Category: Túrázás

Liebshütz – Aš (Érchegység)
2026.06.18; csütörtök

Liebeshütz egy kábé 800-1000 fős kis falucska, szóval nem valószínű, hogy a szállásadó kábé hatvanas, igen terebélyes hölgy Rocky Horror Picture Show rajongó lett volna, mégis ráérzett a film egyik mondanivalójára. Az ágy fölé ezt a jelmondatot véste németül: “Ne álmodd az életed, éld az álmaidat!” Ami egészen jól rímel az RHPS fináléjának mondanivalójára: ‘don’t dream it, be it!’

Ma végre tökéletes idő várt ránk egy majdnem tökéletes terepen. Rövidujjú pólóban, élményekre felajzva vágtunk neki az útnak. Gurulunk egy nagyot Ziegenrückig, aztán eltekergünk a Saale mellett Burgk váráig (a folyó nagyon hegyes hurokkal kerül meg egy magas sziklát, a szikla tetején pedig egy vár ékeskedik), tekergünk tovább, Saalburg, majd Blankensteinnél bújunk ki a Palahegységből. Ez a városka sokszoros határ: ez választja el a Türingiai Palahegységet a másik hegységtől, Frankenwaldtól, de ez a határa Türingiának is, innentől már Bajorország jön, illetve valamikor ez a település volt az NDK határa is. Emellett innen indul a Rennsteig, ez a (széles értelemben vett) Türingiai-erdő legendás túraútvonala, végigmászik az összes jelentős hegycsúcson. Innen Bajorországon vágunk át, érintjük a nagy, de jellegtelen iparvárost, Hofot, végül átsuhanunk Csehországba, a szállásunk Aš városkában lesz. Fura fintora az időjárásnak, hogy itt foglaltunk legutoljára szállást, sokáig tartotta magát a kemping, majd az első napok cudar, kellemetlen időjárása után mondtuk azt, hogy ez egy magasan fekvő hegyikemping, nekünk ebben az időben nincs hozzá kedvünk. Aztán mire ideértünk, bedurrant a várt anticiklon és reggel kilenckor már 34 fok volt, utána pedig végig 30-35 között mozgott. De a szállás legalább kellemesen hűs volt.

Viszont elkövettem egy súlyos hibát. Tegnap este annyira szétzilálva érkeztünk meg, hogy elfelejtettem átnézni a mai útvonalat. Aztán Walsburg után jött a meglepi: 8 km földút a folyó partján. Ez nagyon alattomos ütés volt: a hegyvidékre finoman szólva sem a nagy útsűrűség a jellemző. Súlyosbította a helyzetet, hogy kint terepen már nem igazán tudtam alaposan átnézni, hogy melyik út mennyire gravel, illetve földes. Volt aszfaltút is, de arról kiderült, hogy csak a következő erőműig megy, utána vége. A biztonság kedvéért elindultunk a trekken, hátha járható, nos, 500 méter után elakadtunk a sárban. Zurück. (Utólag, a számítógép mellett átnézve, marhaság volt. Párszáz métert kellett volna harcolnunk a dagonyában, utána murvás/köves út volt végig.) Visszamentünk a faluig, a központban tanakodtunk, amikor megállt mellettünk egy autó. A hapsi megkérdezte, mi a bajunk, nagy levegő és valami konyhanémet nyelven elbeszélgettünk. Elmondtam neki, mi a koncepcióm (a Dörflas nevű tanyáig eljutni, onnantól már aszfalt van), bólintott, hogy igen, de addig lesz egy kis hegymászás kavicszúzalékos terepen, de szerinte menni fog. Megköszöntük. Nos, azt nyilván sejtettük, hogy a kanyont megkerülő utak mászást jelentenek, de ilyesmire azért nem gondoltunk. A mai napig nem értem, hogyan tudtunk felmenni a “kis hegymászáson”. Cuccokkal masszívan megpakolt kerékpár. Egy kilométer alatt 150 méter szintemelkedés, az út nagy részében 15-20%-os meredekséggel. Porló kőzúzalékos terep, csak úgy repkedtek a kavicsok, a kerék rendszeresen kipörgött, nem győztük kerülgetni a gödröket, vályúkat, vízátfolyásokat. Teljesen előre kellett hajolni a kormányra, hogy a csomagtartón lévő súly ne forgassa hátraszaltóba a bringát. Viszont tény, nagyon hamar kint voltunk a kanyon peremén és Dörflas után tényleg aszfaltos lett az út. Nem sokkal később elkaptuk a lenti erőmű áramtárolóját (ez az, amikor felpumpálják a vizet egy hegyen lévő tóba, majd amikor plusz áram kell, akkor leengedik egy turbinán keresztül), innentől megkaptuk a klasszikus ‘folyik a Saale a kanyonban’ fotótémát is, ami jó volt, cserébe viszont elvesztettük Burgk-t, mert már utána tértünk vissza a folyó mellé. Ráadásul pont bele egy útlezárásba, de szerencsére már dolgoztak a szakik, eltoltuk mellettük a bicajt. 8%-os emelkedőn.

Mit mondjak. Nem ez volt a tervünk mára.

Burgk után a bringaút messze elhagyja a szurdokot, ezt tudtuk. A Bleiloch-tónál tértünk vissza. Messze ez a legnagyobb duzzasztott tó a kaszkádban, ez gyakorlatilag tényleg tenger, de legalábbis egy bazi nagy tó, itt tényleg van minden, nyaralók, strandok, menetrendszerinti hajójáratok. Mivel egy völgyet töltöttek fel vízzel, így a tó alakja sem szabályos, rengeteg oldalág van az egykori oldalvölgyekben. Ezeket az ágakat kerülgettük szorgalmasan. Aztán Saalburgban jött az újabb meglepi. A kinézett boltot éppen renoválták, nem volt nyitva. Mellette volt ugyan pékség, de ivás céljára csak tejterméket árultak. Mi viszont az eddigi szopások miatt igencsak ki voltunk éhezve egy hideg sörre. Nej teljesen idegbe is jött, hogy milyen már az, hogy – az utóbbi napok tapasztalatai alapján – az egykori NDK területén ennyire nehéz sörhöz jutni? Ő valahogy nem így emlékezett a környékre. Aztán szerencsére kiszúrtuk, hogy a bolttal szemben van valami automata, megvizsgáltuk és jé, az automatában volt hideg sör is. Gyorsan kiszabadítottunk kettőt.

Csorogtunk tovább. Inkább a hegyekben, a folyóra éppenhogy csak leláttunk. Aztán Saaldorfnál jött az újabb nemezis: útlezárás. Csak éppen egy nagyon-nagyon forgalmas utat zártak le 5,5 kilométeren keresztül, érintve benne egy 300 méter hosszú hidat is. Ez egy lámpás, félpályás útlezárás volt, tehát elméletileg át lehetett rajta hajtani, csak hát… 5,5 kilométeren keresztül hússzal tekerni a töméntelen mennyiségű kamion között, jó húsz percen keresztül. Tűző napon, porfelhőben. Aztán mákunk lett, mert ugyan a teljes lezárás tényleg 5,5 km volt, de mi útközben csatlakoztunk be, így 1,5 km után le is tudtunk hajtani róla egy nyugis kerékpárútra. Innentől más világ jött, hűvös erdőben tekertünk a folyó mellett. Csend, nyugi, madárcsicsergés. Blankensteinnél boltból ebédeltünk, volt asztal, pad, sör, árnyék. Luxiztunk.

A városka után már Bajorországban haladtunk. Terv szerint a következő megálló Hofban volt, itt néztem ki egy sörkertet a bringaút mellett. De olyan nagyon nem számítottam rá, az utóbbi napok tapasztalatai óvatossá tettek. Szótlanul nyomtuk a tűző napon, a hőmérséklet jócskán meghaladta a 30 fokot, a kulacsok hamarosan kiürültek és nem, kutak sem voltak sehol. Én már a falvakban is arra koncentráltam, hátha kint van valaki az udvaron, vagy a ház előtt és tudunk tőle vizet kérni, amikor váratlanul belefutottunk valami hihetetlen csodába. Ott, ahol semmire nem számítottunk, Jodlitz után két kilométerrel, a már patakká zsugorodott Saale mellett, belefutottunk egy Fattigsmühle nevű műemlékbe: egykor vízimalom, az épület ma is áll, mellette sörkert, hidegvizes kút, amelyből folyamatosan folyt a víz egy kádba, és egy hegymászó szikla a perverzeknek. 3,7€ volt a helyi csapolt sör, ez Németországban gyakorlatilag ingyen van. Legszívesebben felvertem volna itt a sátrat, de hát menni kellett tovább, így beértük két korsó söritallal, meg feltöltöttük a kulacsokat.

Hofból megint nem sokat láttunk, a kerékpárút a Saale mellett tulajdonképpen zöldövezetben hasít át a városon. A sörkertet nem néztük meg. Aš ide 20-30 kilométer volt, nem sok, de egyszerűen nem akart elfogyni. Kimerítő volt, pedig a végén hosszasan tekertünk erdőben. Aš maga megint nem tartozik a sík városok közé, finoman szólva sem, a szállástól egy kilométerre lévő boltig is volt egy 15%-os combos emelkedő, a végére nem igazán hiányzott, de reggelit/vacsorát venni kellett, na meg elalvás előtti sört is.

2026.10.01-05
3 túra, 297 km, 2600m szint

#Bécsújhely #Rozália #Fraknó #Gutenstein_Alpok #Puchberg #Schneeberg #Piestingtal #Bécsi_erdő #Triestingtal #Mayerling #Helenental #Baden #weingut #heuriger #Rozália_DAC_Rosé #rotgipfler

Fényképek:
https://mega.nz/folder/bmplSCSA#hD3G6KLTkPBJg7phLD3Fnw
Trekkek:
https://www.komoot.com/collection/4702806/-2026-becsujhely-csillag

Glauchau – Ulla (Weimar)
2026.06.16; kedd

Végre szép napra ébredtünk. A felhők mellett egyre többször jelenik meg a nap, a szél lefeleződik 30 km/h-ra, a cúcshőmérséklet eléri a szédítő 14 fokot, az eső… az pedig megint hullámokban jön, mint az első nap, csak most nem olyan gyakran: Jénában lesz egy kisebb és Weimarban egy nagyobb. Ez mondjuk elég lehangoló volt, de reménykedtünk, hátha téved az előrejelzés.

Aztán a kellemes indulást, a jó hangulatot egyből pofánvágta egy elterelés, még a beharangozót sem tudtam végigmondani a videóban. Ez volt az, ahol a lezárás első részét még le tudtam bontani, de a másik oldali kordont már nem, még a lakatot is hozzálakatolták a másik lakatot tartó többi lakathoz, esélyünk sem volt. Végül úttalan utakon összeraktunk egy kerülőt, 5 kilométerből megúsztuk, csak éppen így lett az egyébként sem kevés 125 kilométerből 130. Miközben sietnünk kellett volna, hogy hamarabb érjünk Weimarba, mint az eső.

Innentől indult a szokásos dombmászó túra. Szerencsére a nagyobb városoknak éppencsak érintettük a szélét, a dombvidék pedig továbbra is nagyon jól nézett ki. Az első nagyobb település Gera volt, ez a harmadik legnagyobb türingiai város. Igen, ez egyben jelezte is, hogy átértünk Szászországból Türingiába. (A második legnagyobb Jéna, az első meg Erfurt, nekünk mindegyik tervben volt.) Gera biztos szép város, bár valószínűleg inkább nem, mert iparváros, mindenesetre mi alig láttunk valamit belőle. Rácsimpaszkodtunk a Weisse Elster partján futó kerékpárútra és idilli környezetben bringáztunk át a városon. Egy boltban megálltunk ebédelni, itt speciel adtak hideg sört is (nem volt jellemző), kiültünk a folyó melletti töltésen a fűre és toszkán módra megebédeltünk.

Aztán csak mentünk, mentünk. Rendkivüli esemény nem történt (eltekintve a számtalan lezárásoktól, de ezeken áttoltuk a bringát), gyönyörködtünk a tájban, a dombokban, a viaduktokban, a macskaköves kisvárosokban. Jéna felé közeledve rendesen meglepődtem: nálam valahogy úgy maradt meg, hogy Jéna ugyanolyan laposan elterülő város a környéken, mint az összes többi, ehhez képest bent volt egy völgyben, melyet minden irányban kisebb hegynek is beillő dombok kerítettek körbe. Bezúgtunk a városba, mint Gandalf Helm szurdokába. A másik meglepetés a belvárosban ért: ahhoz képest, hogy Jénát iparvárosnak írták le, meg hát az a Jentower, hogyan néz már ki, szóval ezekhez képest egészen értelmezhető belvárosa volt, katedrálissal és nyüzsgő élettel.

A város után viszont halálos verseny indult. A Windy háromórás esőt igért Weimarra, láttuk is radaron a közeledő felhőt. Nekem viszont mindenképpen kellett volna olyan 25-30 perc a városban, amíg a kamerával körbejárok.

Titokban a túra egyik rejtett célja számomra Weimar nosztalgikus bejárása volt. Erre jön egy háromórás dühös vihar, melyet kivárni sem lehet. Jéna után magasabb sebességre váltottam, 25-27-es tempóban száguldottuk végig a kábé 20 kilométert. Nej túl sokat nem beszélt, inkább csak hörgött. De behúztuk. Ott voltunk Weimarban, az eső meg még nem. Gyorsan jártunk egy kört a belvárosban, felvettem mindent, amit egy ilyen gyors fordulóval fel lehetett. Aztán megálltunk Goethe háza előtt.
– Na, hogy tetszik? – kérdeztem.
– Arra az árnyékos sörkertre gondolsz ott szemben?
– Nem pontosan, de ez megkondított egy harangot.
– Ugye?
Leültünk, ittunk egy sört. Közben néztem a Windy-t… és nem hittem a szememnek. A nagy felhő Weimar határában felszívódott. Igaz, született helyette egy másik, de az meg éppen elkúszik a város mellett. Ráérünk. Rendeltünk vacsorát (füstölt türingiai wurst káposztával) és persze újabb sört. Aztán bolt, sör egyszerűen nem volt, de alkohol sem, végül vettem valami Edeka-gyártású sörnek kinéző valamit, meg reggelire kaját. Ulla még 7-8 kilométerre volt Erfurt felé, kikocogtunk.

Ulla – Liebshütz (Türingiai-Palahegység)
2026.06.17; szerda

A mai napnak két kiemelt attrakciója volt: Erfurt és a Türingiai-Palahegység a Türingiai-tengerrel.

Ullából még kábé 20 kilométer volt Erfurt. Sejtettük, hogy beleragadunk egy kicsit, de a 2,5 óra igencsak erős lett. Ahogy kell, körbelihegtük a Krämerbrückét (Kereskedők hídját). Ez a híd a firenzei Ponte Vecchio német változata, azaz egy öreg híd, melynek mindkét oldalát beépítették másfél méter széles házakkal. Innen elcsorogtunk a Dóm térig. Valahogy az emlékeimben máshogy élt ez a tér, most határozottan kiábrándító volt. Valami nagy fekete szinpadot ácsoltak a tér közepén, körben acélkerítések, irgalmatlan mennyiségű utánfutóra szerelt bódé, mindez a bazárváros egyszerűen leszívta a dóm és a Szent Severus-templom szakrális méltóságát. Viszont ebben a bazárban találtunk igazi, hordozható füstölőn sütött türingiai wurst-ot, legalább azt ettünk. Utána viszont jött a kabaréba ágyazott horror. Szerettünk volna inni egy sört. Na most 10 órakor ezt nyugodtan felejtsd el. Csak a kávéházak voltak nyitva, éttermek, sörkertek, sörös bódék… azok nem. Pedig még a főpályaudvarnál is bepróbálkoztunk. Haladtunk kifelé. Csak szólok, hogy itt fordultunk 135 fokot, eddig nyugati irányba mentünk, innentől délkeletre. Erfurt pedig ebbe az irányba a leghosszabb, jó 10 kilométeren keresztül csak a város, csak a forgalmas utak. Bolt. Bementem, a hűtópultot éppen takarították, nem volt hideg sör, csak meleg. Újabb bolt, ez bevásárlóközpont is egyben. Hurrá, van bent vécé. Bezárva. Egy szikár üzenet állt rajta: zárva van, keress máshol klotyit a városban. Oké. Akkor csomót kötök rá. Vettem két sört. Kijöttem. Szakadt az eső. Amikor ma _egész napra_ nem volt eső bejelentve. Beálltunk valami eresz alá, felbontottam a sört. Egy perc múlva kijött egy hapsi a bevásárlóközpontból, hogy azonnal tűnjünk el, a bolt közelében tilos alkoholt fogyasztani. Az ereszen kívül szakadt az eső. Beletettem a bontott sört a cargo nadrágom oldalzsebébe, elindultunk a dögnehéz bringákat tolva a buszmegálló felé. Négy lépés után kihabzott a sör a dobozból és elöntötte a nadrágomat. Még jó, hogy esett az eső, így egyből mosta is a nacit. A buszmegállóban kibasztam a kukába az immár üres sörösdobozt. Jó kör volt. De lassan tényleg innék egy sört. A számmal.

Haladtunk délnek. München (igen, van itt egy ilyen nevű falu) és Blankenhain között egy hangulatos erdei út vezetett volna át egy közepes dombon, de nem mertük bevállalni, mivel voltak földutas részei is, így Schwarza felé kerültünk. És itt, Blankenhainban tudtunk inni egy sört a bolt mellett, a helyi hajléktalanok társaságában. (Csak ott volt árnyék, ahová behúzódtunk. A csövesek később jöttek.) Mondjuk engem már nem igazán érdekelt, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy ők a büdösebbek, a fintorgó bürgereket meg leszartam.
Rudolstadt előtt a szokásos móka, kirakták a zsákutca táblát, persze infó sehol, hogy hol van a lezárás, biztonsági játékból leváltottunk a gravel kerékpárútra, azt csak nem zárják le, lent a városban jöttünk ki belőle… és pont ott volt a lezárás. Szerencsére át lehetett tolni a bringát, de nem volt könnyű, nem hagytak sok helyet.
Habár a feljegyzéseimben szerepelt, hogy Rudolstadt iparváros, de valahogy nem akaródzott elhinnem. Hegyi település, itt kapcsolódunk rá a Saale folyóra, természeti környezet, hol lehet itt ipar? Hát a városból kifelé. Hirtelen akkora gyárak nöttek mindkét oldalon, mint Kazincbarcika szélén.

A következő nagyobb település Saalfeld… és itt az idő, hogy meséljek egy kicsit a ránk váró hegyekről.

Nos, elég nagy a katyvasz. A földrajz és a geológia szerint két középhegységről van szó, a Türingiai-erdőről és a Türingiai Palahegységről. A marketing és a közbeszéd viszont a két hegységet eggyé mossa össze. Én igyekeztem mind itt, mind a videóban pontosan fogalmazni, azaz a Türingiai-erdő tőlünk nyugatra húzódott és éppen csak érintettük a szélét. A mi utunk a Saale folyó kanyonja mellett vezetett, az pedig a Türingiai Palahegységben kanyarog. De még hogy. A kanyonban adta magát, hogy vízierőművekkel felduzzasszák a folyót, meg is cselekedték: 5 erőműből álló kaszkád jött létre, hatalmas tavakkal.

Ezt a felduzzasztott tavakból (stausee) álló rendszert nevezték el Türingiai-tengernek és nagyjából úgy is használják, azaz nyaralásra, aktív és passzív kikapcsolódásra. A tenger nem sokkal Saalfeld után kezdődik és Blankensteinnél jövünk ki belőle.
Az interneten szédületes képeket lehet találni a folyó kanyarulatairól, kifejezetten kár, hogy ezek nem az utakról látszanak így, hanem a különböző kilátási pontokról, melyekhez nem lehet kerékpárral felmenni. Az út időnként lemegy a folyó partjára, itt általában nagyon hangulatos a tekerés, csak innen meg a kanyarok nem látványosak. De összességében jó hely.

A szállásunk a Palahegység közepén volt, Liebschützben, egy magasan fekvő falucskában. Lelkesen másztunk felfelé, a házunktól egy kilométerre volt helyi sörfőzde, jól esett volna már valami normális sör. (Saalfeldben a biztonság kedvéért azért megvettük a két esti sört.) Aztán jött a nagyon-nagyon durva pofon: tábla jelezte, hogy Drognitztól zsákutca van. Na most Drognitz már meglehetősen magasan van, konkrétan 300 méter szintet kellett másznunk előtte, hogy felérjünk. Ha tényleg lezárták az utat, akkor vagy lemegyünk a folyó partjára és sáros földutakon vergődünk el 8-10 kilométeren keresztül egy alternatív úthoz, mely szintén felmegy Liebschützbe, vagy ha meg akarjuk kerülni a földutakat, akkor a Kaulsdorf – Ziegenrück vonalon olyan 30-40 kilométer és a fene tudja mennyi szint várt volna ránk. Mindez úgy, hogy egyébként már 10 kilométeren belül voltunk a szállásunktól, 120 kilométerrel és 1200 méter szinttel a lábunkban. (Komppal jelentőset lehetett volna rövidíteni, de este hétkor elment az utolsó.) Annyira felhúztam magam, hogy hiába volt gyönyörű a táj, nem tudtam rákoncentrálni és csak dühöngtem, meg stresszeltem magam, hogy mi lesz. Az eddigre lejött, hogy amíg dolgoznak az útépítésen, addig nincs baj, a melósok között át tudjuk tolni a bringát. Amikor viszont végeznek, úgy hagyják ott a terepet, hogy az égegyadta világon mindent lezárnak ezerrel. És ekkor már fél nyolc körül voltunk.
Végül kiderült, hogy már a település határain belül volt a lezárás, de faltól-falig és persze, hogy vasráccsal zártak le mindent. Ekkor értünk utól egy másik bringás párt, ők is hozzánk hasonló állapotban csikorgatták a fogukat. Végül a férfi elkezdte bontani a barikádot, az első kordon vasrácsát valahogy kifeszegette, hogy el tudtak menni mellette. A mi bringáink szélesebbek voltak, de nem szaroztam, ahogy átvettem a rácsot a nőtől, egyből ki is téptem a helyéről, majd arrébbdobtam, de persze a másik rács visszarántotta, én viszont egy jól irányzott rúgással leterítettem. A hapsi a második kordonban lévő vasrácsot is kifeszegette, ott már határozottabb voltam, jó nagy lendülettel hajítottam el a picsába. Kész. Áttörtünk.
Párszáz méterrel arrébb a melósok még éppen szedelőzködtek. Szerencsére nem láttak minket. Rájuk mosolyogtam. Holnap lesz egy kis munkátok, köcsögök.

Ekkor már egészen közel voltunk a szálláshoz, de még volt hátra két programpont. Az elsőhöz bizony be kellett menni a sáros földutakra egy olyan másfél kilométert, de ezt semmiképpen sem akartam kihagyni. Ugyanis itt ível át a völgyön a Ziemestal viadukt. Ez egy olyan vadromantikus viadukt a völgy felett, melyet tisztán acélból építettek, mert nem volt hozzá elég kő a környéken. A menetrendszerű vasúti közlekedés már megszűnt rajta, de helyi VB-k (legyen mondjuk vonatbolondok) összeraktak egy gőzmozdonyból álló szerelvényt, illetve egy többtekerős hajtányvagont, ezekkel jó pénzért át lehet menni a hídon.
A másik kunszt maga a megérkezés volt. Két kilométer alatt 150 méter szint. Még. Felfelé. Amikor megérkeztünk és rátörtem a terebélyes szállásadónőre a kertkaput, csak a kezemmel tudtam mutogatni, hogy mindenki nyugodjon le, el fogok magyarázni mindent. Majd ha kapok levegőt. Értelemszerűen nem mentünk már sehová, elindítottuk az esti rutint, így is 11-kor kerültünk ágyba.