A motiváció tekergős útjai

Rögtön kezdem egy sztorival, aztán majd átkötök.

Nagyanyám egy nagyon fura házban lakott. Valamikor közös udvaruk volt a szomszéddal, méghozzá úgy, hogy balról az egyik hosszú ház szegélyezte a közös udvart, jobbról meg egy másik. Aztán összevesztek és felhúztak középre egy kerítést. Ebből alakult ki az a lehetetlen helyzet, hogy mindkét ház előtt 1-1.5 méter széles udvar éktelenkedett a kerítésig. (A hátsó udvarokat mindez nem érintette.) Viszonylag fiatal voltam, amikor nagyapám meghalt, utána nagyanyám egyedül élt, a túloldalon meg egy öreg házaspár. Jóska, a férfi, józanul is elég pokróc ember volt, de ha ivott – márpedig szokott – akkor aztán rendesen bicskanyitogató dolgokat kiabált át.

Akkoriban, kisgyerekként, öcsémmel elvi kérdést csináltunk abból, hogy legkésőbb karácsony előtt egy héttel megtaláljunk minden ajándékot. Csakhogy egyszer befürödtünk: alig volt pár nap és még nem találtunk semmit. Pedig elhiheted, jobban ismertük a lakást a szüleinknél. Maradt a végső következtetés: a szülők outsource-olták az ajándékrejtegetést. A legnagyobb valószínűsége annak volt, hogy nagyanyámnál rejtették el az árut. Kivártam, mikor megy el az öreglány valahová, majd a közel szomszédos templom kertjéből belopakodtam a hátsó, közös udvarra, onnan pedig átugrottam a hátsó, durván kétméteres téglakerítésen. (Akkoriban a közlekedésnek ez a módja teljesen természetes volt. A közeli egri strand külön őrt állított ki ellenünk, de esélye sem volt. Mi minden évben kiváltottuk a teljes nyári kerítésbérletet. Talán ha nem egy hetvenéves rozzant aggastyánt alkalmaztak volna, hanem olyasvalakit, aki képes 15 métert futni… talán. De nem rontották el a játékunkat.)
Na, szóval bent voltam az udvaron. Tudtam, hol tartja nagyanyám a kulcsot, a játékokat megtalálni 5 percbe sem került. Megcsodáltam mindegyiket, majd visszacsomagoltam és ugyanazon az úton távoztam.
Igenám, de Jóska észrevett. Szólni nem szólt semmit, de egyből beköpött nagyanyámnak.
Mondanom sem kell, az eset nagyjából ‘ki nem szarja le’ erősségű vihart kavart, a szülők talán még titokban örültek is, hogy milyen rámenős, élelmes fiuk van, nem akármi lesz belőle, ha felnő. Ha megéri.

Most jön a lényeg: az eset után Jóska megharagudott rám. Azért haragudott meg rám, mert beköpött. Egyfajta visszacsatolás zajlott le a fejében, ma úgy mondanánk, hogy kognitív disszonancia: az lett a vége, hogy ő csak azért köphetett be, mert én már korábban is számtalan jelét adtam annak, hogy utálom őt. Természetesen ilyesmiről szó sem volt, ténylegesen nem utáltam, csak éppen nem foglalkoztam vele. De az agy fura játékos, hogy megőrizze integritását, pillanatok alatt képes módosítani a múltat.

Ez egyike volt azoknak az eseteknek, melyek már egészen fiatal koromban elgondolkodtattak arról, vajon hogyan is működik az emberi agy? Tudni még nem tudtam semmit – de éreztem, hogy érdekes dolgok lehetnek a háttérben.

Aztán olyan huszonpárévesen érett meg az eszem annyira, hogy komolyabban is bele tudtam ásni magam a témába. Érdekelt a pszichológia, mert kiváncsi voltam, hogyan gondolkodunk. Érdekelt a szociológia, mert kíváncsi voltam, hogyan lesz értelmes emberekből bégető tömeg. És természetesen érdekelt a filozófia és a vallás is. Természetesen nem ez lett a fő szakmám, igazából szükségem sem volt ezekre a dolgokra – de minden perc, amit ezekre a dolgokra fordítottam, százszorosan megtérült.
Rengetegszer kerül az ember olyan szituációkba, ahol gyorsan kell dönteni. Ha érted, mi játszódik le közben a másik fejében, valószínűleg nem hibázol.

  • Tudod, hogy ha egy nálad jóval szegényebb ember ajándékoz neked valamit, valami olyasmit, mely annyiba kerülhetett neki, hogy mostantól fél évig a küszöböt fogja rágni, ráadásul neked nincs is igazából szükséged rája – akkor a legrosszabb technika visszautasítani az ajándékot. Az ajándékozó ugyanis már meghozta az áldozatot, fejben már odaadta neked – ha te visszautasítod, akkor ez az egész nagylelkű gesztus elveszett. Az ajándékozó úgy fogja érezni, hogy te _nem fogadtad el_ az ő nagy áldozatát – és egész életére vérig fog sértődni. Úgy kell kezelni azt az értéktelen vackot, hogy az egy ember nagylelkű ajándéka. Ha olyan a viszonyotok, akkor legfeljebb a közeljövőben viszonzod a gesztust. (Persze ha tudod, hogy az ajándékkal hátsó célja volt az illetőnek, az egy másik eset. Akkor nyilván vissza lehet utasítani. Az ilyen ember nyugodtan halálra is sértődhet.)
    Középiskolás koromban 3-6 hetente keveredtem haza szülővárosomba. Amikor csak tehettem, kiugrottam kismotorral a nagyszüleimhez. Ha hiszed, ha nem, azért, mert tényleg érdekelt, mi van velük. De az is tény, hogy mindketten ekkor adták ide azt a százast, melyet – komolyan – a saját szájuk elől vontak meg. És melyet nekem kötelező volt elfogadnom, mert ha elutasítom akkor a 3-6 heti áldozatukat minősítem feleslegesnek. Tehát a legegyszerűbb dolog volt eljátszani a hálás – és pénzéhes – unoka szerepét… és mindenki elégedett volt. (Persze mondhatnád, hogy most éppen kognitív disszonanciát oldok fel… de tudom, amit tudok, te pedig egy dög vagy.)
  • Vagy ha olyannal szembesülsz, hogy egy nálad jóval nagyobb főnök olyasmit csinál veled szemben, mely egyfajta megalázkodásnak tűnik: csak utánad hajlandó belépni a liftbe, ragaszkodik, hogy kifizesse az ebédedet, stb… Ilyenkor borzasztó rossz gyakorlat hátralépni és figyelmeztetni a főnököt, hogy ő egy főnök, te pedig egy pincebogár vagy. Az egész mögött ugyanis az van, hogy a főnökben feltört a ‘demokratikus roham’. Akármekkora zsebnapóleon is, időnként rátör a szükség, hogy demonstrálja, mekkora demokrata is ő. Ekkor leereszkedik a plebshez, és kikényszeríti, hogy elismerd a demokrataságát. A legrosszabb, amit tehetsz, hogy elrontod a játékát és szembesíted azzal, hogy te jóval alantasabbnak érzed magad. Ezt régebben úgy fogalmaztam meg, hogy ha egy főnök udvariaskodni kezd veled, hagyd rá… bármennyire erőltetten is teszi. Az ő lelkének van szüksége a gesztusra, nem érted csinálja.
  • És számtalan apróság. Kinek mi jár a fejében, amikor éppen mond valamit. Egyfelől végigfuttatod egy szálon, hogy mi érdeke is fűződik hozzá, másfelől végigfuttatod egy másik szálon, hogy van-e olyan agyvédelmi mechanizmus (racionalizálás, impresszió menedzsment, önmeggyőzés), mely jelen esetben szóba jöhet. Kicsit úgy érezheted magad, mint aki belelát a másik fejébe. De nagyon fontos a távolságtartás – ne feledd, agyi védekező mechanizmusokról van szó, a legtöbb ember nincs is tisztában azzal, hogy mi van az adott viselkedése mögött. Belső derü és megértés kell ahhoz, hogy elviseld a játszmákat játszókat.

No, a végén ne mondhasd azt, hogy csak üresen dumálok, előtúrom a múltból azokat a könyveket, melyekre konkrétan emlékszem, hogy segítettek.
Vacak a helyzet, mert ennél azért sokkal több van – de az ember elfeledkezik arról, melyik gondolatot melyik könyvből szedte össze. Hányszor hervadtam már le, mert egy újraolvasott könyvben olyan gondolatot találtam, amelyikről egész addig azt hittem, én találtam ki.
Bemelegítésnek itt van egy teljesen szépirodalmi mű: Freud életrajza, Sartre-tól. Abszolút nem tudományos igényű mű, de belevezet abba a világba, ahol a lélek turkászai élnek.
Aztán, ha van kedved, olvasd el Freud-tól a Bevezetés a pszichoanalízisbe című könyvet. Ez előadások gyűjteménye, ahol Freud többé-kevésbé laikusoknak beszélt az elméleteiről. Szvsz túlzottan nem érdemes elmélyedni ennél jobban Freud munkásságában, ő az alapokat tette le – a házat már mások építik.
Például Jung. A pszichológia Salvador Dalija, a zseniális nagy kókler. Rengeteg könyvet írt, rengeteg gondolati sémát tört szét és rengeteget hozott létre. Engem a Lélektani Típusok című könyvvel taglózott le. (Pár gondolatot írtam is a témáról, itt.) Nem könnyű olvasmány, de megéri alaposan végigolvasni. Jungtól olvastam persze sok más mindent is, biztos meg-megragadtak dolgok belőle, de konkrét, ajánlható művekre már nem emlékszem.
Annál inkább Eric Berne: Emberi Játszmák című könyvére. A legnagyobb revelációt ez a könyv idézte elő nálam. Ha visszaolvasol a felvezetésig, láthatod, hogy ez volt az, mely leginkább választ adott a gyerekkorom óta halmozódó kérdésekre. Nekem az első kiadás volt meg, szószerint telejegyzeteltem, apró betűkkel. Aztán egy barátom alkalmi barátnője lenyúlta. (Mellékesem jegyzem meg, könyvtolvajoknak a legkegyetlenebb büntetés is kevés.) Aztán később megvettem még egyszer, de a fiatalkori gondolataim ebben már nincsenek benne.
Nagyon olvasmányos, nagyon ajánlott mű még a Pratkanis-Aronson párostól a Rábeszélőgép, illetve Aronsontól a Társas Lény. Valamikor vezettem – anonym módon, illegálisan – egy Könyvespolc nevű weblapot. Rengeteg könyvből gépeltem be részleteket, pusztán azért, hogy ha idéznem kell, kéznél legyenek. A Rábeszélőgépből elég sok részlet került föl. (Aztán ahogy erősödtek a szerzői jogok, megszűntettem az oldalt.)
És végül, pusztán csak felsorolásképpen: olvass el mindent, ami a kezedbe kerül Mérő Lászlótól, Konrad Lorenztől vagy Csányi Vilmostól.
De az se baj, ha magad kísérletezel. Csak olvassál. Így kerülheted el, hogy műveletlen maradjál. Vagy szakbarbár.
Ami nagyjából ugyanaz.

Versmondó lány

Ott még van egy fa!
Hát vágjátok már ki a picsába,
több hangsúlyt a csomagolásra
Amit eladok neked azt a közösből veszem
A szemetemet pedig ugyanoda: a maradékra teszem,
A reklámomat nézed és az E betűmet eszed
Nem fogyott a levegő, majd azt is tőlem veszed

Nagy ívben leszarom az etruszk vázát!
Mi a cél? Mindenkinek saját plázát!
Mi a cél? Mindenkinek saját plázát!
Mi a cél? Mindenkinek saját plázát!
Mi a cél? Mindenkinek saját plázát!

Szívom az észt és hozom a pénzt
Majdnem az összes szádat befogtam
Amikor hatékonyan és nyugodtan
már az utolsó halat is kifogtam,
Na és ha mindenkit a sírba tesz,
A lényeg, hogy utoljára nekem lesz!

Nagy ívben leszarom az etruszk vázát!
Mi a cél? Mindenkinek saját plázát!
Mi a cél? Mindenkinek saját plázát!
Mi a cél? Mindenkinek saját plázát!
Mi a cél? Mindenkinek saját plázát!

Mint az üres Waynék, pénzből hatalmat,
hatalomból pénzt, semmi sem zavarhat
Mit dumál az az öreg indián, a pénz igenis finom!
Míg sütök egy pecsenéyt Démoclész kardján
Lekuporodhatsz egy száraz tó partján!

Nagy ívben leszarom az etruszk vázát!
Mi a cél? Mindenkinek saját plázát!
Mi a cél? Mindenkinek saját plázát!
Mi a cél? Mindenkinek saját plázát!
Mi a cél? Mindenkinek saját plázát!

A Kutya Vacsorája: Mindenkinek saját plázát

Olvasgatok… és írok is

Imhol a cikk

Ma nálunk háromféle szerződést köt egy kiadó egy szerzővel. (Most tekintsünk el attól, amikor a szerző nem kap egy fillért sem, vagy ő maga fizet, ez a vanity press intézménye, ilyen mindenhol van a világon.) Az első esetben kap honort, majd részesedést a bevételből, azaz royaltyt. A másodikban csak honort kap, a harmadikban pedig csak részesedést. Egy magyar író örül, ha honorban összejön 300 ezer forint, a többit royaltyban, amit viszont nem kap meg, mert a kiadó átveri. Csúnyán. A royalty lehet “nagy” vagy “kicsi”. A “nagy” a borítóár 7-8 %-a, a “kicsi” az árréssel (50 %) csökkentett ár 3-4 %-a. Ki lehet számolni, hogy egy kétezer forintos, ezer példányban megjelent könyv esetében ez mennyi. Ha ez nem lenne elég, a kiadók túlnyomó többsége olyan szerződést köt a szerzőkkel, amelyben a szerző egy az egyben átengedi az összes felhasználási jogot a kiadónak egy összegért cserébe, nem egyszer 5-8-10 évre

Külön tetszik, hogy ezt egy kiadó írja.

De tényleg nagyon így van. Biztos írtam már – 3,5 fél év blogolás hátránya, hogy nem emlékszel, miről is írtál már részletesen – szóval, van itt jobb oldalt ez a könyv. Utcáról beesve szerződtem a kiadóval, 7%-ra. Csak royalty volt. A kiadó úgy tervezte, hogy 1500 példány, olyan 1600 forint körüli áron, előlegként kaptam 38ezer forintot. Aztán mást sem. Akárhányszor érdeklődtem, mindig azt a választ kaptam, hogy a könyv totális csőd, nem veszi senki, és még nem értük el azt a mennyiséget, amennyi után a részesedésem meghaladná az előleget. Enyhén zavaró volt, hogy sohasem beszélhettem közvetlenül a pénzügyessel, mindig csak a vén, dörzsölt kiadó közvetített.

Nos, ez van. Aki esetleg úgy tervezné, hogy meg akar élni könyvek írásából, az gyorsan keresztelkedjen át Esterházy Péternek. Vagy Wass Albertnek.

Volt idő, amikor azért még tervezgettem. Ha visszanézel, hihetetlen mennyiségű útleírást, úti élményeket találhatsz a blogon. Elkezdtem ezeket könyv formájában újraszerkeszteni. Nem, nem csak osszevágtam. A 2004-es Rabac/Cavallino sztorit például kidobtam és totálisan újraírtam, mert eszembe jutott egy csomó minden, ami akkor megíratlan maradt. (Akkor még nem jegyzeteltem folyamatosan, mint manapság.) Kivágtam az üresjáratokat mindenhonnan – voltak bőven – újra és újrafogalmaztam, a céltalan durvaságokat kivettem, plusz poénokat beleraktam… és egyáltalán, dőzsöltem az anyagban: volt ugye hazai bringatúra, Bükk, Kőszeg, Sopron, Velem, Veszprém, Balaton… Szlovákia többször is, Prága, Bécs szintén… aztán Moszkva, Szentpétervár, Velence, Barcelona, New York, Washington, Seattle, San Francisco, Yosemite… és persze Horvátország, Horvátország hihetetlen mennyiségben. Durván az anyag 40%-át dolgoztam fel, ekkor jártam – képek nélkül – kétszáz nyomtatott oldalnál.
Aztán hagytam a francba. Belegondoltam ebbe az egészbe… és azt mondtam, nincs értelme. Megint beesni valahová az utcáról, megint kötni egy szégyenletes szerződést, tudva, hogy úgyis átb@sznak… nem hiányzik. Majd egyszer befejezem, kinyomtatom, beköttetem… és jó lesz a gyerekeimnek, meg az unokáknak.

Ami kimaradt

Így jár az, aki hajnalban írogat. Kimegy a fejéből az, melyeket a metrón egyszer már összerakott.

1.
Kezdem egy sztorival. Nem tudom, kinek tűnt fől, kinek nem, amikor kint ücsörögtünk a színpadon, én annyira összezárt lábakkal ültem, mint egy szűzlány. Oka volt.
Szerdán voltam egy meglehetősen kritikus üzleti tárgyaláson. Ügyfelünktől öt ország képviselői voltak jelen, leginkább CIO-k. Itt volt az a bizonyos prezentáció is, melyet korábban már említettem.
Nyilván szép ruhában kellett menni.
Nyilván nekem ilyesmim nemigen van.
Találtam egy fekete szövednadrágot, vadásztam egy sötétzöld inget, nyakkendőt – és ezzel úgy éreztem, rendben is vagyok. Másnap reggel csaptam a fejemre: cipő! Az nincs. Volt strandpapucs, szandál, bicajos edzőcipő, csupa lyuk könnyű nyári cipő, túrabakancs. Egyik sem igazán jó. Aztán bevillant: a lomtalanításkor kidobandó cuccok között van egy Camel Active túracipő. Keresztbe repedt talppal. (Ne vegyél ilyet. Durván ötször volt csak rajtam. Sajnos lejárt az egy év, így nem tudtam visszaváltani.) De ez legalább felülről még jól nézett ki. Igaz, az özönvízszerű esőben a repedésen egyből feljön a víz, de legfeljebb majd igyekszem úgy tenni, mintha nem én cuppognék séta közben.
Felvettem. Elmentem. Nem is volt eleinte semmi baj. A magam részéről úgy készültem, hogy vittem a tabletet, melyre felraktam a prezit, erre be van lőve a prezentációs egér – az előadásnál meg majd kimegyek az ernyőhöz, az egérrel pedig távirányítom a gépemet. Hát, nem így történt. Nem volt átszerelési idő, a moderátor a saját gépéről indította el a ppt-t, távirányítási lehetőség nem volt, át kellett másznom egy csomó emberen és manuálisan nyomkodni a a space billentyűt. Oké. Megálltam, felvettem a kötelező imádkozó-sáska pózt, belekezdtem. Kiröhögtek. Üljek már le. Leültem. Aztán végignyomtam az előadást – és csak a kérdés-felelet résznél realizáltam, hogy végig keresztbetett lábbal ültem, bemutatva fél Európának a keresztbeszakadt cipőtalpat, melyből csorgott kifelé a víz.
Csak reménykedni tudok, hogy ezt az egészet elkönyvelték a zsenik kötelező extremitása rovatba.

De akkor már érted, miért vagyok képtelen most hónapokig keresztbe tett lábakkal üldögélni?

2.
Eszem ágában sincs senkit sem megbántani. Csak olyan fura volt. A délután során több, számomra ismeretlen ember is odajött hozzám. Hogy olvassák a blogot. Az ember fia nyilván örül az ilyesminek. De próbáljátok besaccolni, mi volt mindenkinél az a téma, mellyel az első kínos másodperceket megpróbálták áthidalni?
A macskák.
Természetesen kimerítően válaszoltam mindenki kérdésére, de belülről úgy vigyorogtam, hogy majd leesett a fejem teteje.

3.
Fényképek. Nem vittem gépet, de rengeteg embernél láttam. Előbb-utóbb biztos elő is fognak bújni a felvételek. Egyelőre Lepenye Tamás blogján láttam belőlük egy adagot.

Rendszergazdák napja

Röviden: jó volt.

Hosszabban: lásd alább.

A szokásos módon kezdődött: reggel megszivatott a PDA-m. Nagyon sok mindent alapoztam rá, azon voltak a technikai információk, a menetrend, a térkép, a csapattagok névsora, az összeállított kérdések, szóval tényleg sok minden. Csakhogy. Nekem szombatra egész napra be van állítva egy esemény – mely persze leszinkronizálódik a kütyüre. Egy napos értesítés van hozzárendelve, ebből kifolyólag péntek hajnali 0 óra 0 perc 1 másodperckor a PDA bekapcsolt majd annyira élvezte az éjszakai életet, hogy ki sem kapcsolta magát. Aztán reggelre naná, hogy lemerült. Amíg fel nem töltődött, addig üldögélhettem otthon. Uralom az itthoni informatikát.

Szerencsére nem késtem sokat. Az az 50 perc barátok között fel se tűnik.

Útközben Budai Peti szólt, hogy fél tizenegykor indul ki busz, kéredzkedjek fel rá. Az fogja kihozni a hostess csajokat. A mosolyom alig fért el a HÉV szerelvényen.
Aztán a busznál egyedül Flowman-nel futottam össze. Micsoda különbség, micsoda minőségbeli különbség! Végül persze megjöttek a csajok is, jó 20 perc késéssel. Mehettünk.

Kint sok idő nem maradt a csevegésre, az emberek csak jöttek, csak jöttek… egyedül a mi csapatunk nem akart összeállni. Végül mi csak fele létszámban lettünk meg, és ez érződött a végeredményen is.

A nyolc csapat: Security, Operációs rendszer, Virtualizáció, Exchange, Sharepoint, Active Directory, SQL, System Center.

Az első feladat az ebéd volt. Mármint négy csapatnak. A többiek pedig kimentek az udvarra és belevetették magukat a szabadtéri aktivitásokba. Volt egy csomó minden, ezek közül pontot a következőkkel lehetett szerezni: ügyességi segway, élő csocsó, íjászat, logikai játékok. Én az élő csocsóba neveztem be, mert az tűnt a legnagyobb marhaságnak. Arról szólt, hogy be kellett menni 5-5 embernek egy légvárba, csocsószerűen odaállni egy-egy keresztkötélhez, felvenni egy hevedert… majd a labdát megpróbálni bejuttatni az ellenfél kapujába. Nos, én bármikor lekerékpározok 100 kilométert és még csak el se fáradok túlzottan; most szombatra terveztük a fiammal, hogy átússzuk a Balatont és simán elevezgetek 6-7 órát kajakkal… ebből azt a botor következtetést vontam le, hogy jó az erőnlétem. Hát, nem. 10 percet ugrálni egy légvárban, úgy, hogy közben egy kötéllel is rángatnak és persze harcolnod kell a labdáért… meghaladta a képességeimet. Félidőben lecseréltettem magamat. Sajnos az ellenfél a második félidőre nagyon összekapta magát, így végül 4:1-ről fordítottak 6:7-re.
A többiek is küzdöttek a többi versenyszámban, én úgy félig-meddig követtem, mi folyik. Félig-meddig, mert a legfontosabb programom ekkor leginkább a levegővétel volt.
Aztán letelt az idő, mi mentünk el ebédelni, a másik négy csapat meg ment az udvarra. Úgy belegondoltam, milyen lehet jóllakottan az az élő csocsó…

A következő szakasz a csapatok bemutatkozása volt. Félóra felkészülés után kellett tartani egy 3 perces prezit, kik vagyunk, mit akarunk, miért pont ebbe a csapatba jelentkeztünk és mit is tudunk.
Minden további magyarázkodás helyett álljon itt a mi produkciónk. (Megjegyzem, fejből írom, nem biztos, hogy szószerint ez volt a szöveg.)

A csapat összes tagja, mind a 11 ember kimegy a színpadra, mindenkinek a kezében egy sorszámot tartalmazó A4-es papír.

Előadó:
Ahogy kértétek, összeszedtük összes kreativitásunkat. A csapat neve: Exchange (E13).
A prezentációt powerpoint helyett humán erőforrás bevetésével oldottuk meg, mivel a számítógépünk erőforrásait az Exchange felzabálta.

Első ember felmutatja a sorszámot jelző táblát. Később, mindenki a magáét, ahogy sorra kerül. Mindenki elmondja a szövegét.

1. Slide
Minélkülünk nincs elektronikus kommunikáció.
Minélkülünk erre a rendezvényre sem jöhetett volna el senki.
Minélkülünk Redmondban is össze-vissza fejlesztenének.

2. Slide
No, nem mintha egyébként…

3. Slide
Mi vagyunk azok, akiknek HELO-val köszönnek.
A bátrabbak pedig EHLO-val.

4. Slide
Mi vagyunk az élcsapat, akik minden… újdonságot élesben tesztelnek.

5. Slide
Nálunk volt béta az Active Directory és a Sharepoint.

6. Slide
Nálunk volt béta a PKI és az OCS.

7. Slide
És ne tudjátok meg, mi minden fortyog még a titkos katlanokban.

8. Slide
Exchange Home
Exchange for Cardrive
Exchange for Gmail

9. Slide
Exchange for Kids
Exchange for Dummies

10. (Snefi) Slide
Jelentőségteljesen
Exchange for levlista

11. Slide
A prezentáció többi slide-ját a karanténban találják.
Please, call the Exchange administrator.

Utána jött a kvíz. Ennek úgy nézett ki a koreográfiája, hogy minden csapatban a segítők (ezek voltunk mi, az MVP-k, illetve az MS alkalmazottak) készültek kérdésekkel. Ki kellett mennünk a színpadra és sorban felolvasni egyet-egyet. A csapatok a választ felírták egy A4-es lapra, majd amikor a kérdező úgy érezte, hogy lejárt az idő, akkor egyszerre fel kellett mutatniuk a lapot.
Mit mondjak…? Volt móka, kacagás, kárörvendés. Két különleges nagy pofára esés volt, az egyik kérdésnél az Operációs Rendszer csapat szerint a Vistában már piros lett a kékhalál, illetve később a Security csapat szerint az RSA algoritmust két ember rakta össze.
Én kifejezetten elégedett voltam magammal, az első kérdésemre senki sem tudott helyesen válaszolni. Ez nálam becsületbéli ügy. Amikor egyetemistaként kocsmároskodtam a koli sörözőjében, divat volt minden este egy-egy sörre menő totó. Amikor az én kezem is benne volt a kérdésekben, akkor már hét ponttal is nyerni lehetett.

Akit esetleg érdekel és nem volt ott, imhol a kérdés:

Figyeljetek erősen, mert minden szó számít.
A forgatókönyv: Erős védelmet szeretnénk telepíteni a hálózatunk peremére. A bástya számítógépre Exchange 2007 SP1 Edge szervert szeretnénk telepíteni a levelezési higiéniához, illetve ISA 2006 SP1 szervert tűzfalként. Milyen sorrendben kell feltelepítenünk az alkalmazásokat?
A válaszokat úgy kérem, hogy felülre írjátok az első helyen telepítendő szoftvert, alá a második helyen telepítendőt.

Illetve itt van a második kérdés. Erre már születtek helyes válaszok.

Amikor kijött az Exchange 4.0, a fejlesztők azzal akarták bizonyítani a rugalmasságát, hogy mellécsomagoltak egy email alapú játékot. Mi volt ez a játék?

És hogy lássátok, miről maradtatok le, itt van a többi, fel nem olvasott kérdés:

Q3
Milyen művészeti alkotásból került át a spam kifejezés az informatika terminológiájába? (Gömöri Zoli ötlete volt.)

Q4
Saját gépemről egy hálózati megosztásba szeretnék másolni egy EFS-sel titkosított fájlt. Hekker Henrynek milyen plug-int kell telepítenie a Wireshark-ba, hogy röptében el tudja olvasni?

Q5
Végérvényesen elveszett a tanusítványom, vele a kulcsaim is. Mit kell tennem, hogy üzleti partnereim továbbra is el tudják olvasni az általam korábban küldött titkosított leveleket?

Q6
Le lehet-e szekondarizni egy AD integrált DNS zónát egy member szerverre?

Q7
A Gál Tamás emlékpólón szereplő ICDM minősítés minek a rövidítése?

A válaszokat majd később írom meg, hátha valaki szereti a fejtörőket. (Bár a neten, a guglipower segítségével nyilván más a helyzet.)

Még egy megjegyzés: aki hozzánk jön felvételizni, a szakértői csoportba, annak ki kell töltenie egy 30 kérdéses feladatlapot. Én állítottam össze.

Végül jött az eredményhirdetés. Mi a kvízben harmadikok lettünk, a bemutatkozásban középmezőny, a szabadtéri számokban viszont nagyon elszálltunk: így végül a hatodik helyet csíptük meg a nyolcból. Így utólag azt mondom, a bemutatkozáson még lehetett volna csiszolni: ha legalább egyszer elpróbáljuk, sokat lehetett volna javítani az érthetőségen, a poénok bevitelén. A kvíz az jó volt, a szabadtéri részen meg kijött az emberhiány: pl. a logikai játékokból volt egy csomó, szerintem mi azért nem foglalkoztunk mindegyikkel, mert nem volt rá kapacitás. (Bár ebben nem vagyok teljesen biztos, mert annyira azért nem követtem ezt a számot. Mint írtam, akkoriban éppen levegővétellel voltam elfoglalva.)

Itt jött a délután egyetlen szervezési bakija: a nyeremények kiosztása. Az első helyezett csapat mindegyik tagja kapott egy-egy digitális képkeretet, a második helyezett csapat szabad rablási lehetőséget kapott a könyves asztalnál, után jöhetett volna ugyanennél az asztalnál a harmadik csapat… majd végül a maradékra vethette volna rá magát a többi csapat. Ehelyett az lett, hogy éhes hiénaként rögtön rárepült mindenki az asztalra, a tumultusban úgyse nézte senki, ki kihez tartozik. Hallottam olyat, hogy az első csapatban is igen meg kellett küzdeniük a képkeretért, pedig ahhoz más nem nyúlhatott volna. A másik oldalról viszont láttam olyat, hogy emberek a képkeret mellett könyveket is zsákmányoltak (minden ugyanazon az asztalon volt), pedig ők meg a könyvekhez nem nyúlhattak volna. Gyakorlatilag már a második helyezett csapatból se jutott mindenkinek könyv, a harmadik helyezetteknek meg már csak a terítő jutott. Nyilván. Ha van 1 perc szabad rablásom, akkor felmarkolom azt a kupacot, melyet elérek – a “biztos lesz benne olyan, ami jó”-elven.
Sokkal tisztább lett volna az első helyezett csapat asztalára letenni a 20 képkeretet, a második csapat asztalára letenni 30 könyvet, a harmadik csapat asztalára meg 20-at. Aztán osszák szét, esetleg cserélgessék maguk között.

Ettől az egytől eltekintve tényleg jó volt az este. Ahogy láttam, az emberek élvezték. Vigyorogtak.
Ezt szúrta ki Peti is: – Te, az emberek itt mosolyognak! Hát én nem ehhez vagyok szokva!
Nem is csodálom. Az ember, amikor félálomban mászik ki a homályos moziteremből a Lurdy házban, ritkán mosolyog.

Ja, a végén volt egy bejelentés, mely nem biztos, hogy akkorát durrant, mint amilyenre tervezve lett. Peti közölte, hogy minden csapatnak lesz egy saját levlistája, indulásképpen a csapattagokkal. De nem lepődnék meg, ha bárki freliratkozhatna később ezekre. Tessék visszagörgetni, milyen csapatok is voltak? Nos, hamarosan ilyen szakmai levelezőlisták lesznek. Újra. Talán ezzel végetér ez a másfél éve tartó, sokak által áldatlannak tartott helyzet.

Oké, a feszített programok után jött a levezetés: kocsma, sör+virsli. Hogy az emberek elpilledtek-e, vagy otthon már várt mindenkit az asszony… nem lehet tudni. De este nyolckor, amikor én leléptem, már igencsak pislákolt a hangulat.
A {hősök} elfáradtak.

Balaton-átevezés

Itt bizony szemérmetlen lopás ténye fog fennforogni – tekintve, hogy amikor a Balaton-átevezés volt, nekünk más dolgunk akadt. A Balatonban kellett evezgetnünk.

Nagyítás

Ez itt egy sárkányhajó ritmus szekciója. A legjobb hely: innen lehet a legjobban látni, evezni nem kell és remekül lehet hülyíteni az evezősöket mindenféle kilenctizenegyed ritmusokkal. A cintányért hiányolom.

Nagyítás

Az ember, aki száraz lábbal kelt át a Balatonon. Ügyes.

Esik

Kedden akartam füvet nyírni, mert azt mondták, azon az egy napon nem fog esni az eső.
Nem találták el.

A leanderekről süt az értetlenkedés. Nem értik, mit keresnek a teraszon.

Mellettünk látható a Hiábavalóság mobilszobra: a záportározóból folyamatosan szivattyúzzák kifelé a vizet, miközben folyamatosan szakad bele az eső, na meg persze jön a csatornák túlfolyóiból is.

Libidó

Feltételezem, a legtöbben tisztában vagyunk a szó jelentésével, legalábbis szexuális téren. Libidó = teljesítőképesség, vágy, szexuális energia. De Jung csavart egyet a jelentésén. Kitágította. Nem azt, te beteges fantáziájú. Azt mondta, általánosítsunk: vonatkoztassunk el a szextől, nevezzük el libidónak az entitások szellemi energiáját – entitáson értve minden létező tárgyat, élőlényt, fogalmat. Igen, akár magát a libidót is. Legyen mindenkinek és mindennek libidója.
Eddig oké. Legyen. Nekem van 2.5 értékű szellemi energiám. Neked van 3.1 értékű libidód. Meg lehet ezt így határozni? Nem igazán. Hiszen lehet, hogy neked most 3.1, de amikor részegen négykézlábazol haza egy legénybúcsúból, akkor leesik ez az érték -6.5-re. Nehéz…

De egyáltalán… jó úton gondolkodunk?
Nos, nem.

Jung nem igazán így gondolta. Ő ugyanis nem azt mondta, hogy az entitásoknak úgy általában, ab ovo van libidójuk. _Mindenkinek akkora libidója van, amekkorát a vele kapcsolatba lépő entitás belegondol_. Óriási különbség! Mondjuk, engem gyerekkoromban első alkalommal megkínzott a fogorvos – onnantól kezdve én baromira tartani fogok a fogorvosoktól. Erős szellemi energiát érzek bennük, akkorát, melyet nem bírok semlegesíteni. Másvalaki, aki elsőre kedves, barátságos fogorvossal találkozott, olyannal, aki igyekezett minél kevesebb fájdalmat okozni neki, egyáltalán nem fél a fogorvostól. Tudja kezelni a helyzetet. Tudja, hogy néha fáj, de nem okoz neki különösebb lelki ellenállást, hogy elmenjen.

Képes elvenni a fogorvos libidóját.

Erről szól a történet. A minket körülvevő világot felruházzuk a gondolatainkkal. Van, aminek nagy jelentőséget tulajdonítunk. Azt gondoljuk, hogy hatalmas nagy szellemi energiával bír. Nagyon össze kell szednünk magunkat, ha egyenrangú félként akarjuk kezelni. Miért fél valaki azoktól a pókoktól, melyeket én kedves állatoknak tartok? Hiszen a pók, önmagában, ugyanolyan.
Nagyon nem mindegy, mennyire vagyunk képesek kezelni a külvilágot. Hagyjuk, hogy a dolgok a fejünkre nőjenek… vagy amint lehet, elvesszük a libidójukat, uraljuk őket. Jung ez alapján vezette be az alapvető lélektani típusokat: az extravertált és az introvertált tipust, illetve ezek keveredéseit. (És ne higyjük azt, hogy mondjuk az extravertáltnak könnyű, mert ő extravertált. Igen, ő képes elvenni az entitások libidóját – de megharcol érte. Viszont az introvertáltat se nézzük le azért, mert ő inkább bele sem vág. Az egyikből lesz a mérnök, a másikból a költő.)

Nézzünk még egy példát a hétköznapjainkból. Itt volt ez a töki óriáskerék. Amelyik a napokban szakadt össze, súlyos sérülteket hagyva maga után. Mint kiderült, ezt a mutatványt nem először mutatta be: egyszer már összeszakadt teljesen üresen, illetve egyszer emberekkel is, de akkor nem sérült meg senki sem. Azóta több megnyilatkozást is hallottam a rádióban, egyik szakértő azt mondta, hogy tutira rosszak voltak a hegesztések, egy másik meg azt, hogy az óriáskerék tökéletes állapotban volt, ez egyszerűen csak fatális véletlenek sorozata.
Most nem lényeges, melyik az igaz. Vegyük észre, hogy ez a két ellentmondó szakértői nyilatkozat az egekbe növesztette az óriáskerék libidóját. Még ha fel is tételezzük, hogy tényleg tökéletesek a hegesztések, akkor is úgy érezzük, hogy ezt az óriáskereket körüllengi valami tragikum. Valami szellemi izé, melyet mi aggatunk rá. Elkezdünk félni a csupasz vas akaratától. És egy nagyon független szakértőnek nagyon a darabjaira kellene szednie ezt az óriáskereket, majd nagyon alaposan összeraknia ahhoz, hogy a bátrabb emberek képesek legyenek elvenni a kerék libidóját.

Kicsit olyan ez, mint nekem a házi informatikai rendszerem.

Érdekes kérdés, hogy meg lehet-e tanulni a libidóelvételt? Nos, ez egy elég nyitott vita. Ugye, az van mögötte, hogy lehet-e introvertált emberből extravertált? Sokak szerint igen, sokak szerint nem. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy ha valakiben megvan a szándék, akkor kisebb dolgok esetén igenis megtanulható az elvétel. Hiszen pszichológusok is élnek ebből a tanulási folyamatból. De nagyon nehéz. Lépésről lépésre kell haladni, folyamatosan nagyobb és nagyobb csúcsokat megmászni. Visszanézni a korábbi csúcsokra, észrevenni, hogy igenis haladtunk. Örülni neki.

Ahogy korábban is írtam:

Azért jó megmászni a hatalmas csúcsokat, mert utána a kisebb dombok kiegyenesednek.

BTW… ma megtartottam életem első, angol nyelvű, éles prezentációját. Ne gondolj túl nagy dologra, 15 perc pofázás, 20-25 perc kérdés/felelet… de aki ismer, aki próbált már velem angolul beszélni vagy egyáltalán, aki már hallotta, hogy megpróbálok valakivel angolul beszélni, az tudja, mekkora tett volt ez tőlem. Hatalmas libidót vettem el az angol nyelvtől – és adtam hozzá az önbizalmamhoz.

Half Dome

Nézd az őrült,
Nézd, hogy játssza,
Nézd, az őrült mit csinál!

– LGT –

Amint azt korábban is írtam, a Yosemite parkban Attila megkísérelte – és meg is csinálta – azt, amit a rangerektől kezdve minden helyi erő lehetetlennek tartott. Felmászott a Half Dome-ra, akkor, amikor az még le volt zárva, és amikor a láncrögzítések még le voltak szedve.

Aki kíváncsi, mégis mekkora teljesítmény volt ez, elolvashatja Attila fényképes beszámolóját a mászásról.

Megint nyenyi

Mindennapi frusztrációnkat add meg nekünk…

Tegnap este újból nekifutottam. (Vasárnap este elérhetetlen volt az autentikációs szerverük.)
Aztán véres fejjel visszafordultam. Nem volt jogosultságom letölteni azt az indítófájlt, mely ahhoz kell, hogy telepíthessem azt a programot, amellyel le tudnám tölteni azt az űrlapot, melyet végül ki kell töltenem. Mindezt úgy, hogy ügyfélkapus acccountom azért van, hiszen első körben ezzel autentikálnak.

Aztán felhívtam őket, és egy kedves ügyfélszolgálatos hölgy elmagyarázta, hogy először le kell töltenem egy nyomtatványt, ki kell töltenem, be kell postáznom – és akkor fogom megkapni azt a kódot, amellyel le tudom majd tölteni azt az inditófájlt, mely ahhoz kell, hogy…

Idézet a Magas-Tátra fórumból

gödöllői_puma1:
A Morskie Oko-Rysyről én azt olvastam, hogy van ugyan kijelölt útvonal, de érdemes vezetőt vinni magunkkal. Ami nem feltétlenül hülyeség, mivel rendkívűl kitett a túraútvonal, tulajdonképpen 1 km út megtételévek majdnem 1000m szintkülönbséget teszel meg.

Mátyás király:
Egy km út 1000m szintkülönbséggel az nem egy függőleges fal?

Szeleburdi Család

Nagyítás

Igazából már csütörtökön terveztem ezt az írást, de mivel péntek hajnali négyig dolgoztam, így hamar meggyőztem magam, hogy aludni jobb. (Puha vagy, Jenő!)
Szóval volt az a remek vihar csütörtök este. Ahogy Pratchett szokta írni, ez egy olyan vihar volt, mely fent a hegyekben mindent megtanult, milyennek is kell lennie egy igazi viharnak. Ahogy a kemény legény a kocsmában: amint megérkezett, rögtön úgy vágta pofán a nagyobb leandert, hogy az egyből elfeküdt… majd amikor visszaállítottam, egyből leverte megint.
Ekkor döntöttünk úgy Nejjel, hogy jó Szeleburdi Család módra megsétáltatjuk a kicsikét. Lábánál fogva bevonszoltam a nappaliba, felállítottam… és egyből betöltötte a rendelkezésére álló teret. Remek lesz télen, amikor kettő ilyen fog szemezni egymással. Mindig is szerettem volna pálmaházban lakni.
(Egyébként a vihar tényleg nem volt semmi. Eddig még soha nem láttam ilyet: vonult egy nagy fekete felhő, és folyamatosan villámlott, dörgött. Mint egy gigászi, kontaktos neoncső. Agyon is vágta a desktop gépemet. Szerencsére a tablet jól viselkedett, be tudtam fejezni rajta a munkát. Aztán péntek estére magához tért a desktop is. Igen, semmi különös.)

Egy rejtéllyel több

Pedig azt hittem, már vége. Igaz, egy csomó minden még szutyok a házi informatikában, de megbízhatóan, kiismert módon szutyok. Már nem várnak rám meglepetések.
Aha.

Elég hajtós napom volt, este 11-kor jutottam el oda, hogy vége. (Ami egész pontosan azt jelentette, hogy a mára tervezett dolgok 80%-át sikerült elvégeznem.) Töltöttem egy pohár bort, betoltam egy tegnap sütött dvd lemezt a lejátszóba, hátradőltem a kanapén… és vártam. Nem történt semmi. A lejátszó próbálta beolvasni a lemezt, de nem igazán jött össze. Aztán egyszercsak mégis. Elindítottam a filmet… mely öt perc után betonkeménnyé merevedett. De olyannyira, hogy se az eject gombra nem reagált a készülék, se a főkapcsolóra. Idegesen dugtam be a kezem a készülék mögé. ‘Istenem, add, hogy moduláris legyen a 220-as kábele!’ – mormogtam. Nem adta. Szét kellett bontanom a tévéállványt, hogy hozzáférjek a hátsó elosztóhoz. Kirántás, visszadugás… és legalább a lemezt ki tudtam menteni a készülékből. Oké… akkor ez tönkrement – állapítottam meg. Végül is… 10000 forintos gagyi lejátszó, öt éves, épp ideje volt. Átraktam a lemezt a számítógépbe, átültem a sokkal kényelmetlenebb munkaszékbe, indítanám… erre a Vista sem tudta beolvasni a lemezt. WTF?

Közben – itt mellettem – Picúr macska áttért a francia kajára: molylepkéket fogdos a teraszlámpánál és kegyetlenül meg is eszi azokat. Most már legalább tudom, mitől hízik.
Aztán betojt egy tökös récétől. Gondolom, eddig még nem látott, nem hallott ilyesmit.
Hja, kérem, a záportározóból időközben csónakázó-tó lett.

És ez volt az a pont, amikor megijedtem. Az teljesen belefért ugyanis a világképembe, hogy egy ötéves gagyi dvd lejátszó elromlik. De az, hogy egy tegnap égetett, tegnap kétharmad részben végignézett lemez mára olvashatatlan lett, az már nem.

Írtam már, hogy rengeteget szívtam az utóbbi időkben dvd írókkal. Is. Egyszerűen képtelen voltam megállapítani, mi okozza a sok hibásan írt lemezt. Ugye, minden változott: a gépem, az oprendszerem, a hardver, az író program, a nyers lemezek… ember legyen a talpán, aki sztochasztikus elromlások esetén megtalálja a valódi okot. Aztán azt hittem, megtaláltam: Jani is mondta, nekem is az volt a leginkább gyanús: Nero. Az őrült zsarnok. A helyette használt cdburnerxp-t azóta kidobtam, három gépből kettőn idiótán működött… de az Infrarecorder remekül bevált. Megoldódni látszott a helyzet, bízhattam benne, hogy a mostantól kiírt anyagaim olyan két-három évig biztonságban lesznek.
Aztán egy frissen írt lemez egy nap után magától tönkremegy. Vajon hány napja lehet még a többi nemrég írt lemeznek?
És most mi a francot csináljak? Szétnéztem, a kapható DVD írók 80%-a LG vagy Samsung. Egykutya. Jelenleg is LG-m van. Láttam még elenyésző számú Panasonic-ot, illetve NEC-t. Mindegyik 5e forint alatt van – akkor meg mitől lennének jobbak, mint a koreaiak? Hogyan lehetnék biztos abban, hogy amit lemezre archiválok, tényleg megéri-e még a holnap reggelt?
Vagy vegyek usb vinyókat és inkább azokra archiváljak? Végülis… egy 500 GB-os WD Mybook 21e körül van, ugyanez a kapacitás normálisabb minőségű dvd lemezből olyan 16e, nem is olyan nagy a különbség.
Csak azt nem tudom még, hogyan kapcsoljam ezt rá a tévére? Jelenleg egyféleképpen működhetne: rádugom a Vista64-es gépre, azt ugye elérem az xboxról a mediacenteres kiegészítésen keresztül, és akkor az xbox le tudná játszani a filmet, feltéve, hogy ismeri a codec-et. Azért, ez nagyon necces.
Habár gondoljuk tovább… mi lenne, ha vennék egy ilyet is? Ez egy dvd lejátszó, usb porttal… melyre rá lehetne dugni a WD Mybook-ot. Ekkor már csak azt kellene megoldanom, hogy a számítógép is elérje, hiszen állandóan ki-bedugdosni, az meglehetősen snassz. Nem is beszélve arról, hogy nem csak filmeket archiválok dvd-re, hanem adatokat is, nem keveset. És akkor még ott vannak az iso fájlok. Az LG lejátszón valószínűleg nem fog futni a Daemon Tools.

Nem egyszerű, nem egyszerű. Ja, és médiacenterre már nincs pénz. Pedig az megoldás lenne.

Egy rejtéllyel kevesebb

Ma szakítottam egy kis időt rendberakni a bringát. Megjött az új külső, vettem egy talicska belső gumit is, épp ideje volt rendet vágni. Mindkét jelenlegi belső folt hátán folt, az első keréken lévő külső rossz forgásiránnyal van fent, a hátsón pedig ott van az egycentis hasadék.

Össze is raktam, ahogy kell. Mivel a gumin az szerepel, hogy ajánlott nyomás 8,5-12 bar, felpuppantottam 9 barra mindkettőt. Végülis, csak súlyosabb vagyok, mint egy átlag kerékpáros, nem egészséges a plafon környéki guminyomás.
Aztán nekiálltam gyönyörködni a látványban. Egy vadiúj, koszmentes, még ragadós külső gumi igen szép látvány ám. És ekkor láttam meg. A vacsiúj gumin. A régin ugyanis már kopott volt a szöveg.

Leírom, hogy mit láttam… hogyan értelmeztem korábban az előírást, a kopott gumi alapján: 8.5 bar – 12 valami.
Nos, ehelyett az volt, hogy max: 8.5 bar – 120 psi. Mi a vörös rák ez a psi? Rákerestem. Megtaláltam. Átszámoltam. A 8,5 bar egész pontosan 123,282077071 psi, bármi is legyen az. Azaz a fenti két érték nem intervallumot határozott meg, hanem a maximális nyomást, két különböző mértékegységben. És mikortól kezdtek elpukkanni a gumijaim? Amióta rendes pumpám van, mely tudja a 9 bart is.
Szépen visszaengedtam 8 barra… és ég a bőr az orcámon.

Még jó, hogy műszaki mérnök vagyok.