Parenzana

Az Alpok-túra elején már céloztam rá, hogy az ísztriai részt kivettem belőle, azért, hogy azt valamikor majd együtt csináljuk meg Nejjel.
Nos, ez a valamikor most jött el.

Még mielőtt bármibe is belekezdenék, mondhatni nulladik hír, hogy volt egy tatai bringatúrám (írok majd róla), ahol végiggondoltam mind a túrafelszerelésem jövőjét (írok majd róla), mind a bringaflottánk átalakítását (írok majd róla). Az utóbbinak volt része, hogy Nej eladja mind a trekking, mind az országúti bringáját és a kettő helyett vesz egy gravelt (írok majd róla), nagyjából olyasmit, mint az enyém. Pénteken megrendeltük, mondván, hogy pont jó lesz, mire visszajövünk az Isztriáról, meglesz a bringa is. Erre szerdán jelzett az üzlet, hogy itt van a bicó. Kérem, én nem ehhez szoktam. Ja, az Isztriára péntek reggel indultunk, azaz csütörtökön soványmalacvágtában felszereltem az új bringát és már azzal mentünk. Jelentősen átalakítva a túrát, mert innentől mindketten mehettünk a fürgébb, könnyebb gravellel az enyhén montis jellegű túrára.

Nem kicsit bonyolította a helyzetet, hogy én hétfő este rendeltem magamnak egy új országúti bringát (írok majd róla), hasonló hozzáállással, mint a gravelnél, erre az is megjött szerdán. Á, alig kellett bringát szerelnem csütörtökön.

Leutazás
2023.08.18; péntek

Csütörtök este még mindketten bőszen bringát teszteltünk, utána egy vad pakolásroham, elalvás előtt söricilin nyugtató, pénteken pedig korai indulás. Szokták mondani, hogy Horvátországba halálos élmény szombaton menni, nos, Szlovéniába már a péntek is erősen gázos. Maribor után tömött sztrádák, eszméletlen mennyiségű kamion és persze autóból sincs kevés, Ljubljanáig azért, mert főváros, Ljubljana után meg azért, mert tengerpart, az a picike tengerpart, útközben útjavítások, félpályás lezárások, a tengerparti út pedig beállt, mint a jancsiszeg. Habár nyomasztó kánikulára készültünk, csak sikerült kikapnunk két ambíciózus vihart, az egyiket pont a szállásunk mellett. Ez utóbbi kifejezetten idegesített, mondhatni nem a legjobb előjel rögtön az első nap szarrá áztatni a sátort és mindent, ami benne van.

Ja, szállás. Meg túraterv. Van ez a Parenzana. Nagyon röviden arról van szó, hogy a XX. század elején nagy nehezen felépített északnyugat-isztriai keskenyvonalú vasútvonalat 33 évvel később már be is zárták. Az okok elég szövevényesek, mint ahogy a régió történelme is. Sokáig nem tudtak a maradékkal mit kezdeni, végül úgy-ahogy megpucolták. Túraútnak, kerékpárútnak tökéletes, már amennyiben tudjuk, hová megyünk. Az olasz (13 km) és a szlovén (32 km) szakasz aszfaltozott, a horvát (78 km) viszont nem, sőt, elég sok helyen még trekking bringával sem járható. (Legalábbis a hivatalos figyelmeztetés szerint.) Tény, hogy sok a montis szakasz, ahol egy gravel vagy trekking már szenved, de nem járhatatlan. Olyan börzsönyös.
Nekem ez a terep már több évvel ezelőtt beakadt, folyamatosan kerestem, hogyan lehetne végigtolni, de az eddigiekből is látszik, hogy nem sima ügy, még trekinggel is kell hozzá bizonyos fokú igénytelenség, meg persze az nehéz is, mint a dög, itt meg azért van mászás bőven. Sem egyedül, sem családdal nem igazán akart ez összeállni. Idén villant meg a lehetőség, hogy a gravellel menni fog, aztán Nej látatlanban bevállalta, hogy ő bizony végigjön trekinggel is, szerencsére erre pont nem volt szükség. Utólag megállapítottuk, hogy többször is belehalt volna… ellenben így egy szépséges barátság kezdete lett a túra.

Nos, a terv az volt, hogy ezt a vasútvonalat járjuk be. Így választottunk szállást is. Rajta volt a vonalon. És ez most nem egy képletes valami, tényleg rajta voltunk a vasútvonalon. A Lucija nevű szlovén kisváros kempingje konkrétan a nyomvonalon fekszik, mi pedig odavertük a sátrat az egykori vágány mellé.

A vihar elég sokáig emberkedett, zörgött, csapkodott, Izola már elesett, de minket kihagyott. Annyit viszont elért, hogy az esti kirándulást elhalasztottuk. (Piran 6,5 kilométerre volt tőlünk, eredetileg át akartunk bringázni.)

Lucija – Porec, azaz a horvát Parenzana
2023.08.19; szombat

A névadó rész. (Porec olasz neve Parenzo, innen jött a vasútvonal neve is.) A tervezett távolság 87 kilométerre jött ki, de ebben már volt egy adag megalkuvás is. Eredetileg úgy terveztük, hogy reggel lebontjuk a sátrat, visszük magunkkal, Porecben nincs kemping, így le kell mennünk Bjiela Uvaláig, az annyi, mint 107 km. És két felesleges sátorbontás, sátorállítással. Végül úgy döntöttünk, hogy egyszer élünk, nem vacakolunk. Béreltünk Porec szélén egy apartmant, a sátrat meg állva hagytuk Lucijában. A kemping 70€ volt, az apartman 96, az együtt annyi, mint… sok… de spóroltunk vele 30 kilométert és egy csomó fárasztó melót a pokoli melegben.

Ja, igen. Idén nyáron ez volt az első túránk, ahol nem fáztunk és nem áztunk szarrá. Most megsültünk. Az első két bringázós napon 35 fokos átlaghőmérséklet volt 38 fok maximummal, a harmadikon pedig 36 fokos átlag, 40 fokos maximummal. Ilyenre szokta mondani jóanyánk, hogy maradj itthon az árnyékban fiam és ülj békén a seggeden. Mi meg a tűző napon lihegtünk felfelé az emelkedőkön.

Reggel időben indultunk, a sópárologtató medencék után rögtön indult is az első mászás. Abszolút értékben nincsenek nagy magasságok, az út kétszer megy fel 300 méterre, de mindkétszer tengerszintről teszi ezt, azaz az emelt szint is 3-300 méter. A szájhagyomány szerint a vonat maximum 2% emelkedőt bír, tehát nekünk sem lesz meredekebb emelkedőnk, nos, ez a vonat vagy szteroidokat szedett, vagy festette magát, de itt-ott befigyelt 4-5, esetleg 8% is. Persze jellemzően 2% volt, amiből gyorsan ki is lehet számolni, hogy az út nagy részében vagy felfelé másztunk, vagy lefelé ereszkedtünk. Úgy is neveztem el a szintábrát, hogy melltartó. A 2% tényleg nem egy veszélyes emelkedés, csak éppen a talaj… a sima murva még istenes volt, nagyon sok helyen viszont még az eredeti kőzuzalék maradt ott a sínek alól, na azon nem győzött pattogni a bringa. Nem is haladt igazán, a puha poros/murvás talaj ki-kiforgott a kerekek alól, jóval nagyobb erőt kellett beleraknunk, mint amennyit a puszta meredekség igényelt volna.
De daráltuk szépen. Igazából nem is lett volna veszélyes, a pokoli meleg tette azzá. Én már előre elmentettem magamnak a vízvételezési (sörvételezési) helyeket (nem volt sok), ezeket könyörtelenül ki is kellett aknázni. Nem sokat pisiltünk. Grožnjannál volt az első mellbimbó a melltartón, azaz szárazabban fogalmazva itt volt az első inflexiós pont a túraútvonalon. Ennek örömére drónoztam is egyet. Sajnos nem tudom, milyen lett, de ezt már megírtam itt. (Pedig önmagában a drón elindításával is óriásit szívtam, de ez majd rajta lesz a videón.)

Nagyon szépen tekergett lefelé az út, persze volt is hová, hatalmas völgy hullámzott a hegyek között, az út pedig minden hegyre feltekergett egy kicsit. Rendesen megnéztük a völgyet minden irányból.

Aztán szépen megjöttek először az alagutak, később a viaduktok is.
Az a bizonyos 2%, ugye.

A völgyben kezdődött a Motovun birodalom. Ez így persze hülyén hangzik, mert Motovun csak egy kisváros a hegy tetején… de milyen hegy… és milyen kisváros! Birodalom pedig úgy lesz belőle, hogy az út kábé 300 fokban körbekerüli, azaz a következő 1-2 órában nincs más téma, csak az az impozáns település a hegy tetején. Fényképek, videók születtek róla sorban, minden szögből, de még a drónt is ráindítottam, méghozzá nem egyedül, mert amikor egy német pár meglátta, mit csinálok, ők is kedvet kaptak hozzá.

Aztán egy újabb 300 méteres mászás. Erről már nincs sok emlékem. Másztunk, mint a gép, pörgött a kerék alól a törmelék a vörös földből, csorgott a zsírunk, mint a hurkáé sütés közben. Alagutak, viaduktok, fenséges kilátások… volt minden, de egy kicsit összemosódott. Itt a mellbimbó Vižinada volt, ittunk sört, megnéztünk közben egy wtf videót a kocsmában, tényleg rá kellett keresnem, hogy nem csak a hőguta játszadozott velem.

A maradék szakaszt úgy konferáltam be Nejnek, hogy valami unalmas vacak ipari/mezőgazdasági terepen fogunk begurulni Porecbe. Háát… az egyik legjobb szakasz lett belőle. Nem, hatalmas panorámák, hegycsúcsok, völgyek már nem voltak, de szerencsére ipar sem, a mezőgazdaság viszont kistermelés volt, azaz olajbogyó-telep, szőlőtáblák, fügék… az út meg ott tekergett közöttük. De szószerint tekergett, kizárt, hogy ezeket a szűk kurflikat egy vonat is be tudta venni. Egy senkiföldjén álló fügefa alatt meguzsonnáztunk, utána legeltünk egy adagot a fáról, hát, vannak itthon is fügefáink, de meg sem közelítették a kintieket. Az út pedig masszívan lejtett, alig kellett tekernünk. Kövek persze még mindig voltak, dobálták rendesen a bringát, de legalább Nej is megtanulta, hogy a gravel bringa sokat bír, nem kell félteni.

Porecben még elmentünk gyorsan vásárolni, ipari méretben vételeztünk sört, tulajdonképpen emiatt a bevásárlás miatt vittem magammal a piros kistáskákat, meg is teltek. Aztán átvettük a szállást, bedurrantottuk a klímát és kiterültünk. Jó nap volt.

Porec – Lucija
2023.08.20; vasárnap

Gusztus 20, de nem bántuk, hogy eszünkbe sem jutott. Az már sokkal inkább, hogy huh, de megúsztuk a kempingben a szombat éjszakát. Már a péntek sem volt akármi: este fél tízkor beindult egy jazzkoncert a tőlünk 300 méterre lévő szórakoztató egységben, azt még elviseltük, utána viszont beindult ezerrel valami techno disco rave party, üvöltött a zene(?), üvöltöttek a résztvevők, legszívesebben üvöltöttünk volna mi is a sátorban. Hajnali háromig tartott. És ez csak a péntek volt. Mi lehetett ott szombaton? Szerencsére nem tudjuk, a nagyon csendes, klímás poreci apartmanban hesszoltunk, aludtunk, mint a bunda.

Pakoláskor kimentünk az udvarra a bringákhoz, a meleg már korán reggel páros lábbal rúgott hasba. Mi lesz itt napközben? Nagyon ravaszul nem hoztunk se fürdőruhát, se törcsit, mert csak komplikáció meg plusz cucc, persze, az, csak éppen ebben a kánikulában egész nap a tenger mellett fogunk tekerni és nem, nem mehetünk be fürödni… vidám lesz.

Induláskor behúztuk a maradék horvát Parenzánát, az ugye bement az óvárosig, és ha már ott voltunk, tekeregtünk egy kicsit a sikátorokban is. Innen tulajdonképpen hol trekken, hol érzésre mentünk északnak, a vezérlő elv az volt, hogy annyira a tenger mellett, amennyire még kerékpárral lehetséges. Hát… voltak kalandok. A legmeglepőbb az volt, hogy kábé az út első felében ugyanolyan volt a talaj, mint a Parenzánán, miközben a trekkem hivatalos kerékpárutakon alapult. Különösebben nem zavart, a bringák bírták, mi meg ráértünk, de nem erre számítottam. Öcsémék kedvenc helyén még drónoztam egyet, hadd élvezzék ki felülről is, hát, a drónról ennyit. Volt egy rész, ahol elhagytuk a tengerpartot, ez errefelé mindig mászást jelent, nem mintha a tengerparton nem kellene, na mindegy, most is másztunk egyet, olyan százméterest, de persze ez megint nulláról, tűző napon, olyan 6%-os makacs emelkedővel. Utána egy érdekes út, át egy tengerrészeket elválasztó gáton, majd egy újabb váratlan mászás, 11%-kal, de ebben az volt a durva, hogy a gát miatt óriási autóforgalom volt, na most ilyen körülmények között araszolni se nem biztonságos, se nem egészséges. Valahogy fellihegtünk. Nem sokkal később Novigrad, bementünk az óvárosba, tekeregtünk.
Alapvetően nem volt rossz a terep. Voltak nagyobb települések, közöttük kisebbek és szinte végig szabadstrandok, ligetek, strandkocsmák. A hőségben továbbra is szikkadtunk, de nem okozott gondot a folyadékutánpótlás.

Aztán egyszer csak ott voltunk a tegnapi nagy mászás kezdetén, de szerencsére most csak az első stáción kellett átbuknunk, a sólepárlók felé. Onnantól meg hamar otthon voltunk. A terv az volt, hogy iszunk egy sört a hűtőnkből, fürdünk, iszunk még egy sört, majd eldöntjük, mit csinálunk. Jó lett volna most már tényleg elmenni Piránba.
Ehelyett szívtunk. Pénteken, amikor berendezkedtünk, nem találtam áramvételi lehetőséget, így rákapcsolódtam egy mellettünk lévő elosztóra. Mára derült ki, hogy az csak a szomszéd elosztója volt, aki lelépett. A hűtőnk meg ott maradt a tűző napon áram nélkül. Csak azért nem romlott meg benne semmi, mert nem tartottunk benne romlékony anyagot. De a sörök kegyetlenül megmelegedtek. Elmentem felfedezőkörútra, találtam is jó messze egy áramszekrényt, a francba, szerencsére van 40 méteres hosszabbítónk, de mire beszereltem, annyira elment a kedvem mindentől, hogy már csak üldögéltem a székben és ittam a hideg söröket. A boltból. Mert a sajátunk majd csak reggelre lesz jó.

Muggia
2023.08.21; hétfő

Mára a Parenzana hátralévő szakaszát terveztük behúzni. Ehhez el kell menni Triesztbe, de ha már ott vagyunk, miért ne ugornánk ki a Miramare kastélyig? Meg miért ne bringáznánk fel a várba? (Meg miért ne basznánk meg a fényességes telihóóóóóóóódat? Kurt Vonnegut után szabadon.)
Nos, azért nem, mert rohadt meleg van. Eddig sem volt kispálya, de ma még rápakoltak egy kicsit a kazánra. Nekem úgy en-bloc nem volt kedvem bringázni, pontosabban ahhoz lett volna kedvem, hogy eltinglitanglizzunk valahol a vízparton, meg-megálljunk fürdeni, meg sört inni, de ahhoz meg nem kell a kerékpár, mert a kempingben is pont ezt kapnánk, arról nem is beszélve, hogy ember, az Isztrián vagyunk, itt nincs tinglitanglizás, itt mindenfelé cseszett nagy hegyek vannak. De Nej nagyon menni akart, meg becsületbeli ügynek érezte, hogy a Parenzana minden méterét megtapodjuk, így végül kompromisszum született. A Miramare kastélyt kihagyjuk. Igen, szép, ez tény. De már voltunk ott kétszer, túl sok mindent nem lehet ott csinálni. Körbesétáljuk a kastélyt, kimegyünk a teraszra, nézzük a tengert, meg van egy díszkert. Viszont saccra tíz kilométerre van Trieszttől és ugyanaz a monoton út visz ki, amelyik vissza is jön. De ha már kihagytuk a kastélyt, miért mennénk be a nagyvárosba? Trieszt egyáltalán nem kerékpáros város. Szűk, eszméletlenül forgalmas és legfőképpen cefet meredek utcái vannak. Hétfő, munkanap, munkanapi autóforgalommal. Egész biztosan nem élveznénk a város bejárását. Akkor mi marad? Muggia. Megyünk egy kört: Koper után kimegyünk a félszigetre, megkerüljük, majd Muggia után a Parenzánán hazakocogunk. Igen, így kimarad az első 10 kilométer Trieszt és Muggia (Milje) között, de pont ez a legkevésbé érdekes rész, Trieszt gyakorlatilag bekebelezte, benőtte, beépítette a nyomvonalat. Mászunk? Hát, ja. Rögtön Lucija és Isola között van egy emberes mászás, ezt nyilván oda is, vissza is abszolválni kell, aztán Muggia után a Parenzána megint feltekeredik egy hegyre. Kész szerencse ugye, hogy max 2%.

Aztán ez is lett. Az alagútig másztunk egy nagyot (4%-osat, khmm), viszont megérte, nagyon szép látványt nyújtott fentről Izola. Koperig bringasztráda (egykori autóút), de így is tele volt, észnél kellett lennünk. Aztán Koper óvárosában is csavarogtunk egyet, rávittem Nejt egy lépcsőre, hadd szokja a gravelt, szokta is, de aztán a nagy szokásban eltaknyolt. Szerencsére nem lett nagyobb baj, gyakorlatilag agyonütni sem lehet, vigyorogtunk, mentünk tovább. Szerencsétlen szlovéneknek nagyon kicsi a tengerpartjuk, ezen a kis szakaszon kell megoldaniuk az idegenforgalmat, a nyaralásokat és a tengerhez kapcsolódó összes ipart is, azaz nagy kikötő, nagy hajók, nagy raktárak. Ez fogadott minket az ankarani részen, egészen addig, amíg át nem fordultunk Muggia felé. Itt már nagyon szomjasak voltunk, az első parti bárban ittunk egy sört, 5 euróért mérték darabját. Műanyag pohárban. Ez egy másik világ. Alaposan megszemléztük Triesztet, leszögeztük, hogy ennyi tulajdonképpen bőven elég is volt, majd ráfordultunk a Parenzánára. Nem sokkal később egy 8%-os emelkedő jött, majd egy meglepően hosszú 11%-os. Na, itt már tuti, hogy valami nagy kummantás volt, ezen már a fogaskerekű is csak nekifutásból megy fel. A táj viszont nagyon hangulatos volt, olyan kisfalvas, belső-isztriás, mint a horvát Parenzánál. Hazafelé csavarogtunk Izolában is, majd a nagy mászás visszafelé, a kemping előtti pékségben vettünk nagy burekeket, sokat, és végre volt már saját hideg sörünk. Leültünk, mint az iszap, én pár sör után el is szunyókáltam a székben. Aztán úgy telt a délután, ahogy eredetileg terveztem: sör, usziuszi, bóbiskolás a székben, majd goto 10. Végül valahogy erőt vettem magamon, előpakoltam, azaz mindent, amit már nem használtunk, összeszedtem, elraktam, beleértve a bringákat is. Nagyon fárasztó volt, utána a sátorig is alig bírtam elvonszolni magamat.

Hazautazás
2023.08.22; kedd

Bármennyire jó is volt ez a villámkirándulás, de az arcomra már akkor kiült a letörölhetetlen vigyor, amikor eszembe jutott, hogy az autóban klíma lesz hazáig, otthon pedig már van klíma a lakásban. Csá, agyleolvasztó kánikula.
Kicsekkoltunk, megvettük a kölyköknek az útiajándékot (sör, burek, szarvasgombaolaj, rizsescsoki), aztán skera haza. Eseménytelen út volt, a klíma ugyan határon mozgott, az árnyéktalan autóspihenőkben folyt az aszfalt, nem is vacakoltunk sokat, pisi, tipli. Itthon némi szuszogás után kipakoltunk, azaz beszórtunk mindent a nappaliba, aztán úgy is maradt. Hamarosan jön az újabb kaland, ráérünk akkor átmozgatni a kupacot.

A szokásos Komoot kollekció, trekkekkel, Relive videókkal