Dunakanyar-kör bringával 05/04

Budapest – Esztergom – Tata – Velence – Budapest.

Kerékpáros körtúra. Teszteltük a felszerelést, az őszi nagy túra előtt. Mind a teszt, mind a túra jól sikerült. Viszont a GoPro itt jelezte először, hogy csereérett. Rengeteg felvétel nem sikerült, így a videó is váratlanul rövid lett. De azért minden helyszínről került bele valami.

Kora reggeli etüd

Vettem a bringámra egy hátsó sárvédőt. Mert igaz, hogy országútira nem nagyon szoktak, meg itt minden gramm számít, de elegem lett abból, hogy üleptől nyakig csupa sár meg víz vagyok egy-egy bringázás után.
Rögtön a reggeli kávé után neki is álltam felszerelni. Kivettem a bringakupacból az országútit, nekitámasztottam a kanapénak. Aztán leültem az asztalhoz, megnézni, hogyan is néz ki ez a sárhányó. Itt egy műanyag csavar, ott egy műanyag csavar, amott meg egy harmadik. Lazítsuk ki mindet, hadd állítsam be a megfelelő formára. Nyaklott-boklott. Egészen addig, amíg az egyik műanyag anya le nem esett.
Na, szépen vagyunk. Mivel koppanást nem hallottam, akkor ez vagy a széken van, vagy valahol a nadrágomon. Fekete műbőr szék. Fekete nadrág. Fekete, kicsi műanyag anyacsavar. Óvatosan felálltam. Semmi koppanás. Akkor ez a széken lesz. Nem volt ott. Akkor? Léptem egyet. Na, most jött a koppanás. Majd gurulásra utaló, súrlódó hangok. Kellemetlenül hosszú ideig. Valahol a bringakupac mögött haltak el.
Sóhaj.
Előhalásztam a fejlámpát és hasravágtam magam.
Ekkor dőlt a hátamra a kanapénak támasztott országúti bringa. Ugyanis lendületből kirúgtam a kerekét.
Behunytam a szememet. Mozdulatlanul feküdtem a parkettán. Fejemen a fejlámpa. A hátamon egy kerékpár. És csak annak szurkoltam, hogy ha megmozdulok, ne kezdjen el fájni a gerincem.
Mázlim volt.
Valahogy kiforogtam magam a kerékpár alól, felálltam, arrébbvittem.
Aztán vissza a földre.
Hol a csavar? Sehol. Ez tutira valami nagy bújócskaverseny-győztes lehetett, mert egyszerűen felszívódott. Aztán egy pálcikával nekiálltam hadonászni a szekrény alatt és az egyik láb mögül sikerült kikotornom a némán lapuló csavart. Anyád.

A többi már rutinmunka volt. Visszaraktam a helyére, felszereltem a sárvédőt, ki is próbáltam, remek.

De nem bántam, hogy a fenti akció közben egyedül voltam otthon.

Passau – Bécs, bringával 09/08

Kihasználtam, hogy a kajakos filmfesztiválra előre le kellett gyártanom a videókat és amíg ezeket hetente kiraktam, addig volt időm a nagy videókat összeállítani.
Jöjjön akkor a Passau-Bécs bringatúra. Hét nap volt, benne egy kis bécsi tekeréssel is – értelemszerűen a videó nem lett rövid.
De nagyon élveztük, mind a túrát, mind a felvételek visszanézését.

Cipők, cipők mindenhol

Egy időben nem győztem élcelődni családunk nőtagjanak rovására, miszerint sorra nőtték ki a cipőszekrényeket és vettünk egyre többet, egyre nagyobbakat. Mert cipőt ugye nem dobunk ki. Minden alapom megvolt rá, hiszen férfimódra volt három cipőm és ez mindenre elég volt: egy téli, egy minden más évszakra és egy ünneplő. Na meg egy házi papucs.

Most? Csak kapkodom a levegőt.

Az egész ott kezdődött, amikor bementem a Decathlonba. Venni egy sportcipőt. Velem egykorúak tudják, hogy a mi időnkben létezett olyan, hogy univerzális sportcipő. Lehetett benne futni, focizni, kosárlabdázni, jó volt túrázásra, sőt, sokan még utcai cipőnek is ezt használták. Tényleg univerzális volt.

Nos, ma ilyesmi már nincs. Cipőt akarsz? Oké. Milyen célra? Mert van futócipőnk. Fociscipőnk. Kosárlabdás cipőnk. Túracipőnk. Sőt, van kerékpároscipőnk is. Melyiket szeretnéd?
Izé.
Megpróbáltam ragaszkodni a hagyományokhoz. Megvettem a legegyszerűbb túracipőt, kiindulva abból, hogy valószínűleg ez a legtartósabb.

Szerinted?

Mostanra van túraszandálom, nyárra. Túrabakancsaim. Külön egy magashegységekre, külön egy középhegységekre. Meg kettő itthonra. (Ezek már sérült bakik, de padláson/teraszon dohányzásra tökéletesek.) Van futócipőm. Egyelőre még csak egy. Pedig lehetne külön az erdőre, külön az aszfaltra, meg külön a télre. Természetesen megvan a régi univerzális túracipőm is. Vannak kajakos cipőim is: neoprén félcipő jó időre, neoprén magasszárú hidegre, gumicsizma extrém körülményekre. Van téli bakancsom. Van átmeneti, tüskeálló vadászbakancsom. És persze van nyári cipőm, van ünneplő cipőm és van külön házi-, illetve úszópapucsom.
De igazából ott sokalltam be és ott kezdtem fejben blogposztot fogalmazni, amikor kiderült, hogy szükségem lesz külön kerékpáros cipőre is. Hogy miért? Jogos a kérdés. Korábban én is értetlenül álltam az áruház bringás szigetén a cipősblokk előtt. Hiszen nem használok semmi cipőrögzítést (SPD), akkor meg minek?
Hát, ravaszul találták ki. Akarsz télen bringázni? Oké. De le fog törni a lábad a hidegtől. Igen, még prémes cipőben is. Sebaj, vannak bringás kalucsnik. Ezek olyan stretch cuccok, melyeket rá lehet húzni a cipőre és melegítenek, meg vizállóak, szóval tényleg hasznosak.
Tavaly ősszel vettem is egy párat. Még decemberben szétszakadt. Pedig méretre jó volt: 44-46 a címke szerint, nekem meg 45-ös a lábam. Visszavittem, az ügyintézés jelenleg is folyamatban van. Meg a tél is. Hogy tudjak bringázni, vettem egy másikat, egy másik cégtől. Ez 44-47-es volt. És az első felvételkor kis híján ez is szétszakad. Mi a fene van itt?
A ravasz design.
Másnap elmentem a sportboltba és megnéztem a kerékpáros cipőket. Aztán bólintottam. Igen. Igen ravasz. A bringás cipőknek ugyanis le van törve a sarka. Hiszen kerékpározás közben nincs szükség erős cipősarokra. A kalucsni viszont kerékpáros cipőkhöz készült. Azaz az én univerzális túracipőm sarka annyira kifeszítette a kalucsnit, hogy 5-10 alkalom után szétszakadt.
Oké. Megvettem a legegyszerűbb bringás cipőt. Kipróbáltam. Simán feljött a kalucsni. Siker.

Csak éppen már a szervereket tartalmazó szekrényben is derékig állnak a cipőim.

Kerékpárbarát?

Most vagy mindenki hülye és én vagyok egyedül villamos, vagy nem értem.

Poroszló tulajdonképpen egy családi bringás paradicsom kapuja…

Poroszló polgármestere, Bornemisza János megerősítette, amit korábban a kormánybiztos is elmondott: „Két év alatt két és félszeresére nőtt a kerékpáros forgalom a Tisza-tónál a fejlesztéseknek köszönhetően.

A polgármester a Közútkezelőnek is megköszönte, hogy rendezett állapotok vannak az utak mentén, kérés nélkül elvégzik a dolgukat.

– Link –

Szoktunk lejárni, nem csak kajakkal, de bringával is. A Tisza-tó körbe a gáton(!), az remek, tényleg rendben van, illetve lesz. De a környező falvak – beleértve Poroszlót is – egyszerűen katasztrofálisak. Mindenhol ugyanaz a sudribunkó, mucsai hozzáállás: letiltjuk a kerékpárt az útról, a hepehupás, kátyús, szűk járdát meg kinevezzük kerékpárútnak, aztán hagy szopjon a paraszt, ha már nem telik neki autóra. A jelenlegi szabályozás szerint ugyanis ezzel a húzással gyakorlatilag kitiltották a faluból a túracuccal megpakolt bringákat, hiszen az úton nem mehetnek, a járdán meg nem tudnak. (Nem mintha egy országútival rá lehetne menni azokra a járdákra.) Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy ott van egy remek kerékpáros körút, aztán mellette meg ilyen rövidlátó, kerékpárellenes szemlélettel szeretnének bringásturizmust fejleszteni. Normális?

PS.
Egri lévén elég jól ismerem a noszvaji utat. Járkáltam arra fiatalkoromban. A Komár mopedem például nem jött föl az emelkedőn, a végén tolnom kellett. Én már eljutottam oda, hogy bringásként nem zavar különösebben egy 200 méter szintkülönbségű emelkedő, de a bringatúrázók nagy része, különösen egy megpakolt bringával, valószínűleg nem így vélekedik. Különösen akkor nem, amikor van egy tükörsima alternatív útvonal (33-2501), végig Egerig. Igaz, ezen a vonalon az összes faluból a jó öreg járdáratereléssel kitiltották a kerékpáros forgalmat. Elég áldatlan helyzet. Ehhez képest értékeld, mekkora politikai bravúr ezt az áldatlan helyzetet sikertörténetként, régiófejlesztésként előadni. Gratulálok, Máriusz.

Új bringa jól(?) teper

TLDR: Tesztelem az új bringát. Meglepődtem.

Nos, túl vagyok néhány tesztkörön.

Hááát…

Inkább leírom. Nekem is jól fog jönni egy összefoglalás.

Ami rögtön, az első pillanatban feltűnt, az az, hogy nagyon szoros a kormánycsapágy. A régi bringánál megszoktam, hogy nagy sebesség mellett is könnyű vele cikázni, abszolút uralom a gépet. Nos, ezzel nem. Nehézkesen fordul, nem tudom jól adagolni a kormánymozdulatokat.

Felírtam a cetlire: a kormány szorosságán enyhíteni. (Az első 200 kilométer után minden bringát vissza szoktak vinni finomhangolásra. Ennyi kell, hogy beálljanak az alkatrészek.)

Aztán az első, enyhe próbakörön a váltó sem tetszett. Tudom, még nem állt be, de valahogy egy 105-östől nem ezt vártam. Az alsó három sebesség (azaz átvitelben a három legerősebb) visszafelé irányban akadozik. Elég kellemetlen, mert ekkor megy az ember a leggyorsabban, nem mindig ér rá a váltásra figyelni.
Ez is ment a cetlire.

Az ülés bizony kemény. Nem csak úgy általában, hanem még nekem is. Ahogy egy gitárosnak egy idő után eldurvul, megvastagodik a bőre az ujjain, a sok-sok évnyi országútizás során úgy vastagodott meg az én bőröm is… hát ott. De ez az ülés valami embertelen. Az első két napot még végigtoltam rajta, de éreztem, hogy hosszabb távon ez nem lesz jó. Nyilván lehet kapni egy fokkal puhább, de azért pengeszerű ülést. Nyilván. Csak nem erre a bringára. Valami eszetlen módon a nyeregszár végén nem billenthető a nyereg. Azaz nem rakható rá akármilyen ülés (hiszen ezeknél nem foglalkoznak a dőlésszöggel, azt majd úgyis a rögzítésnél állítják be), csak az eredeti Decathlonos. Az a brutál kemény. Az ugyanis gyárilag meg van döntve egy kicsit.
Na most, amit tudni kell, hogy nincs két egyforma segg. Az egyik legkényesebb beállítás egy országútin a kényelmes üléspozíció. Jelenleg két választási lehetőség adódik: elfogadni az állíthatatlan Decathlon változatot, vagy nyergestől, nyeregszárastól cserélni az egészet.
Nekem valahol mázlim volt, mert az állíthatatlan változat pont megfelelt. Kényelmesen ültem rajta. Eltekintve az acélkemény üléstől. Melyet nem lehet cserélni.
A vége az lett, hogy vettem egy szivacsbetétes alsónadrágot. Szokni kell, hogy olyan, mintha állandóan be lennék szarva, de menni fog.

Más bajom nincs.

Utólagos megjegyzés: bakker, a szoros kormány nem bug, hanem feature. Az történt, hogy álló helyzetben elkezdtem nagyon lassan fordítani. Könnyen fordult. Nagyon könnyen. Már kezdtem örülni, hogy megjavult, amikor 30 foknál egy jól érezhető kattanással megállt. Azaz gyárilag bele van tervezve, hogy egy bizonyos szögnél enyhén rögzüljön. Kicsivel kell csak több erő és kikattan. Majd 60 foknál ugyanez. Meg 90-nél is. Nyilván 0 fokban is. És mindkét irányban.
Azaz nem lehet enyhíteni rajta. Meg kell szokni. Így tervezték. Hogy miért, azt ne kérdezd. Úgy saccolom, a stabilabb tartás, a kevesebb szitálás miatt, de ez csak tipp.

PS. Mert a tesztek azért mennek közben. Ez nem is rossz! A legfontosabb momentum az, hogy ez a rögzítés mereven egyenesben tartja a kormányt. Ami egyenes sprintnél elképesztően jó. Egyre többet fogok le a koskormány aljára, melyet régebben – pont a szitálás miatt – nem csináltam.

Szombaton – nem a mostanin, egy régebbin – gondoltam, jól meghajtom. Nézzük, mennyivel gyorsabb. Hiszen ezért vettem.

Van egy kábé 25 kilométeres tesztköröm, nagyjából egy óra. Nyáron egy csomószor megtettem. Lássuk, mennyire megyek az új géppel.
Semennyire.
Valami olyan béna kört mentem, hogy nem hittem a szememnek. Ráadásul hullafáradtan estem be a lakásba.
Mi van itt?

Hogy értsd, mesélek. 2017 nyarán értem el ezen a körön a 25 km/h-s átlagot. Nagyon boldog voltam. Őszre már 25,7, azaz közeledtem a 26 felé.

Ha keveselnéd. (Mert ezek azért nem világraszóló értékek, tisztában vagyok vele.) Egyrészt tisztán városban megyek, van négy vasúti sorompó, egy csomó forgalmas, lámpás kereszteződés, néhány nem lámpás, de azért elég zűrös, ráadásul a sprint szakaszokon buszok is járnak, melyek a reggeli forgalomban nehezen előzhetők. Másrészt nem használok semmilyen SPD pedált. Ismerem az összes mellette szóló érvet, viszont Pesten már többször is az mentett meg, hogy mindenestől bevetődtem az árokba. És ha lehet választani, akkor inkább élni akarok, mint gyors lenni.

Aztán jött fél év kihagyás, télen nem sprintelünk. 2018-ban azt terveztem, hogy abban az évben meglesz a 26. Ehhez képest tavasszal, amikor először elővettem a bringát, odatettem egy 25-ös átlagot. Fél év pihenés után. Igaz, tíz kilóval könnyebben. A 26 már májusban meglett. Nyáron pedig kétszer a 28 is.

Valami ilyesmit vártam az új bringától is. Különösen, hogy tényleg kifáradtam.
Tudod, mennyi lett? 25,6. Annyi, mint tavasszal, amikor szezon előtt, tíz kilóval nehezebben mentem egyet. Most meg szezon vége van, amikor leginkább formában vagyok.

Nem értettem. Jó, magyarázkodni persze lehet. Eső után volt, a csúszós úton nem mertem annyira tolni, különösen nem egy szokatlan bringával, különösen nem a szorulós kormányával. Közepes szél is fújt. Volt egy nagyon saras rész, ahol le kellett szállnom és tolnom. De ettől még a sprinteken repült a gép, a többin meg úgy éreztem, nem megyek lassan.

Ellenpróba. Még itt van a régi. Következő nap az időjárás kegyes volt, pontosan ugyanúgy volt vacak, mint az előző teszten. Azaz megint eső után mentem, megint erős szélben. Csak a régi bringával. Melyet már pusztán a gondolatommal is képes vagyok irányítani. Ráadásul ugyanakkor indultam, így a forgalom is ugyanakkora volt és ugyanúgy nem kaptam egy helyen sem sorompót. (Nem mintha sokat szoktam volna álldogálni előttük.)
Mit saccolsz?
10 másodperccel mentem rosszabb időt. Egy órányi edzésen a 10 másodperc az semmi.

Ráadásul a bringa is megjavult. Simán le tudtam váltani a legerősebb fokozatba. Nem csak úgy, véletlenül, hanem akárhányszor csak akartam. Ha ezt tudta volna korábban, nem cseréltem volna le.
Nej azzal magyarázta, hogy a régi bringa megijedt. Napok óta ott áll mellette egy új, csilivili, erőtől duzzadó kerékpár. Félt, hogy ki lesz dobva. És összeszedte magát.
Az én magyarázatom prózaibb. Utoljára augusztusban sprintelgettem, 30 fokos melegben. Most meg 15 fok van. A fémnek meg hőtágulása. Valószínűleg nem kell sok neki, de az a pár tizedmilliméter is számíthat. Nyáron nem veszi be. Hidegben meg igen.

De ez még nem magyarázza az időeredményeket. Különösen azt nem, hogy a régi bringával sokkal kevesebb erőfeszítéssel, alacsonyabb pulzussal értem el ugyanazt a – meglehetősen vacak – eredményt.

Következő nap újabb teszt. Az időjárás megint kegyes volt, most nem esett az eső, de egyébként minden körülmény pontosan ugyanolyan volt. Az új bringával mentem és igyekeztem ésszel hajtani. 27 km/h lett az átlag. Ami egészen elfogadható eredmény. És messze a legkevesebb erőfeszítéssel.

Mi következik ebből?

  • A vizes út igenis számít. Különösen a reggeli forgalomban.
  • Az erősebb áttétel nem feltétlenül és legfőképpen nem automatikusan jelent jobb köridőt, még ugyanannál az embernél sem.

Ez utóbbit érdemes jobban is kifejteni. Mint írtam, nyáron kétszer is megvolt a 28-as átlag és éreztem, hogy ha meggebedek, sem tudok jobbat menni. Egyszerűen nem bírom gyorsabban forgatni a lábamat, magasabb áttételem meg már nem volt. Azaz kinőttem a bringát. Ez tény.
A magasabb áttételt viszont meg kell tanulni kezelni. Az, hogy mindenhol eggyel magasabb fokozatban megyek, az egy naív elképzelés és nem működik. Az, hogy a sprint szakaszokban mindenhol a legerősebb fokozatban megyek, mert az a leggyorsabb, megint marhaság. Az első tesztből is látszott, hogy semennyi időt nem nyertem vele, viszont hullafáradtan estem haza.

Gondolj bele. Van két kerékpáros. Mindketten 5 kilométeres távot mennek. Az egyik sík terepen, a másik dimbes-domboson. A kezdő és végső szint mindkettőnél ugyanaz. A sík terepen, egyenletes tempóval tekerő fog hamarabb beérni, mert a lejtőkön nem lehet behozni az emelkedők időveszteségét, nem lehet kipihenni az emelkedők plusz erőfeszítéseit.
Az én esetemben meg csak emelkedők vannak, lejtők nem. Hiszen egy sprintszakaszon a magas fokozat emelkedőnek felel meg, az alacsonyabb fokozat később meg nem ad plusz lendületet. Emiatt lehetett az, hogy mind a két bringával, más-más stratégiával, de ugyanaz az idő jött ki. Csak éppen az egyiknél sokkal jobban elfáradtam.

Akkor most mi van?

Semmi. Minden oké.

Az előző bringában már nem volt fejlődési lehetőség. Az újban meg van. Sokat kell bringáznom és előbb-utóbb az erősebb fokozatok sem fognak annyira fárasztani.

Illetve itt van egy plusz lehetőség, ami a másik bringánál nem volt meg. Én döntöm el, hogy egy edzés kardió lesz, vagy HIIT, azaz jó magyarosan intervallum. Ha alacsonyabb áttétellel tolom végig, akkor kevesebb erőfeszítéssel, meglehetősen gyorsan teljesítem a távot. Ha magasabb áttétellel, erős sprintekkel tekerek, a sprintek között pihenő tempóban, akkor összességében jobban ki fogok fáradni, az időm sem lesz túl jó, de ember, ez ekkor már egy intervallum edzés, mely sokkal praktikusabb – legalábbis nekem – mint egy kardió. A lényeg, hogy variálhatok és én döntök.

Még egy utolsó gondolat. Valamikor nagyon régen füstölögtem itt a bringás powermeterekkel kapcsolatban. Hogy pokoli drágák. Meg nem is igazán értem, mire jók. (Azon kívül, hogy jó lett volna bringázásnál is vo2max-ot mérni. De ezt már kinőttem. Leszarom a Garmin mutatóit.) Illetve akkor írtam egy PowerTap nevű cuccról, mely tizedannyiba kerül és valami hétpecsétes üzleti titok jellegű algoritmussal pulzusból számol energiát. Azt is megemlítettem, hogy a profik számára ez inkább röhejes, de amatőröknek jó. Szóval irkáltam ilyesmikről, de nem igazán értettem úgy en-bloc az egészet.
Most, a saját tesztjeimen értettem meg.

Képzeld el, hogy kerékpárversenyző vagy. Nagyon fontos, hogy eltaláld az optimumot az áttételek és az erőnléted viszonyában. Túl nagy áttétellel eleinte jobban mész, de ha kifáradsz, akkor visszaesel. Alacsony áttétellel valamivel jobb időd lesz, de nincs annál bosszantóbb, mint úgy beesni a célba, hogy azt érzed, maradt még benned. A powermeter viszont folyamatosan mutatja, hogy mi mennyi energiába került, te pedig nagyjából tisztában vagy vele, hogy mennyi energia van benned. Azaz pontosan be tudod osztani úgy az erődet, hogy a célban fogyjon el.
Azért így nézve már megéri azt a többszázezer forintot. Nem nekem. Egy versenyzőnek.
Egyben magyarázza azt is, hogy miért röhögik ki a profik a PowerTap cuccot. Az ugyanis a pillanatnyi értékek tekintetében a valóság közelében sincs. Értelmezhetetlen hülyeségeket mutat. Amire egyedül használható, az az, hogy az edzés végén, amikor integrál, akkor egészen jól eltalálja, mennyi energiába került a konkrét edzés. Egy amatőrnek ez bőven elég. (Nekem is jó lenne, hogy kikisérletezzem a jó stratégiákat az új bringával. Bár erre lehet, hogy elég lesz a Strava saccolása is.) De egy versenyzőnek mindez értéktelen. Neki ott, prompt kell az adat.

Nos, akkor a hosszú írás végére a verdikt: megérte-e lecserélni a bringát? Naná, hogy. A régivel nem tudtam variálni semmit, a maximumon mentem. Az újnál viszont variációk komoly sora nyílt meg. Olyan területen keresgélhetem az optimumot, amelyről eddig semmit sem tudtam. Jó lesz.

PS1.
Pedig olyan remek, optimista befejezése lett az írásnak. Csakhogy azóta tovább teszteltem.
Nos, a helyzet az, hogy nem az erőnlét lesz a plafon, amely megállít. Hanem a térdem.
Van egy másik edzőköröm, egy 52 kilométeres kör. Itt már lehet nyomni, a kör nagy része városon kívül van. Az első felében nagyon jól ment, szép volt a részeredmény is. Fáradtnak sem éreztem magamat.
Aztán Üllőnél megfájdult a térdem. Már csak ahhoz is, hogy hazaérjek, elég durván vissza kellett vennem az áttételből.
A francba.
Úgy toltam be a lakásba a bringát, hogy semmi fáradtságot nem éreztem. Mitől is lett volna? Üllőtől már csak utaztam.

Ha az erőnléten kellett volna fejlesztenem, az még ment volna. De a porc, az nem nő vissza.

A jó hír, hogy most örülök csak annak, hogy ezt a bicajt vettem meg. Mert ezen az áron bőven megérte egy egyszerű vérfrissítés is. De gondold el, hogy veszek félmilláért egy szuper bringát és annál derül ki, hogy nem tudom kihasználni a térdem miatt.
Instant kardbadőlés.

PS2.
Eh, tudom, némileg álságos ez az egész. Vannak egykori évfolyamtársaim, akik már nem élnek: elvitte őket a szívük, vagy a rák. Vannak súlyosan beteg évfolyamtársaim is. Én meg – aki aztán mindenhogy élt, de semmiképpen sem egészségesen – 54,5 évesen itt siránkozok azon, hogy nem tudok továbbfejlődni a 28 km/h átlagról.
Csak hát olyan szép álom volt… és úgy nézett ki, működik is. Hogy rám nem érvényesek a szabályok. Hogy én képes vagyok szembepisilni a széllel.

Na mindegy, örüljünk annak, ami van. Az se kevés.

PS3.
Azóta megvolt a bejáratás és a szervízben az utóállítás. Tökéletes lett. Imádom. Alig várom, hogy legyen időm egy-egy nagyobb tekerésre. Ha úgy tekintek rá, hogy frissítettem _a hobbi_ országúti bringámat egy sokkal jobbra, akkor ezen az áron kimagaslóan jó vétel volt. Versenyezni meg nem akarok, bőven elég az is, hogy jó tempóban mehetek nagy köröket. Nem is értem magamat, miért hajszoltam annyira az időeredményeket.

Tesztkörök

Olasz bringám van

Bizony. Ez a szépség:

Nápolyban vettem magamnak. Abból az apropóból, hogy itthon hamarosan, terveim szerint december elején tényleg veszek egy olasz bringát.

Hogy mégis miért nem azt vettem meg? Ez egy hosszú történet. Elmesélem.

Nagyon régóta, olyan tíz éve van egy Decathlonban vásárolt B’twin Triban 3-as országúti bringám. Jó áron vettem, nem volt egy nagy durranás, de arra, hogy edzőköröket toljak, bőven elég volt.

A szerelőm, akihez elvittem beállíttatni, döbbenten nézett rá.
– Te, ez egy kurva jó bringa!
– És?
– A Decathlonból? Ezek valami nagyon jó anyagot szívhattak.

Kábé fél éve kezdett el hülyéskedni. Nem nagyon, de bosszantóan. Egyszerűen nem veszi be a legerősebb fokozatot. Volt szervízben, beállították, két hétig bevette, utána megint nem. Sajnos az ilyesmi már valami kopásra utal, öreg a bringa, nemigen lehet mit kezdeni vele. Ráadásul ki is nőttem, azaz amikor még működött a legerősebb áttétel, már akkor is gyenge volt. Nem igazán tudtam vele sprintelni.

Nézzünk új bringát.

Ahogy Péter haverom fogalmazott, lassan már a kenyeret is a Decathlonban vesszük, így értelemszerűen ott néztem szét először. És rögtön találtam is egy gyönyörű jószágot. Triban 540. Tök feketében. Szép volt, könnyű volt. Nagyon tetszett.

Viszont most már nem akartam hübelebalázs módra beleugrani akármibe is. Lehet, hogy nehezen hiszed el, de én úgy outiztam évtizedekig, hogy gyakorlatilag semmit nem tudtam a bringáimról. Nemhogy az alkatrészek paramétereit nem ismertem, de még a nevüket sem.
Szégyen.
Mivel éppen ráértem (el ne hidd), így rátettem két napot. Végülis egy nagyon drága eszközről van szó, a döntés hosszú időre fog szólni, minden tanulással töltött óra visszahozza az árát.
Megtanultam. Tényleg.

Le is mondtam a Triban bringáról. Kívülről szép, belülről férges. Azaz ránézésre Shimano 105-ös szettel van szerelve, valójában a szett vegyes, fele 105, fele Tiagra. Konkrétan a kazetta Tiagra, abból is az egyik legvacakabb, a 12-28-as.Legalábbis az angol bringás újságok szerint. Magyar adatot nem találtam, a Decathlon szokás szerint nem írt ki semmi használható infót.

Sok ilyen kiemelt megjegyzés lesz. Szeretném, ha azok az olvasók is értenék, hogy miről beszélek, akik nincsenek annyira képben bringa vonalon. Szóval, kerékpáron az erőátvitel úgy néz ki, hogy elől van 1-2-3 lánckerék, hátul pedig sok-sok lánckerék, egy egységbe összedolgozva. Ezt az egységet kazettának nevezik. Nagyon fontos paraméter az áttétel, azaz az első és a hátsó lánckerék kerületeinek az aránya. Ha az első kerék kerülete négyszerese a hátsóénak, akkor egy egységnyi erő elől négy egységnyi erőt fog jelenteni a hajtott keréknél. (Erről szól a nyomaték.) A gyakorlatban a kerületet nem centiméterben adjuk meg, hanem a fogak számával. Például a régi Triban 3 bringámon az első lánckerekek fogszáma 30-39-50, a hátsó kazettáé pedig 12-13-14-15-17-19-21-23-25. Azaz elől 3 fokozat, hátul 9, összesen 27, különböző áttétellel bíró sebesség. (Pontosabban nyomaték.) Aki akarja, ki is számolgathatja, de felesleges, mert hamarosan berakom azt a táblázatot, melyet a döntéselőkészítéshez gyártottam.

Nos, miután kellően kiműveltem magamat, megtanultam a Shimano váltók minőségi sorrendjét, azt, hogy melyik miben jobb a másiktól, melyik szett mit tartalmaz, aztán megtanultam ugyanezt a Campagnolo szettekről is. Ekkor már elkezdhettem körülnézni.

Szett. Az ember hajlamos mondjuk egy Shimano Sora cuccra úgy nézni, hogy az egy váltó. Óriási tévedés. A Shimano komplett szetteket fejleszt (a Campagnolo/Sram is), azaz gyakorlatilag egyben adnak mindent, amiket a vázra rakva összeáll egy bringa. Persze ez nem kötelező. A kompatibilitási szabályokat betartva simán keverhetőek a szettek elemei. A Kross túrabringánkon például néhány elem az Altus, néhány elem a Deore szettből származik. Ez a kerékpár gyártójának a felelőssége. A helyzetet cifrázza, hogy sokan építenek be akár saját fejlesztésű, akár más által fejlesztett, de valamelyik nagy gyártó termékeivel kompatibilis elemeket.
Még nincs vége. A szetteknek van verziószáma. Rénézésre ez már soknak tűnhet, pedig nagyon fontos. Tiagrából például még előfordul 4600-as szett, ami tré. Ellenben a 4700-as már jó. A 105-ös szettből most fut ki a sikeres 5800-as, jövőre jön (illetve néhol már van) 7000-es verziójú, melyről tapasztalatok még nincsenek, de a technikai adatok alapján nagy ugrás lesz.

Na még.

Konkrétan a 2019-es Wilier GTR Team már 7000-es 105-ös szettel jön ki, a B’twin pedig – elhagyva a rosszul hangzó B’twin nevet, immár csak Triban RC520-nak nevezve a bringát – szóval ez a jószág már szintén 7000-es 105-ös szettel jelenik meg. Ezért szórják ki nyomott áron az 5800-as 105-ös szetteket. Aminek nagyon örülünk.

Alapozzunk tovább.

Mivel elsősorban a Shimano szettek érdekeltek, így ezeknek a viszonyáról írnék. (Megértem a Campagnolo fanatikusokat is, de nekem úgy tűnik, hogy a cég – a nevükre, a múltukra való tekintettel – erősen túlárazza a termékeiket.) Tehát, van az alsó, azaz hétköznapi kategória. Itt találhatók erősen közönséges szettek, közepesek és jók. Ebben a kategóriában jelenleg a legjobb a Tiagra 4700-as szett. A következő a félprofi kategória. Itt található a 105-ös szett, az 5800-as verzióval, illetve megjelent a 7000-es verzió. Végül a legfelső kategória, ahol mindenféle Ultegra, illetve Dura Ace szettek vannak, melyek között erős keveredés van, nem is mennék bele. Ez a profi versenyzők kategóriája, engem nem érint.

Alakulunk.

És akkor nézzük a konkrétumokat. A túrabringáink Kross márkájúak és tökéletesen meg vagyunk velük elégedve. Nej szószerint szerelmes a kerékpárjába. Logikus lépés volt, hogy nézzük meg, mit tud a Kross az országúti mezőnyben. (Logikus, mert ekkor homogén a flotta, homogén a szervizelése is.) Szétnéztem a bolt weblapján, és találtam is egy egészen jó képességű versenyzőt. Árban oké, Tiagra 4700-as szett, szintén oké, alu váz, karbon villa, a kerék saját fejlesztés, egy kicsit nehéz, de még ez is oké.

Megint magyarázat. Hasonlóképpen, mint ahogy egy autónál is rengeteget jelent a könnyűfém felni – a mozgatott tömeg -, ugyanúgy bringánál is kiemelt szempont a könnyű kerék. Nos, a közepes kategóriájú outiknál ezen szoktak spórolni. Mert a gyártók tudják, hogy az emberek elsősorban a váltókat, a szetteket nézik, a kerekekkel alig foglalkoznak. Pedig… egy közepes szett egy nagyon jó kerékkel jobb bringát ad, mint egy egy fokkal jobb szett nehéz kerékkel. (Viszont a kerék utólag is könnyen cserélhető, ha összejött rá a pénz.)
Még valami. Marketing szempontból nagyon jól eladható, hogy a bringának mekkora része készült karbonból. Mert az ugye nagyon könnyű anyag. Nos, itt is vedd figyelembe, amit az előbb írtam. A kerék súlya nagyságrendekkel meghatározóbb, mint a váz súlya. Arról nem is beszélve, hogy ha fogysz három kilót, már ott vagy alu vázzal, mint fogyás nélkül egy karbonnal. Az árkülönbség viszont több százezer forint.
Ja, még valami. Ha a villa karbonból készül, az plusz extra. Mert ütést csillapít. De a váznál ez a hatás már kevésbé játszik. (Persze valamennyire játszik: merevség, szitálás.)

Elmentem az üzletbe. Nem bíztam semmit a véletlenre, a kártyámon felemeltem a limitet, a kocsira felraktam a bringaszállító vasat. Eldöntöttem: megveszem.
Nem sikerült.
Mint az üzletben közölték, ezek azért ilyen olcsók, mert kifutó termékek. Jövőre már a 2019-es verziót fogják rendelni, melyek várhatóan 30e forinttal drágábbak lesznek. Készleten pedig mindenféle méretben volt, de pont L-es méretben nem. Szívás. Nos, lehet előrendelni. Oké. Mi fog változni? Nem tudják. Na ne. De tényleg. Szerintük még a gyár sem tudja. Előrendelem? Naná. Ha adnak kedvezményt. Adtak.
Aztán belebonyolódtunk egy levelezésbe, végül addig erősködtem, amíg megkérdezték a lengyel gyárat a jövő évi specifikációról, boldogan megküldték, én pedig elszontyolodva olvastam. Gyakorlatilag semmi lényeges nem változott. Csak az ár.
Nyilván szétnéztem még az üzletben, de egyik bringa sem füttyentett oda, hogy hé, haver, én kellek neked.

Jó. Akkor várunk. Meddig? A fene tudja. Olyan jövő tavaszig.

Én viszont nem tudok ülni a seggemen. Megnéztem, hogy azok a cimboráim, akik szintén outiznak, milyen gépeket használnak.
Olaszokat. Mindenki.
Hmm…
Jó, nézzük, mi a helyzet olaszbringa fronton.

Meglepően jó. Egyáltalán nem szabadultak el annyira az árak, mint amennyire gondoltam. Mint amiért figyelembe sem vettem eddig az olasz bringákat. Sőt. Az egyszerűbbek simán belecsúsztak a zónámba.
Teljesen belelkesültem. Lehet, hogy végül olasz bringám lesz? Azannya!

Nézz meg például egy Wilier Montegrappát. Nagy név, híres gyártó. Tiagra 4700-as szett, saját gyártású kerék. Alu váz, karbon villa. És mindez 270e forintért. Azaz olcsóbban, mint a Kross Vento 4. Ember, sokkal jobb műszaki tartalom, dögös olasz dizájn, olcsóbban. A Kross megszégyenülten távozott a balfenéken.

Különösen, miután kinyomoztam, hogy a kazettájuk valójában nem is Tiagra, hanem Deore.

Vérszemet kaptam. Ha már vacsiúj bringát veszek, miért ne vehetnék egyszer egy igazán jó, kompromisszumok nélküli bringát? Sokat segített, hogy december elejére összejött egy tanfolyamnyi ember az IQJB-nél, azaz meg tudom finanszírozni az árkülönbözetet.

Emberek, jöjjetek tanfolyamra. Hagy legyen a Józsibának karbon kerékpárja.

Nos, ez. Ezt találtam. Egy minden szempontból kompromisszummentes kerékpárt. Maga a tökély. Legalábbis az én szintemen. Full karbon váz. (UD, mint Nej kajakja.) Shimano 105 szett. 7000-es!! Azaz egy kicsit már Ultegra. Shimano RS100-as kerékkel. 500e pénz. Hibátlan.

Hátradőltem. Oké. Megvan. Ez lesz az. Csak ki kell várnom.

Közben, már csak szórakozásból is, nézelődtem egy kicsit. A másik haver Bottecchia kerékpárral nyomul. Nézzük, az mit tud. Szintén neves gyártó, szintén legendás bringák. Csak éppen… ezek már jócskán drágábbak. Itt ezt a példányt túrtam ki. Mint látható, azért ez nem annyira mellbevágó, mint a Wilier GTR Team. Oké, a váltó Campagnolo, de abból csak a közepesnek számító Veloce. Szettről pedig valójában nem beszélhetünk, mert a gyártó szinte minden elemet egyedi gyártóktól szerzett be. (Ami persze nem feltétlenül baj.) A bringa full karbon és az ára is jó, de… valami nem tetszett rajta. Aztán a később összerakott táblázat ki is mutatta, mi nem stimmel. Szóval ezt elengedtem.

Vártam. Nem izgultam. Miért is izgultam volna? Megvan a kompromisszummentes bringa, hamarosan a fedezet is meglesz rá. Az élet szép.

Nos, ezek után jogos lehet a kérdés, hogy végül miért nem ezt vettem meg?

Mint mondtam, hosszú történet. Folytatom.

Nos, úgy kezdődött, hogy megint elmentem a Decathlonba. Második túrabakancsért.

Eh, megint magyarázat. Van egy túrabakancsom, mely baromira jó cucc. Mindent tud, kényelmes, imádom. Pont ezért kímélem is. Tényleg csak akkor használom, ha szükség van a képességeire. Viszont nekem a téli cipőm is túrabakancs, persze nyilván egy sokkal szerényebb képességű. Miért? Nézz rá a térképre. Attól függően, hogy melyik útvonalon szeretnék bemenni a városba, keresztül kell vágnom egy echte, igazi erdőn a buszmegállóhoz. Ami jó, mert az erdő mindig jó, másfelől viszont ide nem elég egy divatcipő. Na, erre kell egy gyengébb minőségű túrabaki, melyből a régi tavasszal szétment. Kellett egy új.
PS. Abszolút off-topic, de talán érdekelhet. A linkelt bakancs nem jött be, visszaadtam és vettem helyette egy másikat. Ezért szeretem a Decathlont, mert mindezt simán megcsinálhattam.

Bedobtam a cipőt a kosárba, és csak úgy rutinszerűen elsétáltam a bringákhoz. Megkerestem a Triban 540-est. Megsimogattam. Első lánckerekek. Lánc. Kazetta. Végighúztam rajta a kezemet… 1… 2… 3… és… hé!! A kazettában 11 lánckerék volt! Mint akibe villám csapott, úgy álltam ott, ledermedve.
Emberek, itt valami nagy átverés van!

Otthon az első dolgom volt, hogy nekiálltam nyomozni. Mert ez nem kicsit büdös.

Oké, magyarázat. Írtam az elején, hogy a Triban 540 kívülről gyönyörű, belülről férges. Egyéb információ híján ezt arra alapoztam, amit az angol kerékpáros magazinok tesztjeiben olvastam. Miket írtak? Hát hogy hiába irkálták rá a bringára, hogy 105, de ez valójában kevert szettes, a kazettája például Tiagra, abból is legvacakabb, a 12-28-as. Ami nem csak azért zavart, mert Tiagra, hanem azért is, mert áttételben pontosan azt tudta, amit az én kinőtt Triban 3-as bringám. Azaz semmi előrelépést nem jelentett.

De. Ez a példány itt, a sarki boltban, biztosan nem Tiagrás kazettával jött ki. Hiszen abból csak tíz lánckerekes kazetta létezik. 11 lánckerékhez minimum 105-ös kazetta kell. És ez mindent megváltoztat. Brutálisan.

Megint belinkelem a Decathlon adatlapját. A technikai információknál nyisd le a “még több információ” bővítést. És rögtön megtalálsz mindent. (Esküszöm, amikor ebbe az egészbe belevágtam, ezek az információk még nem voltak meg.) És abból pontosan látni fogod, hogy a bringa full 105-ös szettel jött ki (szemben a kevert angol változattal), a kereke Mavic Aksium, mely kifejezetten tisztességes kerék, a váz ugyan alumínium, de karbon villával és úgy általában is, elképesztően jó a bringa felszereltsége. És az ára? Bakker, kifutó termékké nyilvánították, azaz levitték az árát 220e forintra. Igaz, csak egy példány maradt belőle, de az pont L-es méretben.

Péntek reggel 8.55-kor már a bolt bejárata előtt várakoztam. Az előkészítéshez képest megvásárolni már csak egy pillanat volt.

És akkor vonjunk mérleget. A B’twin bringáknak nagyon rossz a megitélésük a szcénában. Senki nem fog elismerően cöccenteni, ha meglát rajta. Leszarom. Nekem egyébként is ez a preferenciám: nem érdekel a közitélet, nekem az számít, hogy tartós és műszakilag megfelelő cuccot vegyek. Ezért van koreai autóm, magyar kajakom és B’twin bringám. Legalább nem lopják el.

Emlegettem többször is egy táblázatot. Fogalmam sincs, hogyan lehet egy táblázatot beágyazni a Google Docs-ból, ezért csak egy linket teszek rá. Ha figyelemmel követted az eddigieket és tényleg érdekelnek a számok, feltétlenül kattints rá.

De a lusták kedvéért be is rakok egy képet. (Rákattintva nagyobb lesz.)

Nyilván össze lehet hasonlítani az egyes bringákat, de én most kifejezetten a Triban 540 és a Wilier GTR Team oszlopait ajánlom a figyelmedbe. Hiszen az egyik volt az álombringa, a másik meg a megvásárolt.
Mi látható?
Hát, az, hogy míg a Wilier 34-50-es első lánckerekekkel bír, addig a Triban 540 36-52-vel. Azaz a Wilier a meglévő bringámhoz képest közepes előrelépést jelentett volna, a Triban 540 viszont igencsak nagyot ugrott. Ezt egyébként a valóság is visszaigazolta, a tesztek során mondhatni lubickoltam az erős fokozatokban. Alul pedig nagyjából ugyanazt tudják, azaz hegymászásnál nincs különbség.
Oké, nyilván vannak más különbségek. A Wilier full karbon, a Tribannak csak a villája az. De erről a pár – vázban jelentkező – kilóról már írtam. Fájóbb különbség, hogy a Wilier már a 7000-es 105-ös szettel jön, a Triban viszont még csak az 5800-as szettet használja. Nyilván az olasz dizájn is más kategória, mint a francia. Ráadásul sokkal jobban bízok a Wilier összeszerelési pontosságában, mint a B’twin-ében. Ezzel viszont szemben áll az, hogy a Decathlon ügyfélközpontúsága példamutató. Ha meg tudod indokolni, szó nélkül cserélnek, vagy vesznek vissza termékeket. És a végén persze az ár. Full 105-ös szetttel egyáltalán nem szoktak alu vázas bringákat felszerelni, azaz a Triban árát nem is tudom mihez viszonyítani. Talán a Wilier Montegrappa szedhető elő, mely vázban ugyanazt tudja, de csak Tiagra 4700 szettel. És még így is 50e forinttal drágábban.

Szóval a józan számítások jelen esetben legyőzték a vágyakat. És vettem kiemelkedően jó áron egy pont nekem való, félprofi bringát. Ezt.

Az írás címét pedig módosítanám: olasz bringám _is_ van.
Igaz, az csak egy szuvenír Nápolyból.

PS1.
Ha esetleg szeretnéd még jobban átbogarászni a táblázatot, mellékelek némi magyarázatot. Vörös alapon fehér betűkkel az egyes bringák legerősebb, illetve leggyengébb áttételeit jelöltem. A legerősebb a sprintekhez kell, a leggyengébb a hegymászáshoz. A Triban 3 esetében meg kell jegyezzem, hogy ezt a legerősebb fokozatot már nem vette be. A sötétebb narancssárga az erős utazó áttételt jelenti, a világosabb a lébecoló áttételt. A Kross Trans Alp esetén a fentiek teljes terhelésnél értendők, azaz sátor, hálózsák, táskák, meg ilyenek. Sárga alapon piros betűkkel a kerülendő keresztváltásokat jelöltem.

Keresztváltás. A kerékpár kifejezetten nem szereti, ha a lánc keresztben fut. Azaz például elől a jobb oldali lánckeréken fut, hátul meg a bal oldaliakon. Vagy fordítva. Ilyenkor ugyanis az erővektornak megjelenik egy oldalirányú ága, mely igyekszik eldeformálni a kereket és egy idő után el is deformálja.
A helyzet az, hogy ezekre nincs is szükség. A táblázatból remekül kiolvasható, hogy amikor már keresztbe váltanék, akkor tulajdonképpen az igényelt áttétel elérhető egy másik kombinációval is, mely már nem számít keresztnek.

Mivel vagyok még adós? Hát például azzal, hogy miért húztam le a Bottecchia bringát. Ha megnézed a táblázatot, magad is láthatod. Ez egy hegyi bringa. Olyanoknak rakták össze, akik sokat tekernek az Alpokban. Nézd meg: a legerősebb áttétele 4. Ennél még az én béna Triban 3-as bringám is erősebb volt. (4.17) Az, amelyiket kinőttem. Ezzel a Bottecchia bringával nem fogsz sík terepen sprintelni. Ellenben a legalsó fokozata imponáló: 0,97. Ebben a zónában csak a Kross Trans Alp túrabringa az ellenfele, de azt meg kifejezetten hegyi túrázásra tervezték. Az összes többi nem tud ennyit. Viszont Magyarországon nincs is rá szükség. Én elég sokat bringáztam országútival – ne felejtsd el, hat évig éltünk a Bakonyban – 1,3-as áttétel alá még soha nem kellett mennem. Azaz nálunk a 0,97-es érték teljesen felesleges.

PS2.
Dacára az időjárásnak, vadul tesztelem a bringát. Meg közben kontrollként a régit is. De ezekről úgyis lesz majd egy részletesebb írás.

Passau – Bécs, bringával 08/08

Hazafelé
2018.09.22; szombat

Tulajdonképpen nagyon ráértünk, kelhettünk volna akármikor is, de a meteorológia azt mondta, hogy 9 körül lesz valami minimális eső, úgy terveztük, hogy előtte már össze kellene csomagolni a cuccot, mindent bele a kocsiba.

Ehhez képest… éjfélkor arra ébredtem, hogy valami nem stimmel. Valami nagyon durva vihar rángatja a sátrat.
Nos, valami nagyon durva vihar rángatta a sátrat.
– Esik – közöltem Nejjel.
– Hurrá – lelkesedett.

Innentől kezdve eléggé vacakul aludtam. A vihar hajnali háromig tombolt, kifújta magát, majd ötkor újrakezdte. Hanyatt feküdtem. Néztem a plafont.
Elég nagy szívás a helyzet, mert mindenünk kint van a kocsiban. Jó messze a sátortól. Oké, reggel azt meg tudjuk csinálni, hogy kiszaladunk a kocsihoz, beugrunk, megvárjuk, amíg eláll az eső, addig megreggeizünk, meg nagyjából összepakolunk.
Feltéve, ha eláll.

A túra meteorológia része kifejezetten bizarr volt. Napközben egy norvég oldalt nézegettünk, mert az adta a legrészletesebb prognózist a környékre. Radar figyelésére pedig a horvát meteorológia oldalát használtuk. Mert jó.

Nyolc óra körül mérséklődött az eső, kiszaladtunk, bevágtuk magunkat az autóba, lecsorogtunk a recepcióra, megreggeliztünk, vártunk. Kilenc körül elállt, összecsomagoltuk a csuronvizes mindent.

Jó kis reggel.

Oké, Bécsből ennyi elég is volt, menjünk már haza.

Annyira persze nem volt egyszerű a dolog. Mindkettőnknek rémlett valami nagyobb bolt Schwechat mellett, de egyikünk sem tudta pontosan, hol van, sajnos a Google Maps sem, végül kimentünk egyhez, de az… hát nem az a nagy bolt volt. Sokkal inkább valami kicsi Billa. Egy Fischamend nevű falucskában.
Mindegy, ha ezt kaptuk, akkor itt vásárolunk be. Barna adott egy cetlit, tele egzotikus, sörblogról levadászott sörökkel, már előre röhögtem, hogy mennyi lesz itt ezekből, aztán meglepődtem, mert két fajta is volt. Én mondjuk a borokba vesztem bele. Nem volt sok, különösen a wachaui rizlingeket hiányoltam, de azért raktunk be éppen eleget.

Aztán tulajdonképpen ennyi. Az esőt frankón utolértük útközben, csak hogy ne unatkozzak vezetés közben. Itthon láttuk, mit pusztított a korábbi vihar, az se volt semmi.

Tulajdonképpen jól megúsztuk ezt a hetet. A hirtelen november előtt még éppen elkaptuk ezt a kicsiny vénasszonyok nyarát.

Hasznosnak vélt információk.

Pénz

A legnagyobb buli az egészben az, hogy gyakorlatilag low-cost a túra. Oké, autóval ki kell menni Passauig, meg haza kell jönni, nyilván autópályamatrica itthon is és kint is. A vonatjegy 37 euró volt, a parkolóház 4,5 euró/nap. A kempingek ára változó, valahol 15-25 euró között lehetett vele számolni. A kocsmák a szokásos nyugati árszinvonalat hozták, a sör 3-4 euró között mozgott, a bort 1/8-ad liter formájában mérik, 2,5-3,5 euró között. Kajáról nem tudok nyilatkozni, vagy boltban vásároltunk, vagy valami töröknél ettünk. A bolti árak nem vészesek, sör 0,8-1,2 euró között, nagyjából ugyanitt voltak a péksütik is. A borokat 5-10 euró között vásároltuk. A fizetős vécé mindenhol 0,5 euró. A kávé kiszereléstől függően 1-3 euró között.

Könyvek, térképek

    Elég sokmindent beszereztem indulás előtt. Nem mondom, hogy mindegyikkel jól jártam.

  • Danube Cycleway

    Ezek például olyan könyvek, melyek nem sokat adtak hozzá a túrához. Tipikusan az, amikor nyakonöntenek egy csomó használhatatlan, felesleges információval. Amellett, hogy a pacák ír hasznos dolgokról is, a könyv nagy részét az teszi ki, hogy az illető gyakorlatilag kanyarról kanyarra leírja az utat. Azaz ennél a saroknál kanyarodj balra, annál a templomnál kanyarodj jobbra, a következő kereszteződésnél meg menjél egyenesen. Mindez egy könyvben. El sem tudom képzelni, hogyan gondolták: a túrázó bemagolja, vagy valahogy rögzíti a könyvet a kormányra? Egy gps track ezerszer hasznosabb.

  • Akkor nézzük a track-eket. Ilyesmit találhatsz a bikemap.net, a wikiloc.com, a gpsies.com oldalakon. Az én tapasztalatom az, hogy mindhárom oldalon valami botrányosan rossz a kereső, jobban jársz, ha egyszerűen csak beírod a google-be azt, hogy ‘donauradweg Passau Wien gpx’. A találatok már a fenti oldalakról fognak jönni.
  • Érdemes a Youtube-on is rákeresni a fenti útvonalra. Elég sok bringás videó jött már ki a témában. Nekem ez a kedvencem.
  • Itt volt még az a bizonyos prospektus. Erről írtam már eleget korábban.
  • Ami viszont felettébb hasznos volt, az egy papíralapú térkép. Csak jót tudok mondani róla. Nagyon sokszor ez húzott ki a bajból, amikor az elektronikus eszközeink begolyóztak. A formátuma tökéletes, könnyen lapozgatható, könnyen széthajtható, kis helyen elfér. Ez volt a napi bibliám.

A teljes útvonal

Illetve ideteszem a fényképalbum linkjét is.

Passau – Bécs, bringával 07/08

Bécsi tekerés
2018.09.21; péntek

Ez viszont már tényleg a teljes lelki béke. Túl vagyunk a 340 kilométeres túrán, túl vagyok az autóvisszahozás stresszén, együtt van minden cuccunk, a kempinget is kifizettük, 250 kilométerre vagyunk a lakásunktól… ez már olyan, mint ha otthon lennénk. Nem történhet semmi baj. Akár haza is mehetnénk, de ha már itt vagyunk Bécs közelében, nehogy már ne tekerjünk egyet a városban. Állítólag bringásparadicsom.
Én pedig felkészültem. Szedtem le track-eket, melyeket más bringások rögzítettek. Töltöttem le kerékpáros térképet. Otthon alaposan átbogarásztam a Google Maps-et. Meg egyébként is, úgy-ahogy ismerem a várost.
Tényleg egy felhőtlen nap áll előttünk.

Reggel kocsival mentünk reggelizni. Mint az urak. Egészen addig, amíg ki nem vettük a kolbászos-sörös szatyrot a hűtőből és olyan Besenyő Pista bácsisan neki nem álltunk falatozni.

A felhőtlenségben azért volt egy árnyék. Rosszul aludtam, reggel érezhetően bennem volt még a tegnapi nap feszültsége. De bíztam benne, hogy a menetszél, a friss élmények majd kifújják.

Rögtön az út elején megoldódott egy rejtély. Otthon hiába néztem, hogyan jutunk át ezen a bonyolult hídkombináción, nem látszott. Megterveztettem a Google Maps-szel, de valami olyat adott ki, melyet nem hittem el. Két, egymás melletti híd, mindkettőn négy sáv. Erre azt mondja, hogy az egyik oldalról vágjak át a túlsó híd másik szélére. Majd nem sokkal később vissza. Hogyan???

Így.

A két híd tartópillérjei közti résben, nagyjából a pillérek fele magasságánál ment a dedikált kerékpárhíd. Legalábbis a Dunaszigetig. Ott lement, majd ferdén áthúzott a híd alatt. (Ezt mutatta a tervező.) Utána egy bringás körszerpentin vitt fel majdnem a híd szintjére, ahol gyakorlatilag egy peremen mentünk át a sziget másik ága felett és érkeztünk meg a túloldalra. Nagyon impozáns út volt. Láttuk, milyen az, amikor a kerékpárosokat egyenrangú félként kezelik. Remek bemutatkozás.

Mely később még jobb lett. A hídról ugyanis a Práterbe jutottunk. Ez a park a bécsiek kedvenc kikapcsolódási helye. Nem mintha a városban nem lenne elég park, de a Práter mindegyiket veri. A fő tengelyében egy 5 kilométer hosszú, széles sétány húzódik, végig hatalmas gesztenyefákkal. Innen nyílnak két oldalra az attrakciók: játszóterek, büfépavilonok, kisvasutak, múzeumok, lóversenypályák, panoptikum, planetárium, óriáskerék és stadion. Szemem-szám elállt. Legszívesebben egész nap itt bringáztam volna.
Aztán ez majdhogynem teljesült is.
A Hauptalle után értünk a Praterstern csomópontba, mely egy meglehetősen zsúfolt közlekedési, illetve tömegközlekedési csomópont. Itt némileg elveszítettük a fonalat. A kerékpárút két irányban is ment tovább, a miénk meglehetősen hamar nyom nélkül megszűnt. Tanácstalanul álltunk: mind a járda, mind az út forgalmas volt. Hogyan tovább? Persze sokáig nem tanakodtunk, mindkettőnknek megvan a budapesti gerillakiképzése, simán bementünk az autók közé.
Megtaláltuk a Ring és a Dunacsatorna találkozási pontját. Szuper. Innen indul a belvárosi túránk. Mentünk, mendegéltünk. Hol levitt az út a csatorna partjára, hol felmentünk a fenti sétányra. Élveztük.

Én mondjuk nem annyira. Igen, az a nyomoronc technika.

Kezdődött azzal, hogy a túragps nem igazán vált be. Ez nem a készülék hibája, egyszerűen by design nem volt alkalmas a feladatra. Ha utca szinten akartam látni, merre menjünk, akkor nagyon bele kellett nagyítanom. Ilyenkor nem láttam a nagy képet. Ha arra voltam kíváncsi, a belváros melyik részében vagyunk és nagyjából milyen irány felé kell törekednünk, akkor meg nem láttam, hogy ez konkrétan melyik utcát jelenti. Menetközben nem igazán tudtam nézetet váltogatni, mert nagy volt a tömeg. Mind kerékpáros, mind gyalogos, mind autós. Ha pedig befékeztem, hogy megvizsgáljam a térképet, akkor vagy Nej, vagy egy másik bringás ütközött nekem. Azaz leginkább ösztönösen mentünk. Bíztam a táblákban. Ami nem is volt rossz ötlet… csakhogy a belváros az egy kerékpáros labirintus.
A vége az lett, hogy ösztönösen kóvályogtunk. Az én városismeretem meg arra volt csak elég, hogy időnként felsikoltsak, detektálva, hogy teljesen máshol vagyunk, mint ahogy terveztük.

De nem ez volt a legrosszabb. Ezt az üde balf@szkodást még akár élvezni is lehetett volna. Az igazi sokkot a gopro jelentette. Totális hisztériában működött, mely egy idő után átragadt rám is. Eleve a navigáció közben nincs túl sok idő elkapni jellemző pillanatokat, vágóképeket, de ha egy kamera ennyire kiszámíthatatlanul működik, ráadásul egy hangos, zajos környezetben, ahol esélyem sincs meghallani a kontroll pittyegéseket, az totál idegbaj. _Egy, azaz egy_ felvétel sem sikerült úgy, ahogyan terveztem. Nagyjából a felénél ezt észre is vettem és gyorsan korrigáltam. Már ahol lehetett. A többi ment a kukába.
Sírtam.
Pontosabban, dühöngtem.
Ráadásul Nejjel is összerúgtuk a port. Ő valahogy nem kedveli, ha százezres technikát csapkodok akár a földhöz, akár a vázhoz, mindenfélének lehordva mindenkit, akinek valami köze volt a létrehozásukhoz, beleértve a felmenő rokonokat is. Én viszont nem tudom magamban tartani a méltatlankodásomat, különösen akkor, amikor megint elszalasztottam rögzíteni egy csodálatos pillanatot, egy olyat, amely már nem tér vissza.

Az biztos, hogy ennek a goprónak mennie kell. 27-én jön ki az új, egy vevője már biztosan lesz.

Aztán a Karlsplatz végképp betette a kaput. Bekapcsoltam a kamerát, hogy körbebringázom a teret. Erre lefagyott. Megálltam. A speciális kést már el sem raktam, annyiszor kellett darabokra szednem azt a szart. Ahogy megálltam, egy idős japán bácsika ugrott elém és mindenféle vicces ugrálásokat mutatott be, fülig érő szájjal.
Rámosolyogtam.
– Sorry, but the camera is off – közöltem vele végül.
Lehervadt arcáról a mosoly. Legyintett és továbbment.
Erről lemaradtam. Meg ti is.
Majd megpiszkáltam a kamerát és elindultam megtenni a kört. Megint kikapcsolt.
– Hogy az a rohadt mocsok… – kezdtem bele a litániába, amikor észrevettem, hogy most csak az akksi fogyott ki belőle.
– Hmm, ez elég gyorsan ment – jegyeztem meg – De szerencsére van nálam tartalék akkumulátor.
Beraktam. Bekapcsoltam. Jelezte, hogy az új akksi is üres.
Na, itt végképp ledobta az agyam a szíjat. Ugyanis eddig csak a kamerát tudtam szidni, innentől már magamat is. Én. A Barom. Az autóban ott van vagy tíz feltöltött akksi. Az egészet beszórhattam volna a bringatáskába, hiszen ez az utolsó kerékpározásunk. Erre bedobok egyet, ráadásul pont egy lemerültet, mely valahogy belekeveredett a telik közé.
Kamera viszont kell. A fejemben már nagyjából összeállt az útról a videó, ennek fontos része volt az “üde, kellemes” bécsi bringázgatás.

– Mennyire tetszett a Práter? – kérdeztem Nejtől.
– Nagyon.
– Az jó. Mert akkor most még kétszer végigmegyünk rajta.

Ránéztem az órámra. Valamivel tíz kilométer fölött voltunk. Azaz belerakunk a kirándulásba plusz húsz kilométert. Ennyit arról, hogy esetleg kimegyünk Grinzingbe, megnézni a helyi borokat.
Szótlanul tekertünk vissza. Ring. Práter. Gesztenyés sétány. Első híd. Dunasziget. Második híd.
Hátranéztem. Hoppá, valami nem stimmel. Nej sehol.
Vártam egy kicsit. Sóhaj.
Kerítsük elő.

Ez ugyanis a túrázásaink gyenge pontja. Mivel én szervezek, én készítek elő, én rajzolom meg az útvonalakat, Nej gondolkodás – és legfőképpen helyismeret – nélkül követ. Még akkor is, amikor nem lát. Vakon bízik bennem.

Felváltottam kettőt, beleálltam a bringába. Jó lenne még Pozsony előtt utólérni.
Jó kis sprint lett belőle. Végül olyan 2-3 kilométer után sikerült. Intettem neki, majd amikor kaptam végre levegőt, elmagyaráztam, mi a helyzet.
– De hát nem láttalak! – méltatlankodott.
– Azt a baromi nagy nyolcsávos hidat sem? Nem olyan könnyű ám nem észrevenni – morogtam.

A kempingben szó nélkül beborítottam az összes akksit a táskámba. Nej közben meglátogatta a mellékest.
Irány vissza.
A Práter még mindig szép.

Most viszont stratégiát váltottunk. A csatorna mellett elosontunk a Schottenringig, utána pedig a Ring mentén fűztük fel a látványosságokat.

A Rathaus mellett bementünk a Burghoz, onnan a Grabenen a dómig, köröztünk egy kicsit. Végül kis utcákon vissza, Kärntner Straße, Opera és ismét a Karslpatz-on voltunk. De most már körbe tudtam kerülni, bekapcsolt kamerával.
Úgy egyáltalán a kamera mintha kevesebbet hibázott volna, útközben kajáltunk is valami töröknél, sört is ittunk, a téren bedobtunk egy kávét egy mozgóárusnál, szóval némileg lehiggadtam.

– Oké, megvan a belváros – közöltem Nejjel – Most egy kicsit kintebb megyünk.
– Hová?
– A Mariahilferen elmegyünk a Schönbrunni kastélyig, onnan pedig úttalan utakon haza.
– Jó.

Ehhez persze meg kellett találnunk a Mariahilfer utcát. Hülye fejjel megint a gps-t használtam, de azzal nem sikerült. Józan ésszel igen. Innentől viszont sima ügynek látszott, ugyanis az egész track-et a netről loptam, valaki rögzítette. Nincs más dolgom, mint követni a térképen a csíkot.

De előtte még egy felvétel a hangulatos utcáról. Nekimentünk az emelkedőnek, bekapcsoltam a kamerát… és lefagyott. Nem húzom az időt, négyszer mentem fel azon a nyomorult emelkedőn, mire a kamera kibírta, hogy nem állt le. Tajtékoztam.
Nej nem is vett részt az egészben, félreállt valahová.

Elismerem, ekkortájt nem voltam éppen kedves társaság. Meg úgy általában. Egész nap szikráztak körülöttem a villámok.

Egy Nordsee-nél megálltunk harapni valamit. Körülöttünk féltucat gyerek hisztizett.
Elgyötörten néztem rájuk. Pont ez hiányzott még.
– Nincs igazság a Földön – jegyeztem meg.
– Most meg mi van?
– Nézz ezekre a kölykökre! Mind bömböl. Nekik miért lehet? Nekem miért nem?

Schön Brumm.

És egy morcos teletubbi a kastély előtt.

A kastély után már csak annyi volt hátra, hogy az ismeretlen track-en, ismeretlen utcákon hazalavírozzunk. Csak.
Én nem tudom, miért volt ennyire szadista a track megalkotója, de elképesztő helyekre vitt. Volt, ahol csodálkoztam. Ismeretlen, megkapó városrészek. De legtöbbször a küzdés dominált. Az út 80 százalékában egyirányú utcákban mentünk. Szemből.

Az itteni közlekedésszervezőket dícséri, hogy mindezt teljesen legálisan. Ugyanis egyirányú utcában szembebringázni a forgalommal a világ leglogikusabb dolga. Nálunk persze óriási felháborodás lett belőle, az autóslobbi gyakorlatilag el is söpörte. Pedig ha belegondolsz, az utcák jelentős része nem azért egyirányú, mert az autó csak cipőkanállal fér el benne, hanem forgalomszervezési okból. Azaz elfér az utcában még egy egyméternyi csík, ahol a kerékpáros mehet. És itt megy is. Egyetértésben az autósokkal. Senki nem zavarja a másikat.

Többször metszettünk jelzett kerékpárutat. Ilyenkor megingott a magabiztosságom. Mi lenne, ha inkább azon mennénk? Hiszen a jelzett végcél már ismerős, onnan könnyen hazatalálnánk. De el kellett dönteni, hogy tábla, vagy gps. Én pedig a gps-re szavaztam.

Sejted már, mi lett a vége?

Nem, nem a gps volt hülye. Most én. Pontosabban, megint én.
Egyszer csak fogta magát a készülék és kikapcsolt. Miaf? Visszakapcsoltam. Megint kikapcsolt. Visszakapcsoltam és gyorsan megnéztem, hogy áll benne az elem. Sehogy. Totálisan lemerült.
Felnéztem az égre. Én. Az a nyomorult barom. Hiszen reggel is dobhattam volna be tartalékelemet. Amikor visszamentünk kameraakksiért, akkor is dobhattam volna be. Még volt egy teljes garnitúra, és többre már nem volt szükség a túrán. De nem. Eszembe sem jutott.

Oké, meg tudom magyarázni. Ezek baromi nagy kapacitású Eneloop akksik, egy teljesen feltöltött pár közel két napot bír. Meg sem fordult a fejemben, hogy a reggel frissen berakott elemek délutánra már lemerülnek. Nyilván a berakott példányok nem voltak teljesen feltöltöttek. Simán lehet, hogy összekeveredtek és olyat raktam be, amelyik végigtolt már egy napot ezen a túrán. Aztán ennyi maradt még benne. (Az összekeveredés-elmélet magyarázza azt is, hogy miért hoztam üres akksit tartaléknak a gopróhoz.)

Persze ettől még nem lettem boldogabb. Itt álltunk, Bécsben. Valahol. Még csak közelítőleg sem tudtam, hogy hol. Térkép semmi. Most mi lesz?
Aztán eszembe jutott a megoldás.
– Akarsz még fényképezni? – kérdeztem Nejt.
– Nem – morcoskodott.
– Remek. Akkor kérem az elemeket a kamerádból.

Ezekben sem volt sok szufla, de levettem a háttérvilágítást a gps kijelzőjéről és a Ringig kitartottak. Onnan meg már ment fejből.

Persze, ez sem volt ennyire sima. Az egyik bonyolult kereszteződésben, mely közvetlenül egy másik bonyolult kereszteződés után volt, megéreztem, hogy Nej nincs mögöttem, megálltam, hogy visszanézzek, erre persze hátulról belémjött egy bringás, elkezdett ordítozni, nekem is csak ennyi kellett, visszaordítoztam, hiszen autóknál is mindig az a hibás, aki hátulról belemegy, végül a krapek otthagyott, én viszont jól sejtettem, Nej lemaradt, márpedig ha megyek a jó úton, azaz éles kanyarral le a csatorna mellé, akkor Nej megint elzúg valahová és itt a városban tutira nem találom meg, szóval lendületből őt is leordítottam, hogy ha valaki annyira nem ismeri a terepet, mint ő, akkor kutyakötelessége szorosan a nyomomban maradni, naná, hogy ő sem hagyta magát, a vége pedig az lett, hogy szótlanul kerekeztünk végig immár negyedszer a Práteren.
Abban az angyalian szép környezetben.

Pontosabban, nem mentünk egyből végig. Az egyik hangulatos kocsmánál megálltam.
– Üljünk le. Igyunk egy sört! – javasoltam.
– Igyunk – bólintott Nej.

Leültünk.
Ez ott volt közvetlenül a kisvasút mellett. Kiszúrtam, hogy leengedték a sorompót. Hohó, soha vissza nem térő alkalom! A goprót hagytam a fenébe, előkaptam a tuti megbízható Sony kamerát. Gondosan beállítottam az értékeket és vártam a vonatra. Meg is jött. Megnyomtam a felvétel gombot. Semmi. Megint megnyomtam. Erre közölte, hogy SD írási hiba, indítsam újra a kamerát. Idegesen megpróbáltam, de ekkor visszakérdezett, hogy biztosan újra akarom-e indítani? Majd ebbe a menübe belefagyott. Nem reagált semmire. A kisvonat viszont, tele mosolygó, vidáman kiabáló gyerekkel kedélyesen elpöfögött mellettünk.
Egy méterről vágtam bele teljes erővel a kamerát a bringástáskába. Nej persze megint kiakadt, én pedig nem voltam abban az állapotban, hogy elmagyarázzam, mennyit fejlődtem, hiszen régebben nem a puha táskába basztam volna bele a kamerát, hanem a földhöz. Ehelyett jól lecsesztem Nejt, hogy még mindig nem rendelt sört és amikor próbálta elmagyarázni, hogy már intett két pincérnek is, de egyik sem reagált, szótlanul felálltam, kitoltam a bringát és elindultam.
Nej futva követett.
– Most meg mi van?!
– Semmi. Haza akarok menni. Elegem van ebből a napból.

A benzinkútnál még vettünk hideg sört. Odafent átpakoltunk a kocsiba és legurultunk a recepció melletti bérelt helyünkre. Szótlanul megvacsoráztunk, hamar bedörgöltük a hideg söröket.

– Mi az isten van veled? – érdeklődött Nej.
– Nem tudom. Az első négy nap, amikor bringáztunk… akkor boldog voltam. De amióta Bécsben vagyunk, az egyik nap szarabb, mint a másik. Semmi nem sikerül. A technika kikészít. Nem működik, pedig kellene. Navigációs őrületek. Meg a kamera. Megismételhetetlen dolgok vesznek el.
– Emlékszel valamire a mai napból?
– Csak arra, hogy mennyit dühöngtem.
– Fasza.

Aztán üldögéltünk. Bontottam egy bort, kortyolgattuk.

Élénk dudaszóval megjelent egy fekete Golf. Két kövér csaj ült benne. Hangosan, az ablakon kissé kihajolva reppeltek együtt az autóhifivel, lelkesen gesztikulálva.
Így kell megérkezni este egy kempingbe.

Útvonal:

Ugyanez három dimenzióban is: Bécsi városnézés.

Passau – Bécs, bringával 06/08

Vissza Passauba
2018.09.20; csütörtök

Habár a nehezén túl voltunk, de nem nagyon pihenhettünk. Sőt, ilyen korán egyik nap sem keltünk.
Én még ilyen idegesen sem. Mert mi volt eddig? Reggeliztünk, sátrat bontottunk, tekertünk egy jót, sátrat állítottunk, vacsoráztunk. És ez ment napokon keresztül.
Ma viszont csupa kultúrsokk.

  • Eljutni a rák farkáról (körgyűrű melletti bevásárlóközpontok mellől) a föpályaudvarra.
  • Elcsípni 11.15-kor a vonatot, amelyikre a jegyem szólt. Konkrét vonatra kellett szállnom, másra nem volt érvényes a jegyem.
  • Ez a vonat egy ICE volt. Életemben nem utaztam még ilyenen.
  • Nem volt helyjegyem.
  • Passauban ki kellett szednem öt nap után az autót a parkolóházból. Megküzdeni valami ismeretlen automatával.
  • Majd visszaautózni a bécsi kempingbe.

Nem is bonyolítottam túl a reggelit, egy műzlicsoki, egy előző nap vásárolt dobozos kávé, és már mentünk is. Nej bejött velem a belvárosig, csavarogni Bécsben. Mit üldögéljen abban a kietlen kempingben?

Jól indult. Olyan másfél kilométerre volt tőlünk metróállomás. Automatából megvettük a jegyet.
Itt a külvárosokban a metró a felszínen jár. Ahogy normálisan kell. Nálunk meg nincs pénz levinni a föld alá, ezért inkább nincs is.

Nekem egy átszállás volt a főpályaudvar, Nejnek meg semmi. A Praterstern megállónál érzékeny búcsút vettünk egymástól.

Nagyon hamar kiértem. Feltérképeztem a pályaudvart.
Még mindig rengeteg időm volt. A vonatokat egy órával előbbre írták ki, nekem meg még két órám volt hátra.
Sétáljunk egyet a környéken. A pályaudvaron ettem némi péksütit, jól esne utána egy kávé. Olyan igazi bécsi kávé valami echte kávézóban. Mit ád az ég, találtam is egyet.

Előtte benéztem egy dohányboltba. Basszus. Emlékeztetett rá, hogy valamikor nálunk is ilyesmi volt. Mindenhol egy kicsi, karbantartott humidor, benne olcsó, közepes és drága szivarokkal. A kedvenc szivarkámból találtam fémdobozost. Azannya, már csak szuvenírnak is jó lesz.

Kávézgattam, szivarozgattam a kávéház teraszán. Egyszer csak elbotorkált mellettünk a járdán egy fiatal, de nagyon lepusztult hajléktalan. Nadrágja középen cafatokban, kilátszott mindene. Lépésenként köpött egy szaftosat, mint sárkány a mérgét. Érezni lehetett az utálatot, az undort az utcán körülötte, amerre haladt.
Valami ilyesminek láthattak minket is, amikor azt a büdös, nélkülözős expedíciót csináltuk a C64-ért.

Visszasétáltam a pályaudvarra. Valahol kint a szélén volt négy monitor, rajtuk az induló vonatok. Ahogy néztem, még volt 10 perc ahhoz, hogy az enyém megjelenjen. Ennyi idő alatt beljebb is sétálhatok – gondoltam és beljebb sétáltam. Igenám, de ott már csak három monitor volt. Egy monitoron nagyjából negyedórányi vonat fért el, azaz itt már 25 percet kellett volna várnom. Mi a fene! Menjünk még beljebb. Nem húzom az időt, odabent, a vágányoknál már csak egy, vagy kettő monitor volt. Azaz a vasútállomáson megvolt az információ, hogy melyik vonat melyik vágányról fog indulni, de monitorspórolás miatt ezt nem írták ki időben. Természetesen visszamehettem volna a világvégi négymonitoros folyosóra, de pont annyit veszítettem volna, amennyivel egy hárommonitoros folyosón le voltam maradva. Így morogva, de beletörődtem, hogy csak az indulás előtt 45 perccel fogom megtudni, honnan indul a vonatom.
Illetve.
Fél 11 körül megjelent az első 11.15-kor induló vonat a képernyőn. Valami helyi vicinális. Két perc várakozás. Majd megjelent a következő 11.15-kor induló vonat. Az sem az enyém volt. Ekkor már fejből tudtam mindent, ami a jegyemre volt írva, de elővettem és alaposan végigolvastam megint. Hogy biztosan jó helyen vagyok-e. Jó időben. A következő 2 percben B, C, D tervek futkároztak a fejemben. Mi történik, ha a következő vonat kiírása úgy fog kezdődni, hogy 11.16? De aztán letelt a két perc és végre kiíródott az én vonatom is. (Csak megjegyzem, valamiért 11.15-kor négy vonat is indult az állomásról. Fogalmam sincs, mitől lett olyan népszerű ez az időpont.)
Annyira remegtem, hogy utána nem győztem nyugodtra enni magamat péksüteménnyel.

A peronon rengeteg időm volt. Felvettem egy helyi Metropol jellegű újságot. Most már tudom, hogy Trumpnak kicsi a pénisze, Orbánnak meg nagy a hátizsákja.

Aztán megjött a drágaság, betolta azt a bumfordi fehér orrát. Felszálltam, ledobtam magamat az első szabad négyes asztalhoz és körbenéztem. Lássuk, mi a szisztéma? Ravasz módon ugyanis nem vettem helyjegyet. (Nem kötelező.) Rájöttem, hogy mindegyik ülés fölött van egy kis kijelző, mely mutatja, hogy az adott ülés mely állomások között foglalt. Én pont olyan asztalhoz dobtam le magamat, mely csak Frankfurt-Nürnberg között nem volt szabad. Azaz maradhattam. Király módon, egy asztallal ellátott négyszemélyes blokkban.
Nyilván nem tudtam róla, de ösztönösen jól döntöttem. Ha ugyanis veszek helyjegyet, akkor simán kaphattam volna olyan helyre is, ahol nem is volt az ülés mellett ablak. Így meg oda ülhettem, ahová akartam. (Értelemszerűen ezt megtehettem volna akkor is, ha rossz helyre szól a helyjegyem, de akkor lett volna egy feleslegesen megvett jegyem.)

Aztán indulás után rögtön zavarba is jöttem. Mint tanyasi gyerek, amikor először lát metrót. Ugyanis egyből sötét lett az ablak. Oké, gondoltam, alagút. Aztán mentünk. Mendegéltünk. Még mindig sötét. Oké, hosszú alagút. Tíz perc után kezdtem kételkedni. Mondjuk ez a gép megy kétszázzal. Tíz perc, az 33 kilométer. Létezik, hogy ilyen hosszú alagút van Bécs alatt? Nem valószínű. Akkor mi lehet? Csak az, hogy elsötétítik az üveget. Hogy az utasok ne legyenek rosszul a nagy sebességtől. Micsoda technológia, apám!
Aztán pár perc múlva hirtelen kivilágosodott. Mégiscsak egy piszok hosszú alagút volt.

Viszont lehetett nézegetni a tájat. Meglepően kényelmesen lehetett. Valahogy azt hittem, hogy majd elmosódnak a házak, a fák, mélyülnek a színek, meg minden ilyen marhaság, de semmi. Igazából nem is lehetett érzékelni, mennyivel megyünk. Abból lehetett sejteni, hogy valami van, hogy amikor áthúzott a vonat egy vasúti megállóhelyen, akkor bár láttam a tábláját, de elolvasni már nem tudtam.

Azért ez valahol vicces. Négy nap alatt tekertünk le 340 kilométert, visszafelé vonattal két óra. Ja és a vonatjegy 34 euró, nagyjából 10e forint. A menetidő, mint írtam, két óra a 350 kilométerre. Egy komfortos, csendes vonaton. Négy megállóval.
Hogyan is van ez Magyarországon?
Bár tény, hogy stadionban lassan már verjük az osztrákokat.

Miken elmélkedtem az utazás alatt? Például, hogy milyen furán dolgozik az agy. Ugyanis eszembe jutott a Vakond Nadrágja. Abból is az a kép, amikor a vakond viszi a frissen kitépett lenszálat. Mikor is láttam utoljára ezt a képet? Olyan 40-45 éve. Ja, hogy miért ugrott be? Mert napok óta azon filóztunk Nejjel, hogy mi lehet az a növény, melynek táblái mellett bringázgattunk. Nem hasonlított semmilyen haszonnövényre, melyet ismertünk. Erre napokkal később beugrik egy 40 évvel ezelőtti gyerekkönyvből egy rajz. Amelyiken a mesefigura pont egy olyan növényt cipelt, melyet nem tudtunk beazonosítani.

Más. Ausztriában gyakorlatilag minden boltban, minden kocsmában úgy éreztem magamat, mint valami faragatlan fickó. Errefelé ugyanis mindenhol úgy köszönnek, még a Spar pénztárosai is, hogy ‘Grüß Gott!’, ami nagyjából annyit tesz, hogy ‘Isten Áldjon!’. Én pedig lefagytam. Mit illik erre válaszolni? Mi a párja a köszönésnek? Nyilván morogtam valami kivehetetlent, de nem voltam tőle boldog.
Ha esetleg érdekel, itthon utánanéztem.

Grüß Gott is no only used in Bavaria, but in Austria too. The answer to this salutation is just again Grüß Gott. No matter if you are Bavarian or not.
If you feel uncomfortable with this salutation, you can also answer with
Guten Tag
or any other salutation you like. And this is again independent of the region you were born. There are also people in Bavaria and Austria who don’t like to say “Grüß Gott”. Most of them say “Guten Tag”.
link

Aztán megérkeztünk Passauba.

Rögtön be is ugrottam a jól ismert vécére.
Eddig minden rendben.
Gyere parkolóház.

Ötnapos parkolóház külföldön. Olyan, mint amikor bedugod a fejed az oroszlán szájába, majd valamikor később épségben kihúzod.

Elképesztő, mi mindenre képes emlékezni az ember. Nem raktároztam el, igazából meg sem néztem, mégis beugrott milyen szín melyik szektorába álltunk le. Egyből meg is lett az autó. Kerestem egy automatát. Beadtam a jegyet, aztán a pénzt, kiadta a jegyet… és már kint is voltam. Leírni hosszabb volt, mint végigcsinálni. Azannya.

Túl vagyok az összes kultúrsokkon. Megcsináltam mindent, amitől tartottam. Most már csak haza kell vezetnem. Délután kettő, 350 kilométer. Sztrádán. Benyomok valami jó zenét és fütyörészve megeszem a távolságot. Mint üveggolyót.
Sőt még azon is elgondolkodtam, hogy a hosszabb úton megyek, a Duna mentén. Végignézem az útvonalat autóból is. Így is állítottam be a Google Maps-t. Aztán hajrá.

A lendület nem tartott sokáig. Passau után felmentem a sztrádára. Aztán a gps jelezte, hogy torlódás van előttünk, +18 perc csúszás várható. Hát, nem öröm.
Ha tudtam volna…
Másfél óra lett belőle.
Karambol volt. A sor betonkeményre fagyott. Majdnem egy órát álltunk, mozdulatlanul. Utána pedig csak lassan indult meg a sor. 29 kilométerre voltam a baleset helyszínétől. Bele sem merek gondolni, hogy azon a forgalmas sztrádán egy óra alatt milyen hosszú sor torlódhatott fel mögöttem.
Ezek után jogos lehet a kérdés, hogy mekkora tömegkatasztrófának kellett történnie egy ilyen hosszú leálláshoz? Nem tudom. A végtelenségig aprólékos rendőrök csak akkor engedték el a forgalmat, miután az utolsó vasreszeléket is felszedték, az utolsó vércseppet is semlegesítették és fel nem fókázták vagy ötször az úttestet. A forgalom feltartása… nem számított.
Na, és akkor képzeld el, mi volt a sztrádán, miután meglódultak az autók. A külső sávot kibérelték a kamionok. Gyakorlatilag egymásba értek. A belsőben pedig egyszerre tülekedett mindenki, aki be akarta hozni az időveszteségét, meg mindenki, aki valamilyen okból lassabban szeretett volna, vagy lassabban tudott csak menni. Totál idegbaj volt.
Én már a dugóban átállítottam a gps-t. A folyóparti út felejtős. Így is sötétben érek már csak vissza a kempingbe.
De hol volt még ez.
Valahol 200 körül kimentem tankolni. A kocsit is, meg magamat is. Találtam egy olyan dobozos lötyit a pultnál, hogy 3in1. Azaz 3 adag eszpresszó kávé egy dobozban. Ez kell nekem, az orvos is ezt írná fel.

Férfi wc. A piszoár mellett óvszer- és művagina-automata.

Aztán vissza a dühöngőbe. A gps nem is bírta, St Pölten mellett lezavart a sztrádáról Krems felé. Szívesen mentem. Legalább látok valamit a tegnapi terepből.
Háát…
Krems előtt volt egy fura elágazás, ahol két sáv is kanyarodott egyszerre a sztrádáról. Nyilván elcsesztem. Szerencsére a város határában vissza tudtam menni a sztrádára. Aztán a város túlfelén, ahol tegnap tökön-paszulyon keresztül bringáztunk, egy kedves egóbajnok autós leszorított a sztrádáról, pontosabban nem engedett vissza a kanyarodóvá változó sávból. Megint szerencsém volt, nem messze volt egy körforgalom, megpördültem és már mentem is vissza.
És ez ment gyakorlatilag végig. Valahogy mindenki idegbeteg volt.

Ja, és még volt egy feladatom, be kellett vásárolnom. Ipari méretekben. A kemping mellett csak egy benzinkút volt, valami Spar Express üzlettel, melyben éppen csak a szükséges cuccok voltak. Mi viszont még négyet étkezünk itt, na meg persze a mindenféle gonosz italok. Jobb ezt kocsival elrendezni. Csak éppen arról nem volt szó, hogy végig sztrádán megyek, ennyire ideges forgalomban.
Hoppá, Korneuburg West lehajtó. Elég nagy város, a Google Maps mutatott is egy csomó üzletet. Persze le kell hajtanom a sztrádáról, de mi baj lehet belőle? Majd visszajövök.
Lementem, bevásároltam.
Megpróbáltam visszajönni.
És a Google Maps most érezte meg, hogy az ő percei jönnek. Olyan szinten bolondult meg, hogy arra nincs szó.
A sztráda és a boltot is magába foglaló külváros között három körforgalom volt. Nyilván vissza kellett volna mennem rajtuk, fel a sztrádára és menni haza. Nyilván.
A gps ehelyett azt javasolta – próbálj meg követni – hogy menjek be az első körforgalomba, menjek ki belőle az első kihajtón (90 fok) a másik körforgalom felé, abba menjek bele, a második kijáraton menjek ki a harmadik körforgalom felé, abban forduljak 360 fokot, azaz menjek ki ott belőle, ahol bementem, jöjjek vissza a második körforgalomba, jöjjek ki belőle a második kijáraton az első körforgalom felé, menjek bele, utána jöjjek ki a második kijáraton, azaz a túloldalán és menjek ott tovább.
Ha ezt most le tudtad követni, akkor gyakorlatilag azt láthattad, hogy ezt az egész cifrázást ki lehetett volna azzal kerülni, hogy már rögtön az első körforgalomban a harmadik kijáraton (azaz 270 foknál) megyek ki és fordulok rá a Duna partjára.
Én hülye elkezdtem a koreográfiát, majd amikor rájöttem, mit akar, azt mondtam neki, hogy kapd be a fülem (oké, nem pontosan ezt mondtam) és visszamentem a sztrádára. Arra a sztrádára, ahová korábban ő navigált fel és amelyiken el lehetett jutni a kempingig.
A gps nem törődött bele.
Mentünk. Erre közölte, hogy menjek le a sztrádáról a Korneuburg Ost lehajtónál. Itt már gyanút fogtam, belenagyítottam az útvonaltervébe. Nem hiszed el. Miután lementem volna a sztrádáról, átvitt volna alatta, aztán fel a visszafelé irányba, a Korneuburg West lehajtónál le, mindezt azért, hogy végigvigyen azon a nyomorult hármas körforgalmon, melyet szerinte nem a megfelelő módon abszolváltam.
Itt már le sem írom, mit mondtam.

Gyakorlatilag a gps ellenére értem haza. Amikor megérkeztem, annyira ziláltak voltak az idegeim, hogy felvetettem, igyuk meg most a maradék grappánkat. A közgyűlés egyhangúlag elfogadta.

Komolyan mondom, fáradtabb voltam, mint bármelyik nap, amikor 8x kilométert bringáztunk. Nej is, mert ő meg 17 kilométert csavargott. De legalább ő élvezte.

Tegnap este bringával költöztünk le a recepció mellé, ma szintet léptünk. Mindent átraktunk az autóba és mint az urak, lekocsikáztunk az asztalunkhoz. A cigányélet szépségei.

Tovább borzolta az idegrendszeremet, hogy a csodálatos hiperszuper Garmin órám végképp megadta magát. Se powerbank-ről, se konnektorról nem lehetett tölteni. Kész. Ebből két nap múlva egy élettelen vasdarab lesz.

Aztán itthon, amikor már csak 2% szufla volt benne, váratlanul megjavult. Pusztán azért, hogy ne tudjam visszaadni a szervízbe garanciális hibaként.

Mosdó. Lepakoltam a fogmosó cuccomat és a törcsimet egy mosdókagylóhoz, majd átmentem vécére. Mire visszaértem, egy pacák ott töltött vízzel egy marmonkannát. Annál a kagylónál, ahová lepakoltam. Kilenc, tök egyforma mosdó volt a helyiségben. Ebből nyolc üres.
Most vagy én vagyok idióta, vagy mindenki más.
Amilyen rondán csak tudtam, ránéztem, aztán átmentem egy másik csaphoz. Nem zavartatta magát.

Este söröztünk, amíg meg nem hűlt a bor, utána boroztunk. Egészen addig, amíg el nem álmosodtam.
Nem fura? Délután, amikor elálmosodtam, bedobtam egy tripla kávét. El is került az álom, egészen estig. Aztán amikor el akartam álmosodni, bedobtam pár pohár bort.
Kemikáliák… kemikáliák mindenhol.

Passau – Bécs, bringával 05/08

Érkezés Bécsbe
2018.09.19; szerda

Reggel a biztonság kedvéért feltöltöttük a maradék elektromos eszközeinket is. Tegnap milyen büszke voltam arra, hogy besurrantunk abba a szobába és használtuk a konnektorokat. Aztán ma kiderült, hogy a bringáskuckó mellett (fedett tető, 3 asztal) van vagy tíz konnektor, ilyen kicsi oszlopokon. Csak éppen tegnap az egész kuckó foglalt volt. Ma meg korán keltünk, szereztünk asztalt és dugtunk, mint a nyulak.

Tulajdonképpen egy szavunk sem lehet. Oké, nem ágyban aludtunk. De valójában nincs semmi baj a sátorral sem, jó a felszerelésünk, tudunk kényelmesen aludni. A reggeli vizes kibotorkálás a vécére, a csuronvizes sátor elpakolása tényleg nem egy nagy élmény, de belefér. És tulajdonképpen megvolt minden, amit a hoteltől vártunk, sőt, több is. Feltöltöttük az összes eszközünket, kellemesen megvacsoráztunk, megreggeliztünk, mind a kettő mellé tudtam szivarozgatni, ráadásul még a bort is be tudtuk hűteni. Ezek egy hotelszobában nem jöttek volna össze.
Nej beszélt valamit a gondnokkal, kiderült, hogy nem is olyan rossz ember, csak tegnap este már nagyon tele volt a hócipője a munkájával.

Indulás után megint az a Hofer bolt. Amelyik nem a kedvencem.
Most sem lett az.
Gyorsan behajigáltam mindent, amit akartam, majd pénztár. Nyilván megint csak egy. Előttem egy pacák, valami nagy fűrésszel. A pénztáros közölte vele, hogy ezt nem veheti meg. A pacák meg erősködött, hogy de. Végül a fűrész nyert. A pacák boldogan vette elő a pénztárcáját és fizetett. Egy 200 eurós bankjeggyel. Abban a pillanatban megszólalt a riasztó és hátulról kirohant valami biztonsági ember. Alaposan átnézte a bankjegyet, majd bólintott egyet. Mehet.
Nem mondom, hogy nem élveztem a show-t, de igazából ekkor már kint szerettem volna lenni a Duna mellett.

Nos, arra még várnunk kellett.

Újból végigmentünk Krems-en. Már úgy ismertük a várost, hogy akár bekötött szemmel is meg tudtuk volna csinálni. Egészen az iparterületig. Ott ugyanis olyasmi történt, ami a kiránduláson sehol máshol: minden különösebb figyelmeztetés nélkül eltűnt a kerékpárút.
A Krems patak mellett haladtunk a bringaúton. Majd jött egy tábla, miszerint kerékpárral behajtani tilos. Höhö. Milyen hülye vicc már. Semmi alternatív út nem volt. Mentünk tovább. Aztán belefutottunk egy csatornázásba. Ahol a csöveket pont a bringaút alatt fektették le brutális munkagépek. Valahogy átevickéltünk közöttük, fel-le kúszva a sárdombokra, de látszott, hogy tényleg nem ez lesz a nyerő útvonal. Az első hídon átmentünk a túloldalra. Ahol egy eléggé gyanús, keskeny, földes-saras szekérút vezetett. A biztonság kedvéért húsz méterenként egy táblával, miszerint idegeneknek tilos. Ez sem tűnt túl biztatónak. Hivatalos tábla viszont sehol sem volt.
Itt belefutottunk egy négyfős osztrák csapatba, akik szintén tanakodtak. Most jött jól a túragps, ez ugyanis mutatta a jelöletlen földutakat is. Végigbogarásztam a környéket és láttam, hogy ezeken a földutakon ki lehet kecmeregni a hivatalos kerékpárútra a Dunához.
– OK, this will be good! – szóltam oda Nejnek, úgy, hogy az osztrákok is hallják. Majd bementünk az ‘idegeneknek belépni tilos’ táblánál az erdőbe.
Na most rávenni egy osztrákot, hogy a határozottan tiltó tábla ellenére is bemenjen valahová, az majdhogynem reménytelen küldetés. Ez valahogy végtelen kognitív disszonanciába taszítja őket.
Szerintem még mindig ott tanakodnak.

Mindenesetre határozottan örültem, amikor kibukkantunk a Duna mellett. Oké, innentől már menni fog.

Megint hosszú szakaszon nem számítottunk pihenőre.

De arra már végképp nem, amikor az egyik track belevitt a Dunába.
Igen, volt egy szigetszerű öböl, melyen az általam figyelt egyik bringás track (a pacák Passau-ból tekert el Pozsonyig) simán keresztülment.

Hmm. Szerencsére rutinunk volt már az aljnövényzetben bringázásban, viszonylag hamar visszajutottunk az eredeti útra.
Aztán átmentünk egy erőművön.

Éhesen.
– Éhes vagyok – közölte Nej.
– Nyugi. Van nálunk kaja. A kanyarban meg szép lesz a kilátás az erőmű hídjára, biztosan raktak le valami nézelődős padot.

Nos, nem padot raktak le, hanem valami élelmes vállalkozó kihúzott egy lakókocsit és büféként üzemeltette. A térképen legalábbis nem volt rajta. De a sör jó volt, és a csajszit egyáltalán nem zavarta, hogy máshol vásárolt kajával tömtük tele a fejünket.

Jöhetett az újabb szakasz. Érdekes látnivalókkal.
Kezdtük Zwentendorfnál egy atomerőművel. Komoly. Egy igazi, nagy atomerőművel. Melyet már majdnem befejeztek, de aztán mégsem, a zöldek leállították az építkezést. Az egész böszme nagy monstrum ott magasodik a Duna mellett, de csak pöffeszkedik, mást nem tud.
Ja, és a tövében van egy hangulatos kocsma.

De a hely szelleme kötelez. Zwentendorf után volt egy hatalmas, igaziból is működő szénerőmű, majd a változatosság kedvéért egy újabb Chemie IndustriePark, végül legnagyobb döbbenetünkre belefutottunk egy nyiltszíni szénbányába, de szószerint. Annyira közel vitt a bringaút a bányához, hogy az exkavátorok konkrétan mellettünk pár méterre harapdálták ki a földet.

Hát, nem egy Wachau.

Hamarosan egy újabb nagyváros következett, Tulln. Mely nagyvárosból túl sokat nem láttunk, ugyanis meglepő módon nem sok helyen érintkezik a Dunával. Viszont utána jött egy csomó apró falu, melyek már kihúzódtak a Duna partjára és jópofa kocsmákat növesztettek maguknak.
Az egyiknél le is parkoltunk, mert meglett az 50.
Én nem bonyolítottam túl, kértem egy sört, Nej viszont olyat látott, amilyet még nem: cider fröccsöt. Naná, hogy kipróbálta.
Te ne tegyél ilyet.
Eleve már attól felállt a szőr a hátamon, ahogy a nő a fröccsöt csinálta. Itt, a spritzer hazájában, képes volt arra, hogy először a szódát engedte a pohárba és csak utána borította bele a bort. Másfelől meg a cider önmagában sem nem túl erős, sem nem túl karakteres, mindez kisfröccsbe hígítva valami savanykás, teljesen jellegtelen löttyöt adott.
– Hát, ezt is ki kellett próbálni – kommentálta Nej – egyszer.
– Pontosabban, kétszer – korrigáltam – egyszer és soha többé.

De ekkor már határozottan közeledtünk Bécshez. Távolról feltűnt a Göttweig apátság.
Ahogy Nej fogalmazott, ezek, ha egyszer rászánták magukat az építkezésre, akkor mindig odaraktak a hegy tetejére valami baromi nagy komplexumot.

Utána pedig jött a kies Hónaljburg Korneuburg. Biztosan szép kisváros, hangulatos parkokkal, sétányokkal, de nálunk a családi legendáriumba nem így vonult be.

A képnek egy csomó olyan mondanivalója van, melyet nem áll szándékomban kibontani. Maradjunk annyiban, hogy a fenti tárolótelep rekonstrukciójában Nej vastagon benne volt… és ekkor fogadta meg, hogy soha többet nem fog projektet menedzselni. Eddig tartja.

Nem sokkal később elértük Donauinselt, azaz a Dunaszigetet. Ez egy piszkosul hosszú, kifejezetten keskeny sziget, mely gyakorlatilag végighúzódik Bécsen. Nyilván rámentünk. Az alternatíva egy sztrádaszerű út melletti evickélés lett volna.
Az ember azt hinné, hogy egy ilyen keskeny szigeten nem lehet eltévedni.
Dehogynem.
Kettő-három párhuzamos út is megy rajta, egymástól pár tíz méterre.
Azt gondolhatnád, hogy mindegy.
Ádehogy.
Mi kihúzódtunk az északi oldalra… és hamarosan belefutottunk egy FKK strandba. Véletlenül bekapcsolva hagyott kamerával. Ahogy rájöttem, egyből kikapcsoltam, de egy benga nagy, tetovált pacákot sikerült rögzítenem. Egyébként szomorú, de szinte csak hapsik voltak. Nőből csak egy. Ronda.

És most folyamatosan tépelődöm, hogy hangulati elemként belevághatom-e a pacák tetovált popsiját a valamikor elkészülő videóba?

Pedig ez még csak a kezdet volt. Ha el tudtunk tévedni egy 50 méter széles szigeten, akkor képzeld el, mi történt akkor, amikor lementünk a szigetről a part menti forgatagba?
Igazából semminek sem lett volna szabad történnie. Mennünk kellett volna az Eurovelo 6 bringaúton és kész.
Ehelyett rábíztam a navigációt a túragps-re. Mert én egy reménytelen idióta vagyok.
Meg a gps is.
Hiába mondtam neki, hogy tervezzen kerékpáros üzemmódban, csak nagy sokára derült ki, hogy ebben az üzemmódban sem ismeri a kerékpárutakat. Akkor fogtam gyanút, amikor harmadjára is át akart erőltetni egy autók számára épült négysávos alagúton. Merthogy minden más esetben navigációs errort dobott, mely azt jelentette, hogy a feladat megoldhatatlan.
Mondtam már, hogy a parton futott szép kényelmesen az Eurovelo 6, mely vidáman elvitt a kempingig?
Ez is lett a megoldás. Amikor végképp elegem lett belőle, beszineztem a bringautat neonzöldre, hogy jól látszódjon, majd simán begurultunk a kempingbe.

Mely kemping… a túra legvacakabb kempingje volt.
Pedig nem indult rosszul. Éppen elcsíptük a recepciót, a fiatal srác perfektül beszélt angolul, pillanatok alatt megbeszéltünk mindent, fizettem, nem is túl sokat… és kész. Mehettünk sátorhelyet keresni.
Csak hát itt egy eldugott sarokban, a recitől jó egy kilométerre volt a vékonypénzűeknek kijelölt rezervátum. Háromszög alakú sarok. Az egyik oldalon közvetlenül mellettünk négysávos autósztráda, a másikon vasúti fővonal.
Kempinget elhelyezni tudni kell.
Ja, és a rezervátumban nem volt se pad, se asztal.
És itt alszunk hármat.
Túrát tervezni is tudni kell.

A képen látható asztalt már úgy loptuk magunknak.

De aztán kigondolkoztunk a dobozból. Valójában minden cuccunk a bringatáskákban van és éjszakára sem pakolunk ki. Akkor tulajdonképpen akárhová is elgurulhatunk a teljes felszerelésünkkel. A recepció ugyan gyalog piszkosul messze van, de bringával secperc. A kempingbüfé 13-án végleg bezárt, azaz a terasz szabad préda. A recepciónál lévő blokkban van hűtőszekrény, konnektorhegyek, van mellettünk vizesblokk zuhanyozni, vécézni, sőt, egy komplett konyha is… elleszünk. Az meg egyébként is olyan kispolgári dolog, hogy az emberek szeretnek a sátruk mellett tartózkodni. Nincs ott semmi, csak a matrac és a hálózsák.

Arra azért kíváncsiak voltunk, hogy az útitársaink is ezt a kempinget választották-e? Nos, a kövér srác nem, de estére Serena befutott. Ekkor már beszélgettünk is egy kicsit. Nem semmi csaj, Dortmundból jött. Olyan ezer kilométert.

Szóval végül csak azért is jól éreztük magunkat. Nem tudom, mennyire lehetett bizalomgerjesztő a kemping többi, nálunk többet fizető lakója számára, hogy két ember, közvetlenül a bejáratnál vidáman kurjongat egy asztalnyi üres sörösdobozzal, meg grappával, a férfi ráadásul folyamatosan szivarozik, dehát ez már nem a mi bajunk. Legyenek kedvesek padokat és asztalokat rakni a rezervátumunkba és már itt sem vagyunk.

Útvonal:

Ugyanez 3 dimenzióban: Krems – Wien.

Passau – Bécs, bringával 04/08

Krems
2018.09.19; kedd

Jól aludtunk és most végre volt minden: reggelink, asztalunk és napsütésünk. (Bár a reggelibe némi gikszer csúszott: amire azt hittük, hogy kifli, az valójában croissant volt. Jól ment hozzá a csípős kolbász.)

Elképesztően sok a pára. Dupla vízvédelmet használunk a kritikus dolgok csomagolásánál, ehhez képest, dacára, hogy semmi eső sincs, mégis mindenünk vizes. A pára. Reggelre csorog a víz mindenről. Sátor kivül-belül, hálózsákok, matracok. Cipő, zokni. Vidáman cuppognak, miközben botorkálok a vécé felé. Ugye ez a kemping is közvetlenül a Duna mellett fekszik.
De ma este más lesz! Szobában alszunk, ágyban. Lesz fürdőszobánk. Konnektorjaink. Tölteni a lemerült powerbankokat. (Powerbank-eket?)
Az történt ugyanis, hogy abban a bizonyos prospektusban nagyon nem találtam jó szállást. A kilométerek adták, hogy Kremsben kell aludnunk… csak éppen a kemping, amit a prospektus jelzett, elég gáz volt. Rákerestem a neten és kiderült, hogy egy családi panzió, ahol a nem túl nagy udvart kinevezték kempingnek. Hát, izé. Na mindegy, ha már net, rákerestem, akad-e másik kemping is a városban? Akadt. Az ÖAMTC-nek van egy kempingje. De nagyon picike, ránézésre is igen sivár. Ez sem az igazi. Füstölt az agyam: mi legyen? Aztán a prospektusban kiböktem, hogy kint a város szélén, az ipartelepeken, a logisztikai raktárok között van egy dobozépület, bizonyos Orange Wings Hotel. Ahol 37 euróért adnak szobát. Oké, nem egy kies vidék, de a kemping 25 eurós árához képest nem drága és szoba: ággyal, saját fürdőszobával. Döntöttem: ez lesz.

Reggeli után optimista indulás. Ember, a legszebb napunk lesz: Ybbs, Melk, aztán a Wachau völgye tokkal-vonóval, végül Dürnstein.

Az első nagyobb hely Ybbs, nagyjából 25 kilométerre. Hangulatos óváros, utána a kerékpárút bement a kertek mögé. De szószerint. Az út egy méter széles volt, mindkét oldalán magas drótkerítés, mögöttük kertek, mi meg jobbra-balra kanyarogtunk, ahogy a telekhatárok kiadták. A város széle felé találtunk egy nagy Interspart. Sör, péksüti. A péksütemény idén tiltólistán volt, alig ettünk. Most pótoljuk. Aztán kiértünk a városból, úgy, hogy sehol nem találtunk addig padot. Leértünk a folyóparthoz, majd egy elágazásnál, mintha pont ránk gondoltak volna, az egyik utat két nagy sziklával zárták le. Ideális tízóraizó hely.

Egy vicces nevű városka: Pöchlarn. Amikor megláttam a térképen, rögtön az ugrott be, hogy nocsak, Pöcslarn. Különösen, amikor megláttam, hogy a szemközti oldalon lévő település neve meg Kispöcslarn. (Szegény Oskar Kokoschka.)

Innét már nem volt messze Melk, az ismert apátsággal.

Beszéljünk egy kicsit a történelemről. Engem legalábbis megleptek a tények, amikor az Angliában élő német hapsi könyvét olvasgattam.

Szóval a X. században Bajorország uralmáért két család vívott öldöklő háborút. A Babenbergek veszítettek, menniük kellett. Kárpótlásként kaptak egy Bajorországtól keletre eső területet. Nem túl fantáziadúsan így is nevezték el: Öster Reich. Valahonnan ismerős, nem? Ennek a birodalomnak a keleti határa volt Melk, mely azt jelenti, hogy határátkelőhely. Kik voltak a szomszédok? Hát a magyarok. Ne feledd el, ez nagyjából a kalandozások kora, ekkoriban a magyarok által uralt terület jóval nyugatabbra nyúlt el. Azaz Magyarország és Ausztria, mint államalakulatok nagyjából egyidősek, mindkettő a X. században született meg. Az augsburgi csata után a magyarok visszaszorultak, Österreich pedig továbbterjeszkedett. Babenbergék megtették Melket fővárosnak, felépítették a kolostort, aztán áthelyezték a székhelyüket Klosterneuburgba, ott is építettek egy kolostort, majd továbbcsúsztak és Bécs lett az igazi főváros. A XIII. században kihalt a família, ekkor jöttek a Habsburgok.

Az a sok hülye turista, akiket mázsaszámra borítottak ki Melknél a sétahajókból, minderről semmit sem tudott. Egy csomó szenilis, majdhogynem magatehetetlen vén csont. Az idegenvezető meg ráterelte az összeset a kerékpárútra, ahol meglehetősen nagy tömegben jöttek-mentek a bringák. Megpakolva. Aztán nyomhattuk a csengőt, ujjgörcsölésig. A fülük botját sem mozdították. Már ha hallották egyáltalán. Egy méterről.

Nem is időztünk túl sokat a kisvárosban, gyakorlatilag átsuhantunk rajta. Elképesztő mennyiségben nyüzsögtek a turisták. Nem nekünk való hely.

Nem sokkal később jött egy híd. Nyilván átmentünk, mert nem sokkal később kezdődött a Wachau. De hogyan mentünk át? A hidak mindig elég strapásak, mert a kerékpárút az ártérben vezet, a hidak meg átívelik az ártereket is, szóval valahogy fel kell kapaszkodnunk, jó magasra. Itt váratlanul indult egy keskeny ösvény felfelé. Nagy arccal nekimentem 3.5-ös fokozatban, aztán beleálltam, aztán folyamatosan váltogattam vissza, végül 1.3-as fokozatban érkeztem meg. Lila arccal. Hörögve. Pillanatok alatt vákuumot csináltam magam körül.
Egy sztreccs egyenruhás bringás várakozott odafent. Mellémlépett. Kérdezett valamit. A kezeimmel jeleztem, hogy a következő öt percben azzal leszek elfoglalva, hogy levegőt veszek, de utána szívesen beszélgetek vele. Mosolyogva kivárta.
Aztán megkérdezte, hogy szerintem melyik oldalon érdemes tovább menni?
Furán néztem rá. Hát ez meg milyen kérdés? A túloldalon. Ott van Wachau.
Erre azt mondta, hogy igen, de lehet, hogy a déli partról szebben néz ki.
Én meg még furábban néztem rá. Ember, a borkimérések meg az északi parton vannak. Miről beszélsz?
De nem tudtam meggyőzni. Végül ottmaradt, bizonytalanságban.
Én tisztelem az elmebetegeket, de ez nem jelenti azt, hogy szívesen társalgok is velük.
Mentünk tovább.
Kifejezetten szomjasan. 55 kilométernél jártunk, ha Melket nem számítom, akkor 30 kilométeren keresztül nem volt sem kocsma, sem bolt. Mi pedig ezekre rendezkedtünk be. A Wachau meg olyan 70-nél kezdődik.

Aztán Aggsbach Markt szélén találtunk egy eldugott pici kávézót.

Ott ült az egész galeri. Az összes kerékpáros ismerős. A napon belüliek, a hosszútávúak. Ott ült a család, ahol a hatéves kislány szemmel láthatóan nem akart kerékpározni. De még hátravolt neki saccra 15 kilométer. Ott ült a medvetermetű hapsi, aki a kutyáját húzta maga után kiskocsiban. Ott ült az ábrándos pár. És persze ott ült a kövér gót srác is.
Ilyen az, amikor 30 kilométeren keresztül nincs semmi pihenőhely.

Írok egy keveset Wachauról is, hátha nem mindenki hallott még róla. Ausztria talán legismertebb borvidéke, a Duna északi partján húzódnak a völgy lankái. Melyek annyira azért nem lankák, inkább meredek, teraszos művelésű a domboldal. Sőt, néhol még a sziklákba is szurkáltak karókat és felvitték rá a szőlőket. Legismertebb borai a zöldveltelini, és a rizling. Két település is a központjának nevezi magát, az egyik Spitz, a másik Weissenkirchen. Az utóbbi falu az, ahonnan – legalábbis a helyi bormúzeum szerint – a rizling, mint fajta származik. És ki vagyok én, hogy egy bormúzeummal vitatkozzak? (Azért a Wikipedia némileg bizonytalankodik.)

A kávézó után még tíz kilométer tekerés és megérkeztünk Spitzbe.

Sokáig nem is kellett bolyonganunk az első borkiméréshez.

Habár nekem a veltelini a kedvencem, de elsőre rizlinggel kezdtünk. De milyen rizlinggel! Soha nem gondoltam volna, hogy ebben a borban ennyi potenciál van. Elképesztően finom volt. Benne volt a szőlő héjának, a szárának az íze, fanyar, zöld íz töltötte ki a számat.
– Ebből viszünk haza – jelentettem ki.
Sajnos amilyen figyelmetlen voltam, elfelejtettem megkérni a pultost, hogy mutassa már meg, milyen üvegből borított. Így kénytelenek voltunk Bécs mellett kifosztani egy kisebb üzletet.

A következő faluban is megálltunk.

Itt veltelinit kóstoltunk. Számomra egyértelműen csalódás volt. Pont az a zöld íz hiányzott belőle, mely a rizlingben tobzódott. Az egész bor olyan semmilyen volt. Tudom, mostanában igyekeznek eltolni a veltelini karakterét a chardonnay felé, azaz inkább gyümölcsös legyen, mint fanyar. Kár, mert a chardonnay-t nem igazán szeretem.

Wachauban található egy apró falucska is, Willendorf.

Itt ásták elő azt a bizonyos Willendorfi Vénusz szobrocskát. 12 centi az egész, nagyjából huszonpárezer éves. Néztem a lelőhelyét és próbáltam elképzelni, milyen lehetett az élet itt, ahol már akkoriban is a Duna kanyargott, a nap ugyanúgy sütötte a domboldalt és az egyik unatkozó ősember nekiállt pucér nőt farigcsálni kőből.

Weissenkirchenben találtunk egy Spart. Nem vacakoltam, a péksütik mellé bedobtam egy üveg rizlinget is. Fogalmam sincs, ilyen nomád körülmények között mit tudunk csinálni vele. De valahogyan csak megisszuk.

A faluban a kerékpárútat keresztezi a házak közötti szűk utcákban a vasúti sín. Sorompót kaptunk. Gyorsan be is álltam a sorompó mellé, kamerával. Tök jól fog kinézni a házak közötti szűk űrszelvényben jövő vonat. Erre megjött egy idősebb, pocakos faszi, országúti bringával, naná kerékpárversenyzőnek öltözve. És betette az első kerekét elém. Mutattam neki, hogy kamera, bazdmeg, menjél már ki a képből, de dacosan elfordította a fejét. Oké, láttam, hogy a sorompó után kanyargós, meredek, macskaköves utcácskák jönnek, nyilván nem akarta, hogy a telepakolt, lassú bringáinkkal feltartsuk. Én viszont fel akartam venni az egészet. Így az lett a vége, hogy amint felment a sorompó, kilőttem és otthagytam a pacákot a faszba. Aztán a falu határában kifogyott az elem a gopróból, amíg elemet cseréltem, felemelt orral elment mellettem, feleségestől.
Istenbizony nem akartam vele kötekedni, de valami nagyon béna eresztés volt a hapsi, később a normál 20-22 km/h-s tempóval is utolértük és leelőztük. Nej is. Pontosabban… a seggfej mindent elkövetett, hogy ne tudjunk elmenni mellette. Jobbra-balra kacsázott. Belegyorsított. A végén már a felesége ordított rá, hogy ne szórakozzon már, engedje el a gyorsabbat, de arra sem hallgatott. Végül a fűbe lehajtva tudtam csak elmenni mellette.
Valakinek megint nagyobb volt az egója, mint a tudása.
Aztán persze a gopró ismét megmutatta, hogy tud ám ő kivételesen szenyó is lenni. A távolban feltűnt Dürnstein vára, naná, hogy a kamera itt fagyott le teljesen. Szétszedés, ráimádkozás, visszatekerés. Az arcmester ekkor ment el megint mellettünk, undorral a képén.

De ekkor már nem foglalkoztam vele, éppen a kamerát vertem szét a vázon.

Bőven megérdemelte. Wachau-ban szerettem volna elkapni a szüret képeit. Mert már rendesen nyüzsögtek az emberek. Semmi nem sikerült. A kamera mindig a döntő pillanatban kapcsolt ki, vagy indult újra, vagy egyáltalán nem indult el. Sajnálom. Illettek volna a felvételek a naphoz.

Aztán elindultunk… és lazán feltekertünk Dürnsteinbe. Igen, ahhoz a rohadt magasan fekvő templomhoz. Istenbizony nem akartam.
A helyzet az, hogy a hivatalos kerékpárút felmegy. De az összes bringás megkerülte a sziklát lent, a folyóparton. Én, a korábbi dühöngéstől még némileg ködös tekintettel, éppencsak észleltem, hogy másfelé megyünk, mint a többiek, amikor már fent is voltunk a kaptatón. És ha már belekezdtünk, akkor meg is csináltuk. Újabb hörgős, lilafejű megérkezés. Viszont így utólag már azt mondom, hogy megérte, kicsi, de hangulatos óvároson csorogtunk végig, gyakorlatilag lépésben.

Innen már csak 10 kilométer Krems. Nem is bántuk. A fene tudja, hogyan, de a mai adagot nagyon elsaccoltam. 80 körüli távra számítottam, 90 körüli lesz belőle.
De legalább pihepuha ágyikó és saját zuhanyzó.

Krems elején beléptünk egy Aldiba Hoferbe. Nem ez lesz a kedvenc boltom. Aláírom, eléggé szőrösek voltak az idegeim, de a bolt sem tett semmit azért, hogy lesimuljanak. Volt egy túlmozgásos, hisztiző kölyök, az anyuka meg teljesen rámtapadt, akárhová mentem, mindig jöttek mögöttem. Aztán amíg a kenőmájasoknál válogattam, valaki eltolta a kosaramat. Úgy vadásztam vissza. Szinte semmi nem volt azokból, amiket venni akartam. Az egyetlen nyitvatartó pénztárnál rohadt hosszú sor. Odakint már bukott lefelé a nap.
A bringánál éppen kezdtem volna morogni, amikor Nej erősebb morgásba kezdett. Azonnal, pontosabban piszkosul sürgősen vécére kell mennie, mert ilyen női dolgok. Csak éppen kint voltunk a város szélén, vécé sehol, a túraGPS képtelen volt a szállásig navigálni, amikor beállítottam úticélnak, akkor közölte, hogy navigációs error és menjek inkább a fenébe. Annyit tudtam csak, hogy a város túlsó felén van valahol. Egy dobozház a logisztikai raktárok között.
Reménytelenül elindultunk egy főútszerűségen a belváros felé. Majd csak lesz valahogy.
Majd csak lett. 500 méter múlva szembejött velünk a főpályaudvar. Nej szélsebesen bezúzott a vécére. Én meg elrendeztem a sebtében felhajigált kajákat a táskáimban.

Ennek a táskának gumiból vannak a falai. Egyszerűen minden belefér. Mint a Kodiakba. Itt például beleraktam a bor és a fél liter grappa mellé két sört, négy túróstáskát, egy bagettet (azt a rendes, hosszú bagettet), egy kiló kenyeret, két kenőmájast, két zacskó kolbászt. Amikor azt mondtam már az elején, hogy ebbe a táskába már nem fér semmi.

Kezdtek lenyugodni a kedélyek. Míg Nejre vártam, kiszasszeroltam, hogy egyféle navigáció azért működik: légvonalban mutatja a célpontot. Nem mondom, hogy tökéletes, de a semminél jobb.
Tulajdonképpen nem is álltunk olyan rosszul. Elindultunk. Félóra múlva ott álltunk a “hotel” előtt. Ahol már várt a szobácskánk.

Bementem a recire.
– Szeretnék kivenni egy szobát.
– Nincs.
– Micsoda?
– Az összes foglalt. De van apartmanunk.
– Mennyiért?
– 90 euró.
– Ne mondja, hogy nincs szobájuk!
– Mind ki van adva.

Szó nélkül rábasztam az ajtót a kövér csajra. Gondolom, te is látod a mintát. Eldugott dobozház egy nyomorult környezetben. A ház előtti parkolóban összesen két autó. A bringatároló üres. Hogy ide se gyalog, se taxival nem jön ki senki, abban biztos voltam.
Akkor hogyan lehet foglalt az összes szoba?
Úgy, hogy vagy nincs is szobájuk, vagy csak mintának van egy. Azt meghirdetik, jó olcsón, majd abból élnek, hogy ha valaki már úgyis kijött idáig, akkor morogva, de benyeli az árkülönbözetet.

Szerencsére a GPS-ben benne volt az ÖAMTC kemping koordinátája is. Visszamentünk. Ismét keresztül a városon. Tudod, hol volt a kemping? Amellett a Hofer bolt mellett 100 méterre, ahol bevásároltunk. Ironikus.

Recepció este hétig nyitva. Ránéztem az órámra. 19.01. Ez itt már komoly, gyorsan berohantam.
– Egy sátor, egy éjszaka, két felnőtt – hadartam le.
– Kérek igazolványt – közölte az ötvenes, szikár nő.
Adtam.
– Kevés. Kérek lakcímkártyát is.
– Nincs.
– Akkor is kérek.
– Akkor sincs.
– Legyen kedves, adjon lakcímkártyát!
– Nem érted, te szerencsétlen, hogy nincs!!! – ordítottam magyarul és kiborítottam az asztalára az igazolványtárcám tartalmát.

Néma csend.

– Akkor diktálja le a lakcímét.
– Inkább leírom.

Ennyi. Természetesen itt is rezervátumba kerültünk, azaz egy picike, elkerített területre, távol a rendes, értsd lakókocsis, parcellás kliensektől.

– Én most iszok egy sört – közöltem Nejjel – Itt már úgyis sötétben fogunk sátrat állítani.

Beálltam a kempingbüfé pultja elé. Tíz percig nem történt semmi. Aztán később sem. Kiderült, hogy ugyanaz a nő a pultos is és mivel hétkor bezárt, ez a büfére is vonatkozott.

– Oké. Újratervezés – fordultam Nejhez – Te kisétálsz a bolthoz és hozol négy sört. Én addig felállítom és berendezem a sátrat.

Így is lett.

A kerékpárosoknak ki volt rakva három asztal, de mindhárom foglalt volt.

Igen, az ismerősök. A fenti pont egy jól sikerült kép. Bal oldalon hátul a kövér hapsi hajtogatja a sátrát, jobbra pedig a mosolygós csajszi, Serena pakolja a bringáját.

Körbenéztem. Nincs más leülési lehetőség, mint a büfé asztalai.

– Te, én ide most le fogok ülni – közöltem Nejjel – És csak rendőrrel hagyom magam elvezettetni.

A sör után elővettük a kaját is. Megvacsoráztunk. A kutya sem szólt ránk. Kezdtünk lehiggadni, feloldódni. Nej benyitott egy ajtón, melynek elvileg zárva kellett volna lennie és egyébként sem mehettünk volna be. Senkit sem zavart. Odabent megdugtuk az összes konnektort. Órák, mobiltelefonok, powerbank-ek. Aztán még bátrabbak lettünk. A hátsó sarokban találtunk egy hűtőszekrényt. Betettük a bort.
Ez valami akkora mázli volt, hogy el sem tudom mondani. Gondolj bele, mit tudtunk volna kezdeni egy üveg meleg borral? Oké, reggelre meghűl, de csak nem kezdünk reggelire egy üveg borral? Estére viszont mindig megmelegszik.
Erre találunk egy szabadon kószáló hűtőszekrényt. Ebben a szigorúan fegyelmezett kempingben.

Ültünk a teraszon, mint a királyok.

– Olyan vagyok, mint egy önfelfújós matrac – jelentettem be.
– Azaz?
– Éppen kitekerték a dugómat és apránként, lassan, mint a levegőt, szívom magamba a nyugalmat.

Pedig… annyira jó nap lehetett volna. Illetve volt is. Csak az a fránya emberi tényező.
Meg az a rohadék technika.

Holnap pedig finiselünk. Bécs.

Az útvonal:

Ugyanez 3 dimenzióban is: Grein – Krems.

Passau – Bécs, bringával 03/08

Grein
2018.09.17; hétfő

Minden reggel minden csuronvíz. A pad, a bringa, a hálózsák, a sátor kivül-belül. Meglehetősen reménytelenek ezek a reggelek, de aztán feljön a nap és minden beindul.

Elmentem megnézni, mitől aludtam olyan rosszul. A zajos főutat nem kerestem, azt tudtam, hol van. De elképzelésem sem volt, mitől lett itt is köd, illetve mi zubogott úgy egész éjjel, hogy állandóan a bevizeléstől paráztam.

Nos, ez.

Ez itt konkrétan egy mini vízierőmű. Valamikor itt vízimalom állt, az épülete még mindig megvan, abban üzemel(ne) az étterem. A tóvá duzzasztott patak manapság már egy kicsi erőművet hajt, mely a fene tudja, mennyi áramot termel. De többet, mint a szerdán érintett atomerőmű.

Rögtön a második reggel a vésztartalékhoz kellett nyúlnunk. Tegnap nem tudtunk reggelit vásárolni, a közelben meg nincs semmi bolt. Mogyoró. Kicsi, kompakt, ellenben brutális kalória van benne. Ja és egészséges is. Csak hétköznap már ritkán fér bele a keretbe.
Szeretek túrázni.

Aztán már a kisvárosban megálltunk egy boltnál. Vettem ásványvízet, péksüteményt. Bedörgöltük. Egyfajta második reggeliként.
Mondtam már, hogy szeretek túrázni?

Itt futottunk össze egy kissé gót, talpig (nem sztreccs) feketébe öltözött, kövér, hosszú hajú sráccal, aki szintén jól megpakolt bringával érkezett. Láttam, hogy azonos cipőben járunk, ráköszöntem, de nem reagált.

Letekeregtünk a Dunához és indult az újabb vízparti túra.
Olyan az egész, mint egy óriási, rendezett Római-part.

Elhajtott mellettünk egy bácsika, elektromos bringával. Amikor mellénk ért, zavart mosollyal csak annyit mondott, hogy pardon. Megbocsátottam neki.

Viszonylag hamar jött a nap fő attrakciója, Linz. Ausztria harmadik legnagyobb városa, kifejezetten nagy ipari központ. A kerékpárút nagy ívben el is kerüli.
Mi nem.
Otthon alaposan átnéztem a térképet, megnéztem néhány Youtube videót is és úgy véltem, hogy a belváros, a Szentháromság térrel, a sétálóutcával megér egy kitérőt. Igaz, utána nagyon meg fogunk szenvedni, hogy visszataláljunk a bringaútra. Gyártelep gyártelep után, soksávos sztrádák, vasúti területek között kell szlalomoznunk.
De csak előkészület kérdése az egész. A Google Maps-en van kerékpáros tervezés, megmondtam neki, hogy honnan hová tervezzen, a track-et elmentettem, átraktam a Garmin Basecamp-be, bejelöltem a fontosabb waypoint-okat, szóval rendesen felkészültem.
Ez mind otthon maradt.
Fogalmam sincs, hogyan. Tisztán emlékszem, hogy átraktam az egészet a túra GPS-re. Amikor viszont közeledtünk a városhoz, nem találtam sehol.
Innen szép nyerni.
Mert nyilván bementünk. Bíztam benne, hogy foglalkoztam annyit a tervezéssel, hogy menni fog ez fejből is.
Nem is lett volna gond, ha a Gopro nem dönt úgy, hogy ő akar a főszereplő lenni. A Drama Queen.

Ügy általánosságban is elmondható, hogy az egész túra csak azért nem volt egy felhőtlen örömködés számomra, mert rettenetesen sokat szívtam a technikával. A Gopro teljesen kiszámíthatatlan volt, összevissza kapcsolt be, rendszeresen kapcsolt ki magától, ami addig nem gond, amíg gyorsan vissza nem kapcsoltam, de az autók zajában csak úgy hallottam meg azt a halk pittyenést, ha kifejezetten arra koncentráltam. Na most itt viszont bőven kellett másra is, ugye az autók, a gyalogosok, a többi kerékpáros… és a navigációról még nem is beszéltem. Mert a Garmin GPSMap64 is kedvet kapott a Google Maps-től és csinálta a baromságokat ezerrel.
Ja, a Gopro idönként nemes egyszerűséggel betonkeményre fagyott, amit abból lehetett tudni, hogy gombnyomásra _nem az elvárt_ pittyenéssel reagált. Ilyenkor félre kellett állnom, darabokra szedni, akkumulátor ki (melyhez kellett egy speciális kés, igen, akármilyen kés nem volt jó hozzá), összerakni, beüzemelni. Közben meg a téma, amit fel akartam venni, már árkon-bokron túl volt.
Nem egyszer csaptam a kamerát, tokostól, sisakostól a kormánynak dühömben.

Nos, az elején nem is volt gond. Bementünk Linzbe, a tér szép volt, a sétálóutca kicsit rejtélyes, eleinte nem tudtam, hogyan lehet lavírozni a villamosok között, de aztán figyeltük a helyieket és úgy már ment. Utána jött a fekete leves. Ahogy haladtunk kifelé a városból, úgy lett a terep egyre kevésbé bringabarát, bunkó autósok meg úgy látszik mindenhol vannak. Végül jött az iparterület. Háát, Árpád… én szoktatva vagyok a végletekig ipari környezethez, dolgoztam éppen eleget vegyipari kombinátokban, de ez még nekem is sok volt. Belekeveredtünk az úgynevezett Linzer Chemiepark városrészbe. Többek között konkrétan keresztül lavíroztunk egy kőolajfinomítón. Nej élvezte.

Kifejezetten nagyot sóhajtottam, amikor visszatértünk a drága jó Dunához.

Nyugi itt sem volt. Mint minden nagyváros környékén, itt is a város mentén futó bringautakat használják az outisok edzőterepként. Ami valahol érthető, de nekünk, átutazó turistáknak nagyon oda kellett figyelnünk. Nem volt olyan, hogy megállunk beszélgetni, hogy megállok mutatni valamit, vagy csak úgy megállunk nézelődni, fényképezni. Rengetegen cikáztak negyven feletti sebességgel a bringaúton.

De aztán elszakadtunk a várostól és a vonzáskörzetétől. Újra békés dunaparti kerékpárúttá változott a terep.

Ezeket az elektromos bringásokat tényleg nehéz megszokni. Igyekszem tolerálni őket, persze, hiszen, mint ahogy írtam is, van aki csak így képes kerékpározni. De amikor önelégült arccal elhúz mellettem egy és még rám is néz, méghozzá _úgy_, akkor mindig felhorgad bennem az indulat és legszívesebben feljebb kapcsolnék hárommal és lealáznám a vérbe.
Hiba. Ilyenkor csak az egómat etetném.
Hagyni kell. Menjél. Vigyorogjál. Hogy mennyire király vagy. Miközben lefolysz a nyeregből.

Ja, meg a lábam is. Ezt nem írtam az előkészületeknél, de két nappal a túra előtt túlerőltettem a bal térdemet. (Nem mennék most bele, gyerekkori fejlődési rendellenesség miatt elég vacakok a térdeim.) Igyekeztem rápihenni, de naná, hogy nem sikerült teljesen. Így gyakorlatilag az első nap felétől a túra végéig a fájdalomtűrési határomon tekertem. Dehogyis fért volna bele bármilyen gyorshajtási vagánykodás. Arra kellett tartalékolnom, hogy egyáltalán végig tudjam csinálni a túrát.

Egy kicsit megint elváltunk a Dunától. Falvak, tanyák. Nem hangzik túl izgalmasnak, de pont jó volt ennyi változatosság. Tény, határozottan kellemes élmény a folyó mellett tekerni. Az ember elmerül a folyamatos szépségben, lubickol benne, azt érzékeli, hogy jó és jó és még mindig jó, egyfajta időtlenségbe süllyed és csak onnan tudja, hogy halad, mert az óra 5 kilométerenként csipog egyet.

Pont ugyanúgy, mint amikor a Balatont evezzük körbe.

Amikor viszont elhagyjuk a folyót, az egy másmilyen kaland. Új. A kerékpáros felébred, újra aktívan kezdi figyelni a környezetét. Aztán hamarosan ismét jön a Duna, ismét fel lehet oldódni a végtelenségben.

Mauthausennél értük el a folyót. Akárhogyan is nézem, van valamilyen stichje a környéknek. Itt van Linz, Hitler szülővárosa. Ő csinált belőle iparvárost. És itt van Mauthausen, az egyik hirhedt koncentrációs táborral. Elméletileg fel lehet menni látogatni, de megegyeztünk Nejjel, hogy láttunk már ilyesmit (mindketten Buchenwaldot), ennyi elég is volt a műfajból.

A kisvárosban megint elértünk egy huszonöttel maradék nélkül osztható kilométerszámot, sör. A szokásos búzasör. Minden további nélkül adhatnám az írások alcímének, hogy “Búzasörök a Duna mentén”.

Az osztrák sörök, legalábbis az én ízlésemnek, túl kommerszek. Jó persze, melegben a hideg sör mindig jól esik, de ezen a túrán jó ötletnek tűnt végigkóstolni a soha nem hallott búzasöröket. És tényleg jó ötlet volt.

Aztán Wallsee. Amikor terveztem, azt láttam, hogy ez egy hangulatos kis városka, le kellene lépni a bringaútról és bemenni a főtérre. A valóság persze megint megtréfált. A térképen ugyanis nem látni szinteket. A városka egy dombra húzódott fel, a főteréhez igencsak terepeznünk kellett volna. Kihagytuk.

Megint jó hosszan a tanyavilág. Azzal vigasztaltam Nejt, hogy hamarosan elérjük Ardagger Markt-ot, mely az osztrák cider hazája. Olyannyira, hogy még szobra is van a körtének.

Jogos lehet a felvetés, hogy mit keres a képben a körte? Nos, errefelé a cidert (osztrákul ‘most’) egyaránt gyártják almából és körtéből is.

Aztán nem jött össze. Kiderült, hogy az úgynevezett Most Birn Haus, ahol tobzódni lehetne a ciderben, nem esik útba. Igaz, nem túl nagy kitérő, de ekkor már bejelentkezett egy másik versenyző. Nem tudom, Nej hogyan csinálja, de akárhányszor nagy túrára indulunk, egyfajta pavlovi reflexként mindig megjelennek a pirosbetűs napok. Így kitérő helyett a kisvárosba mentünk, boltot keresni.
Találtunk. És ha már bolt, akkor vettünk péksütit és sört is. Melyeket jobb híján a falu után, egy nagy legelőn fogyasztottunk el. Ha nem próbáltad még, akkor hidd el, megvan a hangulata a bivalylegelőn való sörözésnek is.

Innen már csak egy huszáros hajrá volt az aznapi végcél, Grein.
– Itt milyen kemping lesz? – érdeklődött Nej.
– Én már nem merek mondani semmit.

Okozott némi problémát, hogy a városka előtt le volt zárva a bringaút, emiatt bekényszerültünk a főútra, a kamionok közé. Ami nekünk, Magyarországon szocializálódott bringásoknak nem probléma, az viszont igen, hogy nekem az összes útjelző waypoint-om a Duna felőli érkezésre volt belőve. Ennek ellenére meglepően simán – jókora szerencsével – egyből megtaláltuk a kempinget.

Egy vicces inkompatibilitás. Megérkeztünk, leparkoltam a recepciónál. Tábla fogadott, rajta felirat, miszerint a recepciós éppen nincs itt, de majd jön. Oké, bementünk, kerestünk helyet, felvertük a sátrat.
A hosszú hajú, kövér srác már ott volt. Üdvözöltem. Visszaintegetett.
Miközben sátrat állítottam, Nej elment vécére. Lógó orral jött vissza. A klotyi számkódos. Azaz csak akkor tudunk bemenni, ha lerendeztük a recepciót.
Berendezkedtünk. Összeszorított térdekkel. Aztán visszementem. Recepciós már volt, de valami végtelen telefonbeszélgetésbe bonyolódott. Kábé tíz percig vártam, hogy befejezze. Közben szép hosszú sor gyűlt össze. A pacák el is kezdte volna felgöngyölíteni, de ekkor megjelent egy ideges nő, valami helyi erő lehetett, mert félresöpört mindenkit és nekiállt pörölni a pacákkal. Megint tíz perc. Aztán kiderült, hogy nem én vagyok az első, mert a mögöttem lévők eredetileg korábban voltak ott. Újabb tíz perc. Nem részletezem, összességében az érkezéstől számítva másfél óra kellett, mire becsekkoltunk. És megkaptuk azt a kurva vécékódot.
Mi az inkompatibilitás? Nos, ha olyan a technika, hogy csak kóddal lehet elmenni vécére, akkor a recepciósnak 7/24-ben ott kellene ülnie a fülkében és a becsekkolásra koncentrálnia. Ellenkező esetben a kedves vendég kénytelen lesz a rét közepére szarni.

A kemping viszont végre kemping formájú kemping. Van minden, amit az ember egy kempingtől elvárhatna. És! Van saját asztalunk.

Ami nem azt jelenti, hogy pofátlanul lenyúltuk az egyetlen asztalt, hanem az ún. szabad, azaz nem parcellázott területen vannak asztalok és padok. Ha nem is bőven, de ilyen őszi forgalomhoz elegendően.

Egy újabb ismerős, legalábbis látásra. Egy meglehetősen dekoratív csajszi, egyedül, narancssárga sátorral. Ő is azon az útvonalon mozog, amelyiken mi. Egymásra mosolyogtunk.

Keressünk boltot. Az éhség megint kezdte átvenni felettünk az uralmat. Az a jó Google Maps most tényleg segített. Én simán a belváros fel indultam volna el, de a térkép azt mutatta, hogy a külvárosban, istentelen néptelen utakon 600 méterre van egy böszme nagy élelmiszerbolt és tényleg. Nem fogtuk vissza magunkat.
A kempingben habzsidőzsi. Indulásképpen grappa, aztán kolbászok, kenőmájas, finom kenyerek, sajtok, péksütemények, sör, a végén pedig szivar. A saját asztalunknál. Este gyorsan jegyzetelgettem is, ne essen ki minden a fejemből. Valójában már tegnap is ezt kellett volna, de ugye állva, egyik kezemben a sör, a másikban a szivar… mivel nyomkodtam volna a mobilt?

Útvonal:

Ugyanez 3 dimenzióban is: Ottensheim – Grein.