Category: Túrázás

Viharmentes Balaton-karika #05/07

Balatonfüred – Badacsonytomaj
2021.09.05; vasárnap

Reggel, mint minden eddigi reggel, meteorológia. A k. életbe. Műsorváltozás. Eddig úgy volt, hogy a hétvégén igazi jó idő lesz, semmi vihar, semmi eső, de még a szél is mérsékelt lesz. Ez nagyjából stimmelt is, mondjuk a szél néhol lokálisan meg-megélénkült, ha éppen rossz helyen voltunk, akkor ringatott is a víz, de tényleg semmi komoly. Eddig. Vasárnapra viszont közepesen erős szelet igértek (15-25 km/h között), csak éppen nagyon-nagyon rossz irányból. Északkeleti szél, pont a Balaton hossztengelyében fúj. Azaz Kenesétől Tihanyig piszkosul fel tudja hergelni a hullámokat, ráadásul a tihanyi csőben be is szűkül a tér, azaz kapunk egy természetes szélcsatornát. A félsziget túloldala már oké, Akaliig szélárnyékban tudunk menni, utána viszont bármi lehet.
Nem örültem. Itt már tényleg meg kell néznem indulás előtt a kormányt.

Reggel megint elloptuk a hajószállító kiskocsit. Péter lehuzigálta a kajakokat. Nekem teljesen szétcsúszott a reggelem, egy merő kapkodás lett, éppenhogy elkészültem. (A hosszabítómat, az elosztómat és az USB elosztós töltőmet simán ott is felejtettem.) A kajakbeállításra sem maradt sok időm. Egy kicsit feszesebbre állítottam a kormányt, hogy ne kelljen annyira spiccelnem a benyomásához.
Aztán már indultunk is.

Hát, Árpád…

Egy frissen épített hosszú móló mellől indultunk. Amíg az védett, addig jó volt. Utána meg rossz.

2019-ben hasonló időt fogtunk ki ebben a sarokban. Valamivel gyengébbek voltak a hullámok, de azért már akkor is paráztunk. Most viszont a szar a fülemen buggyant ki. A fenti kép messze nem adja vissza a helyzet drámaiságát. (A hullámzást eleve nem lehet élethűen elkapni.) Sőt, ez már egy kellemes helyzet volt, a hullámoknak volt szemből jövő komponense, azaz nem forgattak erősen. (Nyilván csak itt mertem piszkálni a kamerát.) Előtte viszont megkaptuk totálban hátulról, majd egy ideig féloldalasan hátulról, meglehetősen sokáig oldalról, utána egy kicsit szemből, ekkor pihentem, mert igaz, hogy a sebességünk visszaesett 3 km/h-ra, de legalább nem forgatott a víz semerre, csak hát ez nem tartott sokáig, szép lassan elkezdtünk ráfordulni a tihanyi révre, az egyre erősebb hullámokat először megint féloldalasan hátulról kaptuk, később pedig tisztán hátulról, amiben nem csak az a buli, hogy minden hullám megpróbál oldalra fordítani, de nem is látod, éppen mekkora hullám jön, mekkorát kell majd korrigálni, oké, tapasztalatból tudjuk, hogy a nagy hullámok nem járnak egyedül, ha jön egy, akkor utána jön még vagy három, a második pedig jellemzően nagyobb, mint az első, de ez nem igazán megnyugtató tudás. Így értünk el a kompokig. Már messziről sasoltam, hol járnak, mert ha valamihez nem volt kedvem, az az volt, hogy ebben a vízben ácsingózzak és várjam, hogy a komp elaraszolgasson előttem, hiszen alapvetően a sebesség stabilizál, mint a bringán. Jól be is lőttem a tempót, a tihanyi kiment, a szántódi még messze volt, megpörgettem az evezőt… erre rámdudált valami a tihanyi oldalról. Bakker. Három komp járt és a harmadik pont akkor indult el, amikor nekirugaszkodtam az áthaladásnak. Ekkora hátszélben visszatolatni nyilván nem lehet, már az is bravúros volt, hogy megmaradtam egy helyben. Hogy hol? Közvetlenül a bejáratnál. Ami egyben azt is jelentette, hogy ebben a kaotikus vízben megkaptam pluszban a komp hullámzását is. Ezt általában szeretni szoktuk, kifejezetten vadászunk is rá, de most a hátam közepére kívántam. Ettől függetlenül persze megkaptam.
Határozottan örültem, amikor átértünk és befordultunk a hullámtörő gát mögé. Addig vacakoltam korábban a hullámok között a kamerával, amíg a rossz tempó miatt lemerült az aksi, ki kellett cserélnem, én is lemerültem, naná, fel kellett töltenem magamat egy sörrel… és a lábamat is nagyon ki kellett nyújtóztatnom. A kormány finoman szólva sem lett jó. Brutál erővel kellett nyomnom, hogy valami minimálisat forduljon jobbra, a hullámzás meg végig cefettül balra akart forgatni, az egész eddigi út egy merő birkózás volt, kormány híján bedőléssel, íves húzásokkal és persze erővel próbáltam megakadályozni a befordulást, közben meg nyilván egyensúlyoznom is kellett, meg nem beleborulni a vízbe. Az adrenalin még a gyomorsavamat is szétmarta. A jobb lábam viszont egyre durvábban fájt, a folyamatosan erős pedálnyomogatástól.

Dinsdale

Mindent elrendeztem, még a sörből volt 1-2 deci a dobozban, amikor a semmiből jött néhány alattomos hullám. Egy hullámtörő gát tövében kialakított, teljesen védett öbölben álldogáltunk, tízcentis vízben, a hullám olyan harminc centis lehetett, de erős és agresszív. Fogalmam sincs, honnan jött, gyakorlatilag a fizika törvényeit meghazudtolva a széllel szemből érkezett. Jobb kézzel kitámasztottam, a bal kezemben volt a sör, a lapátot már nem tudtam megfogni, hogy ráforduljak, a hullám pedig kényelmesen befordított oldalra, majd telehordta a beülőt vízzel. Mert ugye a spricó éppen nem volt rajtam. Nem végzett félmunkát, a rajtam lévő ruhát is szutykossá áztatta.

Mentünk tovább. Tihany mögé bebújva végre lenyugodott a víz. Péter legnagyobb bánatára. Ő pont az ilyen időt szereti. Nem vagyunk egyformák. Ahogy ott is mondtam, nem örülök az ennyire erős hullámzásnak, nagyon nem örülök, de ha muszáj, akkor megcsinálom. Viszont egyáltalán nem élvezem. Sőt. Az agyamban élő ősember ilyenkor folyamatosan és artikulátlanul sikoltozik. Ha jól sejtem, valami olyasmit akar mondani, hogy József, mi a faszt keresel te egy ennyire életidegen helyen, ahelyett, hogy a barlangodban heverésznél puha prémeken? És tulajdonképpen meg is értem. Én sem tudom, mit keresek itt.

Na mindegy. Nejjel meg kellett terveznünk a stratégiánkat. A hullámvédelem miatt jó lett volna bemenni Sajkodig, majd a part mellett evezni tovább, viszont az elég nagy kerülő, a fájós keze miatt ellenben jó lenne levágni a sarkot, persze ott megint jönnek a hullámok. Végül valami kompromisszumot találtunk. Egy kicsit beóvatoskodtunk, majd ráfordultunk az akali fasorra.
Nyilván nem lett tökéletes. Egy idő után elkezdett fodrozódni a víz, majd beindultak a hullámok, egyre erősebben, végül annyira vacak lett a helyzet, hogy ki kellett sodródnunk a parthoz. Ekkor a lábam már önállóan, a többi testrésztől függetlenül ordítozott. Nem is tudom hogyan, valahogy kikeveredtünk az akali strandra.
Minden zárva volt. Se pizza, se lángos, se sör. Asztalok, székek kupacokba összehordva, lelakatolva. Mindez egy igazi nyári vasárnapon. 25 fok, ezerrel sütő nap. Ahol nyitva volt a strand, ott mindenhol sokan voltak, a vízben is. Még kisgyerekek is lubickoltak a gyerekrészlegen.
Egy asztal- és székkupac tetején megebédeltünk, ittunk saját sört.

Utána kajakbeállítás. Mert sokat szelidült a víz, de nem akarok még egy ekkora esélyt adni az időjárásnak.
Nos, meglett a probléma. Én csesztem el. Túl feszesre húztam a pedálokat. Ezek úgy működnek, mint egyfajta mérleghinta: ha betaposom mondjuk a jobb pedált, akkor a bal pedál visszajön. Én viszont annyira feszesre állítottam a madzagolást, hogy a jobb pedál konkrétan semerre sem tudott mozogni, a bal pedál nem engedte, és persze ugyanez fordítva. Azaz úgy jöttem át ezen az armageddonon, hogy tulajdonképpen nem volt meg az a jobb oldali kormányom, mely segített volna a balrasodródás elkerülésében, egyedül a fentebb írt technikák működtek. A kormány nem. Csakhogy én nyomtam, mint hülye a csengőt és erre frankón ráment a lábam.
Megmagyarázni persze meg tudtam, csak éppen ettől nem lett jobb. Két túraszandált hoztam, egyet vizezni, egyet meg száraznak. Aztán rögtön az elején elcsesztem, amelyiket vizesnek szántam, arról ismét kiderült, hogy nem használható, mert a vízben szétnyílik a tépőzára. Csere. Ekkor faszán lett két vizes szandálom. A gond ott jelentkezett, hogy mindegyik szandálhoz máshogyan kellett beállítanom a pedálokat, a sok variálás végén pedig ez jött ki, ez a túlfeszített állapot. Nyilván észrevehettem volna, de nagyon a lábamra és a kényelemre koncentráltam.

A víz nem kicsit csillapodott le. Hinni azért nem hittem neki, a zánkai öblöt nem mertük teljesen levágni. A klasszikus kompromisszumos megoldást választottuk, egy ideig bementünk, aztán az öböl csücskét vágtuk le. Péter becsülettel kinyalta az öblöket, így nagyjából egyformán haladtunk.
A révfülöpi spicc elérése volt számomra a mélypont. Vagy máshogyan fogalmazva, amikor kiértünk a csúcshoz, akkor éreztem, hogy sikerült megroppantanom a túra gerincét. Innentől már meglesz. Ez ugyanis egy nagyon hosszú egyenes szakasz, semmi, de semmi nincs, csak nádas meg növényzet, én pedig elgyengültem, mentálisan is és fizikailag is. A spiccen visszajöttek a hullámok, nekem pedig megint bedurrant a lábam. Ekkor már annyira elegem volt, hogy leváltam a társaságról, megkapaszkodtam egy stégben, kinyújtottam végre a lábam és pihentettem. Egy sör erejéig.
Aztán az az ember, aki utolérte a többieket, már egy másik ember volt. Révfülöp végén a Császtai strandon kikötöttünk, mert két SUP-os úriember szerint nyitva van a kocsma. Nyert. Leülepedtünk, mint az iszap. Innen már gyakorlatilag lyukon vagyunk, Badacsonytomaj olyan 7-8 kilométer. Lófütty. (Ez egy mentális következménye a Balaton megkerülésének. Otthon a 7-8 kilométer az egynapi edzőtáv. Itt meg lófütty.)
És ennyi is volt. Eveztünk, evezgettünk, aztán egyszer a gps már mutatta is, hogy némá, ott van a kemping. (Másképp nem látszott, a lemenő nap teljesen elvakított. A gps-t is csak úgy láttam, hogy nem emeltem fel a fejem. Vakon repültem, mint az éjszakai pilóták.)
Beóvatoskodtunk a kemping kikötőjébe. Nem egy kajakbarát hely, ráadásul most a vízszint is alacsony volt, ahogy néztem, az én kimászási tudásommal biztos a borulás. (Magas partra kellett kiszállni, oldalsó kitámasztás nélkül. Ez az, amikor a kajak befordul a stég alá.) Nejjel úgy döntöttünk, hogy inkább kikötünk a jól megszokott balatoni létrán. Ez egyáltalán nem gond, ha kiismered a technikáját, akkor tulajdonképpen a legbiztonságosabb módszer. Igaz, a kajakot utána fel kell vonszolni, de az már egy másik történet. Bedugtam a kajak orrát a korlát alá, stabilizáltam, kiléptem a legalsó lépcsőfokra. Mely annyira algás volt, hogy rögtön el is pereceltem rajta, magammal rántva a kajakot.

– Te, Józsi, miért fejjel lefelé húztad ki a kajakodat? – érdeklődött Péter.
– Hogy kimossam a belsejét.
– Ja, én meg azt hittem, milyen vagány módszer már, a kihúzással egyből víztelenítesz is.
– Yep. Pontosan ez történt.

Na szóval, tulajdonképpen elégedett is lehettem volna. Megvolt. Túl vagyok Minden Balatonkarika Legszarabb Napján. Igaz, fájós lábbal, sajgó bicepsszel (mert erőből is kellett kormányoznom), igaz, tökig vizesen a hűvös éjszakában, a metsző szélben, de túl vagyok rajta. Az igazi az lett volna, ha lendületból beülünk a Félszeműhöz inni egy-két sört és betolunk egy nagy adag pizzát, csak hát az én nevemre szólt a foglalás, fel kellett vennem a kulcsot, utána gyorsan elmenni, leszórni a vizes ruhát, zuhanyozni egyet, átöltözni szárazba, majd futás a kocsmához, mert nyolckor zár, most meg már 19.20 volt. Hajrá.

Recepció.

– Jó estét kivánok. van egy foglalás a nevemre.
– Igen, itt van. Nem Önt láttam az előbb egy gépkocsiban?
– Uram! Ne viccelődjünk már. Nézzen rám!
– Maga vizes.
– Tökig.
– Hmm. Akkor nem kocsival jött.
– Nem. Kajakkal. A strandon pedig fürödtem. Ruhástól.
– Aha. Ez mindent megmagyaráz.

Nem mertem megkérdezni, mit értett a ‘minden’ alatt. A kulcsot mindenesetre megkaptam.

Gyors zuhany, átöltözés. Futás a kocsmába. A többiek éppen akkor láttak neki a pizzájuknak, azaz nem maradtam le semmiről. Sör.
Szokás szerint túlcsúsztunk, de a Félszemű nem szokott vacakolni ilyesmivel. Ez egy annyira nyugodt, annyira becsületes hely, mintha nem is ebben az országban lenne. Itt eleve nem szoktuk felcipelni a kajakokat a szálláshoz, mert úgysem nyúl hozzájuk senki. A kocsmáros is hagyta, hogy a vendégek még egyenek, igyanak a záróra után is, sőt, volt rá precedens, hogy záróra előtt tíz perccel sütött ki négy pizzát nekünk, aztán persze lehúzta a redőnyt és hazament, de a poharakat, tányérokat mindenki úgyis visszavitte a végén. Szeretem ezt a kempinget. Semmi nagy kempinglánc, semmi Mészáros Lőrinc, egyszerűen csak a béke egyre ritkább szigete.

Este még kiültünk a teraszra sörözgetni. Gyors leltár. A beborulásnál beütöttem a jobb vállamat. Faszán belilult. A zárt túraszandál több helyen is kidörzsölte a lábamat, még úgy is, hogy Akaliban kínomban ráhúztam az egyetlen száraz zoknimat és arra a téli mocsárjárót, alias dominacsizmát. Ezt a szandit már nem tudom felvenni, a másikat meg nem érdemes. De ez már legyen a holnapi nap problémája.

Viharmentes Balaton-karika #04/07

Szabadi Sóstó – Balatonfüred
2021.09.04; szombat

Elég nyögvenyelős volt a reggel, jól meg is csúsztunk az indulással. A vízen pedig teljesen szétszóródtunk. Péter kiment a part mellé, hiszen elvileg kinyalós túrát terveztünk. Én viszont ahhoz tartottam magam, hogy a déli parton nem megyünk ki, és én úgy tanultam a föciórán, hogy a déli part Aligáig tart, azt is céloztuk be, pontosabban a régi pártüdülőt, addig viszont bent mentünk. A többiek meg még hozzánk képest is lemaradtak. Péter meg valószínűleg versenylovat reggelizett, mert még úgyis jócskán elénk került, hogy nagyobb íven ment, a lassabb, alacsonyabb vízen. Mondjuk, az is igaz, hogy nem erőltettük a tempót. Nej éjszakára bevett két Voltarent, korán is feküdt, de pár kilométer után így is ki kellett szállnunk a Gumirádli strandnál.
Pisi, sör, meg egy újabb Voltaren. Szerencsére volt nálunk két levélnyi, de szvsz nem annyira egészséges fájdalomcsillapítóval eltompítva erőltetni egy izmot. Az vigasztalt, hogy a Voltaren gyulladáscsökkentő is.
Meg is beszéltük, hogy nem rángatjuk az oroszlán bajszát. Habár ez egy kinyalós túrának indult, de muszájból ahol lehet, csalunk. A tempót is lejjebb tekerjük egy kicsit. Azaz hagyjuk Pétert, hadd nyalogassa az öblök mélyén a nádszálakat, úgyis gyorsabb, mint mi, majd találkozunk jól a spicceknél. Orsolyáék meg úgyis egyéni tempóban jönnek. Valahol.
Még volt némi kommunikációs breakdown, mert ezt meg kellett volna beszélni a többiekkel, de Péter kilométerekkel előttünk csapkodta a vizet, az utóvéd meg mögöttünk. A telefont senki nem vette fel evezés közben, én sem. Szóval a pihenőkből hívogattuk egymást, persze senki nem vette fel, viszont mindenki visszahívott mindenkit, nyilván pihenőből, amikor mindenki más evezett. Tréfás játék volt. Végül áttértünk az sms-re és végre sikerült konvergálnunk.

Nagyjából. Még a nagy szétválás előtt az volt a koncepció, hogy beugrunk a Honvéd üdülőbe egy sörre.

  • Ez egy aranyos dolog. Maga a Honvéd üdülő zárt hely. Céges üdülő, ráadásul nem is akármilyen cégé. Valahogy egyszer bekeveredtünk, tulajdonképpen strandot kerestünk, de barátságos emberek fogadtak, az úszómester eleve kajakrajongó, kifejezetten örült nekünk. Azóta minden alkalommal úgy intézzük, hogy benézzünk. Tulajdonképpen ez egy időutazás: az ital elképesztően olcsó, viszont a kiszolgálás borzalmas, olyan jó szocreál. Mindent külön pultokhoz, bódékhoz szerveztek ki. Külön sorba kell állni, ha sört akarsz, külön pulthoz, ha kajálni, de ha palacsintát is szeretnél, az már megint külön bódé, a hamburger szintén. Abszolút időrablás, de az egésznek mégis van egy bája.
  • Be is néztünk. A vicces hadfik nekiálltak a partról fűzni Nejt, hogy lasszózza már le az okvetetlenkedő úszómestert, aztán húzza át a kajakja alatt, de Nej vontatókötele olyan stabilan van rögzítve, hogy gyakorlatilag kibogozhatatlan.
    Viszont hiába kerestük, nem találtuk Pétert. Még megnéztük kint a kedvenc stégjénél, de ott sem volt. Így mi sem szálltunk ki, ittunk kajakból egy sört, illetve itt még annyira nyugis volt az idő, hogy a vízről hívtam fel a füredi kempinget és foglaltam szállást. Hja, ha van a kempingnek telefonszáma és fel is veszik, akkor azért sokkal egyszerűbb a helyzet.

    Aztán ballagtunk tovább. Kenese nem hazudtolta meg magát, felerősödött a szél, naná, hogy a helyileg legkellemetlenebb, a délnyugati, olyan jó begyorsulós. Bosszantó volt, de kibírható. Olyannyira, hogy amint kiértünk a vízirendőrök látószögéből, balkanyar, irány Almádi. (Mint utólag kiderült, tök fölöslegesen óvatoskodtunk. Szeptemberben már nincsenek Kenesén vízirendőrök, Füred viszi a terepet. Na onnan biztosan nem látnak be a fűzfői öbölbe.) Nekem megint nem tetszett a kajakom viselkedése, de már eljutottam odáig, hogy valószínűleg a kormány nincs jól beállítva. Be is ütemeztem a szálláson egy finomhangolást.
    A Honvéd üdülő mellől küldtem Péternek sms-t, miszerint vágni fogunk. Jó ötlet volt, mert egyébként a fűzfői öböl mélyén akart minket megvárni. Így viszont az almádi kikötőben találkoztunk, amely mellett közvetlenül ott van a strand, az elefántos kiszállóval.

    Szerencsére nyitott kocsmák vártak. Mondjuk a csapolt sör elég béna volt, a lángos szintén, de legalább drága. Mindegy is, kinyújtóztattuk magunkat. Meg láttunk néhány viccesen seggrészeg hapsit.

    Időben annyira jól álltunk, hogy beiktattunk még egy kiszállást a csopaki strandon. Utána viszont már Balatonfüred, kemping.
    Itt találkoztunk M-mel, aki lassan már megszokott parti egység ezen a környéken. Most is, mire odaértünk, felvette a kulcsot és behűtötte a kézműves vörös söröket. A mobilhome, hát, kint a világ végén. Annyira persze nem nagy tragédia, azért cipelünk magunkkal kajakszállító kiskocsikat. Péter egy korlátozottan használható kiskerekűt, én pedig egy decathlonos nagykerekűt. Fel is szereltük mind a kettőt, indulnánk… majd egy nagy reccsenés. Nem, nem a házibarkács kiskocsi alól. Az enyémnek tört ki a kereke. Fasza. Mert hogy a másik kiskocsival fel nem visszük az 5 kajakot a rák farkára, az kurvafix.
    Jó, persze, kerülő megoldások vannak. Kipakolni mindent, majd kajakonként két-három fordulóval kézben felcipelni. Végül felvinni az üres kajakokat is. Mert ilyenkor már csak 35 kiló. Közel 40 kilométer evezés után nincs is jobb. Nejjel elkezdtünk kipakolni a kajakokból, Péter és M láttak egy csónaktárolót és elmentek megnézni, be tudjuk-e oda csempészni a kajakjainkat éjszakára. Végül akár be is tudtuk volna, de M kiszúrt a sarokban egy csónakszállító talicskát. Na, azt gyorsan lenyúlták és sitty-sutty felhúztuk vele a kajakokat. Huh. Alig egy óra kinlódás és már el is tudtuk foglalni a szállást. Közben persze már lement a nap, nyilván a kormányhangolás elmaradt.

    Zuhany, vacsora, kiülés a teraszra. Némi sör, némi pálinka, megérdemeltük. Aztán rekord időn belül bontottunk asztalt és mentünk aludni. A sportórámon a body battery már minusz kétszáz körül lenne, ha lenne bátorsága kiírni a valós számot.

    Viharmentes Balaton-karika #03/07

    Fonyód – Szabadi Sóstó
    2021.09.03; péntek

    Reggel a sportórám nemes egyszerűséggel csak köpött egyet.
    – Márpedig szokjál hozzá, barátom – morogtam – Mostantól öt napig ez lesz.

    Kora reggel kimentem drónozni egyet a stégre. Ilyenkor még nincs sehol senki. Aztán a felvétel visszanézésénél vettem észre, hogy kábé 3 méterre, a nádasban megbújó szomszéd stégen üldögélt egy hapsi. Acélből lehettek az idegei, mert a közvetlenül mellette felberregett drónra még csak oda sem nézett. Vagy egy vízihulla volt, aki kijött levegőzni.
    Felküldtem a drónt és repkedtem a Balaton felett. Mostanában már rászoktam arra, hogy nem magát a drónt nézem, hanem a képét és azon keresztül irányítom. Általában működik.
    – Te, látod azt a sok fecskét? – érdeklődött Nej.
    – Miért kellene, hogy érdekeljen?
    – Mert a drónt repkedik körbe.
    – Mivan?!!
    Nem hiszed el. Vagy húsz fecske nekiállt ismerkedni a drónnal. Villámként cikáztak körülötte, körbe-körbe. Engem meg egyből kivert a hideg veríték. Elég, ha csak egy is hozzáér, a drón döglött madárként zuhan a vízbe. Szép óvatosan elkezdtem kihozni a part felé. A fecskék meg jöttek vele. Végül benavigáltam a stégünkhöz és csak ekkor lélegeztem fel.

    A geometria úgy adja ki, hogy a túrán pont az első nap a legkeményebb. Az az első nap, amikor eleve kicsit kába mindenki, hiszen hónapok óta az előző este találkoztunk először, jólesett beszélgetni, ma meg az első indulás, amely mindig több időt visz el, mint a többi, emiatt reggel hatkor ébredtünk hét helyett. És akkor ma jön egy hosszú, monoton szakasz, 47 kilométer evezés a déli parton. Ahol gyakorlatilag nincsen semmi más, csak az északi part látványa.

    Elrúgtuk magunkat. Annyi élvezetem volt, hogy végig magyarázhattam Nejnek. Először volt ilyen körbeevezésen, minden apró részletre rácsodálkozott.

  • Ami persze nem igaz. 2019 júliusában nekiindultunk ketten egy maszek kerülésnek. Fonyódról eljutottunk a Siófok – Almádi útvonalon Balatonakaliig, ahol egy tök felesleges, értelmetlen kettes viharjelzés 111 kilométernél megakasztotta a túrát. (Aznap volt a Kék szalag, csak álltak bent a hajók csoffadt vitorlákkal. Mi meg nem mehettünk ki.) Viszont az is tény, hogy Nej tájékozódóképessége és helymemóriája nagyjából egy aranyhaléval vetekszik. Azaz simán vihetném minden évben ugyanoda, mindig újdonságként csodálkozna rá.
  • Az első, amit megmutattam neki, az a Balaton-sziget. Nem, ne nézz így, igenis van ilyen. Nem is kicsi. Fonyódról indulva ugyanis ideális időben, amikor a víz színe hasonló az ég színéhez, látszik ugyan a Tihanyi-félsziget, de a töve, azaz a sajkodi rész már nem. Ilyenkor ott figyel egy nagy sziget a tó közepén. Aztán persze közelebb haladva feltűnik a sziget végén a fasor, a tövében az erdők, majd lassan kibontakozik a szántódi oldal is. Ehhez viszont kell másfél óra evezés és amikor azt mondom, hogy kibontakozik, az nem azt jelenti, hogy élesben látszik, ugyan már, ilyenkor még csak a kontúrja vehető ki.
    – Látod, hogyan formálódik a táj?
    – Látom. De azért az még nagyon messze van, ugye?
    – Tulajdonképpen igen.
    – Elmegyünk odáig?
    – Izé, az ott a mai szakasz fele.
    – Jézus.

    Az indulás tényleg ilyen. Amikor a sportóra bepittyenti az első kilométert.
    – Óh! Akkor már csak 184 kilométer van hátra!
    Ez egyszerű ésszel felfoghatatlan. (Sík vízen a kajak egy futólépésben közlekedő ember sebességével halad. Szembeszélben, hullámzásban meg reumás csigáéval.) Viszont ami igazán furcsa, az az, hogy egyszer így is elfogy. Tény, hogy nem szabad a kilométereket számolni. Úgy egyáltalán, az alapnavigációtól eltekintve nem is kell a távolsággal foglalkozni. Csak – jó esetben – evezni a semmiben, nem foglalkozni semmivel, gyakorlatilag zen, a számítógép borzasztó messze van, az összes munkahelyi szarság meg a számítógépen, szerencsére a mobiltelefon is elérhetetlen, nincs más, mint a természet, egy egyenletes testmozgás és tág körben a haverok.

    Rossz esetben meg küzdeni kell az elemekkel, ami nem annyira kellemes, de az is kivesz a hétköznapokból. Utólag pedig lehet sztorizgatbni a társaságban.

    Az első megálló Balatonszárszó, strand. 25 kilométer, amiben az a vicces, hogy a kajakos társaságban ez már egész napos túrának számít. Itt csak ebédszünet. Ezt is fel kell dolgozni. Agyilag, meg hólyagilag is. Ez ugyanis kábé 4,5 óra, addig nincs pisi. Illetve. Péter kidolgozott egy speciális technikát arra, hogyan lehet kajakban, akár viharban is pisilni. Nekem szerencsés biológiám van, én ennyit simán kibírok. (Lehet, hogy az egy vese miatt.) A csajok viszont… szívnak. Orsolya a leggyorsabb közülünk, ő időnként kicikázik a nádasba, majd utolér minket. Nej… nos ez megoldandó feladat volt. Az északi part az oké, ott partközelben megyünk, ki tud szállni. A déli partnál viszont… maradtak az összeszorított fogak. (Legalábbis a gyakorlatban úgy alakult, hogy első nap nem nagyon szálltunk ki, viszont az utolsó nap, amikor megint a déli part jött, akkor már jobban ráértünk, jóval többször ki tudtunk szállni.)

    Szárszón természetesen nem volt nyitva semmi. Nem kicsit álságos a helyzet. A vendéglátósok sírnak-rínak, hogy jajdejó lenne egy jó utószezon… aztán alig vannak nyitva. Pedig olyan szép, napos, meleg időnk volt, mind az öt napon.
    Na mindegy, ettünk-ittunk a kajakból.

    Minden napot úgy tervezünk meg, hogy van egy minimális és egy maximális cél. (Lásd Marx és Engels munkásságát.)
    (Bocsánat, ez Lenins volt.)
    Sok múlik az induláson, az időjáráson, a váratlan helyzeteken de azért általában ebédkor már látszik, melyik terv lesz a nyerő. Ilyenkor szoktunk odatelefonálni a kempingbe és foglalni valami mobilházat. (Mert öt embernek foglalva sátorárban kapjuk és csak jobb azért.) Az összes kemping telefonszáma el van mentve, csak fel kell hívom.
    Ja.
    A mai kiszemelt a Szabadi-sóstón lévő Aranypart kemping. Ha láttál már szutykos szar kempinget, akkor ez az.
    Az elmentett telefonszámra azt a választ kaptam, hogy ilyen szám nincs.
    Jó, nézzük meg mobiltelcsiről a weblapot. A Kapcsolat alatt nincs telefonszám. Meg semmilyen más elérhetőség sem.
    Foglaljunk online. Olyan nincs. Ha elindítom, akkor azt írják, hogy először küldenek egy ajánlatot és ha elfogadom, akkor mehetünk tovább. Ember. Ebédszünet. Utána megint órákon keresztül vízen leszünk. Mindegy, elindítottam. Megadtam egy időpontot, rányomtam a next gombra… nem történt semmi.
    Az ajánlatkérésnél volt olyan opció, hogy kérhetjük Messengeren, vagy Viberen. Nej elindította mindkét chat-et (nekem ilyen szutykok nincsenek a telcsimen), egyik helyen sem történt reagálás. Még most sem, pedig azóta eltelt tíz map.
    Közben Péter kitúrt egy telefonszámot a netről. Hívogatta. Kinyomták.
    A Google Maps feldobta, hogy lehet a Szallas.hu-n keresztül is foglalni. Nézzük. A feladott lehetőségek közül hiányzott a Sun mobilhome, de volt helyette azonos áron ötszemélyes faház. Végszükségben jó lesz. Megrendeltem. A visszaigazoló levélben ez állt: “Ha kérdésed merült fel, a szállásadó készséggel válaszol a visszaigazolásban megadott elérhetőségeken.
    A lónak a faszát. A megadott számot gyakorlatilag folyamatosan hívogattuk az ebédszünetben. Állandóan kinyomták.
    Na mindegy, végülis volt valami foglalásunk. Mehetünk.

  • Hogy miért kell a foglalást erőltetni? Régebben úgy volt – fogalmam sincs, hogy ma hogyan van – hogy a recepció bezárt 18.00-kor. Aki utána érkezett, az sátrat verhetett fel, de a portás nem adhatott ki neki mobilszállást.
  • Míg kajáltunk, odakint valaki kicserélte a vízet. Egy kellemetlenül böködő, bal hátulról támadó, 20-30 centis hullámokkal operáló vízre. Én nagyon zokon vettem. Valahogy egyszerűen nem tudtam kezelni és ettől kezdtem ideges lenni. Mondtam is, először magamban, aztán a többieknek, hogy ha a tihanyi cső után még vacakabb lesz a víz, akkor én kiszállok Zamárdiban. Hiszen eleve az volt a mondás, hogy csak akkor megyünk el Szabadiig, ha jó lesz a víz. Nos, ebből azért volt megütközés. Péter szerint ez lófütty, nem rossz víz, de még Nej, az újonc is csak csodálkozott.
    Végül szerencsére megoldódott a helyzet, Szántód után kisimult a víz is, meg az arcom is. De a háttérben ott zakatolt az aggódógép, hogy mi a szar volt ez?

    Aztán Széplak körül Nej pukkant ki. Erre számítottam is. Nem először evezünk együtt, tudom, hogy olyan 32 kilométerig jön velem szó nélkül, utána viszont gyorsan elfárad. Nos, a mostani túra megmutatta, hogy már nem így van, szó nélkül tolta velünk a napi negyveneket. Csak éppen… a mai napot eltaktikázta. Konkrétan az történt, hogy végig attól parázott, hogy a sok szupermen elhúz mellette, ő meg ott marad egyedül a Balaton közepén. Emiatt úgy döntött, hogy nem engedi le a kormányt, mert az lassítja. Viszont egész nap volt valami alattomos vízmozgás, még akkor is, amikor látszólag sima volt a víz. Én például az első pár csapás után leengedtem a kormányt és végig azzal is mentem. (Ennek majd később lesz jelentősége.) Ő viszont buta kezdőként erőből, karizomból korrigált, folyamatosan. Aztán persze, hogy egyszer csak kipukkadt a bal bicepsze. Ismerem az érzést, engem a Narancssárga kajakom szokott büntetni a Kajner péklapát evezővel, ha nem figyelek oda és nem evezek teljesen szabályosan.

  • Szabályosan evezni úgy kell, hogy a derék, a törzs, a hát izmai dolgoznak. Ezek alapizmok, kiválóan bírják a hosszútávú erőkifejtést. A bicepsz és a váll erősek ugyan, de csak – relative – rövid ideig terhelhetők. Órákig tartó folyamatos igénybevételt nem bírnak ki.
  • Borzasztó egy érzés ez, mintha késsel szúrták volna át az izmomat, nemhogy húzni nem tudok, de a kezemet felemelni sem. Egyszer 5 kilométerről jöttem haza így, gyakorlatilag 50 méterenként megállva és megpihenve.
    Most viszont mennünk kellett, innen még 12 kilométerre volt a cél. Ami borzasztó sok ilyen állapotban, gyakorlatilag teljesíthetetlen. De a legközelebbi kemping, Zamárdi is 5 kilométerre volt. Végül hirtelen ötlettel előbányásztunk egy Voltaren Dolo Rapid tablettát. Tényleg Rapid volt, negyedóra múlva elmúlt a fájdalom. Ha nem is olyan tempóban, mint eddig jöttünk, de végül megérkeztünk az Aranypart kempingbe.

    Irány a recepció. A friss infók szerint 0-24. Ja. Már ha ott van a recepciós. Aki baszott bent üldögélni a pultnál, inkább elcsalingázott mindenfelé, az ajtóra meg kirakott egy táblát, miszerint Technikai Szünet, majd jön negyedóra múlva. Velem ki is váratta (pedig korábban kellett elmennie), de mire visszajött, már vagy négyen dühöngtek mögöttem. A recepciós egyébként egy nyikhaj húszéves kölyök volt, ahogy a vendégekhez hozzáállt, szinte biztos voltam benne, hogy ő volt az, aki délután kinyomkodta a telefont és leszarta a chat-es kommunikációt.
    Aztán töltsek ki egy bejelentőlapot. Mind az ötünkről. Itt. És minden adatnak igaznak kell lennie.
    – Akkor ezt most elviszem és kitöltjük.
    – Azt nem lehet.
    – Mondom, ezt most elviszem és kitöltjük.
    – Hát, jó. De maximum egy óra.

    Mire elintéztem a recepciót, megérkezett az utóvéd is. A kiskocsival felhúzogattuk a kajakokat. Ez úgy még kellett a nap végére. Igazából ekkor már elengedhettük volna magunkat (ember, 47 kilométer leevezése nem gyenge mutatvány), de még itt volt ez a rohadt papír. Rögtön az elején kiakadtunk. A tervezője szemmel láthatóan csak egy modellt ismert, a családmodellt. Azaz a papíron volt egy családfő (nálunk Orsolya lett), neki kellett megadnia a lakcímét, a többieknek (a gyerekeknek) már nem.

    Visszasétáltam a recepcióra, Megint a Technikai Szünet tábla fogadott. Anyád. Te cseszel dolgozni, én meg játsszam itt a jófiút? Beszúrtam a papírt a kilincshez, és kész. Ha megtalálja, oké. ha nem, akkor meg remélem, tényleg jól seggbebasszák egy salakmotorgumiból készült óvszerrel.

    Sörpálinkavacsora. Alvás.

    Viharmentes Balaton-karika #02/07

    Leutazás
    2021.09.02; csütörtök

    Kitűzött indulási időpont: 14.00. Tényleges indulás: 14.05. Nem hittem a szememnek. Recepció 16.00-ig van, mondjuk annyira nem gond, mert lesz, aki átveszi helyettünk a szobát, de még az is lehet, hogy mi is elérjük. Persze sok múlik az M0-n.
    Jelentem, büfé. Simán áthúztunk, az autócsempészek éppen ebédelhettek.

    M7 a Balaton mellett. Sorban a leágazások.
    – Figyelj, Kicsim. Ezek az elágazások most nem mondanak neked semmit. De amikor jövünk vissza és mindegyik névhez tudsz majd társítani egy élményt a vízről, az már teljesen más lesz.

    Végül még sorompóval súlyosbítva is pont leérkeztünk 16.00 előtt. Megérte, az új gondnok klasszisokkal kedvesebb és dekoratívabb teremtés, mint a régi.

    Vezetés közben gondoltam végig, hogyan is állunk ezekkel a kerülgetésekkel. Tavaly a vírushelyzet már augusztus végén kezdett bedurranni, oltás ugye még nem volt, inkább kihagytuk. 2019-ben tulajdonképpen lementünk, de egy csúnya másnap és egy még csúnyább vihar miatt nem indultam el. Végül Péter egyedül vágott neki és csinálta végig, Attila pedig beszállt a Keleti-medence megkerülésébe. Én akkor parti egység voltam, de csak az első két napon. (Péter amennyire őrült, négy nap alatt tolta végig, úgy, hogy az első és a negyedik napon igen cifra vihar volt.)
    Szóval utoljára 2018-ban volt teljes kerülés, az ún. Balaton-maszatolás. (Mert Orsolya szerint az nem volt igazán kinyalás, inkább csak maszatolás.)

    Jó régen volt. Történtek változások. Fonyódon például elbontották a régi, egyáltalán nem kajakbarát stéget és lett helyette egy kifejezetten barátságos stég, sólyával felszerelve. (Meg épült egy kajaktároló, egy csomó bérelhető sit-on-top példánnyal.) Faház helyett pedig közös konyhával ellátott apartmanokat kaptunk, mely ránézésre visszalépés, de valójában nem. Ezek ugyanis friss építésű, szépen összerakott szobák, mindenkinek saját vizesblokk, a konyha is szuper, meg kaptunk hozzá egy nagy teraszt is. Egyedül a zajszigetelés maradt ki. Kicsit kényelmetlen volt, amikor mindenféle hangkibocsátások után meghallottam, hogy a szomszéd megvakarta a fejét.

    Kiültünk egy sörrel a stég végén lévő padra. Szép volt a táj. Még úgy is, hogy tudtuk, legalábbis ketten, hogy véres verítékkel fogunk hamarosan ezen a terepen evezni.

    Majd bementünk a konyhába vacsorát készíteni. Ketten estefelé érkeznek, addigra jó lenne készen lenni.

    Nagyon hamis sztrapacskát terveztem. Ez úgy néz ki, hogy apróra vágott kolbász, szalonna, ezen megsütöttem egy kiló hagymát. Mellette főztem tésztát. A végén fűszerek, összekeverés, egyhén ropogósra sütés. Mellé pedig reszelt füstött sajt.
    Hogy ez miért sztrapacska? Mondtam, hogy _nagyon hamis_ sztrapacska.

  • Amíg a kölykök kicsik voltak, szoktunk venni fagyasztott sztrapacskatésztát a boltból. A fenti módon elkészítve egyszerűen imádták. Volt, hogy reggelire is ezt kellett sütnöm. A pofáraesés akkor jelentkezett, amikor először voltunk együtt a Szlovák Paradicsomban és beültünk egy étterembe Lőcsén. Majd a pincér kihozta a sztrapacskát. Mármit az igazit. Juhtúróval, tejföllel. A gyerekek meg csak nézték, döbbenten.
  • Sör, bor, pálinka. Mármint nem egyszerre, én sörözgettem, a többiek borozgattak, nagyritkán pálinkával dekorálva a sormintát. Jó társaságban repült az idő. Este megjöttek a többiek, egyelőre a Balaton helyett a lábast nyalták ki, Lajos elővette a pálinka arzenált, nem volt gyerekjáték, egy szakasz katonát ki lehetett volna vele végezni, méghozzá úgy, hogy végig élvezték is volna.

    Aztán 11 körül mentünk el aludni. Gyakorlatilag reggelig tudtunk volna beszélgetni, de 2019-ben már kiderült, hogy nem ez a nyerő stratégia.

    Viharmentes Balaton-karika #01/07

    Amikor vissza fogunk emlékezni erre az időszakra, büszkén mesélhetem majd az unokáimnak, hogy a nagyfater igencsak kimaxolta a vírusrohamok közötti időszakot.

    • Kedden érkeztünk haza Ausztriából. Minimális pakolászgatás. Egy kis pihenés, majd a digitális tartalmak begyűjtése. A videók meglettek, felkerültek a nasra.
    • Szerdán bringa szervízbe. Délelőtt egy beígért telefon. Délután gyűlés a Római-parton, megemlékezés egy korán és tragikusan elhunyt kajakos cimborára. (Bakker, egy kicsit túl sokat csapkodott mostanában a villám az ismerőseink, barátaink között.) Előtte még kimenni bringával kötélért a Maritime-ba, mert a kajakon sürgősen cserélni kell a kötélzet egy részét.
    • Csütörtökön leginkább dolgoztam, meg az addigra összegyűjtött fényképek utófeldolgozásával foglalkoztam, illetve a trekkeket rendeztem. Hajnali háromig.
    • Péntek délelőtt tízkor álltam neki blogbejegyzéseket írni. Nem kicsit aggódtam, hogy mire fogok emlékezni az egy héttel korábbi kalandokból? Mert hogy jegyzetelni nem jegyzeteltem semmit.
    • Szombat hajnali fél ötkor dőltem ki. Közben elfogyott ipari mennyiségű mogyoró és négy üveg bor. Tízig aludtam. A sportórám lehangoltan közölte, hogy sikerült újabb negatív rekordot beállítanom, 37-es értékkel. (Eddig 40 volt a legpocsékabb alvásom.) Ébredés után nem sokkal telefonáltak a szervízből, hogy mehetek a bringámért. Elhoztam. Aztán visszavittem. A világítás immár simogatásra sem működött. A hapsi izzadt vele egy félórát, majd abban maradtunk, hogy otthagyom, aztán majd szólnak. Délután kajakszerelés. Na, ez vicces volt. A kötelet ugyanis úgy vettem, hogy levágtam a régiből mintának egy kétcentis darabot, majd vettem belőle a biztonság kedvéért tíz métert. Csakhogy szerelés közben vettem észre, hogy itt kétfajta kötélről van szó. Amit vettem, abból speciel elég lett volna csak negyven centi. Emellett kellett volna a másik fajta kötélből négy méter, csak hát ilyenem nem volt. Aztán végülis találtam, fasza decathlonos hegymászó kötelet. Elég idiótán néz ki vele a kajak, de működik. (Remélem, a Balaton körbeevezése után is ezt fogom mondani.[1]) Este még finomítások az írásokon, aztán tízkor ágyba dőlés.

      [1] Igen. A kötélzetnek _ez a része_ jól működött.

    • Vasárnap fél kilenckor keltem. A sportórám közölte, hogy minden meg van bocsájtva, minden idők legkiválóbb alvását sikerült produkálnom, tele vagyok energiával. Remek. Szükségem is lesz rá. Kajaktartók fel a kocsi tetejére. (Utálom.) Ebédfőzés, mert ma rajtam maradt. Utána rendet kellett vágnom Augiász istállójában a nappaliban, addig ugyanis mindent csak úgy leszórtunk, majd a végén kiterítettük a kupac tetejére a külső és belső sátrakat. A rendrakást bonyolította, hogy ez egyben már a kajaktúrára készülő pakolás kezdete is volt. Este újabb íráscsiszolgatás.
    • Hétfőn a sportóra megint megsimogatta a bucimat. Nagyszerű alvás, még jobb, mint a múltkori. Soha nem elég, el kell rakni, mint a befőttet. Aztán meló. Meg bringaszervíz. Meg kajaktúrára pakolás.
    • Kedd. Szomorú nap. A család egyik nagyon régi barátjának temetése Veszprémben. Korai és tragikus halál. Tudom, egyszer mindenki meghal, de ennyire korán, az… az annyira értelmetlen és elkeserítő. Ilyenkor szoktam elgondolkozni azon, hogy mi is az értelme ennek a tömérdek gürizésnek, akarásnak… egyszer csak jön egy véletlen és elvisz mindent.
    • Szerdán… rengeteget szerveztem, hogy ez a nap részben felszabaduljon. Túl sok volt az utóbbi napokban, túl sok lelkileg/szellemileg megterhelő dolog, egyszerűen ki akartam bringázni magamból minden beragadt szart, azt akartam, hogy felülök a kerékpárra, lenyomok százegynéhány kilométert és egy másik ember lesz, aki leszáll a bringáról. Ez rögtön ott bukott meg, amikor ránéztem reggel a meteorológiára: 30 km/h alapszél, 60 km/k széllökések. Hát, nem egy bringás idő. Jó, legyen egy bulis tekerés, 60 km, benne a kedvenc sörözőm. Aztán 8 kilométerrel a lakásunk előtt defekt, pumpa persze nincs, mert az osztrák túra után a bringás cuccokhoz még nem nyúltam hozzá, nyilván, mert a túrabringám még szervízben van, csakhogy a biztonság kedvéért abba lett átrakva az országúti sokkal jobb pumpája is, szóval itt vagyok a rák farkán, pumpa nélkül, az egyetlen útbaeső benzinkútnál nincs kompresszor… akárhogy is nézem, nincs más megoldás, mint két óra séta haza. Aztán az utolsó két kilométert már mezítláb toltam egy sóderes ösvényen, mert a bringáscipő feltörte a sarkamat. Valamiért az Univerzum sportot űz abból, hogy minél kisebb belepiszkálással minél nagyobb kárt okozzon. Most például sétáltam két órát. Oké, időben nagyon nem fért bele, de ezt most hagyjuk. Viszont a bringáscipő feltörte a sarkamat. Érted? Egy héttel ezelőtt Bécsben ugyanabben a cipőben 12 kilométert sétáltam, ugyanebben a zokniban. Semmi nem történt. Most viszont, amikor volt tétje, 8 kilométernél feltörte a sarkamat. Holnap meg indul egy 5 napos kajaktúra, ahol 5 napon keresztül napi 8-10 órában a sarkamon támasztom a kormányban a lábam. Miközben a jobb lábamon pont ott lesz egy vízhólyag.
      Egyébként meg… estére persze nyakamba szakadt a naptár. Ja és persze elkezdtem a túra szervezését. Mert valamikor azt is el kell.
    • Csütörtök pedig… az már újabb írás. Elindult a kaland.

    Ja és ez most egy családias túra lesz. Ez az első Balaton-karika, amelyre Nej is meg lett híva. Kíváncsian várom, milyen lesz.
    Egy biztos, idén a kurvázások elmaradnak.