajnalban kiléptem a teraszra és szembenéztem 39 tő növénnyel.
– Vagy ti, vagy én – mormoltam.

Majdnem ‘vagy én’ lett.

Kora reggel elültettem a varjúhájakat. Ezek napigényesek, ki is kerültek a tűző napra. Nyilván ezt a munkát még a rekkentő napsütés beindulása előtt kellett elvégeznem. Utána, amikor már emberkedett a nap, mentem a fenyők közé, az árnyékba. Gyakorlatilag páncélba öltözve, mert azt a dzsungelt csak teljes védőfelszerelésben lehetett felszámolni.
De sikerült.

Végül jöttek az ültetések. Mindenféle páfrányok, árnyékliliomok és bőrlevelek. Embertelen volt. Szoktam én kertészkedni, de ekkora hórukk munkám még nem volt. Piszkosul elfáradtam – a gyökerekkel teleszőtt földben már az ültetőgödrök kiásása is komoly kihívást jelentett – amikor még csak a harmadánál jártam.

DSC_5786

DSC_5787

DSC_5788

DSC_5803

De rátettem az egész napot, volt fröccs is elegendő, este fél nyolcra végeztem. Utána még rendes gazdaként végiglocsoltam a kertet, éppen időben, mert amikor elraktam a slagot, meg is jött a vihar szele. Szerencsére vihar már nem lett belőle, de egy ideális, több órás áztató eső igen.

Soha rosszabb kertészkedős napot.

Waze… jól vagy?

Pénteken kétszer is megtréfált.

Nagytéténybe kellett mennem. Mivel egyszerre van szétbombázva a belváros és a körgyűrű, nem egyszerű feladat. Innen, Gyál mellől.

Jut eszembe, nem kellene elküldeni a fővárosi önkormányzatot a sunyi bús anyjukba egy Change Management tanfolyamra? Hogy megtanulják, hogyan hangolják össze a nagy átalakításokat?

Már nem szeretem annyira a Waze-t, de ez pont az ő terepe. Hiszen ez az alkalmazás rendelkezik szinte az összes szükséges közlekedési információval. Ha minden útvonal necces, akkor ez tudja megmondani, hogy melyik a legkevésbé az.
Bepötyögtem. Kiadta, hogy az M0 a jó választás. Elindultam.
Még az 51-es elágazás előtt bemondta az Útinform, hogy durva nagy torlódás van, a várható menetidő félórával több lesz. Ránéztem a telcsire. A Waze a teljes útra nem adott fél órát.
Itt valaki hazudik.
Aztán nem sokkal később a következő beszélgetés zajlott le.
Waze: – Jé, nézd már, itt torlódás van! Adjunk hozzá 10 percet! Neked meg itt van ez a remek dugókijelző csúszka!
Én: – Meg a retkes feketelábú anyád! Hát ha már a kereskedelmi rádiók közlekedési hírei, melyek rendszerint fél nappal le vannak maradva, ha ezek a szutykok is tudták, hogy itt orbitális dugó van, akkor te mi a pék farkáért nem tudtad? Hogyan kalkulálhattál enélkül leggyorsabb útvonalat?
Waze: – Nézd ezt a dugókijelző csúszkát! Hát nem gyönyörű?

Aztán ugyanezt eljátszotta visszafelé is.

Szivar

Egy kis nosztalgia, abból az időből, amikor még lehetett Magyarországon boltban szivart vásárolni, amikor egyáltalán volt olyan, hogy szivarszakértő ember állt a szivarbolt pultja mögött.

A pacákkal – finoman szólva – nem mindenhol értettem egyet, de a videók arra teljesen jók, hogy bepillantást engedjenek ebbe a kevesek által ismert világba.

Bemutatkozás.

És a beszélgetés.

Fanyar diplomaosztó

Gyönyörű, talán túlságosan is napsütéses nap. Tömérdek előkészület után puccba vágtuk magunkat. Diplomaosztó a Corvinus egyetemen.

Érintettek voltunk, Barna most fejezte be a master fokozatot.
Színjeles két év, színjeles diploma, szakon belül évfolyamelső.
Mindezt duális képzésben. Ilyenre még nem volt példa a Corvinuson.

Csak aztán belekerült némi porszem a gépezetbe.

Barna titokban remélte, hogy lesz valami szerepe az ünnepségen. Vagy legalább megemlítik, hogy olyat csinált, amit még senki sem. Meg hát, eleve a kitűnő diplomát minimum ki szokták emelni szólításkor.
Csak hát… ilyen az, amikor olyasmi történik, ami még nem volt. Vagy a felolvasó nem nézte meg, vagy a lista összeállítója, mindegy is, a lényeg, hogy nem számítottak duálisban kitűnő diplomára, így még csak meg sem említették. A dékán asszony már észrevette a hibát, négyszemközt külön gratulált is, de ez már veszett fejsze nyele volt. A gyerek arra számított, hogy az ünnepség közönsége, kábé 600 ember fogja felkapni a fejét, és cöccentenek elismerően, nem is beszélve az évfolyamtársakról, rokonokról, haverokról.
Nos, mindebből semmi nem lett. Barna meg annyira berágott, hogy meg sem állt a fényképésznél, így mi vagyunk az egyetlenek, akiknek nincs hivatalos fényképe a friss diplomásról.

Sebaj, készült éppen elég nem hivatalos kép is az alkalomról.

DSC_5741

DSC_5744

DSC_5756

DSC_5761

DSC_5765

Meg utána a családi kertipartiról.

DSC_5768

DSC_5769

Este, miután befutott mindenki és beindult a buli, akkor már nem fényképezett senki. Meg ha mégis, úgysem kíváncsi senki ezekre a képekre.

NAV Online számla

Persze, hogy ez a hülyeség is akkor élesedik, amikor levegőt venni sincs időm, és persze ez is jó magyarosan el lett baszarintva már az indulása pillanatában.

De mindegy. Jó alattvalók vagyunk, megcsináljuk, amit Őfenesége kíván.

Végigvittem a regisztrációt, meg a technikai felhasználó legyártását, beleértve a kulcsgenerálásokat is. (Másodlagos felhasználót szerencsére nem kellett csinálnom.) Közben azért elmorfondíroztam: hogyan vette ezt az akadályt mondjuk egy könyvelő? Én azért nagyjából értettem, mi történik, így közepes mennyiségű káromkodással ugyan, de végigvittem a folyamatot. Mennyire érezhette magát fogalmatlanul bolyongva egy pénzügyes?

Aztán rájöttem, hogy igazából minden rendben van. A könyvelők (na és a jogászok) konstruáltak maguknak egy világot, melyben csak a saját kitekert, nem emberi fogyasztásra szánt nyelvezetükben megfogalmazott, értelmes hétköznapi ember számára felfoghatatlan szabályok, rendeletek, törvények áttekinthetetlen dzsungelén kell átvágnia magát még annak is, akinek éppen csak egy pici dolga lenne az egésszel. A könyvelők (és persze a jogászok) pedig jó pénzért szívesen segítenek bárkinek eligazodni. Az általuk teremtett dzsungelben.

Nos, nincs itt semmi látnivaló. Az informatika csak törleszt.

Levelezgetek

Vagy mégsem.

Eredetileg levelet akartam írni, melyet elküldök az ügyfélszolgálatnak, de aztán úgy alakultak a dolgok, hogy csak legyintettem. Nem érdemlik meg.

Vásárolni szerettem volna 95e forintért valami elektromos cuccot. Elég sok helyen lehetett kapni ennyiért. Ilyenkor az Extreme Digital-t szoktam választani, mert itt van pár kilométerre egy átvevő helyük, mely ráadásul útba is esik, hiszen mellette szoktunk bevásárolni. Kinéztem a terméket, elmentettem a linkjét. Majd ha lesz időm, akkor megrendelem.
Közben viszont kaptam egy levelet. Az Extreme Digital-tól. Hogy Kedves József, sok boldog születésnapot. És ennek örömére adnak egy 5% kedvezményről szóló kupont.
Nocsak. Nem sokba szoktam nézni a marketing akciókat, de ez most jól jött. 5000 forintért már lehajol az ember. Különösen úgy, ha anélkül is ott venné meg a cuccot.

Elérkezett a vásárlás ideje. Beléptem, bedobtam a terméket a kosárba, beírtam a kuponkódot, aztán… nem tudtam tovább menni. Közölte, hogy hibás a kód. Leellenőriztem. Jó volt. Ezután elolvastam a levelüket alaposabban. És igen, az apróbetűs rész végén ott volt, hogy a kód csak raktáron lévő termékre érvényes.
Hogy miért? Ne kérdezd. Semmi értelmes magyarázatot sem tudok mondani rá. De így van.
Az a kütyü, melyet venni akartam, nem volt raktáron. (Pontosabban más színben volt, de az nem jöhetett szóba.)

Ne tudd meg, mennyire felhúztam magam. Az ilyesmi értelmetlen korlátozás nálam már a szarrágás kategóriába esik. Ki is léptem. Vásároljon nálatok a harapós ló.
Pontosabban, aludtam rá pár napot. Időnként ránéztem. Majd miután nem változott semmi, úgy döntöttem, hogy inkább egy piszok távoli boltban veszem meg, mert hozzácsaptam egy későbben beszerzendő hozzávalót is, mely csak ott volt kapható. Igaz, 25 kilométer oda, ugyanannyi vissza, de legfeljebb bringázok egy jót.

Vedd észre, hogy mennyire “sikeres” volt az akció. Egy már eleve eldöntött vásárlástól sikerült vele eltántorítaniuk, de úgy, hogy a keserű szájíz miatt hónapokig meg sem fog fordulni a fejemben, hogy tőlük vásároljak. Csak gratulálni tudok a marketingesüknek.

Ja, az utósztori. Miután megrendeltem a távoli boltban és értesítettek, hogy megérkezett, indulás előtt még ránéztem az Edigital oldalára, hogyan áll a termék. Már raktáron volt. Csak éppen 10e forinttal drágábban. Miközben ahol vettem, ott is friss beszerzésű volt a cucc (gyakorlatilag előző napos, amikor megrendeltem, még nem volt nekik raktáron, amikor beszerezték, írtak, én meg mentem), azaz nem változhatott jelentősen a beszerzési ára.

Disclaimer: Ez kábé két héttel ezelőtti írás, csak az úti beszámolók miatt került ennyire hátra. Akkor még nem zuhant ekkora szakadékba a forint, azaz a hirtelen árfolyamváltozás még nem indokolhatta a hirtelen árváltoztatást.

Csalás

Lassan úgy érzem magam, mint egy számítógépes játékban. Amikor stratégiában jó vagyok, a gép viszont már nem annyira, és egy bizonyos nehézségi szint fölött kénytelen vadul csalni, hogy egyáltalán ellenfél lehessen.

Mostanában elég sokminden összejött, kénytelen voltam a dolgaimat priorizálni. Egy hete tönkrement a szerverek szünetmentese, az új darab beszerzése közepes prioritást kapott. Mit lépett erre az Univerzum? A pénteki (06.15) vihar durván levágta az áramot. Reggel azzal fogadott a fő szerver, hogy nincs bootolható médiája.

Szükségem lett volna rá? Naná. Július elején lesz egy tanfolyamom, legalább a labort szerettem volna végignyomkodni. De az Univerzum csalt. Kifigyelte, hol fáj a legjobban és oda döfött.

Olvasgatok

A 9gag-en találtam, aranyos.

– Mr Pelé, az Önök 1970-es csapata megverné a mostani argentin válogatottat?
– Természetesen.
– Mennyire?
– 1:0.
– Csak?
– Kérem, vegye figyelembe, hogy sokan közülünk már elmúltunk 75 évesek.

Kapcsolatot tart a család a távolba szakadt gyerekkel

– Hallasz?
– Nem igazán. Te hallassz?
– Alig. És most hallassz?
– Most jobb. És te hallassz?
– Még mindig nem. Menjél arrébb!
– Oké. Most hallassz?
– Sokkal rosszabbul. Menj vissza!
– Visszajöttem. De már megint nem hallak.
– És most hallassz?
– Egy kicsit jobb. És te hallassz?
– Vacakul, de valami már van.
– Oké, hogy vagy?
– Szarul. És te?
– Szintén.
– Akkor szia!
– Szia!
– Holnap is hívlak!
– Oké!

Hazafelé

Naná, mikor romoljon el a klíma az autóban, mint amikor gatyaleolvasztó meleg van, mellette pedig oktatok, azaz egész héten esélyem sincs rá, hogy magánéletem legyen. Igaz, így nosztalgiázhatok egy kicsit: visszaemlékezhetek arra az időre, amikor a pusztán a rozsda által összetartott huszonéves Ladámmal róttam a kilométereket Veszprém és a Bakony között, természetesen autóklímát még hírből sem ismerve. Nagyjából ez volt most is. Délután beültem az addig napon álló autómba, letekertem az ablakot, persze hiába, hiszen a körúton araszolva menetszél az nincs, büdös viszont annál inkább, de csak azért is letekertem, már csak a nosztalgia miatt is, aztán mereven magam elé nézve igyekeztem nem észrevenni a lámpáknál a szomszéd autókból jövő értetlen nézéseket, hogy ki az, aki ennyire csutkáig tekert hangerőn hallgatja a SOAD-ot.

Szivar

Nem, ne ijedj meg. Nem fogok szivarológiába bonyolodni.

A helyzet az, hogy a szivar rendkívül bonyolult, ennek következtében rendkívül kifinomult élvezeti termék. Éppen eleget foglalkoztam a borok megismerésével ahhoz, hogy elmondhassam, a borászat, a borászati technikák, a borok élvezetének tanulással történő fokozása mind-mind a fasorban sincs a szivarok világához képest. Jó szivart sokkal bonyolultabb és sokkal nehezebb gyártani, mint jó bort. A szivar élvezetét nehezebb megtanulni, mint a borét és kihozni a szivarból a maximumot ugyanúgy igényli a technológia ismeretét, az egyes fajták, kombinációk lexikális tudását és az ízérzékelés hosszas gyakorlással történő finomítását.
Azaz ha egyszer elkezdek beszélni a szivarokról, akkor órákig le sem lehet lőni.
Szerencsére tisztában vagyok vele, hogy ez elenyészően kevés embert érdekel, így nem teszem.
De lennétek ott egyszer, amikor a szivaros haveri körrel félrevonulunk valami vidéki rezidenciára és napokon keresztül csak szivarokról beszélgetünk. (Na meg eszünk, iszunk, pöfékelünk.)
Soha nem unjuk meg a témát.

Szóval most nem erről lesz szó. Hanem leginkább erről a lábszagú országról, ahol élünk.

Ugye a dohánykereskedelmet átalakították, létrejöttek ezek a Nemzeti Lóf@szok. Ezzel párhuzamosan minden más dohánykereskedelmi lehetőség megszűnt, köztük a szivarkereskedelmi láncok is. Ma Magyarországon nincs szivar szaküzlet. A Nemzeti Baromságokban pipadohány ímmel-ámmal még van, szivar – pontosabban szivarnak nevezhető dohánytermék – az nincs. Szivarkából is csak az a méregdrága szemét, a Moods.

A történet lényege az volt ugye, hogy néhány NER Seggfejt helyzetbe hoztak, kapjanak monopóliumot és majd boldogok lesznek. Más meg nem számított.

Két héttel ezelőtt kifogytam a társasági szivarkákból (Mehari’s). Ezek nem igazán szivarok, inkább csak pótlékok, de sörözgetéshez, borozgatáshoz még jók. Körbejártam nyolc, közeli Nemzeti Lószart, egyikben sem volt. Amikor rákérdeztem, miért nincs, azt mondták, nincs rá kereslet. Egy volt csak, aki felvetette, hogy ha becsszóra megígérem, hogy értemegyek, akkor rendel.

Fél évvel ezelőtt besétáltam az ország legpatinásabb szivar szaküzletébe, a Kempinski Cigartower boltjába. Jónevú üzlet, a lánc tulajdonosa ismert NER Lovag, ha valahol lesz szivar, akkor itt biztosan. Pusztán csak meg akartam kérdezni két középkategóriás szivar árát. Az eladó a vállát vonogatta. Igen, ismeri a szivarokat, de Magyarországon reménytelen. A Nagy Magyar Szocialista Dohánybeszerző Vállalat nem foglalkozik szivarokkal, konkrétan leszarja a vonulatot. Nincs. Még ár sem.

Mondhatnád, hogy valahol ez sem rossz, védjük a hazai termelést.
Mit?!
Itthon minimális szivartermelés van. Szerencsére. Mert ami van, az annyira borzalmasan trágya termék, hogy simán fel lehetne venni a genfi konvencióba kínzóeszközként.

Szóval ez van. A hazai gyártás borzalmas, aki pedig – egyedül – importálhatna szivarokat, az nem teszi.
Ilyen az, amikor az állam belenyúl a piacba.

Persze a helyzet nem teljesen reménytelen. Elvégre 2018-at írunk és EU tagország vagyunk. Ha nem megy máshogyan, megoldjuk magunk.

Gondolta Móricka.

A szivar – mint minden dohányáru – jövedéki termék, azaz szigorú szabályok vonatkoznak rá. Itt pedig, a tízmillió házmester országában, még túl is lihegjük a szabályozást.

Próbálj meg szivart külföldről beszerezni! Kezdjük az online vásárlással, mert azzal fogunk a leghamarabb végezni. Tilos. Egyedül a Nagy Magyar Szocialista Dohánybeszerző Vállalat teheti meg. Aki nem teszi.

Mi marad?

Fogod magad és kiutazol. Személyesen viszonylag elfogadható mennyiségű szivart hozhatsz be, nyilván csak saját használatra. Szivar méretű szivarból konkrétan 100 szálat. Ez azért nem rossz. A szivarkedvelők számára a szivar ünnepi esemény, maximum heti kettő fogy, azaz egy ilyen akcióval beszerezhető az éves adag. (Persze ez sem ennyire egyszerű, vannak ún. hétköznapi szivarok, melyeknek a mérete a normál szivar és a szivarka között van, ilyenekből nálam elmegy napi 3-4, miközben behozatal szempontjából ezek már szivarnak számítanak.)
Hová menjünk? Budapest környékieknek adja magát, hogy kiugranak Párkányba, ahol a főtéren van egy szivar szaküzlet, jónak mondható választékkal. Az árak? Hát, ott sem hülyék élnek, pontosan ismerik a magyar helyzetet és szégyentelenül áraznak. De legalább van.
Nyugat-Magyarországról szóba jöhet még Bécs, de Ausztria szivarok tekintetében kifejezetten drága ország.

Én a magam részéről bátrabb vagyok, rendszeresen – évente kétszer-háromszor – kiugrok fapadossal Dél-Olaszországba. A repülőjegy olcsó, a szállás szintén, az egész egy kaland és a kedvenc hétköznapi szivarom, a Toscano minden dohányboltban kapható.

Fura egy világ, nem?

Aztán van még egy szürke lehetőség. Pontosabban nem szürke, mert inkább fekete, de amikor lehetetlen helyzetbe szorítják az embert, akkor egy idő után csak kitör belőle a kapjátokbenemleszekszabálykövető mentalitás.
Arról van szó, hogy ha ajándékba kapsz szivarokat, akkor azokat megkaphatod postán is. Azaz ha le tudod focizni egy online bolttal, hogy küldjék úgy a szivart, hogy a feladó ránézésre valami rokonod legyen és a csomagban minden arra utaljon, hogy ajándékként kapod, akkor van esélyed.
Nem, nem kapod meg gond nélkül. De esélyed van.
Kezdjük ott, hogy maximum 10 szál szivart kaphatsz ilyen módon, összességében – azaz fuvarköltséggel együtt – max €45 értékben. A fuvarköltség olyan €20, azaz ha utánaszámolsz, ez egy borzalmasan rossz üzlet. A 2,5 eurós szivarok abszolút a kategória legalját jelentik, ráadásul 4,5 euróért kapod meg őket. De legalább vannak. Míg az országban ugye nem.
Persze egyáltalán nem biztos, hogy megkapod. Ahhoz ugyanis, hogy egy bolt belemenjen egy ilyen stiklibe, meg kell bíznod benne. Ne tudd meg, hány üzlet él vissza a lehetőséggel. Tudsz reklamálni? Nem. Átutalod a pénzt és nem kapsz semmit. Ez van.

Tegyük fel, elküldik. Nem, még ne örülj. Ekkor jön a magyar vám, pontosabban a Posta vám. A csomagot átvilágítják, kiszűrik, hogy szivar van benne. Küldenek egy vámáru nyilatkozatot. Egy hónap után. Addig a szivar csak úgy álldogál valahol. Kitöltöd, visszaküldöd, jelzed benne, hogy vámmentes. Jó két hét múlva meg is kapod. Azaz a szivar utazott két hetet, majd a Posta vám még ült rajta 6 hetet. A feladó ugyan igyekszik gondosan csomagolni, hogy a szivarok kibírják a két hetet, de két hónap átmeneti időre már nem készültek.
Ja, hogy ez miért baj? A szivar érzékeny jószág. Ha nem a megfelelő hőmérséklet-tartományban, illetve páratartalom-tartományban tárolják, akkor meglepő gyorsasággal tönkremegy. Nekem itthon kifejezetten minőségi tárolóim – humidorjaim – vannak, melyek biztosítják a megfelelő értékeket. A Posta raktára nem biztosítja ezeket az értékeket. Márpedig ha egy szivar kiszárad, akkor abból soha a büdös életben nem lesz jó szivar. A folyamat nem visszafordítható. A szivar elveszti az ízét, a füst csíp, mar, egyáltalán nem kellemes.

Éljen a magyar posta.

Nyilván itt is lehet variálni. Hiszen a végtelen lehetőségek világában élünk. Vannak olyan boltok, amelyek benne vannak a buliban és hajlandók nem a magyar postával küldeni a csomagot. Drága? Mint a nyavalya. De gondolom már levetted, hogy itt nem a pénzről van szó, hanem arról, hogy hozzájussál ahhoz a nyomorult szivarhoz.

Vedd észre, hogy mennyire markánsan kijön, mennyire káros, amikor az állam monopolizál egy piacot. Aki helyzetbe kerül, egyszerűen nem foglalkozik azzal, hogyan lehetne sikeresebb, hogyan lehetne ügyesebb. Mi itt – jobb híján – véres verítékkel, csaló gazemberekkel körbevéve, jogszabályokat megkerülve, vállalva a lebukás kockázatát, az áru elkobzását, a mindenféle retorziókat, küzdünk azért, hogy összességében a piaci ár két-háromszorosáért megkapjuk a szivarunkat, nos, mi sokkal boldogabbak lennénk, ha ki tudnánk hagyni ezt az egészet, ha a Szocialista Dohánybeszerző ténylegesen tenné a dolgát és elfogadható áron, legálisan tudnánk hozzájutni a füstölnivalóinkhoz.

Az altenatív szolgáltatók gyorsak (1 hét), a vámmal nem szoktak vacakolni – ha igen, akkor is lemegy az egész 1 hét alatt – szóval van esély rá, hogy jó állapotban kapod meg a szivarokat.

Már ha megkapod.

Légy oly kedves, üljél, le, kapaszkodj meg a karfában. A történet csak most kezd groteszkké válni.

Magyarországon vannak szivaros fórumok. Nyilván, akiknek közös az érdeklődési körük, szeretnek egymással kommunikálni. Ha alaposan elolvastad az eddigieket, sejtheted, hogy ezen fórumok témája leginkább az, hogyan juthatunk szivarhoz. Azaz említésre kerülnek a különböző online boltok: melyik átverős, melyik korrekt. Eddig normális a dolog.
Csakhogy a Nagy Magyar Szocialista Dohánybeszerző Vállalat fizetett alkalmazottai szintén olvassák a fórumokat és lecsapnak. Igen, annak a cégnek, amelyik nem hajlandó szivarokat importálni, arra bőven van energiája, hogy a magáncélú, magán importot a gyökereinél elfojtsa.
Nagyjából itt van az a pont, amikor sztorizhatnék is, de jogos önvédelemből nem teszem. Maradjunk annyiban, hogy néhányan – teljesen ártatlanul – nagyon hirtelen, nagyon befolyásos emberek célkeresztjébe kerültünk és ez nem volt jó. Az eset után csináltunk magunknak egy zártkörű listát, a személyes találkozókat pedig kizárólag vidéken, isten háta mögötti udvarházakban rendeztük meg. Mint Ságvári a budai hegyekben.

Komolyan mondom, ebben az országban szivart beszerezni illegálisabb, mint marijuánát.

Mondok mást. Volt egy német weboldal, ahonnan közepes áron lehetett szivart rendelni, nem a postán keresztül. Ennek az oldalnak a neve túl sokszor szerepelt a fórumokban, aztán egyszer csak az történt, hogy amikor ki akartam csekkolni a vásárlással, az oldal közölte, hogy Magyarországra tilos dohányárut szállítania. Gondolom, az egyik NER Gazember átszólt a másik NER Gazembernek, hogy te, haver, írjál már az ország nevében ennek a cégnek egy dörgedelmes levelet. A cég meg beijedt.

Nos, ez van. Abba is hagyom, mert a végén még azt hinnéd, hogy panaszkodom. Pedig ádehogy. Ez egy tökéletes ország. Hiszen a többség is arra szavazott, hogy itt minden rendben van.