Zakopane. Majdnem. 07/06

Egy üde kis szösszenet a tavalyi télből. Márciusban kiugrottunk Zakopánéba és beleharaptunk rendesen a téli Tátrába: Giewont, Öt Tó, Murowaniecz. Sajnos a körülmények miatt a kamerákat nem igazán tudtam kezelgetni, kevés jó felvétel született. Ennek ellenére ebben az extra rövid videóban valahogy csak sikerült visszadnom az őrült napok hangulatát.

Passau – Bécs, bringával 09/08

Kihasználtam, hogy a kajakos filmfesztiválra előre le kellett gyártanom a videókat és amíg ezeket hetente kiraktam, addig volt időm a nagy videókat összeállítani.
Jöjjön akkor a Passau-Bécs bringatúra. Hét nap volt, benne egy kis bécsi tekeréssel is – értelemszerűen a videó nem lett rövid.
De nagyon élveztük, mind a túrát, mind a felvételek visszanézését.

Tiszafüred ősszel

Igen, volt már egy tiszafüredi videó, de az tavasszal lett felvéve. Az inkább morgósra, illetve komolytalanra sikerült. Az őszi viszont inkább elégikusra. Ilyenkor mindenféle színekben pompáznak a fák, a bokrok, a növényzet, az embernek egyszerűen eláll a szava a természet szépségétől.

ESTA vízum csalás

Illetve… mit tudom én. A csalás nem a legpontosabb szó rá, mert jogilag nehezen támadható a dolog. Talán az átverés, lenyúlás a megfelelő kategória.

Idén valamikor utazok Amerikába. A 10 éves vízumom már lejárt, de hallottam, hogy van valami könnyített eljárással megszerezhető izé. Az utazás ugyan jócskán arrébb van még, de jobb az ilyesmit nem halogatni. Beírtam a gugliba, hogy ‘amerika vízum’, az első találat valami siránkozás, a második viszont már teljesen rendben van. Elég hivatalosnak tűnik, részletesen elmagyaráznak mindent, ott is van az igénylő űrlap. Kitöltöttem, elküldtem. Nyilván bepipáltam, hogy elolvastam az ÁSZF-et. Fizetésként Paypalt adtam meg. Aztán nyeltem egy nagyot az összeg láttán ($72), valahogy kevesebb rémlett. Végül legyintettem: biztosan megemelték, mintha hallottam is volna róla, hogy a magyaroknál szigorítani fognak. Átutaltam a zsét, visszaigazolták. Elméletileg 24 órán belül meglesz a vízum.

De azért nem hagyott nyugodni az az összeg. Újabb keresés… és a döbbenet. Javaslom, olvasd el alaposan a belinkelt oldalt.
Jó, mi? Vannak oldalak, amelyek abból élnek, hogy úgy csinálnak, mintha náluk lehetne hivatalosan vízumot igényelni. Teljesen megtévesztőek, még az űrlap legördülő menüinek betútipusa is megegyezik a valódi oldaléval. Egyedül a végösszeg nem stimmel, 14 dollár helyett 72 dollárt kérnek. Amit persze sokan beszopnak (én is), mert ha az ember nem igényel amerikai vízumot hetente, akkor honnan is tudná az árát? A legviccesebb, hogy az imposztorok nem kamuznak, tényleg megigénylik a vízumot és amint elkészül, el is küldik az igazolást. Emiatt állítják, hogy nem csalnak: hiszen elvállaltak egy munkát, meg is csinálták. A haszonkulcs… az meg az ő dolguk. Semmi közöm hozzá, hogy mennyi költséggel dolgoznak és mekkora a nyereségük. Jogilag rendben is lenne a dolog… de azt hiszem, van erre egy helytállóbb kategória: a vásárló szándékos megtévesztése. A Fogyasztóvédelemnél lehetne is keresgélni… ha ezek a cégek nem Amerikába lennének bejegyezve. De oda vannak.

Jogilag egy helyen lehetne fogást találni rajtuk, legalábbis annál, amelyikkel találkoztam. Amikor elküldtem az űrlapot, akkor azt kattintottam be, hogy elolvastam és elfogadtam az ÁSzF-et. Igenám, de az ÁSzF-ben nincs semmi az árképzésről, meg arról, hogy ők csak közvetítők. Ezek ugyanis a Jogi Nyilatkozatba kerültek bele. Melyet aztán végképp nem olvas senki, de nem is kell, hiszen ezt nem kérik elismerni vásárláskor.

Még egy érdekesség. A fiúk tudnak keresőt is optimalizálni. Ha azt írom be a keresőbe, hogy “amerikai vízum”, akkor a valódi oldal a fasorban sincs, de az egyik kamuoldal a második helyen jön. Ha azt írom be, hogy “esta visa”, akkor már a jó oldal jön első helyen, de a második helyen megint egy kamuoldal jelenik meg.

Jó. Hogyan tovább? Mert az első gondolatom természetesen az volt, hogy nem hagyom annyiban. Írtam nekik egy levelet, miszerint aggyátok vissza a pénzt, köcsögök. Visszaírták, hogy nem aggyák, mert ez egy legális biznisz. Erre megírtam nekik, hogy felnyomtam őket a Paypal-nél. (Tényleg.) Azt írták, hogy leszarják. Aztán másnap megérkezett a vízum, én pedig aludtam rá egyet. Végül arra jutottam, hogy elengedem a keménykedést. Nem írok a Fogyasztóvédelemnek, mert úgysem tudnak csinálni velük semmit. A Paypalt sem erőltetem.

Itt egyébként az a menet, hogy az első felnyomást a Paypal nem veszi komolyan, ekkor csak összekapcsolják a vevőt az eladóval. Hátha meg tudnak egyezni. Ha nem, akkor a vevő újból felnyomja a céget és csak ekkor indul vizsgálat.

Hivatkozhatnék a fentebb leírt jogi anomáliára, de az egész ékes magyar nyelven van, nem hiszem, hogy a Paypal tudna bármit is kezdeni vele.

Egy dolgot tudok tenni: megpróbálom beemelni a veszélyt a köztudatba. Mindenki tudja, hogy ha autót akar vásárolni, akkor rengeteg csalóba fog belefutni. Lakásvásárlásnál is észnél kell lenni. Unit-linked ügynök, brókernetes arcok? Kerüljük őket, ahogy tudjuk. Nigériai trónörökös? Csodamatracos bemutatókat szervező, orvosnak álcázott gazemberek? Már ismerjük őket. Ez egy nagy közös tudás. Én pedig szeretném, ha ebbe a közös tudásba beleépülne az is, hogy ha amerikai vízumot szeretnél igényelni, rengeteg átverős, lenyúlós oldal les rád és a pénztárcádra. Tudom váratlan a dolog, hiszen az ember pont itt nem nagyon számítana rá. Éppen ezért veszélyes: nagyon könnyű beleesni a csapdába. Ráadásul a veszteség is éppen tűréshatáron van: 4e forint helyett 20e forintot fizettél, hát, nem öröm, de nem ettől fog bedőlni a havi költségvetés. Azaz az áldozatok sem emberkednek, beletörődnek.

Na, ennek szeretnék elémenni. Hogy minél kevesebb áldozat legyen. Megírtam a sztorit.

Garmin vizsgálódások

Kezdjük a legkönnyebb megfejtéssel. Hová tűnt a kéktúra track nagy része? Az, amely a Basecamp-ben még megvolt, de a túragps-re már nem ment át?

Elvitte a cica. És ez hivatalos.

Világosan leírták, hogy GPSMAP64 készülék esetében max. 10000 pont lehet egy track-ben. Nekem meg 98491 volt. A Basecamp még mutatta. Az eszköz már nem.

Oké. Nem tudta ezt Mehemed. Most már tudja.

A többi kavarás viszont mind arra a f@szságra vezethető vissza, mely a Basecamp 4.7.0 verzióval jelent meg. Ebben ugyanis a Mapinstall modul bugzik. Írtam már erről a nápolyi kirándulás kapcsán. Szerencsére ott a jó öreg paranoiámmal sikerült időben, azaz még itthon elkapnom a jelenséget és még időben megkerültem.
Most viszont már nem volt időm rendesen megkerülni. Azaz azt hittem, hogy igen, pedig nem.

Konkrétan arról van szó, hogy ha feltelepítek egy gépre egy térképet (exe fájl lefuttatásával), akkor az felrak kismillió *.img fájlt. Ezek alkotják a térképet, méghozzá úgy, hogy mindegyik egy kicsi térképszelvény. A kismillió nem túlzás, a Túrautaknál kábé 100 fájlról beszélünk, az OSM Italy térképnél 200-ról, az OMP Hiking térképnél meg 300-ról.
A számítógépen mindez rendben van, de a gpsmap64 készüléknél ekkora fájlmennyiség már kezelhetetlen. A Basecamp tudja azt, hogy a gépre telepített térkép tömérdek fájlját összerakja egy nagy *img fájlba és már csak azt küldi le a készülékre.

Kicsit kalandozós írás lesz ez is. Csak hogy lásd, mennyire tré cég a Garmin. Volt a GPSMAP62 készülék – a mostani elődje – melynek 2 GB beépített memóriája volt. Nyilván erre nem lehetett lerakni egy komplett Európa térképet, egyszerűen nem fért el. Ezért is örültem, amikor az utódot, a GPSMAP64-et már ki lehetett bővíteni sd kártyával. Bele is dobtam egy 16 GB-osat. Felismerte. Hurrá. Rátettem egy 4 GB méretű Európa térképet. Közölte, hogy menjek a fenébe, a legnagyobb felhasználható térkép mérete 2 GB. Érted? A régi készülék fizikai korlátja miatt beleraktak egy logikai korlátozást is. Melyet benne hagytak, az után is, hogy a fizikai korlátozás megszűnt.
Viszont ügyeskedni lehetett. Ha feltelepítettem a Basecamp alá az Európa térképet, akkor már ki tudta rakni a készülékre. Sőt, működött is. Biztos ismert egy rövidebb utat az erdőn keresztül.

Bár jobban hiszek abban, hogy valamelyik firmware upgrade kiszedte a korlátozást. Hiszen a fenti linken már nincs ilyesmiről szó.

Na most ezt a jó kis rendszert vágta agyon a Mapinstall bug. A 4.6.2 verzióban működött. Ha a 4.7.0 verzióban a gépre telepített térképet át akartam tenni a készülékre (gyk. bármelyikre), akkor csak az áttekintő térképet (azaz egy szelvényt) rakott ki, mást nem.

Nos, röviden ez a hiba. Megkerülni úgy lehetett, ha sikerült beszereznem a feltelepített térkép egybedolgozott *.img fájlját. Olaszország esetében szerencsém volt, az OSM oldaláról le lehetett szedni egyben is a fájlt. A Túrautaknál viszont farok voltam, mert onnan is le lehetett volna tölteni a fájlt, de nekem már volt egy letöltött, így csak azt dobtam át. A fene sem gondolta volna, hogy két év alatt ennyire átrajzolják a kéktúra érintett szakaszát. (A számítógépre telepített verzió már friss volt. Ez okozta az anomáliákat.)

A biztonsági védőhálóval, az OMP térképekkel viszont már bajban voltam. (Hasonlóképpen az Európa térképpel is.) Ezeknél nincs egy nagy *.img fájl.
Mindegy, úgy gondoltam, elég lesz a TuHu is. Nem lett elég.

Jó. Nagyjából megvan, mi történt. Mit lehet tenni? Nos, mindenhonnan le kell kapkodni az *.img fájlokat és onnantól kihagyjuk a Basecamp-ot, legalábbis addig, amíg benne van ez a bug. (A jelek alapján örökre benne lesz: május óta ismert, mégsem javították.) Hátrány, hogy fájl szinten nem látom, mit rakok át, könnyű hibázni. Oda kell figyelnem.

De mi van akkor, ha nincs összegyúrt *.img fájl?
A fórumon azt írták, hogy a 4.7.0 valójában semmi újat nem hozott a 4.6.2-höz képest, csak GDPR kompatibilis lett. Mi lenne, ha visszaállnék rá? Elméletileg minden működne.
Elméletileg. De mi lesz a rengeteg feltelepített térképpel, a track adatbázissal, a backupokkal?

Még egy baromság. Ezernél több track van már beletöltve a Basecamp-ba. Szerinted lehet menteni? Naná, hogy nem. Olyan van, hogy backup. Mely nem csak a track adatbázist menti, hanem az összes konfigot is. Visszatöltéskor meg értelemszerűen mindent visszarak. A konfigot is.
Vajon mi történik egy korábbi verziójú restore visszatöltésekor?

Szerencsére mind a laptopon, mind a desktopon van fent Basecamp. (A szinkron backup/restore-on keresztül történik, dropbox segítségével.) Azaz az egyiket elcseszhetem, a másikon megmarad minden. A laptopról legyaktam a Basecamp-et, majd megkerestem a Mapinstall könyvtárát és letöröltem. (Ennek nincs telepítője.)

Vigyázat! Ennek előfeltétele az, hogy nálam a térképek _nem_ az alapértelmezett könyvtárba települnek. Az ugyanis a Mapinstall könyvtár alatt van.

Felraktam a 4.6.2 verziót. Elindult. Működött. Térképek? Megvannak. Teszt. Átraktam az egyik OMP térképet a gpsmap64-re. Átrakta. Szép. Túl szép. Az is volt. A track-eket ugyanis csak hiányosan mutatta. Konkrétan azokat láttam, melyek még a 4.6.2 állapotban kerültek fel, a 4.7.0 alatt felrakottakat már nem.
Azaz a track-ek kábé 60%-a elveszett.
Hát, jó.
Kiraktam az összes zűrös térképet (OMP-k + Európa) a készülékre, majd fájlszinten visszaolvastam a nagy *.img fájlokat és eltettem mindet a fájlszerverre. Aztán felfrissítettem a laptopon is 4.7.0-ra a Basecamp-et. Visszajöttek a track-ek.

Tulajdonképpen végeztem is.

Ja, közben a nagyméretű track-eket is rendberaktam. A Basecamp-ban meg lehet adni, hogy megadott pontszám alá tömörítsen. Tesztelve.

Kicsit gáz, hogy ha frissíteni akarom az OMP térképeket, akkor a fenti méhecsketáncot mindig el kell járnom. És mint a mellékelt ábra mutatja, egy térkép nem térkép.

~oOo~

Az utóbbi gondolat indította be a vezérhangyát. Hiszen ennyi erővel mondhatom azt is, hogy egy gps készülék nem gps készülék. Különösen, hogy mindig ott van velem egy eszköz, mely alkalmas erre a célra is.
Mobiltelefon. És Locus.
Melynek megismerése már legalább egy éve fel van írva a teendőim közé.
Mikor máskor, ha nem egy ilyen katasztrófa után?

Igen, az hogy egy túranapot a harmadánál meg kellett szakítanunk a gps technika fejreállása miatt, az nálam katasztrófának számít.

Nos, az első tapasztalatok kellemesek. Pár óra után eljutottam oda, hogy teljesen jó backup eszköz lett belőle a gpsmap64 mellett. Meglepően sokmindent lehet rajta konfigurálni. Szeretem az ilyesmit. Tulajdonképpen tud mindent, amit a másik, csak… máshogy. Ami persze probléma. Például a vízállóság. Napfényben az olvashatóság. A fizikai gombok hiánya. (Vizes kézzel hiába taperolom a képernyőt.) A mérete. Az előkaphatósága. A bringához rögzíthetősége. Az áramellátás gyk. mindegy, a gpsmap-hez ceruzaakksi kell, a mobilhoz powerbank, egykutya. Egyelőre kinlódok a térképekkel is, nem egészen látom át a rendszert.

Utólagos megjegyzés. Most már átlátom. Nem egyszerű. Vannak online és offline térképek. Mindkettő között van mindenféle, nagyjából százas nagyságrendben. Az offline térképek közül a LoMaps tűnik nyerőnek: vektoros, országonként vásárolható meg, mindegyik csomagban van gyalogtúra/bringa/autó/város/sí réteg… és meglehetősen olcsón mérik, párszáz forint darabja. Az online viszont… online, azaz lassú és nagy. Ezt is le lehet tölteni offline-ba (van, amit ingyen, van, amit pénzért), de ezek böszme nagyok. Magyarország full bringás térképe az OpenCycleMaps-ról ugyan csak 9 forint, de 12,5 GB. Ugyanez LoMaps verzióban 240 MB és 60 forint.

Szóval backup, azaz B terv. De annak tökéletes. És ahogy nézem, össze lehet hozni mindenféle szenzorokkal is. Látok benne fantáziát.

This is the beginning of a beautiful friendship.

PS.
Ez egészen jópofa. A Locusban is el lehet tárolni úgynevezett pontokat. Ezeket *.gpx formátumon keresztül lehet passzolgatni a Locus és a Basecamp között. (De ki lehet exportálni *.kml-be is.) Ami viszont meglehetősen izgalmas, hogy egy pontba belemenve, majd ott a navigációs menüt kiválasztva, megjelenik két lehetőség:
– Streetview: odatesz, pontosan a pont elé. (Már ha lehetséges.) Körbe lehet nézni, körbe lehet járni.
– Waze: átdobja a pont adatait a Waze alkalmazásba, ahol egyből tervezhetem is meg az útvonalat hozzá… és ahogy Csilla mondja: “indulhatunk!”. (Természetesen a programnak van saját navigációja is.)

Az biztos, hogy nyüstölni kell, mert jónak néz ki.

Hullámvasút körpálya 03/03

Nyögvenyelős, vacak nap
2018.11.17; szombat

A bőség zavarával küzdök: nem tudom, az összes dühömet a Garminra zúdítsam, vagy a Veszprém Volán sofőrére? Mind a kettő megérdemelne egy-egy zeuszi villámot a seggébe.

Tekintve, hogy mára csak a saccolás volt 28 kilométer, nem sok időnk maradt tökölni. Fél hatkor ébresztő, fél hétkor indulás. A házigazdánk már ébren volt, jó szerencsét, jó túrát kívánt.
– Szükségünk lesz rá – morogtam. Mert én már tudtam, hogy szívunk. Csak azt nem tudtam, mekkorát.

– Spoiler –

Nagyot.

– Spoiler –

Akkor kezdjük a Garminnal. Nem lesz egyszerű. Előre elnézést kérek mindenkitől, akit untatnak ezek a technikai részletek. Magamnak is csak azért írom le, hogy emlékezzek rá, mi történt.
Igen, még kinyomozni sem volt egyszerű, hogyan következhetett ez be.
Mi is?
Nos, az hogy Csobánc után, a Hajagos-hegyen elfogyott a track a túragps-ről. Meg elfogytak a túrautak. Meg elfogytak a földutak. Mintha lett volna egy csillagkapu, utána meg semmi.
Este hiába vakartam a fejemet, meg próbáltam bűvészkedni a készülékkel, nem jutottam eredményre. Végül abban maradtam, hogy megyünk, aztán ha elérünk arra a bizonyos pontra, akkor meglátom, mi fogad.

Nos, totális káosz fogadott. Megpróbálom utólag rekonstruálni a dolgokat.

A kéktúra letöltött track-je több részből állt össze. Nekem az 1-es és a 10-es kellett a mostani túrához.

Ez itt fent sötétkékkel az 1-es, a Basecamp alkalmazásből. Bal oldalt alul látható, hogy a sötétkék csík Csobáncnál kapcsolódik a szürke csíkhoz. (Mely a 10-es darab.)

Csakhogy. A túragps-en már csak ennyi látszik. A track-nek valahol az Ipoly környékén vége van. És nem, nem mutatott többet. Hogy miért, azt nem tudni.

De ez még nem lett volna tragédia. Hiszen ott van a Turistautak.hu térképe, azon is látszódnak a túrautak. Oké, nem track, de azért térkép. Ezekkel mi van?

Nos, itt, a Hajagos-hegy és Csobánc között valami nagy disznóság történt.

Ez a kép a Basecamp-ből készült. Az alsó szürke a 10-es track, az, amelyiken jöttünk. A jobb felső az 1-es track, mely a Basecamp-ből látszik. Igenám, de van egy 200 méternyi lila betoldás. Ez a 11-es részlet, melyet nem vettem észre. Hogy szükségem lett volna rá. Persze sok vizet nem zavart, hiszen az egész 1-est sem láttam. Vedd észre azt is, hogy itt volt nem is kicsi térképátrajzolgatás. A térkép alapján mutatott út narancssárga, de a track – és a valóságos, azaz festékkel is jelzett út – a lila track-en ment.
De még nincs vége.

A túragps-en ugyanis ez volt. Köze nincs a Basecamp-es térképhez, pedig ugyanazt mutatja. A lila vonalon mentünk, a jelzések mentén, ahol pedig a fekete vonalak találkoznak, az a csillagkapu helye. És… nézd csak meg, hol megy a kék jelzés? Alul. Teljesen máshol, mint amit a Basecamp mutat és abszolút máshol, mint ami a kéktúra track-en van. Hmm? Vess egy pillantást a felső Basecamp térképre! Ott láthatod is ezt az utat, szintén alul húzódik, de a ráírt jelölés alapján ez a kék kereszt. Frankó, mi?

De ettől még meg tudtam volna oldani a helyzetet. Ha legalább egy nyomorult útvonal is látszódott volna a készüléken. De ott, az erdőben egy sem látszódott. Semmi. Sehol. Még az a rossz kék sem.

Na, ezért adtam fel. Lefújtam a túrát.

Itthon persze nyomoztam tovább. Ahogy rácsatlakoztattam a túragps-t a számítógépre, anélkül, hogy rátöltöttem volna bármit is, megjelentek a túraútvonalak. Azok, amelyek az erdőben eltűntek. Nem értettem.
A térképek közti különbséget viszont igen. Sajnos. Amiről korábban is írtam, az az idióta rohadék elb@szott Basecamp, mely nem tud térképet másolni a készülékre, nos nem tudott térképet másolni a készülékre. Kézzel kellett, én pedig figyelmetlenségből egy 2016-os változatot másoltam fel. Azért megy máshol a kék jelzés. Hiába volt a számítógépre a 2018-as feltelepítve, ugye az a baromarcú Basecamp…

Ahogy kapok egy kis levegőt, nekiállok rendet vágni. De erről majd külön írok. Lesz benne Locus is.

Ott jártam, hogy lefújtam a túrát. Igazából a rövidítése már tegnap este óta lógott a levegőben. Nej panaszkodott a talpára és a hátára, emellett az is látszott, hogy térkép nélkül, pusztán csak a jelzések alapján menve, nyomkereső üzemmódban az itt-ott idióta felfestések között, nem férünk bele az időbe. Bele sem mertem gondolni, milyen lenne sötétben, erdőben jelzéseket keresgélni. Azt terveztem, hogy ahol bebukjuk a túraútvonalakat, ott keresek földutakat, azokon megyünk egy ideig, majd kiszállunk vagy Monostorapátiban, vagy Kapolcson. Nos, földút sem volt a készüléken. A jelzett kék meg nekiindult a Káli-medence felé. Nem mertük követni. Ugyanis ha átmegyünk, akkor kiszállni sem fogunk tudni.
Száz szónak is egy a vége, láttuk magunk alatt Díszel házait, lesétáltunk.

De most nagyon előrerohantam, menjünk vissza Káptalantótiba.

Ahogy kiértünk a faluból, megint kivirított a nap. Szép időnk lesz. Ismét. Előttünk pedig a nagyszerű Csobánc. Az élet szép.

Ha ezt az egész túrát nem is akarod megcsinálni, javaslom, tiszta időben a csobánci vár maradványaihoz feltétlenül menjél fel. Egészen kiváló a panoráma.

Oldalt a Szent György-hegy. Nej csak itt szembesült vele, hogy körbe-körbe megyünk.

Ha a Balaton felé nézünk, középen az a csúcs a Gulács, mögötte sunnyog a Badacsony. Tőle balra az a hegyes csúcs a Tóti-hegy, még balra, egészen a kép szélén az a Cseres-hegy. Teljesen jobbra, éppenhogy látszik az Antal-hegy. A Gulács és a Tóti-hegy között a távolban pedig Fonyód hegycsúcsai.

Ez már az északi oldal. Középen alig látszik, olyan picurka az a kúp, az a Hegyesd. Odalentről ez is tisztességes hegy, csak hát most fent vagyunk a Csobánc tetején. Jobbra a Hajagos-hegy kezd emelkedni. Bal oldalt pedig, a háttérben felsejlik a Somló sziluettje.

Ez pedig Tapolca, ahonnan indultunk. Tényleg bizarr, hogy annyit gyalogoltunk, mégis ilyen közel vagyunk hozzá.

Kigyönyörködtük magunkat. Kész szerencse, hogy itt még volt track, ezt az élményt nem szívesen hagytam volna ki.
Aztán jött a Hajagos-hegy, a csillagkapu, a Bermuda háromszög és a visszafordulás.

Pont ott értünk vissza a civilizációba, ahol a díszeli bekötőút belefut a 77-es útba. Hoppá, itt vigyorog egy buszmegálló! Innen már egy óra alatt Veszprémben lehetünk.
Néztük, 11-kor lesz busz. 10 óra volt. Meg valami brutális szél. A 77-es út völgyben fut, mely völgy szélcsatornaként működött. A nap is eltűnt. Határozottan kegyetlenre váltott az időjárás. Semmi kedvünk nem volt egy órát ácsorogni, így besétáltunk Díszelbe. Aztán visszasétáltunk a buszmegállóba. Még 20 perc.
Megnéztem alaposabban a buszmenetrendet.
– Te, azt a buszt nem kellene elbaltázni – jegyeztem meg – A következő 3,5 órával később jön.
– Hát, akkor tényleg nem.

Álltunk. Vártunk. 11-kor megjött a busz. Felszálltunk.
– Két jegyet kérek Veszprémig.
– Nem javaslom, hogy ezzel a busszal utazzanak. Tudja, ez ilyen falujárat, bemegy mindenhová. Hamarosan jön a gyorsjárat, azzal hamarabb beérnek.
– Ja, ugyanaz a szisztéma, mint idefelé? Köszönjük, akkor megyünk a gyorsjárattal.

Leszálltunk. Vártunk.
Jött a gyorsjárat.
És nem állt meg.
Pedig jó egy méterre beugráltunk a sávba. Elegánsan kikerült és ment tovább.

Na bazdmeg. 3,5 óra újabb várakozás. Szélviharban. Nejnek teljesen lekonyult a szája és én sem éreztem túl jól magam. Először a térkép, aztán egy ilyen fasz sofőr. Legalább a saját menetrendjüket ismerhetné.
Az első várakozás közben összeraktam egy újabb veszprémi sétát. Hogy azért a kilométerünk meglegyen. Ennek nyilván lőttek.

Jobb híján elindultunk Monostorapátiba. Viharos szembeszélben. Metsző hidegben. Erős autóforgalomban. De legalább csináltunk valamit. Nej lemaradva kullogott mögöttem, néha hátranéztem, néha bevártam, de nem sokat szóltunk egymáshoz.
Jó egy órányi gyaloglás után érkeztünk meg Monostorapátiba. És végre először, a sors megjutalmazott azért, hogy nem adtuk fel: a menetrend alapján negyedóra múlva jött is egy busz. (Nyilván egy újabb gyorsjárat, mely a díszeli megállóban ki sem volt írva.) Én már nem mondtam semmit. Majd akkor leszek nyugodt, ha fent ülünk a buszon. Aztán ez is megtörtént. Fél kettőkor szálltunk le. Úgy, hogy tízkor már a megállóban voltunk.
Kösz, Volán.

Ja, hogy miért körpálya a cím? Mert – habár nem úgy terveztük – de akkor szálltunk ki, amikor a legközelebb voltunk Tapolcához. Azaz gyakorlatilag körtúrát csináltunk.

Túraútvonal

Ugyanez három dimenzióban.

A szálláson nagy tisztálkodás – az a finom forró zuhany – hideg kaja, sörök. El is álmosodtunk. Csendes pihenő négyig.

Utána elindultunk vacsorázni. Hátha most sikerül.

Az előjelek nem voltak rosszak. Felkerestük fiatalságom egyik ikonikus borozóját, az Ájult Lovat. (Van neve is – Stadion presszó – de így senki nem ismeri.) Nos, végre, valami, ami nem sokat változott, most is hasonlóan jó. Igaz, már inkább söröző, de az árai szolidak (egy korsó soproni 380) és a törzsközönség… elhomályosodott a szemem. Semmit nem változtak. Ugyanazok az alakok támasztották a pultot, ugyanazok a barátságos ugratások mentek. A csaposnő ugyanolyan életunt volt. Bejött egy idősebb, vigyorgó hapsi. Szürke melegítőben, melynek az ülepe már a térdéig nyúlt ki, farzsebében egy vastag brifkó húzta még lejjebb a gatyáját. Hangos ujjongás. Meg ilyenek. Asztalok ugyan voltak, de csak az idegenek ültek le. Jól éreztem magamat. Végre egy kocsma formájú kocsma, igazi kocsmai élettel.

Aztán ennyi is volt. Nem messze találtunk egy új éttermet, de üresen kongott, az árai meg nem kicsit voltak elszállva. Megint megcéloztuk a sétálóutcát. Hátha a fabódék. Elsétáltunk az egykori Badacsony borospince mellett. Bezárt, évek óta hirdetik, de nem kell senkinek. A bódék még nem nyitottak ki. Oké, Sörpince. Nos, a hamburger hiába volt kiírva, nem foglalkoztak vele. Ittunk egy sört. Akkor marad az Interspar. Aha. Az orrunk előtt zárt be, szombat délután ötkor. Gyors számvetés. Birka? Bezárt. Cserhát? Bezárt. Zánka? Bezárt. Vadász? Bezárt. Még a vadszőlő is benőtte a kapuját. A Pusztai Az Oliva túl puccos és túl drága. Mintha a Hangvillában is lenne valami, de ember, moziba menni vacsorázni? A Villa Medici az fine dining, mi pedig inkább mennyiségre mentünk. Meg egyébként is, a Séd völgyébe már nem akartunk lemenni. (Igen, ezzel buktuk a Betekintset és a Fricskát.) Fejesvölgy? Az régen elég gyanús hely volt, mára egészen jó híre lett. De kint van a francban. Mint ahogy az Erdei Kisvendéglő is. Kismocskos, Nagymocskos… bezártak, meg egyébként is, nem a kajájukról híresek. Rózsabokor ugyanúgy.
Illetve…
– Te, a Nagymocsiban mintha lenne egy pizzázó!
– Igen? Nézzük meg.

Megnéztük. Tényleg pizzéria. Nagy lendülettel be is mentem. Ez az a kocsma, mely gyakorlatilag a régi kollégiumunk földszintjén volt. Abszolút háziterep. Pizsamában és papucsban is jártunk le. Nem lógtunk ki a közönségből.
Nos, most elég nagy ordítozás fogadott. Mint kiderült, a lendülettel elsodortam valami láncot is. Mely azért volt kint, hogy ne lehessen bemenni.
Ez ugyanis pizzázó, de olyan, ahol nem lehet leülni. A pizzát elvitelre adják az ajtóból, vagy házhoz szállítják.
Fáradtan néztünk egymásra Nejjel.
– Jó lesz?
– Jó lesz.

Vettünk két pizzát. A régi kolesszal szemben volt egy kisbolt, vettünk sört. Sokat. Mellette volt egy pékség. Vettünk péksütit. Sokat.

– Te, ez rengeteg. Ki fogja mindezt megenni? – aggódott Nej.
– Nyugi.

Tényleg nem kellett aggódni. Egy óra alatt betermeltünk mindent. Én még bontottam egy zacskó mogyorót is. Utána lefeküdtünk az ágyra és felnyomtuk a pocakunkat a plafonig.

Éjszaka pedig beindult az élet.

A képen bal oldalt az a kollégium főépülete, mi egy oldalszárnyban laktunk. Előttünk pedig… a buliépület. Ahol szombaton este beindult a technodiszkó és reggel fél hatig ment is az ütvefúrás. Nem voltunk túl boldogok, dehát mi hiányoltuk itt csütörtökön az életet. Megkaptuk.

Hazautazás
2018.11.08; vasárnap

Gyakorlatilag semmi izgalmas nem történt. Felkeltünk, reggeliztünk, ittunk a büfében egy kávét. Utána összepakoltunk és hazajöttünk. Ennyi.

Összességében amíg mentünk, addig jó volt. Elképesztően jó időt fogtunk ki pénteken és még szombat délelőtt is. Tapolcától Csobáncig önfeledten élveztük.
Utána viszont minden szétesett.
De legalább van miért visszamenni. Mert a terep megérdemli.

Hullámvasút körpálya 02/03

Hegyre föl, völgynek le
2018.11.16; péntek

Habár a kolesz szószerint a város szélén van, de megvan az a nagy előnye, hogy pont előtte állnak meg a távolsági buszok. Reggel fél hétkor ezt határozottan tudtuk értékelni.

Kicsit vicces. Tapolcára indul 7.00-kor is és 7.01-kor is busz a pályaudvarról, mindkettő öt perc alatt ér ki a kollégiumig. Az egyik bemegy minden faluba, majdnem két óra alatt teszi meg a 60 kilométernyi távot. A másik alig áll meg, egy óra alatt ott van.

Mondanom sem kell, az 5 percnyi távolság elég ahhoz, hogy a két busz összekeveredjen. Most is először a falujárat érkezett meg. Felszállás. Gyorsjárat? Nem. Kösz. Nyomuljunk vissza, keresztül a felszállókon.

Nemesvámos környékén kezdett világosodni, Díszelnél megjelent a nap. Tapolcán pedig, igaz a levegő még csípős volt, de kifejezetten vidáman vigyorgó nap fogadott. Jó lesz ez. Egy csomó helyen leszünk, ahol gyönyörű a panoráma. Feltéve, ha látunk valamit. Nos, tiszta ég, ezerrel sütő nap… nem is kívánhattunk többet.

Egy kis Malom-tó, majd az országos kékjelzést követve kigyalogoltunk a városból.

Teljesen nyugodt voltam. A túragps-emen rajta volt a TuHu térképe, pluszban leszedtem a kéktúra trackjét. Elmentettem a szállás koordinátáját is. Nem történhet semmi baj.

És már itt is volt az első feladat: a Szent György-hegy. A hegy szoknyáján rengeteg szőlő, dűlőutakkal. Kicsit mint a Badacsony, de valamivel elhanyagoltabb. Azaz életszerűbb.

A dűlőutak meglepően forgalmasak voltak. Rosszul vettem fel otthon az alsónadrágomat, szerettem volna megigazítani, mielőtt kidörzsölné a combomat. Azt hiszed, sikerült? Akárhányszor elkezdtem letolni a nadrágomat, megjelent vagy egy traktor, vagy egy mikrobusz. Érdeklődő emberekkel. Végül bemásztam egy sűrű bozótosba.
– Te, nézd már, áfonya! – jöttem ki.
– Azért inkább ne kóstold meg.
– Ne hülyéskedj már! Csak megismerem az áfonyát.
– Milyen?
– Meglepően édes. Ennyire érett áfonyát még nem ettem.
– Nem lehet, hogy szőlő?
– Jé, tényleg. Akkor ezért nem ettem még ilyen áfonyát.

Utána viszont lelegeltük a bokrot.

A dűlőutak emelkedtek, ösvények nyíltak belőlük, meredeken, melyek végül szuszogós lépcsőkké alakultak. Majd egyszer csak fent voltunk a turistaháznál. Kifújtuk magunkat. Tízórai. Egy kis térképészkedés.

Mivel eléggé feszítettnek tűnt a nap, a raposkai kerülőt kihagytuk, a kék ösvény helyett inkább a sárgán mentünk tovább. Rögtön az első húsz méteren eltévedtünk.

Mit is írnak a fenti linken?

“…pár lépés után a sárga jelzés jobbra letér, ezt követve vékony ösvényen, sűrű, fiatal erdőben kanyargunk fel s alá. Figyelem! A következő 20-25 perc elsősorban a jelzések követéséről és megtalálásáról szól, többször érünk tisztásra, szélesebb földútra, ilyenkor minden nyomolvasó képességünkre szükségünk van, hogy a jelzett utat megtaláljuk.”

Teljesen így van. A gps miatt viszonylag jól haladtunk, de nem győztem morogni. Annyira hülyén voltak felfestve a jelek, hogy aki csak azokra támaszkodva szeretett volna menni, nagyon megszívta. A legbosszantóbb az, hogy nem megoldhatatlan feladatról van szó, kicsivel kellett volna csak többet gondolkodni.

Az a bizonyos Ify kápolna, alias Emmaus. Tényleg kisérteties volt. Meg úgy egyébként is, meglepően sok kicsi/nagy kápolna mellett mentünk el. Ahol máshol présházak sorakoznak, itt elhagyott kápolnák. Fura.

Ez pedig már a következő célpont: Szigliget. Kihagytuk. Pontosabban az Antal-hegyig (a képen balra) lementünk, majd az északi oldalán elsétáltunk a kerékpárúton. Nagy kerülő lett volna a vár, nyáron meg bringával/gyalog már voltunk ott.

– Ha lesz lefelé borkóstoló, iszunk? – érdeklődött Nej.
– Ha lesz.
– Miért ne lenne? Mindenfelé szőlők vannak. Olyan, mint Badacsony.
– Péntek délelőtt van. Nem lesznek nyitva.
– De ha lesz, iszunk?
– Ja.

Ezek után végiggyalogoltunk vagy tíz borozó/borkóstoló/borbirtok mellett. Mind zárva volt. Még azok is, amelyek nyitva voltak. Ezeknél fel kellett volna hívni egy számot, hogy jöjjön valaki. Nyilván egy deci bor miatt nem rángattunk elő senkit.

Lefelé menet eszünkbe jutott, hogy esetleg mehetnénk egyenesen Badacsony felé is. Szerencsére nem mentünk. Az Eger-patak meglehetősen nagy ingoványt duzzasztott fel a két hegy között, kalandos lett volna átjutni rajta.

Ez pedig már az újabb nagy falat: Badacsony. A nap legmagasabb hegye. Melynél nem volt kecmec, nem az oldalában mentünk végig, hanem felmentünk a tetejére. De Badacsonytördemicnél már kezdtük unni a civilizáció hiányát. Enni kellene valamit. Meg inni. Becéloztuk a Skizo pincét, őket legalább már ismerem. Nem vettük észre, elsétáltunk mellette. Viszont nem messze volt egy Nefelejcs nevezetű aprókocsma. Annyira kicsike volt, hogy az ajtót is sokára találtuk meg. Kértünk egy sört. Utána vettük észre, hogy a másik vendég pizzát eszik. Próbáljuk ki. Félénken egy pizzát kértünk kettőnknek. Hiba volt. Nagyon finom pizzát kaptunk. Laktató, vékonytésztás, ropogós, mindez 1000 forint alatt.

Szükségünk is volt, mind a sörre, mind a pizzára. Azért a Badacsony nem adja könnyen magát.

A wellness, ahogy én szeretem.

Ez pedig már a Bujdosók Lépcsője. Addig is emelkedett rendesen az ösvény, meg voltak meredek lépcsők is, de ez túltett mindenen. Tényleg egy olyan jó, tüdőkiköpős terep. Gyorsan meg is ittuk a csúcssörünket, nem foglalkozva azzal, hogy messze még a szállás és nincs nálunk más folyadék. Majd csak lesz valahogy.

Nos, igen. Ez az, amiért érdemes felmenni. Hogy lenézzünk.

Nekem külön bizarr volt nézegetni a Balatont, emlékezve rá, hogy két hónappal ezelőtt milyen élmény volt kajakkal a vízben küszködni. A felső képen például jól látszik a szigligeti móló, mely mögé bemenekültünk a vihar elől. Látszik mögötte az egész Szigligeti-öböl, a Balaton legkiszámíthatatlanabb és egyik legszelesebb öble. Mely öblön szeptemberben lábujjhegyen tipegtünk keresztül, folyamatosan figyelve, hogy az éppen elálló vihar mikor kezdi újra. De látszik a györöki csúcs is, ahol váratlanul kisütött a nap és a dermesztően szar időjárás helyett az évszakhoz méltó idő lett. Két órára.
Az alsó képen pedig a badacsonyi móló látható a büfésorral, a parti Retró kocsmával, háttérben a fonyódi duplacsúcsokkal.

A bazaltorgonákat itt is kihagytuk. A térkép alapján elég sok szintet jelentene (először le, aztán fel), látni már láttuk, az idő pedig vészesen telt. Itt már azt számolgattam, hogy ha Káptalantótiba nem is érünk be világosban, de az utolsó két, országúti kilométerre még ki kellene érnünk. Azaz tempó.

– Te, hogyan fogunk lemenni innen? – érdeklődött Nej.
– Ööö, hogyan érted?
– Feljöttünk 450 meredek lépcsőn. Hogyan fogunk lemenni?
– Fogalmam sincs. De a kérdés jó.

Nos, a Kőkapu tényleg elég durva.

Meredek is, zúzalékos is, na meg bokáig ér a lomb. Nej két kézzel kapaszkodott a kőfalba, nehogy seggre essen.

Viszont egyszer csak lent voltunk.
Számoljunk. A tábla szerint a Tóti-hegy még két óra. Nekünk van másfél óránk sötétedésig.
– Húzzunk bele! – javasoltam.
– Hulla vagyok.
– Nem. Az majd leszel, ha a Gulácsról töksötétben kell lemennünk.

Igen, az utolsó megoldandó feladat: a Gulács. Már messziről nézegettük, hol fog átmenni a túraút? A tetején? A hágón? Nem volt egy óriási hegy, de valahogy már nem kívántuk. Még az is megfordult a fejemben, hogy kerülünk Nemesgulács felé, igaz hosszabb, de végig műúton megyünk, nem veszünk bele a sötét erdőbe. De aztán összekaptuk magunkat és majdhogynem felszaladtunk a hegyre. Majd következett 10 perc, melyet azzal töltöttünk, hogy megpróbáltunk levegőhöz jutni. Még szerencse, hogy az erdőben bőven van belőle. A túloldalon tempósan lesétáltunk, majd kilyukadtunk az Istvándy gazdaság mellett. Még világosban. Igaz, volt némi csalás a dologban. A gps szerint már lement a nap, de mivel felhő sehol sem volt, a nap meg ezerrel sütött, még világított valamennyit. Nem is keveset; a faluig kitartott.
Úgy érkeztünk meg, ahogy télen szeretek: pont a megcélzott faluban sötétedett ránk.

– Előbb vegyük át a szállást, vagy igyunk egy sört? – kérdeztem.
– Egy sörből baj nem lehet.

Aztán a kocsma mellett találtunk egy kis boltot, televásároltuk Nej hátizsákját péksüteménnyel, az enyémet meg sörrel, utána benéztünk a kocsmába.

Bakker, én csak most értettem meg. Kis falvakban ezek a brazil/török tévésorozatok valóságos életet élnek. Itt is folyamatosan ment a tévében valami török izé (nem a Szulejmán, nem volt kosztümös), a betérők pedig ugyanúgy beszéltek a szereplőkről, mintha azok a faluban élnének és lehetne egy szaftosat pletyózni róluk.

Utána már tényleg csak a szállás (Magnifique ház) átvétele maradt. Minden szempontból jó hely, kedves bácsika (illetve… izé, korombeli), tágas épület. Jó meleg. A házigazda már idejekorán befűtött a kandallóba. Nagyon jó ötlet volt.

Fogalmam sincs, mennyire gondolta komolyan, mindenesetre azt mondta, hogy ha valaki ránk hivatkozik, akkor 10% kedvezményt kap. Szóval ha arra jársz és szállást keresel, csak mutasd meg ezt a blogbejegyzést.

Elvégeztük a papírmunkát és végre magunkra maradtunk. A hátizsáknyi kajával és a hátizsáknyi sörrel.

– Melyikkel kezdjük?
– A kőbányaival. Arra van ráírva, hogy ‘jutalom a nap végén’.

Pakolászás közben találtunk egy adag vicces jengát is. Olyan jó berúgatós fajtát. A képen láthatsz is három hasábot.

Fárasztó nap volt. A saccolt 22 kilométerből 27 lett, szintből is összeszedtünk közel 700 métert. Hogy reálisan lássuk a következő napot, nekiálltam térképészkedni. Pontosabban nekiálltam volna, amikor megdöbbentő felfedezést tettem.
De ezt majd a következő írásban bontom ki.

A túra útvonala

Ugyanez három dimenzióban.

Hullámvasút körpálya 01/03

Nem azt terveztük, de az lett belőle.

Általában úgy szoktam zárni az évet, hogy elmegyek egy rövid kirándulásra, valamikor november végén, december elején. Be az erdőbe. Aztán valami lesz.
Nos, az utóbbi években elkényelmesedtem. Már nem viszek sátrat, hálózsákot, ehelyett úgy tervezem meg az utat, hogy az este valami településen érjen, ott megalszok és úgy megyek tovább. Ílyen stílusban viszont már Nejnek is megjött a kedve túrázni, így idén először ketten vágtunk neki.

A terv az volt, hogy november 15-én, csütörtökön reggel kocsiba ülünk, lezötyögünk Veszprémbe, átvesszük a szobánkat az új egyetemi koleszban. Megebédelünk valahol, majd délután bejárjuk a város szebb részeit. Péntek hajnalban busszal Tapolca, onnan pedig egy jó nagy majdnem-körtúra: Szent György-hegy, Szigliget, Badacsony, Gulács. Szállás Káptalantótiban. Tervezett táv: 22 km. Szombaton pedig igazi gyilkos túra: felmászunk a csobánci várhoz, majd hegyeken-völgyeken keresztül vándorolunk Nagyvázsonyig, onnan busszal vissza Veszprémbe. Saccolt táv: 28 km. Szombat este sebek nyalogatása, vasárnap alvás délig, ebéd valahol, utána haza.

Nem gyenge.

Aztán bejött egy Exchange upgrade, melyet vasárnap délután kellett volna elkezdenem. Volna. Kiderült, hogy az egyik előfeltétel nem fog teljesülni addig, így végül nyugodtan indulhattunk túrázni. De addig azért rágtam a kefét. (Meg toltam az átállást a tesztrendszerben. Hogy egyáltalán elmehessek csütörtök reggel.)

Veszprémi séta
2018.11.15; csütörtök

Abszolút nem siettünk. Délre kellett Veszprémben lennünk. Nejnek is erős hete volt, ő sem akart kapkodni. Összepakoltunk, bevásároltunk, egy kis Posta, és délben már a Lexinél voltunk.

A veszprémi szálban erős lesz a kocsma/étterem vonulat. Ugyanis felháborítóan nincs. Konkrétan vasárnap csak azért nem maradtunk ott ebédelni, mert nem volt hol. Csütörtökön és szombaton is úgy indultunk neki a városnak, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is beülünk vacsorázni egy étterembe. Mind a két nap hideg kaja lett belőle a szálláson. Szégyen.
(Nem, ne gondold, hogy én bénáztam el. 14 évig éltem Veszprémben, ismerem, pontosabban ismertem a várost. Egyetemistaként egyszer városi rosszarcokkal vetélkedtünk, hogy ki ismer több kocsmát a városban. Én nyertem. Nyilván ez mára kopott valamelyest, de azért elveszve sem vagyok.)

Nos, akkor pár szó a Lexiről. Valamikor nagyon régen, amikor még létezett a Veszprém – Balatonalmádi vasútvonal, ez volt az egyik vasútállomása. (A másikban működött a hasonlóan lepusztult Orion kocsma. Mára bezárt.) Neveztük Vasútállomásnak, Öregek Napközi Otthonának, de legismertebb neve a Lexi volt. A hely harcban állt a város leglerongyoltabb kocsmája címért, sőt, a végső győzelemre is esélyes volt. Talponállóként működött, a füstöt vágni lehetett és olyan emberek jártak oda, hogy ihaj. Például mi. Mert ez volt az egyedüli kocsma a városban, ahol 10 forint alatt volt a csapolt sör. Később bezárt, majd valami bátor vállalkozó újraindította. Arab luxusétteremként. Bejött neki, annyira tele volt, hogy foglalni kellett, ha valaki be akart jutni. Aztán ez is bezárt. 2013-ban arra bringáztam, meglepve vettem észre, hogy nyitva van. Ott ebédeltem. Korrekt volt. Idén nyáron Nejjel megint benéztünk. Más cég, más étlap, de határozottan tetszett. A velőspirítós után csak csettintettem.
Nos, ez mind a múlté. Valami botrányosan igénytelen velőspirítóst kaptunk. Amikor megjegyeztem a pincérnek, közölte, hogy egy hónapja új a tulajdonos. Kész. Aki képes ennyire gyalázatos velőspirítóst kiengedni a kezéből, az bármilyen egyéb gonoszságra is képes. Ez a hely is felejtős lett.

Így nézett ki a szállás. Ez egy mai kollégiumi szoba. Gyakorlatilag egy studió apartman, kis konyhával, saját fürdőszobával. Csak néztük Nejjel… ha mi 30 évvel ezelőtt ilyen luxusban élhettünk volna…
– Itt nincs semmi közösségi élet – jegyezte meg.

Aztán persze volt, csak máshogy.

A kolesztől adta magát a Gulya-domb. Azon az útvonalon, ahol anno régen kifutkároztam a dombra. Mely domb egyik rejtett tisztásán mindenféle erőelemeket gyakoroltam. Amíg egyszer meg nem támadott egy sólyom. De aztán megjelent a solymász és elnézést kért.

Na, szóval a Gulya-domb jó hely. Mindig is szerettem arra járni, egyedül is, Nejjel is, családdal is.

Innen lesétáltunk a Laczkó forrás felé, majd a Kiskuti csárda.

A Kiskuti… Veszprém leghangulatosabb kocsmája volt. Kint a város legszélén, nem messze a Laczkó forrástól. Árnyas fák alatt egy csomó rönkasztal, tuskószék.

A pultnál egy idős nő szolgált ki. Feltehetően nem él már. Mint ahogy a hely sem. Rengeteget jártunk ide. Egyszerűen csak sétálni, inni egy sört a fák alatt. Kortesműsort írni az egyetemi napokra. Később meló közben megpihenni. A gyerekek is szerették, általában itt parkoltunk le a kocsival és innen jártuk be mind a Séd völgyét, mind az állatkertet, mind a Gulya dombot. Szóval jó hely volt. Kár érte.

Ahogy haladtunk a város felé, átvágtunk a régi vidámpark területén. Szépen rendberakták. Az én időmben itt még egy nagyon elvadult susnyás-nádas terület volt.

Meg a Vidus. Mely szintén egy eléggé rossz hírű kocsma volt. De azért szerettük.
Ma valami iroda működik benne.

Elsétáltunk a viadukt alatt, a Séd partján a várig, megkerültük a Benedek-hegyet.

Ha már erre jártunk, megnéztük a Malom csárdát is.
A kocsma története hasonló a Lexiéhez. Hasonlóan kalandos, tele hullámvölgyekkel, hullámhegyekkel. Elsős koromban a legnépszerűbb kocsma volt. Bobek Tóni, a tulaj két közönségre alapozta az üzletét: a dózsavárosi borisszákra és az egyetemista mindenivókra. 10% kedvezményt kaptunk. Bemondásra. Mindenből. A csárda hajnali kettőig nyitva volt. Egy olyan városban, ahol rendeletileg be kellett zárnia minden kocsmának este tízkor.

Csak a két – méregdrága – éjszakai bár lehetett nyitva hajnali négyig. Ezek közül az egyik – a Várkapu presszó – ma már nem működik, az épület üresen áll.

Tóni közvetlen arc volt, a rendszeresen lejárókkal összehaverkodott. A társaságunkból néhányan be is álltak a pult mögé segíteni, ha megszorult. Tócsi és rizling. Nem volt túlbonyolítva, de nem is kellett. Aztán sok volt a balhé a környéken lakókkal, Tóni végül eladta. (És némi kanyarok után megvette Almádiban a Pireust.)
Jött az új tulaj.
Már az első találkozásunk tragikomikus volt.
Leültünk az asztalhoz. Két fiú, két lány. Jött a pincér, aki egyben a tulaj is volt. A két hapsi elé letett egy-egy poharat és beleöntött féldeci bort. Majd állt és várt.
Mi meg néztünk, mint a vett malac. Hogy ez most mi? Aztán az egyik csaj a fejéhez kapott.
– Hé, azt akarja, hogy kóstoljátok meg!
– Miért?
– Mert ha nem finom, akkor hoz másikat.
Csóváltam a fejemet, de ránéztem az idős pacákra, aki finoman bólintott.
Megkóstoltuk.
– Oké, jöhet.
A tulaj ezek után töltött mindenkinek, majd letette a maradékot az asztalra.
– Elnézést, Uram – érdeklődtem – Úgy egyébként van másik bora?
– Nincs.
– Akkor meg miért… aú!!!
A férfi emelt orral elment, mint aki szembesült azzal, hogy a gyöngyöket megint csak disznók elé szórta, én pedig csúnyán néztem Zsuzsára.
– Miért rúgtál bokán?
– Muszáj neked bunkónak lenned?
– Mióta bunkóság a racionalitás? Mit játssza az eszét, ha csak egy bora van?
– Mert így illik.
– A Gundelben. Talán. De ez itt a Dózsaváros széle.
– Missziót végez.
– Kocsma helyett. Remek.

Mondanom sem kell, nem bírtam ki. A következő fordulóban beolvastam a pacáknak. Hogy mekkora stílustörés Veszprém legveszélyesebb városrészében urizálni. Hogy ki fogják röhögni. Aztán meg el fognak maradni. Nézzen már szét, kik lesznek a vendégei… és igazítsa hozzájuk a csárdát. Úrinépek ide nem fognak lejárni.
Zsuzsa persze véresre rugdosta a bokámat, de nem érdekelt. Küzdöttem, hogy ne rontsák el a kedvenc helyemet.
Nem sikerült. A tulaj egy éven belül bezárt.
Utána diszkó lett belőle. Erről legszívesebben nem is írnék. Köptem, ha a közelében jártam. A Malmot az Isten is borozónak teremtette (mármint miután megszűnt vízimalom lenni), ide diszkót tenni, villogó neonfényekkel, diszkópatkányokkal… fájt. Aztán ez is bezárt. Úgy nézett ki, hogy a csárdának vége.

Olyan 15 évvel ezelőtt, csak kiváncsiságból benéztem. Nyitva volt. Borozóként. Leesett az állam. Nivegy-völgyi borozó. Eleve szeretem ezt a völgyet, bejön a boruk. Aztán volt vagy 15 fajta tócsijuk. Maga volt a mennyország. Innentől akárhányszor csak a környéken voltam, úgy intéztem, hogy itt tudjak ebédelni. És legyen hazafelé sofőröm.
Mondanom sem kell, ez is bezárt. Pontosabban, jött egy új tulaj, aki… hát, nem is tudom, mit akart csinálni belőle. Leegyszerűsítette az étlapot két tócsira. Mind a kettő vacak volt. Bor helyett átállt sörre. A fickó nem húzta sokáig, bezárt. Azóta üres az épület.

Innen felmentünk a Benedek-hegyre. Ekkor már elég laposan sütött a nap, izgalmasak voltak a fények.

Kezdett sötétedni. Lassan el kellett gondolkodnunk, hol fogunk vacsorázni. Titokban reménykedtem, hogy már beindultak a sétálóutcán a fabódék, az pont jó lett volna. Úgy is terveztem, hogy megyünk még egy nagy kört és már teljes sötétben fordulunk rá a belvárosra. Elmentünk a Szürkebarát mellett. Ez valamikor egy közepes képességű borospince volt. Nem volt a kedvenc helyünk, de élet az mindig volt benne, mi is elég sokszor benéztünk. Mára át lett alakítva: valami könyvtári olvasóteremmel kombinált lányszoba lett belőle. Egyszer voltunk azóta, többször sem.

Tényleg nem értem. Ha van egy ideális, egykori vízimalom borozó, miért kell belőle diszkót csinálni?
Ha van a belvárosban egy borospince, miért kell belőle szürke-rózsaszín földalatti presszót csinálni? Eh.

Elmentünk a szintén bezárt Gourmandia és Hungária éttermek mellett,

Hogy ezekkel mi volt a baj? Olcsó és népszerű éttermek voltak, abszolút a belvárosban.

a Sportot kihagytuk, méltatlanul lezüllött, ugyan elsétáltunk a Lexi mellett, de arról már írtam, majd végigsétáltunk az egykori kedvenc utcámon, a Rózsa utcán.

Igen, felvethetnéd, hogy a Rózsa utcából már csak egy apró ugrás lett volna a Horváth-kert, mely egy igazán jó étterem. Tudom, szeretjük is. Nej ott jelentette be, hogy jön a második baba. Már csak az ilyen emlékek miatt is kedves. Akkoriban nyitott, amikor Veszprémbe kerültem, később kiköltöztem albérletbe a Cholnoky lakótelepre, ha nem is sűrűn, de azért csak benéztem.
Szóval miért nem? Dafke. Azt mondtam, hogy nem igaz, hogy egy ekkora város, egy megyeszékhely belvárosában nem lehet beülni egy étterembe vacsorázni. A Horváth-kert oké, de ember, az én időmben még traktor szántott, tehén bőgött mellette, annyira a város széle. (És ez most nem vicc, tényleg így volt.)

A Rózsa utcából már nyílegyenes út vezetett a sétálóutcára. Nos, bódék ugyan már voltak, de még nem nyitottak ki. Döglött csend mindenütt.

– Oké, akkor marad az utolsó mentsvár, a Sörpince. Tudomásom szerint az még működik, nagyjából úgy, mint régen. Legfeljebb eszünk pogácsát a sör mellé.

Aha. Működött is volna, de valami társaság lefoglalta zártkörű rendezvényre.
Ez volt az a pillanat, amikor megvontuk a vállunkat. Elsétáltunk a Billába Sparba, vettünk kenyeret, vajat, kolbászt és sajtot. Jó lesz az a hideg kaja is.

Persze hazafelé már kinyitott a Sörpince, de ekkor már csak egy sörre ugrottunk be. Közben kifigyeltem, hogy pogácsa ugyan nincs, de hamburger és melegszendvics igen. Elraktároztam az infót.

A kolesz büféjében még vettünk sört, ezzel lett teljes a vacsora. Álmosra ettük magunkat.

Holnap pedig indul a kaland.

A séta útvonala

Ugyanez három dimenzióban.

Nápolyt látni… és túlélni 04/04

Hazautazás
2018.10.23; kedd

Megint kényelmes ébredés. 10.30-ig kell elhagynunk a szállást, a gépünk 15.00-kor indul, tényleg időmilliomosok vagyunk. Belefér egy bőséges reggeli – kell is, mert ma mindent meg kell ennünk, innunk – és belefér egy jó nagy séta is, hiszen mindketten inkább a várost járjuk, minthogy egy terminálon ücsörögjünk. Oké, voltak zavaró tényezők, megpakolt hátizsákok a háton, Nejnek meg a deréktáji problémái, de ő is inkább a sétára szavazott. A lassú sétára.

Szóval nagy zaba reggelire. Eredetileg azt terveztük, hogy azt a bort, melyet nem tudunk meginni, a jó régi szokás szerint lila pillepalackba töltjük és séta közben kortyolgatjuk el, de nem volt rá szükség. Elfogyott a reggelihez.

Időben el is indultunk. Most annyi tervezés azért volt, hogy az óváros felső részét céloztuk meg, amely valahogy mindig kimaradt eddig a szórásból.

– Te, meg se fogjuk ismerni a várost!
– Miért?
– Gondolj bele, eddig csak sötétben és esőben láttuk.
– Mármint?
– 2009-ben négy napon keresztül egyfolytában borult volt az ég, esett az eső. Nápoly fekete volt, feketék voltak a kövek is és minden nedves volt, az eső meg esett. És most? Első nap este sétáltunk, minden fekete volt, aztán jött egy napsütéses nap, de ekkor sötétben mentünk, sötétben jöttünk, napközben meg az Amalfi parton voltunk, utána pedig egyfolytában esett az eső. Megint. Nem is tudom, hogyan fogadom el, ha Nápoly világos és vidám lesz. Az már nem is Nápoly.
– Meg fogjuk szokni.

Időben indultunk. Az utcákon persze ugyanakkora tömeg. Kedden. Délelőtt.

Én persze nem bírtam magammal, bebújtam minden érdekesebb lakóházba.

Na most, amire viszont nem gondoltam, az az, hogy a felső részben a felső keresztutca már nem volt olyan forgalmas, mint az alsó kettő és üzletek se nagyon voltak rajta. Mi viszont mára terveztük, hogy ajándékokat veszünk. Nem sikerült. Végül kínunkban Barnának vettünk a Garibaldi téren egy arancini-t, mert tudtuk, hogy szereti. Aztán ennyi.

Ja, meg én is megleptem magam valamivel, de arról majd külön írok.

Na szóval, ez a felső út szép is, meg romantikus is, de aki a nyüzsgést, a kiabáló árusokat, a pezsgő életet kedveli, az maradjon inkább az alsó kettőnél.

Mentünk, mendegéltünk… aztán a távolban feltűntek a Garibaldi tér teraszai. Sóhaj.
Oké, ennyi volt.

Felszálltunk az Alibuszra, besétáltunk a terminálba, átevickéltünk a szekun, szóval innentől már rutinmunka.
Rohadt sok időnk maradt. Bóbiskoltunk, sétálgattunk. Aztán indulás előtt egy órával Nej felvetette, hogy nem érdekli, mekkora rablás, de igyunk már egy sört.
Normál esetben hülyén néztem volna rá. De most priority jegyünk volt, piszkosul ráértünk akár az utolsó pillanatban is megérkezni, nem kellett idegeskednünk a poggyászkvóta miatt. Emberek, a priority jegy jó dolog.

Nem, nem jó, persze, hogy az ördögtől való. De a mostani Wizzair zsarolásban ezzel tudod csak garantálni magadnak a stresszmentes beszállást. Innentől meg már csak matek.
A Wizzair meg gebedjen meg. Naponta ötször.

És ezzel a képpel zárnám is a beszámolót. Megkerestük a kapunkat, közvetlenül mellette volt egy étterem, kértem két pofátlanul drága sört és miközben a kapunál már emberek furakodtak, mi békésen sörözgettünk. Majd amikor láttuk, hogy elindul a boarding, felálltunk, odasétáltunk és a prió soron kényelmesen átballagtunk.

A délelőtti séta útvonala:

Ugyanez három dimenzióban.

Mivel zárhatnám stilszerűbben, mint az időjárással? Leszálláskor a pilóta többször is jelezte, hogy cifra az idő, de végül gond nélkül letette a gépet. Többen meg is tapsolták. A lúzerek. Aztán amikor itthon megtudtam, hogy milyen időjárásba érkeztünk, sajnálni kezdtem, hogy én nem tapsoltam. Ember, orkán erősségű szélben landolt a pacák, pihe-puhán.
Ja, és Nápoly. Az a bizonyos vasárnap éjjel, melyet kómásan átaludtunk. Amikor itéletidő volt a környéken. Mondom, melyet bortól, túrázástól hullára fáradtan egyszerűen átaludtunk. (De olyan mélyen, hogy amikor hétfő reggel a szállásadónk érdeklődött, hogy minden rendben van-e, nem értettem, mire fel aggódik.)
Ahogy Nej fogalmazta, ha ez a hegyen kap el minket, ahol a csúszós kövek a sártól és a víztől sokkal csúszósabbá válnak, simán ott is maradhattunk volna.

Penge élén jártunk.

De rettenetesen jól sült el. Semmiképpen nem hagytam volna ki az életemből.

Link:
Fényképalbum

Nápolyt látni… és túlélni 03/04

Önfeledten Nápoly. És nedvesen.
2018.10.22; hétfő

Kialudtuk a tehénből a bornyút. Azaz fél nyolckor keltünk. Hja, így van az, ha öregszik az ember.
Persze semmi gond, végülis nem aludni jöttünk, hanem csavarogni. Amíg Nej elvonult a fürdőszobába, megterítettem az asztalt, raktam ki kolbászt, sonkát, pekorínó sajtot, bagettet, kunyhótúrót (cottage cheese, szóljon, aki jobb nevet tud), zöldparadicsomot, szárzellert, vajat… na és persze az elmaradhatatlan frizzantét. Egyszer élünk. (Bár ha így folytatjuk, nem sokáig.)

Reggeli után kinyitottam az ablakot. Hagy leselkedjenek be a helybéliek. Mi is be szoktunk, szóval egalité. Odakint szakadt az eső. Baromira ráértünk.
Kávé. Szivar. Fürdőszoba.
Utána bor. Szivar.
Beszélgettünk. Elvoltunk.

Tíz óra körül csendesedett el az eső. Gyorsan összekaptuk magunkat és irány a fellegvár. Vagy a bolt.

A helyzet az, hogy sem a várak, sem a múzeumok, de még a templomok sem különösebben érdekeltek. Valahogy már megcsömörlöttünk az ilyesmiktől. Az emberek, a táj, a város szerkezete, épületei sokkal jobban vonzanak. A fellegvárba is azért mentünk fel, mert egyrészt mind a felfelé menő, mind a lefelé jövő lépcsők nagyon hangulatosak, másfelől fentről gyönyörű a kilátás a városra. Már amikor van. Kilátás.
Ja, és nem mondtam: fent, nem sokkal a vár mellett van egy focipálya méretű bevásárlóközpont, tele mindenféle finomsággal.

Igen, ez is része volt a tervnek: vasárnap reggel feljönni és vastagon bevásárolni. Csak hát borult.

Hozzáteszem nem rossz móka a kis boltokban, zegzugos lyukakban kofáktól vásárolni, de ez igazából csak móka. Ha ehető dolgokat szeretnénk, normális áron, akkor azért kell a nagyobb bolt.

Szóval elindultunk. Az éber esőfelelős egyből felkapta a fejét és ‘Hohó!’ felkiáltással megnyitotta a csapokat.

Nehogy már megússzuk szárazon.

– Te, nincs hiányérzeted? – kérdezte indulás előtt Nej.
– Mindig van.
– Arra gondolok, hogy még nem találtunk piacot a városban.
– Tényleg nem.

Gyorsan gugliztunk egyet, majd miután kiderült, hogy pont útbaesik, beugrottunk.
Nem nyűgözött le.
Valójában nem is piac, inkább szűk utcák, apró boltok sűrű hálózata. Mint az egész óváros. Meg a Spanyol Negyed.

Ráadásul a kerülő a gps track-ről is lemaradt, mert amikor beléptünk egy templomba – az emberek miatt, mit vigyorogsz – akkor leállítottam, kilépéskor meg elfelejtettem visszaindítani, a túragps-t meg nem vittem, szóval ma megint olyan tré lett a nyomvonalunk.

Viszont egyből megtaláltuk a Salita della Pedamentina lépcsőt. Nem mutatom be, a linken mindent megtalálsz róla. Jó hosszú, jó magas. Olyan 250 méter szint. És megint lépcső. Errefelé tényleg jó biznisz lehet lépcsőket gyártani.

A tetőről pedig csodálatos volt a kilátás. A felhőkre. Fényképeztem sötét felhőt, világos felhőt, kerek felhőt, szögletes felhőt, hosszú felhőt, rövid felhőt, gömbölyű felhőt, lapos felhőt, tömör felhőt, lyukas felhőt… és a fene tudja még, milyeneket.

A várat elegánsan megkerültük. A múltkor kétszer is be akartunk menni, egyszer sem sikerült. Most már nem is erőlködtünk. Irány a bót.
Szerencsére annyi eszünk azért volt, hogy a borokat megvettük korábban, egy lenti boltban. Csücskös lett volna innen hátizsákban hazacipelni. Igazából sajtokért jöttünk. Olaszországban valamiért fillérekért adják azt a Grana Padanót, melyet nálunk aranyért. Szicíliában 10 euró kilója, de a múltkor, Gallaratéban találtam 7,5-ért is. Add hozzá, hogy nálunk 5-6e forint.
Nos, itt pofáraesés volt: 18 euróért adták. Nem győztem levegőért kapkodni. Hogyan lesz így otthon több kiló sajt télire? Hát úgy, hogy arrébbmentünk egy fakkal. A Pecorino Romano sajtot ugyanis – mely általában jóval drágább a Grana Padanónál és melyet jobban szeretek – most akcióban 8,9 euróért nyomták. Nem értettük, de elfogadtuk. Három kiló sajt elrak. Plusz nem bírtunk ellenállni, dobtunk be pienzai pekorínót is. Tudni kell, hogy Pienza a pekorinó szülőhazája, az életereje, a legdögösebb, legfinomabb pekorínót ma is ott csinálják. Mondjuk látszott is az áron, 25 euró volt kilója, de egy kis darab azért belefért.
A boltban vettünk még proteincsokit (sportosak vagyunk, vagy miafene) meg útisört (mert az jó), aztán elindultunk megkeresni a lefelé menő lépcsőt.

Nem, ez nem úgy van, hogy az egyik lépcsőn csak felfelé szabad menni, a másikon meg csak lefelé. Mi választottuk ki, melyiket melyik irányban használjuk.

A lépcső neve egyébként Rampe del Petraio és ha jól értelmeztem, egy közeli kőbányáról kapta a nevét. Nem véletlenül, rengeteg követ építettek bele. Rengeteg, esőben különösen csúszós fekete követ.

Ezzel el is érkeztünk a nap szomorú részéhez.

Sétáltunk lefelé, én egy kicsit elől, Nej egy kicsit hátul, amikor… Sikoly. Ordítás.
Nej megint elcsúszott.
Megdermedtem.
Jézusom.

Visszafordultam, felsegítettem.
– Ugyanott ütötted meg magadat?
– Szerencsére nem.
– Huh.
– De ez is fáj!
– De gondolj bele, ha ugyanott ütötted volna meg, akkor akár komolyabb baj is lehetett volna belőle. Így meg csak egy újabb lila folt.
– Tudsz vigasztalni.
– Igazából csak reménykedek.
– Nyugi, ugyanott nem tudom megütni magamat. Ahhoz kellett tegnap egy szikla az úton. A lapos lépcsőkön nincs ilyen.
– Ez se rossz vigasztalás.

Lassan mentünk tovább. Nagyon lassan. Sokáig nem is történt semmi. Megnyugodtunk.
Én pedig, mint szagot fogott kölyökkutya, elkezdtem rohangálni előre-hátra.
Közeledtünk a Spanyol Negyedhez, ahol a múltkor laktunk.
Ez se rossz terep ám! Oké, az óváros az óváros, de a Spanyol Negyed olykor óvárosabb az óvárosnál. És ez nem csak üres duma. Elképesztő mennyiségű szűk utca. Olyan igazi fő keresztutcából itt csak egy van, a Toledo utca – ebben laktunk – a többi már vagy nem forgalmas, vagy nem húzódik végig, de a hozzá kapcsolódó szűk, sakktábla alakú sikátorhálózat, a zsúfolt ember- és autóforgalmával veri az óvárost.
És megtaláltam! Gps nélkül. Borzasztóan büszke voltam magamra. A régi házunk előtt vadászkutya pózba vágtam magamat és vigyorogva vártam, hogy Nej utolérjen.
Aztán lehervadt a mosoly az arcomról. Nej könnyes szemmel bújt elő.
– Ne mondd, hogy megint elestél!
– De.
– És…
– Felsegítettek.
– Jézusom. Ugye nem ugyanott?
– Mihez képest?
– Tudod.
– Mondtam már, hogy ahhoz szikla kell. De az előzőhöz képest ugyanott.
– Jézusom. Tudsz járni?
– Ha ezt annak lehet nevezni.
– Menjünk?
– Menjünk. Tudod, időnként visszasírom azt a párnát, mely a seggemen volt.

A régi házba persze benéztünk és ez azért feldobta valamelyest a hangulatot. Trükkös ház volt, jókat vigyorogtunk az emlékeken.
Aztán egy jó nagy kanyarral hazaértünk.

A séta útvonala:

Ugyanez három dimenzióban.

Otthon csendes pihenő. Nagyon csendes. Borozgattunk. Szivarozgattam. Talán aludtunk is. Úgy terveztük, hogy négykor megyünk el megint csavarogni. El is indultunk, de ahogy kiléptünk a kapu alól, az addig szemerkélő eső felhőszakadásba váltott. Visszamentünk. Vártunk.
Hatkor megint nekiindultunk, és ekkor már csak közepesen esett.

Nem mintha a nápolyiakat ez bármennyire is zavarta volna. Hétfő este, zuhogó esőben, ugyanolyan sokan voltak az utcákon, mint máskor.

Nem terveztünk semmit, mentünk a tömeggel szemben… és tök véletlenül ugyanazt a kört tettük meg, mint szombaton, csak most fordított irányból. Igaz, akkor bementünk a dómba, most meg a San Giovanni templomot kerestük fel, de ezek már részletkérdések.

Este még betértünk a pizzázónkba. Az eső miatt már csak a belső helyiség működött, nem is volt olyan hangulatos, mint kint ülni a forgatagban. Kajáltunk. Hazasétáltunk.

Még egy enyhe borozgatás, aztán elmentünk aludni. Holnap meg már utazunk haza.

Az esti séta útvonala:

Ugyanez három dimenzióban.

Nápolyt látni… és túlélni 02/04

Istenek Ösvénye
2018.10.21; vasárnap

Istenem, milyen lenne, ha egyszer, csak egyszer nem kellene csapágyasra hajtani az agyamat egy túra előtt!

Mi lenne? Fizetett túrára kell menni, ott mindent megszerveznek helyettem.

Nos, a komplikációk. Terveztem egy túrát. Nem is akármilyent. A Sorrentói-félsziget, amellett, hogy gyönyörű, még igazi hegyjárós turistaparadicsom is, tele hangulatos hegyi utakkal. Ezek közül is kiemelkedik az ún. Istenek Ösvénye. Gyakorlatilag egy elképesztően kitett, sziklák szélén, mély szakadékok mentén húzódó útvonal. Nocellét köti össze Bomeránóval. Olyan 5-6 kilométer, meglehetősen hullámzó, összességében 5-600 méternyi szintkülönbség. A mélységben pedig települések, na meg a hatalmas, mélykék tenger. A legtöbb turista úgy teszi meg a távot, hogy busszal felutaznak Bomeránóba (fúj), majd onnan lesétálnak Nocellébe, vagy Positanóba és hazabuszoznak. Ezen az útvonalon rengetegen járnak, legnagyobb fájdalmunkra rengeteg az erre a terepre alkalmatlan, vezetett turistacsoport is.
Mi erre a túrára építkeztünk, de jelentősen megfejeltük. Positanóból, azaz 0 szintről indultunk, az Amalfi öböl partján tepertünk fel Nocelle falucskáig, onnan pedig le-föl hullámzásokkal Bomeránóba, majd nagyjából ugyanezen az útvonalon vissza. Így kábé 15 kilométernyi táv lett, 910 méter szinttel.

Eredetileg úgy terveztem, hogy hétfőn megyünk. Positano megközelítése nem egyszerű, Nápolyból el kell menni a helyi HÉV-vel (Circumvezuviana) a sorrentói végállomásra, onnan átszállni buszra és azzal Positanóig. A vasút 70 perc, a busz 30-35, na meg az átszállások, gyaloglások, aztán délután ugyanez vissza. Figyelembe véve az olaszok pontosságát, meg a vasárnapi, megkurtított menetrendeket, logikus döntés volt a hétfő.

Ekkor lépett színre az időjárás. A meteorológia közölte, hogy mind a két nap szar időnk lesz. Hétfőn nagyon, vasárnap csak közepesen. Aha. A szokásos tempó.
Szombat estig kivártunk, hátha változik valami.
Nem változott.
Azt igérte a levelibéka, hogy vasárnap felhős, néha napos idő lesz, délután hatkor nekiáll esni. Kedd reggelig nem is hagyja abba. Hétfőn rongyosra áztatja a várost. Nagy lehülés.

Fogós probléma. Mert oké, hogy vasárnap nagyon korán kelünk, kirohanunk, jó esetben nem is ázunk el, de mit érünk vele, ha a hegyek felhőbe borulnak és nem látunk semmit? De ezt csak ott, a helyszínen fogjuk meglátni. Ugyan túrtam ki Positano webkamerát, olyat, amelyen látszik a hegy, de amikor indulunk, akkor még sötét lesz, nem látunk semmit a kamerán.

Nagyon nem szívesen tettem volna le a túráról. Aztán beugrott a B terv. Elindulunk borzasztó korán. Sétálunk egy órát Sorrentóban, mert még nem jártunk ott és állítólag megéri. Majd úgynevezett napijegyet veszünk a Sorrentó – Amalfi vonalra: ezzel 24 órán belül annyit utazhatunk a két város között, amennyit csak akarunk. Azaz ha leszállunk Positanóban és felhőben lesz a hegy, a következő busszal továbbmegyünk Amalfiba és ott csavargunk. Ha visszafelé eltűnnek a felhők, akkor átgondoljuk a dolgot. (Lehet, hogy meg tudjuk csinálni a túrát, de a végén tutira elázunk.) Ha meg visszafelé is felhők lesznek, akkor legfeljebb láttuk Amalfit. Legfeljebb. Az se semmi.

Még a ruhát kellett végiggondolnunk. Úgy döntöttem, hogy lapot húzok 19-re, nem viszek dzsekit. Meredek, kitett túra lesz, a fene sem akar cipekedni. Mi lehet a legrosszabb? Rongyosra ázok. Kibírom. Jobb, mint dögmelegben, vastag dzsekivel a derekam körül hegyet mászni.
Nej nem volt ilyen bátor, hozott.

Szóval ezért fejeztem be úgy az előző írást. Hajnali 4.30-kor keltünk, 6.10-kor indult a vonat a Garibaldi térről, 7.20-kor Sorrentóban voltunk. Egy óra séta, halottat is felébresztő olasz kávéval.

9-kor már Positanóban vizsgálgattuk a hegyet. Tökéletes volt. Tökéletesen felhőmentes. Fájó szívvel kihagytuk a várost. Fájó szívvel, mert bőven megérdemelte volna. De az időjárás nagy úr. Abban maradtunk, hogy ha visszaérünk hat előtt, akkor majd megnézzük. Aha.

A túraútvonal úgy néz ki, hogy Positanó felső részéről el lehet tekeregni egy hosszú, kanyargós útvonalon Nocelléig, de aki igazán kemény, az Positano-alsón száll le, sétál kábé két kilométert a tengerparti úton, majd egy nagyon combos lépcsősoron teper fel Nocellébe.
Mi ezt választottuk.

Nos, már a tengerparti út sem volt csúnya, de az élvezetéből sokat visszavett, hogy az út nagyon szűk, ellenben nagyon forgalmas. Láttunk balesetet is, egy mikrobusz fordult volna ki az útra, nem vett észre egy erőből felfelé teperő országúti bringást, akit végül nekilökött a szemközti kőfalnak. A bringás ügyes volt, nem esett el, káromkodott, rázta az öklét, majd ment tovább. Nálunk biztosan vehemensebb jelenet lett volna belőle. És még az olaszokat mondják balhésoknak.

Akkor a lépcső. Mentünk felfelé. Aztán még mindig mentünk felfelé. Majd továbbra is mentünk felfelé. És ekkor jártunk nagyjából a harmadánál. Pedig ekkor már nem hittem volna, hogy a világon létezik ennyi lépcső. Az utolsó harmadot valami önkivületben nyomtam le.
– Dhe jó lehet errefelé lhépcsőkészítőnek lhenni – szuszogtam.

Ami viszont lelkesített, az az egyre fenségesebb kilátás volt.

Aztán egyszer csak nagyon furcsa változás állt be: kiegyenesedett a talaj. Terasz. Nocellében, a templom melletti teraszon kiképeztek egy kilátót. De nem ez volt a lényeg: volt büfé és nyilvános vécé. Mindkettőre égető szükségem volt.
A büfés csaj mondjuk nem volt egy Villám Vilma, kábé tíz perccel Nej előtt értem fel, egy ember volt előttem, mégis pont akkor kaptam meg a sörömet, amikor a leányzó felért. Meglehetősen látványos volt, ahogy a lépcsőmászástól zavaros szemekkel még csak kezdte volna felfogni, hogy vége, hogy terasz, én pedig megfordultam a pultnál és a kezébe nyomtam egy hideg sört. Mennyország.

Összességében 2 kilométer hosszú volt a lépcső, 310 méter szintkülönbséggel. Tűző napon.

Kifújtuk magunkat. Gyerünk, nézzük meg, merre barangolnak azok a punnyadt istenek.

Hát, istennel nem annyira találkoztunk, turistacsoporttal, nagycsaládokkal annál inkább. Az út könnyített változatát – melyet az írás elején részleteztem – tényleg boldog-boldogtalan járja. Apró gyerekes családok. Sokszor a picit már a vállán vitte az apja. 50-100 fős csoportok. Nem egy, sok. Valahogyan ráveszik őket, beleugranak és… hát, tényleg nem akarok bántani senkit, mert méltányolom az elszántságukat, de rettenetesen szerencsétlenkednek. A terep ugyanis nem könnyű, szűk, sziklás, köves, extrém módon kitett, egy bizonytalankodó csoport akár negyedórára is lezárhat egy-egy szűkületet, kanyart, kaptatót. Mi viszont tepertünk volna, hiszen a délutáni eső előtt oda-vissza meg akartuk csinálni a túrát. Én még csak elvoltam, ha kellett, felmásztam a sziklafalra és úgy kerültem meg a dugót, de Nej szinte végig dühöngött.

Ja, mert egy aprósággal nem kalkuláltam. Hétfőre terveztem a túrát. Amikor rajtunk kívül nem lett volna senki. Aztán az időjárás miatt átkerültünk vasárnapra. Amikor óriási tömeg volt. Különösen, mert az olaszok sem hülyék, ők is tudták, hogy sokáig ez az utolsó esély egy napos vasárnapra.

A következő képek mindegyikén látszódik az ösvény, látszódnak emberek. De nem mindig láthatók jól. Próbáld megkeresni, mind az utat, mind az embereket. Ijesztő lesz. Vedd figyelembe, hogy 5-600 méternyi szakadék volt közvetlenül mellettünk.

Jött egy pont, ahol az út kettévált: egy felső és egy alsó útra. Ezt pont az olyan oda-vissza túrázó embereknek találták ki, mint mi. Kapásból a felső útvonalat választottuk. Arra jelentősen kevesebb ember járt.

Még néhány kedvenc kép.

A két út nagyjából a hajrá szakaszban egyesült újra. Rossz sejtéseim voltak.
– Te nézd már, nem azok a házak ott lent Bomerano?
– Jézusom.
– Hát, szerintem is. Ha az a túra vége, hogy most lemegyünk 1-200 méter szintet, csak azért, hogy visszajöjjünk, nem biztos, hogy megéri.
– Akkor mi legyen?
– Előremegyek, szétnézek.

Visszajöttem.

– Nos?
– Nem látok semmit. De ez nem biztos, hogy baj.
– Mert?
– Mivel nem látok sem ösvényt, sem csoportokat, valószínűleg nem arra megy az út.
– Akkor mi legyen?
– Menjünk. Lehet, hogy soha az életben nem jutunk el még egyszer ide. Nehogy már visszaforduljunk.

Jól döntöttünk. Az út nem hogy lefelé vitt volna a völgybe, hanem feltekeredett a sziklák mentén, majd miután megkerültünk egy nagyobb példányt, feltűnt a bomeránói parkoló.

– Hoppá. Megcsináltuk.
– Nagyon jó. Büfé lesz?
– Otthon megnéztem Streetview-val, láttam kocsmákat.
– Akkor mire várunk?

Nos, nem jött össze. Mint kiderült, a parkoló még nem a falu. Kábé két kilométert kellett volna tovább mennünk, aszfaltozott műúton, olyan semmilyen környezetben. Nem kértünk belőle. A parkolóban meg nem volt büfé. Igazából semmi sem volt, csak autók.

– Akkor nekünk itt vége az Istenek Útjának.
– Oké. Együnk valamit.

Beültünk egy sziklafal mellé, az árnyékba. Pokolian sütött a nap. Vizünk, az nem volt.
Nej elővette a szendvicseket. Megettem az elsőt.
– A másik is ilyen? – érdeklődtem nem túl nagy lelkesedéssel.
– Igen. Miért, mi a baj?
– Kifli, vaj, zeller. Jól sejtem?
– Jól.
– Aha.

Rágcsáltunk.

– De most komolyan, van valami baj? – érdeklődött.
– Tudod, amikor az elsőt kezdtem enni, azt hittem, csak rossz oldalon haraptam bele. Majd csak lesz benne valami ehető is. A közepénél azt hittem, ritka balszerencsés vagyok. A végénél viszont már komolyan elkezdtem gyanakodni.
– Mégis, mit vártál?
– Hát, pédául a hűtőnk tele van pekorinó sajttal. Valahogy folyamatosan azt vártam, hogy feltűnik a szendvicsben a pekorinó íz.
– Hmm. Most, hogy mondod, tényleg rakhattam volna bele sajtot.
– Nem baj, így is finom.
– Azért ezt még gyakorold tükör előtt.

Megkajáltunk. Felálltunk.
Ekkor jött a döbbenet.
Igen, gps. Már megint. Egyikünknek sem jutott eszébe, hogy leállítsa a mérést, hiszen nem voltunk zárt térben. Viszont az a nyomorult sziklafal úgy beárnyékolta a készülékeket, hogy egytől-egyik mindegyik meghülyült. A Garmin órám szerint konkrétan két kilométert ugráltunk evés közben a környéken, szikláról mélységbe, mélységből sziklára. Annyira elcseszte a track-et, hogy gyakorlatilag kidobtam. Nej órája látszólag jobban viselte, de a végén kiderült, hogy az is nagyon félremért. A valós megtett távolság olyan 15-16 kilométer lehetett, az ő órája 12 kilométert mért. Ez is kuka. A legjobban még a túragps vészelte át a helyzetet, ennél 14,5 kilométer lett a vége, de mint majd később látható lesz, ez is felugrott egy szikla tetejére, majd vissza.
Szóval már most szólok, hogy az írás végén található track adatok nem igazán valóságosak. Maga a track a túragps-ből lett kiszedve, a Relive 3D videója meg Nej órája alapján. Ennyire futotta.

Elindultunk visszafelé. Mondhatni átkozottul szomjasan. Miközben tudtuk, hogy Nocelle 5 kilométer, ezen a terepen kábé két óra.

Aztán megtörtént a baj. Éppen egy közepes méretű család és egy túlméretes házaspár óvatoskodott előttünk, egy nehezen járható, meredek, csúszós köves szakaszon. Nem vacakoltam sokat, kimentem szélre és apró szökellésekkel előzgettem. Nej is megpróbált gyorsítani, de neki nem jött össze.
Sikoly. Ordítás.
Visszarohantam, segítettem neki felállni. Igyekeztem megnyugtatni.
– Jól vagy?
– Nem!
– Mid fáj?
– Hát a seggem! – nézett furán.
– Oké, oké, lépni tudsz?
– Megpróbálom.
– Remek, tudsz. Akkor valószínűleg csak zúzódás.
– Csak? Pokolian fáj!
Átöleltem.
– Nyugi. Akkor maradjunk így egy kicsit.

Pár perc után elindultunk. Járni tudott, de a tempóból vissza kellett vennünk. De még így is előzgettük a népeket.
Most már én sem siettem annyira, a neccesebb részeknél megvártam, mutogattam, hová lépjen. Remélem, nem volt túl idegesítő a mikromenedzselés.

Aztán szép lassan feltűnt a nocelle-i templom teteje. Doppingoló hatása volt, ugyanis tudtuk, hogy mellette sört mérnek.

Megint én értem be korábban. A pultnál egy ember volt előttem, a pult mögött a lassú csajszi meg egy hapsi: Puci. De ekkor még nem tudtam a nevét. Csak annyit tudtam, hogy sört akarok venni. Sokat. Viszont úgy tűnt, hogy ez nem jön össze. Az előttem lévőt még kiszolgálták, majd a pár heves szóváltásba kezdett, utána odaszóltak nekem, hogy zárva vannak.
– Most? – sikoltottam fel. Délután három volt, tűző nap.
– Most.
– Adjanak már három sört és itt sem vagyok!
– Adjál három sört – szólt rá a nőre Puci.
– Adjál te!
– Valaki adja már ide azt a tetves három sört!

Végül megkaptam. Nagyjából akkor, amikor Nej is megérkezett. Hiába, időzíteni tudni kell.
Leültem a dohányzó kuka mellé, előhámoztam egy szivart és lehúztam az első sört. (Olyan kicsi, háromdecis volt.) Az élet rögtön sokkal, de sokkal elviselhetőbb lett. Üldögéltünk. Néztük a cirkuszt.
A büfés pár ugyanis bemutatta a tipikus olasz házastársi veszekedést. Először csak a beszélgetés frekvenciája változott, aztán elkezdtek kiabálni, végül a nő sírásba váltott, de ez nem zavarta abban, hogy ordibáljon.
Ekkor tűnt fel a lépcső tetején a hapsinak valami haverja.
– Puci! – kiabálta széles mosollyal.
– Gianni! – kiabált vissza Puci, hasonlóan széles mosollyal. Majd hagyta a f@szba a csajszit és félreült a haverjával önfeledten dumálni.
Érdekes módon a változás a nőre is pozitívan hatott. Egyből abbahagyta a sírást, mosolyogva fordult a sorban álló, ledermedt vásárlókhoz és kedvesen, barátságosan kiszolgált mindenkit. Miközben Puci és a haverja szélesen gesztikulálva, egymást ölelgetve beszélgettek a padon. A haver nagyon bennfentes lehetett, mert később a vécés csaj is odaült melléjük, aztán hoztak maguknak kávét, jól érezték magukat. A csaj is a pultnál. Egy idő után mindenki lelépett, Puci meg visszament a pult mögé. A csaj pedig, mint valami megszakított beszédet, úgy kezdte el újból a sírást és ordibálást, Puci pedig, mintha mi sem történt volna, folytatta a kiabálást. Ilyen egy összeszokott páros.

Nej később rájött, hogy hiba volt csak egy sört kérni, így ismét sorba állt. Jó húsz percig. Mondtam már, hogy a csaj nem volt valami villámkezű?

Húztuk, halogattuk, de végül csak neki kellett vágnunk. Komolyan, jobban féltem a lefelé menő lépcsőktől, mint bármi mástól ezen a napon. Ha erő kell, teljesítmény, az nem gond. Csinálom. Csináljuk. Legfeljebb megállunk pihenni. De a lefelé lépcsőzéshez, különösen ilyen rengeteg lépcsőzéshez, térd kell. Az meg már egyikünknek sincs. A közepétől inkább felkapaszkodtam a kőpárkányra és azon egyensúlyoztam lefelé. Csak ott meg a belógó faágak miatt kellett sokat csúszni-mászni.
Komolyan, határozottan megkönnyebbültem, amikor végre kibukkantunk a lenti útra. Utána félóra séta, buszmegálló. Óriási tömeg.
– Mindegy. A következő busszal akkor is elmegyünk.
– Mikor jön?
– 17.11. Rohadt mázlink van, hogy még nem jött meg az eső, de nem akarom az oroszlán bajszát rángatni. Ha a HÉV-en ülünk, akkor tőlem már vihar is jöhet.

Mondanom sem kell, Nej állapota miatt szóba sem jöhetett a reggel elképzelt positanói séta.

Jött a busz. Felfértünk. Még ülőhelyünk is lett. Sorrentó. A HÉV gyakorlatilag üres volt. Fél nyolckor Nápolyban voltunk. Elégedetten szívtem tüdőre azt a büdös levegőt a Garibaldi téren.
– Megcsináltuk!
– Meg.
– Fel tudod fogni? Igaz, rohadt korán keltünk, de fél nyolckor már visszaértünk, úgy, hogy végigjártuk azt a teljes, nyomorult, kib@szott túrát!
– Ja.
– Bár…
– Igen?
– Azt azért tudod, hogy _nagyon_ nem nápolyi módra csináltuk meg.
– Mire gondolsz?
– Kicentizve. Futva. Idegeskedve. Stresszelve. Állandóan órát bámulva.
– Na jó, de máshogy nem lehetett.
– Igaz. De akkor sem illett a hely szelleméhez.
– Jó. De megcsináltuk.
– Igen. Viszont akkor most fussunk.
– Mi van?
– Nagyon kevés otthon a borunk. Ma pedig vasárnap van. Az egyedüli, még nyitvatartó bolt a környékünkön 20.30-kor zár. Azt mindenképpen el kell érnünk.
– Háát… tudod, azért a futás… ugye nem gondolod komolyan?
– Ja, igazad van. Akkor menjünk. Majd kitalálok néhány rövidítést.
– Oké… de nekem ma ne beszélj többet a nápolyi mentalitásról.

Nem emlékszem, anyáztam már ma a gps-t? Most a mobiltelcsis Google Maps tette tönkre kis híján az esténket. Azért részletezem, mert egyfelől a gps-nek, a maga szűk lehetőségein belül tulajdonképpen igaza volt, viszont a hatás roppant kellemetlenül jelentkezett. Konkrétan majdhogynem szétbaszott az ideg.
Kezdjük a fizikával. Nápolyban magasak a házak, szűkek az utcák. Mi következik ebből? Az, hogy bármilyen gps, melyet az utcákban akarsz használni, rohadt kis szeleten át lát ki az égre. Egyszerűen ezekben a szűk sávokban nem lát műholdat. Azaz már régen nem ott vagy, ahol a kis kék pötty mutatja, de te csak azt látod és ahhoz képest navigálsz. Olyan sikátorokba keveredtünk bele, hogy már féltünk. Keresztülgyalogoltunk egy nagyon fekete család utcai vacsoráján. Először előlről, majd miután a gps életre kelt és megmutatta, hol vagyunk, azután hátulról is. Ijesztő volt.
Végül ha nehezen is, de megtaláltuk azt az utcát, amelyik a a kedvenc terünkre vitt, azaz amelyik mellett laktunk.
– Nézd, nagyon nem szeretem az ilyet, de magadra hagylak – közöltem Nejjel.
Egy néma sikoltás volt a válasz. Nej nem a tájékozódóképességéről híres. Konkrétan fogalma sem volt arról, hol vagyunk.
– Nyugi. Ezen az utcán mész egyenesen. Se jobbra, se balra. Hamarosan ott leszel, ahol tegnap vacsoráztunk, utána meg azon a téren, ahol a szállásadónkkal találkoztunk. Emlékszel, onnan már sima.
– Biztos?
– Biztos. A bolthoz nekem gyakorlatilag futnom kell. Te meg lesérültél, járni is alig bírsz. Muszáj szétválnunk. Találkozunk a téren.

Ezzel elgaloppoztam. A boltot éppenhogy elcsíptem, vettem bort, kenyeret, ásványvizet. Mindegyik életet mentett.
Nejt megtaláltam a téren.
– Ugye nem is volt nehéz?
– Ja. És most?
– Van egy ötletem.
– Micsoda?
– Ne másszunk fel a lakásba és jöjjünk le utána pizzát enni. Ha felmentünk, már nem jövünk le. Kérdezzük meg az étteremben, hogy adnak-e elvitelre?
– Remek ötlet.

Ez lett. Természetesen adtak elvitelre is pizzát. Mivel ilyenkor nincs szervízdíj meg ásványvíz, így mindketten jó drága pizzát választottunk. A jó drága – azaz a legdrágább – pizza egyébként 8 euró volt. Elképesztő. Ha pizzába akarsz fulladni, akkor gyere Nápolyba.

És tulajdonképpen ennyi. A pizza és másfél üveg bor után szószerint lefejeltük az asztalt. Amíg Nej zuhanyzott, én elaludtam a kanapén. Aztán úgy mostam fogat és mentem fel az emeletre, hogy semmire sem emlékszem belőle.

Jó nap volt.

A túra útvonala:

Ugyanez három dimenzióban.

PS1.
Ezt már utólag, itthon írom. Nos, az a bizonyos könnyű kis baleset ott fent a hegyen, egyáltalán nem volt könnyű. Nej szerdán, immár itthon elment orvoshoz, mert nagyon fájt neki. Röntgen, meg ilyenek és kiderült, hogy bizony eltört a keresztcsontja. Tudjátok, a keresztcsont és a farokcsont már azok a csigolyák, melyek összenőttek a medencecsonttal. Egy ilyen törés átkozottul szerencsétlen dolog, nagyon tud fájni. A jó benne az, hogy a rendberakásához nem kell sebészi beavatkozás, csak pihenés, sok fekvés, fájdalomcsillapítás, amíg magától össze nem forr.
Na, mi erről odakint semmit nem tudtunk. És végigcsináltuk a maradék két napot, tömérdek gyaloglással, ahogy terveztük.
Nej egy Hős.

PS2.
Apró színfolt, hogy miután ez szerdán kiderült, Nej elment Barnával bevásárolni az Auchanba. És Barna teljesen természetesen állt be a nyomorékok, mozgássérültek számára fenntartott pénztári sorba. Nej, amikor észrevette, elsőre nem is tudta, hogy röhögjön, vagy agyonüsse.
Apja fia.

Nápolyt látni… és túlélni 01/04

Előzmények, leutazás, első nap
2018.10.20; szombat

Hát, ha hiszed, ha nem, az előzményekben megint a Garmin lesz a főszereplő. Lassan már átnevezhetném a blogot is ‘Garmin-anyázók, ide!’ névre. Lehet, hogy a látogatottság is megugrana.

Különösen fájó, hogy most nem a sportóra volt a hülye.
Van nekem egy ezeréves túraGPS készülékem, a GPSMAP 64 cucc. Tényleg nagyon régen megvan, előtte a GPSMAP 62 volt, az is jól muzsikált. Ezek a készülékek alapozták meg nálam a Garmin jó hírét. Ezek miatt döntöttem úgy, hogy sportórában is a Garmin infrastruktúra mellett maradok.
És most ez a készülék kapott sebet.
Nem, nem maga a készülék. Szerencsétlen nem tehet semmiről.
Ellenben a Basecamp… hát most kiakasztott.

A rendszeres olvasók emlékezhetnek rá, volt itt némi polémia, némi lelkendezés a részemről. Ugyanis tetszett a termék. Ehhez tudni kell, hogy a Gpsmap6x készülékek kezelése, úgy, hogy mindent fájlszinten kellett rájuk varázsolni, meglehetősen nyögvenyelősen ment. Kinlódtam, szenvedtem és nem egyszer utólag derült ki, már a helyszínen, hogy valamit elcsesztem. A Basecamp ezen a területen vágott rendet. Nem kicsit, nagyon. Minden térképet, melyet feltelepítettem a számítógépemre, pár mozdulattal át lehetett telepíteni a Gpsmap készülékre is. Felfoghatatlanul megkönnyítette a dolgomat. Olyan térképeket is ki tudtam rakni, melyekből csak számítógépes verzióim voltak, *.img alapúak nem. Gondolj bele, egy teljes olasz OSM térkép a számítógépre telepítve 178 darab apró *.img fájl. A telepítő ezt összefésülte és egy fájlban tette ki a készülékre. És ez még nem minden: ugyanolyan könnyedséggel tudtam összecsomagolni waypointokat track-ekkel, majd ezeket lazán kirakni a készülékre. Úgy egyáltalán, az, hogy felkészítsem a készüléket egy hosszabb túrára, mely munka korábban félnapos szenvedés volt, pár percre zsugorodott, ráadásul végig a kezemben volt minden, pontosan tudtam, mit csinálok, mi történik. Már ez is elég volt ahhoz, hogy szeressem a Basecamp programot.

Így érkeztünk el a nápolyi túránkhoz. Nagy terveim voltak: őrületes városi csavargások, illetve az Amalfi öbölben az Istenek Ösvénye túraút. Nem kispálya, látni fogod.
Kell hozzá a Gpsmap? Hogy a fenébe ne.
Jó. Készüljünk fel. Megszereztem a túraút trackjét. Bejelöltem a városban a séták fontosabb pontjait. Térképen alig látható lépcsők beszállási pontjait. Felkészültem. Ahogy szoktam. Majd feltelepítettem – a Basecampon keresztül – az Olaszország térképet, kiraktam a waypointokat és a track-et. Kész. Ennyi. Hátradőltem. Minden más – buszmenetrend, vonatmenetrend, szállásfoglalás, beszállókártya – már mind ki volt nyomtatva. Tényleg kész. Mehetünk.
Szoktak azzal illetni, hogy túl aprólékos, túl paranoiás vagyok. Nem szoktam vitatkozni. Az eredmény számít, nem az, hogy minek tartanak.
Azaz miután mindent megcsináltam, végeztem egy ellenőrző tesztet: kisétáltam a teraszra, majd a túragps készüléken rákarestem a túra kritikus részeire és megnéztem, mi látható a környékükön.
Semmi.
Nem hittem a szememnek.
Gyors ellenőrzés. A készüléken ott volt a térkép. De ha ott van, akkor miért nincs ott?
Nem akarom rabolni az idődet a nyomozás leírásával, csak a végeredményt közlöm: Garminék elbaszták. Megint. Amikor a Basecamp 6.6.2 verziója után kijött a 6.7 verzió, elcseszték a Mapinstall modult. Amikor kijelölsz egy komplikált, több részletből álló térképet, bekattintod, hogy full installt szeretnél, nos akkor csak az első részletet teszi ki. Mely rendszerint a teljes térkép átfogó képe, azaz nagy vonalakban a táj, benne maximum a nagy főutak. Más semmi. Nemhogy túraösvények, de sztrádáknál kisebb rangú utak sem.
Finom, mi?
Mondanom sem kell, enélkül majdhogynem reménytelen lett volna végigcsinálni a tervezett kalandokat.
Anyáztam? Naná.
Volt róla fórumbejegyzés. Mikori? Május 28. Mi történt azóta? Semmi! Most is a teljesen szar 4.7-es verzió a legújabb.
Na, erre megint nem lehet mást mondani, mint hogy ez a vásárló közönség legcinikusabb telibeszarása.
Ja, és mikor derült ki? Az indulás előtt pár nappal. Amikor még két sürgős melót kellett befejeznem, hogy egyáltalán elmehessünk. Csak azzal, hogy kinyomoztam, mi történt, hogy találjak valami workaroundot, elment két nap.

Az OSM térképek oldalán találtam olyan lehetőséget, hogy egyben letölthetem az *.img fájlt. Azt már ki tudtam közvetlenül is másolni a készülékre.

Mely két nap fájóan hiányzott, mindenhonnan. (És ha visszajöttünk, rá kell tennem még pár napot, mire az összes gépen visszaállok a 6.6.2-re.)
Rohadjon meg az egész elkényelmesedett, beleszarós bagázs. Mondom mindezt úgy, hogy pár éve még Garmin rajongó voltam.
Csak hát, közben megismertük egymást.

Na, mindegy. Jöjjön Nápoly.

Illetve még valami. A Wizzair meglepően úrként viselkedett. A jegyeket ugyanis még tavasszal vettem meg, nyáron viszont jött a poggyásztéboly a társaságnál. Összevissza variálták a szabályokat, gyakorlatilag a kiszolgáló személyzet sem tudta, mit lehet, mit nem, időnként érthetetlenül bevadultak, időnként érthetetlenül megengedtek mindent. Megtehették? Persze. Hiszen ha kekeckedsz, akkor nem engednek felszállni. És sokra mész egy esetlegesen megnyert perrel, amikor ugrik a nyaralásod.
Kiváncsian vártam, mi lesz a vége. Négy napra megyünk, szükség esetén beleférünk egy-egy 20 literes hátizsákba is, szóval nem idegeskedtem. Csak egy kicsit. Nem szeretem, ha szórakoznak velem.
Aztán indulás előtt két héttel rendberakták a katyvaszt. Ugyan ez sem lett teljesen világos, de sokkal nyugodtabban vártam. Az online check-in úgyis megmond mindent. Megmondta. Megkaptuk oda-vissza a priority beszállást. Oké. Vihetjük a nappalit is.

Habár tényleg kapkodva készültünk, még a végén is a gps cuccokat piszkálgattam, de indulás előtt váratlanul maradt egy szabad óránk. Ősz van. Új fényképezőgép van. Mindkettőnknek. Naná, hogy kimentünk az erdőbe gyakorolni.

Aztán már tényleg a repülés. Hosszú hétvége, tömeg, zsúfolt gép. Variákolás a leülésnél, köszönhetően a Wizz legújabb szemét húzásának. Mi egy apró cserével egymás mellé kerültünk, mások viszont egész komoly passziánszokat toltak, négy-öt figurával.

Időben érkeztünk. A terminálból simán kisétáltunk és már egyből a városban is voltunk. Ami jó. Ami rossz, hogy nincs tömegközlekedés a belvárosba. Csak shuttle, melyet Alibus helyett simán lehetne Negyven Rabló Busznak is nevezni. A 25 perces utazás 5 euró. Csak viszonyításként: Sorrentó, 70 perc vonatozás, 3,7 euró.

A nagypályaudvarnál szálltunk le, az Európa legocsmányabb tere címre nagy eséllyel pályázó Garibaldi téren.
Ezt rakjuk rögtön az elején tisztába: Nápoly nem szép város. Akár lehetne is, de ahhoz legalább jelzés értékűen takarítani kellene. Itt szemmel láthatóan feladták a küzdelmet. Jó húsz éve folyik a harc szemét fronton a maffiával és még nem dőlt el semmi. A szemét viszont reménytelenül gyűlik. (Bár meglepően sok helyen láttunk szelektív konténereket. De szemetet is.)

Megjegyzem, mi sem lehetünk olyan nagyon büszkék magunkra.

Szóval nem szép. De őrülten hangulatos. Azt mondod, New York nyüzsög? Lófütty. Nápolynál szédültebb város nincs. Itt minden megtörténik és ugyanakkor mindennek az ellenkezője is. Ha nyitottan és kellően ellazulva (pl bor) vágsz neki a városnak, végig fogod mosolyogni. Amikor azt mondod a harmonikásnak, hogy ‘nem’ és erre megsértődik, mondva, hogy “ilyen szép Lady-nek nem lehet nem játszani valami szépet” amire persze rávágod, hogy “de!”, és ekkor már mindketten röhögtök. Szóval ilyenek. Ide nem érdemes nagy tervekkel jönni. Kimegyünk este az utcára. Aztán valami lesz.

Mielőtt jeleznéd, hogy ellentmondást észlelsz, Nápolyban a gps-nek annyi szerepe volt, hogy két, egyébként nem könnyen megtalálható lépcső (Salita della Pedamentina, illetve Rampe del Petraio) beszállási pontjait tettem el, ezeket is egy délelőtti túrához. Estére nem terveztünk egyszer sem semmit. Csak sétáltunk.

Ez volt az első fényképem a városban.

Igen, a hapsi fogta a trombitáját és bement az utca közepére. Trombitálni. Az autók közé.

Az elején volt némi izgalom. Szokás szerint szerettem volna felvenni a Revolut kártyámról a rárakott eurókat. Első automata. Csak olaszul beszélt, ráadásul valami zavarbaejtő kérdéssel kezdett, melyet nem tudtam értelmezni. Skip. Második automata. Szintén csak olasz, valami nagyon hosszú szöveggel. Ebből azt silabizáltam ki, mintha ideiglenesen nem működne. Következő. Unicredit. Végre beszél angolul is. Pin, összeg, mehet… hoppá, rossz a pin. Biztos elgépeltem. Kezdjük újra. Pin, összeg, mehet… érvénytelen bankkártya, beszéljek a bankommal. Mi van?!?! Már kezdtem bepánikolni, hogy be is vonja, de aztán kényelmesen, lassan kiadta. Huh. Menjünk innen. Egy sarokkal arrébb ránéztem a Revolut appból, mi is történt. Nem hiszed el. Tipikus idióta olasz folyamatszervezés. Az automata bekérte a pinkódot, de nem validálta. Bekérte az összeget és a két adatot egyszerre küldte el a banknak. A bank pedig, a hibás kód miatt, visszautasította a kifizetést. Az automata meg ebből azt a következtetést vonta le, hogy érvénytelen a kártya. Ezért másodjára már meg sem próbálta. Vicces.
Kerestünk egy negyedik automatát, most már figyeltem a pinkódnál, meg is kaptam a pénzemet. Volt némi megkönnyebbülés.

Menjünk randizni.

Már a találkahelyünk is sokat elárult. A szállásadónk a San Domenico Maggiore teret javasolta, mint ami 1 percre van a szállástól. Tudod, melyik ez a tér? Az óváros egyik kicsi, de leghangulatosabbnak tartott tere. Különösen éjszaka, amikor még nápolyi viszonylatban is erősen pezseg. Hja, közel az egyetem, közel az élet.

Találkoztunk. Bemutatkoztunk. Átsétáltunk. Leesett. Mármint az állunk.

Már amikor 2009-ben először voltunk itt, akkor is ezekbe az öreg lakóházakba bújkáltam, fényképezni, hangulatot szívni. Úgy elképzeltem, milyen lehet egy ilyenben lakni.
És erre itt van.
Maga a lakás belülről már más volt, tipikusan lakáskiadásra felújított belső, takaros, praktikus, nem érheti szó. De én folyamatosan a lépcsőházban, az ablakban, a gangon, a befelé nyíló lodzsán lógtam és gyönyörködtem. Abban, hogy milyen elképesztő gányolásokkal épült, mit épült, fejlődött evolúciósan, szervesen a ház. Hogy a felső két szint szemmel láthatóan később épült rá, mert lépcsőház híján egy kitett vasbeton trepnin lehetett csak felmenni. A mindenfelé ad-hoc feltákolt árnyékolók. Bármiből. A virágtartó egy falra szögelt műanyagvödör. Hogy az ajtónk négy centi vastag acélból van, de mellette a gangra nyíló ablakon nincs még rács sem. Hogy akárhányszor kijöttem a fürdőszobából egy szál alsónadrágban, mindig akkor ment el valaki a nyitott ablak mellett és bámult be. Itt az emberek szószerint a másik szájában élnek. De tényleg. Nem egyszer látni olyat, hogy a család üzletből átalakított lakásban lakik. Azaz a külső ajtó nem előtérbe nyílik, nem konyhába, hanem egyből a nappaliba. És ezek az ajtók általában nyitva vannak. A durván forgalmas, szűk utcákra.

Nem is vacakoltunk sokat. Elszaladtunk boltba, kaja, bor.

Utána irány a város.

Ez a kép itt fent a San Domenico Maggiore tér sarka, pontosabban az azt keresztező utca. És hol volt még a szombat este!

Előtte ugyanis a pizza jött, a sarki étteremben.

Illetve amíg vártuk a pizzát, arcokra vadásztunk. Volt miből.

És a kedvencem. Az az önfeledt, csendes boldogság… Vedd észre, a leányzó nem mobiltelefont bámul, hanem eszébe juthatott valami boldog pillanat és elmosolyodott rajta.

Habár a nápolyi pizza vékony tésztájú, de elég rendesen telepakoltuk magunkat vele. Nem gond, lesétáljuk. Nem is volt kérdés, merre menjünk: a mellettünk lévő szűk, forgalmas utcának szemmel láthatóan egyik irányban sem volt vége. Ráadásul a múltkori alkalommal teljesen ki is maradt.

Ez az utca egyike az óváros három keresztutcájának. Tulajdonképpen ezek a főutak. Ezeket szeli át északról lefelé tömérdek sikátor.

A sikátorok már nem olyan zsúfoltak. Itt akár félhettünk is volna, de valahogy elfelejtettünk.

Egy kis zene.

Hosszú sor egy borbolt előtt.
Néha voltak ilyen nehezen érthető dolgok. Például ez a borbolt is. Nem is egy volt nyitva közülük. Mégis, csak ennél gyűlt össze ekkora tömeg. Aztán ugyanez pizzával is. A legtöbb pizzéria szolíd forgalom mellett üzemelt, de láttunk egyet, amelynél 40 méteres, tömött sor állt az ajtó előtt, hogy egyáltalán az emberek bejuthassanak. Milyen pizzát adhattak ott?

A szombat éjszaka Nápoly óvárosában… olyan, mint egy óriási házibuli. Nagyjából olyan könnyedén is lehet közlekedni, mint egy tömött lakásban a konyha és a nagyszoba között.
Csak itt még motoros kentaurok is cikáznak a népek között.

A jó öreg nápolyi trükk. Éjszakára bezárják a 3 méter magas, vastag tölgyfa ajtót. És ilyenkor már csak a belevágott macskajáraton keresztül lehet közlekedni.

A séta után még ittunk egy pohár bort, aztán szunya. Holnap 4.30-kor már ébresztő.
Hogy miért? És miért pont vasárnap? Majd ott elmesélem.

Az esti séta útvonala:

Ugyanez három dimenzióban is.