Category: Kerékpár

Bringaszervízben

Korombéli hölgy.
– Szeretnék használt kerékpárt venni.
– Milyet?
– Olyan… kerékpárt.
– Itt van például ez. Hogy tetszik?
– Nem csúnya.
– Hét sebességes.
– Őöö… igen. És ez itt micsoda?
– Az a pedál.

Alföld kiskör #04/04

Budapest
2021.09.12; vasárnap

Hadd ne beszéljek róla, mit szólt a sportórám az éjszakához. Én is emberevő hangulatban ébredtem, de az órám határozottan vissza akart menekülni a sportboltba. A fiatalok hajnali fél hatig randalíroztak, gyakorlatilag az ablakom előtt. Aztán hétkor _már_ ébren voltak és minden tele volt velük, a folyosó, a konyha, a vécé.

Rekordidő alatt pakoltam össze és vágtam neki az útnak.

Előtte még akartam egyet drónozni, de akkora katonai reptér van a közelben, hogy fél Kecskemétet betakarja.

Érdekes, hogy a DJI térképe alapján a bócsai lőtér viszont szabad préda.

Igazából mára már nem maradt semmi extra kaland. Egyszerűen csak haza kellett érnem. Kábé 85 kilométer, sima út. Túl sima. Nézz rá az írás végén a térképre. Kecskeméttől Dabas-Sáriig kanyar is alig van. 55 kilométer nyílegyenes út. Kánikula. És… nem hiszed el. Itt sajnáltam csak igazán, hogy nem screenshotoltam le minden nap a Windy képernyőjét. De hát ki gondol ekkora balszerencsére? Igen, ma is totális szembeszél, ugyanolyan erővel, mint tegnap és azelőtt. Pedig most északnyugatra fordultam. Sajnos a szél is.

Borzalmas út volt. Ezt már Ladánybenénél is éreztem. Az volt saccra 25 kilométerre, ott lett volna az első pihenőm. A valóságban 27 kilométer lett, de abban az utolsó két kilométerben többször is meghaltam. A legszívesebben a végtelenségig húztam volna a tízóraira vásárolt réteseket és a hideg sört, de egyszer minden elfogy, indulnom kellett. Ha Nej nem a Tisza-tónál csavargott volna a Fiattal, simán lehívtam volna, hogy vigyen haza.

Aztán ez ment. Kilométerről kilométerre szenvedtem. Tíz kilométerenként pihenő. Alig hittem el, amikor megérkeztem Dabasra. Árnyas liget. A padon egy alkoholista, hajléktalan nő. Nem érdekelt. Leültem a mellette lévő padra. Nyilván megpróbált lelejmolni egy cigire. Rámorogtam. Kiettem, kiittam mindent a táskámból. Innen már hazai terepen mozgok, értem ez alatt azt, hogy ide már a napi bringásedzéseken is ki szoktam járni. Másfél óra és otthon vagyok.
Persze nem volt ilyen egyszerű, a szokatlan meleg és a szembeszél szószerint kizsigerelt. Ócsán még beléptem egy dohányboltba, ittam egy jó cukros Fantát. Aztán valahogy hazavánszorogtam.

Itthon először hidratálás. Egy sör jobban esett volna, de ne kapkodjuk el, meglesz majd az is. Utána hideg vizes zuhany. Sistergett a bőrömről felcsapó vízgőz. A zuhany után már sör érkezett, de még csak egy könnyed, gyümölcsös. Ekkor jött a nap legbizarrabb pillanata: elkezdett rázni a hideg. Ötezer fokban. Nem vagyok rutintalan, tudom, hogy ez attól van, mert leesett a vércukorszintem. De hogyan? Reggelire pogácsa és sör, tízóraira rétesek és sör, ebédre pogácsa és sör, hazafelé még egy cukros Fanta, szóval gyakorlatilag egész nap a szénhidrátot tömtem magamba, hogyan eshet le ilyenkor a vércukor? Gyorsan csináltam sajtos pirítóst, toltam rá néhány sört és vártam, hogy elmúljon.

Közben a szokásos tempó, videók, fényképek összeszedése, fényképek utófeldolgozása, tömérdek szarakodás a trekkekkel… és bármilyen fura, de még a fejemben pörögtek ugyan a túra emlékei, de félre kellett löknöm, mert még a balatonkerülés is csak vázlatokban volt meg és legalább két írás előnyt kellett szereznem, hogy utána legyen időm az alföldi bringatúrát megírnom. Komolyan, most először éreztem úgy, hogy reménytelen, ennyi mindennel nem lehet fejben zsonglőrködni és megírni, úgy, hogy olvasható valami legyen belőle. Na meg persze itt van az élet, a melóról már nem is beszélve.

Jöjj ágy. Jöjj hosszú pihenés. Jöjj lockdown.

A teljes útvonal

Alföld kiskör #03/04

Kecskemét
2021.09.11; szombat

Az ébresztőóra előtt öt perccel ébredtem meg magamtól. Imádom az ilyen apró győzelmeket. Aztán ránéztem a sportórámra. Ezt nem imádtam. Újabb negatív alvási rekord, 36 pont. Hja, a sörpálinka nem viccel, na meg a 120 km bringázás a tűző napon, az sem.

A reggeliig volt egy kis idő, kisétáltam a tóhoz.


Leültem egy padra. Nosztalgiáztam.

  • Story on
  • 16 évesen egyszer nagyon bekarmoltam itt.
    Apám barátját látogattuk meg Kalocsán. Ott is család, két gyerekkel, itt is család, két gyerekkel. Az ottani nagyobb gyerek egy évvel volt idősebb, mint én.
    Kimentünk az udvarra dumálni.
    – Jössz koncentre?
    – Ma este?
    – Persze.
    – Kik játszanak?
    – Rolls. East. Rock-Táv.
    – Megyek.

    (A koncertet ne keverjük össze a nagyhírű Szelidi Rockfesztivállal, az egy évvel később volt, 1981-ben.)

    A Rollsnak kutya híre volt, de nekem akkor a Ricse volt a kedvencem, szóval bőven belefért. Az East jazz-rock, nem is igazán értettem, mit kerestek ott. A Rock-Táv pedig helyi zenekar volt, egészen jó zenét nyomtak, olyan Lordhoz hasonló, ritmus alapú rockandrollt. (Később átalakultak Delfin RT névre, de nem alkottak maradandót. Bezzeg amikor stílust váltottak és Betli Duó, később Dupla KáVé néven folytatták!)

    Még egy dolgot kellett megoldanunk, rábeszélni a hátulgombolós öcsémet, hogy maradjon ki a buliból. Szerencsénk volt, a közeli jugó határ miatt a baráti család hűtőládája púposan tele volt izgalmas jégkrémekkel (hogy mást ne mondjak, Egerben se hűtőládák, se jégkrémek nem voltak akkoriban), korlátlanul lehetett belőle fogyasztani, szóval a kiskrapek lehorgonyozta magát a láda mellé és dehogyis akart máshová menni.

    Minket a haverok kismotorral kivittek, de jelezték, hogy hajnalban a visszautat nekünk kell megoldanunk. 15 kilométer. Akár békaügetésben is.

    Odakint természetesen egyenesen mentünk a kocsmába. A haverok méregettek.
    – Honnan jöttél?
    – Egerből.
    – Akkor te bírod az italt.
    – Hát, ja.
    Nos, ezt nem kellett volna mondanom. Onnantól mindenki engem akart leitatni, én pedig nem tanúsítottam túl nagy ellenállást.
    A koncertre egyébként emlékszem, ami nem kicsit meglepő az előzmények függvényében. Az Eastre mondjuk nem, a Rock-Távon, mint helyi zenekaron nagy tombolás volt, a Rolls pedig zseniális produkciót mutatott be, a fiatal D. Nagy arca, a szuggesztív előadása a mai napig itt van a fejemben. Mondjuk elég közelről láttam, végig a színpad előtt tomboltam. Mármint a vízi szinpad előtt. Derékig érő vízben. Ruhában. Kábé húsz őrülttel körülvéve.

    Aztán a végére bezártak a kocsmák, a hideg vízben, na meg a hideg éjszakában, a vizes ruhában hamar kijózanodtam. Hárman maradtunk. Elindultunk gyalog. Amikor fáztam, futottunk egy-egy kilométert.
    Hatalmas élmény volt, egy percet sem sajnálok belőle.

  • Story off
  • Kisétáltam a partra. Emlékeztem. Igen, ott állt a színpad. Ott volt a gyalázatos kocsma, ott pedig, igen, még mindig megvan, az a nádas, melyet többször is összehánytam. Nem ártott meg neki, kifejezetten jól fejlett nádas lett belőle.

    Reggeli a buliközpontban.
    Délelőtti csapatépítő program: lézervezérlésű nyilazás egy közeli kempingben.
    – Képzeld, reggel fél hétig tartott a buli – újságolta a HR-es csajszi – Van, aki nem is feküdt le!
    – Na, nekik ne adjatok nyilat.

    A magam részéről nem vártam meg a TellVilmos vetélkedőt, folytattam a bringatúrát. Szakmár, Kecel, Soltvadkert, Bugaci kitérő, Kecskemét.

    Országút. Szép, hosszú egyenes szakaszokkal.
    Jobb híján filozofálgattam. Például arról, hogy tulajdonképpen a traktor a szárazföld motorcsónakja. Egyszer csak meghallod magad mögött, jó messze. Te mész 22 km/h sebességgel, a traktor 24-gyel. Félórán keresztül pöfög, zörög, vonyít mögötted, majd amikor megelőz, akkor meg félórán keresztül kapod meg ugyanezt előlről. Jó egy órára ki van nyírva az éppen kialakulófélben lévő zen. Csontra ugyanaz, mint a Tisza-tavon, vagy az RSD-n a motorcsónakok.

    Az időjárás. A k. időjárás. A napocskával nem is volt gond, sütött, mintha kilozsúlra fizették volna, talán még túlzásba is vitte. De a nyomorult szél! Tegnap délre jöttem, déli szél fújt. Ma keletre fordultam. A szél is. Ismerősként üdvözöltem. Gyere bazmeg, simogass.

    Ni-kecel szigetelésbolt. Kecelen.

    Méghogy a falu csendes. A frászt. Egész nap dübörögnek a traktorok és a mindenféle nehéz munkagépek.

    A nap meglepetése: Szakmár után egy keskeny, térképen is alig látható műút, melyből egy idő után tankcsapdákban bővelkedő földút lett. Akrobatizáltam a gödrökben, miközben akkora, de akkora csend és nyugi volt, hogy el se tudom mondani. Megkaptam Bugacot, 50 kilométerrel korábban. Plusz itt volt a Nagy-Csukás tó, meg mindenféle csatornák. Annyira élveztem, hogy a Maloméri főcsatorna partján csak úgy leültem, később pedig felküldtem a drónt.

    Akkor térképészkedjünk megint. Ott jártam, hogy a 140 kilométerből 85 lett. Pontosabban 85 és valami kevés Bugac, saccra olyan 4-5 km. Aha. Mivel ide nem volt konkrét trekkem (komolyan vettem az ismeretlen fórumozó ajánlását, miszerint Bugacon eltévedni érdemes), így nem tudtam a távolságot sem. Aztán az egyik pihenőben csak úgy saccre megnéztem. Bakker. 30 kilométer. Volt fejvakarás. A távolság önmagában nem is akkora gond, hiszen tegnap is többet mentem, de teljesen más az, amikor az ember egy 80+ kilométeres napnak indul neki, máshogy ébred, máshogy indul, máshogy rakja össze a logisztikát.

    Na mindegy, mentem. Közben folyamatosan szidtam a rohadt szelet. Nagyon lehangoló ám, a horizontig tartó egyenes úton tekerni, árnyéktalan, tűző napsütésben és olyan 20-30 km/h szembeszélben.

    Bócsa. A benzinkútnál terveztem feltölteni a készleteket – és állva ebédelni – de aztán találtam egy egykor szebb napokat látott csárdát a főút mentén. Árnyékban padok, odabent senki, megrizikóztam, egyből megkaptam a korsó sört, közben a hűtőből kikapkodtam néhány páncélost, az egész pár perc volt, de nagyon megérte. Leültem kint az árnyékba, ettem pogácsát sörrel, fejedelmi ebéd, a dobozos söröket meg a hosszú úton tologattam be, csökkentendő a monotonitást.

    Improvise, adapt, overcome. A bringatúrák alapelve. Meg a kajakosoké. (A szóló bringázásnak ez az átka. Egy csomó boltba nem lehet bemenni, tulajdonképpen az ember a benzinkutakra, pékségekre és a nemzeti dohányboltokra van kárhoztatva.)

    Következett Bugac. Nagyon vártam. Jó ideje már csak aszfalt és aszfalt. Feltűnt az elágazás. Bekapcsoltam a fejkamerát. Lendületesen befordultam. 20 méter múlva beleálltam a földbe.
    Hát, nem erre számítottam.
    Jó kérdés, hogy akkor mire?
    Ugyanis volt elég előjel, melyek alapján gyanakodhattam volna. Minden térkép, melyet néztem, földutak egész hálózatát mutatja Bugacon. Elméletileg hatalmasakat lehet arrafelé csavarogni. Csak éppen egyik túratervező alkalmazás (merretekerjek, turistautak, bikemap) sem tervez ezekre a földutakra. Nemhogy bringautat, de gyalogutat sem. Elég makacs ember vagyok, nem hagytam magam. A földutak remekül látszottak a Google Earth alkalmazásban, az tud rajzolni is, el is tudja menteni kmz formátumban, ami már majdnem gpx, ez pont elég. (Ha érzel némi ellentmondást a korábban írottakkal, nem, nem konkrét útvonalat rajzoltam be, hanem a terepet behálózó útvonalakat. Mert oké, hogy eltévedni jó, de annyira azért nem, hogy ne is találjak ki.)
    Ráadásul úgy voltam vele, hogy itt van a soha vissza nem térő alkalom. Tíz napja nincs eső, a nap viszont rendületlenül süt. Tutira nincs sehol sem dagonya. (Ezért is mertem mindenhol vadulni a földutakon.) Azaz itt sem lesz, mehetek mindenfelé, nem kell attól félnem, hogy Rába Steigerrel kell majd kihúzatnom magam a sárból.
    Tulajdonképpen igazam volt, de túlgondoltam. Igen, felszáradt. Nagyon is. Mi lett belőle? 5-10 centi mély, puha homok. Nesze József, biciklizzél. Nyilván belevágtam, aztán húsz méter után elsüllyedtem.

    Ez itt fent a megfordulásom nyoma.

    Az aszfaltozott úton persze később bemehettem volna, de az nem az igazi. Az csak műpuszta turistáknak. És ugyanúgy harminc kilométer kerülő. Én viszont az igazi Bugacra voltam kíváncsi, amikor az ember csak teker a semmi közepén és időnként fellövi a drónt. (Ami persze erősen véleményes, tekintve a közeli bócsai katonai lőteret.)

    Na mindegy, mentem tovább. Nem messze van innen a Magyarkert, alias Kis-Magyarország Botanikus Kert. Oda is be akartam nézni. A bejárata kábé 1 kilométerre van az 54-es úttól. Földúton. Befordultam. Tekertem száz métert. Elsüllyedtem.
    Röhögve káromkodtam. Oké, Bugac, te nyertél. Ide fatbike kell.
    A kardomba mondjuk nem dőltem, a nap során Szakmár után már megkaptam a várt hangulatot.

    Persze ezzel más probléma jött elő. Keceltől Kecskemétig hosszú, monoton, mondhatni érfelvágós út vezet. Nem véletlenül volt betervezve két bugaci látványosság is, megtörendő a monotóniát. Na, ez maradt el. Én pedig a tűző napon kis híján begolyóztam. A végén már tíz kilométerenként tartottam pihenőket valami árnyékos fa tövében.

    Közvetlenül a szállás előtt városvégi kisbolt. Nocsak. Kilátni a bringára, odabent senki. Gyorsan berohantam. Péksüti, hideg sörök. Meg van mentve a nap.

    Innen fel is hívtam a szállást. Elméletileg félórával kellett volna érkezés előtt, de ki tudja ezt ismeretlen helyen kiszámolni? Úgy voltam vele, hogy először legyek biztos abban, hogy megvan a hely, utána legfeljebb majd várok.

    – Halló! XY vagyok. Nagyjából megérkeztem.
    – Én meg nagyon messze.
    – Semmi gond, megvárom.
    – Jól is nézne ki. Ha odaér a kapuhoz, csörögjön rám. Mobiltelefonról kinyitom az ajtót. Odabent lesz egy boríték a nevével, abban lesz a kulcs.

    Vov.

    – Este érkezek, akkor papírozunk.
    – Várom. Van egy kerékpárom. Hová köthetem?
    – Vigye be a szobába.
    – Akkora a szoba?
    – Befér. De rakhatja a teraszra is, be van kamerázva.

    Pontosan így is történt. Azért elképesztő, hol járunk már. Ez egy világvégi épület, a buckalakókon és a logisztikai telepeken túl. Éjszaka farkasok vonyítanak.
    A bringát először megpróbáltam kikötni valahová, de nem sikerült, aztán átraktam a teraszra.

    A szállás ránézésre munkásszállás jellegű, elhagyatottan, messze kint a nyílt prérin.

    Jellemző a helyzetre a levelezés egy haverommal, akinek ez a rendszeres bringás szállása Kecskeméten.
    – Látom, elsőre eltévesztetted az utat.
    – Honnan látod?
    – Bementél egy közzel korábban. Amikor először voltam ott, én is bementem.
    – Értem. Azért jellemző az elvárásainkra, hogy mindketten reálisnak tekintettük azt a dzsuvás, felvert betonos, szemétdomb melletti utat a feltételezett szálláshoz.

    Néhány őshonos ténfergett a ház és a dohányzó között kábán, még abban sem voltam biztos, hogy magyarok. Később viszont megérkezett egy lelkes és felettébb hangos társaság. Születésnapi buli. Hol máshol, mint kint a buckákon? Hiszen itt senkit nem zavar. Eltekintve attól a néhány vándortól, akiket idevezérelt a rossz sorsa. Persze valójában sejthettem volna, szombat is, világvége is, az embernek meg időnként kell valahol ordítania.

    A fiatalok benyomták a zenét, illetve azt a szart, amit annak neveznek és csak részegen lehet kibírni, aztán előkerültek a petárdák. Az egyik köcsög akusztikusan tuningolt Ford Mustanggal érkezett, ebbe rendszeresen beleültek és álló helyzetben bömböltették.

    Végül csak behoztam a bringát a szobába és minden bizodalmamat a zárba vetettem.

    Alföld kiskör #02/04

    Szelidi-tó
    2021.09.10; péntek

    Eleinte nagyon nem volt kedvem. Fájt mindenem, tele voltam sebekkel, az evezés utómunkálatai, a bringázásra való felkészülés, mind-mind végtelen kásahegyeknek tűntek. Komolyan felmerült bennem, hogy valami udvarias kifogással lemondom a csapatépítőt.

    “Tantónéninek jelentem, tegnap nagymamám született.”
    Neoprimitív: uralkodó osztály 1/b

    De annyira tökéletes időt mondtak, annyira jól összeállt minden, igaz, csak az utolsó pillanatra, de akkor is, hogy végül nagyon szidtam volna magamat, ha kihagyom.

    Kezdjük rögtön egy térképészkedős bakival. Valamikor régen egy kerékpáros fórumban írt valaki alföldi bringás tippeket. Ezek között szerepelt olyan, hogy beleveszni a bugaci pusztába, illetve végigtekerni az egykor Kiskunmajsa – Kecskemét között közlekedő kisvasút megszűntetett nyomvonalán. Mindkettő tetszett, az utóbbi különösen. Külföldön ez már teljesen megszokott, én pedig beindultam, hogy végre nálunk is elkezdték valamire hasznosítani ezt az elvesztett infrastruktúrát.

    Az ördög a részletekben. Mint mindig.

    Ránéztem a térképre és tényleg, ott volt egy kerékpárút, Kiskunmajsáról indult, Kecskemét felé ment, igaz, Bugacnál megállt. Ez a kék nyíl. Az első, logikus gondolatom az volt, hogy egy ideig vitték a vasútvonalon az utat, majd Bugacnál befejezték. Ez tökéletes lett volna, megkaptam volna mind a két élményt. Igaz, a Kecel – Soltvadkert – Kecskemét útvonalhoz képest 50 kilométer pluszt jelentett volna, 90 kilométer helyett 140-et. Nem kevés, de még bevállalható.
    Indulás előtt egy nappal kezdtem alaposabban megszervezni a túrát. (Kicsit sűrűk a napok mostanában.) Ekkor vettem észre a térképen azt a halványszürke, vékony vonalat. Az volt a kisvasút. És nem, a két nyomvonal nem esett egybe. (Az ábrán ez a piros nyíl.) Nyilván utána guglihegyek. A szomorú igazság az, hogy a vasútvonalat hagyták tovább rohadni, ehelyett kiépítettek egy zsír új kerékpárutat Bugacig. Ez egyben azt is jelenti, hogy így már biztosan nem is lesz kerékpárút a sínek helyén. Pedig meg lehetett volna csinálni, egy oldalsó leágazással Bugac felé. (Sárga nyíl.) És akkor Kiskunmajsáról nem csak Bugacig lehetett volna eljutni, hanem Kecskemétig.

    Oké. Újratervezés. Hogy hogyan sikerült… azt majd megírom az aktuális részben. Legyen elég annyi, hogy ha már úgyis lementem, akkor Bugacot meghagytam, Kecskemétre intéztem szállást, így végül lett egy háromnapos alföldi túrám.

    Nagyjából időben indultam. Muszáj volt, sok a táv. Több kalandos kitérőt is terveztem, ezek valószínűleg földutak lesznek, délután hatra meg jó lenne megérkezni, hiszen akörül indul az élet a csapatépítő tréningen.

    Első pihenő Szigetcsép. Kíváncsi voltam, mert a Google Maps szerint nyitva vannak, a Facebook oldaluk alapján meg idénre már bezártak. Az utóbbi nyert.

    Pihenő, sör a bringából. Gyerünk tovább.
    Makád. A Google Maps szerint nyitva vannak. Ja.
    Egy tábla fogadott, miszerint 24-én még kinyitnak, utoljára.

    A kerthelyiséget már jól ismerem, ide menekültünk a Csepel-sziget kerülésénél a vihar elől. Most is átléptem a bezárt kapun, leültem, megebédeltem. Utána még kimentem a strandra, sehol senki, felküldtem a drónt, de gyorsan le is szedtem, erős volt a szél.
    Igen, szemből.

    Innen tulajdonképpen nincs messze a tassi kocsma.

    Erről azt kell tudni, hogy akkor is nyitva van, amikor már semmi más sem. Én pedig úgy honorálom ezt a következetességet, hogy mindig beugrok egy sörre, ha arra járok. Most is ez történt és megkaptam végre a hőn áhított csapolt sörömet. 55 kilométer után.

    Tass után elfogy az aszfaltozott kerékpárút. Töltés ugyan van, de… Tavasszal nem mertem bevállalni. Akkor alig látszott az út, benőtte a tízcentis fű, látatlanban nem mertem nekiindulni, különösen azután nem, hogy megnéztem, milyen hosszú is ez a szakasz. Mentem helyette az 51-es úton, teherautók, kamionok között, erős forgalomban. Nem volt jó.
    Most viszont úgy döntöttem, kipróbálom a vadvirágos rétet. Eleve volt egy fűnyírás, a perzselő nyári nap is leégette a füvet, itt-ott kilátszott a szekérút.

    Nos, 25 km, 2,5 óra földút. Sokszor még az út sem látszott. Időrabló mocsár. A szembeszélben csak 15-17 km/h között tudtam araszolni. De még így is jobb volt, mint az 51-es.


    Aztán Solt után jött az újabb kaland. Ennek nekimentem tavasszal is, de akkor a mély dagonya és két ölebnek álcázott vérkutya visszaverte a támadást. Most viszont szárazak az utak. Menjünk. Kaland.
    Az út szárazon is gyalázatosan szar volt, a kutyák elbújtak, gondolom, bíztak a trágya út védelmében, de végül csak egy kilométert kellett kibírnom, utána szuper kerékpárút lett belőle, közvetlenül a Duna partján.

    Voltak rajta bringás pihenők is, csábítottak a megállásra. Rám is fért. Nosza egy sör.
    Csapda volt. Egészen biztos vagyok benne, hogy a pihenőt a szúnyogok építették.
    Ahogy a régi szólás mondja:
    – Sok a szöveg, haver!
    – Hát még a szúnyog!

    Hartánál jöttem vissza az 51-es útra, de szerencsére volt kerékpárút Dunapatajig, onnan szintén volt kerékpárút, elég sokáig, majdnem a Szelídi-tóig. Megtaláltam a buliközpontot, letámasztottam a bringát, besétáltam. Csurom izzadtan, koszosan, büdösen.
    A fogadó csajszi végigmért.
    – Focizni voltál?
    – Nem, bringával jöttem.
    – Honnan?
    – Pestről.
    Döbbent csend.
    – Te nem szarral gurigázol – szólalt meg egy kolléga kicsit arrébb.
    Megvontam a vállamat. Most magyarázzam, hogy bringatúrás körökben a napi 120 kilométer egyáltalán nem extra távolság?
    – Mi lesz az esti program? – kérdeztem meg a csajszit.
    – Akarsz focizni? Éppen most van itt a kempingben…
    – Izé… most inkább nem.
    – Ja, bocs.

    Átvettem a szállást, lezuhanyoztam, átöltöztem, töltőre dugtam minden elektronikát. Leginkább magamat is oda kellett volna, de hát építeni kell a csapatot, mégha ez közös berúgást is jelent.

    Csapatépítés. Semmi extra. Fogyó italok, emelkedő hangulat, egyre vadabb táncok, aztán mulatós zene, végül tánc a medencében. Közben a DJ kolléga a drónjával kevergett a táncosok, asztalok között. Irigylem a sok idióta felvételért, melyeket csinálhatott.

    Sörözgettem, beszélgettünk. Pusztán csak az íze kedvéért néhány kétcentes pálinka. Éreztem, hogy nem szabad sokat innom, mert egyből kiütne. Végül este tíz körül elsétáltam aludni.

    Alföld kiskör #01/04

    A szeptember közepe már a pihenés időszaka lett volna, valahol rám is fért. A sportórám szerint olyan egyhetes vízihulla állapotában vagyok, kezemen, lábamon sebek… és már tényleg jó lenne egy kicsit üldögélni otthon. Csakhogy befigyelt egy céges csapatépítés, méghozzá pont jó helyen: Dunapataj, Szelidi-tó. Ez kábé 120 kilométer tőlünk, ideális bringás táv. Utána meg hétvége. Miért ne kalandoznék egy kicsit a környéken?
    Csak hát az időzítés…

    • Kedd este érkeztünk haza a balatoni evezésből. Kajakok leszedése, elrakása, becuccolás, a vízes holmik kiteregetése, fényképek, videók begyűjtése. Nej eltűnt zsákjának hosszas keresése.
    • Szerdán rohangászós nap. Első körben be kellett gyűjtenem a bringát, mert anélkül elég nehéz bringatúrázni. Szervíz. A szerelő később lesz. Felhívtam később. Készen van, ki kellett cserélni egy műanyag bizbaszt, most már működik az agydinamó. Elmentem. Kipróbáltuk. Nem működött. Izé. Kerékcsavar kilazítása. Működik. Csavar meghúzása. Nem működik. Fejvakarás. Ilyet még senki nem látott. Vissza a szerelőasztalra. Ideiglenes csere, komplett felni, agydinamóval. Most jó lesz, aztán a túra után visszaviszem. De legalább van világítás. Utána bolt, mert be kellett szereznem ezt-azt. Délután fényképek rendezése, utófeldolgozás. Relive videók legyártása, az egyéb videók átfutása, felrakása a nasra. Utána trekkek. Nej zsákjának keresése. Este kezdtem el blogot írni, hajnal ötig tartott. De muszáj volt, mert az evezésen semmit sem jegyzeteltem, a bringatúra meg kiütötte volna az emlékeket.
    • Csütörtök reggel ébresztő. Már meg sem néztem az órám alvásminősítő elemzését. Nem voltam kíváncsi a zokogására. Délelőtt lett volna egy megbeszélés, szerencsére lemondták. Akkor szervezzük meg a túrát, meg pakoljunk össze. Kecskeméten kell szállás. Meglett. Útvonalak. Valahol olvastam, hogy a Kiskunmajsa – Kecskemét kisvasút sínjeinek helyén bringaút van. Szuper. Vegyük bele a túrába. Pakolás. Pogácsasütés. Valahol eltűnt a fejlámpám. Ez még rejtélyesebb, mint Nej zsákja. Kedd este még használtuk a pakoláskor, itt tettem le a laptomom mellé. Most meg sehol. Egy órán keresztül kerestem, mindent megmozgatva a lenti szinten. Semmi. Elképesztő. (Egy héttel később meglett. A szennyestartóban, a koszos zoknik között.) Pakolás után egy sör. Este tízkor alvás.
    • Reggel hétkor ébresztő. Nézzük, mennyit pihentem tegnap. Alvás: közel tökéletes. Body battery: 100%. Szuper. Mehetek megint rongálni magam.