Category: Túrázás

Csepel-karika kajakkal

Imhol a második kajakos videó az előző évről. (Négy lesz.) A haverommal ketten úgy döntöttünk, hogy két nap alatt megkerüljük a Csepel-szigetet. Nem kis munka volt, első nap 77, a második napon 42 kilométer volt a táv, az utóbbi már folyásnak felfelé. Ráadásul az első nap kellemetlenül feszített volt, mert nyáron mind a felső, mind az alsó zsilip négyszer nyit, percre pontosan kellett ott lennünk. Szerencsére arra azért jutott idő, hogy az RSD-n beletekeregjünk mindenféle hangulatos oldalágakba, a gopro képminősége pedig megtáltosodott.
(Egy nagyon korai videótól eltekintve a 2021-es példányok már mind 4K felbontásban készültek. Érdemes átkapcsolni rá, ég és föld.)

Szarvasi holtág, Élővíz csatorna

Indulnak a kajakos videók. Értelemszerűen az első darab a kajakos társaság szezonnyitó evezésén készült Szarvason és környékén. Igazából semmi különös, szép tájak, szép képek (végre sikerült optimálisra belőnöm a goprót) és egy vidám társaság. Ja, meg Békésszentandrás.

Emlékeztető: tavaly május óta, amikor belefutottam a Youtube egyik hülyeségébe, azóta minden videó 4K felbontásban kerül fel. Érdemes rögtön az elején átkapcsolni, ég és föld a különbség.

Osztrák bringatúra a családdal

Itt van a tél, letudtam a sürgető dolgaimat, van időm videókat vágni az év során összegyűlt felvételekből.
Kezdjük rögtön az osztrák bringatúrával. Passautól Bécsig. Igen, megint. Ilyen már van a régi videók között, de ez most annyival másabb, hogy jött az egész család.
Az út pedig… megunhatatlan.

Tisza-tavi oda-vissza #07/07

Hazautazás
2021.10.03; vasárnap

A társaság vasárnap még evezni szokott. Ki kisebb távot, ki hosszabbat. Mi ezt rendszeresen kihagyjuk. Egyszerűen a hétfő mindkettőnk számára egyfajta pokol, na jó, annyira nem rossz, de mindenképpen sűrű nap, amelyre fel kell készülnünk. Nem beszélve a háztartásról és nekem az aktuális gépszíjról. Emellett apámnak mostanában van a születésnapja és ha már itt vagyunk Eger közelében, nehogy már ne ugorjunk be.

Lényeg a lényeg, vasárnap mi már nem evezünk (azért jöttünk le korábban, hogy meglegyen a kilométer), ki szoktunk sétálni a partra, érzékeny búcsú, majd a könnyes zsebkendő elcsomagolása után indulás haza.

Ez most megborult. András ugyanis kitalálta, hogy valósítsuk meg régi álmát, a margarétát. Ez úgy néz ki, hogy rengeteg kajakos, a kajakok orránál fogva összekapcsolódik. Virtuálisan, persze, bár voltak olyan hangok, hogy valaki szaladjon körbe és kösse össze a kajakokat. (Na, ezt nagyon szívesen felvettem volna.) Persze az összekapcsolódás önmagában nulla, azt le is kell fényképezni. Eddig vacakoltunk mindenféle szelfibotokkal, de… hagyjuk.
Most viszont ott volt a drón. A nagy lehetőség.

Meglepő módon mindenkinek tetszett az ötlet. Bekalkuláltuk a napot, a szelet és kijelöltük, még a partról, hogy hol kell összehozni a margarétát. Az emberek bevágták magukat a kajakba és kisprinteltek a célterületre. Olyan gyorsan álltak össze, hogy alig értem ki a drónnal. Nem is bírtam elfoglalni az ideális pozíciót, aztán amikor elkezdtem volna mászkálni, már összeállt a kör, az evezőemeléshez még éppen le tudtam süllyedni, de mire a circle beépített programot elő tudtam hívni, addigra a margaréta már ezerfelé bomlott. Szóval szép lett, meg jó, meg frankó, de azért lehetett volna sokkal jobb is.

Innentől viszont már tényleg nem történt sokminden. A parton maradók elbúcsúztak egymástól, mi már reggel elpakoltunk mindent, búcsúpisi, leadtuk a kulcsot, fizettünk… és vége. Ennyi volt a kaland.

Egerben kifizettük a sarudi szállást, ebédeltünk a családi házban, hosszasan beszélgettünk.

Utána hazakocogtunk.

Most kezdek ráállni arra, hogy a rengeteg podcastot, melyek szembe jönnek velem a neten, kirakom egy pendrive-ra és meghallgatom. Nyilván nem mindet, de az igazán érdekesnek tűnőket igen. Otthon úgysem lenne rá időm (otthon.. idő… nagyon idegen dolgok), de a kocsiban viszont van. Most például Sajó Tamás interjúkat hallgattunk és csak ajánlani tudom mindenkinek.
Az Élet meg Minden: #040 Sajó Tamás – Nagykönyvtár a hátizsákban
Tilos Rádió 3. Utas

Tulajdonképpen most kellene jönnie a lecsengésnek. Amikor vége egy hosszú túrának, a szerző, kellemesen elfáradva, jelezné, hogy huh, mennyire megerőltető is volt a túra, de mennyire rendkívüli is, és olyan szép, enyhe, lecsengő, de fokozatosan elérzékenyítő kifejezésekkel zárná le az írást.
Hogy dögöljetek bele az írigységbe.

Ilyenekre most nem telik.
Leírom, mi van előttem. Hétfő reggel az íróasztalomon lévő papírtáblára 39 taszkot írtam fel. Mind sürgős. És egyik sem a tanfolyamról szól. Az egy önálló darab, melyet 2 hét alatt meg kell oldanom. Ilyeneket írtam fel, hogy hogyan szabaduljunk meg legálisan 100 kg palától és zsindelytől? (Nem, nem hiszed el, mennyire sírósan/káromkodósan groteszk a helyzet. Megírom.) Meg… meg maga az élet. Mert mindenki akar tőlem valamit. Lehetőleg most. De legkésőbb holnapig. Nekem pedig pontosan ki kell méricskélnem, melyik igényt milyen szinten ignoráljam. Mert mindenre egyáltalán nincs idő. Közben beállítottam a közel abszolút rekordot is, a blog írását kedd hajnal négykor fejeztem be, majd utána aludtam egy nyúlfarknyit. Az óra szerint új negatív rekord született, konkrétan 4 pontra értékelte a mutatványt az 1-100 skálán. Csak szólok, hogy az előző rekord 36 pont volt.
Hát… így élünk. Mondjuk, most egy ideig már tényleg nem lesz semmilyen túra.

Tisza-tavi oda-vissza #06/07

Elveszni a nádasban
2021.10.02; szombat

Annyira korán jöttem el előző este, hogy még azt sem tudtam, mikor indul az aktuális túra. Szerencsére a korai lefekvés miatt korán keltem, így egy idő után fogtam nyelvet, aki elárulta, mi a megcélzott időpont.
Nagyon jól álltunk.
Mint kiderült, Nej sem húzta sokáig odakint, azaz mindketten nagyot aludtunk. Végre a sportórám is kénytelen volt elismerni, hogy oké Gézám, ez már nem is volt olyan rossz.
Reggeliztünk. Pakolászgattunk. Fürdőszoba. Beöltözés. Szóval a szokásos. És már nagyon korán kint voltunk a parton, annyira, hogy bőven volt időm játszani a drónnal is. A horgászokat szemmel láthatóan nem zavarta. Jó jel.

A horgászokat konkrétan nem ez zavarta. Ott álldogáltak, egymástól 20-30 méterre a morotva partján. Aztán megérkeztünk a kisbusszal. Kajak a tetőn. Néztek. Nézdegéltek. Úgy váll fölött, hátra-hátrasandítva. Egy autó, két kajak. Belefér. Aztán megérkezett a következő autó. Szintén két kajakkal a tetején. A horgászok már kezdtek gyanút fogni. Látszott rajtuk mind az eszmélés, mind a kétségbeesett reménykedés. Add Istenem, hogy ne jöjjenek többen! Majd jöttek sorban a többiek. Tíz autó után behúzták a damilokat, lezárták a felszerelést és leültek a kisszékükre. Húsz autó után már csak ültek és kínjukban vigyorogtak.

A mai terv érdekes volt. Van egy legendás átjáró a Kis-Tisza és a Csapó-Tisza között. Hivatalosan nem létezik, pedig igény, az lenne rá. Ugyanis két hosszú, párhuzamos útvonal között teremt kapcsolatot, nagyjából az útvonalak felén. Jelentős rövidítési lehetőség.
A probléma az, hogy az útvonal… nem egyszerű. Van négy rejtett tó, bent, jócskán a sűrű nádasban. Mind a négyet meg kell találni. A köztük lévő útvonal hivatalosan nem létezik végig, a térképek nem mutatják, pontosabban nem mindegyik. Az írás végén berakott Mapy.cz térképe mutatja, a Garminé, a Locusé meg nem, de még a Cartographia papír alapú nagytérképe sem. Pongor-tó, Ispán-tó, Gaznyilas, Hod. Ezeken kell átjutni, időnként fél méter széles átjárókon. Nagy kaland. Az útvonal nagy kitérésekkel kavarog a nádasban, időnként félrevezetően, értem azt, hogy van előtted egy nagy tó, azt hiszed arra kell menned, de persze nem, hanem a tó bejáratánál rögtön ki is kell menni jobbra egy borzalmasan szűk ösvényen. Nem tudom, ezt az útvonalat ki találta meg, de minden elismerésem neki. Mi 2006-ban Barnával nekivágtunk, a helyismeret teljes és büszke hiányával, láttuk a poroszlói templomtornyot, láttuk, milyen közel van, úgy gondoltuk, hogy ezen a szar kis nádason csak keresztülharcoljuk magunkat valahogy. Nos, nem. Egy komplett délutánt csesztünk el az útkereséssel, de nem jutottunk semmire. Végül kénytelenek voltunk visszafordulni és a hivatalos túraúton eljutni Poroszlóig.

Szép nagy csapattal mentünk. Úgy általában is elmondható, hogy az utóbbi évekhez képest ez a mostani végre olyan igazi találkozós volt, sokan regisztráltak, sokan jöttek, sokan eveztek és sokan nyüzsögtek este az aktuális tűzhely körül. Volt élet, na. Ami persze jelentett kihívást is. Például átvinni ennyi embert az átjáró szűk ösvényein. Vagy kikötni ennyi emberrel a Fattyúszerkő kilátónál.

A közelmúltban rakott össze egy lelkes amatőr csapat két kilátót is a Tisza-tavon. Ne olyan égigérő kilátókat képzelj el, 3-4 méter magasak, de a sík terep belátásához bőven elegek. Mind a két kilátó kiemelt célpontja lett a vízitúrázóknak. A Fattyúszerkő kilátó szilárd talajon áll, ki lehet kötni előtte. Ráadásul ez közvetlenül az egyik főútvonal, a Csapó-Tisza mellett van, itt mindig nagy a tömeg. A másik, a Bölömbika kilátó délebbre van, eléggé eldugott helyen, ráadásul szárazföldről nem érhető el.

A magam részéről biztos voltam benne, hogy valamelyik Pyrus túrába bele fog esni valamelyik kilátó. Sőt, az eredetileg tervezett tókerülős túrába bele is terveztem mindkettőt. Jelen esetben a Fattyúszerkőt céloztuk be, méghozzá kifejezetten vagányul, közvetlenül a Hodból kijövet. Innen egyszerűen _nem szoktak_ jönni emberek. Most meg megjelent 40 kajakos. Csak éppen ugyanekkor megjelent balról, a Tisza felől néhány motorcsónak, jobbról, Poroszló felől pedig kábé négy kenu, tíz emberrel, miközben, mert eléggé elől mentem, láttam, hogy a kilátó kikötőjét teljesen elfoglalták a motorcsónakok.
No way. Itt egyszerűen nem lehet kikötni. Szombat van, ráadásul jó idő, talán az utolsó ilyen hétvége az évben, zsufi van.
Visszaeveztem Nejhez, megdumáltam, hogy hagyjuk az egészet a francba. Majd egyszer. Amikor nem hétvége van és ketten evezgetünk. De ezért a kicsike kilátóért most nem érdemes szenvedni.
Így nekivágtunk Poroszlónak. Az volt ugyanis a túra nagy-nagy pihenője.
Habár a nádast bűnös módon kiirtották, de azért sietősen, na jó, futva, a parton el lehetett érni pisilős helyeket. Utána visszasétáltam a kajakhoz, kivettem a drón táskáját és kényelmesen visszaballagtam a nádas mellé. Vicces volt, hogy néhányan csak ezt vették észre és azt hitték, hogy a kicsi bőröndben klotyipapír van és én úr módjára vonulok szarni.

Innen elsétáltunk a lángososhoz. Nem is tudom, mit mondjak. A lángos itt finom. Ilyenkor, októberben meg más már nincs is nyitva. Egy oázis.
De.
Az olajat csesznek cserélni. Ha savproblémád van, neadjisten refluxszal nehezítve, akkor ez nem a te lángossütőd. Péter, aki szintén érintett, rögtön egy unikummal kezdett, még a lángos előtt. (Jelzem, működik.) Én marha voltam, nem kaptam be se gyógyszert, se unikumot. Végig is szenvedtem a hazautat, nem győztem nyelni a fel-felbukó savat a torkomban. Az érdekes az volt, hogy Nej, aki egyáltalán nem érintett ezen a területen, szintén a savval birkózott hazáig és mindkettőnknél a kétcentes pálinka rakta helyre a dolgot. Szóval, óvatosan.

Hazafelé egy kicsit cifráztuk. Valki medence, a dzsuvában megtalálni a Szartos (görögösen Szartosz) bejáratát, utána átvergődni a Nagy-Morotvába, onnan pedig a tegnapi úton hazaevickélni. Ez is szép út volt. Azt néztük, hogy vagy volt valami áramlás, vagy valami szél, de mindenki azon csodálkozott, hogy olyan 7,5 km/h körüli tempóban tette meg az utolsó szakaszt. Vagy csak mindenkinek nagyon kellett pisilnie.

Most kellene beszámolnom, mekkora orbitális buli volt este. Bármilyen meglepő, de tényleg jó buli volt. Az átlagos szezonzárók dinamikája mindig is úgy nézett ki, hogy péntek este volt a legdurvább buli, akkor élte ki mindenki a haverok régóta nemlátásanak masszív sokkját, hajnalig, ami belefért. Majd szombaton volt egy korai indulás, egy 25-28 km távolságú evezés, és hát… este a harcosok már elfáradtak. Persze, volt közös zöldségpucolás, volt közös bográcsozós főzés, de a vacsora után a felek pánikszerúen húztak haza aludni.
Ellenben most, meglepő módon, szombat este volt élet, és nem is kicsi.
Meglehetősen szomorú, hogy minderről a krónikás nem igazán tud beszámolni. A bográcsban készülő csülkös babgulyás eleve nem volt pálya számomra, különösen késő este. De sajna maga a buli sem. Eleve ekkor már két napja fájdalomcsillapítókon éltem. Bedurrant a derekam a sok alvástól. (Ironikus, de komoly.) Azaz tabletta, hogy aludni tudjak, tabletta, hogy evezni. Emellett pedig a gyomorsav miatt ráálltam a refluxgyógyszer folyamatos szedésére. Finoman szólva is pokolian vacak volt a kedvem. Hiába volt ott a tűznél rengeteg haver, egy csomó ember, akikkkel szívesen beszélgettem volna, de teljesen befordultam. Nem is húztam sokáig, elkortyolgattam kint egy sört, aztán visszamentem a faházba, bevettem az éjszakai gyógyszereimet, olvasgattam egy félórát, mert annyi kellett, hogy hassanak, majd beborultam az ágyba.