A sportórám és a lehetőségeim

Ez is egy régi-régi visszatérő téma. Megunhatatlan. Legalábbis számomra. Remélem van legalább egy olvasó, aki hasonlóképpen gondolkodik.

Arról van szó, hogy Amerikában nagyon berágtam. A Grand Canyon túra életem legjobb túrája. Az volt tíz évvel ezelőtt és az volt idén is. Régebben nyilván nem volt semmilyen GPS eszközöm, idén viszont garmadával. Trekkeltem a Fenix5 sportórával, trekkeltem a túragps-szel és trekkeltem mobilon a Locus-szal. Az utóbbi kettő jól is sikerült. A sportóra viszont gyalázatosan leszerepelt. Csak éppen a Relive kizárólag ebből volt hajlandó animációt készíteni, a többiből nem. Hiába töltöttem fel mindet a Garmin Connect-re, úgy érezte, hogy egyszer már megcsinálta, többször nem fogja.
Amikor azt mondtam, hogy gyalázatosan leszerepelt, nem vicceltem. Ahogy korábban is írtam: 16 kilométer helyett 26 kilométert mért (összevissza ugrálva a sziklákon), 1300 méter szint helyett 130-at. Egyszerűen elfogadhatatlan.

Na jó, ne csak a levegőbe beszéljek, megmutatom.
South Kaibab trail
Vedd észre, hogy még csak a peremen sétáltunk, de az óra úgy érezte, hogy leszaladtunk a sziklafalon a mélybe, majd a szemközti sziklafalon visszaszaladtunk. Csak úgy, bemelegítésképpen. Aztán az utolsó szakaszon sem győztem fel-alá rohangászni a sziklafalakon. Mármint szerinte.
Bright Angel trail
Itt meg, mint valami hülyegyerek rohangásztam a völgy helyett a völgy falain. Szerencsére(?) az óra legnagyobb ökörségei nem érzékelhetők, a Relive gyalázatos megjelenítése miatt az utolsó, 900 méter szintkülönbségű túraútvonalból semmi nem látszik.

Ehhez vedd hozzá, hogy időnként még itt, az erdőben, egy pimfli futásnál is mekkora homályokat mért.

Majd az egyik kettlebell gyakorlat során végképp elveszítette a kapcsolatot a pulzusmérő övvel. Kipróbáltam mindent, még éjfélkor a kecskeáldozatot is, de semmi. Végignyomtam a gyakorlatot csuklón méréssel, a szokásos 200 kalória helyett 60-at mért. Érted? Ha nincs rajtam az öv – márpedig kajaktúrán, bringatúrán, gyalogtúrán nem hordom – akkor 66%-os hibával működik. Ennél az is jobb lenne, ha egy véletlenszámgenerátor saccolná meg a végső értéket.
Na, ekkor lett annyira tele a tököm, hogy azt mondtam: csere.
Igen, kinyomoztam, hogy két év a garancia, elméletileg vissza is tudnám adni, de immár annyira meggyűlöltem, hogy egy vadonatújra cseréltet sem tudnék, nemhogy szeretni, de elfogadni sem. (Arról nem is beszélve, hogy mennyi nehézségbe ütközne a hibák dokumentálása. Ugyanis nem mindig ennyire szar. Csak akkor, ha fontos lenne a pontos mérés.)

Oké. Nézzük, mit tud jelenleg a konkurencia a Garmin Fenix5 órával nagyjából azonos kategóriájú sportórák területén.

A Fenix5 jelenleg olyan 160e forint. (Már ha lehet kapni, mert mára már csak Fenix5 Plus van, 230e körül.) Ebben a ligában játszik a Suunto legújabb csodaórája, a Suunto 9 Baro (200e), illetve a Polar legújabb csúcskategóriájú órája, a Vantage V (160e).

Első ránézésre mindkettő nagyon jó. A Suunto bizonyos beállítások mellett képes 120 órán keresztül mérni. Ez valami elképesztő érték. A Polar nekem pedig mindig is a szívem csücske: egyszerűen látom, hogy Nej mennyire imádja az M430-as óráját, mennyire elégedett vele. A Vantage sorozat pedig gyakorlatilag a 430-as (pontosabban a V800-as) alapjaira épült új csúcsóra.

Nézzük meg mindkettőt alaposabban.

Suunto 9 Baro

Rögtön az elején a hidegzuhany. Ha a klasszikus 1 másodpercenkénti mérést használom, akkor az üzemidő 20 óra. A Fenix5 üzemideje, hasonló beállítással 25 óra. Hmm. Viszont… a Suunto tud egy bravúros trükköt. Képes GPS nélkül is pozíciót mérni. Azannya. Azt írja az internet, hogy a mindenféle szenzorokból (barométer, mozgásérzékelő) ki tudja számolni, hol vagyok, nem kell hozzá GPS. (Pontosabban induláskor nyilván kell.) Mondjuk így már érthető a durván magas üzemidő. Ha csak percenként mérek a GPS-sel, akkor sokkal tovább tart a szufla. (A tesztek szerint egyébként elég jó a pontosság. Ha nem csinálok gyors. éles kanyarokat, akkor oké.) De azért vegyük észre, ez nem mérés, ez saccolás.
Aztán jött a feketeleves.
– Az óra ugyan méri 7/24-ben az egészségügyi adatokat, de semmilyen módon nem szinkronizálja át. Sehová. Az órán meg tudom nézni, máshol nem. És az órán is csak egy ideig. Kapásból kizáró tényező, azaz stopper.
– Alváselemzés gyakorlatilag nincs. Stopper.
– A csuklón mérés nem túl pontos.
– Habár össze lehet lőni mobiltelefonnal, be is lehet állítani a mobilos értesítések megjelenítését, de az időt nem szinkronizálja. Csak. Ha időzónát váltottál, akkor kézzel kell utánahúznod az órát.
– Jelenleg két szinkronizáló alkalmazás is létezik. Egy új, mely még a fasorban sincs. Gyakorlatilag használhatatlan. Egyszer majd jó lesz. Meg van egy régi, amely _már_ nincs a fasorban. Nem túl biztató perspektíva.
– Csak Bluetooth van, ANT+ nincs. A BT pedig jelenleg még tré. (Ahány gyártó, annyi szabvány, nincs semmi átjárhatóság.)

Akit részletesebben is érdekel a dolog, itt van DC Rainmaker elemzése.

Polar Vantage V

Itt rögtön egy bonyolítás. A Vantage-ből van V jelű és M jelű is. Az utóbbi kevesebbet tud (pl. nem számol regenerálódási időt), és kisebb az üzemideje is, ellenben feleannyiba kerül. Azaz csak 80-90e forint. Nem tűnik rossz kompromisszumnak. (1 másodperces mintavétellel az M jelű mér 30 órát, a V jelű 40-et. Csak szólok, hogy a Fenix5 25 órát tud. Azaz a Polar órák nagy hátrányát, az alacsony üzemidőt mindkét óra kiküszöböli.)

A gond nem itt van. Nézzük részletesebben.

– Az m430-as hátán hat érzékelő van, a többi óránál megszokott három helyett. Ráadásul a Polar belenyúl a mérésbe is, az izzadással, elmozdulásokkal korrigál. Emiatt olyan szenzációsan jó még csuklón is az m430. Nej abszolút nem is használ övet. A Vantage esetében már nem ilyen jó a helyzet. Négy nagy és kilenc kicsi érzékelője van és pluszban még egy, nem működő. A Polar azt állítja, hogy a 13 érzékelő is bőven elég, azért nem üzemelték be a tizennegyediket.

Háát…

A valóság az, hogy a Polar rohadt sokat számol. Rohadt sokat nyúl bele a mérésekbe és rohadt sokat ír át bennük. Az, hogy ezt a GPS mérésekkel is megteszik, még valahol érthető. Aki vacakolt már ilyenekkel, láthatta, hogy a GPS mérések eléggé esetlegesek, nem árt, ha a mozgás folyamatosságából fakadóan korrigálják a mérést, kerekítik a trekket. Csak éppen a Polar trekkje túlságosan is kerek.
Ami viszont már tényleg durva, az az, hogy a pulzusmérésbe is belenyúlnak.

Oké, nem adom az ártatlan szűzlányt. Csuklón történő mérés (OHR, azaz Optical Heartbeat Rate, azaz optikai pulzusmérés) esetén muszáj belenyúlni, mert a csukló az a testrészünk, ahol a legnehezebb, majdhogynem lehetetlen optikai módon valós pulzust mérni. Elég kellemetlen, hogy úgy alakult a civilizációnk, hogy ott hordjuk az óránkat.

Szóval belenyúl a Polar is. Nem kicsit. Nagyon. Oké, ez valamennyire nem gond. Az már igen, hogy még így is borzalmasan vacak a mérés.

Mint amikor mi az egyetemi években levonultunk a mérőcsoporttal a Sport étterembe kocsmába géptan jegyzőkönyvet írni a laborgyakorlatról és addig alakítgattuk a ténylegesen mért értékeket, amíg azok az elvárt diagramokat adták ki.
Nos, a Polar ugyanezt csinálja, csak kábé tíz sör után.

– Ez sem kezel ANT+ eszközöket.
– Nincs smartphone notification. Ezt… ezt már hogyan? Helyből egy stopper.

Hjaj. Nos, azt kell tudni, hogy a Polar igencsak kutyafuttában dobta piacra a szériát és egy csomó dolog nem került bele helyből. Aztán a későbbi frissítésekben tették bele. Ilyen a Phone Notification is, mely a v3.0 verzióban jött ki idén februárban. De jelenleg már van.

– Viszont óriási piros pont, hogy mér úszás közben is pulzust. (Nem ANT+, nem Bluetooth, egyedi rádióhullámok.) Rögtön mellé egy fekete, ugyanis a H10-es mellpántja képes eltárolni úszás közben is a pulzus értékeket (mint a Garmin HRM-SWIM, vagy HRM-TRI), az óra viszont szarik rá, nem képes kiolvasni.

Összességében ennél az óránál is csak azt tudom mondani, olvasd el DC Rainmaker tesztjeit:
Polar Vantage V
Polar Vantage M

Külön felhívnám a figyelmedet az M óra összefoglalójára, ahol DCR kiemeli, hogy a Polar pozíciófogásából valójában semmi nem jött be: nem az övé lett a legpontosabb óra (sőt) és nem az övé a leghasználhatóbb (azaz profiknak leginkább bejövő) teljesítményelemzés sem. Na most nekem viszont pont ez a kettő számít. Számítana.
De még tanulságosabb a hozzászólások átnyálazása. Az írás olvasásakor nem csak nekem tűnt úgy, hogy DCR kolléga némileg elfogult. Három órát tesztelt párhuzamosan, egy Garmin órát mellpánttal, egy gagyi órát és a Vantage M órát csuklón. A mellpántos óra nyilván leverte a mezőnyt, de értelemszerűen kellett valami, ami a valóságos értéket méri. A gagyi óra annyira gagyi volt, hogy legtöbbször be sem tudta fejezni a mérést. A Polar viszont – szerintem – egészen jókat mért, legalábbis abból kiindulva, hogy a Fenix5 órám mekkora homályokat mért volna csuklón ebben a tesztben. Nem éreztem úgy, hogy a Polar megérdemelte volna ezt a kemény ledorongolást.
Nem írom le a teljes vitát, csak a lényeget. DCR azt állította, hogy a véleményét nem csak erre a pár mérésre alapozta. Két hónapig hordta az órát, rengeteg más órával is összehasonlította, igaz, nem tesztkörnyezetben. Ebből jött ki az, hogy a Polar sokszor mért hülyeséget.
A konklúzió pedig… hosszú. De nekifutok.
A csuklón történő optikai pulzusmérés majdhogynem lutri. Minden embernek másféle csuklója van. Ha a tiéd jó, akkor jó eredményeket kapsz. Ha nem jó, akkor ha meggebedsz sem lesz jó a mérés. DCR elismerte, hogy az övé kifejezetten jó. (Valamelyik óragyártó cégnél bemérték.) Nem is kell messzebb menni, neki a Fenix5 kiváló értékeket mért. Az, amelyik nálam 66%-os hibával működik. Tehát ha ehhez képest mér nála a Vantage M rosszul, akkor nálam kifejezetten katasztrofális lenne az eredmény. Nem szabad beleesnem abba a hibába, hogy nekem bőven jó lenne az a pontosság, melyet _nála_ mér a Polar csuklón. Nálam nem fog.
A vitázók többsége ugyanebbe a hibába esett bele. Volt, akinek bevált az óra, volt akinek nem. Nyilván megint az adott ember csuklója döntött.
Egy dolog viszont egyértelműen lejött az eszmecseréből: a Vantage sorozat pontossága meg sem közelíti az M430-as óra pontosságát. Nagyon sokan váltottak egyikről a másikra és a legtöbben határozottan ezt tapasztalták. Azaz a Polárnak sikerült öt évnyi munkával a hat érzékelős, nagyon jó mérésből elfogadhatatlan mérést produkálnia. Tizenhárom érzékelővel. Akárhogy is nézem, ez azért bravúros mérnöki teljesítmény.
Ja, és a kettő közül a Vantage M mér pontosabban. A Vantage V még rosszabb.

Nos, akkor végülis hogyan állunk?

A Suunto egyetlen nagy előnye a 120 óra üzemidő. Csakhogy ez relatív. Ha ugyanúgy másodpercenként mérek a GPS-szel, akkor a Fenix5 már tovább bírja öt órával. (Suunto 20 óra, Fenix5 25 óra.) Ráadásul a Fenix5 esetében is tudom csökkenteni a mérési frekvenciát, igaz ez nem tud GPS nélkül saccolni. (Habár mintha az UltraTac mód a beépített giroszkóppal valami ilyesmit csinálna. Mondjuk a tapasztalatok alapján nem túl hatékonyan.)
Viszont kell-e ekkora mérési idő?
Nálam a legnagyobb igénybevétel a Balaton körbeevezése. (Illetve összel lesz egy monstre bringatúránk, de még nem járunk ott.) Az evezés 5 nap, naponként 10 órányi mérés. Ez azt jelenti, hogy elég egyszer feltöltenem nagyjából féltávon az órát, ami kábé egy fél powerbank. Nekem meg van négy. Még ha bekalkulálom a mobiltelefont is (ugyanúgy 2,5 nap üzemidő), akkor is tisztán van két hét üzemidőm, külső áram nélkül. És akkor nem beszéltem még a Vantage szériáról, melynél a gyengébb 30 órát, az erősebb 40 órát tud mérni, másodpercenkénti frekvenciával. (Igaz, ezeknél nem lehet frekvenciát állítani.)

A másik véglet Nej Polar M430-as órája, mely olyan 5-6 órát tud mérni, azaz egy egész napos túrán neki már ebédszünetben töltenie kell powerbank-ről.

A lényeg: a Suunto előnye egyedül olyan ultramaraton sportolóknál jön elő, akik egy lendülettel többet sportolnak, mint 25/30/40 óra.

Én nem ilyen vagyok.

Aki ismeri, azt gondolom nem lepi meg: Pócza Lacinak ilyen órája van.

Azt, hogy a Vantage miért nem jó, azt már kifejtettem. Azt is, hogy a csuklóm miatt valószínűleg életem végéig mellpánt általi pulzusmérésre itéltettem. Legalábbis ha nem fejlődik valami forradalmit a technológia. (Mondjuk kitalálják, hogy az egyik vállamra tegyek egy kecskebékát, amelyik pont olyan üttemben csetteg, ahogy a szívem ver, a másik vállamra meg tegyek egy akusztikus érzékelőt, melyet pontosan belövök a kecskebéka hangjára.)

Illetve, hogy teljes legyen a kép. Vannak karra csatolható pántok (Optical HR Armband). Ezek egy egészséges kompromisszumot jelentenek. Nem érzékenyek a nedvességre (mint a mellpántok), nem kínozzák a női sportolókat (mint a mellpántok) és tökéletes pontossággal mérnek (nem úgy, mint a csuklón optikailag mérő órák).
A helyzet ugyanis egy kicsit bonyolultabb annál, mint amit eddig vázoltam. DCR Fenix5 tesztjéből kiderül, hogy a az óra futáskor gyakorlatilag tökéletes pulzust mér, kerékpározásnál viszont tragikusat. A problémát a rázkódás okozza: ekkor fals fényt kapnak az optikai érzékelők és elmennek a málnásba csemegézni. Ugyanez a probléma a kajakozással és a súlyzózással is. Azaz lehet, hogy annyira nem is katasztrófa a csuklóm, csak éppen futásnál HRM-RUN övet használok (mert igyekszem tökéletesíteni a stílusomat), minden másnál meg… a fals fények miatt az OHR szar, tehát kénytelen vagyok övet használni.
A súlyzózás, a kerékpáros edzés nem gond, felveszem a mellpántot. Ellenben kajaktúrára, bringatúrára lehet, hogy megoldás lenne egy karpánt. Mármint, ha érdekelne ennyire a dolog.

Még egy érv. Ugyan rossz pontnak vettem, hogy egyik óra sem ismeri az ANT+ protokolt, de a Bluetooth Smart akár még jó is lehet. Jelenleg az a helyzet, hogy a Fenix5 elméletileg tud ANT+-t is, meg Bluetooth Smart-ot is.

Sensors: Added Bluetooth Smart sensor support (HR, Power, Speed, Cadence, Footpod)

At present, the Fenix 5 supports the following sensor types:

Bluetooth Smart Cycling Speed-only, Cadence-only, and Speed/Cadence Combo Sensors
Bluetooth Smart Cycling Power Meters
DCR teszt

Ezen felbuzdulva rendeltem az Amazonról egy akciós Power/Cadence/Speed szenzorcsomagot (Bluetooth Smart) a bringámra. (ANT+ változatban kétszer annyiba került volna.) Habár előtte próbáltam kinyomozni, hogy működnek-e ezek az órámmal, de nem találtam semmi infót, eltekintve DCR irásától. (Ahol a fényképen konkrétan szerepel is az enyém.) Megvettem. Megjött. Azóta is ott vigyorog a csomag a polcomon. Az óra nem látja egyiket sem. Mert az egyik így okos, a másig meg úgy smart.

Nos, ebben jelenthetett volna változást bármelyik is a fenti két óra közül. Mert lehet, hogy ezek már ugyanazt a Bluetooth-t beszélik. Lehet. De nem rizikóztam meg.

Időközben kiderült, hogy az órám és az övem azért nem látták egymást, mert az övben lemerült az elem. Ez jó ideig eszembe sem jutott. Valahogy úgy gondoltam, hogy az övben lévő gombelem élettartamig jó. Nem. Ez egy HRM-RUN öv, rengeteg adatot mér, emiatt le is merül. Valószínűleg ezért is vacakolt már egy ideje. Elemcsere után kapcsolódik, mint a kisangyal.

Szóval ültem és nézegettem az órámat. Nem szeretem, sőt, utálom, de úgy néz ki, megmaradunk egymásnak. Egy akármilyen cseréből biztosan nem jövök ki jól anyagilag és az új óra sem lesz jobb.

Oké. Barátkozzunk. Elvittem futni.
Erre mért egy akkora nagy homályt, hogy szemem-szám kettéállt.

És ebben nem az a tragédia, hogy mért egy borzasztó nagy baromságot, hanem az, hogy az óra ezt a mérést valódinak fogadja el. Berakja a sorba, folyamatokat épít rá, állapotváltozásokhoz használja, edzettséget számol belőle. Egy ilyen barom mérés legalább egy hónapra elront minden más mérést.

Akkor meg minek?

Leginkább Arizona 08/08

Hazafelé
2019.03.08 – 2019.03.09; péntek-szombat

Az a bizonyos egy óra eltolódás. 8-kor el kell hagynunk a szobát, 9-kor – ami Arizonában 10.00 – Las Vegast. 5-6 óra az út, plusz két tankolás, egy Walmart, ahol ajándékokat vásárolunk. Utána kocsileadás – valahol, meg kell majd találni – illetve a zűrösnek ígérkező checkin. Ja, a checkin 18.45-kor zár, a kocsit elméletileg 19.00 után adhatjuk le, érdekes lesz.
Á, nem vagyok ideges.
Egyáltalán nem.
Legalábbis nem vagyok idegesebb, mint ezen a héten bármikor.

Kavarás a tankolásokkal. Tegnap Kingmannál igyekeztem úgy tankolni – egy kifejezetten drága kútnál – hogy elég legyen holnap ugyaneddig vissza. Egész jól számoltam, csak tíz kilométerrel lett rövidebb. Emiatt Barna meglehetősen durva manőverekre kényszerült. Pontosabban, ez idehaza durva manővernek számítana, kint teljesen megszokott. Itt ugyanis kilométerenként vannak fordulási pontok a sztrádán, azaz simán át lehet fordulni a szembejövő sávba, majd utána visszafordulni az eredeti sávba. És ekkor már teletankolt autóval menni tovább. Még akkor is, ha csak a túloldalon volt benzinkút.

Pokoli dugó Phoenixben. Ugye péntek délután. Nyolcsávos sztrádák beállva, építkezések, sztrádáról-sztrádára váltások, mindez úgy, hogy időre sietünk a repülőtérre…. mert elméletileg még időben vagyunk, de nem tudjuk, hogyan fog menni az autóleadás és a checkin.
Aztán viszonylag könnyen megtaláltuk a leadási pontot, jól ki volt táblázva. A leadás egy eszeveszett pörgés volt, annyi mindent kellett egyszerre csinálni a tömegben (nagyon sokan adták le ugyanakkor az autót, a fiúk meg pörgették a dolgokat), de váratlanul gyorsan túl is estünk rajta. Még a sörért sem szóltak.

Barna nylonszatyrában a leadás előtt félórával pukkant ki egy dobozos sör és folyt szét az első ülés előtt. Esélyünk sem volt kiszellőztetni.

Aztán shuttle a terminálra. Az egyik sarokban letáboroztunk, én pedig elmentem felderíteni. A repülőjegyhez kapott információk szerint ha van feladott csomagunk, akkor meg kell keresni a checkin kioszkot, ott megcsinálnunk a checkint, kinyomtatni a boarding pass-t és csak ezután mehetünk a csomagfeladáshoz. Ez a kioszkos dolog nem tetszett túlzottan, ugye a nyolc jegyből 5-nél megcsináltam távolról a checkint, ezeknél csak boarding pass-t kell nyomtatni… de mi van a maradék három jeggyel? Vajon a kioszkban milyen alkalmazás fut? Továbbenged az API-ból vagy sem?
Barangoltam. Aztán megtaláltam a British Airways csomagfelvevő ablakját. Remek. Hol a kioszk? Megnéztem a környéken az összeset. Egyikről sem lehetett a BA-hoz bejelentkezni. Ezt így hogy? Az egyik helyen álldogált valami segéderő a kioszkok mellett. Megkérdeztem, hol találom a BA-t?
– Óh, a BA-nak nincs kioszkja – mosolygott a hapsi – Az ablaknál csinál meg mindent a személyzet.
Hát, kösz.
Moroghattam volna, hogy akkor miért nyomtat faszságokat a jegyre a BA, de valójában örültem. Innentől ugyanis annyi az összes dolgunk, hogy az egész paksamétát odanyomjuk a humán kezébe, aztán intézzen el mindent.
Így is történt.
Előtte a folyosón még találtunk egy mérleget, leellenőriztük a csomagokat, lettek is nagy átrendezések, de végül mindenki belefért a súlyhatárokba. (Nekem volt a legkisebb, ennek ellenére a legnehezebb bőröndöm. Hja, a lítium akkumulátorok nem viccelnek.) Beszórtuk a csomagokat futószalagra, még odakint benyakaltuk a Walmartban vett söröket, aztán meglepően gyorsan átmentünk a biztonsági ellenőrzésen.

Nem tudom nem megemlíteni, hogy a négy biztonsági ellenőrzés közül messze a ferihegyi volt a legbunkóbb, a legkellemetlenebb. Nekem a cabin bag-ként használt laptop hátizsákomban volt minden, de tényleg minden technikai elem: a laptop és a kiegészítői, egy komplett szett DLSR rendszer (kamera, két objektívvel), egy MILC szett (kamera, három objektívvel) és huszonötmillió töltő, adapter, vezeték, elosztó. Budapesten az utolsó darabig kipakoltatták, mert állítólag olyan sűrűn volt pakolva, hogy a röntgenes csaj nem tudta értelmezni, mit lát. Baromi kellemes volt mezítláb, folyamatosan le-lecsúszó nadrággal fogni a bőröndöt, a laptopot, a kabátot, a cipőt, az övet, az útlevelet, a pass-t és közben ki- meg bepakolni a hátizsákot.
Ja, mindenhol máshol simán átment a zsák.

Visszafelé csak 10 óra volt az út, ráadásul este indultunk, ilyenkor alvásra van konfigurálva a kabin. Azaz vacsora után leoltják a világítást, az emberek behúzzák az ablakredőnyt és mindenki alszik. Nekem is sikerült egy jót. Maga a gép egyébként kifejezetten vacak volt, nem működött az egyik klotyi, az egérmozinak legalább a fele elérhetetlen volt, köztük az utazási információk is, de a komplett audió részleg is, tényleg nem lehetett mást csinálni, mint aludni.

Heathrow. 5 óra várakozás. Azaz kényelmes átszállás. Kifelé vettünk egy üveg Laphroaig-ot, mint utólag kiszámoltam, meglehetősen drágán. Visszafelé viszont tényleg láttunk egy brutálisan jó vételt: 1 liter Talisker 32 fontért. (Ez 11700 forint. Ennyiért itthon a 7 deciset kapjuk meg.) Próbáltunk is venni Barnával, ő az egyik boltban, én a másikban, de nem sikerült. Ilyenkor bezzeg Anglia Európának számít, oda meg nem adnak whiskyt a duty free-ben. Brexit.

Aztán felszálltunk a budapesti gépre és hamarosan a város felett is voltunk. Elég durva turbulenciában. Remek. Miután Amerikában szinte végig szélviharban éltünk, itthon mi fogad? Egy durva szélvihar.

A taxisnak még feladtuk a leckét a sok bőrönddel, de megoldotta. Aztán otthon. Végre. Ekkor már egy hete vártam ezt a pillanatot. Annyi, de annyi helyen el lehetett volna bukni ezt az utazást. De végül minden megoldódott. Valahogy. Elkezdhettem lazítani.

Pontosabban elkezdhettem volna. Barna elkérte vasárnapra az autót. Azzal is ment haza. Aztán telefonált, még éjszaka, hogy kipurcant a váltó. Rükvercet, egyest, kettest nem veszi be, üresben hátrafelé megy, hármasban, négyesben és ötösben meg lefullad. Azaz szervezhetem meg, hogyan visszük el a szervízbe, aztán meg a javítás. Mintha annyira ráérnék a héten.

Rögtön utána – kedden – elkapott egy nagyon durva takonykór, abból a fajtából, amikor az ember már csak kulturáltan meghalni szeretne, minden más lényegtelen. Jövő héten meg oktatok.

Hát.. fasza. De az amerikai utazáson túl vagyunk. És remélhetőleg a többieknek nagy élmény volt.

Zárásképpen egy Las Vegas-i emlék. A nyeremény. Meg egy shotgun öngyújtó.

Leginkább Arizona 07/08

Las Vegas
2019.03.07; csütörtök

Nej és Barna megint elmentek futni. A fene sem érti. Az itéleridő csak egy picivel szelídebb. Egészségügyi okokból kimentem a kávémmal szivarozni. Ez volt az első szivarom (szivarkám), ami nem a kanyon alján, illetve Phoenixben volt. Kaptam a nyakamba jéggolyókkal megpakolt jeges, esős havazást. Épp ideje elmennünk, az időjárás-előrejelzés szerint ennél már csak rosszabb lesz (hogyan?…), este jön egy újabb nagy havazás, pénteken pedig leesik vagy öt centi hó. Ebben a hidegben és szélben tuti meg is marad.

Aztán Dóra kapott egy sms-t, hogy megérkezett az utolsó havi fizetése a kártyájára. Azaz tudja fizetni a szállást és a tankolásokat is. Újabb váratlan lovassági roham.

Igen, mert megegyeztünk, hogy neki is, meg nekem is az lesz a legjobb, ha ő kifizeti az itteni kártyájáról a szállást és a tankolásokat, én pedig otthon, középárfolyamon számolva átutalom neki forintban az itthoni bankszámlájára. Hiszen neki most fél évig forintban kell majd a pénz, nem dollárban.

Az persze más kérdés, hogy ezzel teljesen feleslegessé vált a hősies rohamom a limit levételére. De ezt már megszoktam.

Igen. Ha ugyanis úgy állsz a bonyolult dolgokhoz, hogy van A, meg B, meg C, esetleg D terved is, akkor nem ritkán futsz abba bele, hogy egyes alternatív terveid kifejezetten frusztráló módon dőlnek halomba, magukkal rántva egy csomó erőfeszítést.

Reggel megettünk mindent, legalábbis igyekeztünk, de végül maradt a takarítónak is. Konkrétan a kaja mellé egy bakancs, két sátorlap, egy kabát és két polifoam. Meg egy kisebb szülinapi partyra elegendő műanyag tányér, evőeszköz és mindenféle poharak.

A hátizsákomról kiderült, hogy nem kiszakadt az alja, hanem volt egy zippzár ott, ahol nem is tudtam róla. Na, az nyílt ki. Így menekült meg a zsák. Azaz nem hagytuk ott, hanem – egy érzelgős összebújás után – becsomagoltam a bőröndömbe. Apám, ha ez a hátizsák mesélni tudna… na meg a régi túrabakancsom… lehet, hogy egyszer megírom az ő szempontjaikból is a sztorikat. Ja, és még megvan a 40 éves csővázas is.

De a végén befértünk a kocsiba. Értem ez alatt azt, hogy végre nem kellett a csajokra reklámszatyrokat pakolni a hátsó ülésen.
Időben indulás. 500 kilométer, benne a 66-os út, a Hoover Dam és végül Las Vegas. Ha időben érkezünk, akkor megnézzük a déli outletet is.

Még éppencsak elhagytuk a Grand Canyon Village-t, amikor vége lett a fekete felhőnek. Pár kilométer múlva kisütött a nap, rólunk pedig nem csak a kabát rohadt le, hanem a pulóver is. Elképesztő. Hogy itt van egy kábé 8 kilométer átmérőjű fekete felhő és már napok óta itt van és pont GCV fölött és szakad belőle a jég, a havas eső és még az orkánszerű szél sem viszi el. Pár kilométerrel arrébb már az ebben az időben megszokott kellemesen meleg tavaszi időjárás uralkodik. Csillagkapu, mondom, csillagkapu.

Route 66. Most nem böktem el.

Idézek a tíz évvel ezelőtti magamtól.

Ügyesen el is haladtunk a 66-os út… mellett. Bakker. Én figyelmetlen voltam, Attila későn vette észre – így amikor rádöbbentünk, már túlhaladtunk a sztrádán az egyetlen megmaradt nyomvonal mellett.

Hogy legyen némi értelmes infó is az írásban. Mitől is olyan legendás ez a Route 66? Mitől fonódott össze a neve a blues-zal, a nélkülözéssel, a reménytelenséggel?
Amennyire tudom, az egész a nagy gazdasági válsággal kezdődött. A keleti parton sorban mentek csődbe vállalatok, pénzintézetek, dőltek be részvények, lettek családok egyik pillanatról a másikra földönfutók. A jobb élet reményében valóságos népvándorlás indult meg a nyugati part felé. Hol? Hát azon az úton, mely keresztülszelte a kontinest: a 66-os úton.
Ma már az eredeti út nem nagyon van meg, helyette a 40-es autósztráda viszi a forgalmat, egy másik nyomvonalon. Nekünk olyan szerencsénk volt, hogy kis kerülővel végig tudtunk volna menni egy 100 kilométeres darabon az eredeti úton, Seligman és Kingman között – de ezt a lehetőséget csesztük el.

Nos, a helyzet az, hogy így, miután láttam is a nevezetes utat, már nincs is akkora lelkiismeretfurdalásom, mint tíz évvel ezelőtt volt. Oké, ez a nagy, a híres Route 66 egy darabja. Aztán ennyi. Rögtön az első faluban – Seligman – még volt élet, voltak érdekes installációk, de itt nem álltunk meg, gondoltuk, majd később. Aztán később, 150 kilométeren keresztül, már csak kicsi, elhagyott épületek voltak. Mi meg enni akartunk, fényképezni akartunk. Végül annyi lett, hogy Dóra azért vezetgetett vagy 30 kilométert… és ennyi.

Jogsija ugyan nincs, de hol gyakoroljon egy magyar leány, ha nem az R66-on? Aztán egy nyolcvannal előzés után bepróbálkozott egy rénszarvas-teszttel, de szerencsére képes vagyok gyorsan hangosat ordítani.

Egy helyen álltunk meg, pontosabban lassítottunk le, egy fénykép erejéig. Aztán már Kingmanban is voltunk.

Kajáltunk valami junkot (nem lehet minden nap mexikói habzsidőzsi), és mentünk is tovább.

A Hoover Dam némileg átalakult, a forgalom immár a hídon megy, ha meg akarjuk tapogatni az erőművet, elég sokat kell tekeregnünk. Tekeregtünk. (Itt, a parkolóban hallottunk egyedül magyar szavakat egy motoros bandától.)

Jó időt mentünk, így belefért az outlet. Különösen annak függvényében, hogy a fene sem gondolt arra, hogy a városban egy órával el van csúszva az idő. Azaz péntek reggel legkésőbb 10-kor el kell hagynunk a várost, ha biztosan el akarjuk érni a repülőgépet, az outlet meg 9-kor nyit, szóval egy óránk lett volna csak. Na, ezt az egy órát vitte el az időkülönbség. A 9 órás nyitás Nevadában 10 órás nyitást jelent Arizonában, azaz konkrétan nulla percünk maradt volna pénteken vásárolni. A családból viszont mindenki rágerjedt erre az outletre, napokon keresztül böngészték a neten a választékot, válogattak. Aztán az lett a vége, hogy én vettem a legtöbb cuccot, betévedtem egy Perry Ellis üzletbe és kiegészítettem 5-5-re a rövid- és hosszúujjú ingjeim számát. (Ugye ennyi egy hét.) Aztán úgy vonszoltak ki, mert egyre jobban kezdett egyre több dolog megtetszeni. (Megjegyzem, nem adtam fel. A webshopból szállítanak Magyarországra is. A méreteket pedig már kint leteszteltem.)

Na meg annak is van bizonyos varázsa, hogy az ember az M jelű polcról, M jelű fogasokról válogat. Édes istenem… egy évvel ezelőtt még az XXL polc játszott.

Igen, tudom, van benne egy kis csalás. Amerikában egy mérettel minden nagyobb. Azaz az itteni M méret az Európában L. Erre akkor döbbentem rá, amikor jó tíz évvel ezelőtt rendeltem két darab remek Adidas pólót a Microsoft Company Store-ból(*) XXL méretben. A pólók a mai napig tökéletesek, mérettartóak, semmi varráshiba, semmi anyaghiba, a mai napig használom ezeket. Hálóingként.

(*) MVP-ként minden megválasztáskor kaptunk 150 fabatkát, melyet kizárólag az MS Company Store-ban tudtunk levásárolni. Én szinte mindig ruhát vettem belőle. Meglepő, de az MS elképesztően jó sportruházatokat forgalmazott: vettem kerékpárosmezt, futó felsőt, szélálló polárt és még egy csomó egyéb cuccot. Sportruházatban sosem foglalkoztam azzal, milyen céglogó is van rányomtatva.

Hotel Paris. Las Vegasról tudni kell, hogy ha az ember flancolni akar, itt teheti meg a legolcsóbban. A helyi üzleti modell ugyanis az, hogy fillérekért adják a szállodai szobákat, mert bíznak abban, hogy rengeteg pénzt fogsz költeni a szálloda kaszinójában. És ez általában így is van. Mi egy négycsillagos szállodában aludtunk, bent a Strip-en. 70e volt egy éjszaka 4 főre. Gyönyörű kilátás. A hátsónkat is kinyalták. Elképesztő környezet, finoman kidolgozott hangulat, a legapróbb részletekben is.
A városszéli motelben 40e lett volna.
Naná, hülyének is megéri. Tényleg. Gondolj bele, mekkora élmény, amikor varázslóként félfordulat után meglengeted a karodat és a gyerekeid egyből luxus környezetben találják magukat és csak annyit tudnak mondani, hogy huh…
Nekem egyedül a parkolás nem tetszett. A városszéli motelben ugyanis odaparkolok a bejárati ajtónkhoz. Ingyen. A szállodában meg valet parking van, jó drágán. És fogalmam sincs, hová teszik az autót, mi pedig abból élünk. Ráadásul péntek reggel szét kell pakolnunk mindent, majd újból össze, immár a repüléshez. Ez nyilván sokkal, sokkal könnyebb lett volna egy motelben.
Aztán több órás nyomozás után megtaláltam, hol van a szállodához tartozó self-parking kapu (street view-val leellenőrizve), így már egy kicsivel jobb.

Miután az outletben televásároltuk magunkat (legfőképpen én), becéloztuk a szállodát. A legordasabb dugóban. Rohadt sok autó. 7-8 sávos utak, időnként mozdulatlanra beállva. A GPS ugye előszeretettel ilyenekre visz, offline működésnél meg nincsenek forgalmi adatok. Némileg izgulva, némileg izgatottan, de végigautóztunk a Strip-en – napfénytető hátratolva, hogy legalább ennyi cabrió érzés legyen – a diadalív mellett meglett a bejárat, a parkolás a parkolóházban szerencsére pontosan ugyanolyan, mint nálunk. A cuccokat már reggel úgy pakoltuk, hogy a nagybőröndök a kocsiban maradnak. Lift, hosszú séta, recepció… ment minden. Jó papírjaink voltak. (Mondtam már, hogy egy komplett irodát vittem magammal?)
Wifi beüzemelése. Itt volt némi zavar, ugyanis Nej és Barna már a lobbyból bejelentkeztek, nekem meg nem ment a szobából és rendesen kivertem a balhét, hogy elvitték a két account-ot, de aztán rendeződött a helyzet. Úgy értem, hogy technológiailag. Mert elég hosszú ideig volt morc mindenki mindenkivel.

Hogy értsd. Tíz évvel ezelőtt az történt, hogy a motelben kaptunk egy internethozzáférést. Attila pedig egyből belépett, így a hozzáférést hozzá regisztrálták be. Csakhogy innen, Vegas-ból kellett volna checkinelnünk a következő repülőjáratra és Attila iphone-járól egyszerűen nem működött a folyamat. Nekem volt laptopom, de nem volt wifim, mivel Attila lefogta.

Ezt akartam most elkerülni, de úgy nézett ki, hogy megint nem sikerült. Aztán mire tisztáztuk a dolgokat, eléggé paprikássá vált a hangulat. A kölykök inkább el is húztak csavarogni, mi pedig maradtunk.

Nos, miután összejött laptopon az internetkapcsolat, kiderült, hogy már csak egy óra van az online checkinig. (Az a bizonyos egy óra eltolódás.) A kölykök belevetették magukat az éjszakába, mi pedig lementünk Nejjel kaszinózni. Egy óra alatt elcsesztünk 7 dollárt játékgépre és 40-et sörre. Az utóbbinak legalább értelme is volt. (Azért emlékbe elhoztam egy 0.03 dolláros nyereményszelvényt.)

Furcsák ezek az árak. Még Dórát is meglepték. Ő egy 5+ csillagos resortban dolgozott egy Florida melletti szigeten, meg volt róla győződve, hogy az áraik közel a legdrágábbak az országban. Aztán nem. Már a Grand Canyon alján mért sör is drágább volt annál, itt pedig – az elvileg 4 csillagos – szállodában korsónként 20 dollárt kértek. Ne számold át, csak felcseszed az agyad. (Jelzem, csavargás közben vásároltunk utcai kioszkból is sört. Ugyanilyen drága volt. Akadt valami bolt a szállodán belül, az is. Egyedül egy városbéli boltban találtunk normális árakat. Mondjuk ott pótoltunk is.)

Aztán odafent (22. emelet, közvetlenül az Eiffel torony imitációja mellett, csak szólok) online checkin. Kicsit jobban megnehezítve, mint otthon, ugyanis most már itt van Dóra is. Külön foglaláson. Ő a BA-val megy, mi a Finnair-rel. Ugyanazon a gépen. (Ja, és az ő jegye kétszer annyiba került, mint a miénk.) Nos, a nyitás után fél órával már alig volt szabad hely. Négy jegy egymás mellett csak egy helyen. Gyorsan lefoglaltam hármat a mi jegyünkre, kiléptem, visszaléptem Dóra adataival… és közben valaki már elfoglalta a negyedik helyet. Gyorsan foglaltam egy másikat is mellettünk. Mire leokéztam, elfoglalták. Pánikszerúen böktem rá az utolsó szabad ülésre valahol a közelünkben… és sikerült lefoglalnom. Nem a legjobb hely, sőt, a seatguru szerint az egyik legvacakabb, de legalább egymáshoz közel ülünk.
Mondanom sem kell, az ESTA miatt Londonból nem tudtam becsekkolni. Dórát igen, mert neki rendes vízuma van. Így viszont tutira nem fogunk egymás mellett ülni.
Hát, félsiker. Lesznek izgalmas perceink pénteken a phoenix-i repülőtéren.

De most még csak csütörtök este van. Irány a város. Ahogy Dóra fogalmazott, azt élvezi benne, hogy szürreális. (Ő – hozzám hasonlóan – már volt itt korábban is.) Itt, a sivatag közepén nem lenne szabad itt lennie egy ennyire nyüzsgő városnak, ennyi látványossággal, ennyi kerge emberrel. Mégis itt van. Lementünk. Tolongtunk. Be-benéztünk más szállodákba. Azaz más kaszinókba. Megnéztünk néhány zongorapárbajt. (Úgy látszik, most ez lett az egyik divatszám.) Volt koncert. A zenekar csak feldolgozásokat játszott.

Mint amilyen az egész város: minden produkciója valójában egy táj, egy kultúra meglehetősen béna, mondhatni marketingcentrikus feldolgozása. Az amcsiknak nyilván bejön, nekünk, akik ezekből a kultúrákból jövünk, olyan szájhúzogatós. Ami számunkra újdonság, az az, hogy hogyan illesztik bele a helyiek ezeket az ábrándokat az amerikai álomba, hogyan amerikanizálják az európai gyökereket.

Aztán fél egy körül hazasétáltunk. Csavarogtunk volna még, de a pénteki nap nagyon erős lesz.

Reggel két darab, fél méter magas pohár meredezett a kölykök ágya előtt. Ők még csavarogtak.

Leginkább Arizona 06/08

Page és környéke
2019.03.06; szerda

Azért milyen már, hogy a Grand Canyon tetején hajnali négykor felkelek, hogy bepötyögjek a mobilba egy mini novellát. Érted? Amikor ezeregy dologgal van leterhelve az agyam. Ezeregy szervezési problémával. Igazából aludnom kellene, erre felkelek hajnali négykor, és a sötétben elkezdek vadul gépelni a mobiltelefonba. Mert van, amit csak ekkor lehet. Az ihlet egy rohadt kurva. Vagy kielégíted azonnal, vagy úgy otthagy, hogy nem is emlékszel rá.

Az időjárás-előrejelzés tökéletes. Pontosan olyan szar az idő, ahogy jósolták. Nej és Barna megint elmentek futni. Mert mégiscsak a Grand Canyon. Én a kutyámat sem vertem volna ki ilyen időben a házból.

Szlalom az időjárással. 4 nap Grand Canyon Village ebből 3 nap elviselhetetlenül vacak (orkánszerű szél, hideg, havas eső) és a negyedik nap is csak annyiban különbözött, hogy elviselhetően volt vacak. Ehhez képest két nap a kanyonban voltunk, ahol ahogy kerültünk egyre lejjebb, úgy lett egyre jobb az időjárás, lent pedig este/reggel csipős hideg fogadott ugyan, de minden más rendben volt. (Nem, ez nem rendszerszintű, odalent is láttunk havat, sártengert és nagy tócsákat is, szóval ami fentről esik, az megtalálja a kanyon alját is.) Aztán elmentünk a Monument Valley-be, egy másik nap Page-be, mindkét helyen kellemes, tavaszias idő. Szerdára Las Vegasban csípős hideget, szakadó esőt jósolt a levelibéka. Vegasban! Viszont csütörtökre, amikor megyünk, visszaáll a rend, száraz meleg idő lesz.
Szóval szokatlanul vacak, zord idő egész héten (sivatagi környezetben!), mi viszont csak kicseleztük valahogy. Úgyhogy alapvetően nem rossz.

Page.
Cigánykodás.

Nálam ez a kettő összeforrt.

Kezdjük ott, hogy Page ugyanolyan navajó porfészek, mint Kayenta. Egy 1957-es alapítású település, mely egyáltalán nem néz ki településnek. Viszont van egy vízierőműje, egy szénerőműje, egy kanyonja (Glenn Canyon), egy remekbeszabott folyókanyarulata (Horseshoe Bend)… és a legizgalmasabb látnivalója, az Antilope Canyon.

Az egész nagyon navajó. És nagyon cigánykodós. Fura, mert a Monument Valley is navajó terület, de ott megvettük a méltányolható árú belépőt (egy kocsi, négy felnőtt 20$) és utána oda császkálgathattunk, ahová akartunk. Itt viszont… nagyon nem.

Az Antilope Canyon például fejenként 50$. Nem kevés. Ráadásul kettéválasztották középen a kanyont, a testvérpár alapított rá két céget, azaz ha a teljeset akarod látni, akkor az 100$. Már a weboldaluk is tele van mindenféle idióta tiltással, de az agyam a helyszíni táblák láttán dobta le a szíjat.

A weben például csak azt írták, hogy nincs gopro, nincs állvány. A helyi tábla szerint már nincs videó sem. Tilos mindennemű táska, azaz ha több objektívet vinnél magaddal, nagyzsebes nadrágot vegyél fel. Tilos a gimbal. Tilos a lépcsőn fényképezni. Tilos a szelfibot. Tilos a monopod, tilos az állvány. Tilos a szoknya. A sapkát nagy kegyesen megengedik. A második táblán meg azt írják, hogy aki ezeket megsérti, azt azonnal kivezetik.

És még nincs vége. Korábban érkeztünk egy órával, gondoltuk, megnézzük addig a Horseshoe Bend-et. 5 kilométerre van a kanyontól, simán belefér. Végülis csak egy kilátási pont.
Aha.
A parkoló koordinátáját elmentettem. Fontos infó, mert nagyon sok a látogató, kevés a parkolóhely, máshol meg nem lehet megállni. Szezonon kívül, hétköznap délben mentünk, bíztam benne, hogy sikerül.
Nos, nem. Ahogy közeledtünk, táblák jelezték, hogy a parkolót lezárták. Egy pár kilométerrel arrébb lévő parkolóban tehetjük le a kocsit, onnan viszont shuttle. Fejenként 5 dollárért. Azaz belépőt nem lehet szedni a kilátási pontért, de a ravasz navajók összehozták, hogy megfejjék a turistákat. A busz negyedóránként jár, nyilván visszafelé is, időben így már nem fértünk bele. Bementük a shuttle melletti parkolóba, hogy majd a kijáratnál kijőve fordulunk vissza, de valami köcsög fasz integetett, hogy azonnal tolassunk vissza. Mutogattuk neki, hogy közel távol nincs semmi mozgás és csak megfordulni akarunk, de nem hagyta magát. Ipszilonozgatással meg kellett fordulnunk és kimenni a bejáraton. Nem tudom miért, de ez a vaskalapos paraszt annyira, de annyira felnyomta bennem az ideget, hogy innentől csak cinikus megjegyzésekre voltam képes, mely egy idő után Nejnél verte ki a biztosítékot. Hangulatos túra volt.

Ja, és akkor még néhány apróság:
– Az Antilope Canyon büféjében egy eszpresszó kávé 4 dollár. Az eddigi legdurvább ár Amerikában.
– Ha bankkártyát akarsz használni akárhol is a telepen, akkor 1$ tranzakziós díjat számolnak fel. Amerikában!

Habár ide pont nem illeszkedik, de a tiltásokkal kapcsolatban jutott eszembe. A drónt felejtsd el. Pár hónapja tipródok azon, hogy vásároljak-e vagy sem, most éppen úgy állok, hogy őszig adtam haladékot magamnak a döntéshez. De ez az amerikai út nagyon erős rúgás volt a ‘NEM’ irányába. Ugyanis mindenhol, ahol kedvem lett volna elővenni a drónt, már messziről ki volt rakva a ‘drónozni tilos’ tábla. Persze, ahol nem volt tábla, ott lehetett volna, csak ott nem volt semmi, amiért érdemes lett volna.

Szerencsére a Canyon hozta magát. Az ugyanis, függetlenül attól, hogy navajók tehénkedtek rá, vagy sem, csodálatos volt. Bár hozzáteszem, egy apró csalódás rögtön volt. Az összes fényképen úgy néz ki a kanyon, hogy mélynarancssárgától mályvaliláig mindenféle fényes sziklák alkotják a falakat. Nos, itt azért van egy kis optikai illúzió. Sziklákról szó sincs, az egész homokkó, azaz tufa. Csak a fény, ahogy ráesik, attól tűnik sziklának az egész.
De ettől persze még gyönyörű.

Mentem, szorosan rátapadva a guide-ra és persze vastagon leszartam, hogy nem lehet videózni. Nem mondom, hogy tökéletes volt a kameramozgás, de remélhetőleg össze lehet majd vágni belőle valamit.
A pacák egyébként rendesen panaszkodott az extrém időjárásra. Egyetértettem vele. Ahogy mászkáltunk a kanyon alján, a felettünk tomboló szélvihar szívlapáttal szórta nyakunkba a homokot.

Ja és ha valaki Windows-osnak ismerős a táj, nem véletlen. A vezetőnk konkrétan megmutatta, hogy melyik sziklánál, milyen pozícióból fényképezte a Microsoft a háttérképet.

A kanyon után megbeszéltük, mi legyen ezzel a Lópatkó Kanyarral. Végül arra jutottunk, hogy kapják be. Időnk sincs rá és a begyünk sem veszi be, hogy egy ingyenes kilátásért pénzt fizessünk, kilátást egyébként is kapunk ezerrel a Grand Canyonnál, arról nem is beszélve, hogy a Colorado iszapos. A látvány meg tuti nem lesz olyan, mint a fenti képen, hiszen azt a levegőből lőtték.

[Utólagos megjegyzés]
Itthon azt találtam, hogy 2019-ben nekiálltak rendezni az áldatlan helyzetet a Horseshoe Bend melletti parkolással kapcsolatban. Kibővítik a parkolót, meg biztonságosra építik ki a kilátót. Persze ez már durván fizetős parkoló lesz.
Mindenesetre valószínűleg emiatt az építkezés miatt volt zárva a parkoló és lehetett csak shuttle busszal megközelíteni.

Összefoglalásként. A kanyon csak 400 méter. Ránézésre durván sok érte az 50 dodó fejenként, de hidd el, megéri. Tényleg olyan gyönyörű, mint ahogy a fényképeken is látszik. Csak éppen ez a köréépült lehúzós biznisz keseríti meg az ember szájízét.

Aztán elszaladtunk a Glenn Dam-hoz, azaz a Glenn vízierőműhöz. Egy kis bemelegítés a Hoover Dam-hez.

Visszafelé beléptünk egy mexikói étterembe… és uramatyám, nem bántuk meg. Megint Dóra volt a guide (ugye 1 év Kanári-szigetek, 1 év Amerika, mind spanyolul, mind angolul perfekt) és hát olyan dolgokat ettünk, olyan mennyiségben, hogy kettéállt a fülünk. Ezek a kaják még amerikai dimenziókban is az overkill kategóráiába estek.

Aztán elindultunk haza. Nem kicsit volt mulatságos – na, jó keserűen fanyar – hogy már 100 kilométerről láttuk, hol van Grand Canyon Village.

Igen, ott az alatt a rohadék fekete felhő alatt.
A jelenség egyébként tényleg érthetetlen. Orkánszerű szél fúj egész nap. A fekete felhő viszont csak a Village felett van és nem mozdul egy centit sem. A szél dacára sem. Mi lehet ott a magasban? Csillagkapu?

Habár meglehetősen fáradtak voltunk este – a welcome whisky után meg különösen – de muszájpakolás. Holnap reggel elmegyünk és nagyon sok dolgot hagyunk itt. Na jó, nem mindent, a söröket, borokat nyilván megisszuk. A whiskyt nem, az már múlt idő.

Nem találok dolgokat. Aztán egyszer csak meglesznek. Gondolom azért, hogy állandóan kellő szinten legyen az adrenalinom. Mert minden nyomorult fecnit meg kell őrizni. Mert egyébként irgumburgum. Annyi papírral jöttem, amennyi egy közepes irodának sincs. Repülőjegyek, itinerek, repülési társaságok utazási feltételei, szállások papírjai, autóbérlés papírok, négy biztosítási kötvény, immigration dokumentumok, backcountry permit, előreváltott jegyek, segédpapírok, menetrendek, térképkoordináták, nyitvatartások… eh.

Ja, és megint nem tudtunk a szállás mellett leparkolni. Sőt. A végén már annak is örültünk – és ahhoz is nagy szerencse kellett – hogy _egyáltalán_ le tudjunk parkolni. Jó egy kilométerre a szállástól. Egyszerűen nincs annyi parkolóhely, ahány szállás. Mondjuk ehhez képest bőkezűen bánnak a térrel: maguk a parkolóhelyek európai szemmel nagyok és sok a különböző okból nem parkolható terület.

Antilope Canyon:

Leginkább Arizona 05/08

Monument Valley
2019.03.05; kedd

Nej és Barna reggel kimentek a peremre futni. Hmm. Ezek szerint tegnap nem kaptak elég terhelést. Felírtam magamnak.

Vittünk az útra sört. Dafke. Mert nem csak hogy utálom a hülye szabályokat, de szeretem át is hágni ezeket. Hogy majd megisszuk a rezervátumban. Vagy a Monument Valley-ban. Minél tilosabb, annál jobb. De aztán lehiggadtam. Hiszen ennek a szabálynak történelme van. Végül csak annyira rúgtunk ki a hámból, hogy a Navajo rezervátumon kívül, utasként ittunk egy sört Nejjel. Igen, ez is tilos. Lányom szerint Amerikában az utasfülkében egyáltalán nem lehet alkohol, még utasnál sem. Legalábbis Georgiában, ahol dolgozott, ez volt.

Dóra egyik tanárja.
– Maga az, aki most Grúziában dolgozik?
– Ja.

Jó hosszú autóút a Monument Valley-ba. Közben megint tankolás Cameronban. Számoljunk már új fogyasztást.
Bakker.
Az egy dolog, hogy rájöttünk arra, hogy összekevertük a mérföldet a kilométerrel. Ráadásul Barna valahol el is bökte, igaz, fejben számolt, az meg most úgyis meg van kavarodva. Mindenesetre a lényeg az, hogy az újabb fogyasztás 6,77 liter/100 km értékre jött ki. Ami huhuhuhú… Ember. 2,5 literes motor. Automata váltó. SUV karosszéria. Full leterhelés. Oké, ECO mód, de akkor is. Ilyet egy benzines autó nem tud. Vagy miafene, én vagyok lemaradva. Európában eleve nem is létezik 2,5 literes benzinmotorral ez a gép. De hibridként meg 5 liter körül van a fogyasztása. Help! Mi van itt? Létezik, hogy 2,5 literes benzines motor, automata váltóval, SUV karosszériával 7 liter körül fogyaszt? Vagy létezik, hogy egy hibridnek semmilyen módon nem kinéző autó mégis hibrid és ennyivel túlfogyaszt?
Tényleg nem értem. Jelenleg arra szavazok, hogy az amcsiknak csak azért is adtak el 2,5 literes, nem hibrid autókat, ezek viszont ECO módban ilyen elképesztő fogyasztásokat tudnak produkálni.
De minden infóra nyitott vagyok, ha hozzá tudsz szólni, welcome. Tényleg érdekel a téma.
Mindenesetre hurrá. Akkor toljuk. Ember! 2,5 literes motor. 200 lóerő. 7 liter körüli fogyasztás. Brutálisan olcsó benzin. Mire várunk még? Padlógáz.

Régóta agyalok, hogy mi legyen a mostani autó utódja. Pár éven belül döntenem kell. Ez a RAV4 XL 2,5 hibrid/nem hibrid most nagyon odatette magát. Komolyan. Az árát kellene megvárnom, hogy beessen, mert ez a 10 misi most éppen még elég sok.

Oké, autózunk. Nem is keveset: odafelé 300 km, vissza is ugyanannyi. Ülünk. Pihenünk. Nagyon jól esik ez a Grand Canyon túra után. De. Az autóban ülni még csak-csak. Viszont kiszállni. Gyalogolni. Lépcsőn lemenni. Na, ez most halálos. A Grand Canyon nem hagyja könnyen elfelejteni magát.

Megérkeztünk. Szerencsére a protokoll megvan. Nem ugrunk neki ész nélkül. Kiültünk a View presszó teraszára egy-egy kávéval… és csak élveztük a látványt. Egyszerűen rá kell hangolódni. Ha csak úgy nekiugrasz, akkor az marad meg, hogy igen, volt ott néhány szikla.

Le kell ülni. Át kell tekinteni a sziklákat. Mint sakkfigurákat a táblán. Megnézni a térképet. Elnézni a távolba. Hogy igen, ott lesz a Három Nővér, de most pont nem látjuk, mert az Elefánt eltakarja.
És csak miután ráhangolódtál, utána üljél be a kocsiba és keresd meg azt a földutat, amelyik betekereg a sziklák közé. De ezt feltétlenül keresd meg, mert az adja az élményt.

Vegyük a Grand Canyont. Messziről olyan izé… nagy is, meg látványos is, de valójában az egész összefolyik. Tényleg. Mintát látsz, nem részleteket. Bele kell menned, szikla szinten kell végigtaperolnod, hogy valóságos legyen, hogy átérezd a méreteit. Így lesz belőle nagy élmény.
A Monument Valley ugyanezt tudja. Messziről csak nagy kövek egy sivatagban. Tulajdonképpen közelről is. Be kell menni közéjük, körbeautózni, körbejárni, ki-kiszállni, megfogni, megszagolni a nagy sziklákat ahhoz, hogy átérezzük, mekkorák is valójában. Hogy minden sziklakombinációnak megérezd az egyéniségét. Ugyanis van nekik.
Így lesz nagy élmény ebből is.

Van ez a morbid vicc.
Milyen mondatot rögzített utolsónak a Challenger fekete doboza?
– Hagyjuk a nőt is vezetni.
Mi most hagytuk. Dóra elkérte a volánt egy kicsit a Grand Canyon mellett – paráztam, mint az állat – aztán elkérte a Monument Valley-ban is. Bár itt sem voltam nyugodt, de megkapta. Szeretem, ha valaki bevállalós és bátran nekiugrik az ismeretlennek. Mondjuk jobban örültem volna, ha itthon próbálkozik a saját autónkkal. Azért Amerikában, bérelt autóval elképzelhetetlen balhék lehetnek akár csak egy karcolásért is… de ha most volt kedve, akkor most kell engedni. Mindenesetre becsatoltam magamat. A hátsó ülésen.

View Restaurant, ajándékbolt. Stetson kalapok. 120 dodóért. Meginogtam. Azért… csak Stetson. Gyerekkorban mekkora név volt már ez! Nekem pont emiatt a gyerekkori élmény miatt van Stetson szemüvegtokom. Felpróbáltam egy kalapot. Durván jól állt. Még jobban meginogtam. Aztán eszembe jutott, hogy hol fogok én Magyarországon akármikor is western kalapban megjelenni? Nagyjából sehol. Egyszerűen az itthoni környezetben nevetséges, nem értelmezhető.
Visszatettem a polcra.

A neten már idejekorán megkerestük, hol találunk normálisnak kinéző kajáldát. (Nyilván csak tippelgettünk.) Nos, első blindre az Amigos étterem Kayentában jónak tűnt.

Hogy értsd. Kayenta nem város, de még csak nem is település. Egy porfészek, Egy annyira laza szerkezetű város, hogy nem is állt össze várossá. Tulajdonképpen navajo telepek összessége. Egy kisebb telep – egy család. Gyakorlatilag egy szellős indián falu, ahol az egyes családok sátor helyett lakókocsikban élnek, lovak helyett pedig autók vannak csak úgy ledobva a sivatag buckái közé. Persze, európai szemmel otthonosabban nézhetne ki, ha lennének benne utcák, meg fák, meg háztömbök… de semmi ilyesmi nincs. Van benzinkút és annak a környékén vannak junk food éttermek. Az Amigos egy volt ezek közül.

Ettől függetlenül, ha arra jársz, ne hagyd ki. Tipikusan az a hely, ahol a helyiek esznek. Csak és kizárólag indiánok voltak. Sokan. A kaja pedig kifejezetten finom volt. Az a fajta mexikói kaja, amelyről biztosan tudod, hogy nem csak akkor fog szórakoztatni, amikor megeszed.

Utána pedig vissza a Grand Canyon Village-be. Összeszorult lélekkel. Mert már messziről, konkrétan Cameronból látszott, hogy a pokoli időjárás nem mozdult el a Village felől.

Szakadó havas/jeges eső, viharos szél. Így érkeztünk meg. Parkolóhely nem volt, ledobtuk a kocsit valahol a rák farkán. Le van ejtve. Mindjárt a szálláson leszünk, sörök, borok, whiskyk, a szar idő meg odakint marad.

Kivéve nálam. Én ugyanis a fejembe vettem, hogy ma este leveszem azt a rohadék limitet a bankkártyámról, kerül, amibe kerül.

Háát…

Amikor csak azért sikerül megoldanod valamit, mert valaki elcseszte a dolgát.
Úgy kezdtem, hogy felmentem az El Tovar szállodába. Ugyanaz a cég, mint a mi lodge-unk, ugyanaz a wifi is. Remélhetőleg a lobbyban működik.
Nem működött. De valami egészen bizarr módon nem. Amíg lent, a szobánkban – eddig – volt wifi, csak tetű lassú, fent egyáltalán semmi. Még névfeloldás sem. Próbálkoztam, próbálkoztam, de semmi. Hiába álltam át a Google publikus dns szerverére, az is ugyanúgy timeoutolt, mint a lokális. Azaz valamilyen módon tűzfal probléma. Ami nem fog csak úgy megoldódni. Mobilnet… szintén. Ha nincs, akkor nincs. Se nekem, se Dórának a helyi telefonján.
És ekkor lépett fel a színpadra a némileg béna Erste mobilapp. Ez ugyanis váratlanul működött a lobbiban. A szobánkban nem, mert ott mérhetetlenül gyenge volt a wifi. A lobbiban erős volt a wifi, csak mára meghalt a névfeloldás. Viszont a mobilappban a fejlesztők valószínűleg elkövettek egy csúnya hibát és beledrótozták a kódba a szerver IP címét. Másképp nem tudom elképzelni, hogy a mobilapp hogyan tudott működni névfeloldás nélkül. Mondjuk ez sem hasított, többször is elvesztette a kapcsolatot, de ilyenkor csak nyomkodni kellett az ‘ismét’ gombot. A legdühítőbb az volt, amikor már beállítottam az új limitet, leokéztam és ekkor vesztette el a kapcsolatot. Négyszer egymás után. Majd amikor végre megcsinálta és már majdnem felsóhajtottam, feljött egy ablak, hogy szerinte mit szeretnék csinálni és kérte, hogy erősítsem meg. Ekkor olyat ordítottam, hogy a lobbiban néma csend lett. Megerősítettem. Még két megszakadás. De harmadikra feljött, hogy limitmódosítás visszaigazolva.
Jutalomként két ounce whisky a szobában. És csak utána mondtam el a többieknek, mire jutottam.
Azannya. Nagy küzdés volt. Az ún. fejlett Amerikában. Persze a leginkább dühítő az, hogy ez nem valami természeti adottság, ez színtiszta emberi hülyeség. Vagy egy elkefélt DNS szerver vagy egy elkefélt tűzfal.
Mondanom sem kell, a Grand Canyon Village-től 100 kilométerre már van mobilnet. Csak itt, Amerika második-harmadik leglátogatottabb látványosságánál, itt nincs semmi.
Megint túltolták a természetvédelmet.

Ja. Kedd este, amikor éppen a napi eseményeket jegyeztem le, felugrott egy ablak. Hogy lejött egy Windows update. Érted? Amikor postagalamb szállítja a TCP/IP csomagokat, olyan tetű lassú a wifi, akkor a Windows fogja magát és napok alatt letölt egy többszáz megás update-t. Amikor minden bit kincset ér. És ezt a szart nem lehet letiltani, nem lehet korlátozni. Ha az életed múlik rajta, hogy egy lassú vonalon lejöjjön egy információ, ez a retkes tetű update akkor is rátelepszik a vonalra és lefogja.

Pénteken hajnal négyre jött a taxi. Fél négykor még a Windows Update Checkert nyomkodtam, hogy ha esetleg lóg a levegőben egy frissítés, akkor azt csinálja meg még otthon. Hát nem.
Ha valamiért a Microsoft megérdemli a gyors és fájdalmas halált, az az, amit Windows 10 óta a pofátlanul agresszív rendszerfrissítésekkel követtek el. Úgy, hogy közben a tesztelő brigádot meg kirúgták.

Jelen esetben simán elképzelhető, hogy emiatt az update miatt nem tudtam eddig elérni az Erste weboldalát. Rohadj meg elevenen, Microsoft.

Na, mindegy. Lekerült a limit a kártyámról. 48 órára. Nem az örökkévalóság, de most pont elég.

Egy pillanatra megjött az időjárás-előrejelzés is. Szerdára 40 km/h-s alapszél, 80-as széllökésekkel, bakker, ez konkrétan egy orkán, 51% valószínűségű esővel, 80% valószínűségű köddel. Azaz megint totálisan szar, elviselhetetlen idővel. Kész szerencse, hogy megint nem itt leszünk. Komolyan, elindulunk a pokolból, Cameronnál már üde tavasz van, sivatagi tájjal, egész nap ellébecolunk arrafelé, aztán este vissza a pokolba.

Szivarok. Na, ez egy fájó pont. Nem árulok zsákbamacskát, az egyik komoly érv, amely miatt egyáltalán beleugrottam ebbe az amerikai utazásba, az az volt, hogy itt degeszre vásárlom magamat szivarokkal. Ugyanis kint botrányosan olcsó, pontosabban nálunk Európában botrányosan drága. (Nem kubai, az nincs, de hát nagy a karibi térség.) És fejenként 20 szálat lehet behozni vámmentesen. Ez azt jelenti, hogy szabad a pálya, simán vásárolhatok 80 szál szivart és a NAV kinyalhatja a seggemet.
El tudod képzelni, mennyire voltam frusztrált, amikor a szervezés során kiderült, hogy konkrétan egy, azaz 1 darab szivart sem tudok vásárolni? Egészen egyszerűen a minimum közepesre értékelt szivarboltok is rettenetes távolságra voltak azoktól a helyektől, ahol megfordultunk. A közelieket meg nagyon lehúzták a vásárlók: szar a választék, extrém drágák és még csak nem is tárolják jól a szivarokat. Egy helyen jött össze minden, Las Vegasban, de ott meg a nyitvatartás volt borzasztó. Este hétkot bezártak (nekünk túl korán), reggel 10-kor nyitottak (nekünk borzalmasan későn). Az egész hét egy nagy sprintszám volt, nem fértek bele ilyen kitérők.
Szóval csikorgattam a fogamat, de ez nem jött össze, Hozzáteszem, még az alibi szivarozás sem. Ugyanis vannak ilyen 5-10 perces izék, hivatalosan szivarkák, azaz cigarillos-ok, melyek úgy néznek ki, mintha szivarszerűségek lennének, vittem is ki vagy nyolc dobozzal, nos, ezek sem mentek, mert a viharos szél minden ilyesmi kezdeményezést elfújt.

Képek ömlesztve.

Leginkább Arizona 04/08

Megmásztuk a Grand Canyont
2019.03.03 – 2019.03.04; vasárnap-hétfő

Hjaj. Ez fájdalmas volt.
De egyben valami nagyon felemelő, valami extrém kielégülést nyújtó is. (Bár lehet, hogy a lányomnak egészen más erről a véleménye.)

Az egész… elmondhatatlanul gyönyörű. Pillanatok alatt jöttek olyan képek, melyek mindegyike csúcspontja lehetne egy akármilyen túrának. Értelmezhetetlenül tömény, zsigerig ható borzongás. Olyan, amely után nem is igazán szeretnél túrázni jó ideig máshol.

Na, vissza a földre.

Kora reggel szeretnénk időjárást nézni. Wifi nincs. Mobilnet nincs. Telefon nincs. Valószínűleg az extrém durva időjárás miatt. Amit meg szeretnénk nézni. De nincs hol.

Jó. Menjünk. Barna szerint úgyis rendben lesz minden.

Hajnalban viharos szél, az egész Grand Canyon ködben. Ronda. Aztán még rondább, mert a szél telenyomja a kanyont fekete felhővel.

Viszont kilencre kisütött a nap. Séta a peremen. Szarvasok. Váratlanul kaptunk egy útitársat is.

Igen, ha jobban megnézed, akkor láthatod, hogy egy szarvas is csatlakozott a csapatunkhoz. Jó ideig velünk is jött.

Aztán shuttle. Ezt a múltkor elcsesztük. Akkor azt hittük, hogy mekkora nagy élmény lesz a kanyon peremén elsétálni a South Kaibab ösvény elejéig. Nem az. Az utolsó pár kilométer teljesen jellegtelen ösvényen vezet. Most ezeket átbuszoztuk.
A megállóban feltámadt a szél és megjelent egy fekete felhő. Lemenjünk? Tipródás. Szar idő lesz. Földön alvással. Aztán a család mégis megszavazta. Lehet, hogy soha nem lesz még egyszer ilyen lehetőségünk.
Lefelé jeges-havas, kitett ösvény, orkán erősségű szélben. Bennem újra felmerült: kell ez nekünk? A táj persze szép, csak éppen mindenki arra koncentrált, hogy ne fújja le a szél. Nem volt kellemes.
Aztán kábé egy óra múlva leértünk annyira, hogy elcsituljon a szél, kisüssön a nap.

Elismerő pillantás Barna felé. Megcsináltad, srác.

Innentől már laza. Pontosabban innentől már csak fájt. És fárasztott. Azért mégiscsak 1600 méter szint. Ami nem is lenne olyan veszélyes, de végig lépcsőkkel. A végére megint teljesen kipurcant a térdem.

Olyan szedett-vedett volt az egész. Eleinte mindenkit előrezavartam, hogy menjetek csak, majd utolérlek benneteket. És ez rendben is volt, hegyen gyorsabb vagyok náluk. Meg én sokat fényképezek, sokat cserélek objektíveket, menjen mindenki ahogy tud, a végén úgyis utolérem a csapatot. Aztán ebbe rondított bele a kipurcant térd. Hiába mentem volna a tempómat, a lábam nem engedelmeskedett. Végül úgy értünk be egyszerre, hogy odalent várniuk kellett rám. Mondjuk ekkor már kész voltam. Hülye izületek.

Aztán kemping. Hah. Kreativitás.

Keressünk olyan parcellát, ahol úgy helyezkednek el a fák, hogy – az oszlopot is belekalkulálva – össze tudjuk rakni azt a háromszöget kötelekből, melyekre fel tudjuk fűzni a sátrat és a két ponyvát. Nem egyszerű. De hoppá, itt van egy csomó jó pozíciójú fa, még több is, mint kellene. Remek. Ez lesz a táborhelyünk.

Lecuccoltunk. Oké, verjünk sátrat. Ponyvák. Megvannak. Kötelek. Miafasz? Csak a fele van meg. Nem kicsit téptem a hajam. Keresztülutaztatom a fél világon a felszerelést, erre fent felejtek egy csomót a bőröndben.

Utólag derült ki, hogy nem pontosan ez történt: az ezeréves, sokat szolgált hátizsákom alján találtam egy tízcentis lyukat. Azon potyogott ki a kötelek lefelé. Még jó, hogy csak azok.

Kész szerencse, hogy kétszeresen túlbiztosítottam magam, így mivel pont a fele potyogott ki, végül pont elég lett az anyag. Pont.

Második pofon. Jött egy mogorva ranger. Közölte, hogy azt a kötelet azonnal szedjük le a fákról, mégis, mit gondolunk? Azt inkább nem mondtam el neki. (A sátorponyva felkötözése két fa közé a világ minden pontján teljesen természetes dolog.) Újratervezés. Végül belekombináltuk a hátizsáktartó oszlopot és a vadállatoktól védő kajás fémdobozt. (A fémdobozt megpakoltuk kövekkel és felraktuk az asztalra.)

Jó lett, de aludni már nem volt olyan jó benne. Múltkor, a vécé mögött jobb volt. Nem hülyéskedek. Ott sík volt a terep, volt egy fal mellettünk, melyhez hozzá lehetett simulni. Itt viszont a sötétben rossz helyre raktam le a polifoamot, a korrigáláshoz meg ki kellett volna másznom a hálózsákból. Végül jórészt a földön aludtam, ráadásul egy lejtős terepen. Hajnalban feltámadt a szél is, akkor meg azon paráztam, hogy ennyi kevés kötéllel kibírja-e a sátorlap.
De mindegy, végülis valahogy eltelt az éjszaka.

Este pedig Phantom Ranch. Nem volt tömeg, pedig a biztonság kedvéért egy órával korábban odamentünk. Naná, feltámadt a szél. Ültünk a sötétben, a bezárt ajtó előtt. Fáztam. Nagyon.
Odabent a világ legdrágább söre. Három deci, $7,50. Megelégedtünk fejenkét eggyel. (Hah. Aztán Las Vegas, meg a londoni repülőtér lehajrázták.)

Reggeli.
Pakolás. Naná, hogy a hajtogatásokra támadt fel ismét a szél. Harapósan hűvös reggel volt, de jött fel a nap és érződött, hogy meleg lesz.
Barna tartotta a szavát. A nagyon vacak időjárási körülmények között eddig buborékban éltünk. (Nem volt sem eső, sem felhőszakadás, sem hóvihar. Pedig lehetett volna. A dagonyákból, az ösvényeket elzáró tócsatengerekből, az ösvények melletti hókupacokból ítélve bármelyik lehetett volna. Bármikor.)

A szemetet vinnünk kellett magunkkal. Mármint 1400 méter magasra, egy monoton, meredek kaptatón. Valahol érthető, odalent nem akarnak szemétdombot, öszvérkaravánt meg nem akarnak szemétszállításra beáldozni. Egy indiai csapat félköbméteres zsákokban cipelte föl a szemetet. Szerintem ezt ők sem így képzelték.

A felfelé menet monoton. Meredek. Kaptató. Olyan jó darálós. Az Ördög Dugóhúzójánál váltunk szét, aztán az Indiánkertben (450+ szint) találkoztunk újra. Egy félórára. Innentől három csoportban mentünk. Barna rohant elől, én közepes tempóban középen, hátul Nej öntötte az erőt folyamatosan Dórába.
– Meg tudod csinálni!
Megcsinálta.

Bár az is tény, hogy mire felért, ugyanúgy lefoszlott róla az udvariasság, mint tíz évvel ezelőtt rólam. Hát ja, ilyen az, amikor valaki rákészülés nélkül, elég vacak kondícióban ugrik neki egy ilyen embert próbáló túrának. De a négy emberből három élvezte. Dóra pedig a következőt fogja élvezni. Mert ha van benne elég Petrényi-vér, akkor még egyszer nekimegy.

Aztán habzsidőzsi. Mivel ilyenkor minden gramm számít a hátizsákban, így pont annyi kaját vittünk le, amennyi kellett. Estére pedig a vasszöget is meg tudtuk volna enni. Akár vaj nélkül is. Sör. Bor. Csokidrazsé. Spam. Bagel. Krémsajt. Pulykasonka. Bor. Ami nem volt: proteincsoki. A hátam közepére sem kívántam. Két napig ezen éltünk. És ez még Amerikában sem annyira finom. Sőt.

Ja. Régen volt már. A Garmin sportórám valami olyan szarul mért, hogy én szégyelltem magamat. Mindenki, Nej, Dóra, Barna órája, az én túraGPS-em, ezek mind közel jó értékeket mértek, a Fenix5 meg 26 kilométert mért 16 helyett, 130 méter szintet 1300 helyett, meg ilyenek. Ez tényleg egy ipari hulladék. Nincs is link, se track-re, se 3D Relive videóra.

A végére egy kis fényképezés. Valószínűleg feltűnt, hogy nagyon kevés képet raktam be az írásba. Nem véletlenül. Még az utó-utófeldolgozás során is közel 300 fénykép maradt meg ebből a kanyontúrából. Ez egyfelől rengeteg, másfelől viszont bőven nem reprezentálja a két napos élményt. Még ha a 10%-át szurkálom is be az írásba, akkor is olvashatatlanná válik. Az lett a vége, hogy csak a nagyon muszáj képeket raktam be, a többi meg idekerült, az írás végére, egyfajta albumként. (Nyugi, ez sem az összes, csak 51 kép.)

Illetve, előtte egy kis ungabunga. Ezt ugyanis muszáj. Mert rohadtul büszke vagyok rá. Tíz évvel ezelőtt konkrétan egy zombi voltam. Erőnlétileg. A lemenetelbe kis híján belepusztultam. Feljönni csak úgy tudtam, hogy Attila átvette a hátizsákom tartalmának nehezebb részét.
Most viszont… teljesen más volt. Én – és Barna – vettük át a csajok zsákjából a nehéz dolgokat. Igen, a zsákom ugyanaz volt, mint tíz évvel ezelőtt. Csak éppen most tele volt pakolva feketelyuk sűrűségű anyagokkal. És vigyorogva feljöttem. Még csak el sem fáradtam. Emlékszem, akkor mind a két pihenőben legalább félórát pihentem. Most a másodikban éppencsak nyújtózkodtam egyet a zsák nélkül. Akkor a végén teljes extázisban érkeztem meg. Most meg semmi. Mint amikor felsétálok a Bükk-fennsíkra. Semmi fáradtság, semmi izomláz.

Nem, a kor nem jelent semmit. Soha nincs késő rendberakni az erőnlétedet. A kondíciódat. Az egészségedet.

Nézd meg ezt a két képet. Nem kommentálom. A különbség 10 év.

A végére pedig kiemelném ezt a két képet. A kölykök készítették egymásról, mert ők értek le először. Határozottan kifejező. (A híd ugyanaz, mint nálam.)

Most pedig jöjjön az összes kép. Ömlesztve mind, az összes gyönyörűség. (Hah! 51 a durván 300-ból. Dehát az internet már csak ilyen kegyetlen. Nyugi, a valamikor elkészülő videóban minden benne lesz. Minden is.)

Leginkább Arizona 03/08

Irány Grand Canyon Village
2019.03.02; szombat

Reggel kisétáltam a parkolóba. Kerestem a kocsit. Nem volt ott. Mielőtt infarktust kaptam volna, kiderült, hogy a kölykök vitték el. Próbálgatták a parkolóban. Igen, mindketten. Dóra konkrétan jogsi nélkül. (Persze… Amerikában vagyunk. Amennyi rutinja a csajszinak van, simán lehetne amerikai jogsija is. Nálunk viszont meghalna.)

Kezdtünk a Walmartban. Voltak rossz érzéseim. A lányoknak már otthon kiadtam, hogy írjanak közös bevásárlólistát a Wunderlistbe. Nem lesz sok időnk, célirányosan kell vásárolnunk. Persze, hogy nem így történt. Cetli ugyan volt, de nehogy már ne nézzük meg, hogy egy teljesen idegen világban mi mindent lehet kapni egy bevásárlóközpontban. Aztán persze ami izgalmas volt, meg ami más volt, meg ami a fősoron volt és villogott, az mind ment a kosárba. Én meg próbáltam a kosár méretét összevetni az autóban található szabad helyek méretével.

Persze egy szavam nem lehetett, hiszen a legnagyobb térfogatot az általam forszírozott tíz üveg bor és néhány tálca sör jelentette. Futottak még: spam, proteincsokik, proteinkávék. (Igen, van ilyen. Literes kiszerelésben hideg tejeskávé, proteinporral felturbózva.)

Alapvetően jókedvűen vágtunk neki a bevásárlás után a napnak. Igaz, a csajok morogtak hátul a reklámszatyrok alatt, de mi kényelmesen ültünk elől. Szép idő volt, sütött a nap. Még a napfénytető vezérlőpaneljét is megtaláltuk.
Aztán félóra autózás után elborult az ég. Majd elkezdett esni az eső.
Közeledtünk a Grand Canyon kanyon felé.

Sedona mellett van egy csomó vörös szikla. Nem annyira impozánsak, mint a Monument Valley, de majdnem. Közöttük húzódik az Oak Creek völgye, szintén hangulatos. Az egész egy remek kirándulóhely. Létezik egy Red Rock Loop Road. Ez egy alsóbbrendű út, mely betekeredik a sziklák közé. Kicsi a forgalma, tele van kilátási pontokkal, parkolókkal. Ez lett volna az első megtekintendő látványosság.
Végig borult, ködös volt az idő. Végig szakadt az eső.
Tíz évvel ezelőtt februárban(!) olyan kellemes időt fogtunk ki, hogy Attilával kifeküdtünk a sziklákra, napozni, mint a gyíkok. Most alig szálltunk ki az autóból. A Huckaby Trail melletti parkolóba be sem lehetett állni rendesen, végül egy tíz centi mély pocsolyában landoltunk. (Oké, az autó terepjáró, de mi még nem öltöztünk hozzá.)

Maga a trail is igencsak izgalmas, egyszer szívesen végigmennék rajta. Az Oak Creek (Tölgy patak), mely nevével ellentétben igencsak meg tud duzzadni (éppen február első felében volt itt egy nagy áradás), kifejezetten mély kanyont vágott a vörös kőbe (ez az Oak Creek Canyon), a Huckaby trail pedig ezen megy végig.

A parkoló után nagyon sokáig a patak völgyében autóztunk tovább. Az idő egyre mogorvábbá, a család egyre rosszkedvűbbé vált. Az erős szél dobálta a kocsit, az eső folyamatosan csapkodott, a völgy két oldalán, az út szélén még magasan állt a hó. Pedig a táj nem volt csúnya. Kanyargós erdei út, mindenfelé vendégházak, kisebb hotelek. Látszott, hogy ez felkapott üdülőhely.
– Nézzétek, ott egy kemping! – mutattam ki – Még sátrak is vannak benne.
– Ki az az állat, aki ilyen időben kempingezik? – kérdezte Barna.
– Mi.

Végül kiértünk a hegyek közül. Elméletileg itt fordultunk volna rá a régi 66-os út egyik, máig is üzemelő darabkájára, de a GPS inkább felvitt minket a négysávos gyorsforgalmi útra.

Ez sajnos egy kellemetlen oldala a GPS általi navigálásnak. Mindig a leggyorsabb utat keresi (a legrövidebbtől az isten mentsen meg mindenkit), ez Amerikában viszont általában 4-12 sávos autósztráda. Tényleg gyorsan lehet haladni rajtuk, de a tájból semmit nem látsz, a közlekedés pedig folyamatos rejtvényfejtés, 80-100 km/h sebességgel, a legtöbbször telített sávokkal, táblaerdőkkel. Hibázni meg nem szabad, mert javítani csak a következő lehajtónál lehet.

Szerencsére az ebédelésre kinézett Flagstaff melletti kocsma címe el volt mentve, így, ha kerülővel is, de megtaláltuk.

Erre az útszéli kiskocsmára teljesen véletlenül leltünk rá tíz évvel ezelőtt. A mai napig nem tudom, a sok-sok útszéli bódé jellegű kajáldából miért pont ebbe mentünk be, de odabent kettéállt a fülünk. Vasúti kocsma volt. Azaz a falakon mindenhol olyan 30 centi méretű makettvagonok, mozdonyok. Fent pedig működő vasúti szerelvények egy körbefutó sínen. Igaz, ki voltak kapcsolva, de Dóra megkérte a személyzetet, hogy indítsák már el. Innentől Barnával kettesben fel-alá rohangáltunk a kocsmában, kamerával a kezünkben. A törzsvendégeknek meg fülig ért a szájuk.
Tényleg vicces, mert tíz évvel ezelőtt is egy VB-vel voltam itt, meg most is.

VB: VasútBolond. A rövidítésnek létezik erősebb feloldása is.

Nos, Attila is egykori gyerekvasutas volt, meg Barna is.

De ezzel még nem volt vége az érdekességeknek. A kajálda konkrétan a legendás 66-os út mellett helyezkedik el, és már ez is képes melengetni az ember szívét. Az út túloldalán viszont egy olyan rendezőállomás van, mely a Sziklás-hegységbe menő vonatokat kezeli. Miközben ebédeltünk, sorra húztak el az ablak mellett a négyes-hatos packok által húzott kilométeres tehervonatok. Igazi VB hely.
Ja, és a kaja is rendben volt. Mexikóit adtak, melynek – lányom szerint – megvan az az előnye, hogy van íze is. Az amerikainak nincs.

Aztán kaja után Dóra jelezte, hogy a vendégei voltunk, ő fizet. Meglepődés. Aztán mosolygás. (Később egy másik étteremben meg Barna jelezte, hogy ő hívott meg bennünket. Megint nem vitatkoztam. Csak mosolyogtam.)

Nyilván az egész túra költségeihez képest ez nem nagy tétel, de határozottan tetszett, hogy milyen elegánsan oldották meg azt, hogy a lehetőségeikhez képest ők is hozzájáruljanak az út költségeihez. Felnőttek. Visszafordíthatatlanul felnőttek.

Hamburgert rendeltem. Hatalmas tálon hoztak ki mindenféle salátát, sült krumplit, meg a hamburgert. Megettem a salátát, megettem a krumplit, jött volna a hambuci. Száraz volt.
– Te, Dóra, errefelé mindenhol ilyen száraz a hamburger?
– Nem, errefelé neked kell összeraknod.
– Nekem? Miből?
– Nem kaptál mellé salátát?
– Ö, izé.

Menjünk tovább. Az étkezde előtti parkolóban felnéztem a hegyek felé. Asztakurva. Az autóban gyorsan felül is bíráltam a GPS-t. Az ugyanis keresztül akart vinni a hegyeken. Na most a hegyek fölött olyan gonosz, fekete felhő terült szét, ette bele magát a völgyekbe, amilyet te még nem láttál. Egy porcikám sem kívánta. Szerencsére itt már ismertem a terepet, inkább bevállaltam egy tíz kilométeres kerülőt Cameron felé. Ez egyben azt is jelentette, hogy tíz kilométeren keresztül a GPS tombolt, de inkább az tomboljon, mint a vihar.

Háát… érdekes volt.

Napfényes, sivatagi környezetben autóztunk. Akár vidámak is lehettünk volna. De tőlünk balra végig ott húzódott a borzalmas fekete felhő. És tudtuk, hogy csak haladékot kaptunk, Cameron mellett balra kell fordulnunk és utána még 90 kilométert mennünk. A sátán segge alatt. Kanyargós, hegyi utakon.
Így is történt. Cameron után kitört a pokol. Fekete felhőből géppuskaszerű jégeső, de úgy, hogy meg is maradt. Mint tavaly Zakopánéban. Bokáig érő jéggolyó-folyam. Az út mindkét oldalán hótorlaszok. Viharos, ajtókitépő szél. A Village fölött még durvább lett, gyakorlatilag a vihar megmutatta, mit is tud valójában. A fekete felhő eltömte a kanyont is, még a villámok sem tudták bevilágítani.

Élmény volt a becuccolás. (Bár, utólag hozzátéve, még mákunk is volt, hogy egyáltalán találtunk üres parkolóhelyet.)

– Te, Barna, nem úgy volt, hogy te vagy az Időjárás Isten?
– De. Nyugi. Jó lesz.
– Hát, sok sikert. Lesz benne némi kihívás.

Aztán a recepción, amikor nem győztem hálát adni az égnek, hogy megérkeztünk és fedél van a fejünk felett, jött az újabb pofon. Nem fogadták el a kártyámat.
Tudni kell, hogy egyedül innen válaszoltak vissza, hogy igen, fizethetek debit kártyával is. Nem is ez volt a baj. Ott, a pultnál hasított villámként a fejembe a felismerés: basszameg, nem vettem le a limitet a kártyámról! Itt most 300e forintot szerettek volna autorizálni, a kártyám meg maximum 150e forintot enged.
Hoppá. Houston, baj van.
Dóra mentette meg váratlanul a helyzetet. Neki volt amerikai kártyája, ezen volt a megtakarított pénze. Ha éppenhogy is, de betakarta az autorizálást. Rossz könyvekben szoktak ilyesmi vacak dramaturgiai elemeket használni (sajnos Pratchett is sokszor élt vele), van kifejezés is rá, úgymint váratlan lovassági roham, amikor a főhős már majdnem veszít, de egy semmiből érkező váratlan lovassági roham elsöpri a gonoszt, csak éppen ez most a valóság volt és ez a váratlan lovassági roham tényleg megmentette a helyzetet.
Megkaptuk a szobánkat.

Becuccoltunk. Ittunk whiskyt. Ittunk bort. Aztán levettük a kabátokat.

De még nem volt vége a napnak. Oké, hogy a recepciót leküzdöttük, de. Ember. Ott vigyorgott a kártyámon 1,5 millió forint. Limittel védve. Nej kártyáján ott vigyorgott 800e forint. Limittel védve. Dóra kártyáján már nem vigyorgott semmi. Ha ezeket a limiteket nem tudjuk eliminálni, akkor hamarosan senki sem fog vigyorogni.

Pontosabban, Dóra kártyáját csak autorizálták. Azaz távozáskor megadhatok másik kártyát is és akkor megmarad a pénze. Csak hát addig ki kell nyírnom a limitet.

Ja, meg még egy apróság. Ahhoz, hogy Nej kártyájához hozzáférjek, kell egy security access token. Mely otthon röhög a fiókomban.

Hogy cifrázzuk a helyzetet, Cameronban kiderült, hogy tankolni csak Dóra kártyájával tudunk. Neki ugyanis van ötjegyű kódja. Nekünk meg nincs. (Igen, megint a váratlan lovasroham.) Azaz Dóra kártyáját kímélnünk kell. Kellene. Csak az a rohadék limit.

Erről megint érdemes írni pár sort. Tehát. Amerikában amikor tankolsz, akkor meg kell adnod a kártyához tartozó _irányítószámot_. Ez az a bizonyos ötjegyű szám. Ha nem amerikai kártyád van, akkor ilyened nincs. Az európai négyjegyű pinkódnak ehhez az égegyadtavilágon semmi köze sincs, ne is próbálkozzál vele.
Mit lehet ilyenkor tenni? Nos, a helyzet nem reménytelen, de bonyolult. Bemész az irodába és azt mondod, hogy tankolni szeretnél, itt van ez a remek európai mastercard kártya. A kezelő megkérdezi, mennyit szeretnél tankolni, majd lehúzza a kártyádat, kimész és a megadott mennyiségú benyát betöltöd. Ez csak akkor gond, ha _nem tudod_, mennyit szeretnél tankolni, mert éppen tele szeretnéd nyomni a kocsit. Ilyenkor ott hagyod a kártyádat a kezelőnél, aki bent hagyja a gépben, amíg tankolsz, majd amikor befejezted és visszamész, akkor okézza le, és egyben zárja is le a tranzakciót.
Elég bonyolult, különösen ahhoz képest, hogy egy amerikai kártyánál az egészet letudod pár másodperc alatt, kezelő nélkül.

Nos, az írás megfogalmazásából sejtheted. Nem tudtam levenni a limitet. Wifi ugyan volt, de a borzalmas viharban annyira gyéren működött, hogy gyakorlatilag nem volt. Mobilnetnek se híre, se hamva. Se Dóra amerikai telefonján, se az én CitySIM-es telefonomon. El voltunk vágva a nettől.

Harsány ordítás. Az íróasztal vezérlőpaneljén (azért ez milyen már) találtam egy RJ45 csatlakozót. A boldogság oka, hogy a laptop hátizsákomban véletlenül bennemaradt egy RJ45 kábel. Évek óta nem volt rá szükségem, de benne maradt. Nosza.
Aztán a pofáraesés. A laptopomon nincs RJ45 csatlakozó. (Ez egy ilyen lapos dizájnszar.) Ugyan vettem hozzá USB-s RJ45 fordítót, de az otthon vigyorog a padláson.
Basszameg. Whisky.

Nincs más hátra, kitartóan erőltetni kellett azt a harmatgyenge wifit. A család maximálisan átérezte a fájdalmamat, de ez senkit nem zavart meg abban, hogy ráborultak a fészbúkra és tolták fel mobilról a sokmegás fényképeiket. Amikor észrevettem, mi folyik körülöttem, kénytelen voltam inni még egy whiskyt. Mást úgysem tudtam csinálni, mert a feltöltéseket már nem lehetett lelőni.
Persze az Erstebank weboldala is rögtön tolta a videóreklámokat. Már akkor is felordítottam, amikor ki tudtam választani, hogy netbankolni akarok, a login adatok bekérő ablakja meg konkrétan orgazmust okozott. Aztán persze a belépés már nem jött össze.

Oké. A mobiltelcsin ott van az Erste webapp. Hátha arról jobb lesz. Nos, ezt sikerült olyan biztonságosra összerakniuk, hogy négy egymást követő képernyőn csak autentikációs adatokat kért be (pedig határozottan emlékszem, hogy otthon egyszer már ujjlenyomatosra állítottam be), ez persze képernyőnként kábé negyedóra várakozást jelentett, majd az utolsó után lehalt az egész a francba.

Valahol ez az egész nagyon el van kefélve. Persze, telefonon még felhívhatnám az ügyfélszolgálatot, de az még Magyarországon is botrányos. Kezdve ott, hogy hétvégén – költségtakarékossági okokból – csak korlátozott képességű automata ügyfélszolgálat van, folytatva ott, hogy ha van is, azaz bepróbálkozok holnapután hétfőn, miután feljöttünk a Grand Canyonból, akkor legalább félóra, mire eljutok oda, ahová akartam – meghallgatva közben millió reklámot – ami jelen helyzetben, Amerikából kisebb anyagi katasztrófa, még a CitySIM-mel is. A netes verzió csak kikapcsolt AdBlockerrel működik, akkor viszont vastag csövön dőlnek a reklámszpotok, melyek egy gyenge wifi vonalon legyilkolják az elérést. Mobilnet meg nincs. Hogy most a vihar miatt, vagy egyáltalán, az tulajdonképpen mindegy is. Nincs.

Szóval, úgy magunk között, nem ártana tisztázni a bankkal, hogy ki van kiért. Én speciel szeretném, ha ügyfélként kezelnének, nem pedig reklámfogyasztó kanapékrumplinak.

Mindenesetre itt van. Megkaptam, amitől féltem. Huszonötmillió apró idétlenséget lekezeltem, egyet elfelejtettem. És ez képes kinyírni az egész utat.

Mi van még?
Hát, van.

A szállás nem olcsó. Tudni kell, hogy a Grand Canyon keleti oldalán van a Grand Canyon Village… és ennyi. Nincs más. A topológia miatt viszont ide szorulunk: itt van két túraútvonal is a mélybe, innen lehet elérni a Fantom-völgyet. Oké, az egy kifejezetten jó dolog, hogy az összes szálláshelyet intéző Xanterra cég az összes szálláshelyét a Grand Canyon peremére telepítette. Cserébe viszont az összes piszkosul drága. És nincs más.

Oké, van más. Ott van Tusayan is, tíz kilométerre a peremtől. De ez egyfelől már csak utólag – értsd kint – jutott eszembe, másfelől meg… azért annak nem kicsi varázsa van, ha közvetlenül a Grand Canyon szélén alszol. Illetve… igaz, utólag, de csináltam egy próbafoglalást a Holiday Inn-be Tusayanban. Nagyjából ugyanannyiba került volna ($270/éjszaka), mint a Xanterra a kanyon szélén. És akkor már…

Nekünk az öt éjszaka 1450 dollárba került (290$/éjszaka, összesen 406e HUF), és persze némileg fájó, hogy egyik éjszaka még csak nem is ott aludtunk, hanem a Colorado mellett, a földön. Lehetett volna valamivel olcsóbb is, ha parkolóra néző szobát választok, de… nem tudom, te hogy vagy vele, én azt mondtam, hogy ha már ennyi pénzt kiadok érte, akkor leszarom azt a különbözetet és igenis, az ablakból a Grand Canyont szeretném látni.
Nos… tulajdonképpen…
Na, szóval a Kachina lodge tényleg a Grand Canyon peremén van. Konkrétan a Rim Trail tíz méterre húzódott az ablakunktól. A kanyon korlátja 12 méterre. Eddig oké. Csak éppen földszinti szobát kaptunk. Azaz látjuk a Grand Canyon peremén sétáló embereket, de magába a kanyonba nem látunk bele. Az az emeleti lakók privilégiuma. Persze, a visszaigazolásban írták, hogy partially view. Akkor meg mit hőbörgök?

És tényleg. Mit hőbörgök? (Jelzem, ez utólagos betoldás, másfél héttel az esemény után.) Az adott körülmények között ugyanis mindegy volt. Reggel ködben, esőben, fekete felhőben volt az egész, az emeletről sem láttunk volna semmit. Este meg rendszeresen sötétben érkeztünk haza. Mindegy volt. De ha láttuk is volna. Tudom, nem fogod elhinni, de ha egyszer lemész a Grand Canyonba, utána meg feljössz, annyi csodát, annyi gyönyörűséget látsz, hogy teljesen eltelsz vele. Ehhez képest az, hogy a Rim széléről lenézel, az lófütty. Mi ez? Grand Canyon? Ne viccelj, az ennél sokkal több. Been there, done that. Semmit nem jelent. Gondolj bele: tíz méterre laktunk a peremtől és egyszer sem sétált ki senki odáig. Mert már korábban elteltünk az élménnyel. (Hozzáteszem, azért a parkolót látni az ablakból durván kiábrándító lett volna. Szóval végül csak megérte a kicsit drágább szoba.)

Ja, az autó. A válogatásnál annyira koncentráltunk a pakolhatóságára, hogy semmi mással nem foglalkoztunk. Cameronban tankoltunk először. Barna gyorsan számolt is egy átlagfogyasztást. 14 liter százon. Pár percig csuklottam. A ká életbe. Amerikában ugye az a buli, hogy olcsó a benzin, azaz bátran lehet nagy távolságokat is autózni. Na de ilyen fogyasztás mellett? Mi a fene van itt?
Gépkönyv. 2,5 literes benzines motor. Asztamorva. Oké, automata váltó. Meg SUV karosszéria.
De akkor is. A 90-es éveket képviselő egykori Ford Scorpio Cosworth autóm a maga tuningolt 3 literes motorjával evett 12 litert, ha nagyon nyomtam neki. Hé, japók, mit csináltatok?
Ráadásul mindezt ECO módba kapcsolva. Saccra a 60 literes tankkal 400 kilométert tudunk autózni. Hát… jól beleválasztottunk. Oké, ebbe az egybe fértünk bele, de akkor is. Nyilván ettől még elmegyünk mindenhová, de otthon egy hétig a küszöböt fogjuk rágni.
(Nem, ne javítsál ki. Pár nappal később mi is rájöttünk, hogy elbaltáztuk a számolást. Nagyon. Meg fogom írni. Egyelőre legyen elég annyi, hogy nem is tévedhettünk volna nagyobbat.)

Jó. Ott jártunk, hogy egy dúvad nap után, tömérdek sebből vérezve, de a kinézett szálláson tehénkedhettünk bele az ágyunkba. A számla kiegyenlítése még necces ugyan, de engedjük el. Whisky. Bor. Sör. Szivarról szó sem lehet, odakint tombol a vihar. Holnap kora reggel pedig megyünk le a kanyon aljába.

– Barna, holnap rendben lesz az időjárás?
– Bízzatok bennem. Fasza lesz.

Kinéztem az ablakon. Hát, lesz vele munka.

Azért úgy belegondolva, hogy tegnap éjjel tavaszias időben (20-24 fok) üldögéltünk a szabadban, beszélgettünk, borozgattunk, szivarozgattam, a délelőtti bevásárlás közben kabát nélkül is izzadtunk, hát, nehéz elfogadni ezt az itéletidőt, ami itt fogadott. Elméletileg nulla fok, de a viharos szélben, a csapkodó havas esőben simán minusz tíznek érezzük.
Mindegy, valahogy majd csak lesz.

Leginkább Arizona 02/08

Utazás, megérkezés
2019.03.01; péntek

Ferihegy. A szeku utáni váróteremben Erste reklám. Hogy igényeljek hitelkártyát, itt rögtön az Erste pultnál. Hát, ezt elkeféltétek. Azért úgy belegondoltam, mennyire életszerű, hogy valakinél a repülőjegy mellett ott lapul a zsebében egy frissen kiállított jövedelemigazolás. Mert anélkül még Bill Gatesnek sem adnak hitelkártyát.

Ez most túlzásnak tűnhet, de csak egy kicsit. Fura volt megélnem, hogy ugyanazon a héten keresett a személyes bankárom…

Igen, van ilyenem is. Az Ersténél egy időben felfigyeltek rá, hogy túl sok pénzt tartok a bankban lekötetlenül (megvolt rá az okom) és dedikáltak egy személyes bankárt, aki igyekszik befektetési tanácsokat adni.

…szóval felhívott a személyes bankárom, hogy megint túl sok a pénz a számlámom, ne kezdjünk-e vele valamit, de megnyugtattam, hogy ennek a tömérdek pénznek hamarosan a seggére csapunk Amerikában.
Aztán ugyanezen a héten, amikor bementem a bankba, hogy hitelkártyát szeretnék, gyakorlatilag adminisztratív módon megölték a folyamatot.

A londoni gépen három hisztis gyerek gyűlt össze, de csak egy bírja teli torokból végig. Az, amelyik előttünk ül. Aztán a gép elindulása után elaludt. Egy fél órára. Pusztán csak azért, hogy megmutassa, ilyen is lehetne az út.

Londonban csoki tízórai, szendvicsebéd, csoki desszert. És még éppen csak elengedtük a szabályokat. Mi lesz ebből Amerikában, a junk food hazájában?
A dutyfree-ben egy üveg whisky. Ha már elfelejtettünk pálinkát csomagolni. A minusz húszban jól fog esni.

Aztán beszállás a nagy gépbe. Bejött, amitől tartottam. Ferihegyen az offline checkint végző csajszi úgy ültetett le, hogy meg se kérdezte, hol szeretnénk ülni. (Annak viszont örültem, hogy nála már nem akadt el a folyamat.) Amikor megpróbáltam rátérni az üléstémára, közölte, hogy már túl is vagyunk az egészen.
– Hát, túl – néztem savanyúan. A seatguru szerint a gép legrosszabb üléseit kaptuk.
Aztán a gyakorlatban hulla jók lettek. Legutolsó sor, ahol szélen már csak kettő ülés van, azok is szellősen. Mögöttünk pedig táncparkett, ahová néha félrevonultunk borozgatni. (Előre kell menni a csajokhoz – ezt Barnára bíztuk – kérni tőlük egy marék bort, aztán hátul kinyújtózva, állva bandázni.) Igaz, turbulencia esetén a hátsó üléseken dobál a legjobban, volt is benne részünk, de nem volt veszélyes. Legalábbis annak nem, aki fiatalkorábban őskövület csuklós Ikaruszok végében gyakorolta a rodeózást.

Annak a bizonyos kék papírnak a kitöltése. Szélviharban. Miniszteri aláírás. Örültem, hogy egyáltalán a papírt eltaláltam. Majd lesz valahogy. A lényeg, hogy a vörösbor nem borult rá.
A repülőgépen szokás szerint borok, cukros, zsíros, szénhidrátos kaják. Sok.
Egyszer élünk.

Aztán simán átjöttünk a bevándorlási ellenőrzésen. Még csak nem is kérdeztek semmit. Pedig mennyit gyakoroltuk a koreográfiát, hogyan tagadjuk le a lányunk létezését.

Igen, mert habár hivatalosan van kint, de leginkább a szürke zónában, szóval jobb nem bolygatni a dolgot.

Dóra persze előtte mégiscsak elugrott New Yorkba, majd onnan jött Phoenix-be. Ott találkoztunk péntek este a repülőtéren. Pontosabban…

A csajszi gépe két órával később érkezett. Így átmentünk shuttle busszal az autókölcsönző épületbe, Barna onnan visszabuszozott a terminálba, összeszedni a leányzót.
Mi pedig elindítottuk az esti groteszket.

Autóbérlésnél RAV4 kategóriát választottam. Sok a böröndünk, kicsik sem vagyunk, terepen is fogunk autózni, jó választásnak tűnt. Nos, RAV4 éppen nem volt bent, de láttam Hyundai Tucsont, mely nekem az egyik titkos favoritom. Naná, hogy rögtön lecsaptam egyre. Kinyitottam az ajtaját. Mellbevágott az újautószag. 600 kilométer volt benne. Négykerék meghajtású. Csorgott a nyálam. Ez az.
Aztán elkezdtem pakolni a bőröndöket. Hmm. Jó kis Tetris-pálya volt. Végül valahogyan, de belepakoltam, úgy, hogy maradjon még hely egy nagy bőröndnek is.

Megérkezett Dóra. Egy gigászi bőrönddel.
Elsápadtam.
Kipakoltam mindent és csak Dóra bőröndjét próbáltam betenni. Nem fért be. Értsd úgy, hogy sehogyan sem tudtam úgy berakni, hogy le tudjam zárni a hátsó ajtót. Egy közepes méretű SUV autóba. Azannya.
Pokoli mázlink volt, hogy ekkor kezdtek beszállingózni a visszahozott autók. Sorra csaptunk le mindegyikre. Nissan. Mitsubishi. Jeep. Kia. A bőrönd mindegyiken kifogott. Aztán bejött egy RAV4. Nem is akármilyen, hanem XL, azaz meghosszabbított platójú. Na, abba végre belefért a bőrönd. Huh. Akkor ez lesz. Nem volt rossz gép, ráadásul ez is négykerekes.
Beültem. Beindítottam a motort. Kiírta a panelre, hogy valami nem fasza, karbantartás szükséges. Majdnem elsírtam magamat. Tanácstalanul bámultam a szélvédőre.
Ekkor érkezett be még egy RAV4 XL. Gyakorlatilag az egyik kocsiból vetődtem át a másikba, nem is érte a lábam a földet. Beindítottam. Ugyanaz. Karbantartás.
Na, ilyen nincs.
Dóra elment ügyintézőt vadászni. Este tízkor. A biztonság kedvéért fogtuk mind a két autót.
Megjött az ügyintéző csajszi. Beült az első autóba, nyomkodta a komputert. Semmi. Karbantartás.
Beült a másikba. Aztán azt addig nyomkodta, amíg eltűnt a felirat.
– Íme! – szállt ki mosolyogva.
– De… hát valami csak rossz volt – értetlenkedtem.
– Már nem – mosolygott a nő.
– De a kiírás…
– Már nincs ott. Jó a kocsi. Viheti.

Így kell gyorsan, hatékonyan autót szerelni.

Nem voltam nyugodt. De más esélyünk nem volt, ebben az autóban fértünk el egyedül. Több meg nem érkezett.

Jelzem, még ezzel is megküzdöttem, mire be tudtam pakolni mindent. És holnap úgy kezdünk, hogy elmegyünk a Walmartba és bevásárolunk 5 napra. Négy, jól megtermett embernek. Mert a kanyon szélén nincs igazán bolt, az aljáról már nem is beszélve. Hogy hová tesszük azt a tömérdek szatyrot, arról fogalmam sincs. A kesztyűtartóba vélhetően nem fognak beférni.

Akkor nézzük a mai tízpróbát:

  • Felkelni háromkor, a négyre rendelt taxival kiérni a repülőtérre. (Barna buliból jött, inkább le sem feküdt.)
  • Offline kibogozni a checkint és végigcsinálni, úgy, hogy jó üléseink legyenek. Ha véletlenül is, de jól sikerült.
  • Átmenni a szekuritin, felvinni a táskákat, bőröndöket. (Az enyémek pár centivel túlméretesek voltak.) Ja, a ferihegyi szeku megint alakított. Borzalmas.
  • Aztán a londoni szekuriti. Elméletileg ugyanaz a feladat, de nagyságrenddel kisebb stressz.
  • Phoenix-ben átmenni a bevándorlási hivatalon. (Ha kiderül, hogy Dóra már kint van, ráadásul szürkén, a mostani migránsellenes légkörben ez az egész simán nézhetett volna ki úgy a hivatal szempontjából, mint egy illegális családegyesítés.)
  • Felvenni az autót. Debitkártyával.
  • Megtalálni Dórát. (Négy terminál, köztük shuttle.)
  • Megtalálni a megfelelő méretű autót. Belepakolni mindent.
  • Az esti forgalomban, egy nyolcsávos sztrádán autózva megtalálni a szállást. Egy tankszerű, ismeretlen autóval. Automata váltó.
  • Becsekkolni a fogadóba. Éjfélkor. Debitkártyával.

Nem mondom, hogy nem volt ennél stresszesebb napom, de nem sok.

Mindenesetre bejött a vabank. Minden sikerült.
A szállásunk előtt volt egy kerti asztal, két székkel, kihúztunk még kettőt, kiültünk az enyhe, tavaszias éjszakába, elővettük az itthonról hozott hazai borokat – Dóra kedvenceit – na meg véletlenül volt nálunk egy üveg whisky is, hajnalig dumáltunk. Ami nagyon jó volt, csakhogy minden napra durván korai ébresztő van előírva. Ugyanis a legtöbb célponthoz rengeteget kell autózni, ahhoz meg korán kell elindulnunk.
Holnap (ma) konkrétan 400 kilométert utazunk, előtte nagybevásárlás, aztán útközben is megnéznénk ezt-azt. Erős nap lesz, pedig csak annyi lenne a dolgunk, hogy eljussunk A-ból B-be. Igaz, ott lesz közben Sedona a vörös vortex szikláival, az Oak Creek völgye és a 66-os út egyik darabja.
Lett volna más is, de azokat lehúztam.

Leginkább Arizona 01/08

Előzmények

Mentsük meg Ryan közlegényt Petrényi Dórát.
Oké, megmentésről szó sem volt, de azért akadtak vicces áthallások.

Úgy indult az egész, még tavaly nyáron, hogy látogassuk meg Dórát odakint Georgiában. Pontosabban, amikor lejár az egy éve, akkor menjünk ki, csavarogjunk egyet mondjuk New Yorkban és együtt jöjjünk haza.
Nekem ez több okból sem tetszett. Egyfelől finoman szólva is elvesztettem az érdeklődésemet Amerika iránt. Ugyanolyan köcsög ország lett, mint Magyarország. Másfelől azért ez nem kis pénz. Négy főre csak a repülőjegy egy milla, a brutális szállásárakról már nem is beszélve.
De a csajok csak susmorogtak.
Aztán úgy nézett ki, hogy bejön egy különösen zsíros üzlet. Oké, beadtam a derekam. De akkor már ne szarozzunk New Yorkkal. Ha már megyünk, akkor legalább egy hétre menjünk. Az meg sok New Yorkra. Arról nem is beszélve, hogy így február végén, március elején még vastagon hó van arrafelé. Menjünk melegebb helyre. Floridát nem kedvelem – a lányom sem – az kiesett. San Francisco jó hely, de egy hétre kevés. Legyen Arizona. Sivatagi környezet. Tele remek látványosságokkal (Oak Creek Canyon, Grand Canyon, Monument Valley, Antilope Canyon, Petrified Forest) és jól autózható távolságokkal. Egzotikus gyalogtúrák. Az egy hét még kevés is lesz.

A zsíros üzlet időközben ugyan kútbaesett, de hát a repülőjegyeket addigra már megvettem.
Nos, így történt.

Hol élsz? 2018-ban.

Azaz a Backcountry Permit beszerzése.

Ez az engedély szükséges ahhoz, hogy lent aludhassál a Grand Canyon alján. Ugyan léteznek olyan terminátorok, akik képesek ugyanazon a napon lemenni és feljönni, de ez már jócskán emberfeletti teljesítmény.

Csak faxon lehet igényelni. Csak megadott időpontban.
Hogyan faxoljunk hajnali ötkor?

A metódus. Nem lehet ám akármikor jelentkezni. Meghatározod, melyik nap szeretnél lemenni. Annak a hónapnak az első napjától visszaszámolsz 3 hónapot és azon a napon a helyi (MST, Mountain Standard Time) idő szerint délután 17.00-kor(!) lehet beküldeni az első faxot. Igyekezni kell, mert odalent 32 parcella van, a jelentkezők száma meg napi 800.

Ez magyar viszonyokra lefordítva azt jelenti, hogy hajnali ötkor kell elküldeni egy faxot.
Honnan? Mivel? Nej munkahelyén van fax, de hajnali ötkor? Merthogy nekünk itthon nincs.
Aztán alaposabban utánaolvasva kiderült, hogy ha korábban küldöm be (de nem korábban, mint két héttel a faxolási időpont előtt), akkor valahogy belekeverik a faxot a sorba. Nyilván nem az elejére, de belekeverik. Beküldtük egy héttel korábban. Bedobtam mindent, amit csak lehetett. Úgy töltöttem ki a nyomtatványt, hogy látszódjon, más esélyünk nincs. Azaz nem adtam meg alternatív napokat és minden módon igyekeztem jelezni, hogy négyfős család, Európából, csak a Grand Canyon kedvéért, léccilécci.
Megkaptuk.
Pezsgőt bontottam.
Kezdhettünk szállást foglalni.

Ja, a nyomtatvány. Szóval ez úgy működik, hogy letöltesz egy pdf-et. Ennek bizonyos részeit géppel is ki lehet tölteni, bizonyos részeit viszont nem. Például a bankkártyád adatait, azt nem. Hogy miért? Rejtély. Tehát kitöltöd, amit ki lehet, aztán kinyomtatod, kézzel beleírod a hiányzó adatokat, aláírod… és kész. Mármint ha offline faxkészülékkel dolgozol. (Én azért csak nyüzsögtem annyit, hogy találtam egy webes faxolási lehetőséget, de szerencsére nem kellett, Nej cégétől elment a kérelem.)

Ebből a kézi beírkálásból is ki tudnak sülni vicces dolgok. Tíz évvel ezelőtt ugyanez volt, akkor beadtam a kérelmet, majd egy hónap múlva visszajött egy email, hogy bocsesz, nem tudják elolvasni a kézírásomat. Faxoljak újat, immár egyértelműbb számokkal a bankkártyánál. Á, alig tépkedtem a csempéket a falról. Emailben persze nem fogadták el a javított bankkártyaszámot.

Ez a bizonyos Backcountry Permit egyben parcellát is jelent a lenti kempingben. Van még a Fantom-völgyben egy faházas telep, a Phantom Ranch. Itt nem lehet közvetlenül foglalni, az ún. fantomlottón sorolják ki, hogy a tömérdek jelentkező közül kik kapják meg a megpályázható időszakra az egyes faházakat. Meg se próbáltuk. Az biztos, hogy ha Amerikában élnék, folyamatosan lottóznék egy-egy hétre, aztán ha nyernék, bejárnám odalent az összes túraútvonalat.
Így viszont csak lementünk (South-Kaibab trail), lent aludtunk, majd feljöttünk (Bright Angel trail).

Ja, még valami. Ezt a Backcountry Permit-et hivatalosan a hátizsákodra kell rajzszögezni vagy tűzőgéppel rátűzni, a legjobb, ha rávarrod, mindenesetre állandóan olvashatónak kell lennie mindenki számára. Nyilván ennyire nem toltuk túl, de a szabály mindenesetre ez.

Nézzük tovább a papírokat. Az ESTÁval kapcsolatos átvágásról már írtam. Egy héttel az indulás előtt derült ki, hogy a helyzet sokkal rosszabb. Az átvágás lényege ugyanis az, hogy a cég látványosan úgy csinál, mintha ő lenne az igénylő oldal, majd helyetted ő adja be a kérelmet, hatszoros áron. Viszont tényleg beadja, azaz nem csak lenyúlja a pénzedet, de dolgozik is valamennyit. Én is megkaptam az ESTÁt rendben.
Illetve… nem annyira rendben. Az eredeti amerikai oldalon lévő form ugyanis elég vacak.

Miért ne lenne az? Egyáltalán létezik valami ebben a mai informatikai világban, ami nem igénytelenül összebarmolt hulladék? Mert ugye az a költséghatékony.

Nos, a formba bele kell írnod a jelenlegi lakcímedet. Szigorúan amerikai formátumban. Máshogy nem lehet, nem fogadja el. Szerencsére ezen egy idő után túl lehet jutni, a form mögötti algoritmus a sokadik hiba után rákérdez, hogy tényleg ez a szemét a címed? Perszehogy. Aztán jön ugyanez a kinti szállás címével. A különbség az, hogy ez utóbbit tényleg pontosan kell beírnod, mert ennek betűről betűre egyeznie kell a valós címmel, az immigration officer kifejezetten harapni szokott rá. Enyhe probléma, hogy amikor igényeltem, akkor még nem volt első szállásunk. Középső volt, de az érkezés estéjére (Phoenix), illetve az utolsó napra (Las Vegas) még nem. A formban viszont határozottan leírták, hogy több szállás esetén az elsőnek a címe kell. Megvontam a vállamat és üresen hagytam a mezőt. (A csaló cég kamuformjában lehetett. A valódiban nem.)

Nos, a briganti cég azzal érvel, hogy ők igenis megdolgoznak a pénzükért. Pontosan tudják, hogyan kell kitölteni a formot. Lófaszt.

Ha ugyanis nem tudom, mit írjak a ‘kinti szállás’ rovatába, akkor a legördülő menüből azt választom ki az eredeti formban, hogy ‘unknown’. Ez a korrekt válasz. A csaló cég leegyszerűsítette a problémát: azt ikszelték be, hogy tranzitutas leszek, nem alszok Amerikában. Most gondolj bele. Ha így maradt volna, a bevándorlási hivatalnok páros lábbal rúgott volna vissza a repülőgépbe.
Szerencsére az ESTA igénylése lemegy egy nap alatt, gyorsan kértem még egyet, most már közvetlenül. Ilyenkor persze a régi ugrik.
Aztán amikor elmeséltem Barnának a sztorit, összehúzodott a szeme. Ő ugyanis úgy oldotta meg a fenti problémát, hogy kinti címnek kamu adatokat adott meg. Gondolván, hogy úgysem foglalkozik vele senki. Hopp, egy újabb ESTA igénylés.
Majd a végén igényelhettem még egyet, mert az utolsó utáni ellenőrzésen vettem észre, hogy két mező tartalmát (apám neve, fiam neve) felcseréltem. Ez már tényleg az indulás előtt történt.
Azaz végül csak sikerült 12e helyett 40e forintot költenünk a három ESTÁra. Mindegy, de legalább megvannak.

Ehhez képest az utazási biztosításokkal – legalábbis a megkötésükkel – semmi gond nem volt. Fogalmam sincs, mi lett volna, ha le kellett volna húzni valamelyiket… de nem kellett.

Aztán az online checkin a repülőgépekre.

Éreztem. Már előre tartottam tőle. Pirossal írtam be a naptáramba. Riasztást rendeltem hozzá. Pedig egy online checkin tényleg nem a világ.
24 órával a gép indulása előtt lehet belevágni. Azaz Angliába reggel hétkor, onnan tovább délután négykor.
Reggel kávé lefőz. Kényelmes forgószék. Napocska kezd sütni. Madarak csicseregnek. Holnap utazunk.
Beléptem a British Airways oldalára. Megkerestem a foglalást. Azt mondta, mehet a checkin. Akkor menjen. Erre kaptam egy formot, hogy mindannyiunknál hiányzik valami adat az Advanced Passanger/Passport Information (API) teljességéből. Szerencsére van egy gomb, arra kattintva pótolható. Jó. Kattint. Erre kaptam egy listát, hogy mind a három embernél az összes szükséges adat meg van adva, nagy kövér, zöld pipák mindenfelé. Izé. Akkor vissza a checkinhez. Nem enged tovább. Hiányos az API.
Hmm.
Volt valami help. Elolvastam. Azt mondja, hogy ha több légitársaság is érintett a buliban, akkor mindegyiknél egyenként meg kell adni az útlevélszámot. Nos, mi végig a British Airways társasággal repüljük az utat oda-vissza, de a transzatlanti részre a Finnair-en keresztül vettük a jegyet. (Pontosabban ezt az egészet egy utazási iroda rakta össze.) Na jó, nézzük a Finnair oldalát. Véres verítékkel szenvedve, de be tudtam lépni.

Ez direkt valami perverzió, hogy ennyire meg van nehezítve a repülőtársaságokhoz a belépés. Kismillió kód, rendszeresen rosszul írt nevek, első név, második név, MR, MRS, eh.
Jelen foglaláshoz kaptam két, ugyanolyan névvel illetett kódot, melyekből csak az egyik működött. Belépés után kaptam egy harmadikat is, mely szintén működött. A FinnAirhez viszont egyik sem volt jó, ide a járatszámmal és csillió személyes adattal tudtam csak belépni.

Oké, checkin. Erre átdobott a BA oldalára. Hogy ezt az utat a BA kezeli, mindent ott kell csinálnom. Fasza.
Keressünk a BA oldalán valami helpet.

Ez is valami újabb tendencia, de mostanában már nincs olyan, hogy emailcím. Mintha ez az egész kommunikációs forma el lenne felejtve. Pedig szerintem messze a leghatékonyabb.

Itt két lehetőség volt: Twitter(!), meg egy form. Twitter accountom nincs és nem is akarok csinálni. A formnál meg azt írták, hogy a minimális reakcióidő két nap, szóval ha sürgős a dolog, akkor telefon. Jó. A telefonnál meg azt írták, hogy ha nem közvetlenül tőlük vettem a jegyet, hanem valamilyen ügynökségtől, akkor azt hívjam, ne őket. Kész. Amennyire ismerem az ügynökségek reakcióidejét, munkatempóját, az még két napnál is több.

Azért vedd észre, mennyire ügyes koreográfia: becsekkolni csak 24 órával indulás előtt lehet, az ügyintézés reakcióideje meg 48 óra. Azaz ha online checkin problémád van, akkor úgy jártál.

Nézzük mit mond az internet kollektív tudása. Meglepő módon releváns információt kaptam. Mostanában nem ehhez szoktam hozzá.
Why can’t I check in online? OLCI and boarding pass difficulties

Alapos írás, meglehetősen sok problémás lehetőséget bemutatva, kifejezetten a BA online checkin rendszerében. És rögtön ott van a 3. pont.

3.) Have you submitted the right Advance Passenger (API) information? Is your ESTA / eTA up to date?
Particularly for travel to the USA and Canada, your passport number on the booking is checked against databases to check your ESTA or eTA status. The weblink above, under Traveller Information will show the passport on the booking. There’s a separate bug in this area where the system seems to keep requested API despite it being done – one workaround is to edit the API, change a letter, reverse the change, save and then go straight to OLCI. Some other things to look for: have you changed your passport since the booking?

Nos, ez majdhogynem telitalálat. Amikor decemberben kitöltöttem az adatainkat – azaz megadtam az útlevélszámokat – akkor még senkinek sem volt ESTÁja. A BA nyáladzóidióta alkalmazása ezt megjegyezte és nem hajlandó újraellenőrzéssel frissíteni. Azóta Barnának megváltozott az útlevélszáma, hárman beszereztünk hat ESTÁt, mire mindenkinek meglett a végleges, szóval történtek dolgok, az élet pörgött, ahogy szokott. Egyedül a BA hígagyú alkalmazása üldögélt a seggecskéjén és bámult üres tekintettel maga elé. Hiába próbáltam adatváltozásokkal rávenni arra, hogy ellenőrizzen már egy újabbat, nem tette. (Az útlevélszámokkal meg nem mertem játszani.) Azaz az API hiányos, mert nem stimmel az ESTA, de ezt én nem tudom megadni, az alkalmazás meg nem teszi meg. Csak.
Én pedig ott állok egy végtelen körben az online checkin folyamatban.

Ekkor – egy nappal az indulás előtt – már annyira remegett a kezem az idegességtől, hogy időnként kiesett belőle a szivar. Nem véletlenül berzenkedtem ez ellen az út ellen már tavaly nyáron. Egyszerűen hihetetlen mennyiségű adminisztratív f@szság, migránsozás, bürokrácia, idiotizmus. A hátam közepére kívántam az egészet és kívánom most is. De hát rajtam kívül mindenki be van sózva, mese nincs, menni kell.

Mondanom sem kell, délután megint nem ment a checkin. Közölte, hogy amíg az első utazásra nem csináltam meg, addig a másodikra sem mehetek tovább. Az első meg ugye reménytelen. Ennyi.

Miért is olyan fontos ez? Angliába tulajdonképpen mindegy. Szoktam mondogatni, hogy Európán belül teljesen lényegtelen hol ülök, azt a másfél-két órát állva is kibírom. Na de Arizonába, egy 11 órás utazásnál már egyáltalán nem mindegy, hogyan ülünk. Egymás mellett, egymás előtt, egymás mögött… rengeteg variáció van, attól függően, mekkora a telítettség és mikor jutok oda, hogy széket foglaljak. Ha 24 órával az indulás előtt hozzáférek online, akkor addig nézegetem a szabad helyeket, amíg megtalálom az optimálisat.
Nos, ennek most lőttek. Az offline checkin gépindulás előtt nem sokkal történik, nem látod a képernyőt, hogy hogyan vannak az üres helyek, persze, mondhatsz néhány kritériumot az ügyintézőnek, aki aztán közli, hogy jelenleg már kevés a szabad hely, ezt kaptad, örülj, hogy egyáltalán felférsz. Aztán 11 óra közepesen vacak utazás helyett kapsz 11 óra szenvedést.
Mindezt egy idiótán megírt program miatt.

Ezen a blogon már nem ez az első kirohanásom az embertelen, illogikus, bosszantóan rosszul működő programok ellen. Nem azt mondom, hogy mindenhová kellene egy programtervező. (Illetve, dehogynem. Tényleg mindenhová kellene.) De ezeket a hibákat mindenféle magasröptű iskola nélkül, egyszerűen józan paraszti ésszel is ki lehetne javítani. De nem. A szoftver a ‘szomszéd jancsipisti megcsinálja egy nyalókáért’ kategória és ez szemmel láthatóan a cégeket egyáltalán nem zavarja, hiszen költséghatékonyság, ugye.

Szóval. Abban biztos voltam, hogy a kinti checkin egy rémálom lesz. A 24 óra akkor indul, amikor Las Vegasban késő éjjel éppen kaszinózunk. Internet… a fene tudja, hogyan lesz. Nyomtató sehogy. A repülőjegy szerint a phoenixi repülőtéren nem használható a British Airways mobilappja. Szóval látszott, hogy nem lesz sima menet. De hogy a magyar checkin is ekkora szívás lesz és nem is lehet online megoldani… arra nem gondoltam.

Autóbérlés. Credit card. Nincs. És debit? Izé. Az egyik (az integrátor cég weboldala) ezt mondja, a másik (a kölcsönző weboldala) azt. Nincs emailcím. Nincs chat. Csak telefon. Hová kerültem? Az őskorba? Aztán a kölcsönzőnél találtam egy eldugott formot (valami feedback form volt, de nem érdekelt), oda írtam és pár nap múlva egy humán válaszolt, emailben. Hogy fizethetek debit kártyával, de ekkor be kell mutatnom azt a jegyet (repülőjegy, vonatjegy) amellyel a leadó állomásról tovább utazok. Fasza. Egy újabb idióta szabály. És ilyenekkel volt tele az út. Ha egyet is elhibáztál, akkor vagy egy program, vagy akár az egész utazás is kútba eshetett. Nem hiszed el, a végére egy komplett irodányi papíranyag gyűlt össze: három, vastagon tömött A4-es dosszié. Gyakorlatilag egy könyv méret. De így sem voltam nyugodt.

Rákérdeztem a credit kártyára a szállásoknál is. Egy válaszolt vissza, hogy oké. Kettő kussolt.
Jó. Csesszék meg. Habár elvből ellenzem a hitelkártyákat, de akkor csináljunk egyet. Menjünk szembe a trenddel. A sztorit már megírtam itt, a lényeg, hogy a banki töcskölés után nem lett hitelkártyám.

Aztán egy csomó írás elolvasása után egy felszabadító mondat valahol: habár credit kártyával könnyebb, de ha neked nincs ilyen, akkor csak ezért ne váltsál ki. Minden megoldható debit kártyával is, persze az ismert hátrányokkal. (Mind az autókölcsönző, mind a szállás ráterhel egy bazi nagy összeget a számládra, arra az esetre, ha valami nagy kárt csinálnál. Ha nem csináltál semmit, akkor ez a terhelés 1-2 hét után eltűnik. Viszont ez alatt az idő alatt ez az összeg nem áll rendelkezésedre. Hitelkártyánál nem probléma, a bank pénzét terhelték le. Debit kártyánál viszont a tiédet. Nyilván megoldható, a könnyen mobilizálható megtakarításokból rá kell tenni egy súlyosabb összeget, aztán ha hazaértünk és felszabadultak a terhelések, akkor visszarakni.)

Ja, és ha már bank. Indulás előtt két héttel kaptam egy tájékoztatót az Erstétől, hogy megszűntetik a Wizzair tipusú debit kártyát, hamarosan meg is fogom kapni helyette az újat. Pár perc sikoltozás után vettem csak észre, hogy az új kártya aktiválási határideje március 31, azaz addig használhatom a régit. Gondolj bele, ehhez a kártyához volt rendelve a repülőjegy-vásárlás, az összes szállás foglalása, az autóbérlés, ezen történtek/fognak történni a kauciók/depositok levonásai, ez van a Paypal mögött, ez van a Revolut kártya mögött, ez van letárolva a mobiltelefonba, ez van a SimplePay mögött… na most mindezt átkonfigurálni nagy hirtelen… gyakorlatilag reménytelen vállalkozás. Lett volna. Így viszont ráér visszaérkezés után.

Ja, és ha már átmentem ilyen trippek/trükkök stílusba, akkor pár szó a Revolut kártyáról. Ha sokat császkálsz külföldön és időnként használsz még készpénzt, akkor ez egy nélkülözhetetlen prepaid kártya. Prepaid, azaz a legtöbb helyen nem használható se credit, se debit kártyaként. Viszont pénzt remekül lehet vele felvenni. Egyelőre – a sokadik igérgetés után sem – nincs még forintalapú Revolut kártya, de számlatipustól függően az euró alap sem rossz. Nálam például úgy van, hogy ha vásárolok a debitkártyámon keresztül, akkor azért a bank nem számol fel pluszköltséget, sőt, ahogy néztem, még az eurót is viszonylag normálisan, nagyjából középárfolyamon váltja. A Revolut kártya feltöltése pedig vásárlásnak számít. Pénzt felvenni a Revolut kártyáról viszont a világ legtöbb országában, a legtöbb bankautomatából ingyenesen lehet, legalábbis a helyi valutában.
Azaz ha például elindulsz egy balkáni körútra, akkor itthon ráteszel a Revolut kártyádra mondjuk 200 eurót.

Ez az ingyenes havi felső korlát, de ha elfogyott a pénz, pár mozdulattal “vásárolhatsz” rá újabb 200 eurót akár külföldön is. Igaz, ekkor már felszámolnak 2%-ot. (A mocskok. Ez valami nem túl régi újítás, korábban nem volt.)
Ha probléma a net, akkor CitySIM, lásd később.

Innentől kezdve nem lesz problémád a helyi pénzzel. Akár Macedóniában, akár Albániában, akár Montenegróban, akár Horvátországban, egyszerűen odasétálsz a legelső automatához és anélkül, hogy foglalkoznál vele, hogy melyik banknak az automatája, kiveszed a pénzt. A helyi valutában. Ingyen.
Nálam ez annyira bevált, hogy még eurós országokba is így utazok. 30-50 euró általában van nálam, hogy addig se jöjjek zavarba, amíg eljutok az első automatáig, onnan pedig ingyen felveszem, ami kell. Ha nem eurós országba megyek, akkor erre rájön még egy ‘euró – helyi valuta’ átváltási költség, de a váltási arányok – fogalmam sincs, hogyan csinálják – kedvezőbbek még a középárfolyamnál is. Annál pedig határozottan jobb, mint ha akár itthon, akár kint váltanék egy pénzváltónál.

Vissza a szervezéshez.

Antilop kanyon. Azt írják, hogy kifejezetten bátorítjuk, hogy fényképezzetek. Igen, hozzátok csak a profi dslr gépeket, legyenek jó képek. Gopro? Nem, azt tilos. Fotóstáska, ha esetleg több objektívre lenne szükséged? Szó sem lehet róla.
Ezek után kíváncsi lettem volna, milyen az, amikor nem bátorítanak.
Persze itt is óriási a túljelentkezés, ha egy konkrét időpontban akarok lemenni, akkor hónapokkal korábban kell jelentkeznem. Igen, félórás pontossággal kell előre megadnom, mikor leszek ott a sivatagi rák farkán lévő kunyhónál. Kábé 300 kilométer autózás után. Ha lekéstem, bukó. És még nincs vége, de a többiről majd később írok.

Pakolás.
– Vigyük a kettlebellt?
– A 20 kilós még bele is férne a kézipoggyászba.
– Reggel a Grand Canyon sziklái alatt…
– De ki viszi le?
– És ki hozza fel?
– Vigyünk felfújhatósat.

Grand Canyon szállás.
10 évvel ezelőtt Kővári Attilával csináltuk meg ugyanezt a túrát. Nem vittünk magunkkal semmit, bíztunk a szerencsénkben, meg a kreativitásunkban. Nem is volt gond, találtunk egy kinyúló ereszt a budi mögött, az alatt jót aludtunk a földön.

Nagyítás

Persze ha jött volna egy nagy eső, akkor tócsában ébredünk. De nem jött.

És akkor idézek a tíz évvel ezelőtti írásból:

– Józsi, hány éves is vagy?
– Júniusban leszek 45.
– Hát, hallod nem sokra vitted, hogy még ebben a korban is a budi mellett alszol a földön.

A vicctől eltekintve, most, hogy négyen megyünk, az előrejelzések szerint meglehetősen trágya időben, hasonló lazaság már nem volt megengedhető. Bedobtam a gyalogos túrasátramat. Kicsi – súlyra is, térfogatra is – két ember szűken, de elfér benne. Jó lesz a csajoknak. Magunknak pedig vettem az OBI-ban 3*4 méteres ponyvákat, a Decatlonból kötelet, karabínert és vittem az Izlandot is megjárt tompa cövekeket. Persze még kérdéses volt, hová tudom rögzíteni majd a ponyvákat tartó madzagokat, de hagyjunk teret odakint is a kreativitásnak. (Az mindenesetre bíztató volt, hogy a Google Image fényképein minden parcellában láttam egy fémoszlopot. Az már az egyik tartó, fa meg mindenhol van.)

Időjárás.
Az arizonai újságok azzal vannak tele, hogy atyaúristen, mekkora rekord méretű hideg, mekkora havazások!
Fasza. Ez itt például egy meteorológiai jelentés.

A fenti ábrán a sárga az konkrétan egy hóvihar. 100%-os valószínűséggel. Az egyik nap a várható hőmérséklet: -4/27 F. Ez celsiusra fordítva annyi, mint -20/-3 C. Azaz még a várható legmelegebb érték is rendesen nulla alatt van.
Ember. Ez egy sivatag. Azért megyünk ilyenkor oda, mert márciusban még nincsen pokoli meleg.
Mondjuk, ezt eltaláltuk. Tényleg nem volt.
Ja, és odalent a kanyon alján ketten kvázi bivakolni fogunk. Nekem nem gond, csináltam már ilyet, még extrém hidegben is, de kíváncsi leszek reggel Barna mosolyára.
Csütörtök. Utolsó meteorológia. Hát, izé. Az idő melegszik. Ez derék. De pont vasárnap-hétfőn, amikor le-, meg felmegyünk, szeles, esős, havas, ködös nap. Miért ne? Miért ne lehetne egy kicsit is szerencsénk? Ha már ennyit áldoztunk erre az útra?
Na mindegy, kreatív, igénytelen család vagyunk, megoldjuk valahogy.

Mobilnet.
A navigációt szerencsésen sikerült megoldanom. Egyfelől megtaláltam, hogyan lehet megnövelni az offline terület nagyságát a Google Maps-ben (alig kellett hozzá pár év, nemröhög), másfelől telepítettem mind a két telefonra a Locust, melyhez horribilis 1000 forintért (mármint zusammen) megvettem a három érintett állam térképét. Azaz offline navigáció kipipálva. De amikor ennyi mindenre kell figyelni, ennyi információt kell nem csak fejben tartani, hanem aktualizálni is, amikor sanszos, hogy akár valamelyik szállásadó, akár valamelyik repülőtársaság majd kommunikálni szeretne velem… amikor kritikus, hogy lássuk, milyen időjárás várható a következő napra, amikor bármikor utána kellhet nézni bárminek, szóval kell az a net, nagyon.
Na most az AT&T adatroaming díja (ők küldtek sms-t) odakint úgy néz ki, hogy 210 HUF/0,1 MB. Azaz 2100 forint megabájtonként. Egy Index nyitólap letöltése 63000 forint. Durva, mi? (És még nem is ez volt a legdurvább. A Manx telefontársaság sms-ében 247 HUF/0,1 MB érték szerepelt.)
Erre találták ki a CitySIM kártyát. Magyar alapítású, Észtországban bejegyzett cég. Valamikor értettem is, hogy hogyan, mára már elfelejtettem, de nem is fontos, a lényeg az, hogy ilyen észt visszahívásokon keresztül megoldották, hogy pofátlanul olcsón tudjál száznál is több országból telefonálni, illetve netezni. Az EU-n belül nem kunszt, de például Szerbiából már igen. Évi 1(!) euróért aktiválni lehet egy extra olcsó adatcsomagot is, ezzel Amerikában az adatforgalom 4,77 HUF/MB értékre jött ki. Nagyon nem mindegy. Az alapkártya ára 45 euró, de ebben már benne van 10 euró feltöltés. Én még tettem rá 15 eurót, ez együtt durván 1,5 GB adatforgalom, egy hétre elég lesz.

De előrerohantam, ez sem volt ilyen egyszerű. Az első kártya valahogy nem működött, az egyik telefonban sem. Van itthon egy backup telefonunk (Samsung Galaxy J6), az lett az észt telefon. Csak éppen nem látta a CitySim kártyát. Az enyém sem. Kinlódtam, kinlódtam, volt support is, aztán feladtuk. Küldtek új kártyát. Indulás előtt két nappal kaptam meg. Beüzemeltem. Működött. Szuper. Kösz, support. Aztán meg akartam nézni, milyenek a tarifák Amerikában. Korábban már megnéztem, csak nem írtam fel, elfelejtettem. Most meg nem adta fel lehetőségnek Amerikát. Miaf… ene.? Megint kidobtam az ablakon 20e forintot? Support. Megint. Amerikát ne úgy írjam be, hogy USA, meg hogy US, hanem úgy, hogy United States és akkor már megtalálja. Háát… egy legördülő menü azért sokat segítene a dolgon.

Jogos lehet a kérdés, hogy miért vacakolok én ilyesmivel? A lányom kint él, van neki amerikai telefonja, filléres mobilnet tarifákkal. Majd megosztja jól.
Így van. Ez volt az ‘A’ terv. Én viszont szeretem, ha van ‘B’ tervem is.
És milyen jól tettem. Dóra pár nappal az indulás előtt upgradelte az iphone-ját, azóta nem megy rajta a tethering. A megosztásnak lőttek.
Aztán az egész mobilnetes vacakolásnak is, de ezt már a sztoriban fogom megírni.

Pakolás. Nej utolsó héten késő esténként jött haza, már ha egyáltalán. Remek, mert pakolnunk együtt kell. Így én sem tudok.

Barna szólt, hogy vegyek már neki számzáras bőröndlakatot mind a két bőröndjére.

Tudom, hogy gagyi. Tudom, hogy pár perc alatt törhető. Csak éppen a repülőtéri szarkáknak nincs pár percük rá.

Nekem van kék színű, Nejnek rózsaszín, Barnának maradt a szürke. Ez egy kicsit más tipus, mint a miénk. Ez abból is látszik, hogy nem működik. Egyik sem. Beállítottam az új számot, aztán vagy kinyitja, vagy sem. Zárt állapotban letettem az asztalra, egyszer csak magától kinyílt. Nyilván a srác indulás előtt egy órával vette át a lakatokat és akkor derült ki, hogy szarok.

Megírtam mindenkinek, hogy indulás előtt vágják le a körmeiket. Nekem nem kell, én már rég lerágtam az összeset. A lábamról is.
(Megjegyzés: A Grand Canyon lefelé 1600 méter szint, eléggé meredek terepen. Ha nincs rövidre vágva a lábujjaidon a köröm, csupa vér lesz a cipőd, mire leérsz.)

Úgy terveztem, hogy az utolsó héten már csak angol hangoskönyvek fognak szólni a nappaliban. Fel kell elevenítenem az angol tudásomat, mese nincs. Erre mi szólt? Végtelenül depressziós orosz alternatív rock. Mert ezt kívánta a szervezetem.

Nápolyt látni… és túlélni 05/04

Záródik a 2018-as év. (Vannak még anyagok, de azok annyira gyengék, hogy maximum itthonra rakom össze magunknak. Már ha egyáltalán.)

Tavaly ősszel ugrottunk le egy hosszú hétvégére Nápolyba, a kedvenc szédült városomba. És ha már ott voltunk, végigharcoltuk magunkat az Amalfi-öböl peremén húzódó, sziklákra kúszó-mászó Istenek Ösvényén is. Élmény volt. Mindkettő: az idétlen város és a meredek, kitett túraútvonal is.

Dunakanyar-kör bringával 05/04

Budapest – Esztergom – Tata – Velence – Budapest.

Kerékpáros körtúra. Teszteltük a felszerelést, az őszi nagy túra előtt. Mind a teszt, mind a túra jól sikerült. Viszont a GoPro itt jelezte először, hogy csereérett. Rengeteg felvétel nem sikerült, így a videó is váratlanul rövid lett. De azért minden helyszínről került bele valami.

Elveszett videók megkerültek

Gyertek, gyertek ide Apuci keblére.

Az utóbbi pár hónapban – szinte már mániákusan is – próbáltam rendezni a letiltott videóim helyzetét. Nem véletlenül. Végül 5 videónál nem sikerült. Az ötből négy a kedvenceim között van. Érted már? Ha egy fiszemfaszom kis videót tilt le a Youtube, akkor azt mondom, hogy legyen ez az utolsó örömöd. De itt négy jól sikerült anyagról van szó. (Hozzáteszem, az ötödik sem rossz.) Szóval volt miért küzdenem.

Magát a küzdést már leírtam korábban.

Most pedig jöjjenek maguk a videók, minimális kommenttel.

1. Albánia, a teljes körút

Ez konkrétan egy kakukktojás. Ugyanis végig feketeseggű videó volt, de mielőtt ebbe a mentési folyamatba belevágtam volna, kísérletképpen feltöltöttem mindent még egyszer a Youtube-ra. És lássatok csodát, ebben a közel egyórás videóban immár csak 1 perc nem tetszett a méltóságos szolgáltatónak. Na, ezt az 1 percet újravágtam és immár egy hete fent van és még mindig nem gyilkolták le a szerzői jogi brigantik. Azaz hosszú kavarások után újra Youtube, persze a korábbi 100+ látogatószám ment a levesbe, de legalább fent van.
Még. Nyilván, ha megint kinyírják, megy át a Megára.

2. Albánia, Theth-völgy, road movie

A túrának, de megkockáztatom, Albániának is a legkeményebb terepe ez volt. Bent az Albán-Alpok völgyeiben, leginkább járhatatlan utakon, sziklák, szakadékok között, kívül mindenféle állami törvénykezésen. Ebből vágtam össze egy videót, ahol minimális zene mellett (de persze pont volt annyi, hogy a Youtube letiltsa) leginkább csak a motor bőgött. Nem üti az előző videót, hiszen a kettő között csak 1-2 percnyi átfedés van.

3. Erdei bringa 2013

Erről is írtam már egy csomószor, most csak ismétlem magamat. 2013-ban, vasárnap, csak úgy, felraktam a goprót és körbebringáztam az erdőt. Nem is tulajdonítottam az egésznek nagy jelentőséget. Igenám, de pont ebben az évben indult be a Pilisi Erdőgazdaság és kezdte el ezerrel irtani a faállományt. Azaz egészen véletlenül sikerült dokumentálnom az erdőnek egy olyan állapotát, amely már nincs meg.
Sajnálatosan nincs meg.
Ilyen szempontból kifejezetten komoly dokumentumértékű a felvétel. (2,5 percet kellene benne újravágnom, de esélytelen. Ez még a hőskorban készült egy nem igazán jogtiszta Premiere-rel. Azóta semmilyen alkalmazás nem képes megnyitni a szkriptfájlt, még a Premiere ingyenes, illetve feltört verziói sem.)

4. Izland, 2014

Ez a videó szenvedett a legtöbbet. 3-szor, azaz háromszor vágtam újra, mert mindig jött valami köcsög, aki le-letiltott egy számot. Átraktam az Indára, aztán a Dailymotion-ra, aztán megint a Youtube-ra, aztán megint az Indára… az egész egy rémálom volt. Remélhetőleg immár végleges helyére került és nem kell újralinkelnem a fél blogot.

5. Murter, Pyrus túra, 2014

Erre mondtam azt, hogy nem akkora nagy kedvenc, de attól még vastagon benne van a közepes kedvencek között. Mindenképpen megmentésre érdemes. 2014-ben elmentünk a Pyrusos haverokkal evezőt mártogatni Murterre (családunk házi szigetére) és… evezgettünk.
Tipikus adriai, tengeri hangulat.

6. Jón-szigetek

Igen, ez is kedvenc. Korábban már be lett linkelve, de ettől függetlenül beraktam ide is, hiszen idetartozik: ez is a menedékházban lakik.

Tulajdonképpen ez a videó volt az utolsó csepp a pohárban… ez kényszerítette ki, hogy találjak végre valami véglegesnek tűnő megoldást.
Nem akarok itt Coelho lenni, de a legtöbbször tényleg az segít rajtad a legnagyobbat, aki beléd rúg.

Hasznos információ

Ha le szeretnéd menteni bármelyiket is, a beágyazott videóknál nincs rá lehetőséged. De ha az alábbi linkekre kattintasz, akkor a Mega lejátszója indítja el a videót és ekkor már van Download gomb.

Jón szigetek #08/07

Mondhatni az utolsó pillanatban. Már az elején összeraktam, milyen sorrendben jönnek majd a videók. Időben el is készültek, de a Youtube tiltása miatt a Jón-szigeteki kalandról készültnél meg kellett oldanom valamilyen alternatív módon a videó publikálását.
Nem volt egyszerű. Nem akarom nagyon szaporítani a szót, itt már bőven megtettem.

Nézzük magát a kalandot. Cobranco egyik kerékpáros túrája adta az ötletet. Nagyon jó ötlet volt. Egy hét, benne Lefkada, Kefalónia és Ithaka. Remek időt fogtunk ki május végén, gyakorlatilag megsültünk és mindenhol tudtunk fürödni. Túrázgattunk is, ahogy kell. Hazafelé pedig még útbaejtettük a Meteórákat.
És persze ne feledkezzünk el a tengerre néző teraszon lenyomott családi kettlebell gyakorlatokról sem. :)

Zakopane. Majdnem. 07/06

Egy üde kis szösszenet a tavalyi télből. Márciusban kiugrottunk Zakopánéba és beleharaptunk rendesen a téli Tátrába: Giewont, Öt Tó, Murowaniecz. Sajnos a körülmények miatt a kamerákat nem igazán tudtam kezelgetni, kevés jó felvétel született. Ennek ellenére ebben az extra rövid videóban valahogy csak sikerült visszadnom az őrült napok hangulatát.