Category: Utazás

1994 Monfalcone 02/02

Az sebeknek nyalogatása
1994.09.08 – 09

Nyilván egy ilyen fárasztó utazás után nem terveztünk semmit. Felkeltünk. Megreggeliztünk.
Habár otthon bekevertem vagy tíz liter müzlit egy műanyag hengerbe, gondolván, hogy mi lenne, ha a változatosság kedvéért egészséges életet élnék (igen, akkoriban még azt hittük, hogy reggelire a műzli az egészséges), de ebből nem lett semmi. Kezdtünk ugye egy feles pálinkával, aztán kolbász, kenyér, savanyúság, vörös borral. Utána cigi. Meg kávé. Meg vörös bor. Meg cigi.

Itt van a gépsárkány, amely levitt a tengerpartra. Meg haza is hozott. Öreg rutinok észrevehetik a fekete dekor csíkot alul az oldalán. Ezt elméletileg azért szokták akkoriban a kocsikra festeni, hogy jól nézzen ki, gyakorlatilag viszont azért, hogy a fekete eltakarja a karosszéria rozsdásodó alját.

Itt pedig én, amint könyvelem a benzinfogyasztást.
Igen, lengyelpiacos Adidas hamisítvány. Imádtam ezt a melegítőfelsőt, de amikor a körfűrész levágta a hüvelykujjamat, a doki egyszerűen széttépte, hogy ne legyen útban a műtétnél.

Szóval punnyadás.

Az első nagy csalódás a tengerpart volt. Öcsémmel már láttunk tengert, gyerekkorunkban voltunk a jugóknál is, a románoknál is, meg a bolgároknál is. Nos, ami itt volt, az egyikre sem hasonlított. Ehelyett tiszta Balatont kaptunk. Igen, fövenyes part, földes, saras bejárás a vízbe. Jó, persze, a víz sós volt, de egyébként simán lehetett volna Balatonarács is.
Nem is vittük túlzásba a tengertpartot. Talán ha kétszer voltunk kint a tíz nap alatt.
Volt ugyanis egy elképesztő medencés rész a kempingen belül. 50 méteres feszített viztükrű úszómedence. Mellette egy derékig érő pancsolómedence gyerekeknek. És mellettük… ember, egy négyemeletes műugrótorony. Hét méter mély medencével. Oké, a felső két emelet le volt zárva. Na de… Úgysem fogod elhinni. A tíz nap alatt sem a sógornőm, sem Nej, sem én nem mertünk leugrani még a legalsó, 1 méter magas kifutóról sem. Mondom, egy méter. Elmagyarázom. Kisétáltál. Egy méter. Hah! Pimfli. Aztán lenéztél. A medence vize annyira tiszta volt, hogy maga a víz nem is látszott. Azaz láttál magad alatt nyolc méternyi mélységet. És beszartál. Öcsém valamikor egy csomó időt töltött el az egri uszodában azzal, hogy mindenféle trükköket gyakorolt (pl. átúszni hosszában a medencét a víz alatt), meg mindenféléket ugrálni, na, ő pár nap után eljutott oda, hogy képes volt fejest ugrani a második szintről. De azzal a bizonyos 1 méteres kifutóval ő is megszenvedett.

Aztán ennyi. Délelőtt tengerpart, utána alkottunk valami ebédet (ugye volt krumpli, hagyma, na meg persze gáz is), ebéd után úsztunk, ugráltunk, ott volt a kamera, végülis jól elökörködtünk. Délután még sétáltunk egy nagyot a tengerparton, este pedig bor. Meg cigi. Meg filkózás. És az a büdös antizanzara.

Késő este pedig az addig a Julia-Alpok felett tanyázó sűrű, fekete felhő lejött ide a lapályra és a nyakunkba szakadt. Mint ahogy innentől minden éjszaka.

Aztán nagyjából így telt a következő nap is.

Grado
1994.09.10

Az első kirándulás. Grado egy érdekes kisváros. Gyakorlatilag teljesen rátelepedett a tengerre, emiatt tele van csatornákkal, vízi épületekkel. Itt már tényleg tenger volt a tenger, lehetett gyönyörködni benne. Volt valami triatlon is, elkaptuk az úszóversenyt a tengerben, illetve a bringaversenyt a hazafelé úton.

Habár tényleg szép volt a város, de ennyi idő után elhalványulnak az emlékek. Két dolog maradt meg bennem.

Az egyik, hogy beültünk egy olasz kávézóba. És úgy döntöttünk, hogy _nem_ nézzük meg az árakat, hanem önfeledten átadjuk magunkat az olasz kávénak. Ha máskor nem is, de egyszer legyen már meg ez is. Meglett. Átkozottul finom volt. Nej elájult a capuccino költeményétől, én pedig a pohár falát felmaró eszpresszótól. A végén persze megnéztem az árakat, rosszul is lettem, 700 forintba került egy bonyolultabb kávé. Ennyiért otthon egy fél napot dolgoztam.

A másik emlék… igen, megint a csórósághoz kötődik. Az egyik játékboltban volt egy csomó leértékelt játék. (A játékboltokat eleve figyeltük, hiszen tudtuk, hogy vinni kell majd valamit haza a kölyköknek.) Nos, a leértékeltek között voltak figyelemreméltó játékok is. Például távirányítós darus autó. Maga az autó mozgott minden irányban, a darus része viszont abszolút nem működött. Emiatt leárazták egyharmadára. Így viszont fillérekbe került. Na, ezt megvettük. Hiszen már ennyiből is jó, aztán meg ott van a kölykök ezermester nagyapja, még az sem kizárt, hogy megjavítja, de ha mégsem, akkor is bőven jó játék ez. Nem is volt ezzel baj, eltekintve a pénztáros csajszi tekintetétől. Melyben benne volt, hogy pont az ilyen csórókra gondoltak, amikor a szart nem küldték vissza a gyártónak, hanem kiszórták harmadáron.

Itt találkoztunk először azzal, hogy délután szilencium van, nem lehet bemenni autóval a kempingbe.

Estefelé megtört a jég, ekkor sikerült öcsémnek fejest ugrania a második szintről. Ittunk rá.

Trieszt
1994.09.12

Egy újabb kirándulás. Trieszt is szép város, nyilván elmentünk megnézni.

Fura, vagy a fene tudja, mennyire az, de ennyi év után, amellett, hogy egy szép város emléke maradt meg, de megint csak látszólag jelentéktelen apróságok rögzültek.

Például a halpiac. A halat nem hogy nem tudom megenni, de már a szagától is rosszul vagyok. Itt viszont volt egy igazi halpiac egy zárt épületben és mivel a kamera éppen nálam volt, Nej engem rángatott be. Becsülettel végigvettem mindent, de végig az járt a fejemben, hogy ‘jóbanrosszban’.

Aztán a tábla a kirakatban, hogy ‘Magyar, ne lopj!’.

Felmentünk a várba is. Itt készültek az alábbi képek.


Ezeket a képeket ismételtük meg tíz évvel később, de akkor már a gyerekek ültek a helyünkön.

Utána hazafelé a Miramare kastély. Nem is tudom. Azóta többször is jártam ott, de mindig megfog a hely. Annyira tökéletes. A park, az épület, a kilátás a tengerre. Mindig az jutott eszembe, hogy milyen lehetett, amikor valaki a saját jogán eljuthatott ide. Hogy ez az övé volt. Engem ez biztosan leblokkolt volna. Azt gondoltam volna, hogy elértem a tökéletességet, nem akarok se elmenni innen, se tovább fejlődni. Itt akarok ülni a teraszon és nézni a tengert.
Aztán akié volt, az mégis elment innen. Mexikóba császárnak. Ahol a felháborodott parasztok megölték. Ő meg még csak nem is értette, mi történik körülötte. Meg vele.

Na mindegy. Este a kempingben. Azt mutatták a jegyzeteim, hogy jól állunk, megkockáztathatunk fejenként egy pizzát a kemping éttermében. Hurrá. Dőzs. Kiélveztük, hogy most van pénzünk. Ezt ma már nehéz elmagyarázni, de akkor még így ment. A legtöbbször csak csorgott a nyálunk, még csak nem is olyan elit helyekért. Aztán amikor összespóroltuk a pénzt rá, akkor nem csak azt élveztük, hogy finom lesz a kaja, hanem azt is, hogy itt vagyunk, lám ezt is megengedhetjük magunknak. Ma ez már elmúlt, szerencsére, azok a helyek, melyeket manapság nem engedhetek meg magamnak, nem is érdekelnek. De akkor, 1994-ben, egy echte igazi olasz pizzázóban megenni egy 10 márkás pizzát egyedül, az valami olyasmi volt, amibe beleszédültem. Mint aki látványos gesztussal csap seggére az atyai örökségnek, és a végén még belehúzatja a cigánnyal a fülébe, miszerint akácos út.
Szóval ez volt és ráadásul Giovanni is ráérzett a hangulatra, mert úgy döntött, hogy bevonja a közönséget a pizzakészítés folyamatába és rögtön a sógornőmmel kezdte. Kirángatta a pulthoz, majd elkenette vele a sugót. Aztán még néhány másik csajjal is, de egyik sem kente olyan jól, mint a sógorasszony. Aztán persze be is dörgöltük a pizzákat. Életem első, egyedül elfogyasztott pizzája volt. Nem panaszkodhatok, igazán autentikusra sikeredett.

Monfalcone
1994.09.13

Ha már itt vagyunk, ebben a városban. Nézzük már meg.

Megint csak villanások.

A főtér melletti játszótér. Ahol majdnem egy órát üldögéltünk. Ahol a jegyzettömbbe lerajzoltam a játszóteret. Ugyanis az egész rönkfából volt összerakva és nagyon jól nézett ki. A Bakonyban meg volt rönkfa dögivel. Mi lenne, ha összetákolnék egy hasonlót az udvarba? A kölykök megvesznének érte. (Aztán persze nem lett belőle semmi. Ennyi idő sehol nincs.)

A katedrális. Amelyről annyit jegyeztem fel, hogy ez az a templom, amelyikben még ott lakik az Isten. Nagy, kifejezetten nagy, de a díszítése meglehetősen spártai. Arról szól, hogy emberek, jertek be, sokan, aztán elmélkedjetek, meditáljatok. Nem, ne a dekorációban gyönyörködjetek. Az nincs.

Na meg az elkapatott Nej. Ugyanis itt is volt halpiac. Zárt épületben. És mivel egyszer már bementem, akkor itt sem lehet probléma. Nyilván megint berángatott.

Meg hát a csóróság. Hogy amikor mentünk kifelé a városból – mert a kemping gyakorlatilag a városon kívül volt – akkor elmentünk egy C+C mellett. Ez akkortájban a Cash&Carry rövidítést takarta és Magyarországon létezett is egy ilyen, kifejezetten olcsó kisker hálózat. Én konkrétan mindig ott vásároltam be Veszprémben, amikor mentem hazafelé. Csak hát nyugaton ez nagyon mást jelentett, ott a Cash&Carry az nagyker volt, nagyvevők, kamionos vásárlók számára. Na, gondolhatod. Amikor bementünk egy ilyen helyre és próbáltunk ezt-azt venni. Nem értették, mit akarunk és mit keresünk ott. Aztán inkább átküldtek egy másik kapuhoz. Ahol megint nem értették, mit keresünk ott. Mit akarnak venni? Majorannát? Meg fogkrémet? Hány raklappal? Ja, hogy egy darabot? Hát, izé…

Jesolo és Velence
1994.09.14

Nagyon kemény nap volt. A távolság sem volt kicsi, a megtekintendő városok sem… de még az időjárás is odatette magát. Egészen eddig a napig az volt a menet, hogy délután megjelentek a nagy fekete felhők a távoli hegyek fölött, ezek olyan este nyolc körül elindultak lefelé és este tízkor szakadtak rá a városra, hajnalig tartó felhőszakadással, itéletidővel. Egy élmény volt a külső sátorban aludni, ahogy átfújt a szél a ponyvák között, a kempingágy alatt pedig folyóként zubogott át a folyam. De meg lehetett szokni, aludni pedig akkoriban nagyon tudtam. Ugye az alváshiányos hétköznapok a két pici gyerekkel. Aztán reggelre a vihar eltakarodott, jött a napsütés és a meleg.

Ma viszont nem így történt. A vihar dafke sem ment el. Az eső elállt ugyan, de akkora fekete felhők maradtak felettünk, hogy csak görnyedten mertünk járni alattuk. Reggeli, mosdó és már indultunk is. Meg velünk együtt a vihar. Úgy szakadt az eső, egészen Jesolóig, hogy a Lada ablaktörlője nem is bírta. Bakacsinsötét felhők, szakadó áldás, hiába kapcsoltam lámpát, az sem segített sokat, az utakon meg tömeg. Egy rémálom volt.

Szerencsére Jesolóban kaptuk egy kis laufot. Sétáltunk egy hatalmasat. Gondoltuk, végigandalgunk a sétányon. Senki nem mondta, hogy az tíz kilométer. Egy idő után visszafordultunk. Majd hazafelé befejezzük.

A családi annales szerint itt vadultak be teljesen a csajok. Egy héttel korábban azt sem tudtuk, hogyan néz ki az olasz pizza, itt viszont mindketten tenger gyümölcsei pizzát rendeltek valami maffiaétteremben. Öcsém meg calzonét, azt a hajtogatottat. Egyedül én maradtam a margeritánál. (Azóta is leginkább csak ezt eszem.) Na, az a kagylós, rákos kaja, az durva volt. Öcsém vette kamerával, a lányok meg látványosan tolták a szájukba azt a sok csúfságot.

Délután négykor értünk Velencébe, a felhőszakadás persze újra rákezdte. Pontosabban, négykor értünk először Velencébe. Utána meg még háromszor. Az történt ugyanis, hogy átmentünk Mestréből azon a hosszú hídon. Hogy majd keresünk parkolóhelyet. A szakadó esőben alig láttam ki, de annyira igen, hogy lássam, azon a röpke körforgón nagyon nincs szabad parkolóhely. Aztán már fordult is vissza az út Mestrébe. Ahol megint megfordultunk. Ebben a körben derült ki, hogy csak parkolóház van, durván drágán. Aztán már fordultunk is vissza. Mestrében megint. Eddigre már meggyőztük magunkat, hogy ha drága, akkor drága, nincs más választásunk. Az első parkolóház jelezte, hogy csak a tetőn van hely, a nyitott parkolóban. Felhőszakadásban. Mentünk tovább. A többi parkolóház meg fullra tele volt. Fordulás vissza, Mestrében szintén. Aztán bementünk az első parkolóházba, ahol éppen volt két szabad hely a tetőn. Nem voltam nyugodt. Az autó finoman szólva sem volt vízálló. De úgy voltam vele, hogy a problémával ráérünk majd akkor foglalkozni, ha visszajöttünk.

Mire kikeveredtünk az épületből, elcsitult az eső. A fekete felhő maradt, de csak úgy sunyiban és takarékon csorgatta a vízet. Na most, szeptember közepén voltunk, utószezonban, özönvízszerűen esős napon. Ehhez képest tele volt a város. Csupa eszetlen turistával. Elsétáltunk a Szent Márk térig, de olyan nagyon nem tudtuk megnézni, mert megint rákezdett a felhőszakadás. Egy ideig ácsorogtunk valami boltív alatt, kínunkban sorra kameráztuk az arra haladó hajókat, de az eső csak nem csitult. (Közben a kamerának tönkrement a mikrofonja, de ez csak itthon derült ki.) Aztán eluntuk a várakozást. A kamerát elcsomagoltuk nagyjából vízmentesen, majd bele az esőbe. Dzsekink nem volt, esernyőnk sem, de mindkettő felesleges is lett volna, a víz minden oldalról jött. Mondjuk nem sokat csavarogtunk, valahogy nem éreztük át a város szépségeit. A Rialtónál megint csitult az eső, persze addigra nem csak a ruhánk ázott át, hanem a bőrünk is. De azért ettünk egy fagyit, mert csak Velencében voltunk és csak olasz a fagyi. Estére rendesen lehűlt a levegő, nem is vacakoltunk sokáig a városban, mentünk a kocsihoz.
Voltak félelmeim. Teljesen jogosan. Öcsém nem hitt a szemének: az anyósülés előtt tíz centi magasan állt a víz. Motyogtam valamit a kutyaütő karosszériásról, de nem vette magára. Kézzel-lábbal kisepregettük a vízet, beindítottam a fűtést. Valahogy kikecmeregtünk a parkolóházból, végigmentünk sötétben is a Mestrébe vezető hídon, aztán irány haza.

Illetve dehogyis. Ez volt az utolsó kimozdulós nap, ekkor terveztünk bevásárolni. Valamit a szülőknek és nyilván valamit a gyerekeknek. Fogalmunk sem volt, hogyan várnak majd a csöppek minket. Még soha nem hagytuk őket magukra.

Dóra egyszer lezúgott a lépcsőn, olyan egyéves korában. Agyrázkódással vittük kórházba, ahol bent tartották. Igenám, de valami fertőzés miatt le volt zárva az intézmény, két hétig nem is látogathattuk. Aztán amikor érte mentünk, nem ismert meg minket. A szobáját már igen. Utána kezdett neki beugrani, hogy mi vagyunk a személyzet.

Ezt a bevásárlást taktikusan Jesolóra hagytuk. Tele van bolttal. Az meg már déltájban kiderült, hogy a promenádon éjszaka zajlik az élet, minden hajnalig van nyitva. Az eső ekkor már eltakarodott, kényelmesen mászkáltunk. Egészen addig, amíg meg nem vettünk mindent. (A fiúk műanyag háromkerekű motorokat kaptak. Olasz motorokat. Hogy vagánykodhassanak az oviban. Dóra meg ruhákat. A távirányítós markoló mellé.)
Éjfél után érkeztünk vissza a kempingbe. Nyilván már be volt zárva. Kint hagytuk az autót, gyalog cuccoltunk be.

Megint sebnyalogatás
1994.09.15

Mondanom sem kell, reggel az volt az első, hogy kipróbáltuk a műanyag motorokat. Ott berregtünk a sátor mellett, a szomszédok nagy örömére.

Aztán egész nap pihi. Kint döglöttünk a parton, napoztunk, élveztük a viharos szél keltette hullámokat. Este még ücsörögtünk az asztalnál, míg a menetrendszerű vihar be nem zavart.

Hazautazás
1994.09.16

Korai kelés. Pakolás. Habár eredetileg úgy terveztük, hogy hazafelé már Ljubljana felé megyünk, de azok a bőrkabátok nagyon kiabáltak Tarvisio felől, szóval végül csak felmentünk odáig. Őcsémék immár nem voltak annyira balekok, mindketten meg is szerezték a kinézett kabátokat, elfogadható áron.

Visszafelé valamiért megcifráztuk, az osztrákoknál nem mentünk fel Grazig, hanem elmentünk Maribor felé, majd Keszthelyen keresztül értünk haza. A szlovénoknál olyat láttam, mint még soha, de azóta sem. Maribor után építették a sztrádát, a semmiből, de úgy, hogy közben ment rajta a forgalom. A négysávos döngölt murván. Késő éjjel értünk haza (az a jó öreg 60-as tempó), de persze mindenki ébren volt. A kölykök nyilván örültek, öcsémék már nem annyira. Úgy volt, hogy a szüleim lehozzák a kicsit, de valamiért ottmaradt Egerben, a meglehetősen öntörvényű és időnként már furán viselkedő nagyanyám felügyelete alatt. Mondanom sem kell, az egri különítmény egy rövid alvás után már vágtázott is haza.

Mi viszont maximálisan kiélveztük a hétvégét. A kölykök játszottak az új játékokkal, mi játszottunk a kölykökkel, közben még ott volt a kamera, vettünk mindent, ahogy ugrálnak, ahogy esznek, ahogy fürdenek. (Jó kis kompromittáló anyag lett belőle.)

Hétfőn a cégnél volt némi morgás a kamera miatt, de arra az érvre, hogy a kéményben úgysem kell mikrofon, a főnököm nem tudott mit mondani. Megúsztam.

Mint ahogy az utat is. Végül kellemes emlék lett belőle, de ott, akkor azért eléggé cidriztem. Voltak lyukak a betliben.

1994 Monfalcone 01/02

Látszólag nagy az ugrás. 1994.
A blog 2005 január 8-án indult. Eleinte karikatúra blogként, majd hanyagoltam a rajzolást és lett belőle egy ilyen csalamádé: hétköznapok, informatika, utazások és szürreális sztorik. 2006-ban visszanyúltam egy kicsit az időben és megírtam egy 2004-es nyaralásunk történetét. Mondván, hogy legyen minden egyben és egyébként is, ez volt az első közös nagy nyaralásunk a gyerekekkel.

Igen, tényleg. Nejjel komolyan gondoltuk azt az elvet, hogy egészen pici gyerekekkel nem megyünk sehová. Nekik sem jó, nekünk sem jó, na meg a környezetünknek sem. Elmentünk egy-egy hétre a nagyszülőkhöz, volt, amikor többre is… és ennyi. Aztán ahogy nagyobbak lettek, akkor már befigyeltek egynapos kalandok valahol az országban, de az első nagy kalandhoz, egy horvát-olasz kéthetes nyaraláshoz megvártuk, míg elmúlnak tíz évesek.

Mindezekből következik, hogy a blogban tulajdonképpen benne van a család összes nyaralása. Hiszen a 2004-est utólag beraktam, 2005-től pedig már minden megmozdulásról írtam.

Nos, nem.

1994-ben megszöktünk. Ekkor volt a nagylány 3 éves, a fiam – és öcsém fia – 1 évesek. Váratlanul megkínáltak egy céges nyaralással, mi pedig el voltunk annyira gyötörve a gyerekpesztrálástól, hogy beleugrottunk. A gyerekeket leadtuk megőrzésre a nagyszülőkhöz, mi pedig elutaztunk Olaszországba, konkrétan Monfalconéba 10 napra.
Nos, ez az utazás még hozzátartozik a családi krónikához. Hiszen a család már létezett.

Távoli előzmények
1994

Ekkor a veszprémi távfűtésnél dolgoztam, mint informatikai mindenes. Írhattam volna azt is, hogy informatikai vezető, hivatalosan az is voltam, de gyakorlatilag egy betanított emberem volt, mindent ketten csináltunk. Infrát, szoftvert, hálózatot… mindent.

– Főnök, oké, hogy nincs egyetlen legális szoftverünk sem, de legalább egy DOS-t vegyünk már!
– Az mi?
– Operációs rendszer.
– Szoftver?
– Tulajdonképpen igen.
– Józsikám, bazdmeg, miért tartalak benneteket? Írjatok egyet.

Na, szóval ilyesmikkel tengettem a napjaimat.

Aztán egyszer megkeresett a szakszervezetis, hogy valaki visszamondta a nyaralást, lenne-e kedvem beugrani? Monfalcone, tengerparti kemping, letelepített lakókocsi, teljes öneállátás. Mondott árat is, de akkoriban a templom egeréhez jártunk kaját koldulni, és hát borzasztó nagy volt az a szám. Nej otthon viszont majd kiugrott a bőréből örömében. Három év, gyakorlatilag egyedül otthon két kölyökmacska kategóriájú gyerekkel, egy faluban, mely nem fogadott be bennünket, elég rendesen parkolópályára tudja rakni az embert, ő pedig élni is szeretett volna egy kicsit. Meg hát én is. Az ötlet gyakorlatilag egyből jött: kérdezzük meg öcséméket. Ott is volt egy egyéves gyerek, ráadásul a szüleimmel laktak és amennyire tudom, voltak azért súrlódások a női szakaszban. Lehet, nekik is jól jönne egy kikapcsolódás. A lakókocsi négy személyes, az autó öt, elférünk. Együtt még jobb buli is lesz, mintha csak ketten mennénk.
Szóval így. Másnap lecsaptam az ajánlatra.

Közeli előzmények
1994

21 éves Lada kombink volt. Ezt is csak úgy tudtuk megvenni, hogy a szüleim beszálltak az ár egynegyedével.

Ez a ‘csórók voltunk’ szál többször is vissza fog térni. Egyrészt, mert tény, hogy piszkosul csórók voltunk házasságunk első hat évében, másrészt, mert a sztoriban ennek többször is szerepe lesz.

Az autóban ekkor épphogy volt élet. Kezdődött azzal, hogy rögtön, miután Egerben megvettük és vittem haza a Bakonyba, úgy döntöttem, hogy életem első saját autója, akkor élvezkedek vele egyet. Nem a sztrádán mentem, hanem keresztül a Mátrán. Nézzük, mit tud a kanyarokban. Ja. Kifogtam egy IFÁ-t és a sofőr az istennek sem volt hajlandó lehúzódni, szerintem még élvezte is, hogy szopathatja azt a ladást. Én meg ordító motorral, kettesben tapadtam rá és kerestem az előzési lehetőséget. Nem volt. Mátraházáig mentem mögötte.
Csak hát ez már akkor is egy öreg autó volt. Nyilván nem bírta. Gyöngyös után a sztrádán felforrt a hűtővíz, elpattantak a dugattyúgyűrűi. De ettől még persze ment. Szarul ugyan, de ment.
Hetek múlva tudtam csak levinni Egerbe, hogy nézzék már meg, mintha nem lenne minden rendben. Apám szerelő haverjai leestek a székről a röhögéstől, amikor meglátták. A lényeg, hogy a törött dugattyúgyűrűk annyira szétcseszték a hengerek belső felületét, hogy fel kellett fúrni a gépet ezerhatosra.
Na, így indult.
Az autó aktuális kehéi miatt már az olasz utazás előtt egy héttel leutaztunk Egerbe. Rengeteg szerelési munka volt a kocsin, motor, kasztni, fékek, futómű, gyakorlatilag minden. A három szaki neki is ugrott (apám, öcsém meg a szerelő haverjuk), végül egészen értelmezhető autót raktak össze a roncsból. Öcsémnek volt egy bravúros húzása, a teljesen tropára ment belső kárpitokat kidobta és famintájú funérlemezből vágott bele belső borítást. Ember, faborítású belső! Mint a merdzsókban.
Én meg boltokba rohangásztam, igyekeztem beszerezni mindent. Az alapfelállás az volt, hogy öcsémék is csórók, mi is, ergo viszünk mindent. Nehogy már kint kelljen megvenni drága pénzért. Fél zsák krumpli, kis zsák hagyma, kannás bor, meg ilyenek.

Ja, még valami. Videókamera. Vittünk. 1994-ben.
Ugyanis a távfűtéshez tartozott a veszprémi körzet kéményseprése is. A kéményseprők pedig egyszer kitalálták, hogy milyen jó lenne, ha a cég venne egy videókamerát. Akkor azt csak le kellene engedni a kéménybe és látnák, mi van odabent. Nyilván először mindenki röhögött, de aztán a főnök felfogta a dolog lényegét és vettünk egy kamerát. Nos, az a kamera kéményt ugyan nem látott, de magát az irodaépületet is alig. Mindig ki volt adva valakinek.
Ezt a kamerát sikerült megszereznem erre a két hétre.

Apró korrajz. Elmentem a biztosítóhoz. Egy ilyen kamera ugyanis hathavi fizetésembe került, az olaszok meg… hát olaszok. Szeretnék rá biztosítást kötni. Körberöhögtek. Elkezdtem értetlenkedni, majd dühbe gurulni, míg végre egy hapsi megszánt és elmagyarázta a helyzetet. Tegyük fel, hogy ajánlanak biztosítást, egy elfogadható összegért, mondjuk az egyheti fizetésemért. (Itt már felugrott a szemöldököm. Nekem ez már nem volt elfogadható.) Aztán odakint nem gondolnék-e arra, hogy bejelentem a rendőrségen, miszerint ellopták a kamerát? A rendőrök egy idő után lezárják a nyomozást, én pedig az eredeti ár 4%-áért szereztem egy videókamerát. Ezek után gondoljak bele, mennyi lenne az a reális biztosítási ár, amennyiért már nem érné meg csalni? Mondjuk a kamera árának kétharmada? Ez nekem négyhavi fizetésem. Kötnék-e biztosítást ennyi pénzért? Na ugye.

Elindulunk
1994.09.06; 22:00

Késő este indultunk, mert. Mondtam már, hogy csórók voltunk? Én akkoriban alaposan kimértem, hogy a Lada akkor fogyaszt a legjobban, ha 60 km/h körül megyek vele. Ennyivel is közlekedtem. Ennyivel is terveztem meg az olasz utat. Így jött ki az, hogy éjszaka indulunk, nem sietünk, kora délután kényelmesen meg is érkezünk. (Kábé 1000 kilométer, kábé 17 óra.) Mindenki mosolygott, mindenki integetett, tisztára, mint a Titanic indulásakor. Éjfél körül voltunk Pesten. A hangulat még jó volt, ment a nagy duma, meg szólt a zene.

Indulás előtt húztam egy bátrat. Habár én a nyolcvanas évek végén már voltam Kispál és a Borz koncerten, de annyira nem fogtak meg. Aztán Egerben kiszaladtunk valamiért a lengyel piacra, ahol megláttam ócsón két Kispál műsoros kazettát, meg is vettem. Na, ez annyira bejött mindenkinek, hogy szinte végig ezeket hallgattuk.

Hajnal kettőre értünk a házunkhoz, Úrkútra. Muszáj volt betérnünk, mert Egerbe nem vittük a cuccunkat. Bepakoltunk. Pont az előző turnusban fogyott ki lent a PB palack, így azt is nekem kellett levinnem. Nem azért, de itt már néztünk ki valahogy. Zsák krumpli, zsák hagyma, boros marmonkannák, bőröndök, sporttáskák, na meg egy bazi nagy PB gázpalack. A kombi autót plafonig pakoltuk, a végén már lábbal tapostuk be a cuccot. Nyilván jutott a hátsó ülésre is. Amilyen kis hülyék voltunk, meg sem fordult a fejünkben, hogy ezeket valahogy rögzíteni kellene, ha nem akarjuk, hogy hirtelen fékezéskor agyonnyomja a csajokat. Szerencsére nem fékeztünk hirtelen. Meg hatvanról nem is annyira lehet.

Itt követtem el egy nagyon csúnya hibát. Indulás előtt átolvastam a kamera kézikönyvét, amelyben azt írták, hogy időnként ki kell sütni az akksit, ha azt szeretném, hogy ne merüljön le hamar. Ezt Egerben elfelejtettem, de gondoltam, majd itthon megcsinálom. Amíg pakolunk. Dehogyis gondoltam arra, hogy ez a kisütés egy egész napig tart. Na mindegy, elindítottam a kisütést, bepakoltunk, kajáltunk valamit, aztán figyeltük, mikor vált a sárga led zöldre. Nem váltott. Ültünk. Néztük. Reggel hatig. Ekkor mondtam azt, hogy le van szarva, visszaváltottam töltésre. Végül hétkor indultunk el. De legalább már világos volt.

Komótosan kocogtunk. Nyilván nem vettünk osztrák autópályamatricát, mentünk a sztráda mellett. Graz, Klagenfurt, Villach. Majd Tarvisio. Itt program volt. Öcsémék már régóta spóroltak bőrkabátra, naná, hogy nem hagyhattuk ki a tarvisiói piacot. Mi Nejjel lent maradtunk a parkolóban, öcsémék felmentek. Aztán visszajöttek. Kabát nélkül.
– Nem hiszed el – kezdett bele.
– Nem.
– Megtaláltuk. Pont azt, amit kerestünk.
– Aha.
– Kicsit drága volt, 120 márka. Nekem viszont csak 80 márkám volt rá. Alkudtam, mint a gép. De 100 alá nem ment le a faszinger. Aztán otthagytuk. A végén még utánamkiabálta, hogy 90. De eljöttünk.
– Hmm.
– Jól sejted. A kijáratnál gondoltuk végig. Hogy tulajdonképpen már 90-ért is nagyon jó vétel lenne. Visszamentünk.
– És?
– A faszi kiröhögött. Majd azt mondta, hogy 120.
– A rohadék.
– Az.

Mentünk tovább. Itt követtem el egy újabb durva hibát. A kollégáim javasolták, hogy menjünk át Szlovénián, mert nagyon szép a táj. De arra is figyelmeztettek, hogy vigyázzak, mert két út is van, ebből az egyik hágó nagyon meredek, az én koszvadt Ladám valószínűleg nem tud felmenni rajta. Memorizáltam is az útvonalat, majd… elböktem. Átmentünk a szlovénekhez és csak Kranjska Gorán, a parkolóban kezdett derengeni a helyzet. Amikor megláttam azokat a cefet nagy hegyeket magunk előtt. Térkép elő. Káromkodások. Oké, menjünk vissza. Ahogy Móricka elképzelte. A határőrök nem engedtek vissza. Közölték, hogy ez a határ csak befelé működik, kifelé nem.
– Ember, nézzen már rá! – mutattam a rozsdás Ladára – Ez az autó nem menni fel hegy!
– Akkor menjenek el Ljubjanáig! – vont vállat a határőr.
Száz kilométer kerülő. Anyád.
De nem engedtek át. Visszafordultunk. Kranjska Gora. Parkoló. Méregettük a hegyet. Rágtuk a cigiket. Végül úgy döntöttünk, bepróbáljuk. Öcsém vette át a kormányt. Végül is csak hivatásos sofőr. Eleinte élveztük. Hú! Meg há! Egy pihenőben meg is álltunk. Alpesi házikó, erdők, mögötte pedig egy bazi nagy hegy.

Kezdtük élvezni. De nem sokáig. Ebből a parkolóból a Lada már nem tudott továbbmenni. Nem bírta a meredek utat. Jó. Mindenki kiszállt. Öcsém nekiindult és fel is ment. Mi meg utána gyalog. Szerencsére több ilyen meredek szakasz már nem volt. Aztán felértünk egy parkolóba. Ahol az volt kiírva, hogy Vršič. Meg Triglav. Na most, az első Szlovénia legmagasabb hágója (1611), a második meg Szlovénia legmagasabb hegye (2864), az ország jelképe. Én szeretem az ilyesmi helyeket, de csak akkor, ha be vannak tervezve. A parkoló szélén hó volt. Mi meg kiszálltunk az autóból rövidujjó pólóban, bermuda gatyában és napszemüvegben. Mindenki körülöttünk télikabátban. És láttuk rajtuk az elismerést. Hogy mi mennyire kemények vagyunk. Úszógatyában akarjuk megmászni a Triglavot.
Nem maradtunk sokáig. Mentünk tovább.
– Te, baj van – fordult hozzám öcsém a sokadik szerpentines visszafordító kanyar után.
– Igen?
– Alig van fék.
– Mi?????
– Elfogyott. Gyakorlatilag motorfékkel jövünk.
– Nebazdmeg.
– Egyelőre bírja. Csak gondoltam, szólok.
– Kösz.
A csajok hátul hamuszürkén nézték az út melletti szakadékokat.
Melyek egyébként borzasztó jól néztek ki. Az út melletti szurdokban fut a Soca (Isonzó) folyó, mély türkiz szinekben, haragos zúgással. Igyekeztem is kamerázni, de az aksik pont itt fogytak el. Hát, ja. Bezzeg, ha kisütöttük volna.
Öcsém végül lehozta a kocsit, a sík terepen a fék is magához tért. Mentünk tovább. Goriciáig.
Határátkelő.
Csak emlékeztetlek, 1994-et írtunk. Schengen még csak elméletben sem létezett. A határátkelésnek ekkor még tényleges tétje volt.
A sorompó előtt hosszú sor. Nem gond. Kivárjuk.
Aztán amikor sorra kerültünk, a tiszt intett, hogy álljunk félre. De nem csak úgy, hanem jócskán. Be egy távoli épület mellé. Nabazdmeg.
Ezek szét fogják szedni a kocsit.
– Ide a rozsdást, hogy a másik határról szóltak át – tippelt öcsém.
Kiszálltam. Köszöntem.
A hapsi biccentett. Majd benyúlt a zsebébe, elővett egy fehér kesztyűt és lassan, elegánsan felhúzta. Mint egy urológus.
– Nyissa ki a csomagtartót!
Kinyitottam.
Azt a döbbenetet sohasem felejtem el. Ahogy a pacák ránézett a betaposott tömérdek cuccra, Melyből kiállt egy PB gázpalack. Abban a rozsdakupac öreg autóban. Az önbizalma hallható sziszzenéssel szivárgott el.
– Cigaretta van? – kérdezte utolsó reménykedéssel.
– Óh, persze! – vidultam fel és rántottam elő a dobozt az ingzsbemből – Kér?
Azt hiszem, ez már sok volt neki. Csak állt, lefagyva és próbálta eldönteni, hogy most a világ legfurmányosabb csempészével áll szemben, vagy a világ legnagyobb idiótájával. Végül ránézett a holdvilágként mosolygó arcomra és az utóbbi mellett döntött.
– Menjenek! – intett.
Mentünk.
– Na, mi volt? – kérdezték a kocsiban.
– Semmi. Ez egy kedves ember volt.

Innentől a kempingig már nem történt gyakorlatilag semmi. A kamera kipurcant, nem tudtam operatőrködni. Valamikor este nyolc körül érkeztünk meg. Csak szólok, előző este tízkor indultunk el. Azért ez nem rossz teljesítmény 1000 kilométeren. Gyorsan berendezkedtünk, bekötöttük a gázpalackot. Aztán kaja.
Pontosabban pofáraesés. Az étteremben annyi szúnyog volt, hogy harapni lehetett. Folyamatosan csapkodtuk magunkat. A tenger mellett nem erre számítottunk, nem is volt nálunk semmi szúnyogriasztó.
A másik durva kaland a kaja volt. Habár 94-ben már itt-ott lehetett otthon is pizzát enni, de nekem még nem volt hozzá szerencsém. Ez az étterem viszont echte pizzázó volt, egy kopasz séffel, aki mindenféle trükköket mutatott be a tésztával, persze saját kemence, ahogy kell, szóval ideális terep az ismerkedéshez. Eltekintve attól az apróságtól, hogy a legolcsóbb pizza 10 márka volt.

Olaszországban ekkor ugyan még líra volt, de úgy állították be, hogy ezer líra volt egy márka, és jobban is szerették a márkát. Mi is csak azt vittünk és végig abban számoltunk.

Várjál, megvilágítom. 10 márka az olyan 1200 akkori forint volt. Az én fizetésem 35e forint volt. Nej gyes-e 6400 forint. Ennyi volt a családi bevétel. A tíz napra 270 márkát vittünk, de ezt is csak roppant nehezen tudtuk összekuporgatni. (Nej keresztanyja, amikor megtudta, hogy ennyi pénzzel mentünk ki tíz napra, szimplán leidiótázott.) Nos, ennek fényében gondold át, hogy egy pizza 10 márka, kettő meg nyilván húsz. Miközben napi 27 márkát költhettünk, de ennek le kellett fednie a tankolást is.
A vége az lett, hogy vettünk egy pizzát ketten. Végül is, úgyis csak ismerkedtünk a műfajjal.

Este a lakókocsi előtt még toltunk pár pohár bort, de a szúnyogok hamar bekergettek.

Azt írtam volna, hogy be? Nos, majdnem. Ez egy nagyon pici, háromszemélyes lakókocsi volt. Öcsém és a sógornőm megkapták a duplaágyat, Nej a gyerekágyat, én meg az előtérben lévő pótágyat. Nem, nem akarom sajnáltatni magunkat, én akartam, hogy így legyen. Kifejezetten szeretek a szabadban aludni, a többi meg adta magát. (Habár az azért durva volt, amikor a menetrendszerű éjszakai felhőszakadások után átdőlt az esővízfolyam az ágyam alatt.)

Utazni jó. Vagy nem?

Hah. Így jár valaki, ha csak felskicceli az írás témáját és a kibontását későbbre hagyja. Aztán jön egy koronavírus és beborítja a turizmust.
Na mindegy, betűket nem dobunk ki. Csak kalkuláld bele, hogy amikor ezeket lejegyeztem, még ezerrel tombolt a tömegturizmus.

Szóval Harari. Egyszer már hivatkoztam rá, de nem lehet elégszer. Nem hittem volna, hogy 56 évesen, erősen megkövesedett gondolkodásommal még találkozni fogok olyan könyvvel, mely képes átformálni ezt a berögzült gondolkodást, képes új nézőpontból frissítő újdonságokat mondani.

Harry, you’re like a refreshin’ fart in a roomful of roses.
– Terry Pratchett –

Viszont néha kedvem támadt vitatkozni vele. Mert nagyot akart mondani, de mellélőtt.

Pontosabban fogalmazva, nem is mellélőtt, hanem a markáns fogalmazás nem engedte, hogy kibontsa a részleteket. Hogy nem is mindig van úgy. Hogy vannak kivételek. Meg elképzelhető az is, hogy… Tapasztalatból tudom, ha az ember felvesz egy megmondó attitüdöt, akkor nem pepecselhet a részletekkel.

Én viszont most foglalkozom egy kicsit a részletekkel is.
Utazás.
Azt írta, hogy ez csak a jelenkori civilizációnk hozadéka, régebben nem volt. Nem csak az utazás, hanem az azt piedesztálra emelő közhangulat sem. A közös mítosz alakult úgy, hogy az utazás mára vágyott élmény, egyfajta elvárás lett. Sok ember gondolja úgy, hogy csak akkor fog igazán kiteljesedni, ha lehúzott mindent a bakancslistájáról. (Eleve, a bakancslista, mint hirtelen extra divatossá vált kifejezés.) Hogy az egyiptomi civillizációban a gondos, középosztálybéli férj nem asszíriai utazással lepte meg a nejét – őrültnek is nézték volna – hanem egy sírkamrával.

Nos, nem egészen. Az utazás nem csak élményforrás, hanem tudásgyarapítás is egyben. Nem csak az egyéné, hanem a közösségé is. Aki nem mozdul ki a falujából, az begyepesedik: egész életében ugyanazok az emberek veszik körül, ugyanazok a házak, ugyanazok a növények, ugyanazok a gondolatok. Zárt lesz az agya. Ismerünk ilyen embereket. Nem szeretnénk ilyenek lenni. És nem a közös mítosz változása miatt. Hanem az életminőség miatt.

Emellett az utazás kaland és mindig is voltak kalandvágyó emberek. Valahogy csak felfedeztük ezt a világot és ezeknek a felfedézeseknek nagy része még egy teljesen más kulturális környezetben történt.

Vagy hogy mást ne mondjak, ott volt a középkorban a céhes legények kötelező vándorútja. Nem volt az hülyeség. Lásson világot, ismerje meg, máshol hogyan élnek, máshol hogyan csinálják azt az izét, amit majd ő is fog, lessen el új fogásokat, aztán térjen haza a mestermunkájával, mely után ő is mester lehet a céhben. Ez bizony utazás volt, a legnemesebb, értékteremtő formájában.

A változást inkább ahhoz kötném, hogy sokan lettünk. Ez egy nagyon alábecsült tényező, pedig ez az utóbbi száz év legnagyobb hatású változása. Ahogy Márai is siránkozott, az embertől elvették az egyéni sorsát. Tömegember lett belőle. Szociológusok tervezik az életét és mediánnal mérik, mit eszik, mit szarik.
Majd megjelent a tömegturizmus, mely tömegeket utaztat A-ból B-be.
Ez végül beépült a kulturába, de fontos különbség, hogy nem a kulturális változás indikálta az utazások értékváltozását, hanem pont fordítva. Egyre több ember engedhette meg magának, hogy utazzon, egyre menőbb lett az utazás. Egyre többen akarták lefényképezni azt a templomkaput, melyről már addig is készült egymillió fénykép.

Félre ne értsd, ez nem ítélkezés a részemről. Én is szoktam utazgatni és én is lefényképeztem sokezrediknek ugyanazt a templomkaput. Az emlékek ugyanis a fényképhez rögzülnek. A saját fényképünkhöz. (Aki azt mondja, hogy nem szabad fényképezni, mert anélkül is emlékezni fogunk rá, az hazudik.) Ha más ember fényképét látom, akkor maximum annyit mondok, hogy igen, szép, én is jártam már ott. A saját fényképemnél meg előjön egy csomó emlék. Hogy mennyit mászkáltam, mire pont jók lettek a fények. Hogy közben ráléptem egy nő lábára. Hogy meddig variáltam, mire jó lett a kompozíció. Hogy milyen sokat kellett várnom, mire az a ronda autó kiment a képből. Meg nézd már, észre sem vettem, rákerült az a debil kölyök, aki végig hisztizett mögöttünk a sétálóutcán.

Így alakult át az utazás. Az, ahogy most utaznak a tömegek tényleg más. Kulturálisan. Ezt tényleg nem tudná elképzelni egy antik ember. Elmenni Párizsba, egyenszállodában lakni, McDonaldsban ebédelni, napközben meg járni a várost és pipálgatni, hogy Eiffel-torony megvolt, diadalív megvolt, Notre Dame megvolt, csak valami köcsög cég pont most állványozta körbe, aztán felrakni a fényképeket a fészre, meg az instára, begyűjteni a lájkokat, meg az írigykedő hozzászólásokat… na, ez tényleg annyira felfoghatatlan lehet egy középkori embernek, mint a rádió.

Most megint úgy néz ki, mintha ítélkeznék, pedig megint nem. Sokan nem így utaznának, ha megtehetnék. Annyiszor elterveztem már, hogy kimegyek egy vagy két hónapra valahová. Ott élek, a helyiek között. Beszélgetek velük a kocsmában. Ott eszek, ahol ők. Megismerem és megszokom a városukat. Üldögélek a parkban, a tereken. Ráérősen. Elgondolok rajta, miért pont azt a mintát faragták a templomkapura. Becsavargom a külvárosokat is. Egy kicsit más életet élek, egy kicsit más leszek. Egy kicist eltemetem magamban az otthoni, zaklatott életemet.
Persze, hogy nem jött össze. Nem lehet kiszállni a taposómalomból. A megélhetéshez dolgozni kell, a munkahely pedig nem enged el hónapokra. Eddig egyszer sikerült majdnem, amikor kibuszoztam 10 napra Zakopánéba. Itt már kezdtem érezni, hogy alakul ez, kezd más lenni, mint a klasszikus hosszúhétvégés kirándulások. De aztán jönni kellett haza. És persze ezerrel bepótolni a tíz nap elmaradását.

Már megint sokat irkáltam. A lényeg, hogy Hararinak valahol igaza van, az utazás tényleg egy jelentős változás a kultúrában, csak egyáltalán nem biztos, hogy a kultúra változása hívta volna életre az utazási kedvet. Az viszont teljesen biztos, hogy az utazás beépülése a közös mitoszokba áttételes változásokat generál a kultúra más szegmenseiben. És ez még csak nem is annyira friss dolog. Egyszer már kardomba dőltem, mégpedig a nyolcvanas években a szülővárosomban. Amikor elkezdtek megjelenni az addig autentikus borozókban a sörcsapok. Egerben. A bor városában. Csak hát… a tulaj a bevételből él, a sok német turistának meg sör kell. Akkor kap. És kap pizzát is, ma már gyakorlatilag mindenhol a világban. Meg hamburgert. Meg hotdogot.

Meg ‘speciális helyi ünnepeket’. Halottak Napja Mexikóban. Cocó. Megvan?
Kamu.
Ilyen ünnep nem létezett. Egy James Bond filmben szerepelt egy hasonló karnevál. A turisták pedig elkezdték keresni ezt a karnevált és dühösek voltak, hogy nincs. A mexikóiak meg nem hülyék. Ha van rá kereslet, akkor lesz. 2016 óta van.

Na, így fonódnak össze a mítosz szálai, az egyik szál megtermékenyíti a másikat, majd az új visszahat és átalakítja a szüleit, de a lényeg, hogy közben folyamatosan vastagodik a szövet, mely párezer év alatt átláthatatlan bonyolultságúvá hízott.

Belga kirándulás

Az a bizonyos katasztrófába torkoló, de aztán mégis jól végződő, egynaposnak induló, de végül ötnapossá váló kirándulás Brüsszelbe és környékére. Most már mosolygunk rajta, végülis fél évvel később a költségtérítésünket is megkaptuk, mi a gond? Nos, az a 24 óra, amíg bepánikolva, magunkra hagyva, mindenféle eszköz nélkül csak kapkodtunk valamiért, amibe megkapaszkodhattunk volna. Az volt a probléma.
De a videóban mindebből semmi nem látszik.

Lisszaboni kirándulás

Ez a videó más, mint a többi.
Kezdjük ott, hogy Lisszabonban majdnem minden boltban lehet zöld bort kapni. Én pedig nagyon szeretem ezt a műfajt. Sajnálatosan csak 3 napra mentünk. Ebbe az időtartamba kellett annyi zöld bort belepréselnem, amennyit csak lehetett.
Három napig végig spicces voltam.
Eleve már a nap is úgy kezdődött, hogy a reggelihez bontottam három üveg zöld bort. Másfelet megittak a csajok, másfelet én. Aztán végigvigyorogtam az egész napi csavargást. Amikor kezdett tisztulni a látásom, gyorsan utánatöltöttem. Az estékről meg jobb nem is beszélni. (Amikor reggel nem emlékeztem, hogy este sütöttek nekem egy pizzát én pedig megettem. Finom volt. Biztosan.)
Nos, ehhez add hozzá, hogy végig fejkamera volt rajtam. Nyomkodtam a gombját, mint a kisiskolás, amikor megkapja az első mobilját.
Kábé 7 órányi nyersanyag gyűlt össze.
Egy hónapig vágtam, mire 22 percnyi videó lett belőle.
Viszont… viszont volt miből dolgoznom. Korábban mindig az volt a bajom, hogy nincs nyersanyag, illetve ami van, az is olyan béna, naná, hogy bénák lettek a videók is. Ez most nem fenyegetett. Igen, sok olyan felvétel volt, melyeket vigyorogva néztem, aztán elsuppasztottam valahová. Nem publikus. De maradt még bőven. Ez már akkora anyagmennyiség, hogy csak az került egy hétbe, mire kétszer egymás után átnéztem a nyersanyagot és kijegyzeteltem, miből mennyi van. A koncepció összerakása is napokba tellett.

Na mindegy, száz szónak is egy a vége, ez egy kifejezetten jó videó lett. Legalábbis hozzám képest. Jelenleg ez a kedvenc.
És nem mellékesen megmutatta, hogy bár több vele a munka, de jó videó akkor lesz, ha rengeteg a nyersanyag. Ahhoz viszont fejkamera kell és állandó gombnyomogatás.