Amikor máshogy alakulnak a dolgok

Pedig olyan jól indult.

Öcsém és sógornőm a Balcsin nyaraltak – igen, október végén – majd hazafelé beugrottak hozzánk egy laza hétvégére. Az erővonalak szigorúan kulmináltak, fiamék söre ezen a hétvégén vált ihatóvá és éppen esedékes is volt egy sörözgetés a lányom hapsijával, hát vonjunk össze mindent egy estére.
Szombat reggel bringára pattantunk, négyen eltekertünk a Római-partra. Szolíd sör, jó fokhagymás kolbász.

Aztán a pesti oldalon vissza, a Lágymányosi hídnál makacsul tovább egyenesen, irány Csepel.
Rizmájer. Sör. Sörök. Hambucik.

Aztán felettébb vidáman haza.

Az idő… ilyen egyszerűen nincs. Délután ötkor kiültünk a teraszra. Egy szál pólóban. A sütóben gyorsan megsült a hurkakolbász, közben sörözgettünk, dumáltunk, röhögcséltünk. Aztán befutott mindenki. Pálinka. Vacsora. Végül ünnepélyes sörbontás. Barna azon aggódott, lesz-e benne elég szénsav… erre a holdba lőtte a kupakot a friss sör. Jó lesz.
Utána bevonultunk a lakásba. A fiatalok dartsoztak, a csajok és öcsém az új órájuk fitnessz adatait tekintették át a médiacenter gépen, én a fényképeket dolgoztam fel, a háttérben Alvin ordította ki magából a világfájdalmát, Gergő meg is jegyezte, hogy micsoda kocsmahangulat, pont illik a dartshoz, szóval minden együtt volt ahhoz, hogy egyre vidámabb, egyre elhajlóbb buli legyen… amikor Alvin mellett elkezdett üvölteni a riasztó is. Este kilenckor. Egyelőre csak a lakásban, csak hát az sem egy öröm. Mindkét kezelőpanel megbénult, szószerint se kép, se reagálás. Csak sivítás.
Felhívtam a riasztószerelőt.
– Hallja ezt a hangot? Baj van.
– Hát, izé, kössék ki a dobozban a vezetéket.
– Jó lesz?
– Jó.
– A sziréna nem fog beindulni odakint?
– Lehetséges.
– Hjaj. Akkor mit csináljak?
– Húzza le a sarut a sziréna akkumulátoráról.
– Nem lesz baj?
– Nem.

Magas létra le a padlásról. Mert a sziréna kurva magasan van. Fejlámpa. Mert sötét van. Csavarhúzók. Sziréna. Bakker. Az a rohadék dizájn: valami műanyag borítás, melyet valahogy le kell pattintani egy varázsmozdulattal, megnyomni valahol és lepattan, de ha nem tudod, hogy hol, akkor megette a fene. Végül addig nyomkodtam, amíg le nem esett az egész. Mind az öt tiplivel. Azaz szétpattintanom nem sikerült, de letépnem igen. Persze odabent meg visított ez a szar, mintha nyúznák.
Kijött öcsém. Ő végülis jómunkásember, meg nálam jobban is ért minden ilyesmihez, felmászott a létrára. Kinyitotta a dobozt. Fasza. Volt benne egy alumíniumdoboz. Azt is szét kellene szednünk. Öcsém elkezdte szétcsavarozni. A sziréna felüvöltött. 120 decibellel. Kis híján hátraborította a létrát.
Berohantam. Ordítva hívtam a távfelügyeletet.
– Azonnal kapcsolják ki a riasztónkat!
– Dehát nem tudjuk!
– Mi se!
– A panelen kapcsolják ki!
– A panel meghalt!
– Akkor nyugodjanak békében.
A sziréna meg üvöltött odakint. 120 decibellel. Éjjel fél tízkor.
Hívtam a szerelőt. A ház elől.
– Hallja!
– Jézus, persze!
– Akkor mi a faszt csináljak?
– Mit csináltak eddig?
– Amit mondott. Megpróbáltuk szétszedni a szirénát.
– Ja, akkor jó.
– Mi jó?!
– Akkor szirénáznia kell.
– Ezt nem tudta volna korábban mondani?
– Szombat este van. Buliban vagyok.
– Oké. Mi a faszt csináljunk most?
– Szirénázás közben szereljék szét. Húzzák le az akkumulátor kábelét.
– El fog hallgatni?
– Nem.
– Ne basszon már!
– Még el kell vágnia a piros vezetéket.
– Biztos? Mint egy James Bond filmben?
– Biztos.
– Utána?
– Utána szedjék szét a biztosítő vezérlőközpontját is és húzzák le a vezetéket.
– Melyiket?
– Meg fogják látni.
– Biztos?
– Biztos.

Kisétáltam az öcsémhez. A riasztó éppen elunta a szirénázást.
– Csavarjuk szét.
– Visítani fog.
– Az a jó. Le kell tépni. Aztán lehúzni a kábelt. Majd elvágni a pirosat.
– A faszom. Mi sípol?
– Hát, izé… tényleg, mi sípol?

Jé, a kezelőpanel. Csak egy erős kés kellett és szétfeszegettük. Mind a kettőt. Egy apró mozdulat és már le is vettük az áramot a belső hangszóróról.
– Te, mi ez?
– Csend. Emlékszel, egyszer volt ilyen is.
– Bassza meg, megcsináltuk.
– Meg, a kurva életbe.

Csak éppen a bulinak lett vége. Lesétáltunk a nappaliba. Mindenki ott ült, lekókadva a kanapén, a fotelokban. Csend. Nem szólt a zene. Felkapcsolták a lámpát. Mint buli után, amikor mindenkinek haza kell mennie. Biztos fel lehetett volna támasztani az estét, de én leginkább csak belerúgtam mindenbe, annyira dühös voltam.
Aztán csak feltámadt valami, beindult némi darts, ittunk pálinkát is, sőt, voltak nagy röhögések is, lányom rendszeresen bekapcsolódott a tengerentúlról, szóval végülis nem lett rossz, de bőven több volt az estében.

Bringa

Lesöpörni mindent az asztalról, felvenni a pucoltnyulas bringásruhát, felpattanni és csak az első kilométeren eldönteni, hogy hová menjek, merre menjek, mekkorát bringázzak. Aztán fejben is lesöpörni mindent az asztalról és elmenni egy fél napra.
A legjobb.

Az egykori Papa Joe kocsma. Azóta más a tulaj, más a név, de úgy látszik, a hátsó frontról még nem volt idejük levenni a táblát.
A kép egyébként azért ritkaság, mert évente háromszor-négyszer megfordulunk ugyan ebben a kocsmában, de kizárólag vízről, kajakkal. Ez az első alkalom, hogy bringával is bevettem az erődöt.

Sörkolbászbringa a Duna mentén 15/15

Budapest
2019.08.24; szombat

Távolság: 71 km.
Szint felfelé: 230 m.

Istenem. Ezt is leírhattam. Budapest. Este otthon alszunk. Ágyban. Párnák között. Halni meg.

De addig még el is kell jutni.

Ma reggel a másik véglet. 6.40-kor bukott elő a nap a hegy mögül és már egyből perzselt. A reggelinél még csak-csak elvoltunk, de utána a sátor összerakásánál már izzadtunk. Ma már elhittük a levelibékának, hogy nem fog esni, ezért is hagytuk a sátrat a végére. Meg már nem érdekelt, akár vizesen is elrakhatjuk. Otthon úgyis ki lesz terítve száradni. Velünk együtt.

A komphoz könnyű volt időre menni, itt van tőlünk a kikötő 200 méterre.

Ja, miért kompoltunk itt és miért nem kompoltunk soha odakint? Azért, mert nem szeretünk kompolni. Egy bizonytalanság. Időt zabál. Elrontja a tempót. Inkább vettem a fáradságot és úgy terveztem meg az útvonalat, hogy mindig a jó oldalon legyünk, de még időben átmenjünk előtt valami hídon.
Jelen esetben mindenképpen a pesti oldalon akartunk megérkezni. Egyszerűen jobb a terep. Visegrádtól Szentendréig csak rövid szakaszokon van bringaút és Szentendre után sem túl rózsás a helyzet. A pesti oldalon ezzel szemben csak Dunakeszi és Újpest között van egy 3-4 kilométeres necces szakasz, egyébként tök jó. És persze ott van a gödi csárda. Igen, a budai oldalon meg a Római-part, de nekem a gödi csárda jobban bejön.
Tudom, az igazán stílusos lezárás az lett volna, hogy elgurulnunk a vár alatt, szemben a parlamenttel, beleujjongunk a fejkamerába… de ezeket csinálják csak a turisták.

20 perccel a komp indulása előtt ott voltunk. Mások nem kapkodtak ennyire, tudták, hogy a személyzet csak 5 perccel korábban sétál ki. Addigra szépen összegyűltünk, vakartam is a fejem, hogyan fér el ennyi minden azon a kis hajón. Egy csomó autó, köztük egy bátor kamion, bringás turisták, na meg egy lovas pár is.
De végül mindenki felfért. Igaz, kamerázni nemigen lehetett, a kamion mindenhol belelógott a képbe.

A túlsó parton egyből sör. Már ekkor cudar meleg volt. Nekünk pedig reggelre nem maradt hideg sörünk. Meg egyébként sem siettünk. A lányomnak megüzentük, hogy jöttünkre 14-15 között számítson északnyugat felől, addig meg kényelmesen megesszük ezt a hatvan kilométert.

Hatvan? Azt írtam volna, hogy hatvan? Hát, az írás fejlécében 71 km. szerepel.
Benéztem. Nem kicsit. Nagyon.
Visegrád nekem rendszeres bringás kirándulóterep. Elég jól ismerem. Úgy is ragadt meg bennem, hogy 60 kilométeres táv. Ja. A budai oldalon. Csakhogy most a pesti oldalon jöttünk, a jóval nagyobb íven. Márpedig az egy jó tízessel hosszabb.

Verőcénél közelít egymás mellé a bringaút és a főút. Na, mit tippelsz? Defekt. Rohadt meleg, zaj, kipufogószag. Én pedig szerelhettem megint. Nagyjából ekkor volt az, amikor az összes bizalmam elszivárgott a bringával kapcsolatban. Pedig volt rengeteg: ahogy már korábban is írtam, kábé 2200 kilométert túráztunk eddig ezekkel a kerékpárokkal, ezzel a felszereléssel, soha sehol nem volt semmilyen meghibásodásunk, még csak egyszerű defektünk sem.
Most meg?
– Sárvédőtartó letörése.
– Hátsó fékbowden elszakadása.
– Küllőtörés.
– Felni deformálódás.
– Felni kirepedése öt helyen.
– Sárvédő kényszerű letörése, ezzel a teljes világítás kinyírása.
– Láncvédő eltörése, később kényszerű letépése.
– Négy defekt nálam, egy defekt Nejnél.
– Nejnél két láncleesés.
Azért ez elég ugrásszerű változás, nem? Különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy semmivel sem vittünk több cuccot, mint amennyit korábban szoktunk. (Igen, mert kétnaponta váltottunk tisztát, így ugyanannyi ruha kellett, mint egy egyhetes túrán.) Oké, a bringa a túra előtt közvetlenül nem volt szervízben átvizsgáláson, de júliusban igen.

Aztán ha már itt vagyunk, összeírom – leginkább magunknak – a pakolási tapasztalatokat.

  • Gázpalack, gázégő, alumínium edény, instant kávé… teljesen feleslegesek. Már induláskor sem akartam elrakni, de Nej erősködött, hogy ő kávézni akar reggelente. Aztán neki is jobban bejött a sör.
  • Nem kell a kormányra szerelhető mobiltartó. Pedig télen tök jó ötletnek tűnt… csak aztán azok a fránya részletek.
    – Nem teljesen vízhatlan. Az esőt kibírja, de a pára belemegy.
    – Pont annyit vesz el a mobiltelcsi fényerejéből, hogy ha látni is akarok valamit, akkor teljes világításra kelljen kapcsolnom.
    – Teljes fényerővel a telcsi maximum 2,5 órát bír. Nyilván egy egész napra ez használhatatlan. Csak ehhez kellene napi 3 powerbank.
    – Remek dolog, hogy nézhetem közben, mit vesz a Gopro, így nem lesznek félresikerült felvételeim… csak éppen a Gopro app egy szutyok szar, időnként úgy rántja magával a telcsit, hogy csak a kikapcs/bekapcs segít.
    – Az egyedüli dolog, amire használható a mobiltelefon egy bringatúrán, az az, hogy amikor a túragps bélyegnyi kijelzőjén nem egyértelmű a helyzet, akkor megnézem Locus-ban is a részleteket a mobil sokkal nagyobb kijelzőjén. A mobiltartóból viszont nagyon körülményes kivenni a telefont, sokkal egyszerűbb a kormánytáskából.
  • Az Olympus MILC kamera töltője. Másfél akkumulátort használtam el a két hét alatt. És van belőlük öt.
  • Nej fényképezőgépe, akksikkal, töltővel. Elő sem vette, mindent mobillal rögzített. (Jelzem, én is elég sokat használtam a mobilt. Az új Nokiának kifejezetten jó a kamerája.)
  • Fém felespohár-készlet. Négy darab 3 centes, négy darab decis pohár. Egyszer sem használtuk. Jó volt az üvegből is.
  • Bringáskesztyű. A túrabringáknak kényelmes a kormányuk. Nej hozott, nem használta.
  • Ezzel szemben kritikus a szivacsbetétes nadrág. De erről már írtam.
  • A műanyagpohár maradhat. Különösen, ha borvidéken megyünk keresztül.
  • Állandóra elrakott félliteres pillepalack, víznek. Nagyon sok helyen nincs se kocsma, se kút, nagyon hosszú szakaszokon sem. (A kulacs nem praktikus: szükség esetén nem dobható el.)
  • Hosszabbítós elosztó, négylyukú USB töltő. Elképesztően kritikus elemek. Máshogy egyszerűen nem lehet ennyi mindent 1 nap alatt fullra tölteni, akár egy konnektorból is.
  • Reklámszatyrok. Vinni kell egy kilót. Van is itthon annyi, hogy életünk végéig elég lenne. Ehhez képest kint pénzért vettük. Nagyon sok bringás pihenőben van pad, de nincs kuka. Ilyenkor cipelnünk kell magunkkal a szemetet. Erre nagyon jók ezek az eldobható szatyrok.
  • A szerszámkészletre ráfér még egy optimalizálás. Meg voltam győződve róla, hogy mindenünk van, ami kellhet, aztán menetközben derült ki, hogy mégsem. A kombinált kulcson például nincs 12-es kulcs, pedig a bringához kellett volna.
  • Észrevettél valamit? Egyszer sem szidtam a Goprót. Tökéletesen működött. Minden felvétel sikerült. Megérte a 3-asról 7-esre váltani.
  • A pakolási szisztémát teljesen át kell gondolni. Pók szóba sem jöhet. Meg kell oldani, hogy madzagokra se legyen szükség. Amikor naponta négyszer-ötször kell le-föl szerelni az esővédelmet, nagyon fontos, hogy az minél egyszerűbb legyen. A súlynak is egyenletesebben kell eloszlania, legalábbis nálam. (Az enyém a nagyobb bringa, azon van a súly nagyobb része.)

Ott jártam, hogy defektszerelés. Megint könyékig mocskos voltam és most vízünk sem volt. De még a fű sem volt harmatos. Így jártam. Szerencsére Vácon van nyomós kút, hatalmasat fürödtem.

És igen. Hamarosan ráfordultunk a gödi csárdára. Amiről ábrándoztunk két héttel és 1250 kilométerrel korábban.
És tényleg frenetikusan jó érzés volt.

Persze a nap közben zenitre jutott és bekapcsolta az összes fűtőelemet. Sebaj, innen már simán hazagurulunk. 25 kilométer. Egy etap.

Nej az Árpád-híd alatt pukkadt ki.
– Álljunk meg valahol. Pihenjünk!
– Ne hülyéskedj már. Ekkora távokat simán le szoktunk tolni máskor egyben.
– Készen vagyok.
– Nem akarok megállni. Utálom a bringát. Egy percig sem bízok benne. Addig nem leszek nyugodt, amíg otthon be nem lököm a sarokba. És már szeretnék túllenni ezen a rémálmon, minél hamarabb. Már csak attól is frászt kapok, ha belegondolok, hogy megint eltörhet egy küllő, letörhet a pedál, elgörbülhet egy lánckerék, vagy egyszerűen csak kapunk még egy defektet és már csak ragasztott belsőnk van.

Rossz döntés volt. Még én is ezt mondom, pedig Nejnél százszor jobb a bringatűrésem. De amikor szenvedtünk a tűző napon, az izzó aszfalton, a Bajcsy környéki felbontásokban, a Kiskörút eszeveszett forgalmában, az Üllői úton teherautók, buszok, kamu lerobbant kisáruszállítók között, az Ady út szűkítéseiben, a kispesti stadion körüli szűk, de piszkosul forgalmas utcákban, ezerszer elátkoztam ezt az egész bringázás dolgot. A végére 36 kilométer lett, megállás és víz nélkül, tűző napon. Egy ilyen túra után. Brutális.

Aztán kijöttünk az erdőből. Csengetés. Az udvarunkból ujjongás. Sógornőm és az öcsém rögtön kirohantak két sörrel. Megérkeztünk. De ezt már megírtam.

És innentől vége a kolbászok és péksütik, sörök mértéktelen fogyasztásának.
Holnaptól a konyhamérleg uralma kezdődik.

Relive videó

Térkép

A teljes útvonal

Sörkolbászbringa a Duna mentén 14/15

Visegrád
2019.08.23; péntek

Távolság: 76,2 km.
Szint felfelé: 180 m.

Reggel megint esett egy kicsit. Szép teljesítmény ez egy olyan várostól, amelyikről a meteorológia azt mondta tegnap is, meg ma is, hogy semmi eső nem lesz.
Persze ez megkavarta rendesen a napi stratégiát. Először a sátor jön. Csakhogy ilyenkor már nem tudjuk a cuccokat vízhatlanul tárolni, azaz full összepakolás, ponyva. Így viszont nem tudunk átbringázni a strandra, ahol a padok vannak. Szóval az lett a vége, hogy becuccoltunk a mosogatóhelyiségbe és ott reggeliztünk. Állva, mint a lovak.
Persze néhányan már hajnalban is bejöttek. Ki csak úgy benézni, mi ez a mozgás, ki meg fogat mosni. Mert a mosogató 10 méterrel közelebb van, mint a mosdó.
Mi meg… kaptunk mindet. Lenéző pillantásokat. De volt néhány ejha! is. Mondjuk tényleg nem lehet megszokott látvány, ahogy reggel 7.10-kor besenyőpista bácsisan, egyik kezünkben kolbásszal, a másikban sörrel morgunk vissza, hogy morgen.

Mire elindultunk, beborult és elkezdett csepegni az eső. Ki is tartott több órán keresztül. Dafke nem húztuk fel a ponyvát, se a bicóra, se magunkra. Mert egyébként meg meleg volt.

Süttő, Nagyivó söröző. Már csak a neve miatt is betértünk.
Görbelábú, vékony hapsi, némileg támolyogva. Bemegy.
– Hihi, már megint itt van! – nevet fel odabent valaki.
Délelött 10.21.

Aztán teljesen váratlanul eltűntek a felhők és kivirított az ereje teljében tomboló augusztusi nap. Pillanatok alatt csatakossá izzadtuk magunkat. Én ugye alsónadrág/rövidnadrág/vastagnadrág kombinációban nyomom négy napja a nyereg feltörése miatt – ne tudd meg milyen így pisilni – na, kánikulában van ám tocsogás a nyeregben.

Esztergomban kajáltunk volna, de előtte ráleltünk egy Ficánka nevű halcsárdára. Egy koszvadt, lepukkadt bódé, de volt hekk, volt sültkolbászhal, meg sör is. Esztergom után egy üde vízparti bringaút után hosszú, monoton bringázás. Pilisrátótig meg sem álltunk, de ott is csak bolt volt. Meg árnyék. Meg sör. Meg még egy sör. De csak a meleg miatt.

Nagyon nehezen ment. Nej már folyamatosan matekleckének hívta magát. Lejjebb vettem a sebességet, 20-as tempóról 18-ra, de ez is túl gyors lett, Nej rendszeresen lemaradt. De azért csak letoltuk az utolsó 10 kilométert is.

Kicsit fura kemping. Dög- és hullaszag. Töküres. Recepció sincs. Át kell menni a közeli szállodába. Van esetleg faház, bungalló? Nincs, mind ki van adva. Nem mondja, abban a kempingben vannak emberek?

Igen, ez már az az időszak volt, amikor rendszeresen meginogtunk.
– Itt van egy zsák pénz, adjatok már léccilécci valami normális szállást!
– Sajnálom, mind elfogyott!
Így végül mindig maradt a sátor.

Sátrat úgy állítottunk, hogy nem volt sátorállítós sörünk, de a rohadt melegben mindegy is volt.

Utána bolt, vacsorakaja, reggelikaja, sörök. Leültünk a kempingben a kihalt presszó kihalt teraszára. Árnyékba.

Teljesen bizarr ez az egész kemping, de nem rossz. Tulajdonképpen az egész a miénk. Sehol nem mozog senki.
Gyorsan egy sör. Ez volt a sátorállítós. Aztán még egy. Ez volt a blogolós. Aztán harmadik.
– És ezt miért? – kérdezte Nej.
– Mert pokoli meleg van és melegszenek a sörök. Addig kell meginni ezeket, amíg hidegek.
– De akkor mi lesz később?
– Elmegyünk megint hideg sörért a boltba. Hétig nyitva van.
– Te egy zseni vagy.

A rövid távolság, azaz korai érkezés hátrányai. 17.00-kor vacsora. 17.15-ig. És aztán? Este tízig izzik a levegő, esély sincs alvásra a sátorban. Sör? Öt órán keresztül? Nem pálya. Jó, lehet jegyzetelni. Szerencsés esetben találunk hosszú beszédtémákat. De baromi lassan tudnak ilyenkor vánszorogni a percek.

– Észrevetted, hogy ez a kemping tulajdonképpen egy hatalmas gyümölcsöskert?
– Ja. El is gondolkodtam, hogy tudnék-e egy ilyen telken épült házban élni?
– Itt? Visegrádon?
És máris megvolt a beszédtéma estére.

Relive videó

Térkép

Sörkolbászbringa a Duna mentén 13/15

Komárom
2019.08.22; csütörtök

Távolság: 90,3 km.
Szint felfelé: 270 m.

Reggel enyhe szél, ragyogó napsütés. Nézzünk meteorológiát, mert ugye minden reggel az határozza meg a tevékenységek sorrendjét.
– Azt mondja, hogy esik az eső – olvasta fel Nej a mobiljából.
– Micsoda? – néztem körbe. Felhő sehol, süt a nap.
– Azt is mondja, hogy egész nap esni fog.

Hát, izé. A sátorral nem viccelünk. Akkor először összecuccolunk és csak utána reggelizünk.

Ez egyébként egy érdekes kemping. Valójában egy hotel, mely mellékesen hasznosítja a hátsó udvarát is, de nem az a lényeg. Hanem az, hogy a vízierőmű mellett építettek sportolási célú csatornákat is, kihasználva, hogy szép nagyot esik a Duna. Milyen sportok? Vadvízi evezés, rafting. Hiszen vadvízből az erőműben van bőven.
Itt konkrétan van egy tükörsima csatorna, kezdőknek. Ebben csak belógatott rudak vannak, melyeket kerülgetni kell. Mellettük viszont van egy whitewater és egy rafting pálya, melyek… ejha. Reggel kisétáltam és pont elkaptam egy pacákot, aki gyakorolgatott. Én simán betojtam a parton, pedig csak néztem, hogy mit csinál. Nagyon durva sport ez.

Aztán indulás. Az ígéretnek megfelelően rögtön eleredt az eső. Délig el sem állt.

Na most, sokmindent el lehet mondani a környékről. De az senkinek soha nem jutott még eszébe, hogy a Dunacsúny – Bős közötti szakaszt szépnek nevezze. Nem is az. Különösen szürke, monoton esőben nem az. Üzemi csatorna. A Dunát hatalmasra duzzasztották, egy Duna-tó lett belőle. A gát viszont tiszta beton, alul vastagon bekátrányozva. Ugyanilyen a túloldalon a part is. A kerékpárút kiváló minőségű, gyakorlatilag elmenne osztrák bringaútnak is. Egyenes, gyors, hatékony. Csak éppen semmi infrastruktúra sincs. Nemhogy büfé, de még csak egy nyomorult pad sem. 30 kilométeren keresztül. Nem lehet mást csinálni, csak folyamatosan tekerni. Lélekölő.

Értem én, hogy gazdaságilag, illetve árvízvédelmileg nem is lett volna olyan rossz eredeti formájában mégis megépíteni a Bős – Nagymaros rendszert, de elég végigbringázni a köztes gáton a szlovák duzzasztás mellett, aztán kajakozgatni, kenuzgatni néhányszor a Szigetközben… ordító a különbség.

Nos, gondolhatod, az első falunál, Szapnál lezúztunk balra, be egy csárdába.

Napi menü (menzaszint), két korsó Krusovce. aztán elpilledés. Olyan nehezek lettünk, mint a bálnák. De mikor volt utoljára olyan, hogy ráborsoztam, rásóztam volna egy zöldséglevesre? Ember, 12 napnyi kolbász és péksütemény van mögöttünk.

Utána egy ideig a közúton mentünk, majd Medve előtt visszatértünk a töltésre. Amilyen profi volt eddig a kerékpárút, annyira vacak lett innentől. Murvás, de nem az a kemény murvás, hanem az a mély, süppedős fajta. Amelyikben jobb esetben csak elakad a bringa, rosszabb esetben meg felborul. Egy ideig mentünk a töltés melletti földúton, de látszott, hogy ez nem fog sokáig működni.
Csakhogy nem tudtunk menekülni sem. A helyi kitáblázott kerékpárút már régen elment észak felé, jó nagy kerülőt leírva. Az egyedüli megoldás az volt, hogy kivergődünk valahogy a közeli műútra, aztán megyünk az orrunk után. Szerencsére egyszer közel is kerültünk az úthoz, ráadásul volt egy összekötő földút is.
A végén méteres átmérőjű tölgyfák keresztbefektetve. Több sorban. Elég határozott jelzés, hogy ember, ne gyere ide be. Csakhogy mi ki akartunk menni. Valahogy átszenvedtem a baromi nehéz bringákat rajtuk, de az enyémnek az alját odaütöttem és az egyébként is törött láncvédő elmozdult, sajnos visszapattinthatatlanul. Innentől olyan hangja lett a bringámnak, mint egy traktornak. Letéptem a faszba. Nej persze sikoltozott. Valahogy nem látja át egyből a durva, de logikus megoldásokat. A bringámból meg lassan cross terepkerékpár lesz, sorra eltűnik róla minden kényelmi felszerelés, a végére jó, ha két kerék és egy puszta váz marad belőle. De remélem, hazavisz.

Ha hazaérek, egy hétig kezet fogok mosni. Kényszeresen.

Innentől közúton folytattuk.

Kolozsnéma. Az első bravúr. Hogy észrevettem a fák alatt egy bezárt, de öt perc múlva nyitó boltot. Aztán éppen a jól megérdemelt Fácánunkat kortyolgattuk a bolt előtt, amikor megszólalt a falurádió. Ember, ezer éve nem volt ilyesmiben részem. Először lement az “Egy szoknya, egy nadrág” sláger. Majd többször is bemondták, hogy holnap gyümölcsárusítás lesz a főtéren, holnapután meg zárva lesz a bolt. Meg ilyenek. Tátott szájjal hallgattuk.

A második bravúr az volt, hogy Őrsújfaluban kifigyeltem – bringáról, 18 km/h sebesség mellett – hogy a cukrászdában csapolnak sört is. Mert egyébként nem igazán voltak sörforrások. Nem gondoltam volna, de a mai nap is igen sivatagosan alakult. Az út fele a kihalt gáton, a másik felében pedig szinte semmi bolt, semmi kocsma.

A cukrászdából, ahol sört csapoltak, jókedvűen álltunk fel. Azért van még remény. De az optimizmus csak a bringáig tartott. Eleredt az eső. Komáromban. Ahová a meteorológia egész nap nem ígért esőt. Sóhaj. Rakhattuk fel újra a ponyvákat. Aztán irány a város.

A legszarabb élményem volt az utazás során.

Délutáni csúcsforgalom egy bevezető főúton, még a szlovák oldalon. Autók, kamionok között. A csepegős esőből pedig egy virtigli felhőszakadás lett. Toltuk, toltuk. Szerencsére volt egy elég széles leállósáv, szóval végülis elvoltunk, de egy barom oldalról betette a kocsija orrát a leállósávba, ezzel belelökött a forgalomba, az utat meg éppen javították, a normál sáv 5 centivel mélyebbre volt marva, mint a leálló, amikor pedig megpróbáltam visszamenekülni, a hegyesszögű felmászást nem kultiválta a bringám, azaz akkorát taknyoktam, mint egy ház. Főúton. Csúcsforgalomban. Felhőszakadásban. Persze, ordítottam, toporzékoltam, a köcsög meg ki sem mert szállni a kocsijából, aztán megvizsgáltam magam, hmm, minden oké, megvizsgáltam a bringát, ott már nem, de javítható. Továbbmentünk. Párszáz méterrel arrébb volt Billa, oda úgyis be akartunk menni, leálltunk. Bementem. Vásároltam. Erre amikor kijöttem, a felhőszakadásnak nyoma sem volt. Ezerrel sütött a nap.
Mi van itt, valaki kicserélte az augusztust egy kibaszott áprilisra?
Helyreigazítottam a kormányt, kifüstölögtem magam és mentünk tovább. Hogy érezd a viccet: a felhőszakadás 8 kilométerrel a vége előtt kapott el minket, a bukás, az eső elállása, a kitörő kánikula és az újbóli leszerelés meg 5 kilométerrel. Azaz perceken múlott minden. Halló, odafent, nem lehetne már végre elfelejteni engem?

Megtaláltuk a kempinget. Kedves emberek. A recepciós hölgynek a szíve szakadt meg, amikor jeleztem, hogy nem hoztunk fürdőruhát, ő viszont kénytelen volt felszámolni a kemping mellé a strandbelépőt is. De a legaranyosabb a sorompós beengedő asszonyság volt. (Az más kérdés, hogy nyugaton ilyen, hogy külön sorompónyitogató ember, nem létezik.)
– Messziről jönnek?
– Igen.
– Honnan?
– Nagyon messziről.
– De mégis?
– Donaueschingen. 1200 kilométer.
– Szűzmáriaszentjózsefirgalomatyjanehagyjel. Mióta jönnek?
– 12 napja. Olyan napi 100 kilométer körüli tempóval.
– Uramirgalmazz. Végig sátorban aludtak?
– Igen.
– Krisztusakiamennyekbenvagysegíts.
Majd némi gondolkodás után odafordult Nejhez.
– És mondja kedves, maga is élvezi?
Amire persze az adekvát válasz az lett volna, hogy ádehogy, de a kontroll fenntartása miatt muszáj. Ehelyett Nej elröhögte valamivel.

Nincs pad. Az egész kempingben. Míért? Aki bringás, az nem hoz magával se széket, se asztalt. Márpedig volt kerékpáros rendesen a kempingben.

Mi a bécsi technikát alkalmaztuk, felnyomtuk a sátrat, berendeztük, a kaját és a piát szatyorba tettük, majd átgurultunk a strandra. Ahol tucatjával nyüzsögtek a padok és az asztalok. Fürdőruhánk ugyan nem volt, de józan eszünk igen.

Vacsi után még dühöngtem egy csomót a tetű garmin-szinkron miatt, de jó félóra idegtépő kinlódás után végül sikerült. Lenyugodhattam végre.

Ekkor kezdett el megint esni az eső.

De fedett padunk volt, nem foglalkoztunk vele. Megvártuk, amíg eláll.

Persze estére a sátorban fülledt meleg lett. Kinyitottunk minden nyílást. Melyen éjfélkor bejött az eső. Még időben sikerült berántanunk az összes zippzárat, ugyanis hosszú, durva vihar érkezett. Hogy mennyi eső esett, azt nem tudom, de a villámlós/dörgős cirkusz kitartott reggelig. Mi meg megfőttünk a sátorban.

Relive videó

Térkép