Balaton111 Kényszerkinyalás 03/03

Zamárdi – Balatonalmádi
2019.07.16; kedd

Nyilván azzal kezdtük kora reggel, hogy lesétáltunk megnézni a vízet. Nem tetszett. Nem, nem volt egekig csapkodó hullámzás. Csak az a csalogató, hamis hullámzás. Olyan kicsi, semmilyen. De az irányából látszott, hogy elég csak 100 métert beljebb mennünk és ránk harap. Ez sem tűnt nyugodt napnak. De mit tudtunk csinálni?

Reggeliztünk. Sátort bontottunk. Összepakoltunk. Levonszoltuk a kajakokat a partra. Nyilván ekkor nyírták a parti füvet is, rendesen borzolták az idegeimet. Gondold el, pakolászol a kajakba, szereled fel rá a tartozékokat, közben meg egy fűnyíró traktor centizgeti a kajakok szélét.
Beszálltunk, elrúgtuk magunkat. A megérzésem jó volt. Csak egy kicsit mentünk beljebb és ugyanolyan durva oldalhullámzást kaptunk, mint tegnap este, amikor érkeztünk. Rohadjon meg. Persze, lehet ebben is haladni, csak mentálisan morzsolja fel az embert.
Szerencsére(?) nem tartott sokáig. Siófok előtt változott a szélirány. Durva szembeszél lett belőle. Nem is tudom. Olyan keserűen röhögtem fel. Cseberből vederbe. Ez a hullámzás már nem tekergeti a kajakot. Csak éppen vastagon fékezi.

Siófoki kikötő.
– Ott határozzák meg az aktuális viharjelzést – mutattam rá a közlekedési gomba jellegű épületre.
– Ne lőjünk be? – vetette fel a Drága.

Ismeretterjesztő rovatunk következik. Konkrétan Siófok említése a legősibb nyelvi emlékünkből, a tihanyi alapítólevélből.
“Rivulus namque, qui dicitur Fuk fluens”, azaz “A kis patak, amit Fuknak neveznek.”
Fuk mint falunév először 1137-ben szerepel írásban az adózó helységek között…
link

Nos, ez a név, pontosabban egy nagyon hasonlóan hangzó módosulása meglepően sokszor fordult elő az evezés közbeni társalgásunkban. Most mondd, hogy nem hullámzik néha meglepően a kultúra árama is.

Erős szembehullámzásban eveztünk végig Siófokon. 17 kilométert. Hullafáradtan kötöttünk ki az Aranypart kemping mellett. Bakker. Még mindig csak Siófok, pedig már dél van. Nagyon demotiváló tud lenni egy ilyen víz.
Kajáltunk, ittunk egy sört, aztán mentünk tovább. És… az egész túra legkellemesebb szakasza következett. Nem a táj miatt, bár az sem volt rossz. De elállt a szél! Kaptunk másfél óra tükörsima vízet. Végre meg tudtam mutatni Nejnek a balatonkarika szép oldalát is.

Ez valahol tényleg botrányosan peches. Az eddigi öt balatonkerülésünkből kettő volt, ahol az ilyen szar, nehezen evezhető napból volt maximum 1,5. Mi viszont egyből kifogtunk hármat. És ha nem szállunk ki, akkor simán 4 is lett volna belőle. Ez egyszerúen nem fair. Kedves Univerzum, nézzél légyszíves magadba.

Na mindegy, Aliga környékén rátettem a halálsugarat a Honvéd kempingre és tepertünk Kenese felé. Bent, messze a Balatonban. Tükörsima, opálosan kék, opálosan zöld vízben. Azon a részen, ahol a legszebb a Balaton víze. Ahogy később mondtam Nejnek, ezért a másfél óráért érte meg a három napnyi brutál szopás.
Nyilván nem tartott örökké. Kenese még csak a horizonton volt látható, amikor elkezdett bőröződni hátulról a víz.
– Kicsim, ha ennyire bent elkezd bőröződni a víz, az azt jelenti, hogy perceken belül jönnek a nagy hullámok.
– De olyan ártalmatlanok.
– Mint az anyagyilkos gyermekek. Pucolás kifelé.

És tepertünk kifelé. Dacára annak, hogy nagyon jó pozícióban voltunk. Olyan 800 méterre a parttól. Ha mentünk volna a parttal párhuzamosan, sitty-sutty a fűzfői öbölben lettünk volna, sőt, akár Almádit is becélozhattuk volna. 10 kilométerre voltunk tőle. Másfél óra.
Ehelyett menekültünk kifelé.
Jól döntöttünk. Még ha a vége három órányi kinlódás is lett. Ahogy haladtunk kifelé, úgy lett egyre elviselhetetlenebb a déli-délnyugati szél. Igen, erőteljes oldalhullám, és a legrosszabb helyen: gyakorlatilag az egész Balaton hossza a szél rendelkezésére állt, hogy masszívra nevelje a hullámjait.
Nem is variáltunk túl sokat. A jó időben ugyanis felmerült, hogy pihenő nélkül behúzzuk Almádit, de ebben a botrányosra váló hullámzásban már módosítottunk. Kikötünk Kenesén, iszunk egy sört, várunk egy kicsit és legfőképpen megnézzük az előrejelzést.
Nos, a kenesei strandon most kötöttünk ki először. És valószínűleg utoljára is. Kifejezetten vacak hely. Jó, persze nem a kajakos vándorokra optimalizálják, ez érthető. De akkor is gyökérkefe volt. Vagy 20 percet keringtünk a nagyon durva hullámzásban, mire végre felszabadult az egyik vaslépcső és ki tudtunk szállni.
Előrejelzés. Horror. Nem is tudtam hová tenni az egészet. Illetve, dehogyisnem, tudtam. Labilis légkör. Ahol minden lehet.
Szóval olyan délután 4-kor voltunk a strandon. Almádi – a fűzfői öböl levágásától függően – 2-2,5 órányira lehetett. Sima ügy. Csakhogy délután 5-re akkora vihart jósolt az előrejelzés, amekkora vihar nincs is. Elhűlve meredtem a mobilomra. Aztán amikor körbejártam az előrejelzést, még jobban elhűltem. Olyan 50-60 km/h körüli széllökések. Délután ötkor. Hatkor pedig semmi. A rossz idő eltűnik. Felszívódik. Izé. Mi történik a vízzel? Semmi. Érted? A hullámmagasság térképén ez az übervihar meg sem jelent. Mi a franc van itt? Most akkor bátran elinduljunk, vagy ücsörögjünk itt 6-ig? Abszolút tanácstalan voltam. Ültünk. Kortyolgattuk a söreinket. Percenként ráfrissítettem a meteorológiai weboldalra. Aztán egyszer leesett az állam. Eltűnt az öt órai armageddon képe. Kicserélték egy ártalmatlan előrejelzésre. Mely tökéletesen belesímult az előzményekbe és a utózmányokba.
Oké, indulunk.
Mondanom sem kell, az idő nem lett jobb. De megszűnt a brutális vihar fenyegetése.

Megjegyzem, ez egy meteorológiai bravúr lehetett. Ugyanis Almádi felett tényleg kialakult egy borzasztóan fekete, nagyon durva viharfelhő. Olyan, amely képes megsemmisíteni akár egy várost is. Feltehetően először ezt jelezték be. Aztán a fekete felhőről kiderült, hogy nem érdekli a város. Nem fog pusztítani. Ekkor szedték ki a meteorológusok a vihar bejelzését a prognózisból.

Eveztünk. Küszködtünk. Az vígasztalt, hogy ennél már csak jobb lesz. Én ártatlan nyári gyermek. Amikor a fűzfői öböl bejáratához értünk, a hullámok átváltottak totál délire, ami azt jelentette, hogy akkorára híztak, hogy esélyünk sem volt arra, hogy ekkora oldalhullámzásban átvágjunk Almádi felé. Hogy a gondolat meg se forduljon a fejünkben, fellőtték a Keleti-medencében az 1-es viharjelzést, azaz teljesen be kellett menjünk az öbölbe, hogy folytathassuk az utunkat. Kényszerkinyalás. Ez egy 40+ km méretű etap volt, nyilván nem örültünk a plusz kilométereknek. De nem volt más választásunk. Bementünk a Föveny strandig, aztán becéloztuk a tobruki strandot, de ekkor megpattant bennem valami és ráálltam az egykori Auróra szállodára. Kapják be. Ezek tengeri kajakok. Ide meg már nem lát be a kenesei vízirendőrség.
Küzdöttünk. Nej lemaradt, mint a borravaló. Én is csikorgattam a fogaimat rendesen. Nem igaz, hogy két napja csak szenvedünk és mindig, amikor azt hisszük, hogy most már jobb lesz, ádehogy, még tovább romlik. Nem dobta fel a kedvemet az sem, hogy a Garmin GPS eleme lemerült, a durva hullámzásban meg esélyem sem volt elemet cserélni – nem mintha lett volna elől tartalékelem – szóval GPS nincs, és találjam meg így azt a kempinget, ahol még sosem voltunk a víz felől. Vicces. Szerencsére fejben összeraktam az összes információt a kempinggel kapcsolatban és végül nyílegyenesen odaeveztem a strand vaslépcsőjéhez.

A többi már formalitás volt. Recepció, kajakok felvontatása, sátorállítás, bolt, sörök, aztán további sörök, este pedig kiülés a partra a csodaszatyorral. Mert innen sem csúnya a Balaton.

Üldögéltünk a parton. Gyönyörködtünk a látványban. Időnként meghúztuk a sörünket, esetleg Péter pálinkáját, én meg pöfékeltem. Zen.
Mögöttünk kocsma. Nos, addig, hogy masszívan részeg a vendég és lelkes a pincér, addig még oké, de a gyíkember kitárgyalása már egy másik dimenzió. Persze, jót röhögtem, de elképesztően szomorú, hogy emberek ezekben a marhaságokban komolyan hisznek.

A napi útvonal

Ha akartam volna sem tudtam volna jobban illusztrálni az írást mással, mint ezzel a térképpel. Vessél rá egy pillantást és egyből látod, hol volt az az arany másfél óránk, amikor beljebb mertünk menni. És hol szorított bele a hullámzás, illetve az 1-es viharjelzés a fűzfői öbölbe.

Balatonalmádi – Balatonakali
2019.07.17; szerda

Ez itt a reklám helye. Idén lecseréltük az önleszívó matracunkat egy hagyományos, de borzasztó kicsire hajtogatható matracra. Bőven megérte. Tényleg nagyon kicsi, ráadásul olyan kényelmesen alszok rajta, mintha otthon, ágyban szundikálnék. Nagyon jó vétel volt.

Egy csomót tököltünk reggel az időjárás-előrejelzés előtt. Hogy így. Hogy úgy. Aztán legyintettünk. Baszki, ők se tudják, mi lesz. Menjünk.

Tulajdonképpen nem volt rossz időnk. Nem, szélcsend az nem volt. (Olyannyira nem, hogy nekem az állandó huzattól megfájdult a nyakam három nap után.) De legalább hátulról fújt a közepesen erős szél, amiben az a buli, hogy még nem forgat, de már visz. Valójában ez a kajakos kedvenc szele. Ki is használtuk, berepültünk Balatonfüredig.

Direkt kimentünk a Kisfaludy strand mellé. Nej nemrég bandázott itt, gondolta, megnézi a vízről is.
Kiskölykök a vízben.
– Ez már uncsi! Játsszunk mást!
– De mit?
– Játsszunk Orbánosat!
– Jó!
Marhára megnéztem volna, hogyan játsszák, de sajnos a hullámok gyorsan továbbvittek.

Aztán elfogyott a tudomány. Tudod milyen az, amikor minden irányból fúj a szél? Nem, mi? Pedig van ilyen. A füredi kikötőnél pont ezt kaptuk el. Hol ide, hol oda kaptunk az evezőnkkel. A szél pedig nem volt gyenge. Majd nézz rá a track-re: megálltam megenni egy műzlicsokit. Két perc alatt térképen is érzékelhető mértékben vitt ki a szél az öbölből.
Gyorsan át is értékeltem a levágási hajlamomat.
– Kicsim, ezt az öblöt maximálisan kinyaljuk – szóltam Nejnek.
– Ja. A parton legalább tudom, mi van.

Szerinted?
A füredi öblöt nem lehet kinyalni. Ott, nagyjából a Tihanyi-félsziget hónaljánál van egy nagy wakeboard pálya, melyet nem lehet a part felől megkerülni, be kell menni az öböl mélyére. Ennek az öbölnek az átmérője olyan 2-3 kilométer, azaz szép időben simán átvágható, de itt annyira felerősödtek a hullámok, hogy ugyan megpróbáltuk, de félúton feladtuk, irányt váltottunk és kieveztünk a partra. Nagyon durva volt. Beszélni nem is tudtunk egymással a süvöltő szélben, csak integettem Nejnek, hogy mi a stratégia. Aztán persze az esélyét is elvesztettük az átvágásnak, fellőtték az 1-es viharjelzést.
Szenvedtünk. Kurvára szenvedtünk. Végül olyan 1 méteres hullámok hátán lovagolva érkeztünk meg a tihanyi strandra. A fürdővendégek tátott szájjal néztek ránk. A kölykök visítoztak. Amikor becsapódott közéjük két kajak.
– Két sört kérek – nyögtem ki a pultnál.
– Tessék.
– Enni mit lehet?
– Semmit.
– Pardon?
– Csak italt tartunk. Ételt annál az autónál lehet venni.

Hmm. Ez valamikor egy jó kis strandkocsma volt, lángossal, pizzával, sörrel. Aztán átalakították. Oké, mondhatni ez fejlődés, az autónál füstön sütött cuccokat lehet kapni, nem is voltak rosszak, de némileg drágábbak voltak mondjuk a pizzánál, ráadásul csupa proteinban, zsírban erős ételeket árultak, nekünk viszont szénhidrát kellett volna. Na mindegy, tudjál róla, jelenleg ez a trend: faházas strandbódék helyett speckó mikrobuszok jönnek. Jobban variálhatók.

Nagyon nehezen indultunk el. Ember, akkora szél volt, hogy a strandon vitt mindent. Még a védett öbölbe is besodródott annyi hullámzás, hogy ne legyen egyszerű beszállni a kajakba. Utána meg… belemenni a durva hullámzásba, majd rögtön megkerülni a tihanyi kikötő mólóját. Ilyen agresszív időben. Nagyon nem tetszett.
Aztán persze megcsináltuk (hülye fejjel nem indítottam el előtte a goprót), de nem ez volt a kedvenc momentumom a kirándulásról. Nem mint ha lett volna egy is. (Na jó, egy volt.) Aztán a következő mólóig még rodeóztunk a hullámbikák hátán, utána végre nyugi. Rátapadtunk a nádasra és a relatíve nyugodt vízen áteveztünk a félsziget túloldalára.
Mondanom sem kell, itt változott a szélirány. Tippelj, ezen az oldalon milyen lehetett a legkellemetlenebb szélirány számunkra? Úgy van, a délnyugati. Volt neki vagy 60 kilométernyi helye, hogy begyorsítsa a hullámokat és istenemre, meg is tette. Komolyan, méterek számítottak. Hogy mennyire mentünk a part mellett, illetve merészkedtünk beljebb. Örvényes strandjánál nyugodhattunk meg végre, ott csitultak el a hullámok.
– Na látod, ezért küzdöttem – mutattam körbe – Ezért nem vágtunk át, hanem menekültünk befelé a félsziget tövébe.
– Ezt mutatta a meteorológia is.
– Én azt már nem néztem. Ez volt a logikus.
– A meteorológia szerint innen már ilyen lesz végig.
– Kizárt.
– Jó, lehet, hogy egy kicsit hullámozni fog, de kétméteres hullámok már nem lesznek.
– Várd ki a végét.

Nos, két méteres hullámok tényleg nem lettek. Csak egy méteresek. A túlsó partról indulva. Szépen felerősödve. Nej ki is purcant, lemaradt valahol. Akaliban persze a szokásos kikötési szívás, vaslépcső, a vízmagasság miatt befűzhetetlen, a hullámzás miatt meg megközelíthetetlen. Valahogy kiszenvedtem magamat, a horgászok aktív szurkolása közepette, aztán kihúztam Nejt, a rohadt életbe, ez is megvan.
Itt már kellett volna egy parcella – az áram miatt – ki is néztem egy jó helyen lévő szabadot, miközben mentem a recepcióra. Kilincs. Zárva.
– Bezárt! – integetett át szemből a portás.
Ránéztem az órámra. 18.01.
– Mikor?
– Hatkor.
– A kurva életbe, mekkora fegyelem van ebben a kempingben!
– Hát, az van – vigyorgott vissza a hapi.
– Főnök, maga adhat parcellát?
– Á, dehogy.
– Akkor mit csináljunk? Most érkeztünk kajakkal, hullák vagyunk. A szabadsátras részre meg nem akarunk menni, rohadt messze van.
– Hát, tulajdonképpen van egy parcella, melyet vészhelyzetben kiadhatok…
– Ember, ennél vészebb helyzet nem létezik!
– Az lenne ott.
– Jó lesz – vágtam rá, anélkül, hogy hátranéztem volna.
– Ooké, akkor papírozzunk.

Papíroztunk.
Aztán a horgászok nagy örömére felvonszoltuk a kajakokat – be voltak parázva, hogy ottmaradnak a parton és zavarják őket a kukaclógatásban – feltoltuk a sátrat és lerogytunk a kedvenc banyánknál.

Elképesztő, hogyan változik az ember énképe, párhuzamosan a világről alkotott képével. Akaliban a strand mellett van egy szimpatikus idős asszony, akinél többek között sört és pizzát lehet kapni. Egy kedves banya. Mondja ezt a felületes énem. Aztán amikor megsaccolnám a korát, azt kell mondanom, hogy olyan korombéli. Banya? Akkor én mi vagyok?

Elméletileg bemehettünk volna a strandra is, ahol sokkal finomabb házi pizzát mérnek, de ehhez kellett volna a kempingigazolvány. Melyet a bezárt recepció miatt csak holnap reggel kapunk meg. Így jártunk.

Itt már nem mentünk ki este a partra. Nincs semmi látnivaló. Megerősítettem a sátrat – éjszakára vihart jósoltak, a 2-es jelzés fel is volt lőve – aztán beájultunk.

A megtett táv

Hazautazás
2019.07.18; csütörtök

Egészen eddig elmondhattuk, hogy megtörve, meggyötörve, a minimálisan elvárható szintet hozva, de még versenyben vagyunk. Van esélyünk behúzni a túrát 5 napon belül.
Eddig.

Csütörtök reggel minden összeesküdött ellenünk. Ahogy írtam is, még a legrücskösebb kerüléseinknél sem volt ilyen erős napokból sok, maximum másfél. Most meg mind a három ilyen lett. És ahelyett, hogy végre lenyugodna az időjárás és bekocoghatnánk az utolsó két napot, á nem, még emeli a tétet. Éjszaka hidegfront érkezett viharral, a meteorológia pedig feltette a kezét: se csütörtökre, se péntekre nem tudnak jósolni semmit.
Arról, hogy mit láttunk reggel a mobiltelcsin, már írtam korábban. Nem volt bíztató.
Egyszerűen két olyan nap jött, amikor teljesen kiszámíthatatlanná vált minden. A viharjelzésekben egyaránt előfordulhatnak mind false negative, mind false positive hibázások. (Mint ahogy utólag ránézve mind a kettő ténylegesen elő is fordult.)
Ha nem akarunk nagyon ráfaragni, akkor ezen a két napon nem megyünk sehová. Belefér? Hát, tulajdonképpen igen. Rátartottunk két viharnapot. De. Valójában úgy voltunk vele, hogy egy viharnapot gondoltunk reálisnak. Azaz legkésőbb szombaton szerettünk volna hazaérkezni, hogy legyen egy napunk kipihenni magunkat. A két viharnap már vasárnap késő esti érkezést jelentett volna. És Nejnek erős hétfője lesz, nekem pedig úgy alakultak a héten a dolgaim, hogy szintén. Hogy mást ne mondjak, egy újabb nemzetközi webex agybaszó faszság konferencia, melyhez már tényleg az erre felkészített desktop gépem kellene, de abban ugye tönkrement a diszk, közben ugyan szóltak a boltból, hogy megjött az új, de ha vasárnap érkezünk haza, akkor már nem tudom hétfőre rendberakni a gépemet, bezzeg ha péntekre, akkor igen.
Mindezek fényében biztos voltam benne, hogy szétb@szott volna az ideg, ha két napig nem tudtam volna mást csinálni, mint henteregni egy gumimatracon a sátram mellett. Még akkor is, ha ott van a közelben a Balaton. Nem érdekel. A kajakozáshoz képest az úszkálás sokkal jellegtelenebb időtöltés. És nem volt nálunk se könyv, se kártya, semmi. Nem unatkozásra készültünk. Persze: szivar, sör, pálinka. Ez is lehetett volna. De ennyira azért nem vagyunk alkoholisták.

Szóval osztottunk, szoroztunk, tíz percenként frissítettük a MET Tavaink / Balaton oldalát, végül úgy döntöttünk, hogy kiszállunk. Ebben most ennyi volt. Nej kapott egy kis balatonkarika életérzést. Ember, 111 kilométer a tervezett 185-ből, ez 60%, ritka durva körülmények között. Az is kiderült, hogy Nej karikaképes. Azaz erőnlétben is, kajakos tudásban is csapattag tud lenni. Aztán hogy mi lesz a jövő, az még eldől. Mint látható, a balatonkerülés sikeressége szezonon belül nagyon durván múlik az időjáráson, ami egyfajta szerencsejáték. Kell hozzá egymás után öt átlagos, maximum enyhén szeles nap. Erre alapozni egy túrát kockázatos. Most hajlunk arra, hogy jövőre már nem csinálunk ilyesmit. Lemegyünk egy szimpatikus helyre, mondjuk Tomajra, visszük a kajakokat és a bringákat is és az időjárástól függően hol az egyikkel, hol a másikkal csillagtúrázunk. Élmény szempontjából ez a leghatékonyabb.
A szeptemberi kerülést meg… majd meglátjuk.

A teljes táv

Az, hogy a különböző oldalak más és más értékeket jelenítenek meg, ne zavarjon senkit. Nej sportórája szerint – mely atompontos óra – ez a kaland 111 kilométer volt.

A többi innentől már sima ügy volt. Vonattal elmentem Badacsonyba, ott esett az eső, áthajóztam Fonyódra, ott is esett, felkaptam a kocsit, visszaautóztam Akaliba – Badacsonytól Révfülöpig szakadt az eső – Akaliban még bementünk a strandra ebédelni egy igazi pizzát, aztán beléptünk a Fék ABC-be és felvásároltuk az összes Zöldikét, merítettünk az óbudavári kecskesajtból és a Förgeteg kolbászból, aztán már csak haza kellett kocognunk.

Mondjuk ez sem volt egyszerű, mert lányunk, kihasználva, hogy nem vagyunk otthon, bulit szervezett a házba, mely végül leegyszerűsődött, mert csak az új hapsiját hozta ki, na ezt a romantikát gázoltuk el azzal, hogy váratlanul hazajöttünk, és pluszban még a Kozma Zsuzsa és a Rózsalovag. Nem, nem ment agyamra az evezés, a mellettünk lévő placcon fitnessz játszóteret építettek, ennek az átadó ünnepsége volt csütörtök este, óriási felhajtással. Az autónkkal be sem tudtunk állni az udvarra, sőt, a házunkat is alig tudtuk megközelíteni. De nem baj, szeretem, ha zajlik az élet.
A Rózsalovag előadás meg még tetszett is.

Balaton111 Kényszerkinyalás 02/03

Levonulás
2019.07.14; vasárnap

A szombati buli után kevés alvás. Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen kitisztultam. Azért ez egy elég jól sikerült buli volt.

Barna letámolygott a lépcsőn.

– Figyelj, a Fék ABC-ben megállunk, hátha van Zöldike – mondtam éppen Nejnek.
– Mennyit veszünk?
– Két üveg elég lesz estére. A kajakban nem tudjuk cipelni.
– Ti képesek vagytok ma bort inni? – döbbent meg Barna.
– Persze.
– Jézusom. Mikor fogok én ennyire felnőni?

Aztán a Fékben nem volt Zöldike. Döbbenten néztünk egymásra. De a bolt óriási előnye, hogy ezerrel támogatja a helyi termelőket, így itt tényleg egy csomó dolgot lehet kapni, amit máshol nem. És a Skrabski Sauvignon Blanc is meglepően finom volt, megkockáztatom, valamivel jobb is, mint a Zöldike.
Na meg persze kisérleteztünk. A másik üveg bor neve Noé.
– Hmm, nem túl jó előjel – morogtam.
– Miért?
– Hát ugye, özönvíz.

Előkészületek. Híres vagyok arról, hogy általában van B, meg C tervem. Na most, indulás előtt pár nappal volt már G tervem is. Aztán egy éjszaka nem tudtam elaludni, ekkor született K terv is. Mondanom sem kell, a túra során minden ment a kukába, improvizáltunk, mint a hülyegyerek, de azért tény, könnyebb úgy improvizálni, hogy minden szükséges információ fejben van. Igen, még az egyes vízparti kempingek egymástól mért távolsága is.

Még egy pici elmélkedés, mielőtt elindulnánk. Nagyon látszik, hogy nem vagyunk egyformák. Az eredeti balatonkerülgető társaságból morzsolódgatnak lefelé az emberek. Van, aki egyszerűen már unja, van akinek egyszer-kétszer jó volt, de már új terepeket keres. Én meg idén kétszer is nekifutok. Egyszer Nejjel, mert annyira vágyik rá, egyszer meg a megszokott társakkal. A két túra tempója nyilván különbözik egymástól. Ugyan Nejjel is 5 naposra terveztük, de benne van a pakliban a 6-7 nap is. Elméletileg a haverokkal is megcsúszhatunk, de gyakorlatilag nem. Ezzel a csapattal ha kell, megyünk 2-es viharjelzésben is, ha kell, akkor sorra toljuk az 50+ méretű távokat is, akármilyen szar terepen. Olyan már volt, hogy hamarabb lenyomtuk (rögtön az első, 3,5 nap alatt), olyan, hogy több legyen, olyan még nem. Nejjel viszont kényelmes, nyugodt evezgetést terveztünk, semmi teljesítménykényszer, semmi időkényszer.
Aztán persze belerondított az időjárás, de erről már írtam.

Na, kezdjük már el.

Vasárnap déltájban indultunk otthonról, időben értünk Badacsonytomajba. Minden jól alakult. A nap sütött, az idő barátságos volt, cirógató szél, nulla hullám. A kemping remek, mint mindig. Berendezkedtünk. Aztán csak úgy nézelődtünk a parton, ökörködtünk.

Vacsorára toltunk egy pizzát a kempingbüfében, jól esett. Estére meghűltek a borok is a hűtőben, kiültünk a teraszunkra, borozgattunk, beszélgettünk, szivar. Nagyon kellemes nap volt. Szentségsértés, de nekem az is megfordult a fejemben, hogy ha ez ennyire jó, miért is kínozzuk magunkat durva körülmények közötti evezéssel? De persze ez csak a szervezet tipikus ellenszegülése volt a komfortzóna átlépése ellen.
A kaland jó, értem?

Az órát hajnali 5.30-ra húztuk fel. Nem öröm, de muszáj. Reggeli, pakolás, eljutni 8-ig Fonyódra, nos, ennyi.

Fonyód – Zamárdi
2019.07.15; hétfő

Nem volt sima. Kifejezetten vigyáztunk arra, hogy ne zajongjunk, az épület szerkezetéből eleve lehetett látni, hogy minden áthallatszik, de így is balhé lett belőle. Mert legalább négyszer lehúztuk a klotyit, mosdottunk, én zuhanyoztam is, reggeli után Nej mosogatott, a bojler minden alkalommal bedurrant, a fürdőszoba ajtaja nyikorgott, na meg a pakolászásnak is volt hangja, aztán egyszer a szomszéd átjött, hogy menjünk mi a kurvaanyánkba, ide az emberek pihenni járnak, mit zajongunk itt kora hajnalban? Néztem rá, de csak annyi vigasztalót tudtam mondani neki, hogy mi most elhúzunk és nem jövünk vissza. Nehéz ügy, mind a két félnek igaza van. Igen, a szomszéd megszívta. Emiatt jogosan morog. De nekem is jogom van korán elhagyni a kempinget. Nem tehetek róla, hogy a két lakrész közötti hangszigetelés nulla.

Na mindegy, reggel 8-kor ott voltunk Fonyódon. Én rögtön elosontam a susnyásba egy slanyára, Nej éppen gondolkodott rajta, amikor megjelentek Péterék. Habár nem volt róla szó, de magamban elég nagy valószínűséggel beáraztam a dolgot. A közelben nyaralnak, ritkán találkozunk, miért ne dumálnánk egy kicsit? Dumálnánk? Rögtön kaptunk ajándékba fél liter speciális házi törkölypálinkát. Ha nagyon hullámozna a Balaton. Nagyon hullámzott.

És nem csak általában. Konkrétan ott, Fonyódon is. Olyan durva hullámok voltak, hogy elsőre nem is azzal foglakoztam, hogyan fogunk ilyen időben evezni, hanem egyáltalán, hogyan fogunk ilyen időben elindulni? Emberes, tarajos hullámok, már a partnál is. Oké, Nejt még belököm, de aztán? Volt fejvakarás bőven. Aztán az lett belőle, hogy 10.30-ig csak beszélgettünk. Mert ötletem sem volt, hogyan indulunk el.

Ráadásul annyira hülye voltam, hogy nem vettem fel a hullámzást. Pedig jól mutatott volna a videóban.

Hivatalosan a Nyugati-medencében voltunk, ahol 1-es viharjelzés volt, délnyugati, azaz hátsó/oldalsó széllel. Azaz ha el is indulunk, legalább Lelléig ilyen rohadt szar, meredek oldalhullámos terep vár ránk. Csodálod, hogy inkább a parton pálinkázgattunk kellemes baráti társaságban?

Na mindegy, 10.30-ra csitult a hullámzás, elindultunk. Az persze rögtön látszott, hogy kutya terepen, kései indulással a maximális cél csak Zamárdi lehet. Sőt, még ezért is küzdenünk kell.
Nem is kicsit.
Olyan 5 kilométert eveztünk, amikor előremutattam.
– Látod, hogy Boglár felé mennyi szörfös van kint a vízen?
– Látom.
– Na, utálom őket.
– Mi van?
– Ez ugyanis azt jelenti, hogy ott durván erős a szél.

Úgy is lett. Fonyodtól kábé 5 kilométerre fordult a szél és az addigi technikás, de legalább nem akadályozó szélből brutálisan erős szembeszél lett, a megfelelő hullámzással, természetesen. Nem részletezem. Lógott a nyelvünk, lógott a belünk. Miközben 4,1 – 4,5 km/h sebességgel mozogtunk.

Hozzáteszem, erre rohadtul büszke vagyok. 2014-ben pontosan ilyen körülmények között indultunk el, akkor 3,9 – 4,3 közötti átlagot ment a csapat. Azért ez már valami.

Ez persze nem változtatott érdemben semmit azon, hogy piszok lassan haladtunk. Olyan 3 óra múlva Nej bejelezte, hogy a természet dolgozik és neki lassan le kellene eresztenie a kondenzvizet, szóval kikötöttünk a balatonszemesi Vadvirág kempingben.

Mennyire egyszerű ezt leírni… és mennyire nem volt egyszerű megcsinálni. Klasszikus vaslépcsős kiszállás, a vízmagasság miatt viszont nem lehetett a kajakot befűzni a korlátok közé. Mellésodródtam. Nyilván ilyenkor az ember belekapaszkodik a rúdba és kiszáll. Csak éppen 40-50 centis hullámok dobálták a kajakot, szorították neki a szikláknak. Nagy levegő. Koncentrálás. Megvan. Kiszálltam. Nejt meg valahogy együttes erővel kivakartuk.
– Te, figyelj, tavaly már egészen jól megtanultál kiszállni. Akkor most mi van?
– Visszahíztam pár kilót. Nagy a seggem. Beszorul.
– Hoppá. Vazelin?
– Elmész a fenébe.
– Szóval mondhatjuk azt, hogy amikor felállsz, akkor az pukkan, mint a parafadugó?
– Cipőben fogsz megdögleni.

Maga a kemping olyan semmilyen volt. Pont a közepén szálltunk ki és ötletünk sem volt, merre lehet a kocsma vagy a bolt. Nem kockáztattunk. Leültünk a kajak mellé, ettünk mandulát, ittunk langyos sört és mentünk is tovább. Majd Szárszón.

A szárszói strand továbbra is überszuper. Két védett gyereköböl, ahol az egyik mindig üres. Egyszerűen csak kisiklunk a homokra. Semmi stég, semmi lépcső.
Toltunk egy-egy vastag lángost, meg hideg sört. A világ legjobb dolga. Kár, hogy csak akkor jöhet szóba, ha előtte keresztre feszítjük magunkat valami intenzív mozgásban.

De azért itt már valahol nyugodtak voltunk. Oké, Zamárdi a minimálterv volt, de az legalább biztosan meglesz világosban. Innen olyan 8 kilométer volt a kemping, az még ilyen ronda időben is megvan 2 óra alatt. Ráadásul a szél is mintha csitult volna. Beljebb merészkedtünk és a hullámok sem nőttek jelentősen. Becéloztuk a tihanyi csövet.
Persze, hogy nem maradt így. Visszaerősödött a szél, megnőttek a hullámok. De már dafke sem mentünk ki a part mellé. Szemünket a szántódi mólóra szegeztük és húztuk a lapátot, riszáltuk a csípőnket. A rév után már egy más világ lesz. Ezzel vigasztaltuk magunkat.

Tényleg az volt. Elkapott minket valami extrém oldalhullámzás, de olyan, hogy hátra sem tudtam fordulni, megnézni, hogy Nej rendesen átjött-e. Egyedül arra koncentráltam, hogy a horgászok milyen hangokat adnak ki magukból; úgy gondoltam, hogy ha Nej befordul, akkor csak lelkesen üdvözölnék a mutatványt.
Természetesen egy centivel sem eveztünk többet az elvártnál, a kemping első lépcsőjénél kiszálltunk. Kiszálltunk? A durva oldalhullámzásban vért pisiltünk, mire partot értünk. Viszont remek döntés volt, ugyanis a korábbi kikötési pontot azóta lefalazták a kempingről.
Este fél nyolc. A minimális tervben. Hullafáradtan. Nem hangzott túl jól.

Elmentem a recepcióra, adminisztráció. Utána kinéztem egy sátorhelyet, felvonszoltuk a kajakokat. (Itt történt egy “apró” gikszer. Nej új kajakjából kiszakadt az emelő fogantyú. Egy késsel visszacsavaroztam, de innen már nem emelhettük ezzel a kajakot.) Nem, sátort ekkor még nem állítottunk. Elmentünk sétálni. Megmutattam Nejnek, hol forgattuk azt az ikonikus jelenetet a 2014-es kerülésnél, meg hol történtek a későbbi sztorik, aztán ittunk két pofátlanul drága sört a kemping étteremben – legalább a stílus nem változott, ez már 2016-ban is pofátlanul drága volt – és csak utána állítottunk sátrat. Esti félhomályban. Volt egy telefonhívásunk, ezt erőből és dühből kezeltem le, ez is mutatta, hogy nem igazán voltam elégedett a helyzetünkkel. De talán holnap kiegyenesedik végre.

Aztán amikor ránksötétedett, oaszóltam Nejnek.
– Készülj, Gizi, vonulunk!
– Hová?
– A Balaton legszebb kilátási pontjára.
– Hová?
– Innen Zamárdiból este a legszebb a Balaton. Balra Tihany, az apátság dominálja az egész medencét, szemben Füred fényei, aztán a part, simán látszik még az Auróra is Almádiban, tényleg gyönyörű. Menjünk. Raktam össze szatyrot.
– Sör van benne és pálinka?
– Meg szivar.
– Tudtam, hogy jó emberhez mentem férjhez.

Az útvonal

Jól látható, hol csitult annyira az idő, hogy beljebb merészkedtünk. Az már sajnos nem látszódik, hol erősödött vissza, hiszen akkor már nem mentünk vissza a parthoz. Inkább cucliztunk. Mert azt nagyon tudunk.

Balaton111 Kényszerkinyalás 01/03

Először csak nagy vonalakban
2019.07.14-2019.07.18

Mottó:
Nagyon nem mindegy, hogy a f@sz melyik oldalán állsz.

Ez most rendhagyó túraleírás lesz, mert az első részben kizárólag a körülményekkel fogok foglalkozni. (Már csak azért is, hogy érthető legyen mind a cím, mind a mottó.) Magáról a túráról a többi rész fog szólni.

Egy izgalmas kísérletbe vágtunk bele: meg tudjuk-e csinálni Nejjel 5 nap alatt teljesen legálisan a Balaton körbeevezését? A szezon közepén? Mert olyan már volt ötször is, hogy szeptemberben, szezonon kívül, amikor alig van ember és a vízirendőrök sem annyira harapósak (na meg az egyik útitársunknak van némi protekciója), szóval amikor lazábban lehet venni a dolgot, akkor már megcsináltuk. Nézzük, mire megyünk most?

Nem is indulhatott volna rosszabbul. A június végi, július eleji hosszú kánikulának pont az indulás hétvégéjén lett vége. Egy durván viharos hétvégével. A rákövetkező héten pedig – hogy a meteorológia kedvenc szavával éljek – labilis lett a légkör. Azaz semmit sem lehetett se tudni, se kiszámolni. A tóparti előrejelzésekben jószerint minden nap szerepelt az a kifejezés, hogy “a nap folyamán a helyi hatások alakítják a szélviszonyokat”. Magyarul, habár szívesen segítenénk, de nem tudunk semmit sem mondani: ennél a fánál erről fog fújni a szél, annál a fánál meg arról. Aztán pár perc múlva megfordul.
Egy biztos pont volt: a szélcsend szóba sem jött. Nem, nem voltak viharok. Legalábbis azoknál a fáknál, amelyeknél jártunk. Habár az előrejelzés minden napra írta, hogy bárhol lehetnek zivatarok, de kicsi valószínűséggel. Nos, amerre jártunk, nem voltak. A szél sem volt brutális. Péter, aki éppen a Balcsinál nyaralt, figyelemmel kísérte a jelentéseket is, az időjárást is és esténként, amikor dumáltunk, nem győzött lelkendezni, milyen remek időnk volt. Nekem meg ökölbeszorult az arcom, mert nem tudtam, hogy komolyan gondolja, vagy egyszerűen csak szivat.
Ugyanis a helyi hatások alakították a szélviszonyokat.

És akkor járjuk körül alaposabban ezt a szél témát.
Egész hétre az ún. élénk szél volt a jellemző. Ez olyan 15-20 km/h sebességű szél, 25-35 km/h széllökésekkel. Mint látható nem életveszélyes, de nem is gyenge. Az 1-es viharjelzést a 40 km/h sebességű szél esélyénél lövik fel, azaz a vízirendésznek bizsereghetett egész nap az ujja, mert pont a határon mozogtunk. Nem is bírta sokáig, minden nap kiadták legalább egyszer az 1-est.
Persze ez még nem tragédia, az 1-es jelzésben lehet evezni.
Csak éppen nem mindegy, hogy hol vagy és milyen irányú a szél.

Itt utalnék a költői finomságú mottóra. Nagyon nem volt mindegy, hogy milyen szélben a tó melyik részén voltunk. Simán lehet, hogy ugyanaz a szél valakinek áldott jó, segítő szél, valakinek átkozott, legyűrendő szél, megint valaki másnak meg semleges, de azért kellemetlenül rángató szél. Ugyanis nagyon nem mindegy, hogy a szélnek mennyi ideje, mennyi tere van kinevelni a hullámokat. Ha sokáig tudja maga előtt tolni a vizet, akkor a végére már nagyok, adott esetben nagyon nagyok lehetnek a hullámok.

Vegyünk például egy átlagos 15 km/h sebességű észak-északnyugati szelet a Keleti-medencében, az óramutató járásával fordított irányú körbeevezésnél. Ez Csopaknál, Alsóőrsnél jóformán észre sem vehető. Kellemes partmenti szellő, éppenhogycsak borzolja a vízet. Tihanynál a csúcs közelében már erős hátsó hullámok lesznek belőle. Ez ugyan kellemetlen, de viszi a hajót, szóval jöhet. Kenesénél, Akarattyánál ugyanez a szél szemből jön, emberes szembehullámokkal. Ez egyáltalán nem forgatja a kajakot, de jelentősen lelassítja. Húzni kell, mint az állat. Aztán ott van Zamárdi és Siófok. Armageddon. Überbrutál nagy hullámok, oldalról. Folyamatos gépészkedés, fejben kifáradás, monoton anyázás.
Egy északkeleti szél viszont Kenesén nem lesz érzékelhető, aztán ahogy haladunk délre, úgy lesz egyre halálosabb.
Nem mondom végig ugyanezt a Nyugati-medencére. Legyen ez a házi feladat. Azt azért vedd észre, hogy itt sokkal nagyobb a vízfelület, sokkal nagyobb hullámok képesek kinevelődni, különösen a déli parton, ahol ráadásul a víz is alacsony.

Így lehetett az, hogy Péter a déli sarokban egy déli jellegű szélnél csak azt látta, hogy a szél éppenhogy borzolja a vízet. – De jó idejük lett Józsiéknak! – gondolhatta és ivott az egészségünkre. Miközben mi Zamárdinál pánikban eveztünk az északnyugati szél által keltett durván nagy oldalhullámzásban, egy óra múlva meg megfordult a szél és fogcsikorgatva húztunk ugyanekkora szembehullámzásban és inkább rá sem néztem az órámra, megnézni mennyivel araszolunk. Pedig globálisan mindketten ugyanazt láttuk: a szél élénk, a nap süt, a viharjelzés alapon van, minden rendben. Csak éppen a Balaton egyes részein sima volt a víz, más részein meg sikoltoztak a nyaralók a tarajos hullámokban.

Na, ehhez add hozzá, mi volt, ha rossz helyen voltál _1-es viharjelzésben_?
Mi szigorúan csak rossz helyen kaptuk el, megvolt hátulról, oldalról, előlről. Minden napra egy szopás.

Oké. Mi magyarázza a címet? Nos, az alapkoncepció az volt, hogy part mellett evezünk, én pedig sorban bemutatom Nejnek az összes fát. Ismerem már annyira a Balatont. Elpancsikolunk az evezőlapáttal, egy kis dombon lecsücsülünk kiszállunk, lángos, hambi, sör… az egész egy jókedvű strandolás lesz.
Lóf@szt.
Görcsös, merev, káromkodós evezés lett belőle. Olyannyira nem élveztük, hogy megegyeztünk, amint lehetőségünk lesz rá, levágunk, rövidítünk, le vannak szarva még a vízirendőrök is.
Na, ehhez képest értékeld, hogy úgy kinyaltuk a Balatont, mint 2013-ban. Ennyi lehetőségünk volt rövidíteni. A mindenkori rossz hullámhelyzet egyszerűen rászorított a partra. Nem tudtunk beljebb menni.

Még valami. Nej nagyon bátran az új kajakjával jött evezni. Ember! Az új kajak formára teljesen megegyezik az én narancssárga kajakommal. Pontosan tudom, mennyire instabil, legalábbis a PE kajakjainkhoz képest. Én biztosan nem mertem volna eljönni az enyémmel. Néhol még a Kodiakban is paráztam, pedig a tavalyi balatonkerülés óta, ahol jórészt 2-es jelzésben eveztünk, viharban, szélben, esőben, azt hittem, ez a kajak már nem tud meglepni. Nej meg végigtolta egy alig bejáratott, pengevékony kajakjában. Nehéz ennyi év után átértékelni a helyzetet, de azt kell mondanom, kajakozás terén Nej sokkal tehetségesebb, mint én.
De az erősebb… az még én vagyok.

Nyilván egy ilyen írásból nem maradhat ki maga a viharjelzés sem. Erről önmagában is kisregényt lehetne írni. Hogy miért nem jó? Hogy miért jó? Hogy miért borzalmasan szar? Hogy mennyire függ embertől, szabályzattól? Hogy mennyire megbízható?

Viszont mielőtt ebbe belemennék, némi technológia. Idén hívták fel a figyelmemet két applikációra:
Tavihar és BalatonHelp.
Mindkettő faék egyszerűségű, de hasznos progi. A Tavihar egyszerűen csak mutatja a jelzők állapotát.

Így néz ki a telcsimen az időjárás szekció, középen a Tavihar widget-tel. Ezenkívül beállítható, hogy értesítsen arról, ha az engem érdeklő területen változás állt be. Ez akkor hasznos, ha a telefon össze van lőve az okosórával (jézusom, képes voltam így nevezni a garminomat), ekkor ugyanis az óra pittyen, rezeg, kijelez és rögtön tudom az új állapotot.
A BalatonHelp még egyszerűbb. Feltelepítem, elindítom, beregisztrálja magát. Magában az alkalmazásban van egy piros gomb (szvsz lehetne nagyobb), melyet ha megnyomok, akkor riasztást küld a vízimentőknek, megadva a koordinátáimat is.

Oké, a jelzések. Alapvetően az 1-es jelzéssel nincs bajom. Úgy tapasztaltam, hogy az korrekt. Sőt, néha meg is lepődtem a hullámokban, hogy ez miért nem 1-es? Aztán eszembe jutott, hogy a viharjelzés a szélre vonatkozik, nem a hullámokra; azt meg már írtam, hogy közepes szél is képes lokálisan nagy hullámokat generálni.
A 2-es, a nagy rém, az már más. A félreértések elkerülése végett nem azért, mert annyira evezhetetlen lenne. Ugyanúgy szél- és helyfüggő. Eveztem már 2-es jelzésben, simán lehet benne menni, sőt, volt amikor 2-esben nem paráztam annyira, mint a mostani túrán alapjelzésben. Mondom, szél- és helyfüggő.
A 2-est azért utáljuk, mert akkor hivatalosan vége. Ki kell menned a partra és megvárnod, amíg be nem vonják. És amilyen könnyen fellövik, olyan nehezen engedik el. Amióta a politika belenyúlt ebbe is – értsd, a 2006-os augusztus 20-ai katasztrófa óta – a meteorológus, a rendőr az állásukkal játszanak, ha hibáznak, emiatt túlontúl is óvatosak lettek. Egy rendőr mondta nemrégen, hogy amióta létezik Vízirendőrség, nagyjából egy Siófok méretű város lakosságának megfelelő mennyiségű emberi életet mentettek meg. Hát, ja. Ez jól hangzik és nekik valószínűleg csak ez számít. Viszont közben egy Európa méretű kontinens lakosságának megfelelő mennyiségű ember nyaralását keserítették meg. Oké, tudom, ha emberéletről van szó, akkor nem számháborúzunk, de azért ez a mostani szabályozás nem kicsit van túllihegve.

És ha még csak túl lenne lihegve. De ezen a héten – az időjáráshoz hasonlóan – a 2-es jelzés is igen labilis volt.

Csütörtök reggel nézegettük Balatonakaliban a balatoni előrejelzést. Mert ekkor kellett eldöntenünk, hogy folytatjuk, vagy kiszállunk.

Mint látható, délután 13.00-tól 17.00-ig valami nagyon durva vihar fog átvonulni a tó fölött. A széllökések jócskán 60 km/h felett lesznek és a hullámok sem gyengék, különösen azon a részen, ahol evezni terveztünk.
– Ha ez nem lesz 2-es, akkor megeszem a kalapomat – jelentettem ki a reggeli haditanácson.
Márpedig az idő már előtte sem volt piskóta, szerda délután fellőtték a 2-est, aztán hajnalban át is ment fölöttünk egy emberes vihar. Ahogy néztem, az utórengések nagyjából 10.00-ra csitulnak le annyira, hogy esélyünk legyen elindulni. Márpedig az előrejelzés alapján esélyes, hogy délben már jön az új 2-es, melyet csak este vesznek le. Ennyi idő alatt még Révfülöpre sem érünk át, a legközelebbi vízparti kempingbe.
Viharnap. Nem indulunk el.
Nos, ehhez képest mi történt? Semmi. Nem volt 2-es jelzés. Egyedül a Nyugati-medencében volt 1-es, de oda egyébként is csak estefelé érkeztünk volna meg, addigra meg már leszedték. A vicces persze az, hogy vihar sem volt. Oké, a szél erősen fújt, ahogy már megszoktuk, de semmi több.
Sőt.

“az idei Kékszalag a kitartásról és a sportszerűségről szólt. Hasonlóan szélcsendes időjárásra régen nem volt példa, ehhez képest mégis nagyon sokan teljesítették a távot.”
link

Érted. Csütörtök. Kék Szalag. Ritka szélcsendes időjárás. Mi meg viharnapot tartottunk. Komolyan, ha nem csináltam volna screenshotokat a mobiltelcsim képernyőjéről, utólag már kételkednék magamban, hogy nem néztem-e be valamit.

Aztán nézzük a pénteket. Csütörtök kora délelőtt újabb haditanács. Eldönteni, hogy ez csak egy viharnap lesz, vagy feladjuk? Ehhez persze kellett volna a pénteki időjárás-előrejelzés. Aminek persze csütörtökön semmi értelme sem volt, hiszen labilis a légkör, egy órára előre sem lehetett megmondani, mi lesz, nemhogy egy napra.
De nem tetszett.
Aztán bejöttek más szempontok is, ezekről úgyis írok majd később, a lényeg, hogy feladtuk. Kiszálltunk. Elbumliztam a kocsiért, aztán hazajöttünk.
Pénteken már csak kíváncsiságból sem kapcsoltam ki a Tavihar riasztásait. És igen, déltájban meg is jött. Fellőtték az egyik medencében a 2-es jelzést, egy másikban meg az 1-est. Van abban valami megnyugtató, amikor utólag kiderül, hogy az ember bizonytalan helyzetben jól döntött.
Aztán megnéztem, mi is pontosan a helyzet. És elállt a szavam. Sem az előrejelzésben, sem a mért adatokban, sem a szélviszonyokban, sem a hullámmagasságokban, sem a csapadékban, azaz gyakorlatilag sehol sem volt semmi. Déltől konkrétan nulla széllökés volt az egész napra. Miközben ott díszelgett a térképkijelzések felett, hogy 2-es jelzés, meg 1-es jelzés. Mire?

Erről is van bizonyítékom, a Tavihar app illusztrációját bemutató kép ekkor készült. Látszik, hogy a Keleti medencében piros van, a sárga még nem jött meg.

Persze ettől a döntés továbbra is jó volt. Akár indokolt a piros jelzés, akár nem, be kell tartani.
Azaz roppant ironikusan csütörtökön azért nem indultunk el, mert erősen sanszos volt a 2-es jelzés, mely végül elmaradt, pénteken viszont az fogott volna meg minket, hogy elindulunk és fellőnek egy teljesen indokolatlan 2-es jelzést. Labilis, na.

Jó. Beszéljünk akkor a kempingekről. Egy újabb nehezítés. Az ország ellopása tervszerűen halad, a Mészáros & Co először felvásárolta a Balatontourist kempingeket, majd elkezdte bezárni ezeket. Kell a hely a luxusszállodákhoz. Idén a keszthelyi kempinget lőtték ki, jövőre a szemesit fogják és Balatonfüreden is elindult egy nagy építkezés.
Ami ebből minket, Balatont kerülgető vándorokat érint, az az, hogy csökkennek a vízparti szálláslehetőségek. Különösen a keszthelyi kemping bezárása fájó, mert ott nincs igazi alternatíva. Vonyarcon van ugyan kemping, kettő is, de ezek egy órával növelik meg az utolsó napi evezést, ami pont nem szerencsés, mert ekkor van az, hogy érkezés után pakolás és mindenki húz haza. Nem mindegy, hogy ez mikor történik meg és mennyi fáradtság van az emberben.

És hát volt itt egy másik probléma is. Eddig az összes kerülés alapja az volt, hogy Péter szerzett a fonyódi céges üdülőben egy bungallót az indulás előtti éjszakára. Most viszont Péter nem volt, főszezon meg igen, szóval esélyünk az nulla. Kész szerencse, hogy Fonyódon, konkrétan Bélatelepen, van egy vízparti kemping.
Ja. Kész szerencse.
Persze itt már nem kötött minket semmi és mivel nekem nagy kedvencem a Tomaj kemping, így oda tettem az indulást. Első nap Vonyarc, második nap Fonyód és így tovább. Le is foglaltam időben a szállást. Már csak egy apróságot kellett tisztáznom: hogyan jutunk be a víz felől az egyébként vízparti fonyódi kempingbe?

A probléma lényege, hogy a kempinget kettévágja a vasútvonal. A part felőli szakasz a strand, a túloldal a kemping. Csakhogy a kettőt egy mágneskártyás, forgóajtós rendszer köti össze. Azaz ha kiszállok a parton, már át sem tudok menni a recepcióra. De ha át is tudnék menni, a kajakokat már nem tudnánk átvinni. Azért ezek megpakolva olyan 70 kilósak és 5 méter feletti a hosszuk. Alternatív megoldás lehetne, ha megengednék, hogy a strandon lévő horgászházak mellé nyomjuk fel a sátrat. Illetve van a kemping mellett egy csatorna, akár azon is fel tudnánk evezni, ha ki tudnánk szállni fent.

Ha hiszed, ha nem, ezen a problémán bukott meg a szervezés. Felhívtam őket. A recepciós nem tudott válaszolni. Sebaj. Májusban úgyis bringázunk arrafelé, mi több, abban a kempingben alszunk, megnézünk mindent és beszélünk emberekkel. Nos, este érkeztünk, az éjszakai őr már nem tudott mit mondani. Kora reggel mentünk, hajnalban meg csak a gyakornokot csicskáztatták, aki megint nem tudott mondani semmit. Írjunk emailt. Oké. Még felmértük a terepet, elméletileg megoldható. Hazajöttünk. Írtam emailt. Nem válaszoltak.
Na, ezt a kempinget nem sajnálnám, ha a Mészáros átépítené, mondjuk egy sertéshízlaldának.

Elpanaszoltam Péternek, hogyan jártam.
– Induljatok a fonyódi vízirendőrség elől!
– Hülye vagy? Az oroszlán torkából?
– Miért? Nem is annyira büdös a szája.

És egyébként tényleg nem. A vízirendőrség mellett szabadstrand van, egy roppant ideális kajakos beszálló öböllel. Legfeljebb amíg indulunk, addig roppant szabályosak leszünk.

Egy apró variálás még maradt: a szállás ugye le lett foglalva Tomajban. Így végül vasárnap délután lementünk, ott aludtunk és hétfő kora hajnalban mentünk át Fonyódra, hogy tartani tudjuk a reggel 9.00-es indulást.

Végül egy kép a hadtápról. Nem vicceltünk.

Négy napos egynapos Belgiumban 05/05

Hazautazás és egyebek
2019.06.23; vasárnap

A kakas hajnali 4-kor megbízhatóan kukorékolt a mobiltelefonomban. Este már összepakoltunk, reggelre csak annyi dolgunk maradt, hogy bekapjunk valami péksütit, meg igyunk egy Leffe Blond-ot. Nej úgy hívta, hogy búcsúsör, de én csak mosolyogtam.

4.30-kor már az utcán voltunk. Igen, jól sejtettem, az éjszakai lelkes harcosok még javában kint ténferegtek. És legalább annyian voltak, akik a hosszú éjszaka után valami falatozóban tömték a majmot. Volt még élet bőven.

A kirándulásunkat szépen keretbe foglalták a kukásautók. Olyan hajnali ötkor szoktak nekiindulni és átvenni a terepet.
Megjegyzem, errefelé nem egyszerű ám a kukásélet.
Hogyan is néz ez ki nálunk? A kukásautó végében utazik két melós. Odaérnek egy, vagy több kukához. Az autó megáll, a két melós felváltva beborogatja a kukákat, visszaállnak az autóra és mennek tovább. Nyugodt, egyszerű élet.
Na, Brüsszelben nem így megy.
A csapat eleve négy emberből áll. Kettő elindul. Futva. Elkezdik – erdészeti kifejezéssel élve – közelíteni a zsákokat egy-egy kijelölt ponthoz. A másik két ember – szintén futva – halad a kukásautó előtt és begyűjtik a már közelített zsákokat, hogy mire a kukásautó odaér, akkorra már csak bele kelljen dobálniuk. Majd futnak a következő ponthoz. Gyorsabban, mint a kukásautó. Sportnak sem rossz.

Annyira időben értünk a buszmegállóba, hogy ha az utolsó 100 méteren jobban kilépünk, akkor a tervezettnél eggyel korábbi buszt is el tudtuk volna érni. De nem léptünk ki.
Dugó nem volt, megnyugtatóan korán érkeztünk Charleroi-ba. A biztonság kedvéért vettem még pár doboz szivart.

Habár ezt tipikus szarrágó ügyeskedésnek tartom, de most rá voltunk kényszerítve. Arról van szó, hogy a Wizzair utasszivató poggyász szabályzata alapján egy darab kis csomagot tudunk fejenként felvinni. Nekem volt egy fotóstáskám, Nejnek meg egy pici női hátizsákja. Csakhogy hazafelé vinnünk kellett a kint megvásárolt ruhákat, meg a gyerekeknek az ajándékokat. Nyilván nem fért be sehová. Pedig ha nagyobb táskáink lettek volna, még akkor is mérethatár alatt lettünk volna.
Itt jött be a képbe a duty free. Ugyanis amit ott vásárolsz, annak nem ér a neve. Mintha nem is létezne. Nem számít csomagnak, nem vehetik el. Persze ehhez kell a speciális szatyor, a leplombált szájával.
Nekünk már volt egy ilyen szatyrunk, hiszen az első próbálkozásnál már vettem szivarokat. Most megint vettem, így két szatyrunk lett. A plomba mellett beletoltuk az ajándék csokikat, meg a szennyes ruhák egy részét. Így már fel tudtunk menni, ránézésre legálisan. Nem is volt probléma belőle.

De előtte még ungabunga. Odabent volt közel két óránk. Hol éreztük magunkat legutóbb jól ezen a helyen? Hát a Leffe sörözőben. Nincs is annál jobb, mint reggel 7-kor csapolt Leffe barnát tolni. Nej ekkor purcant ki, közölte, hogy soha többet sörre sem tud nézni, hagyjam ki az egészből. Bólintottam. Éreztem én, hogy még nem igazán érett sörös a lelkem. De ez nem akadályozott meg abban, hogy én igyak.
Ember, gondoltad volna? A söröző pultja előtt kilométeres sor. Ami annyira nem baj, mert ráértünk. De mindenki kávét és croissant-t kért. Egy Leffe sörözőben! Sőt, amikor sört rendeltem, még rám néztek úgy, mint egy marslakóra. Hová korcsosul a világ?

A gépen persze megint külön ültünk, de itt már annak is örültünk, hogy felfértünk. Eseménytelen utazás után landoltunk Ferihegyen. Esett az eső.
Az épület előtt futottunk össze.
– Csináltál úgy, mint a pápa? – kérdeztem.
– Hogyan?
– Hát, amikor kiszáll a repülőgépből, megcsókolja a földet.

Hátra volt még egy zűrös meló. Ki kellett szabadítani a kocsit a Holiday parkolóból. Egy napot fizettem ki előre, nos, annál jóval több lett. Nyilván áfás számlát kell kérnem róla, ha be akarom hajtani a Wizzairen. Utánaolvastam, ilyet a parkoló ügyfélszolgálatán adnak. Kint, a rák farkán. Ahol már a tehén bőg. Vagy a jak.
Mindegy. Csináljuk.
Kisétáltunk. Szakadó esőben. Bementem. Leadtam a jegyet.
– Hoppá, ez elég szépen túl lett lépve! – jegyezte meg a pacák.
– Hja. De ne nekem mondja, hanem a Wizzairnek, akik kint hagytak Brüsszelben.
Molyolt egy ideig.
– Nos, készen van. Mehet.
– De… mint mondtam, szeretnék áfás számlát is.
– Küldjön emailt, visszaküldünk egyet.
– De a weboldal szerint itt adnak papíron is.
– Soha. Csak emailben.
– Hát… jó.
Elindultam kifelé. Az ajtóban fordultam vissza. Mint Columbo.
– Elnézést, de nem kellett volna fizetnem?
Széles vigyor.
– Nem. Elintéztük.
– Biztos?
– Egészen biztos. Menjen bátran.
– Hát… köszönöm.

Maradt még egy komoly feladat. Megtalálni az autót. Amikor beálltunk, fogalmam sem volt, hogy blokkok vannak. Nem is jegyeztem meg, hol állunk. Visszafelé tapasztaltam meg, hogy a parkoló kábé négy focipálya nagyságú. Ami önmagában még nem lett volna annyira vészes, hiszen véges a méret, csak idő kell a bejárására, csakhogy az addig mérsékelten szakadó eső ekkor váltott át masszívan szakadó esőbe. Én meg ugye szandálban, rövidujjú ingben. Vicces volt.
Nejt beállítottam a tető alá, én pedig kimentem sétálni. Az istennek sem találtam meg az autót. Nagyon közel voltam, hogy feladjam. Annyira, de annyira reménytelen volt a helyzet. Ott álltam egy négyes kereszteződésben, leverten néztem körbe. Erre pont előttem volt az autónk. Hangos kurjantás, Nej kiszaladt, beültünk. Ótvar koszos, nagyon lepukkant már ez a gép, de úgy simogattam a kormányt, mint első szerelmes az imádottja vállát.

A biztonság kedvéért megkértem Nejt, hogy amikor megyünk kifelé, vegye a kamerával, ahogy próbálkozunk a sorompóval. A fene tudja miért, de mostanában olyan gyanakvó lettem.
Nem volt semmi gond. Simán kijöttünk. Itthon vagyunk.

Hja. Itthon.

A lakásban viszonylag hamar kiderült, hogy baj van. A viharokban kipurcant a desktop gépem merevlemeze. (Miért is maradt bekapcsolva? Mert egy napra mentünk. Arra a kis időre meg nem kapcsoltam ki.) Ebben az a szép, hogy ez a gép lett belőve a webes konferekciákhoz, nekem meg rögtön hétfőn lesz kettő, na meg kedden is, arról nem is beszélve, hogy Outlook is ezen van, azaz céges levelezés is, rohanhatok diszket cserélni, garancia, bevizsgálások, hogy rohadjon meg ez az egész szakma ott, ahol van.
Itthon vagyok.

A végén essen pár szó erről a repülőgépes, otthagyós, Wizzair-es történetről. Hátha tudok másoknak segíteni. (Kezdjük ezzel a linkkel, ahol szépen összeszedik a jogokat és kötelezettségeket.)

Oké. Akkor most tisztázzuk, hogy a _valóságban_ mire lehet számítani.

Semmire.

De komolyan.

Mit is nyilatkoztak a momentumos politikusok a korábbi linken?

Cseh közölte: nemsokára a gyakorlatban is letesztelheti a légi utasok jogait védő uniós szabályozást, emellett azt ígérte, nem fogják annyiban hagyni, hogy a Wizz Air ennyire méltatlanul, embertelenül és törvénysértő módon bánik az utasaival.

Aranydrága bogaram, politikus létedre hogyan lehetsz ennyire naív? Ennyire tájékozatlan?
Az uniós szabályozás konkrétan szart sem ér. Ugyanis van benne egy kibúvó és a légitársaságok gyakorlatilag erre hivatkozva úsznak meg mindent. Mondom, mindent.

Nézzük meg ezt az esetet.
Azt nyilatkozta ez a csodálatos cég:

A Wizz Air sajnálja, hogy a repülőgép karbantartása után végül befolyásán kívül eső hiba miatt újra el kellett halasztani az indulást, és őszintén elnézést kér a hosszú késés okozat kényelmetlenségért,

Tekintsünk el a krokodilkönnyektől, vegyük észre a finom célzást. “Befolyásán kívül eső hiba”. Azaz jelzik, hogy ne is erőlködjetek emberek, már kikészítettük a vis maior kártyát, lófaszt fogunk, nem fizetni. Pedig a rendelet szerint az alvállalkozó hibájáért a repülőtársaság felel. (Persze a fene tudja, kinek ki volt az alvállakozója.)

Illetve itt van az én esetem. Az, hogy Ferihegyen karbantartás miatt le volt zárva az egyik kifutópálya, a másik meg megsérült és azt is le kellett zárni, az egyértelműen vis maior a Wizzair szempontjából, nem is kérdéses. Viszont este nyolcra elhárult a hiba. Ekkor jelent meg nálunk, Charleroi-ban az, hogy 22.25-re került át a gépünk. Azaz ekkor még a Wizzair is úgy gondolta, hogy kiküldi a gépet és vissza is hozza. Aztán elkezdtek matekozni és az jött ki, hogy anyagilag jobban megéri nekik, ha a gépet Kölnbe küldik. Azaz telibeszarnak két repülőgépnyi utast. Gondolom, megnézték az utaslistát, látták, hogy se celeb, se komoly politikus nincs rajta (csá, Momentum), ők pedig be tudnak bújni a vis maior mögé, akkor meg inkább maradjon csak náluk az a finom kis zsé.

Biztos voltam benne, hogy én nem tudnék mit kezdeni a helyzettel, így összekészítettem a kis csomagocskát és átpasszoltam az egészet a Flight Refund-nak. Talán nekik már több rutinjuk van.
Volt. Egyből visszapattintották. Esélytelen. Ez egy nagyon erős vis maior. Még akkor is, ha leírtam, hol érzem az érvelés gyenge pontját.

Illetve… idézek a válaszlevelükből.

Amennyiben számlával igazolható költségei merültek fel, azokat a légitársaságok ésszerű kereteken belül meg szokták fizetni (például szállást, étkezést, transzfert). Ehhez szükséges benyújtani az adott légitársaság ügyfélszolgálatán az igényt, csatolva az igényt alátámasztó számlákat, megemlítve a Vis Maior eseményeket követően a 261/2004/EK Rendelete alapján az Önökkel szemben keletkezett kárenyhítési kötelezettségüket. Amennyiben ennek nem tesznek eleget, egy polgári peres eljárás során lehet igényt érvényesíteni, de ez már nem tartozik a Flight Refund hatáskörébe/jogkörébe.

Tehát még az sem biztos, hogy a költségtérítést megkapom. Mert hiába jár, de a Wizzair megteheti, hogy mégsem fizeti ki. Ekkor nekem kellene pereskednem, mert ebben már semmilyen szervezet sem segít. Gondolhatod, ehhez mennyi kedvem és legfőképpen mennyi időm lenne.
Pont erre számít a cég.

Oké, nyilván beadtam, lassan 10 napja, még csak választ sem kaptam, hogy egyáltalán hogyan is tudnám eljuttatni hozzájuk a számlákat. Mert a webes formon nem lehet beadni, emailcím meg nincs.

A végére maradt egy kis filozofálgatás. Előrebocsátom, sokat repkedek, rengeteg utazási fórumot, utazási blogot olvasok, a témával kapcsolatos összes pro és kontra érvet ismerem.

Nos, nem az a probléma gyökere, hogy kimarad, vagy késik egy-egy járat. Európában a légi irányítás durván töredezett, emiatt a gépek terelgetése némileg kaotikus, a repülőgépek száma meg folyamatosan növekszik, normális jelenség, hogy egyre több a gubanc. (Az írás két héttel az eset után jelent meg. Csak azóta volt vagy 3-4 hasonló eset.)
A probléma bennünk, utasokban van. Nekünk a szar is jó, ha olcsó.
Normális környezetben a legfontosabb szabályozó erő a cég reputációjának magas szinten tartása lenne. Büntető rendelettel nem lehet semmit sem elérni, mert azt jogászkodással ki lehet védeni. Az, hogy a kormány majd jól megbűnteti őket, az meg egyenesen röhejes. Egyszerűen a politika csak próbál némi hasznot húzni az emberek indulataiból. Mint mindig.

Az ultra fapadosok ezt ismerték fel és kidobták a francba a reputációjukat. Nincs. Nem is érdekli őket. Kizárólag arra koncentrálnak, hogy extra alacsonyan tartsák az áraikat és ez már elég embert vonz be. Kitört a népharag? Az emberek dühösek? És? Egy hónap múlva úgyis velünk utaznak megint, mert mi vagyunk a legolcsóbbak. Eleve van egy jelentős réteg, akiknek erre még van pénzük, drágább légitársaságra meg már nincs.

Itt kellene egy kicsit tudatosabb magatartás. Hogy egy utazásnál ne csak a jegy árát nézzük, hanem vegyük figyelembe az összes költséget. Jelenleg a Wizzair szopat a poggyásszal, szopat a szándékos szétültetéssel, ha neked ez nem jó, akkor fizessél. Ja, de ekkor már nem olcsó a jegy. Aztán szopatnak, ha bármi gubanc van. Ha neked ez nem jó, kössél biztosítást. Ja, ekkor még drágább a jegy. Igen. És ezt kell összerakni. Plusz mérlegelned kell, hogy az adott társaság ad a reputációjára, vagy nem? Ez ugyan nehezen forintosítható, de amikor baj van, a bőrödön érzed, milyen az, amikor foglalkoznad veled és milyen az, amikor csak annyit kapsz, hogy dögölj meg, ott ahol vagy. És gubancból várhatóan egyre több lesz.

Jut eszembe, tudtad, hogy a Skyscanner már hozza az ultra fapados cégeket is? Érdemes szétnézni, még akkor is, ha csak a repülőjegyek árát látod, nem az utazásét.

Én másfél évtizedig jóban voltam a Wizz-el. Wizzair debit kártyám volt a banknál, Discount klub tag voltam végig. Rengetegszer utaztunk úgy – hol egyedül, hol a családdal – hogy beléptem a weboldalukra, megnéztem, éppen hová van jóáras jegy, aztán mentünk.
Ennek vége.
Nem, nem emiatt az eset miatt, de tény, hogy ez adta meg a végső lökést. Már év elején kezdtek megszaporodni a zűrös esetek és látszott, hogy a Wizzair aljasabb és mocskosabb lett még a régi Ryanair-nél is. Aztán ahogy telt az idő és jöttek az újabb és újabb történetek, látszott, hogy immár komolyan kell kalkulálni az ún. rendkívüli esetekkel. Már az amerikai út előtt is elkezdtem parázni, aztán a lisszaboni út előtt is és most, a belga út során be is ütött a ménkő. Azaz a veszély reális. Oké, hogy felkészülsz fejben, oké, hogy te ügyes vagy, okos vagy, feltalálod magad, de ez akkor is rohadt sok kényelmetlenség. És ahogy a mellékelt ábra mutatja, mindez a Wizzairt nagy ívben nem érdekli. Pár fillérért otthagy bárhol megrohadni, kártérítést nem fizet, kárenyhítést… ha éppen kedve van.
Mert ez az üzleti modellje.

PS1.
Elébe menve annak, hogy később a fejemhez vágjátok, mekkora pofám volt, aztán továbbra is a Wizzair-rel utazok. Igen, biztos vagyok benne, hogy fogok még velük repülni. Ha el kell jutnom A-ból B-be és mindent, de mindent figyelembe véve az övék lesz a legjobb ajánlat, akkor őket választom. A Wizzair-szörfözésnek lett vége, annak, hogy úgy menjek akárhová is, hogy benézek a weboldalukra, rábökök egy olcsó jegyre és közlöm a családdal, hogy oda megyünk.

(Megjegyzem, nekem mostanában a repülésekből is durván elegem van. Ha csak lehet, a jövőben inkább a túrázásokra – kajak, kerékpár, gyalog – szeretnék koncentrálni, maximum 1000 kilométeres körön belül. Egy idő után minden város egyforma, a túra viszont mindig egyedi kaland.)

PS2.
Mondjuk, ez sem rossz módszer.

PS3.
Ez már csak az élesítés után jutott eszembe. Valahogy a szabályozásnak el kellene mozdulnia abba az irányba, hogy egyedül az időjárás lehessen vis maior. Ha a repülőtér cseszett el valamit (pl. légi irányítók sztrájkja) vagy a földi kiszolgáló cégek (pl. tolatás közben gép megrongálása), akkor vállalják is érte a felelősséget. Ne az utason legyen már leverve minden.