Orebic

Már előre szólok, hogy az írás sok fényképet tartalmaz. Gondolkodtam rajta eleget, mennyire is érdemes lassítanom a letöltést, de úgy érzem, sokat dob a szövegen, ha ott van a részletek mellett, miről is szóltak éppen.

2008.08.01; péntek. Vagy szombat. A fene tudja.

Mondják, Orebic a hajóskapitányok városa. Hát, szelet mindenesetre jósolnak bőven. Meg az első napokra vacak időt is.

Mindenesetre régen volt már ilyen idegbeteg készülődésünk. Az egyik ügyfélnél mindenképpen fel kellett telepítenem egy Exchange szervert – egy olyat, melyet maguk az istenek se nagyon akartak. Hosszú idő után derült ki, hogy azért bizonytalan a network, mert gyári hibás a hálókaresz. (Ezeregy más oka is lehetett volna.) Aztán a kollégám rossz telepítőkészletet másolt fel. Mondjuk, az meg az Exchange 2003 sara, hogy sehol sem jelzi, hogy éppen Standard vagy Enterprise verzió települ. Aztán csütörtök délután Inetpub, végül hajnali egy és négy óra között ugrott fel a szerver.
Így pénteken már csak alig kellett valamit csinálnunk:

  • A csajok elmentek nagybevásárlásra. Plusz búvárszemüvegek, vaslánc, toronyóra nélkül.
  • Át kellett vennem a korábban elhagyott napellenzőt az objektívemhez. Szinte hihetetlen, de az volt a leggyorsabb, hogy egy Nikonos fórumtárs hozatott egyet a B&H-ból. New York-ból. Pesten ugyanis sehol sem találtam.
  • El kellett menni a kajakért, felszerelni a kocsi tetejére.
  • Barnának még be kellett szaladnia a városba, felrakatni valami elemet a fogszabályzójára.
  • Aktiválni kellett mindkettőnknek a hitelkártyánkat. Ez egy szinte hihetetlenül abszurd történet az utóbbi két hétből, mindenesetre az utolsó pillanatban lettek meg a kártyáink. Nyilván ezekre volt alapozva a kinti pénzhezjutásunk.
  • Le kellett még pörgetnem néhány banki átutalást.
  • Gondoskodnunk kellett a macskák ellátásáról. Balszerencsés módon egyik szomszéd se tudta bevállalni őket, Dóra szervezett össze valami megoldást.
  • Be kellett lőnöm az új PNA-t.
  • És persze összepakolni mindent: ruhákat, kajákat, a szállás iratait, útleveleket, fotóscuccot, kütyüket… meg a jó ég tudja, mi még mindent. Tuti lesz egy csomó dolog, melyet itthonhagytunk.
  • Délutáni alvás? Ugye, viccelsz…?

Előre szólok, rétegpoén következik.
Indulás előtt még elszaladtam tankolni a közeli MOL kúthoz. A benzinkutas fickó jött is rögtön serényen, de szerencsére nem tudta megkezdeni a tankolást, mert a kisajtó belülről nyílik.
– Köszönöm, majd elrendezem magam – hessegettem el.
– Látom, messzire megy. Nem akarja kipróbálni az EVO-t?
– Köszönöm, nem.
– Pedig megérné.
– …
– Ne tankoljunk mégis EVO-t?
– Nézze, ha nem hagyja abba a kínálgatást, akkor magára uszítom a feleségemet.

Ez végre hatott.

És este nyolckor, ahogy terveztük, elindultunk. El se hiszem.
Teljesen sima utunk volt – azon a hétvégén, amikor azt jósolták, hogy ez lesz az év legforgalmasabb napja Horvátországban. Az M7 mondjuk halálos volt. Siófokig úgy nézett ki, mint a körút hétköznap – azzal a különbséggel, hogy itt a blokk 80-90-nel mozgott. Persze most is volt néhány hülye, aki úgy érezte, rá nem vonatkozik a fizika, azaz ha folyamatosan nyomja a fénykürtöt, akkor a molekulák elveszítik előle a taszítóerejüket.
Már azt hittem, megússzuk baleset nélkül, amikor Siófok előtt 20 kilométerrel stau. Betonrépa keménységű dugó. Aztán tudod, mi okozta? Az, hogy a rendőrök bősz szirénavillogtatás mellett igazoltattak a leállósávban egy motoros bandát. Az éles sávokban meg mindenki belassított, megnézni, mi is folyik itt.
De Siófok után már egy más világ van. A forgalom lekókadt (érted, ugye: köröshegyi viadukt, lekókad… bónusz szójátékok), bőven ráértem az iGO8 és az új PNA kombinációjával foglalkozni. Durván kétezer kilométert nyomtam most le, de túlzás lenne azt mondanom, hogy összecsiszolódtunk.
Éjfél körül voltunk a határon, a megjósolt cseh, lengyel tömeg még sehol sem volt. Igaz, hajnali háromtól várták a fő hullámot.
Lucko-ig pillanatok alatt lesöpörtünk, utána viszont visszajött az M7-esre jellemző dodzsemjáték. Ugye az összes horvát autópályaszakasznak ez a metszete: Lucko-Bosiljevo. Itt vannak összefogva mindazok, akik akár Magyarország, akár Szlovénia felől érik el Zágrábot – és ezen a szakaszon megy mindenki, aki a tengerpartra megy, Isztriától Kvarnerig, Dalmáciáig. Rendesen fárasztó volt.
Aztán a Bosiljevo utáni rész már jutalomjátékként ment. Három óra körül áthúztunk az éghajlati határvonalként is funkcionáló Sveti Rock alagúton (Előtte nem sokkal meg a Mala Kapelán.) Egyik alagútnál sem kellett még csak lassítanom sem. (Bónusz találós kérdés: a Sveti Rock névben a Sveti milyen sziklát jelent? Vigyázat, néha szemét dög vagyok.)
A sztráda után belassultunk, de a tengerparti út annyira gyönyörű, hogy úgysem mentem volna gyorsabban, még ha tehettem volna sem. És a vége, az volt ám az igazi jutalomjáték: Horvátország legszebb része, a Peljesac félsziget. Indulásképpen a Nagy Dalmát Fal, aztán az út tömény esszenciája a félszigetnek: először jobb oldalon kacérkodik a tengerrel: magas sziklákról néz le a partra, aztán néhány meredek hajtűkanyar után a tenger már az út lábát nyaldossa. Majd hirtelen váltás, átmegyünk a sziget közepén húzódó gerincen és már balról látjuk a tengert a matchbox vitorlásokkal és az óriási sziklákkal. Aztán váratlanul megszelídül a táj és a Dingac borvidék közepén találjuk magunkat. Végül kimászunk a völgyből, jönnek ismét az égbeszökkenő sziklák, a meredek szerpentinek… és már Orebicben is vagyunk: gyönyörködhetünk a szigetvilágban, Korculában… és a velük szemben eget karcoló Szent Illés hegyben.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

10 órára már leértünk, a kulcsot csak egykor vehettük fel. Sétáltunk egy nagyot, megkerestük a házat, parkolóhelyet a környékén, aztán elmentünk ebédelni. Babylon étterem a templom mögött, a cégnév saláta, mint általában, itt is jó választás. (Meg a csajok szerint a tonhalas – Nika – is finom volt.)
Gyorsan elröpült az idő. 13.00 után kapcsolatba léptünk a tulajékkal. A takarítás ugyan még folyt, de ez alatt az idő alatt a magyar srác már átadott a horvát gondnokcsajszinak, akivel ángliusul letisztáztuk a mimerrét. Becuccoltunk… és megérkeztünk a paradicsomba: klíma. Ekkor ugyanis már jó három órája kóvályogtunk, leginkább a tűző napon. És elhiheted, ha a nap valahol igazából tűzni tud, akkor ez a hely egyike a kedvenceinek. Salvador Dalinak itt még fantáziára sem lett volna szüksége, ha napon olvadó órákat akart volna festeni.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Mondhatom, félelmetes, mire képesek ezek a leanderek, ha hagyják őket szabadon nőni. Vizet képtelenség, hogy eleget kapjanak (körbe beton, aszfalt mindegyiknek a töve), napfény viszont van jócskán. És hatalmas, tíz-húszcenti vastag törzsű fákká cseperednek.

Habár egész nap azzal fűztem a csajokat, hogy pakolás után egyből áttekerünk szépreményű fiammal a kocsmaszigetre, de ahogy megláttam a tengert, eldöntöttem: beáldozzuk magunkat. Tudni kell, hogy a családban a két csajszi a tengeriherkentyű-mániákus. És két évvel ezelőtt, amikor már jártunk erre, az időjárás miatt ők egyszer sem tudtak átevezni. Mi idejekorán megkaptuk a vízkeresztet, kétszer át is mentünk, de csak fanyalogtunk a rengeteg, helyben, frissen fogott halból készített étel láttán.
(Ízelítőül egy fénykép: a faszi egy satupadba befogott böszme nagydarab halat szeletel fűrésszel, közvetlenül a szabadtéri tűzhely mellett. Ez utóbbi nem dekoráció, tényleg ezen sül a kaja.)
Na, most olyan sima volt a tenger, mint a babapopsi. Olvastunk előrejelzést, ma estétől pár napig nem ilyen lesz. Mit tesz ilyenkor egy lovag? Felajánlja a kajakot a női szakasznak, maga pedig elvonul a klimatizált nappaliba sört kortyolgatni, csipszet rágcsálni, blogolni, bóbiskolni.
A világ akkor a legszebb, amikor mindenki számára egyformán kerek.
Egyébként receptoraim jelzik a veszélyt: a klímával lesznek még bajaink. Itt vagyunk, a világ egyik gyönyörű szegletében, tenger- és virágillat közepén, egy szorosban, ahol mindenféle szelek adnak találkozót egymásnak, kellemesen megfűszerezve egy kajakos életét… és ekkor üzeni azt a klíma, hogy ‘Hülye vagy, Géza? Kimész az 55 fokba, csatakosra izzadsz már az első levegővételre, majd órákig evezgetsz, felkínálva magadat a vörösen izzó napnak és a bugyborékosan fortyogó tengervíznek… mindezt egy-egy lecsós rákért? Vagy egy sziget trófeáért? Gyere csak ide, klíma apucihoz, itt jó dolgod lesz. Sör a hűtőben is van.‘ Nem lesz könnyű. Szerencsére a táj gyönyörű, ez vonz. Balszerencsére Nej elfelejtette bepakolni a kisebbik vízhatlan hordót, így egyelőre megoldhatatlan a kajakról fényképezés. És most látom, mennyire függő lettem: ha nem fényképezhetek, már nem is annyira érdekelnek a kalandok.

Na, megint egy régi téma. Ígérem, többször nem fogom előrángatni.
Ma birtokba vettük az apartmant. Gyönyörűen berendezett klimatizált lakás, gyakorlatilag egy teljes szint, első/hátsó terasszal. Hatalmas nappali, két hálószoba, mindegyik külön bejáratú fürdőszobával. És ami egy horvát apartmannál ritkaság: közvetlen tengerkapcsolattal. Egy 3 méter széles sétány választ el minket a tengertől, a strandtól. Mindez az egyik legszebb részen, az egyik legizgalmasabb kajakos területen.
Nyilván mondhatnád, hogy oké, ennyivel drágább is. Nos, nem: ennyivel nem. Nézzük példaképpen a györöki szállást: az 120e volt egy hétre, ez 190e. De azért kaptál egy lakhatatlan bódéházat, leszarom-tabletta függőségben szenvedő személyzettel, sokszáz méterre a víztől… itt meg az eddig felsorolt csodák mellett olyasmikkel lehetett szembesülni, mint már kora reggel bedugott hűtő, hogy délután egyre már rendesen hűtsön, délben elindított klíma, hogy egykor már hűvös legyen, sőt egy ajándék másfél literes ásványvíz a hűtőben, hogy amikor megérkezem, egyből legyen valami hideg. (Amit ugye én raknék be a kocsiból, az jó egy óra után hűlne csak le.) Megint csak azt mondom: mennyibe kerül ez nekik? Nem sokba. Csak megpróbálnak a vendég fejével gondolkozni. Drágább? Igen. Drágább a szállás, drágább a leutazás… de ha olyan helyzetben vagyok, hogy megengedhetem magamnak, akkor gondolkodás nélkül húzok le a tengerpartra. És ennek előbb-utóbb az lesz a vége, hogy csak azok maradnak a Balatonnál, akiknek úgy is jó.
A külföldi turistának valószínűleg nem.

Este még fürödtem a csajokkal. Barna őrizte az ágyát. Aztán este hétkor teljesen váratlanul én is eldőltem.

2008.08.04; vasárnap

A korai elalvás megbosszulta magát: két söröm is bent maradt a mélyhűtőben. Jók lesznek jégakkunak.

Ez már így alakult ki: általában én kelek fel elsőnek – mármint maradandóan. A többiek ugyanis visszaalszanak. Ezzel a pozícióval jár a pékség/zöldséges becserkészése is.
Első nap rögtön hoztam egy gusztusos kukoricabucit.
– Nyamm, ez nagyon finom! – állapította meg Nej – hogyan tudtad elmagyarázni az eladónak, hogy ilyesmit szeretnél venni?
– Rámutattam és közöltem vele, hogy grósze zsemle – vontam meg a vállam.
Na, ez rajta is maradt szegény bucin. Mostantól ő már csak grósze zsemle.
Egyébként egész érdekes bureket adnak errefelé: nem olyan lepényformát, hanem feltekerik, majd a tekercset perecbe fonják. De ízre teljesen burek.

Mindenesetre nagyon durván mellbevágott odakint az idő. A klíma 23 fokra van állítva, ehhez képest odakint bőven 30 felett lehet. Reggel nyolckor.

A tenger alapvetően nyugodt, Jani sms-ben küldött széljelentése szerint egész nap az is lesz. Ennyit egyébként a webes időjárás előrejelzésekről. A weather.yahoo nem tudott a környékre adni, csak Splitre meg Dubrovnikra. Nincsenek ugyan messze, de időjárásilag ég és föld. Mi a félsziget csücskén vagyunk, ők meg bent a tövében, 100+ kilométerre, szigetek közöttünk.
De a wunderground, az tudott jósolni.
Rosszul.
Mára pl. borús, esős napot mondtak.

Időközben – tegnap este – megjöttek a szomszédék. (Két apartman van a házban.) Elkövették azt a hibát, hogy szombaton hajnali 5-kor indultak el… és nem volt náluk dugóhúzó. Be is szorultak az alagutak környékén.

Délelőtt tízkor eligazítás. Ez az apartman ugyanis egy utazási irodáé (Campus), egy-egy turnusban olyan 40-50 ember cserélődik a város különböző apartmanjaiban. Nyilván szerveznek közös programokat, szimpatikusak, nem drágák… de mi már tanultunk annyit az eddigi nyaralásokból, hogy inkább külön megyünk. Egyébként kellemes programjaik vannak, köztük olyanok is, hogy túravezetővel egész napos kajakkirándulás, vagy a Szent Illés (960 m) megmászása.
Rögtön le is támadtam Karlót (helyi kajakos ember), nem tud-e kölcsönadni vízhatlan zsákot a fényképezőgépnek. Tudott. Valamivel jobb lett a helyzet.

Nagyítás

Negyed tizenkettőkor indultunk el Barnával. Több centiméter vastagságban kentünk magunkra 40-es napolajat. Irgalmatlan meleg volt, a vizen meg nincs túl sok árnyék.

Megjegyzem, mindegyik szigetnek van rendes neve, az én terminológiám szigorúan családi szintű. Akit érdekel, a fontosabbakat megadom:

  • Kocsmasziget: Velika stupa
  • Zátonyos sziget: Gubavac
  • Kolostor sziget: Badija

Első megálló: kocsmasziget.
Nos, ki se tudtunk szállni a kajakból, Kirohant egy nő, hogy menjünk innen.

Nagyítás Nagyítás

Itt egy kicsit magyaráznom kell. A kocsmasziget olyan 100*50 méteres ovális sziget. Az egyik csücskében – a szélvédetten – van a kocsma, és az előtt van egy tíz méternyi apróköves rész. Ez az, ahol kajakkal ki lehet futni a partra és kényelmesen ki lehet szállni belőle. A sziget maradék része sziklás, kifejezetten barátságtalan kikötés szempontjából.
Na, a tulaj erre a tíz méterre rendezett be egy strandot. Két évvel ezelőtt, amikor még sokat jártunk ide, ez a strand nem létezett. Ezt a hülye strandot védi ezerrel a tulajdonos.
– Menjenek innen! – ordibálta a nő, ahogy kisiklottunk a partra.
– Csókolom, kiszállunk, elvisszük a kajakot hátra, nem fogunk zavarni senkit – kiabáltam vissza. Kábé öt ember volt az egész szigeten.
– Menjenek innen! – jött a válasz.
– Nem érti? Nem zavarunk senkit, arrébb visszük a kajakot!
– Itt nem lehet kikötni! Kössenek ki ott! – mutatott a mólóra. A faépítmény jó egy méterrel magasodott a víz felé. Kajakból ott ember ki nem száll.
Ekkor kattant be az agyam. Rálegyintettem a nőre, Barnának pedig odaszóltam: – Innen elmegyünk. Dögöljek meg, ha én ide valaha is visszajövök.
Sajnáltuk, cefettül. Valamikor ez egy tök jó hely volt.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

A következő célpont mindkettőnknek újdonság volt. Látni többször is láttuk a kolostort az egyik szigeten, de soha nem jártunk még arra, mert a kolostor csak ritkán és bizonyos szögekből látszik – és a partról soha nem találtuk el a szigetet.

Nagyítás Nagyítás

De most már műveltek vagyunk, áttanulmányoztuk a térképeket, tudjuk az utat. Egyből oda is találtunk. A jó hír az, hogy gyönyörű színváltós zöld-kék arrafelé a tenger. Megint jó hír, hogy a kolostor mellett ugyanolyan kocsma figyelt, mint a kocsmaszigeten – és a kutyát sem zavarta, hogy kikötöttünk. A rossz hír az volt, hogy valamilyen nagyobb társaság – lehet, hogy cég – ide szervezett egy vasárnapi hajókirándulást. Baromi sok ember nyüzsgött az öbölben – szerencsére hatalmas nagy öböl volt. A csapat hozott magával élő zenészeket is, nyomták a fiúk rendesen a dajdajt a szintetizátoron.

Nagyítás Nagyítás

Mi leültünk a kocsmában, kértünk sört. Nekünk egészen más zenei élmény jutott: két horvát srác a pultnál már az óbégatós állapotig részeg volt. Nem is nagyon kérették magukat, tele torokból nyomták. Az egyik nótánál nagyot vigyorogtam.
– Mit vigyorogsz? – kérdezte Barna.
– Ez a nóta baromira hasonlít egy magyar óbégatós nótára. Ismered a “Szentkúti Búcsú’ című dalt?
Nem ismerte. Elmondtam a szövegét. Aki nem ismeri, ideírom az első és az utolsó sort:
“Jól bebaszott nekünk a szentkúti búcsú”, illetve
“Haragszik a kani, mert szűk a szuka luka.”
Ugye, az életre nevelünk.
– Hát, ritka nagy hülyék lehettetek, ha ilyesmiket találtatok ki! – nevette el magát Barna.
– Kitalálni? Ez egy népdal! – horkantam fel.
– Népdal, persze. Akkor miért nincs benne az iskolai énekkönyvben?
– Fogalmam sincs, Barna – adtam az ártatlant – Fogalmam sincs.
Hiba volt. Utólag annyi jó válaszom is lehetett volna:

  • Azért, mert a nép egyáltalán nem olyan, mint amilyennek az általános iskolás tankönyvek próbálják meg elhitetni.
  • Azért, mert Kodály Zoltán elfelejtette rögzíteni ezt a remeket.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Onnan Lumbardára mentünk tovább. Ez volt az a hely, melyet két évvel ezelőtt kihagytunk, mert nem tudtuk, hogy 500 méterre azok a házak Lumbardát alkotják. Most már nem követtük el ugyanazt a hibát, ugye olvastunk térképet.
Nos, a homokos part, az egyáltalán nem igaz. Köves. Oké, apróköves, de a murva kavicsméret azért még nem homok. Aztán igyekeztünk megkeresni azt a ráksalátát, amelyikről anno ódákat zengtek a horvát fórumban. Nem találtuk meg. Illetve, nem tudom. Találtunk egy éttermet, ahol egész finom dolgokat varázsoltak az asztalra. Például a polip “buzzara style” az teljesen olyan volt, mint két éve ugyanez a kocsmaszigeten. Szerintem a fórumbéli illető is egy ilyen buzzara style garnélától ájult el. Attól, amelyiktől én két évvel ezelőtt megfeküdtem. (Igaz, akkor lábbal, páncéllal együtt ettem a rákokat.)

De én olyan vagyok, mint a láncfűrészes gyilkos egy horrorfilmben: visszatérek.

Így az a fura helyzet állt elő, hogy Barna – a fogszabályzója miatt – csak pizzát tudott enni, én viszont – makacs módon – rendeltem egy polipsalátát. A la buzzara.
Ha sokáig próbálkozok, egyszer csak megszeretem.
És sikerült. Ugyan időnként fel-felbukkant egy-egy tapadókorongos csáp a vastag paradicsomos szószból, de ilyenkor gyorsan másfelé néztem. Ízre? Az volt a leginkább meglepő, hogy a paradicsomos mártás hagyma/fokhagyma íze mellett nem éreztem semmi egyéb ízt. Kérdeztem is Nejt később, hogy akkor most mi van? Szemlesütve ismerte el, hogy a polipnak tényleg nincs semmilyen íze. Ennyi erővel akár gumiarábikumot is belekockázhatnának a szószba.
Ezzel szemben Barna gyerek megszívta. A pizza lumbarda ránézésre ugyan szolíd volt – de alattomosan a tésztájába sütötték bele a csípős fűszereket. A srác kétszer rohant be tüzet okádva a klotyira.
– The pizza is spicy – jegyezte meg egyszer a pincércsajszi, amikor a közelemben járkált. (Barna éppen vízöblített.)
– Oh, yes – bólogattam – Now we know.
Érdekes módon ebéd után nem hallottam semmilyen angyali harsonát, de még a pincércsaj is teljesen közömbös képpel mászkált fel-alá. Lehetséges, hogy nem tudták: József ma evett életében először saját elhatározásából polipsalátát?

Késöbb Barna megkérdezte:
– Van nálad papírzsebkendő?
– Egy van. De azt fényképezőgép törölgetéshez hoztam. A papírszalvéta nem jó? – kérdeztem vissza, arra számítva, hogy csak meg akarja törölni az orrát.
– De, végülis jó – mondta, majd akkorát trombitált bele, hogy még Poszeidon is kidugta a fejét a vízből, ki lopta el a kürtjét.
– Egészségedre – bólintottam. Ilyenkor sokkal jobbat már úgysem lehet csinálni.

Jó másfél órát tököltünk a kocsmában. (Nagyon sokára hozták ki a számlát.) Aztán áthajóztunk a zátonyos szigetre. Jó magasan állt a víz, simán be tudtunk csorogni a legnagyobb medencébe. Utána bősz pancsikálásba kezdtünk a pisimeleg, max 30 centis vizekben. A természet ugyanis itt több medencét is kialakított a sziklákból, ezek dagálykor feltelnek, majd a következő dagályig melegvizes medenceként működnek.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Sünök maximum múlt időben találhatók itt, sok az élettelen váz. Persze ettől szúrni még tudnak.
Habár végig cipeltünk magunkkal búvárfelszerelést, de eddig még nem vettük elő. Itt sem volt annyira jó a helyszín, így azt mondtuk, hogy majd a legközelebbi kikötésnél.
Ami nem következett be. Ugyanis ahogy kibújtunk a sziget szélárnyékából, akkora vihar zúdult ránk, hogy nem győztünk pislogni.
Mondjuk, először nem látszott olyan nagynak.
– Nézd már Barna, milyen szerencsénk van – mutattam rá – Pont szembe jönnek a hullámok.
– De ezek nem igazán nagyok – fanyalgott.
Aztán teljesen kiértünk a szélárnyékból. Mit mondjak? Simán jöttek 80-100 centis hullámok. Nem volt ritka, hogy nemcsak a kajak fölött csapott át a víz, hanem felettünk is, nyakmagasságban. Nyilván ilyen időben nincs szigetvadászat, búvárkodás: a legrövidebb úton tekertünk kifelé.
Orebicet nagyon halványan láttuk, a kocsmaszigetet egy árnyalattal – de tényleg csak egy árnyalattal – jobban. Végül odaértünk. Jó nagy ívben, mert a hullám és a csatorna áramlása együttesen dolgozott ellenünk. Valami elmondhatatlan perverz pályán mozogtunk és a haladásunk iránya messze nem esett egybe a kajak orrával. (Egész konkrétan, a kajak orra szinte végig az orebic-i móló felé mutatott, ehhez képest nagyjából a vörös vonal ívén jöttünk.)
Tudom, megfogadtam, hogy itt többet nem kötünk ki… de hullafáradtak voltunk, kimerítettek minket a hullámok, jó lett volna ücsörögni egy kicsit. Emlékeztem rá, hogy a kavicsos strand mellett volt egy sziklás rész, majd utána egy fél méternyi kavicsos. Annyi nekünk elég is lett volna a kikötéshez. De az a büdös ribanc ezt a fél métert is lekerítette, pedig ez már elég messze volt a strandtól. Beeveztünk, megláttuk. Ott állt mellette egy kisebb yacht, horvát és magyar zászlókkal. Két ember beszélgetett rajta, magyarul. Gondoltam, érdeklődök:
– Helló, nem tudjátok, hol lehet itt kajakkal kikötni?
Erre az egyik kezébe temette az arcát, a másik meg visszaszólt angolul, hogy nem érti.
– Sorry – mormoltam és immár az összes kedvem elment ettől az egész kibaszott szigettől. Kifaroltunk és belevágtunk ismét az egyméteres hullámokba. Hullafáradtan. Közben pedig hallottuk, hogy a két ember tovább beszélget, magyarul.

Végül csak kiértünk. gyorsan fel is cipeltük a kajakot a házhoz. Kizárt, hogy a csajok elinduljanak ilyen időben. Habár a víz a szállás előtt valamelyest szélárnyékban volt, a veszettül hajladozó pálmafák jól mutatták, hogy mekkora szél is dönget most a szélárnyékon kívül. Mindenesetre elég, ha annyit mondok, hogy annyira átfáztam a szélviharban és a folyamatos vízátcsapásokban, hogy itthon egyből a forró vizes zuhany alá ugrottam be.

(A térképen kék jelzi a visszafelé feltámadt szelet, zöld a folyamatos áramlást.)

Aztán este visszavittem Karlónak a zsákot.
– Köszönöm szépen, nagyon jó szolgálatot tett.
– Szívesen.
– Karlo, mi történt azzal a kocsmaszigettel? Én két évvel ezelőtt rengeteget voltam ott, most meg kikötni sem hagytak.
– Minket sem. Korábban arra vezettem a kajakos túrákat, de most mi sem tudunk kikötni.
– Azt mondta az a picsa, hogy kössek ki a mólónál! Dehát ott nem lehet kiszállni a kajakból!
– Persze, hogy nem. Én sokat veszekedtem velük, egyszer kihívattam a kapitányt is. De nem. Azt akarják, hogy csak motorcsónakosok köthessenek ki.
Csesszék meg. Persze, sejthettem volna. A kikötőből vörös bársony kordon vezetett a kocsmáig. A bejárat fölött új tábla lógott: Plaza Beach. Mindez azt az üzenet sugallta, hogy ‘jó pénzért vakbélig nyalunk, kedves vendégek’. És mi, kajakos emberek, nem vagyunk kedves vendégek, hiába van akármilyen vastag bukszánk. Mindezt az urizálást egy apró kocsma végzi egy apró szigeten, egy vizinövényekkel teli – azaz meglehetősen fürödhetetlen – apró lekerített ‘strand’ miatt.
Mindenesetre a csajoknak azt mondtam, szarni nagy ívben a szigetre, valamivel messzebb ott van a kolostoros sziget, azon is van egy tök ugyanilyen kocsma, tessék oda evezgetni. Ide még akkor sem, ha találnánk valahol kikötőhelyet. Rohadjanak meg.
Igen, tudom. A Balaton-horvát tengerpart vitában bevéstem egy bumszli nagy feketepontot a horvát oldalra.

Az este többi részében én sör mellett blogolgattam, a család meg elment vacsorázni valamit.

2008.08.05; hétfő

A csajok félelmetesek, ha a hasukról van szó. Hajnali fél hatkor felkeltek, kimentek a halpiacra. Hazafelé a pékségbe is beugrottak, így kész reggeli várt, amikor felkeltem. Meg egy köteg szomorú tekintetű hal a hűtőben.

Nagyítás

A nőkülönítmény fél tíz körül kelt fel újra. Mivel teljesen szelíd volt a tenger, így ma ők próbáltak szerencsét: ugyanazt az útvonalat választották, csak fordított irányban. Déltájban el is startoltak.
Ránk maradt a nagy bevásárlás, a város határában lévő konzumban. Rögtön sikítófrásszal kezdtünk. Az üzlet parkolója borzasztó kicsi, az autók szélen és középen parkolnak, egy autónyi nyomvonalon lehet közöttük körbemenni, jobbról balra. Már amikor bekanyarodtam, láttam, hogy baj van, de visszatolatni nem bírtam, mert jött utánam a következő. Araszoltunk, araszoltunk… aztán megtörtént az igazi baj: megjelent a Nő, Aki Mindenkinél Okosabb. Látta, hogy jobbra sok autó van, balra meg kevesebb, így elindult arra. Az utánajövő szintén. Így remekül bezárult a kör, feloldására esély sem volt, mert kívülről hosszú tömött sorokban vártak az autók, hogy bejuthassanak. Feltekertük az ablakot, bekapcsoltuk a klímát és vártuk, mi lesz a történet vége. Hosszú percek alatt sikerült ide-oda araszolgatással eltávolítani a renitens autókat, végül mi is kiszabadultunk. Leparkoltunk viszonylag távol, bevásároltunk, kijöttünk – és a parkoló tele volt üres helyekkel. Sikerült elkapnom az egyikét az általam oly nagyon gyűlölt lokális szélső értékeknek.

Utána pangás: beszélgetés, ebédre pizza, blog, olvasgatás, szunyóka.

A csajok négy órakor értek vissza. Sima víztükröt hasítottak, még csak apró pöffenéseik sem voltak.
Az első gondolatom azt mondja, így volt jó: mi, akik tudjuk kezelni, mi kaptuk telibe tegnap a vihart. A kevésbé edzett csajok meg simán megúszták. De a második gondolatom tiltakozik: ha nem akarok állandóan cidrizni, akkor nekik is át kell esniük egyszer a vízkeresztségen; hogy megérezzék, milyen az, amikor az ember _tényleg_ összeszarja magát és páni félelemben evez… aztán megússza, majd később hozzászokik és elkezdi élvezni is a hullámokat. Mert szép lassan megjön hozzá az önbizalma.
De ehhez előbb össze kell tojnia magát.

A női különítményt olyannyira nem viselte meg az evezés, hogy amint felcipelték a kajakot, ugyanazzal a lendülettel neki is álltak halat pucolni, salátát keverni, halat sütögetni.

Utána folytatódott a csendes pihenő.

Nagyítás Nagyítás

Aztán este szembesítettek vele, hogy még nem is láttam Orebicben a sötétet. És tényleg: mindig világosban dőltem ágyba. Irány a tengerparti sétány, az Oázis fagyizó. Nagyon durva: akár Balatonfüreden is lehetnénk, annyi a sétányon a magyar szó. Nem is igazán értem, hiszen Horvátországnak nem sok távolabbi pontja van, a magyarok meg általában közelebb, Észak-Dalmáciába (Zadar-Trogir vonal) szoktak járni.
Egy kicsit meg is keseredett a szám. A tömegben elkaptam egy beszédfoszlányt:
– Nem kell szarozni, megveszed a diákjegyet, aztán bemész. Úgysem tudnak veled mit csinálni…
Egy harmincas kövér hapsi mondta egy másiknak. Magyarul.
Ilyenkor tudok baromira szomorú lenni. Aki eljön ilyen messzire, már nem lehet annyira csóró. Hiszen csak a benzinköltség 60e körül van. És akkor megy ez a szégyenletes szarrágás pár kuna megspórolásán.

Este megbontottam az egyik bort. Több fajtát is vettem, leginkább hazavitelre… de egy literes asztalit is bedobtam a kosárba, kifejezetten itt fogyasztásra. Na most, ez egész konkrétan söröskupakkal volt lezárva… azaz jelen helyzetben visszazárhatatlan volt. Még jó, hogy az embernek önfeláldozó családja van, beszélgetés közben csak elfogyott az az üveg bor.

2008.08.05;kedd

Ma megint szeles napot igért a széljelentés, meg egyébként is, mi jövünk. Becéloztuk Korculát. Nem nagy távolság, igazából kikötni se nagyon érdemes… viszont hangulatos elevezgetni a várfalak alatt.

Nagyítás

Nos, az időjós elég rendeset tévedett, olyannyira nem volt szél, hogy bizisten hiányzott. Csak húztuk az evezőket, húztuk (ehej uhnyem), a nap meg ráfolyatta fejünkre a sapkát. Nem győztük vízbe mártogatni. (Erről egyébként vannak viták, hogy szabad-e vagy sem? Én egyelőre nem találok érvet ellene.)

Nagyítás Nagyítás

Mindenesetre a legrosszabb kombinációban indultunk: szél semmi, de a csatorna áramlásával szemben eveztünk, a különböző motorcsónakok meg gyártották a hullámokat. De milyeneket! Először még a komp is, meg a yachtok is nagynak tűntek, de aztán megjöttek az igazi nagyfiúk.

Nagyítás Nagyítás

A korculai várfal elött tárult elém a következő látvány: szemből viharzott három, egymással versenyző, kifejezetten nagy yacht, mellettük bóklászott két kicsi, meg néhány vitorlás. Gyakorlatilag teljesen kitöltötték a csatornát. A másik oldalról döngetett két kisebb motoros, közöttük meg pörkölt egy szárnyashajó, derékig kiemelkedve a vízből… mi meg ültünk a kajakban, nagyjából a frontvonalon és kíváncsian vártuk, ebből mi lesz. Fényképezni értelemszerűen nem mertem. (A hordóval lehetett volna, mert azt gyorsan tudom kezelni. A zsák azért macerás.) Aztán végül elsiklottak egymás mellett, de a hullámok elég rendesen megdobálták a kajakot.
Elég ijesztő volt, de nem ez volt a legvadabb. Dudált már rád egy ötemeletes hajó, hogy húzzál arrébb? Hátulról? Basszus, gyökérélmény.

Először kikötöttünk Korculán, kerestünk egy strandkocsmát. Sikerült kifognunk a nyelvileg leginkább kihívásokkal küzdő pincért. Kértünk egy sört, egy ásványvizet meg egy pagi sajttálat. (Ki ne hagyd. A pagi sajt különösen finom.) Aztán kértem a számlát – erre hozott még egy sört. A heves tiltakozásra megkaptuk a számlát is: 67 kn. Mondtam neki, hogy 80. Erre visszaadott 67-ből.
Na, miközben itt üldögéltünk, akkor futott be egy bazi nagy hajó a Korculai kikötőbe. Nézegettük is, hogy mi lett volna, ha ez a vízen kap el bennünket.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Aztán elindultunk visszafele. Gondoltuk, előtte odaosonunk a nagy hajóhoz, néhány fénykép erejéig. Tervben volt az is, hogy teljesen melléevezünk, hogy megérezzük, milyen az, amikor egy hajó _konkrétan_ fölötted van. De végül letettünk róla, elkezdtünk bandukolni hazafelé. Ekkor hallottuk meg a hajókürtöt magunk mögött. Nagyon közel. Bakker, a nagy dög meglódult, mi pedig az útjában voltunk. Soványmalacvágtában kitekertünk oldalra, majd előkaptam a fényképezőgépet: ilyen látvány ritkán kerül az ember szeme elé. Különösen az utolsó kép mókás: ott van egymás mellett a korábban óriásnak tartott komp, meg ez a jószág. Hát…

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Hazafelé már nem történt semmi érdekes. Szószerint hazarepültünk: az áramlat vitt bennünket. Odafelé egy óra volt az út, visszafelé 36 perc. Ez akkor is durva különbség, ha odafelé a part mentén eveztünk (ott a leggyengébb az áram), visszafelé meg középen jöttünk (ott a legerősebb).
Mindenesetre érdekes dolgokat tapasztaltunk. Hazafelé szemből fújt a szél, borzolta a víz tetejét. Dacára a szemből jövő hullámoknak, az áramlat vidáman repített minket előre. Tegnapelőtt pedig, ott bent a sűrűben, na ott aztán volt minden. Volt olyan, hogy négy oldalról jövő hullámok oltották ki egymást a kajak körül. Amennyit én magyaráztam Barnának mostanában a hullámokkal kapcsolatban, egyetemistaként simán fogja venni a Huygens-Fresnel elvet.

Olyan korán érkeztünk haza, hogy még a női szakasznak is jutott idő egy kirándulásra. Illetve lányom menetközben elpunnyadt, így Nej motort cserélt: Barna ült be hozzá előre. Elmentek Mokalóba strandolni, jeges kávét inni.

Olvasgatás, bolt. Hamarosan megjött a kajakos különítmény is. Kitalálták, hogy menjünk macskázni. Ez itt, a tengerben mindig kihívás. Eddig egy helyen sikerült igazán, Omisban… a többi alkalommal inkább harc volt, mint játék. Most is. Dacára annak, hogy tényleg van a közelünkben egy strand… és majdnem homokos. Az apartman tulaja szerint sandbeach, az idegenvezető szerint inkább aprókavicsos. Mi leteszteltük: nagyjából homokos a part, de a homok között van aprókavics, a víz pedig aprókavicsos, itt-ott sziklás. Viszont rendszeresen süntelenítik. Túlzottan mondjuk nem érdekel, nekem a kajak bőven elég. Meg egyébként is, engem a tenger rengeteg színe nyűgöz le, az meg a homokos, zsúfolt strandokon pont nem látszik. De ugrálni jó volt.

2008.08.06; szerda

Ma délelőttre már nagyon szeles időt jósolt a meteorológia, így inkább elmentünk kirándulgatni.

A mai reggeli egyébként érdekes volt. A család három tagja kint evett a melegben, a falatnyi árnyékban, miközben én bent, a klimatizált lakásban olvasgattam.
Sajnálom, az olajos hal, az már csak ilyen.

Elsőnek felmentünk autóval a ferences kolostorhoz. Két okból: egyrészt, hogy gyönyörködjünk a kilátásban, másrészt, hogy megkeressük a túraútvonal kezdetét. Mindkettő tökéletesen sikerült – habár az első élmény igen kellemes volt, a második… maradjunk a hajmeresztőnél.

Utána átautóztunk Tripanjba.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Fogalmam sincs, Nej mit eszik ezen a falun, de még mindig itt szeretne élni nyugdíjas korában. Eltekintve attól, hogy mekkora köcsögök a horvátok ilyen téren (a részletekért tessék visszaolvasni ezen a blogon: írás1, írás2, írás3), azaz fizikai képtelenség náluk letelepedni, továbbra sem értem a mozgatórugókat. Tripanj egy átlagosan kellemes adriai falu a Peljesac félszigeten (egy jó pont), nem messze a Dingac borvidéktől (még egy jó pont). Egyik oldalról hegyek szegélyezik, a másik oldalról dombok; a főút egy tengerparti kikötőbe vezet. Itt kötnek ki azok a kompok, melyek Drvenikből hordják át az autósokat, illetve viszik azokat vissza. (Ez volt az, amit sohasem értettem: emberek fizetnek azért, hogy ne kelljen végigautózni a gyönyörű Peljesac félszigeten? Mert amilyen rosszul szervezett és drága a komp, sem időt, sem pénzt nem nyernek vele. Maximum annak éri meg, akinek nincs útlevele csak személyije: a komppal ugyanis kihagyja a bosnyák szakaszt. (Ja, jut eszembe, eddig Neumnál mindenféle ellenőrzés nélkül suhantunk át; most szombaton a horvát oldalon olyan alaposan nézték át az útlevelünket, mint Letenyénél sem.) Zárójel bezárva.)
És ennyi. Nyilván a vegetáció buja, de ez errefelé természetes. Nagyjából ‘tizenkettő egy tucat’ adriai falu. Ha csak sorolni kellene, Primosten, Cavtat, Murter, Pirovac, Rabac, Vodice, Postira, de még Orebic is jóval hangulatosabbak.

Mindenesetre megnéztük. Végigsétáltunk a parton, leizzadtunk magunkból pár kilót, aztán visszatöltöttük sör és ásványvíz formájában, végül hazakocsikáztunk. Útközben bevásároltunk: dalmát sonka, sajt és bor hazulra, csevap estére.
Fél háromkor értünk haza. Higyjétek el, egyáltalán nem olyan ostobaság az a literes pillepalackos sör, melyet a horvátok annyira nyomnak. (A dobozos borzasztó drága, az üveges meg betétes: ha nem ahhoz a bolthoz viszed vissza, ahol vásároltad, akkor felkoncolnak.) A klimatizált nappaliban hideg sört kortyolgatni, goldfischli majszolgatás közben blogolni… az egyik legjobb dolog. Különösen úgy, hogy ha oldalra nézek az üvegajtó felé, akkor a Peljesac csatorna szigeteit látom.

Amíg el nem alszom, persze.

Az olaj sercegésére ébredtem. Nej csevapot sütögetett, a kölykök meg tömték a majmot. Vacsora, utána egy kis olvasgatás, majd Korcula by night.
Miközben gyülekeztünk a sétányon, láttuk az első bátortalan evezőcsapásokat. Ma este lesz ugyanis a Campus egyik kajakos programja: sörrel, borral, miegyébbel feltankolt kajakokkal áteveznek egy szigetre, könnyítenek a rakományon, majd sötétben hazaeveznek. Elég éles volt a kontraszt: a társaságon látszott, hogy soha nem eveztek még, össze-vissza kalimpáltak azok az evezők – miközben azért elég rendesen hullámzott a víz. Érdekes hazaútjuk lesz… :-) habár az alkohol biztos ad majd egy kis jókedvet, egy kis plusz bátorságot.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

A fél nyolcas vizibusszal mentünk át. Mindenkinek csak ajánlani tudom, félelmetes élmény hajóról gyönyörködni a naplementében. Pár percig még a szigetről is látszott, aztán bebújt Szent Illés lába mögé.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Csavarogtunk egy órát az óvárosban, majd jó kisfiú módjára hazamentünk. (Este kilenckor és tizenegykor van vissza hajó. Mi viszont holnap korán kelünk, hegymászásból kifolyólag.)

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

2008.08.07; csütörtök

Furcsa egy hegy ez a Szent Illés. Általában a hegyek kacérkodni szoktak, hívogatni: gyere másszál meg, juss fel a csúcsra. Ez viszont nem. Az egész lényével azt sugallja, hogy eszedbe se jusson. Rohadt meredek, árnyék egy szál se, a nap tűz, mint a veszedelem. 40 méter híján 1000 méter szintkülönbség, egy centi egyenes pihenőszakasz nélkül. Iszonyúan embertelennek néz ki.
De egyszer már meg akartam mászni – és akkor megfutamodtam. (Egész konkrétan szandálon kívül semmi más cipő nem volt nálam – abban meg azért mégsem. Na meg az idő, amit kifogtunk. Illés sapkában.) Most van itt a lehetőség legyőzni a hegyet, legyőzni magamat. Tudjátok, az a bizonyos libidó biznisz.
Habár, tulajdonképpen pont ez vele a bajom. Én elsősorban a természeti szépségek miatt mászok fel a hegyekre, nem sportteljesítményből, meg bizonyítási vágyból. A Szent Illés hegynek viszont semmiféle szépsége sincs. Csak sportértéke. De ha az ember egyszer már kihívta a másikat a kocsma elé, akkor onnan nincs visszaút – legalábbis komoly arcvesztés nélkül.

Nagyítás

Tehát 4.30-kor ébresztő. Barna jött még velem. Megreggeliztünk, kocsiba vágtuk magunkat… és csaltunk. Felmentünk a kolostorig. 200 méter szint letudva.

Nagyítás Nagyítás

Még erősen félhomály volt, amikor nekiindultunk. Egy helyen nekiálltam fényképezni, de alig tudtam ellőni a képet, mert egy böszme nagy légy böszme aggresszívan letámadott. Igazából elhessegetni sem tudtam, olyan száz méter után lekopott magától. Nem túl biztató kezdet, de a folytatás minden naív elképzelést tönkrevágott. Ahogy haladtunk egyre feljebb a gyér és szúrós törpebozótok között, úgy kezdtek szaporodni ezek az átokfattyak. És nem legyek voltak ám: böglyök. Futótűzként terjedt el a hegyen, hogy megérkezett a reggeli: ahogy haladtunk előre, úgy lett egyre inkább felhő az egy-két bogárból. Barnát többé-kevésbé békén hagyták, az én véremet viszont minden ilyen szipoly imádja. Pillanatok alatt olyan lett mindkét alsó lábszáram, mint Kazal László feje: tele mindenféle dudorokkal. Aztán jött egy pont, amikor azt mondtam, nekem ebből elég: elindultunk visszafelé.
Megszűnt a bögölyfelhő.
Ezen elgondolkodtam: lehet, hogy csak egy zónában van ekkora koncentráció? Újból ráfordultunk a hegyre: az volt a taktika, hogy gyorsan áttekerünk a zónán. Gyorsan. Ha láttad volna, milyen meredek utakon jártunk. A tüdőm a fülemen keresztül szörcsögött kifelé. De hiába tekertünk, a böglyök csak szaporodtak. Aztán végleg feladtam. A tájból nem láttunk semmit, én legalábbis biztosan nem: állandóan a bogarakat hajkurásztam mindkét kezemmel, nagyjából hiába. Az út egyébként is barátságtalan volt, a levegő párás volta kétségessé tette az igért gyönyörű panorámát a tetőről: végleg visszafordultunk.
Jó tanácsként annyit tudok mondani, ha egyszer nekiindulsz ennek a gonosz hegynek, ne napolajat kenjél magadra, hanem szúnyogriasztót, bőségesen. És legyen az övedbe szúrva egy légyölő spray is. Talán úgy menni fog.
Azon mindenesetre jót vigyorogtam, hogyan néztek ránk lefelé menet a felfelé igyekvők. ‘Azannya, ezek már lefelé jönnek! Mekkora kemény legények lehetnek!’ Egyiknek se jutott eszébe, hogy ahhoz, hogy mi 6.30-kor már a hegy alsó harmadában legyünk visszafelé, legalább fél háromkor neki kellett volna indulnunk.
– Miért, és ha nem tudtunk aludni? – vetette ellen Barna.
A parkolóban még búcsúzóul rászállt a kocsi tetejére egy bögöly: megnézhettük, mi törte össze az elszántságunkat. Ronda egy állat.

Nagyítás

Összességében több volt, mint bosszantó. Túl voltunk a hegy felén, ötszázvalahány méteren fordultunk vissza. Csak amikor lefelé jöttünk, akkor láttuk, milyen meredek szakaszokat is küzdöttünk már le. És hiába.
– Miért hiába? Legalább megetettük a böglyöket – vetette ellen megint Barna. Mindig ilyen ellenvetős, ha hajnali öt előtt keltik.
Egyébként szerintem pont ez a korai kelés volt a baj. Az, hogy mi voltunk az elsők. Még félhomály volt, amikor a kolostornál voltunk: a világosodás már a hegyen ért. A nagy többség valószínűleg csak ekkor indult el. Így mi fogtuk ki a roppant éhes rovarcsordát. Az a 20-30 ember, akikkel szembetalálkoztunk lefelé menet, szemmel láthatóan bogarak nélkül haladt. (Tulajdonképpen ekkor elindulhattunk volna még egyszer, utánuk, de addigra annyit jöttünk lefelé, hogy már mentálisan voltunk rá képtelenek.)

Nagyítás

A korai hazaérkezéssel viszont ritka lehetőség adódott előttem: egyrészt láthattam, amint a halászok megtérnek a tengerről, másrészt már reggel hétkor nekiugorhattam a kedvenc literes sörömnek. Csuron izzadtan, kimelegedve. Jól esett.

Aztán a sör után a lovag ló tette a kötelességét: elsétáltam a boltba péksütiért és gyümölcsért.

És még mindig csak fél nyolc volt. Milyen őrültséget nem csináltam még, amióta itt vagyunk? Például egy friss, korai fürdést. Gyorsan felkaptam a fürdőnacimat és irány a tenger. Jó ideig nem dobtam el magamat, csak gyönyörködtem a tenger szinében, a víz alatti sziklákban. Aztán úsztam egy jót. A víz eleinte nagyokat, hidegeket harapott, de pont jól esett a csípésektől sajgó lábamnak.
Szerintem én voltam ma az első nem német fürdőző a szorosban.

Nyolc óra volt. Már másztam hegyet, voltam boltban és úsztam a tengerben. Mit lehet még itt tenni? Semmit. Ez volt a legnehezebb része a napnak. Ledőltem, bóbiskoltam egy kicsit. Arra ébredtem, hogy Dóra rosszul van, itthon marad. Nej Barnával ment el kajakozni.
Így lett csendes pihenő a napból: Dóra végigaludta, én meg végigolvastam.

Nagyítás

A kajakos csapat délután ért haza. Kicsit megtörten, de vigyorogva: találkoztak ők is a szétszórt pincérrel, majd kifogtak ők is egy szélvihart, de túlélték. Később kikukucskáltam: és tényleg. Elég rendes hullámok voltak. Valamelyest megnyugodtam, szerintem most már Nejnek is megvan a vízkereszt. Vagy amit akartok.
Mindenesetre azt kell mondjam, végképp megingott a bizalmam a szélelőrejelzésben: mára egész napra nulla szelet jósoltak…és összességében is elmondható, hogy egy napos előrejelzésen belül is többször volt fals a jóslat, mint valós.

Aztán óriási punnyadás, mely belefolyt az estébe… természetesen kártyapartin keresztül.

2008.08.08; péntek

Az a jó az idegen helyen való alvásban, hogy az ember nyugtalan. Márpedig, aki nyugtalanul alszik, az érdekeseket álmodik.
Például a tegnap esti.
Debrecen, virágkarnevál. Én azon a kocsin szerepeltem, mely Bacchus istent és környezetét ábrázolta. A kocsin rengeteg szőlőre és borra utaló jelkép volt, természetesen virágból. Középen volt egy óriási fadézsa, langyos vízzel tele. Abban ültem én, mint maga Bacchus isten, virágkoszorúval a fejemen. Természetesen kaptam magam mellé három bacchánsnőt: ők is a dézsában ültek.
A kocsi csak gördült a főúton, az emberek lelkesen integettek, én visszaintegettem, semmit el nem árulva abból, mire is képesek a bacchánsnők a víz alatt. Természetesen az emberek maximum deréktól felfelé láthattak minket. Közben rájöttem, hogy valójában _tényleg_ én vagyok Bacchus isten, aki csettintéssel képes szabályozni bizonyos testrészeinek a méretét. Meg a számát. De ezek már részletkérdések.
A tömeg természetesen végig boldogan integetett.

Kicsit nyugtalanul ébredtem.

Utolsó nap, utolsó evezgetés. Ma a fiúk voltak soron.

Két dolgot terveztünk:

  • Vízbeborulási gyakorlatozás
  • Mokalo, hajóroncs búvárkodás, sör

Az első programponthoz a tengernél ideálisabb terep nincs. Gyorsan mélyül, lehet partközelben szórakozni… így ha valami nem jön össze, simán ki lehet úszni a kajakkal együtt. Az első tesztnél volt egy kis félreértés, én ugyanis hintáztatni akartam a kajakot, Barna viszont egyből beledőlt a vízbe.
És itt jött ki az egész gyakorlat lényege: ott úszkáltunk a vízben, kezünkben az evezőlapáttal… és képzeletben vakartuk a fejünket, hogyan is fogjuk megoldani a helyzetet. Első körben Barna levette a tengeri cipőjét, én megfogtam az evezőkkel együtt, majd Barna aláúszott a kajaknak és megfordította. Utána belehajigáltam mindent, beleértve az én tengeri cipőmet is. Aztán hátraúsztam (arrafelé van a kajak súlypontja) és a hosszirányú tengely mentén felhúztam magam. Ezzel a neheze már megvolt, a nagy súly, amely képes volt ellent tartani Barnának, fent ült a helyén. Innentől már csak arra kellett figyelnem, hogy jól egyensúlyozzak, amíg a srác bemászik. Kész, megvolt a know-how. Másodikra már teljesen flottul csináltuk.
Közben persze Dóra fényképezett, Nejnek meg szóltunk, hogy kalapozzon.

Az első kisérlet képekben:

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

A második kisérlet képekben:

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Sajnos a videófelvételről lemaradtatok. A korábbi Canon S1-esem ebben rettenetesen jó volt, magunkkal is vittük… de most bekrepált. Szerencsére. Illetve…
Elmagyarázom.
Ez egy gyári hibás sorozat. A komplett S1-es széria. Hibás CCD-k kerültek bele. Ezt a Canon is elismerte. Bevállalták, hogy ha egy S1-est CCD hibával visz valaki vissza, akkor garanciaidőtől függetlenül megjavítják. Illetve, hamar kiderült, hogy megjavítás helyett olcsóbb, ha adnak egy új gépet, mindig az aktuális S sorozatból. (Ez most S5-nél jár.) Én tavaly január környékén tudtam meg a hírt, be is vadultam egyből. Oké, valahol korrekt a Canon, de nem teljesen. Ha ugyanis nekem akkor krepál be az S1-esem, amikor éppen New York felett repkedek egy helikopterrel, nem is beszélve az utána jövő amerikai út élményeiről, akkor cseszhetem azt, hogy utána itthon kicserélik. A korrekt az lett volna, hogy elismerik, igen ez egy hibás széria… és rögtön kicserélik, legyen akár még teljesen jó is az a gép. (Ezt hívják ugye az autóiparban visszahívásnak.) Így viszont maradt az, hogy kint, New York-ban vettem egy Nikon D40-es gépet. (No Canon, thx. Gondolom, érthető.) Az S1-est meg odaadtam a gyereknek, nyüstölje. Most, másfél év után produkálta a hibát. (Kép helyett lila/fekete csíkok keresztben.) Így azért mégsem akkora tragédia a történet vége, de ezen a héten pl. videóképet nem tudtunk rögzíteni. Meg Barna nem tudott fényképezni.

A borulgatások után felszereltük magunkat (búvárkodni megyünk, vagy mi a csöcs?) – és irány Mokalo.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

A hely – a kiváló strandja és kempingjei, illetve remek strandbárja mellett – arról híres, hogy közvetlenül az öböl partja mellett süllyedt el egy óriási tanker. Állítólag nagy vihar volt és egy bátor biztosítási csalás. A lényeg, hogy a hatalmas vas évtizedek óta ott ázik a part mellett, mindössze egy kétméteres rész áll ki belőle. Az egész hajót körbe lehet járni egyszerű sznorkizással is, sőt… inkább arra kell vigyázni, hogy bizonyos vascsövei, vasrúdjai egészen kilógnak, a felszín alatt pár centire.
Kikötöttünk a roncs mellett. Nem mondanám, hogy néptelen volt a környék. Ami leginkább meglepett, az az volt, hogy éppenhogy elrúgtam magam a parttól, de a mélyben már látszott a tanker fedélzete. Aztán addig úszkáltam a roncs körül, amíg szembe nem jött velem egy szigonyos hapi. Nem kockáztattam meg, hogy esetleg összekever egy ritka delfinpéldánnyal (pocakos delfin, delphinus pinguitudus), visszafordultam. Mivel nagyjából ekkorra tellett meg a fejem összes nyílása is sós vízzel, így kiúsztam a partra. Barna hasonlóképpen. utána beeveztünk a mokalói strandra, fagyi, sör a büfében, majd hazakalimpáltunk.

Csendes pihenő, legalábbis nekem. A többiek elmentek a strandra, levezetni felesleges energiáikat.
Nekem bőven elég volt a sör, goldfischli, blog kombináció.

Este hétkor mentünk el vacsorázni. Klasszikus utolsó vacsora stílusban: ami pénzünk maradt, azt felzabáljuk. Senki nem fogta vissza magát (hátszín, töltött pljeskavica, hatalmas mixed grillek), igaz, desszertre már nem jutott étvágy. Italnak klasszikus ásványvíz, sör kombót kértünk. Így fizettünk 380 kunát a Babylonban.

Este pakoláskor benéztem a fagyasztóba. Egy üveg bor nézett vissza rám, az arcára fagyott gúnyos vicsorral. Bakker. Tegnap dobtam be, hogy legyen estére… aztán úgy maradt.
– Milyen borokkal itatsz te minket! – háborodott fel Nej – a rendes bor nem fagy meg egy mélyhűtőben!
– Hihetetlen, milyen erősek errefelé a mélyhűtők! – adtam helyet a csodálkozásomnak.
Aztán utána megpróbáltam belőle kinyerni a bort, na meg persze kipucolni a mélyhűtőt. Mindkettő sikerült.

Pakoltunk tovább. Előkerült a helyben vásárolt baromi drága dugóhúzó. Az otthoni abszolút tökéletes Fackelman pincérdugóhúzómat szokás szerint otthon hagytuk. Mindkettőt. Kénytelen voltam venni egyet, helyi használatra. 42 kunáért.
Aznap estére be is hűtöttem egy üveg bort. Letéptem a fóliát: fémkupakos volt. Jó. lesz még nap, lesz még bor. Következő este: fémcsavaros. Aztán így telt el az egész hét. Egyszer sem volt szükség a bontóra. (Mentségemre szóljon, ezek mind literes, asztali borok voltak. Amilyenek esti kártyázásokhoz kellenek.)

Pakolás után még megnéztük felvételről az olimpiai megnyítót. Hjaj, jönnek ismét a rövid éjszakák. Illetve a hosszú, kora hajnalban kezdődő napok.

2008.08.09; szombat

Hétkor ébresztő, utolsó reggeli. Gyors pakolás, kilenckor már az autóban ültünk, indultunk. A Peljesac földrajzilag nagyon a világ végén van, innen reménytelen reggel nekivágni a sztrádának. Garantáltan több órás napon aszalódások várnának ránk.
Marad az egyedüli alternatíva: Bosznia. Eddig kétszer futottunk neki, mindkétszer megszívtuk. Nem kicsit. Nagyon. Első alkalommal a kalkulált dugók mellett kifogtunk egy egy óriásat Sarajevo-ban, majd lelkes, forgalmat lezáró esküvőket, hatalmas dugókkal, autókra pálinkalocsolással. Rángatózó idegbeteg lettem, mire hazaértünk. (19 óra vezetés.) Tavaly ősszel már nyugodtabb voltam: szeptember, hétköznap – semmi ok nincs rá, hogy bármi akadály legyen. Volt. Három órás dugó Sarajevo-ban. Koldusokkal, sebeket mutogatókkal. Meg valami hihetetlen balkáni tolakodás, furakodás, lámpák leszarása. 3 órán keresztül. 500 méteres szakaszon. Azóta sem tudom, mi okozta. (18.5 óra vezetés.) Ekkor fogadtam meg, hogy arra soha többet. De most sem igazán volt választási lehetőségem. Belevágtunk. Mindig már csak nem lehet balszerencsénk.
Az első dugót rögtön Neumban bekaptuk. Egy szaros közlekedési lámpa 8-10 kilométer hosszban torlaszolta fel az autókat. Vajon hallottak már arrafelé a ‘körforgalom’ nevű csodáról? Félóra araszolás. Utána Metkovic, határ, újabb félóra. Jablonicáig birkózás a vonatokkal.
Ez egy abszolút bosnyák sajátosság. Mivel az országnak nincs igazi nagy potenciált rejtő autópályája, egyféleképpen tudják csak megvámolni a rajtuk átmenő autós forgalmat: lépten nyomon kitett 40-60-as táblákkal és sűrűn telepített rendőrökkel. Nem merném biztosra mondani, de Zelenicáig érzésre több a korlátozott szakasz, mint a normális. Ráadásul a táblák feloldása is meglehetősen esetleges. A helyiek úgy védekeznek ez ellen, hogy inkább folyamatosan 60-nal mennek. Előzni a kanyargós utakon meg istenkísértés. Ebből lesznek a vonatok. Egy ilyen vonat megelőzése önmagában is komoly hajmelírozás. Az ősz irányba. És akkor még ott vannak a rendőrök, akikre külön figyelni kell. Nagy ritkán rá lehet akaszkodni egy-egy tökös bosnyák sofőrre. Ők azok, akik már tudják, hol szoktak rendőrök lenni. (Egyébként ezen buknak meg az útvonaltervező programok is: ugyanis 90-nel számolnak. Amikor gyakorlatilag 60 a maximum.)
Nagyjából időben jutottunk el a szokásos éttermünkig. A _volt_ szokásos éttermünkig. Elkurvultak. Nagyon.
50 eurót váltottunk, annyi általában elég szokott lenni, mindig maradt is nálunk vas. Most éppenhogy kijöttünk belőle, ráadásul a pincér folyamatosan szart a fejünkre. Úgy kellett harcolnom, hogy fizethessek. Olyan 90 KM körül lehetett a számla. (2 KM = 1 Euro) Ez így jó is volt, nem árt, ha akad egy 5 eurós a zsebben, rendőr ellen.
Erre a pincér kihozott egy 50 eurós számlát.
Kifizettem, persze, de kíváncsi voltam, hogyan jött ez ki. Először is, azt a pár szem sültkrumplit, amiről azt hittük, hogy dekoráció, kiszámlázták köretnek. 4*2 KM. Aztán a két kosár zsemlét teljesen kiszámlázták, mintha mind a nyolcat megettük volna. Pedig csak két szem fogyott el. 8*0.5 KM. így jött ki a számlára 97 KM, melyet a pincér nagyvonalúan 50 euróra kerekített.
Mondjuk nem volt ez olyan nagy érvágás… de később tragédia lett belőle.

Jött a szarajevói kritikus leágazás. Persze megint dugó, ráadásul tavaly óta teljesen bevadultak a koldusok. A gyerekek rátapadtak az oldalablakra, nekiszorították az arcukat, úgy kiabáltak pénzért. Aggresszív szélvédőmosó kölykök hozzáérés nélkül imitálták, hogy mossák az autót, majd követelték a pénzt. A sebeit mutogató hapsi továbbra is mutogatta. Miközben ott álltunk a dugóban és esélyünk sem volt arrébbmenni.
Szerencsére most 25 perc alatt átjutottunk az 500 méteren, utána mehettünk. Egészen a sztrádáig.
Tudni kell, hogy Boszniának összesen 10 kilométer autópályája van, a Sarajevo és a Zelnica közötti szakaszon. Ez olyan rövid, hogy fizikailag értelmetlen rajta pénzt szedni. Amennyit lehet kérni érte, még a beszedési infrastruktúrát sem bírná el.
Gondoltam én.
Egyik pillanatról a másikra fizetőkapu előtt találtuk magunkat. _Figyelmeztetés nélkül._ (Legalábbis én nem láttam.) Nej neki is állt pánikolni, hogy mi lesz ebből? Én nyugodt voltam. Van nálunk vagy 60 kuna, van 2 hitel- és egy bankkártya, tele pénzzel, valahogyan majd csak lesz.
Mire az ablakhoz értem, le is puskáztam a tarifát: 1,50 KM. Azaz 0,75 euró. Azaz 180 forint. A csajszi kérte a pénzt, én meg odaadtam 10 kunát. (330 forint) Egyből tiltakozott, hogy csak eurót fogadhat el. Elővettem a bankkártyákat. Csóválta a fejét. Nyema. Erre megvontam a vállam. Ezen kívül csak forint volt nálam, de azt már meg sem próbáltam. A csajszi viszont ragaszkodott hozzá, hogy ő itt nem fogja felemelni a sorompót. Nyilván ekkorra mögöttem már hatalmas sor torlódott fel, nyomták a dudát, mint egy Hungária klipben a jampecek. Odahívtak egy főnököt. Én mindkettőnek lengettem a pénzeimet meg a bankkártyáimat, igazolva, hogy én akarok fizetni. (Ember… 180 forint.) Mondanom sem kell, az állomáson senki nem beszélt nyelveket. Ugye, 180 forint díjból nem lehet kártyaolvasó terminált, nyelvet tudó alkalmazottakat fizetni. Végül egy hapsi nagy levegőt vett és belevágott. Elkezdte felfejteni a mögöttem álló kocsisort. Hogy vissza tudjak tolatni. Jó hosszú sor volt, beletellett némi időbe, mire lett némi placc. Ekkor történt a tragédia. Mondhatni, már elég ideges voltam, a 9 óra vezetés, a vonatok előzgetése a Neretva-völgyben szintén rátett egy lapáttal: a lényeg, hogy tolatás közben a bal oldalsó tükröm beleakadt a korlátba és hátratört. Visszahajlítottam, de az üveg szanaszét repedt, a tok is kapott rendesen. Egy ilyen fűthető, motoros tükör simán belekerül 40-60e forintba. Pontosan nem emlékszem, ekkor mit csináltam: valószínűleg csapkodtam az autó oldalát és ordítottam. A faszi integetett, hogy higgadjak le. Megbontottak egy másik oszlopot is, ott előreküldtek és felnyitották a sorompót. Amikor oda akartam adni a tízkunást, intettek, hogy nem kell.

Ennyi. Túl sok kommentem nincs. Ez valahol olyan szintű autós szopatás, hogy nincs is rá megfelelő szavam. Már maga az elv, hogy 180 forintnyi összegért fizetőkapukkal torlaszolják el a legnagyobb forgalmú útvonalukat, leszarva a kialakuló dugókat… ez az első. Ha már annyira kell ez az aprópénz, akkor tegyék bele a benzinbe. Istenbizony, észre sem lehetne venni. A tájékoztatás hiánya a második kibaszás. A csak euróban történő fizetés meg a harmadik.
Ja, és most ennek fényében értékeld lécci az éttermi pincér sunyiságát. Ha ott van akkor a zsebemben az az 5 euró, akkor maximum annyit mondok, hogy hülye kicsinyes szarrágók. Így viszont…
És még valami. A rugalmasság. Ha a kis csajnak van annyi esze, elveszi a kunát, berakja zsebből a 0,75 eurót… és keresett 150 forintot. De még beraknia sem kellett volna, az előttem állók közül többen is egy euróval fizettek és nem kértek vissza. De nem volt annyi esze. Meg a főnökének sem. Inkább nekiálltak autós sorokat bontani.

Nem is beszélgettünk sokáig az autóban. Amikor felszállt a vörös köd a szememről – szerintem egyébként addig vezetnem sem lett volna szabad, egyszerűen nem voltam ura az érzelmeimnek – azért végiggondoltam, mit is rontottam el. Ne mondd, hogy 50,75 eurót kellett volna váltanom, mert annyira azért még nem vagyok nyugodt. Maga a tolatás zavart. Én egész jó autóvezetőnek tartom magam, kamaszkoromban többször is vagánykodtam olyat a családi Ladával, hogy a focipálya mellett padlógázzal tolattam 20-30 métert a két sorban parkoló autók között. Nem nagy ügy, egyszerűen egyenesben kell tartani a kormányt. Hogyan voltam most képtelen erre? Az idegesség meg a fáradtság nem igazán jó magyarázat. Aztán visszajátszottam, és úgy vélem, értem. Amikor beállsz egy ilyen fizetőkapu mellé, akkor muszáj annyira odatenned az autó bal oldalát a korláthoz, amennyire csak tudod: egyedül így tudod kényelmesen odaadni a pénzt, elvenni az elvennivalót. Ekkor pár centire van a tükör a korláttól, ha jól csinálja az ember. Az odaállás maga úgy történik, hogy már a folyosóba menet közel mész a korláthoz, majd egy enyhe meredekségű egyenes mentén még jobban odasimulsz. Na most, nekem ezt az odasimulást kellett volna visszajátszanom, hátrafelé. (A kormányt nyilván nem lehetett alászedni, mert akkor a lökhárító akad el a korlátban.) Márpedig ha nem sikerül a lassú eltávolodás, akkor az egyenestől való pár centis eltérés is a tükör beakadásával jár. És pont ez történt.

A beszélgetős kedv csak nagyon sokára jött meg. Nem segítette a jókedv kialakulását a sztráda után útépítés, az állandó elterelésekkel. Nem segítette az sem, hogy beszorultam három kamion mögé, úgy nyomták rám a port, meg az aprókavicsot, mintha szakmányban fizették volna őket. Később megelőzni sem volt nagy öröm a triót. Aztán jöttek a bosnyák terminátorok. Jellegzetességük, hogy 25-30 éves szakadt diesel (!fontos) Golf1/Passat1 géperejű járművekkel közlekednek és szétnézés nélkül vágnak be a forgalomba. Aztán amikor realizálják a fékcsikorgást és a mögöttük hirtelen 10 centire feltűnő autót, akkor megijednek és padlóig nyomják a gázt. A szartalicskájuk ettől ugyan még nem megy gyorsabban, de a 424-est megszégyenítő kilövellő füstfelhő legalább eltakarja előlük a mögöttük jövőt. Megelőzni nem érdemes a szerencsétleneket, mert öt kilométeren belül jön a következő. Ehhez kell még hozzászámítani az esküvői meneteket – vagy nyolcat kaptunk el, szerencsére az összes csak a túloldali sávot torlaszolta el.

Végül hajnali egykor voltunk az erzsébeti Tesco-nál. (Muszáj voltunk elmenni bevásárolni, mert Barna már vasárnap reggel ment is a következő táborba.) Ha ezt a vásárlást nem számolom, akkor 16 óra utazás. Az eddigi legjobb időeredmény… de az eddigi legrosszabb bekerülési mutató. Eddig mindkét alkalommal úgy érkeztem haza, hogy megállás nélkül szidtam a bosnyákok hülye fajtáját. Most sem történt másként. Imádom a Peljesac félszigetet… de a közlekedés arrafelé… katasztrófa.

Linkek:

34 Comments

  1. Józsi, nem behajtható elektronikusan a tükröd? Nekem az segít az az ilyen kapuknal (itthon is, parkolasnal is).

  2. Ezen már behajtható. Csak még nem realizáltam.

  3. JoeP,
    Nagyon tetszik az írásod! Általában ha egy oldalnál többet kell olvasnom monitoron akkor már hagyom a fenébe, de ez a kis beszámoló magávalragadó, legszívesebben este indulnék Orebicbe:) Csak kíváncsiságból, mennyi idő Neked, mire megírtad ezt a kis esszét? Én biztos lusta dög lennék ennyit írni, de örülök, hogy más nem így áll hozzá:)

  4. milyen fényképezőt használsz?

  5. bdani,

    Ha egyben kellene megírnom, akkor én sem csinálnám.
    Az a technika, hogy van nálam egy PDA, abba jegyzem fel, ha éppen eszembe jut valami. Félóra, egy óra… egy nyaralásnál mindig lehet ilyen töredék időket találni. (Általános tapasztalat, hogy töredék időből mindig több van, tehát rá szoktam még érni a különböző írások első összefésülésére is.)

    Hazaérkezés után jön a végső formázás, ez általában egy nap. De ennek 80%-a fényképekkel szöszmötölés, az meg írástól függetlenül úgyis meglenne.

    A gépet említettem az írásban, egy Nikon D40, 18-135-ös Nikkor objektívvel, B&W polárszűrővel.

  6. Azért jó sok meló ez, de biztos nem csinálnád, ha nem szeretnéd. Én meg igen kedvelem olvasni, amit irsz, ahogy látom, másokkal egyetemben. Valamikor guglizás során találtam rá a blogodra… Még nem jártunk Horvátországban, el is mentettem magamnak ezt a jó kis “útikönyvet”.

  7. http://www.bardiauto.hu Központi telephely VIII Orczy u.46. pl. Fiat Brava fűthető bal tükörlap 3500 Ft. Szerelés házilag 5 perc munka. Csak egy ötlet.

  8. aron,

    Persze, persze, mindig öröm, ha az ember jóformán semmiből alkot valamit.

  9. Béla,

    Kösz, megnézem. Azt mondod, a tükröt elég kipattintani, majd vissza?

  10. már van 2 l-es változat is (6 -os kartonban):-)))

  11. Az már sok. A literes pont megfelelő adag a felfrissüléshez. :-)

  12. Re: “grósze zsemle”

    Évekig röhögtünk a társaságban a Dr. “Mondjegyvesztettperemet” ügyvéd úron, aki a horvátországi étterembe behatolva ilyetén szavakra nyitotta meg ajakát (jó hangosan):
    – Fír perszónen vacsoríren!
    (Nyelveket nem beszélt az istenadta.)

    Mi anno dacumál Korculán voltunk egy hetet, eredetileg Orebic volt a célpont, de ott semmi szállást nem kaptunk. De rég is volt, édes Istenem, még a MÁVAUT Ikarus 55-öse vitt bennünket Dubrovnikig…

  13. Nem is tudtam, hogy volt Dubrovnikban kisdobos tábor. :-)

  14. Azt látod én sem tudom, hogy volt-e, mert mi a nudista strandra jártunk. :-P

  15. Igen, kipattintani.A régiért úgysem kár ha estleg tovább törne és jobb ha az ember magával viszi a boltba az összehasonlítás miatt.
    Én már a másodikat cseréltem…

  16. Ismét egy megszokott stílusú beszámoló gyönyörű képekkel. Gratulálok! Nagyon jó volt olvasni.

    A tükröt viszont sajnálom. (anyumék seat-ján 2 éve tört le tőből. Egy szembőljövő vitte le. Az 50 ezer volt, pedig nincs is benne irányjelző!)

  17. A leanderek szerintem azért ilyen nagyok, mert akadálytalanul növeszthetik a gyökereiket is. Itthon jellemzően edényben kell tartani őket és annak a mérete limitet diktál a lombnak.

  18. Persze, pont erre is gondoltam:

    félelmetes, mire képesek ezek a leanderek, ha hagyják őket szabadon nőni

  19. JoeP, köszönöm a színvonalas beszámolót, élvezet volt olvasni.
    Mi is Orebicben nyaraltunk 10 napig júniusban, így aztán majdnem minden fotód ismerős volt :)

    Egy kis kiegészítés: nem Tripanj, hanem Trpanj a falu neve, és onnan Ploče-be megy a komp, az található a Pelješac közelében. Drvenikből Hvar szigetre lehet átkompozni.

    Mi egyébként éjjel jöttünk haza és Trpanjból az utolsó kompot vettük igénybe, nem volt kedvünk a szerpentinekhez.

  20. Köszönöm a javításokat. Látszik, ténylegesen mennyit is kompoltam. :-)
    De ez tényleg fontos info volt, lehet, egyszer szükségem lesz rá.

  21. Bónusz találós kérdés: a Sveti Rock névben a Sveti milyen sziklát jelent?
    Sveti Rok = Szent Rókus
    A szikla az alagút felett van, nem a nevében.

  22. Már azt hittem, nem is lesz jó megfejtés. :-)
    Így van. Az ember, a sok szikla láttán, hajlamos ‘rock’-nak értelmezni szegény Rókus nevét.

  23. Élvezettel olvastam a beszámolód, annál is inkább mivel július 1-6. között Orebicben leszünk. (Matko Cibilic apartman – tetőterasz)
    Előtte 5 nap Brela, hazafelé 1 éjszaka Plitvice.
    Végig néztem a képeidet, szóval ráhangolódom egyre jobban az útra.

  24. Á, nem is irigyellek… ;-)

  25. Szia!Nagyon jó,hogy rátaláltam az oldaladra(az indexesek segítettek,thanks,nekik is).Mi is oda tartunk Orebicbe, ahol Te is voltál a Campussal.A Stara Kuca felső szintjére,a leírásod alapján úgy látom jól döntöttünk.Látom,nem nagyon friss a blogod,de remélem néha benézel és elolvasod a beírásokat.Köszi a beszámolót.

  26. Pedig nem írtam, hogy mi is a Stara Kucában voltunk. Honnan tudtad? :)

  27. Az index,utazás horvátországba-merre topicban nyomták rólad az infót.Tényleg jó volt?Bent van ez a településen,vagy kiljebb található?Kocsival lehet a közelben biztonságosan parkolni?Nem is a feltörésre,hanem a meghúzásra+ilyenekre gondolok.Vagy ha van olyan infód amit úgy gondolod érdemes velem megosztani,azt előre is köszönöm.

  28. Az egész település nincs akkora, hogy legyen értelme kintről, illetve bentről beszélni. A településnek két gerince van, az egyik a sétány a tengerpart mellett (itt főleg az éttermek vannak, illetve séták), a másik pedig fent a dombon, azon meg a boltok. A Stara Kuca az alsó gerincen van, kábé nyolc percre a kikötőtől és olyan 3 percre egy ‘homokos’ szabadstrandtól. Én nem nagyon szoktam ennyit mászkálni a vízért, simán bementem a ház előtt a tengerbe. (Könnyen megközelíthető, sziklás part, a fényképeken látszik is.)

    A parkolás azon a környéken horror. Ehhez képest az apartman mellett egész jó parkolóhely van, de nem könnyű megtalálni. Biztosan meg fogják mutatni. (Mi úgy mentünk, hogy először lememtünk a kikötőig, ott van parkoló, aztán gyalog sétáltunk el az apartmanig. A gondnok mutatta meg az eldugott parkolót.)

  29. Köszi,nagyon rendes vagy,hogy foglakozol velem.Csak még egy gyors kérdés,holnap fizetem ki az utat,szeretnénk befizetni a vacsorákra az irodáknál,ami a Marco Polo étteremben van.Ott voltatok e ill van e élményed velük kapcsolatban,csak azért,hogy megéri e befizetni előre a kaját vagy menjünk el minden este valahová?
    Köszi.

  30. Mi annyira nem voltunk oda a szervezett étkezésekért. Egyrészt apartman, tehát van konyha, lehet grillezni a hátsó kertben is, másrészt meg szeretünk az éttermekkel kisérletezni.
    A Marco Polo név nem ismerős, de jó hír, hogy már nem a Poszeidont nyomják, amely egy borzalmasan szar étterem volt.

    Jut eszembe, ezt olvastad? Mi ugyanis kétszer voltunk a környéken, egyszer egy közeli üdülőfaluban, egyszer pedig a Stara Kucában.
    http://mivanvelem.hu/2006/08/09/moka-lo/

  31. Sajna rossz híreim vannak,mivel 3 főre nem adják ki ill ki kellene fizetni a nemlétező negyedik fő díját is,így visszamondtuk a foglalást.Most keresgélünk,mert az tuti,hogy már csak azért is Orebicbe megyünk:-))
    Van egy jelöltünk,várjuk a választ az irodától.
    Az eddigieket még egyszer hálásan köszönöm.

  32. A Campusnak elég sok háza volt, ha pedig a nyugodt fürdés a szempont (azaz nem feltétlenül a városban akartok lakni), akkor jó még Mokalo is.

  33. A városban szeretnénk,mert nem akarok nagyon autózni.A Campus nem nagyon ajánlott helyette semmit,pedig kétszer is beszéltünk velük.Néztük az Orebic tours-nál is,de sajna,most jött a levél,hogy nem szabad amit kinéztünk.Ez érdekes,mert a honlapjuk,csak azt dobja fel a kereséskor amik szabadok,a válaszlevelemben elég nyomatékosan fel is hívtam a figyelmüket erre a problémára.

  34. Kicsit védeném Boszniát, annyira nem vertek át az étteremben, ugyanis 1 euró az nem 2 BAM, hanem 1.95583, esetedben 97 BAM az 49.5953 euró. Kisebb összegeknél nyilván nem foglalkoznak vele, de egy családi ebédnél már simán, előttünk szokták beütni a telefonjukba az átváltást, ha a számlán nincs feltüntetve euróban a végösszeg.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *