Végre eljött ennek is az ideje. Pár éve már elkezdtem összerakni az alábbi túrát. Voltak ambícióim, nem mondom.
- Salzkammergut. Salzburgból indulva háromnapos körtúra, alvás Hallstattban, illetve Attersee-ben.
- Alpok-Adria. Európa legnépszerűbb kerékpárútja, Salzburgból indul, Grado-ig megy. Négy nap.
- Trieszti-öböl és Isztria. Az útvonal végigment volna a Trieszti-öböl mentén, majd a Parenzánán (szintén több éve tervezem), utána a tengerparton vissza. Három nap.
- Szlovénia. Triesztből indulva felmenni Ljubljanáig, ahonnan vonattal haza. Alvás Postojnában. Két nap.
Ez a kiutazással, illetve a hazautazással együtt pontosan két hét. Két hét kaland, gyönyörű helyeken.
Aztán lássuk, mi lett belőle.
Elsőnek az Isztria pottyant ki belőle. Nejnek az Elba melletti kerékpározás során újra megjött a kedve a bringatúrázáshoz, erre tökéletesen alkalmas volt a 3. szakasz második fele: nem túl erős, de felettébb látványos. Vonatozni sem kell, lehet menni autóval. Megterveztem, valamikor megcsináljuk. Azaz a módosított terv szerint Trieszt után egyből északnak fordulok Ljubljana felé.
Pár szó a nemzetközi vonatokon történő kerékpárszállításról. Tragikus. Maximum 5 bringa szállítható egy vonaton (már ha egyáltalán szállítható), az igény viszont ennél jóval nagyobb. Még csak körülbelülre volt meg az időpontom, amikor bementem a Keletibe, csak úgy érdeklődni. Erre közölték, hogy arra a két hónappal későbbi, körülbelüli időpontra már csak egy bringajegy van. Két hónap. Hétköznap délelőttre. Nyilván megvettem, de ezzel gyakorlatilag zsákbamacskát is húztam, hiszen innentől csak reménykedhettem, hogy két hónap múlva pont jó időm lesz. Aztán amikor indulás előtt egy héttel kiderült, hogy a visszafelé vonat még tragikusabb, mert napi egy jár és szintén csak 5 bringát tud szállítani, gyorsan megvettem a visszafelé jegyet is. Ezzel gyakorlatilag keretek közé szorítottam a túrát, aminek később meg is lett a kellemetlen következménye.
Nyilván reménykedtem a szerencsés időjárásban, de készültem is rá. Az Elba menti túrán még gyakoroltunk is. Arra az esetre pedig, ha éppen kerékpározhatatlanul esős/viharos időjárás lenne, a tervben volt egy napnyi rugalmasság: Koperből vonattal utazni Ljubljanáig. Országon belül nagyjából mindenhol meg van oldva a kerékpárszállítás, ahhoz nem kell lemenni kutyába, a két napnyi bringázás helyett lesz egy napnyi vonatozás, igen, bebukok egy szép részt, de a vészforgatókönyvek már csak ilyenek. Ha pedig két, vagy több esőnap is lesz, akkor nagyot buktam. Csak nem lesz ilyen. Aztán lett, de ne rohanjunk előre.
Ott járunk, hogy Salzburgban leszálltam a vonatról. Borzalmas utazás volt, lehet, hogy egyszer részletesen is megírom. Kemping. Elég vacak, cserébe határozottan drága. Nincs közös helyiség, konyha, étkező, az autósoknak ugye nem kell, a többi meg nem számít, asztal, pad is csak egy volt, szerencsére üresen állt, gyorsan felnyomtam mellé a sátramat. Szabad konnektor sehol, csak fizetős, kempingcsatlakozós. Aztán első éjszaka rögtön kellemetlen meglepetés: éjjel leeresztett a decathlonos matracom. Igen, indulás előtt le kellett volna tesztelnem, egy év alatt bármi történhetett vele, de ez elmaradt. Ráadásul biztosan nem lyukas lett, hiszen a 90 kilóm alatt is csak két óra alatt engedett laposra, ez vagy szelep, vagy ragasztás, mindenesetre megtalálhatatlan és javíthatatlan hiba. (A decathlonos matracokra sajnos jellemző, épp idén dobtunk ki két, elég drága matracot, mert mindkettőn ugyanott, a szelep mellett engedett el a ragasztás.) Reggel főtt a fejem. Persze hozhattam volna a méregdrága Thermarest matracot is, de most nyár van, jó lesz a decathlonos is, gondoltam. Hát, ja. Most is jó lett volna egyébként egy új decathlonos matrac, erre a két hétre, csak éppen Decathlon legközelebb Passauban volt. Végül találtam Salzburgon kívül egy bevásárlóközpontot, ahol volt Intersport. Persze itt nem adtak olcsón kicsire összehajtható matracot (a pakolási térfogat adott volt), szóval végül befigyelt egy 50e forintos cucc. Ugye vagy ez, vagy fordulhatok haza. És még ez is nagyobb volt, mint a régi, pont elvitte a kajaszállításra fenntartott helyet.
Rohadt nagy késéssel indultam útnak, szerencsére erre a napra nem terveztem nagy túrát. Az eső lába folyamatosan lógott a levegőben, aztán időnként seggbe is rúgott vele. Hosszúnadrág, rövidujjú póló, hosszúujjú póló, télikabát. Június végén. Amikor előző nap 31 fok volt és még a rövidnadrágban, pólóban is izzadtam. Ellenben az út csodálatos volt. Fuschlsee, Wolfgangsee, Bad Ischl. Nagy hegyek. Nyilván nem hagytam ki, toltam egy eredeti islert a kitalálási helyén, a Zauner cukrászdában. Utána a Traun mellett tekertem a Hallstatter See-hez, majd azt megkerülve Obertraun, Hallstatt. Jó nagy idegeskedéssel, mert az egyetlen bolt 18:20-kor zárt, nekem addig el kellett rendeznem a kempinget, ami megint necces volt, hiszen Hallstatt Európa egyik legfelkapottabb helye, abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán kapok-e sátorhelyet. Végül minden meglett, a boltot is elértem 18:15-kor, utána még csavarogtam egy kicsit a városkában, azért csak egy nagy attrakció, ez sajnos látszott is, hétköznap este, mélyen leereszkedő felhőben is tömve volt, aztán kemping és végre tudtam kajálni is. A meteorológia szerint éjjel esni fog, de különösebben nem érdekelt, sátorban leszek.
Ja. Akkor még nem tudtam, de gyakorlatilag ezen az éjszakán kapta a leghalálosabb sebet a túrám.
Egész éjszaka esett. Nem nagyon erősen, de masszívan. Én pedig nyugodtan aludtam. Egészen hajnali ötig, amikor arra ébredtem, hogy csepeg rám a víz. Körbenéztem… és ekkor már nem csak csepegett, de dőlt rám a víz. Mindenhonnan, ahol hozzáértem a szúnyoghálóhoz.
Konkrétan erről a sátorról van szó. Mielőtt megvettem, alaposan tájékozódtam. Sok videó van róla (pl. ez), sokan használják, senki nem panaszkodott. Sőt, egy általam becsült bringásvideós is ezt a sátort használta egy időben, igaz, utána meg nem. Természetesen alaposan átnéztem a videókat, itthon a játszótéren gyakoroltam is. Így, utólag azt kell mondanom, hogy volt egy nagy különbség: az összes videón úgy feszül a belső szúnyogháló, hogy tökéletesen hozzásimul a külső sátorhoz, nálam viszont belógott, pedig úgy állítottam fel a sátrat, ahogy a videókon láttam. Ez első ránézésre nem nagy különbség, a gyakorlatban viszont igen. A sátor egyrétegű, azaz esőben, párásodásra hajlamos terepen (pl. közvetlenül patak mellett) hamarosan megjelenik a külső réteg belső felületén a víz, mely elkezd lecsepegni. A szúnyogháló megtartja… egészen addig, amíg hozzá nem érsz. Ha pedig még hozzá is nyomod a szúnyoghálót a külső sátorhoz, akkor nem csak csöpög, hanem bedől a víz, tocsogni fog a hálózsák és vége a történetnek. A sátorban eleve kicsi a hely, márpedig ha még a belógó szúnyoghálóhoz sem szabad hozzáérni, akkor gyakorlatilag gyalogbékaként kell laposan elterülni. Na, ez nem megy éjszaka, amikor mondjuk forgolódik az ember.
Hajnali hat órakor inkább kimentem a közös helyiségbe (ebben a kempingben volt), főztem egy kávét, megreggeliztem, megvártam, amíg elállt az eső. Vizesen elcsomagoltam mindent és útnak indultam. Majd csak lesz valahogy.
A túra legszebb napja jött. A Dachstein, a Totes Gebirge, a Loser lábainál bolyongva sorra akadt el a lélegzetem. A bringaút szűk völgyekben haladt, aztán a tavak mellett kinyílt a táj, majd megint szűk völgyek jöttek, köztük a legromantikusabb, az egyébként mtb útnak jelzett Rettenbach szurdokvölgy. (Itt sokáig nem lehetett bringázni, most már nem láttam tiltótáblát.) A végén megint Bad Ischlben lyukadtam ki, de ekkor már nem cifráztam, siettem, mert komoly időzavarba kerültem. Eleve ez volt a leghosszabb tervezett túra, de a nagy hegyek között nem tudtam – és nem is akartam – sietni. Délután fél háromkor még csak 47 kilométernél jártam a 110-ből. Szerencsére a Traunsee-ig meg lehetett pörgetni, a tó mellett viszont már megint meg-meg kellett állnom, magamba szívni a látványt, a hangulatot. Az út közvetlenül a part mellett haladt, hatalmas sziklák tövében, alagutak mellett. Szép. Utána viszont belekóstoltam a Salzkammergut kellemetlen részébe is: a nagy hegyektől távol a terep dombvidékké alakul és az már nem jó terep. A hegyeknél ugyanis szerpentineztetik az utat, azaz nincsenek égbeszökő meredekségek. A dombvidéken nem vacakolnak, egyenesen nekiviszik az utakat a domboknak. A hegyekben jellemzően 7-12% között voltak a meredekségek, melyek jó erőnléttel még ezzel a bicajjal is kezelhetők voltak. (Értem ez alatt, hogy a leggyengébb áttételem is csak 0,95 (40/42), azaz a bűvös 1-es is éppen csak megvan.) A dombok viszont jellemzően 14-18% között emelkedtek, melyekhez már erő is kellett, nem csak erőnlét, az erő viszont egy idő után elfogy, szemben az erőnléttel. Mindez 30 fok körüli tűző napon. A végén már szemérmetlenül toltam, de így is kifárasztott.
Negyed nyolckor érkeztem meg az Attersee melletti kempingbe, idegeskedve, hogy legyen még recepció. Háát, ezt nagyon benéztem. Úgy totálisan. A kemping eleve egy hippikemping volt, most meg éppen átépítették. De közben üzemelt. A recepciós például egy sátorban lakott, a többi között, úgy kellett kérdezősködéssel megtalálnom. Vécé, mosdó volt, asztal, pad, közös helyiség az nem. A sátor mellett állt egy kivágott hatalmas fa kábé 1 méter magasan meghagyott rönkje, odagurítottam mellé egy kisebb rönköt, így lett bútorom. Megtaláltam a hűtőszekrényt is: egy kisebb betonmedencébe folyamatosan ömlött a hideg víz, abba kellett belelógatni a hűtenivalót. Gyorsan be is raktam a söröket, meg a reggeli tejeskávét egy zacsiba és beleengedtem. Végül szabad konnektort is találtam és reggelre feltöltöttem mindent. A salzburgi kemping elmehet a francba a nem létező konnektorjaival. Vizesen felállítottam a sátrat. a törcsivel kitörölgettem. A hálózsákot kiakaszottam száradni, a matracot is eltörölgettem. Szerencsére vadul sütött a nap, szépen száradt minden. Eleinte kínomban röhögtem a kempingen, végül viszont határozottan élveztem a hippi hangulatot. Nem voltak placcok, nem voltak parcellák, az egész domboldal, fel az erdőkig szabad préda volt. Nem értek egymásba a sátrak és a lakóautók. Egy gond volt, a szabadsátras terület közvetlenül egy patak mellett volt, aminek meg is lett a következménye: reggelre megint csuromvíz lett minden. Viszont a nap már fél hatkor nekiállt perzselni, így gyorsan lebontottam mindent és kiakasztottam száradni. Nem érdekelt, mikor indulok, a lényeg az volt, hogy száraz cuccal menjek tovább. Végül tízkor vágtam neki.
Az első szakasz kifejezetten örömbringázás volt: az Attersee mellett le délnek, vissza a nagy hegyek birodalmába, utána átkötés a Mondsee-hez, amellett fel a Mondsee településhez. A továbbiakban viszont megint az utálatos dombvidék: Irrsee, majd küszködés, egészen a Salzburgi Tóvidékig, mely négy tavat jelent.
Mondhatnám, hogy legalább a felszerelésem rendben volt, de jött a következő ütés: az egyik táskám, a vízálló Vaude táska, ragasztás mellett hosszan kiszakadt. Hjaj. Nézzük. Ma nem lesz eső, holnap már igen, viszont este Salzburgban alszok, akkor délután lesz megint egy utam az Intersportba. Lassan érdemes lenne törzsvásárlói kártyát csináltatnom.
Az Attersee teljesen balatoni hangulatot árasztott (leszámítva a távolban figyelő nagy hegyeket), a Mondsee sem volt csúnya, utána viszont rögtön gyomron rúgott egy nagy mászás. Beköszönt a dombvidék. Mentem, mendegéltem, majd az Irrsee mellett fellázadtam. Nem kis mértékben azért, mert megláttam egy hatalmas dombot, melyre nyílegyenesen ment fel az út, olyan 18%-os meredekséggel. A trekkem meg arra vitt.
– Olyan hegy nem létezik, amelyiket nem lehet megkerülni – dörmögtem és újraterveztem. És ha már hozzányúltam a trekkhez, lehúztam a hármas tavat. Nem voltak ezek az északi tavak sem csúnyák, de síkvidéki/dombsági tavakat itthon is látok, azokért nem érdemes halálra strapálnom magam, különösen ilyen cefet melegben. Így is lett, a nagy dombot megkerültem, a négy tóból a Wallersee-t kimaxoltam, a többit meg békén hagytam. Így is volt egy olyan 600 méter hosszú, 18-20%-os emelkedő, hogy a feltoláshoz is meg kellett pihennem kétszer.
Délután négykor már Salzburgban voltam. Intersport. Egy újabb pofon. Pont ilyen táska nincs, van kisebb, van nagyobb. De csak párban adják, nem lehet megbontani. Végül vettem a kisebből egy garnitúrát (35e forint) és bíztam a kreativitásomban. A lyukas zöld táskát kidobtam, ugyanoda, ahová a decathlonos matracot is. Mivel az új táska kisebb volt, nem fértem volna el egyben, egyébként is megszakadt volna a szívem egy frissen vásárolt 17e forintos táskát kihajítani a kukába, így valahogy meg kellett oldanom, hogy felrakjam mindhárom táskát. Valahogy megoldottam. A zöld táska az egyik oldalon, a két új táska a másikon. Igaz, az első táska így már belelógott a tekerési ívbe, konkrétan a sarkam már nem fért el. Ekkor kitaláltam egy új tekerési módot: előrefelé megnyomtam a pedált, amikor viszont hátul jött vissza a lábam, kifordítottam a bokámat. Némi gyakorlás után már ösztönösen is ment. Remek. Már csak 700 kilométer van hátra a túrából, köztük az Alpok, meg a Júliai Alpok és még némi hegymászás Szlovéniában. Mi bajom lehet?
Bolt, vettem kaját, sört, majd kemping. Szomorúan vettem tudomásul, hogy egy cseh pár lenyúlta az asztalomat, jelentősen lerontva a komfortomat. Pedig autóval voltak, igazán hozhattak volna kempingbútorokat. Mivel az egész kempingben nem volt sehol se szék, se pad, innentől egyszerűen a földön ültem. Órákon keresztül. Ittam a söröket, elmélkedtem. Vidám volt.
Estefelé jött az újabb pofon. Néztem az időjárást és az Alpoknak a következő napi szakaszára itéletidőt jósolt. Szinte az egész napra 6 mm/h körüli esőt. (Az 1-1,5 mm az, amire már azt mondjuk, hogy szakad. Az 1,5-2,5 mm között van a felhőszakadás, 2,5-4 mm között a vihar, afölött itéletidő.) Nem voltam nyugodt elalváskor.
Most először aludtam jól. Nem volt sehol sem víz. Viszont reggeli közben ránéztem az előrejelzésre (windy + yr) és semmi nem változott, az Alpokban továbbra is itéletidő. A francba. Mit csináljak? Ilyen időben nem lehet bringázni. Ekkor merült fel bennem először komolyabban, hogy ennyi kellemetlen előzmény után hagyni kellene az egészet a francba, átkocogni Passauba, majd a jól ismert úton, Bécsen keresztül hazatekerni. De Flokiként belekapaszkodtam a millenniumi kerékpárútba, azt nagyon meg akartam csinálni. (Kár volt, utólag sokkal jobban jártam volna Passauval. De az ember nem látja a jövőt.) Így végül azt találtam ki, hogy lehúzom az Esőnap kártyát. Itt maradok ebben a fasza kempingben még egy napot, aztán majd meglátjuk. Persze ez sem volt sima, éjszakára ide is erős (2-2,5) esőt jósoltak, viszont a sátor fák alatt volt, sőt, arrébb is tudnám tenni, hogy még jobban fák alatt legyen, szóval elméletileg kibírható.
Program, az van, itt van Salzburg, lehet benne is, körülötte is csavarogni. Igaz, déltől esőt mondott a meteorológia, de nem erőset. Felvettem egy meleg felszerelést, persze nem volt délben eső, sőt, izzadtam, mint a ló, a városban újabb utat terveztem, a milc kamera meg rámhozta a frászt, mert úgy tűnt, hogy a frissen javított objektívben elromlott az autófókusz, de szerencsére kiderült, hogy csak a nézőke képélességállító gombja tekeredett el. Végül kibringáztam a Hellbrunn kastélyig, utána fel északnak, összesen lett vagy 25 km. Pihenőnap. A kora délutáni esőt a meteorológia átrakta késő délutánra, utána meg este nyolcra. Hát, jó. Hazafelé a boltban vettem hat sört. Kiszámoltam, kábé ennyi kell ahhoz, hogy Buddha pózban üldőgélve kihúzzam estig a kempingben.
Aztán hogy csináljak is valami hasznosat, olyan négy óra körül átraktam a sátrat két méterrel arrébb. Na, szerinted mikor jött meg az eső? Igen, akkor amikor éppen nem volt sátor és minden csak úgy ki volt szórva mellé. Jó egyórás zápor volt, villámgyorsan és tök szarul összehajítottam a sátrat, aztán gyorsan beleszórtam mindent, én már nem fértem bele, kiültem törökülésben az esőbe és bontottam egy sört. Aztán amikor elment az eső, lebontottam a sátrat és most már rendesen is felállítottam. Jöhetett az esti nagy eső. Nem jött. Kilenc körül elfogyott a söröm, lefeküdtem aludni. 23:30-kor kimentem pisilni. Eső sehol. Aztán hajnali kettőkor jött meg. De hogyan! A fák alig fékeztek rajta, szakadt. Hajnalig laposbéka pózban lapultam az alján, aztán 5 körül kimentem vécére. Ekkor már csak szemerkélt. Kivittem a reggelit és a mosogatóhelyiségben földönülve főztem egy kávét és megreggeliztem. A vécé ekkor már nagyüzemben ment, de a mosogatókonyha senkit sem érdekelt.
Jó. Mi legyen? Meteorológia. Esni fog. Egész nap. Nem úgy, mint tegnap, ebben, ha kellemetlen is, de már lehet bringázni. Igenám, de mindenem vizes. A sátor kívül-belül, a matrac, a hálózsák. Esélyem sincs sehol megszárítani és fent az Alpokban, az éjszakai 7 fokban magától tutira nem fog megszáradni. Ami viszont biztos, hogy ilyen hidegben vizes cuccban aludni az egy elég komoly öngyilkossági kisérlet. Megint felmerült a Passau útirány, de eszembe jutott, hogy azon az úton szinte végig vízparton vannak a kempingek, azaz még ha nem is fog esni az eső, víz azért mindenhol kerülne a sátorba. Csak úgy kiváncsiságból ránéztem a Booking-ra… és hoppá. Lehetett foglalni 19e forintért egy bad hofgasteini vendégházban szobát. Saját vécé, saját fürdőszoba, meleg, puha ágy, fedett és őrzött bringatároló. Amikor ez a vacak kemping elkért napi 11e forintot. Lefoglaltam. Oké. Mehetünk, ez a nap is meg van mentve. Sőt, a szálláson még meg is tudok mindent szárítani, feltéve, hogy lesz hajszárító.
Annyira felvillanyozott a váratlan megoldás, hogy mintaszerű és hatékony pakolást mutattam be. Már indultam volna, amikor arrébb akartam tolni a bringát pár méterrel. Nem ment, valami megakadt. Mi a franc lehet az? Lemálháztam. (Csak jelzem, hogy az eső közben folyamatosan esett.) A pók. Ugyanis éjszaka a bringatakaró ponyva a kerékpáron volt, a ponyvát napközben rögzítő pók pedig csak úgy lógott lefelé. Amikor pedig arrébb akartam tolni a bringát, a pók beletekeredett a hátsó lánckeréksorba, megfeszült, majd kiszedhetetlenül beleragadt a lánckerekek közé. Basszus. Egyszer már történt velem ilyesmi Hainburgnál, akkor is nagy szívás volt kiszedni, most meg még esik is az eső. Kábé egy órán keresztül kinlódtam, a bicskámmal vagdostam apróra a pókot és piszkálgattam ki a darabokat. A végén könyékig olajsaras voltam, na annak nagy része egész nap velem is utazott. Pók nélkül egyszerűen csak lekötöztem a ponyvát, bár szívem szerint kidobtam volna.
Nyilván jó későn indultam el. Az eső felerősödött, 0,5-1 helyett inkább 1-2 közöttire váltott. Hamarosan csontig beáztam, Göllingnél a télikabát is megadta magát. A terep biztos szép lett volna, ha nem az eső köti le a figyelmemet, illetve ha a földig leereszkedett esőfelhőkban egyáltalán látni lehetett volna a hegyeket. Valahol St Johann im Pongau környékén csillapodott le az eső, aztán beindult a fűtés: Schwarzach im Pongau után jött a nap legnagyobb mászása. Szép, egész estét betöltő, szélesvásznú mászás volt, domb jellegű mezőgazdasági utakon, természetesen nulla szerpentinezéssel. Meredekségorgia. Végig azon paráztam, hogy oké, ezen most felmegyek, de utána, nagyjából a dél felé forduló kanyarban jön egy akkora mászás, hogy ihaj, de hatalmas megkönnyebbülésemre csak a gps volt hülye: az út ugyanis átment a Klammstein két alagútján, a túragps meg úgy tekintette, mintha én nyílegyenesen mentem volna át a hegyek tetején. Huh. Innen már jutalomjáték volt, szószerint. Fent voltam ezer méter felett, a hágó felé vezető völgyben, elképesztően hangulatos kisvárosok között. Az eső elállt, a felhők is felemelkedtek egy kicsit, a hegyek teteje ugyan nem látszott, de legalább már voltak hegyek. A szállás mellett 500 méterre volt bolt, meglepetésre nyitva, pedig már szombat este volt (hoppá, sör), a szálláson végtelenül kedves vendéglátó, hamarosan kiderült, hogy folyékonyan beszél magyarul. Mondta, mutatta, mi van a szobában, de a szemem csak hajszárító után pásztázott. Majd amikor megláttam, szószerint leeresztettem. Istenem. Minden meg van oldva. Azért a pacákot megkérdeztem, milyen idő volt tegnap, nem árt időnként leellenőrizni a meteorológiát, közölte, hogy itéletidő. Remek. Akkor eddig a legjobb úton haladok, az más kérdés, hogy még a legjobb út is ilyen tré. Este tízig takarítottam és szárítottam. Majd reggel felkeltem hatkor és szárítottam tovább. De teljesen rendbe lett téve a felszerelés: minden tiszta és száraz, az elektromos kütyük feltöltve.
Jó. Nézzük, mit mond mára a meteorológia. Semmi jót. Egész nap enyhe eső, estére viszont Villachban megjön az újabb özönvíz. A francba. Nem ezért güriztem ennyit a cuccommal. Booking. És megint ott volt az ajánlat: a város szélén, festői környezetben 20e forintért szoba egy panzióban. Nagyjából a CAAR (Ciclovia Alpen Adria Radweg, azaz Alpok-Adria kerékpárút) mellett, szóval tuti fel vannak készülve bringafogadásra is. Lefoglaltam, naná. Ez a nap is meg lett oldva.
Pár kilométer andalgás után megjött a túra legnagyobb mászása, Bad Gasteinben. Igen, bent a kisvároson belül. Képzelj el egy csodálatosan romantikus hegyi üdülőfalut, amelyben településen belül 350 méter szintkülönbség van, 14-20%-os meredekségű utakkal. (Illetve voltak ennél meredekebb rövidítések is, de hogy azokon ki közlekedik, az rejtély.) 12% alatt tekertem, afölött nem vagánykodtam, toltam. Eleve a kisváros is szép volt, hatalmas vízeséssel, volt mit nézegetni, a séta is jólesett. Hasonlóan, mint az eső. A nagy mászás után elkezdett csapkodni, a Tauern Tunnel mellett pedig már határozottan esett.
Na most lehet, hogy egy világ fog összedőlni benned, de nem másztam meg a Hochalmspitze hegycsúcsot (3360 méter) bringával. A Tauern alatti alagútban ingázik egy vonat, mely szállít autót, kerékpárt és személyeket. Ezzel mentem át.
A túloldalon egy másik világ fogadott. Esett, persze, hogy esett. De hamarosan kisütött a nap és egy hatalmas, 500 méter esésű lejtő után az idő is melegebb lett. Vagy ötször-hatszor öltöztem át, mire rájöttem, hogy ez pont az az idő, amikor nem kell foglalkozni az időjárással. A télikabát túl meleg, elég egy könnyű póló. Vizes lesz? És? Meleg van, hamar megszárad.
Az út eleinte a Möll, később a Dráva mellett futott, gyakorlatilag a Gurktaler és a Gailtaler Alpok közötti völgyben. Ahogy egy folyó melletti kerékpárúton szokott lenni, az út hol lejtett, hol emelkedett, de összességében természetesen lejtett, hiszen ezért folyt lefelé a folyó. A kedélyemet borzolták terelések, ránézésre felesleges, ellenben jó szintes kacifántok az útvonalvezetésben, de egészen jól haladtam. A nap sütött, az eső hűtött, tulajdonképpen jó idő volt, a táj szép, este pedig fedett szállás várt. Mi kell még? Mondjuk valami bolt nem ártott volna, de vasárnap Ausztriában ilyesmi nincs, sőt, a benzinkutak is átálltak automata üzemmódra, azaz a shopok is zárva voltak. Két fatehén jellegű kocsmába futottam bele, ott ittam sört, enni meg zabszeleteket ettem, melyeket előző délután vettem. Villachban rámmosolygott a szerencse, közvetlenül a szállás mellett volt egy nyitvatartó ÖMV kút, a shopban vettem vacsit meg söröket. Recepció helyett automata fogadott, megizzasztott, mire becsekkoltam. Aztán bent már volt igazi recepciós. A fene sem érti. De legalább megtudtam, hogy az egyébként minden feliratot nélkülöző smartcard melyik szobát fogja nyitni, illetve hová tehetem éjszakára a bringát. Az egész panzió valamikor egy vidéki udvarház volt, raktárakkal, magtárakkal… ezekből alakították ki a lakrészeket. A kerékpárokat például egy istálló padlására kellett felvinni, persze nem létrán, utat aszfaltoztak az istálló oldalába és odafent autók is, traktorok is voltak. A szobák kifejezetten jók, olyan osztrákosak voltak, még hajszárítót is találtam. Ja, és kaptam teraszt is, ahonnan pont ráláttam a Karavankákra. Tök jó volt este kiülni a citromfű teámmal és gyönyörködni a hegyekben.
Illetve tök jó lett volna, ha nem néztem volna rá a meteorológiára. Eső. Rengeteg eső. Amikor pedig itt vagyok az álmaim kapujában, holnap következik a millenniumi kerékpárút. Erre esik. Végig. Egész nap. De nem csak egyszerűen esik, estére Gemona de Friuliban 2,5-es eső, órákig. Jó, hát akkor megint nem kemping. Booking. Újabb jó találat, a CAAR melletti hotel, fel van készülve bringásokra, 26e forint, viszont ebben benne van a reggeli is. Lefoglaltam. Aztán továbbnéztem az utat. Grado-ig éppencsak szemetelni fog az eső, viszont éjszaka jön az újabb itéletidő. (Ezt már ismertem, 1994-ben nyaraltunk errefelé, ugyanez volt: napközben hőség, éjszaka özönvíz.) Booking. Nos, Grado már keményebb dió volt, de találtam egy szállodát, ahol éppen volt egy, azaz 1 darab nekemvaló szoba. Úgy döntöttem, nem rizikózok, nem várom meg a holnap estét, lefoglaltam.
Valamelyest megnyugodtam. Persze, bosszantott az időjárás. Bosszantott, hogy a millenniumi kerékpárúton végig esőben fogok tekerni, hogy alig fogok látni valamit, hogy nem kapom meg a várt élményt.
Reggel hatkor keltem. Kávé, reggeli. Meteorológia. Hogy az a nyomorúságos…! Megjelent Leonidász a 300-akkal és elállták az utat. Délelőtt tízkor lesz egy zivatargóc Tarvisio felett, 4-es esővel. Majd utána Pontebbánál jön egy újabb zivatargóc, de valami brutális. Déltől délután hatig tartó vihar lesz, 4-7(!) mm közötti itéletidővel.
Megkerülni nem lehet. Gyorsan átmenni rajta szintén nem, kábé 20 km átmérőjű a zóna, nekem nem egyenesen kell átmennem rajta, hanem kanyarogva, az legalább másfél óra, és akkor még nem is vettem figyelembe, hogy az esőfelhő is mozog, na meg Tarvisio-t is meg kell oldanom, ráadásul Gemona-ban is megjön délután ötkor a 2,5-es eső, azaz abból is kapok 2 órát. Akárhogy is variálom, ez a nap kerékpárral járhatatlan.
Mit csináljak?
Az egyetlen esőnapot már ellőttem. Mi történne, ha tartanék még egyet? Nos, vagy az, hogy Udinéből egyből Triesztet kellene becéloznom, kihagyva a CAAR utolsó napját, kerítenem kell majd valami szállást, a fene tudja, hogy eső (booking) lesz, vagy sátor, majd jönne egy bumlizás Ljubljanáig. Így megérné? Nem nagyon. Vagy elbukom a vonatjegyemet, de akkor már a vonatot is bukom tokkal-vonóval, ebben az esetben országon belüli járatokkal kell elbumliznom Hódosig (4 átszállás), valami szállás, onnan 75 kilométer bringázás Zalaegerszegig, majd vonattal Budapest. Ez 3 végigszenvedett nap, egyetlen porcikám sem kivánja. Rögtön úgy kezdődne, hogy Szlovéniában az egyik átszállásra 5 percem lenne, ez még arra is kevés, hogy felrakjam a táskákat a bicajra, nemhogy még meg is keressem az átszállást, ahol persze megint le kell málháznom, de talán a kalauz addig megfogná a vonatot.
Kiültem a teraszra a kávémmal. Nézegettem. A nagy semmit. A Karavankákból semmit, az égegyadta világon semmit sem lehetett látni. Egészen a föld szintjéig lejött a sötétszürke, sűrű esőfelhő, nemhogy a hatalmas hegyeket, de a szomszéd házat sem láttam.
Azaz nincs újabb esőnap. Nincs átkelés. Nincs látnivaló sem. Mi marad?
Hazautazás.
Összepakoltam. Amíg bringáztam a vasútállomás felé, úgy csorgott az eső az arcomon, mintha sírnék. Szerencsére a jegyirodában a csaj kifejezetten agilis volt és kitúrt egy lehetőséget, railjettel Bécsbe, onnan eurojettel Budapest, mindkét vonat végállomástól végállomásig megy (ez fontos), az átszállásra lesz egy óra időm, tökéletes, az egyetlen gond az, hogy délután háromkor indul a vonat és éjfél környékén érkezem, de ez érdekelt a legkevésbé. Megvettem a jegyet. Egy kicsit sziszegtem, de ekkor már beletörődtem, hogy ez a túra óriási pénzszivattyúvá alakult át: a reggeli döntésemmel bebuktam a két szállást (2*26e forint), a vonatjegy volt 60e forint és akkor még nem is beszéltem az Intersportról.
Üldögélés közben bevillant még egy lehetőség, ki is vert a víz: hogyha kiderül, hogy ez pont működött volna, megütne a laposguta. Arról van szó, hogy elindulhattam volna, de Tarvisio-nál, még a zivatargóc feltételezett széle előtt elfordulnék keletre, elbringáznék Kranjba, ott alvás valahol, majd az így felszabadult három nap alatt Ljubljanán, Mariboron, Nagykanizsán keresztül hazabringáznék.
Aztán ránéztem a meteorológiára és megnyugodtan. Ez sem járható. Sőt, ha jobban megnézed, gyakorlatilag egész Észak-Olaszország, Isztria, illetve Dél-Szlovéni elesett, nemcsak azon a napon, hanem hosszabb távon is. Tényleg semmi értelme nem lett volna tovább erőltetni a túrát.
Itthon közöltem Nejjel a jó hírt: valamikor vissza fogok menni és befejezem a túra elmaradt részét, viszont ez már sokkal enyhébb terep, mint akár Salzkammergut, akár az Alpok, szóval ide már ő is jöhet.
Ennyi volt. Még mindig itt ül a szomorúság a szívemen, pedig nem kellene, mert így is láttam elképesztő helyeket: a gyönyörű salzkammerguti tavakat, hegyeket, az ijesztő, egyben fenséges Alpokat, a Möll/Dráva hangulatos völgyét. Az idő remélhetőleg egyszer majd elsimítja. Az mindenesetre átkozottul bosszantó, hogy az idei két legnagyobb túránkat egyaránt elmosta az időjárás.
~oOo~
Itt lentebb látható a túrához kapcsolódó kollekció, benne térképekkel, fényképekkel 3D (relive) videókkal. És persze valamikor lesznek videók is.
Recent Comments