Dunakanyar-kör bringával 03/04

Tata – Velence
2018.05.20; vasárnap

Ahogy vártam, ritka vacak éjszakám volt. A fájdalmaim szerencsére estére elmúltak, de ez az éjszakai hangzavar túltett mindenen. Nem is húztuk sokáig reggel az időt, kajáltunk, pakoltunk, mentünk.

Illetve előtte kihasználtuk a váratlan ajándékot. A kemping recepcióján ugyanis volt a falon egy három dimenziós Magyarország térkép. Rögtön, már az első pillantásra levettem, hogy mekkora marhaságot terveztem. Az elképzelés ugyanis az volt, hogy elindulunk Tatabánya felé, de rögtön a város elején elmegyünk jobbra, Környe felé, onnan irány Csákvár, előtte egy 20 kilométeres kerülő a gánti Bauxit Tanösvényhez, majd Lovasberényen és Nadapon keresztül érkezünk Velencére. Nos, ez az útvonal megmászta volna mind a Vértes, mind a Velencei-hegység csúcsait. És habár ilyesmivel nem lehet ijesztgetni azokat, akik már áttekertek a Dobogókőn, de ahogy a szólás is mondja, nicht ugribugri, langsam spazieren.
Gyorsan átterveztem az útvonalat. Legalábbis fejben. Hogy hogyan lesz Tatabánya után, ahol elméletileg csak az 1-es út van? Majd meglátjuk, ha eljutunk odáig.

Eljutottunk. Megláttuk.

Tatabányáig minden oké volt. Jó minőségű, főúttól távoleső, hangulatos kerékpárút.
– Bárcsak ilyen lenne végig! – sóhajtott Nej.
Aztán felébredt. Tatabánya ugyanis nem csak ótvar bringás szemmel, de egészen nonszensz is. Az 1-es útra ugyanis nem lehet felmenni, de dél felé meg nincs más kiút. Azt néztem, hogy ha valahogy el tudnánk jutni Szárligetre, az már jó lenne, mert onnan vidéki, sokadrangú utakon át tudnánk evickélni a 811-es útra, ott meg már jó helyen vagyunk. De hogyan jutunk el odáig?
Az egyik kereszteződésben elkaptam egy középkorú, szemmel láthatóan helyi hölgyet, aki szintén bringázott.
– Jó napot kívánok. El tudunk jutni ezen az úton Újbarokig?
– Kizárt.
– Tényleg? Hiszen errefelé van.
– Az 1-esen nem lehet kerékpározni. Más meg nincs. Talán ha elmennek Vértessomlyó-Csákvár felé.
– Keresztül a Vértesen? Óriási kerülő ám.
– Hát, ez van.
– Biztosan nincs más?
– Várjon, talán van. Végigmennek ezen az úton, átmennek az 1-es feletti hídon, mennek a főúttal párhuzamosan, majd visszajönnek az 1-esre, ott tolják vagy 100 métert a kerékpárt és utána lekanyarodnak Szárliget felé.
– Köszönöm, ez jó lesz.

Eszem ágában sem volt tolni a bringát. Tekertem én már úgy Egerbe, hogy Kerecsendig a 3-as főúton mentem. Ezt az egész egyszámjegyű utakra vonatkozó ész nélküli tiltást marhaságnak tartom. Ahol van mellette párhuzamos sztráda, ott az viszi el a forgalom 80%-át, nem sok vizet zavar már a kerékpáros. (A sebességszabályozás meg ugye olyan, mint minden más úton.) Ha emellé az is társul, hogy _nincs_ alternatív kerékpáros lehetőség, neadjisten kerékpárút, akkor bekaphatják. Amíg nem találják fel a teleportálást, addig rá fogok menni kerékpárral.

Mint kiderült, még ennyire sem kellett rebellisnek lennem. Valakinek van a környéken józan esze is, mert a szárligeti elágazóig nincs tiltva a kerékpáros forgalom az 1-esen, csak utána.

Száron okos emberek laknak. Ahogy beértünk a faluba, rögtön előttünk termett egy meredek emelkedő, a tetején kocsmával.
– Ehegy söhört khérek! – estem be az ajtón.

IMG_20180520_121807

A fenti képen két érdekes dolog van:
– Az első a ház. Nem akármilyen ház ez, ha nem ismered fel egyből, szégyeld magad. (A következő kép segít.)
– A másik, hogy ez az ing, a kedvenc ingem, hat hónappal ezelőtt még pont passzentos volt. Most már csak bringázáshoz veszem fel, mert ott előny, ha nagy és laza a felső ruházat.

IMG_20180520_121854

Az a jó a teljesen ismeretlen terepen való bringázásban, hogy nem lehet eltunyulni. Teljesen váratlanul kerülnek az ember elé izgalmas körülállások. Alcsútdoboz után például minden előzetes figyelmeztetés nélkül állt elénk egy akkora domb, hogy csak néztünk. Aztán Vértesacsán visszakaptuk egy gigantikus lejtő formájában.

Lovasberénybe nem mentünk be. A falu előtt van egy murvásnak jelzett földút, pár száz méter csak, de jó nagy kerülőt levágva tesz rá a verebi útra. Rámentünk. Mi bajunk lehet?

DSC00811

Aztán az egyik kanyar után váratlan tehenek. Vagy ötven. Mindenki meglepődött, ők is. Nagyon lassú mozdulattal bekapcsoltam a goprót. Szótlanul követték a fejükkel, ahogy lábujjhegyen eltipegtem előttük. Nyilván ekkor mondott csődöt megint a kamera. (Bekapcsoláskor nem kamera módban indult, hanem fényképezőgép módban. Én meg a fejem tetején nem látom, mi van, pittyenni meg ugyanannyit pittyen mindkét módban. Csak a felvétel leállításakor van különbség. De akkor már hiába káromkodok.)

Aztán azon az úton, mely megkerüli a Velencei-hegységet – és itt a kulcsszó az, hogy megkerüli, azaz nem megy fel rá – nos ezen az úton az egyik kanyar után szembetalálkoztunk egy akkora emelkedővel, hogy első meglepetésemben csókolommal köszöntem neki. De valahogy átvergődtünk rajta, utána pedig már csak gurulás a tópartig.

A velencei kempingben nem volt könnyű jó szálláshelyet találnunk. Szabad padok egyáltalán nincsenek. Így végül a közösségi konyha közelében tanyáztunk le, bevállalva, hogy viszonylag közel leszünk mind a két kocsmához. Nos, a közösségi konyhát kisajátította a személyzet, de mire ez kiderült, már állt a sátor. Rizikóztunk. Bejött. Csendes, nyugodt éjszakát fogtunk ki. Végre akkorát aludtam, amekkorát csak ágyban tudok.

A mellettünk lévő kocsmában folyamatosan ment a zene. Egy zenekar szakmányban gyalázta a nagyobbnál nagyobb bandákat. Egyforma szving ritmusban nyomtak Rolling Stones, Guns&Roses, Ramones és Midnight Oil számokat, de úgy, hogy adott esetben akár egy percig is eltartott, mire ráismertünk.
A szomszédban valami bringaverseny eredményhirdetése zajlott. Nagy cinikus dög az Univerzum, direkt úgy intézte, hogy közben a stílusgyilkos zenekar a ‘Nem Kaphatsz Meg Mindent, Amit Akarsz’ című Stones számot játszotta.

Kajáltunk itt is egy nagyot (plusz sör), aztán sétáltunk, én ettem még egy lángost (plusz sör), majd előjött az ‘És most?’ szindróma.

Tipikus sátras-túrázos jelenségről van szó. Akár gyalog-, akár kajak-, akár bringatúráról van szó, mindegyik úgy néz ki, hogy van egy napi útiterv. Ha az megvan, akkor az ember letelepszik, felveri a sátrat, eszik valamit… és… és utána mi van? Amikor meséltem Attilának, hogy szoktam télen egyedül túrázni, akkor rögtön furán nézett rám.
– Józsi, mikor kezdesz sátrat állítani?
– Hát, olyan fél öt körül.
– És utána?
– Berendezem.
– És utána?
– Főzök egy teát. Elszívok egy szivart.
– És utána?
– Háát, izé. Bebújok a hálózsákba és nézem a sátor tetejét.
Ez az ‘És most?’ szindróma. Faházban, apartmanban vannak székek, van asztal, lehet olvasgatni, blogolni, van ágy, el lehet terülni, ki lehet ülni teraszra, ház elé nézelődni, ezer módon el lehet tölteni kellemesen az időt. Sátorban csak egy dolgot lehet tenni: keresni egy közeli kocsmát és elüldögélni sötétedésig.

Így indult a mai este is. Éppen azon elmélkedtem, hogy kellene tolni egy második vacsorát, amikor először csak viccként, később egyre komolyabban előjött, hogy ugyan, bringázzuk már körbe a tavat. Itt vannak a kerékpárok, leszerszámozva, itt van a tó, itt vagyunk mi is, kombináljuk össze. – Meg itt van 72 kilométer bringázás a lábunkban – jegyeztem meg halkan, de kezdett nekem is tetszeni az ötlet. Egy ilyen kör után még egy harmadik vacsora is belefér.

Elmentünk. Engem rögtön az elején felpiszkált egy tizensok fős kerékpároscsoport, úgy vezettem le az idegességemet, hogy nekiálltam sprintelni, persze ésszel, a gyalogos/kerékpáros tömegben nyilván nem erőszakoskodtam. A vége kereken 80 perc lett, ami nem rossz eredmény, különösen túrabringával, egy fárasztó nap után.

Letettem a kerékpárt, telepakoltam a zsebeimet pénzzel, szivarral és mentem a kocsmába.
– Mit kér?
– Egy korsó sört.
– Máris adom. Ennyimegannyi lesz.
– Készpénzben csak húszezresem van. Hogyan jobb magának: pénzben, vagy bankkártyával?
– Tekintve, hogy valójában már be vagyunk zárva, pénzben.
– Be vannak zárva?
– Igen.
– Tudja, a feleségem azért rója bringával a köröket a tó körül, hogy még beleférjen a napjába egy tornyos hamburger.
– Hát, akkor ezt elszúrta – nevetett fel – Egész nap nem volt hamburgerünk.
– Ha ezt tudta volna – csóváltam meg a fejem – De várjon egy kicsit, akkor még kérek három doboz sört.

Aztán még elbeszélgettünk erről-arról, természetesen szóba jött a kemping-túrázók-bebaszósok háromszög is, ő nyilván a másik oldalról látta a dolgokat, hiszen a bulizósok kiszolgálásából él, de vigyorogva beszéltük végig, senki nem bántotta a másikat. Utána viszont megjegyezte, hogy reggel hattól nyitva vannak és adnak reggelit is.
Majdnem homlokon csókoltam.
Ugyanis az összes kajánk a még Tatabányán vásárolt húsz deka fornetti pogácsa volt és esélyünk sem volt másra. Így viszont megoldódott a reggeli, a pogácsákat meg el tudtuk rágcsálni este a sör mellé.

Ez is történt. Hamarosan befutott Nej, a hambuci köddéválása szemmel láthatóan érzékenyen érintette, de a sör láttán megnyugodott.

A megtett útvonalak:
Tata – Velence (2D)
Tata – Velence (3D)
A Velencei tó körbe (2D)
A Velencei tó körbe (3D)

Dunakanyar-kör bringával 02/04

Esztergom – Tata
2018.05.19; szombat

Nem aludtam jól. Már amikor egyáltalán aludtam. A nyakam, a bordáim rendesen fájtak, minden megforduláskor felébresztett a fájdalom. Este még mellénk költözött egy hármas sátortábor, gyerekekkel, hajnalig zajongó szülőkkel, az se tett jót az alvásnak.

Aztán a reggeli tanulságos volt.

IMG_20180519_075025

Nézd meg alaposan a fényképet. A reggelim így nézett ki: két tönkölykocka, egy májkrém, egy sör és egy dobozos kávé. Nem egy nagy durranás, igazából jól sem lehet vele lakni.

kaja

Majd amikor beírtam a Myfitnesspal alkalmazásba, kiderült, hogy 1400 kcal. Csak viszonyításképpen, ez több, mint Nej egész napi adagja (1350 kcal) és majdnem annyi, mint az én egész napi adagom (1720 kcal). Ez a csutvasz reggeli. Mely térfogatra csutvasz ugyan, de energiában brutális. És aki nem méri, aki nem matekoz, az minden további nélkül eszik ilyeneket, anélkül, hogy tudná, mitől hízik. Ja nem, nyilván a rossz genetikától.

Mára pihenőnapot terveztem. Már amennyire tervezésnek lehet nevezni a saccolgatást: ugyanis egyik útvonaltervezőt sem tudtam rávenni, hogy bármelyik távon azon a vonalon tervezzen, ahol menni gondoltuk, rajzolgatni meg nem akartam, szóval maradt a becslés. Ez alapján olyan 50-60 kilométer adódott mára, kábé annyi is lett. (49) Pont jó volt így, a tegnapi erős nap után ránkfért egy kis lazítás. (Mindenesetre jó érzékkel döntöttem a Duna partján haladó út mellett. Semmi faxni, semmi emelkedő. Az eredeti terv szerinti út – Dorog, Bajna, Vértestolna – simán átment volna a Gerecsén és mint utólag kiderült, a Gerecse nem is olyan kicsi hegység.)

Idióta viszont volt elég így is útközben. Egyszerűen vannak olyan agyonfrusztrált agresszív barmok, akik már attól üvöltenek, hogy létezünk. Neszmély előtt lementem balra egy mellékútra, megnézni, hogy nem indul-e onnan bringaút. Nem indult, visszajöttem. Szemből ugyan jött egy autó, de bőven messze volt, biztos vagyok benne, hogy fékeznie sem kellett. Erre a sofőr rátenyerelt a dudára és vadul integetett.
Nejre a tatai kemping területén belül ordított rá egy sofőr, kihajolva az autóból, mert szerinte lassan sétált át az úton. Egy kempingben.

IMG_20180519_113529

Ezt a fotót pedig a lányomnak készítettük. Hogy odaát, abban a fene nagy messzeségben is érezze a törődést. Hogy jártunk ott, ahol a kedvenc borát gyártják.

A lovak kikötve, amíg megfáradt lovasaik sörüket kortyolgatják.

DSC00792

Mindkettőnk számára váratlanul hamar értünk be Tatára. A kemping egyből meglett, bár zavaró volt, hogy az Öreg-tó túloldalán volt egy nagy sátortábor, de nem dőltünk be neki. Ott ugyanis lőttek.

DSC00794

Feltoltuk a sátrat egy nyugodt sarokba, óriási tölgyek alá. A kulcs az volt, hogy itt találtunk magunknak szabad asztalt is, ami az egysátoros felállásnál kincset ér.

– Tök jó lenne megint egy olyan egészségtelen fesztivál, mint tegnap Esztergomban! – néztem körül.

Lett. Igaz, ide már nem mentünk be, mert fizetős volt. De így legalább nem lőtték ki a szemünket. Viszont a tó partján folyamatosan pörögtek a harci dobok, durrogtak a puskák. Nagyon gyapálhatták egymást odabent a törökök, a magyarok és a vendégek.

A helyzet pikantériája az volt, hogy mindketten most voltunk először Tatán. Nem tudtunk semmit sem a városról, sem az Öreg-tóról. Idekeveredni is csak úgy keveredtünk, hogy útbaesett és volt kemping. Ehhez képest szemünk-szánk elállt, hogy mennyire jó hely ez. Nej először lekicsinylette a tavat, de amikor megjelent az Ajtony II rendszeres körforgalomban közlekedő óceánjáró, visszavonta.
A tó partja mindenféle fesztivál nélkül is tele volt pakolva evős/ivós helyekkel, határozottan kellemes volt a korzón sétálni, sőt, a végén sörkert is lett.
Kifejezetten tájjelegű.
Aki ismer, az tudja, amikor azt mondom, hogy tájjelleg, akkor már egy kicsit huncutul bazsalyog a szemem. Azaz ilyenkor olyasmi helyre gondolok, ahol megpróbálnak a hely nem túl kellemes adottságaiból előnyt kovácsolni és az egésznek végül lesz egy diszkrét bája. Itt konkrétan egy 70-es évekből megragadt játszóteret építettek körbe kivénhedt strandszékekkel, raklapbútorokkal, a büfé két roncs lakókocsi, a klotyi pedig toitoi. Igazi romkocsma, a szó valódi értelmében. (Nem keverendő össze a pesti mű-romkocsmákkal.)
A hosszú gyalogtúra és a megerőltető előebéd után itt ülepedtünk le.

A képen egy segg látható.

DSC00803

Mutatom.

DSC00801

Hazafelé még kedvem támadt egy lángosra, így kerültünk egyet. Ott kapott el minket egy váratlan vihar. A büfés gondosan _fel_tekerte az ernyőt, nehogy valami baja legyen. Az alámenekült vendégek meg csak néztek bambán.
Szerencsére csak a vihar szele érte el a partot.

Valami apró kis boltot még sikerült elkapnunk, vettünk valami vészreggelit holnapra. Hogy utána mi lesz… majd csak lesz valahogy.

Mire visszaértünk a kempingbe, kellemetlen meglepetés ért. Odanőtt mellénk, kábé 50 méterre egy lakodalmas sátor. Oké, hogy ez nem tartozott közvetlenül a kempinghez, gyakorlatilag a kemping melletti étterem hátsó udvara volt, de a sátor továbbra is fenyegetően uralta a tájat, a rengeteg somolygó öltönyös ember meg előrevetítette, miszerint ne számítsunk nyugodt éjszakára.
Megint.

És ez még csak a kezdet volt. Ücsörögtünk az asztalunknál, éppen szétpakoltuk az elektronikát (töltöttük a töltenivalókat powerbank-ről), amikor leszakadt az ég. Gyorsan átcuccoltunk a közösségi tető alá… ahol hirtelen, utánunk úgy egy perc múlva, megjelent egy ritka bunkó társaság. Az, hogy ordibáltak, az, hogy közben pálinkát vedeltek, az nem zavart, nekem is vannak ilyen haverjaim. De amikor összerakták a technikát és a felharsanó mulatós zenére kezdték verni az asztalt, gyorsan leléptünk. Szerencsére pont elállt az eső.

Furcsa dolog ez a technikai fejlődés. Nem vagyok ellene, sőt, tulajdonképpen ebből élek, de időnként kifejezetten taszító, hogy az emberek viselkedése nem fejlődik ezzel összemérhető módon. Mint például most is. Ez a közösségi hely távol volt mindentől, egyedül egy tűzrakó hely volt mellette. Erre kihoztak egy mobiltelefont, rádugták egy powerbank-re, rákapcsoltak egy JBL kockát és már lehetett is teljes hangerővel üvöltetni a szart. 500 méteres körzetben őrületbe kergetni a többi vendéget.
De ezzel még nem volt vége. Nem messze volt még egy hasonló közösségi tető, az alá is befészkelte magát egy másik társaság. Ők valamivel visszafogottabbak voltak, náluk Neoton ordított. Mert a fene tudja miért, de az emberek akkor érzik jól magukat a természetben, ha közben a kedvenc zenéjük nyom el minden hangot.

Ez az egész felvet egy kérdést. Jó-e, ha egy kemping hangulatos közösségi helyeket alakít ki? Nos, nem biztos. Az ilyen helyek úgy vonzzák a primitív tuskókat, mint fény a molylepkét. Ezek a kempingekbe járnak bebaszós bulikat tartani, mert ott – szerintük – nincsenek civilizációs korlátok. Jelen esetben a személyzet egy hatvan körüli néni volt, aki este nyolckor hazament, tőle nem kellett tartaniuk. A többi vendég meg az esküvőre jött, azaz ők is hajnalig ordibáltak. Mi, a kisebbség, akik a kempingbe sátorozni, neadjisten pihenni, kikapcsolódni járunk, mi konkrétan le lettünk szarva.
Jut eszembe, ne is beszéljünk arról, hogyan nézett ki másnap a vécé.
Hajnali négykor kikukucskáltam. Az étterem hátsó udvarában vagy tíz makacs, cefettül részeg atyafi óbégatott, a két közösségi hely közül az egyikben még vad élet zajlott. Hajnali négykor.
Hozzáteszem, a kemping egyébként tök jó lett volna, de ennyi bunkót régen láttam egy helyen. (Kicsit előreszaladok: vasárnap este a velencei kempingben szálltunk meg és halálosan nyugodt éjszakánk volt, dacára annak, hogy elméletileg ez is egy bulizós éjszaka lehetett volna. Itt ugyanis semmilyen közösségi hely sincs, egyedül a két kocsma asztalainál alakulhatnak ki gócpontok, de hát nem ide kell sátrat verni.)

Életkép.

Délután egy huszonéves lány sétált a kempingben, két csöppség kiséretében. Meglátták a menyasszonyi autót.
– Nocsak, egy esküvő – jegyezte meg a lány.
– Neked lesz férjed? – fordult az egyik csöppséghez.
– Lesz! – vágta rá a pici szöszke golddigger.
– És minek az neked?
– Gyereket szeretnék!

Több kérdés nem volt.

A megtett út:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Dunakanyar-kör bringával 01/04

Mielőtt bármit is írnék, mutatom az útvonalat.

dunakanyar

Nos, ez volt a pálya.

Előkészületek

Voltak. Csőstöl. Csak nem mind ehhez a túrához.
Az történt, hogy miközben még ezt a kalandot terveztem, begyorsult a következőnek a szervezése, majd váratlanul egy nagyon sokára tervezett kaland szervezésébe is bele kellett vágnom, mert olyan volt az időzítés, hogy messzire előre kellett intézkednem. És ez mind az indulás előtti estére koncentrálódott, amikor úgy egyébként darts Premier League döntő is volt, melyet úgy akartam nézni, hogy bor/szivar és semmi más. Aztán alig láttam belőle valamit. Meg az ágyból is… pedig sejthettem, hogy a kempingekben sem lesz sok alvás. Nem is lett.

Budapest – Esztergom
2018.05.18; péntek

– Ez milyen nadrág rajtad? – kérdezte Nej – Még nem láttam.
– Tegnap vettem, direkt bringatúrákhoz.
– Tök jó.
– Vadásznadrág.
– Van vadász rövidnadrág?
– Van. Azt írták rá, hogy apróvadra.
– Akkor a hosszúnadrág a nagyvadakhoz kell?
– Tuti.

Pontosan indultunk. A mai terv nagyjából 70 kilométer, a fele Pesten, jól ismert terepen. Az első sörvételező hely a Római-part. Aztán utána… Dobogókő. Ami még üres bringával sem könnyű, nemhogy egy ilyen fullra pakolttal.

Már a külvárosban megjöttek a – nem várt – kalandok. Az Illatos úton begörcsölt a talpam. Csak néztem hülyén. Még nem is mentünk semmit. Mi lesz itt a végén?
A Külső Mester utcában meg kis híján ottmaradtam. Egy fa lombja ránő a bringaútként használt járdára, én meg nagy lendülettel mentem bele. Nem kellett volna. Óriási ütést kaptam a fejemre egy keresztbenőtt vaskos faágtól.

Ezt az ütést kapta helyettem a sisakom.

DSC_5208

Mondanom sem kell, a kamera is szanaszét repült. Nem estem el, megálltam, mint a tehén, amikor a tagló után még elgondolkodik egy kicsit, mi is volt ez. A fejem nem fájt, azt megvédte a sisak, de a nyakam és a gerincem annál inkább. Aztán ahogy a gerincfájás csillapodott, észrevettem, hogy a bordáim is fájnak, úgy, mint egy átlagos bukás után. Jól indult a túra.

Ahogy csillapodott a szédülés és kiderült, hogy nagy bajom azért nincs, mentünk tovább. De az összes lombos fa alá behúzott nyakkal mentem innentől.

Azt tudtuk, hogy erős lesz a szél, de azt, hogy az egészet szemből kapjuk, azt nem. Ha megnézed a térképet, láthatod, hogy mentünk északnak, nyugatnak, észak-nyugatnak, de hiába, a szelet nem sikerült kicseleznünk.

Jól esett a sör a Római-parton.

IMG_20180518_113141

Használjuk ki a pihenést és essen pár szó a felszerelésről.

DSC00784

Azért térek ki ezekre külön, mert rengeteget vacilláltam, aztán gyakorlatilag látatlanban rendeltem meg mindent, ennek ellenére tökéletes választás lett. Pont illett a páros túrázásunkhoz.
Láthatod, hogy az én csomagom nagyobb. Ez így is van rendjén, a saját cuccom mellett én viszem a közöseket is. Nej már csak a saját holmijait szállítja. A gond ezzel az volt, hogy 2015-ben, amikor elkezdtem kerékpártúrákban gondolkodni, nem igazán találtam jó táskát ebben a méretben. Végül emellett a Vaude Karakorum szett mellett tettem le a voksomat. Pedig akkoriban Magyarországon még nem lehetett kapni, Németországból rendeltem meg, 45e körüli összegért. Mondjuk úgy, hogy szívtam a fogam. Ennyiért már bringát is lehet venni.
Viszont az is látszott, hogy Nej bringájára nem kell ekkora masszív szett. Mivel a Wizzair táskák kapcsán jók a tapasztalataink a Himalaya termékeivel, szétnéztünk… és találtunk is egyet. A másik táska árának töredékéért. Egy kicsit azért aggódtam, nehogy híg legyen az olcsó hús leve, de nem lett az. Ugyan nem olyan könnyű a le/felszerelése, mint a másiké, de nem is bonyolult. És ez is pont megfelelően pakolható.

Ja, eddig nem mondtam. Ez a túra volt az éles tesztje a kerékpártúra felszerelésünknek. Ezen a túrán terveztük, hogy végigjegyzeteljük, mi mindenen kell majd változtatnunk.
Nos, semmin. Elsőre jó lett minden. Ilyen is van.

Kipihentük magunkat. Nagy elánnal indultunk neki Dobogókőnek. Az is csak egy hegy, márpedig minden hegynek van teteje. Csak idő kell, meg akarat és fent is leszünk.
Így utólag azt mondom, nem is lett volna ezzel semmi baj. Azért mászkáltunk már Nejjel erősen szintes terepen (Horvátországban, illetve a Balaton-felvidéken), nem haltunk bele. Ami a végén kicsinált minket, az a viharos szembeszél volt. Nem, nem az emelkedőn, hiszen a légellenállás a sebesség négyzetével arányos, azaz ha lassan megy a bringa, akkor nem igazán zavarja a szél, szóval nem, nem a kaptatón tett tönkre a szél, hanem odáig. Amikor elérkeztünk Pilisszentkeresztig, ahonnan kezd igazán bevadulni a terep, akkor már közel 50, erősen szembeszeles kilométer szedte ki az erőnket. A szembeszél nem csak azért szenyó, mert erősebben kell tolni, hanem azért is, mert nincs pihenő: a lejtőkön lefelé is tekerni kell. Amikor már a kaptatókon erőlködtünk, olyan izmaim is begörcsöltek a lábamon, melyekről eddig nem is tudtam. Amikor megálltam, képtelen voltam leszállni a bringáról, mert nem bírtam átvetni a lábamat a táska mellett.

De tényleg igaz, hogy minden hegynek van teteje, ennek is volt. Ne tudd meg, mennyire örültem, amikor feltűnt az elágazás a túraGPS képernyőjén.
Innen már csak egy viharos nagy száguldás volt Esztergom.

– A lejtőkön vigyázz! – intettem Nejt induláskor – Sok a cucc, nem fog annyira a fék.

Aztán csak nem bírtam magammal, megeresztettem a sárkányt lefelé, amennyire csak tudtam. Oké, hogy nem olyan hatékony a fék, de nem is kellett használnom.

A városban kifogtuk a délutáni, sőt, a négynapos hétvége előtti délutáni csúcsot, ráadásul pont a bevásárlóközpontok felől mentünk be, jó kis ügyességi feladat volt, hol a járdán, hol az autók között.

A megtett út:
Két dimenzióban.
– Három dimenzióban: Római-part, illetve Dobogókő. (Igen, az idióta sportóra lestoppolta a mérést pihenés közben.)

Kemping. Sátor.

– Éhes vagyok – közölte Nej – Meg tudnék enni egy lovat.
– Menjünk be a városba. Csak lesz valami utcai kaja.

Lett. Valami fesztivál ürügyén a Prímás szigettel szemben az egész korzó tele volt zsúfolva kajás sátorral. Annyi zsíros, egészségtelen dolgot ehettünk, amennyit csak akartunk. A keret is megvolt rá, Dobogókő jól fizetett kalóriában.

Ez itt konkrétan hagymás csülökkel rakott tócsni.

DSC00790

Mely után még toltunk réteseket is.

– Tudod mi lenne az igazi? – vetettem fel – Ha találnánk valahol egy sörkertet, ahol leülepedhetnénk. Sör, szivar, e kettő kell nekem.

Lett. A strand mellett találtunk sörkertet is. Sötétedésig elvoltunk.

#szunyog #motorcsonak #technika

Ennyi szúnyog egyszerűen nincs.

Ezt a mondatot már rengetegszer leírtam, aztán mindig kiderül, hogy de van, sőt, sokkal több is van. Most megint sikerült beállítanunk egy újabb rekordot.

Áprilisi nyár, Tisza-tó.

De kezdjük az elején.

Leutazás
2018.04.28; szombat

– Készülj, holnap sztreccsbe öltözök! – kurjantottam oda Nejnek.
– Vegyük úgy, hogy nem hallottam semmit! – kiáltott le Barna a lépcső tetejéről.

A ferihegyi elágazó után elbambultam, elfelejtettem lekanyarodni a vecsési elkerülőről az emnullára. Sebaj, jó az idő, járjuk egy kicsit a vidéket.
Egy órával később már nem voltam ilyen vidám.
Az emnullára még visszajöttünk Gyömrő és Maglód érintésével, de Gödöllőnél betonkeményre beállt a kanyarodósáv. Nem is vacakoltam, elmentem mellettük, aztán be Gödöllőre, onnan pedig a 30-ason lementünk Aszódig, ott jöttünk vissza az autópályára. Négynapos hétvége, az egész ország megmozdult, közben pedig a csomópont több kilométeren keresztül fel van túrva. Remek indulás.

DSC_5043

DSC_5046

Átvettük a faházat, kajáltunk, átöltöztünk és már rohantunk is a partra. A legjobb időt szombatra mondták, legalább egy kicsit vizezzük be a kajakokat. Nem is lett sokkal több, gyakorlatilag tettünk egy tiszteletkört a tiszafüredi morotvák körül. 11 kilométer. Azt nem mondanám, hogy pancsolás volt, a fele távot felfelé tettük meg a Tiszán, elég erős áramlással szemben. (Vasárnap megmértem, 3,5-4 kmh volt a sodrás.)
Az első kellemetlen jelek már ennél a bemelegítésnél is megjelentek. A Tiszán egy vizísízőt rángattak fel-alá, ötezerrel döngetett a motorcsónak és naná nem lehetett elvenni a gázt, hiszen akkor elsüllyedt volna a síző. A kajakos? Az süllyedhet, nem fizetett.
A másik szájhúzásom kikötés után volt, amikor ránéztem az órámra. Azt mondta két órányi evezésre, hogy 588 kalória. Mondtam már, hogy a fele sodrással szemben történt? Aztán levont belőle 250 kalória BMR-t. Na most, csak hogy érezd a helyzet fonákságát, a maradék 300 kalória az 20 perc futás, vagy egy óra kényelmes, laza séta. Én két órát eveztem, ebből egy óra szenvedés volt. Az Endomondó felül is bírálta és adott rá 1048-at, ami már a másik véglet. Nej sokkal egyszerűbb órája járt valószínűleg a legközelebb a valósághoz, 850 körüli értékkel. Csak hát, ha saccolgatás lesz a vége, akkor mi a francnak vettem órát?

Raktuk el a kajakot, amikor megjelent a parton László, majd hamarosan a kis csapata is.
– Hát ti?
– Jó idő van. Hova máshová mennénk?

Gyors vacsora, majd kisétáltunk Lászlóékhoz a partra. Beszélgetés, alkoholok, tiszaparti naplemente. Elmondhatatlanul sok szúnyog. Elmondhatatlanul, mert hiába írom, hogy így sok, meg úgy sok, ha nem voltál ott és nem tapasztaltad meg, úgysem tudod elképzelni.

Aztán alvás.

Alsó túra
2018.04.29; vasárnap

Hajnalban megébredtem, ki kellett mennem vécére. Annyira mélyen aludtam előtte, hogy nem ismertem fel, hol vagyok, pontosabban a sötétben azt képzeltem, hogy otthon, így kiszálláskor rögtön nekimentem a falnak, majd a lépcsőkorlátnak, aztán pánikbaesve zuhantam vissza az ágyba. Jézusmária, befalaztak.
Egy kicsit hajszolt vagyok mostanában.

Aztán hajnalban és reggel is hasmenés. Nem öröm, különösen egész napos kajakozások fényében nem. De a dísz a tortán az előző este vastagon bepakolt csípős paprika volt. Mely másodjára még jobban csípett. És elég sok ‘másodjára’ volt reggel.

Azért valahogy összekaptuk magunkat. Kreáltam az órámra egy custom sportot. (Hamarosan elmondom, hogy miért.) Reggeli, kávé, aztán irány a part… helyett a bolt, de utána már tényleg mentünk a Tiszához.

Szedtük le a kajakokat, amikor megláttam Tiborékat. Séta. Üdvözlés.
– Hát ti?
– Nyilván evezünk.
– Nyilván.
– Holnap jönnek Albinék is.
– Naná.

Ahhoz képest, hogy nem egyeztettünk senkivel, csak úgy elindultunk a világ végére, egészen jól összejöttünk.

A túratervet átvariáltam. Lászlóék elmondása szerint a fák között kanyargó ágban kidőlt egy fa, nem igazán járható. Tibor viszont eldicsekedett, hogy felfedezett egy izgalmas átkötést a Kis Tisza és a Csapó Tisza között, ez érdekelt engem is. Emiatt megcseréltük a két napot: ma megyünk az alsó túrára, holnapig meg csak jár abban az ágban egy horgász motorosfűrésszel.

A technika már induláskor durván bemutatott. Mind a két napot felfedezésekre szántam, azaz olyan utakon akartam járni, amerre eddig még nem voltunk. Ehhez szereztem track-eket és fel is töltöttem a túragps-re. Na most egy darab sem látszott. Izzadtam, mint egy hülye, restartolgattam, kivettem és visszaraktam az sd kártyát, mindhiába. Nem volt semmi. A fájlrendszer nem sérült meg, mert térkép volt. Csak útvonal nem.
Hát, jó. Megyünk fejből.
Aztán félúton kifogyott a gps-ből az elem. Az az elem, melyet indulás előtt raktam bele és másfél napig ki szokott tartani. (Rohadt drága elem volt, de a térképen nem spórolunk.) Nem is vittem tartalékelemet, mert minek.
Onnantól tényleg csak az orrunk után mentünk. Felfedezés. Ja.
Aztán, csak hogy kerek legyen a világ, a gopróból is kifogyott az akksi. Ez is extra gyorsan. Naná, hogy ehhez sem vittem tartalékot. A szálláson ugyan van vagy tíz tartalék, de úgysem terveztem sokat kamerázni, gondoltam, elég lesz egy. Így pont az egyik legizgalmasabb résznél fogyott ki.

A korai időszakban, amikor voltunk, még nincs teljesen feltöltve a tó, az öblítőcsatornákon dől befelé a víz a Tiszából. Ez befelé vidám kis száguldás, kifelé örvényeken keresztüli, fogcsikorgatós rakkolás.

Amikor jöttünk kifelé a Kis Tiszáról, pont ilyenbe futottunk bele, én pedig hülye fejjel elfelejtettem előtte leengedni a kormányt. Így egyszerre kellett küzdenem az árral, illetve kormányozgatnom is a lapáttal az összevissza rángató örvények között. Jó nagy küzdelem volt, a végén viszont felsóhajtottam. Sikerült.
És az egész fel is lett véve. Ja.

Az pedig végképp nem dobta fel a kedvemet, hogy a nap másik legjobb kamerás momentumában, amikor egy nagyon szűk járatban egyszerre értünk utól egy motorcsónakot és jött is szembe egy másik, szóval jó nagy katyvasz lett és az egészet vettem és a videóban ezzel akartam illusztrálni, mennyire elfajultak a dolgok a Tisza-tavon, szóval ez a videó megint nem sikerült, mert rögtön az elején ráfröccsent a kamera közepére egy vízcsepp és pont ott, azon a területen, ahol a lényeges dolgok történtek, ott nem lehet látni semmit a felvételen.

És ezzel el is értünk a másik fő témához. Nem csak szúnyogból volt túltermelés.

Rettenetesen sok volt a motorcsónak. Pontosabban kibaszottul rettenetesen sok volt a motorcsónak. És itt most nem is igazán a horgászokra gondolok. Sokkal inkább a turistaszállító motorcsónakokra. Elözönlötték a szűk járatokat is, azokat, ahol eddig zömmel kajakosok, kenusok jártak. Mert jön a hájas seggű turista, élményt akar, meg is fizeti ugye, aztán viszik be a romantikus sűrűbe. Mert jár neki a kaland. Csak hogy érezd, ez nagyjából olyan, mint ha a romantika kedvéért Santorini sikátoraiban, vagy erdei ösvényeken emeletes turistabuszokkal utaztatnák tömegesen a turistákat. A gyalogosok meg rohadjanak meg.

Oké, sejtettem, hogy a négynapos hétvégén, nyári jó időben nem leszünk egyedül a tavon. De az, hogy egész nap csónakmotorok hangját hallottuk, szünet nélkül, mert mindenhová bementek, minden elvadult nádasban bolyongott vagy egy tucat, nem volt menekvés előlük, az csúnyán frusztrált. Nejnél még csak-csak elvették a gázt, de nálam mentek, mint ha ott sem lettem volna. Ez különösen a hátulról érkező csónakoknál volt vicces, különösen, ha több is jött egyszerre a csatornákban.

GOPR4996

Pedig a természet tette a dolgát, a madarak az őrület határán csiviteltek, veszekedtek, trilláztak, sikoltoztak. A nap csak sütött és sütött, a szél pedig pont akkora volt, hogy hűtött, de nem döntögette a kajakokat.
Az a motorcsónakok dolga volt.

Poroszlónál kerestünk egy félreeső helyet, ahol meg tudjuk enni a csokit és meg tudjuk inni az ebéd utáni sört. Felpattintottam. Megjelent két turistahajó. Az idegenvezető magyarázott. Kihasználtam, amikor elhallgatott, majd megemelve a sörömet, hangosan bejelentettem:
– Hölgyeim és Uraim, jobbra pedig egy kajakos látható, aki sört iszik!
Egy csajszi mosolyodott el, mindenki más csak nézett bénán.

A motorcsónakok miatt nem is tudtunk a vízen megebédelni, kikötöttünk a szabadstrandon.
Ez a csoda parkolt az étterem előtt.

GOPR5004

Étterem, pincér. Hozta az étlapot. Nem vettem fel, közöltem, hogy már válaszottunk. Erre elment. Aztán 10 perc múlva visszajött, hogy sikerült-e választanunk? Ránéztem, direkt a gyengeelméjűek számára tartogatott nézésemmel, majd közöltem, hogy két sör és két hamburger. Felírta a sört, majd közölte, hogy hamburger nincs. Akkor étlap. Bólintott és elment. Örökre. Pedig szomjasak is voltunk. Egy örökkévalóság után jött egy másik pincér, vele is eljátszottuk ugyanezt a méhecsketáncot, aztán a krapek valahogy kiszedte a rendszerből, hogy mi valamikor már kértünk két sört és nem kaptuk meg, végül 40 perc után legalább sörünk lett, nem sokkal később kajánk is, szóval a végére minden rendbejött, eltekintve attól, hogy másfél órát csesztünk el egy vacak gyorskajáért.

Poroszló után egy kicsit elmentünk kalandozni. Legutóbb feltűnt, hogy van egy rövidítési lehetőség a poroszlói híd és a Kis Tisza között. Megnéztük. Szuper. Aztán annyira, de annyira tiszta volt a máskor oly dzsuvás rész, hogy nem tudtunk ellenállni neki és becéloztuk a kisebbik hidat.

Mert teljesen meghülyült az időjárás. Április vége van, de közben már nyár. A tó még nincs feltöltve – ebből kifolyólag teljesen váratlan helyeken van olyan erős sodrás, mint a Szigetközben – a vízinövényzet még nem nőtt ki a felszín fölé, azaz mindenhol tiszta a víz és bárhol remekül kajakozható, olyan helyeken is, ahol az igazi nyárban már nem. Viszont iszonyat jó az idő – hétfőn fürödtem is a szabadstrandon – és teljesen nyári a tömeg is.

Majd nem sokkal a kisebbik híd előtt megláttam, hogy a távolban megy egy négyszemélyes kajak. A nádas felől a híd felé. Hoppá. Netán van egy másik összeköttetés a Valki medence és a Kis Tisza között? Mekkora dolog lenne felfedezni! Így irányt váltottunk és feltúrtuk az érintett nádast, de nem találtunk utat. Hogy honnan jött a kenu? Valószínűleg valami portálból.
Visszamentünk a Kis Tiszára, folytattuk. Mivel ekkor már térképünk sem volt, így nem mentem be a Porongi tóhoz, megkeresni Tibor rejtekútját.
Ehelyett azt találtuk ki, hogy hazafelé kerülünk egyet és benézünk abba a bizonyos ágba, hogy keresztben van-e még az a kidőlt fa? Ez így éppen elég hosszú túrát is adott ki.

Tisza. Négy jetski, négy őrült, versenyeztek. Köztük egy baromi erős motoros yacht, aki szintén. Aztán amikor mellémértek, nekiálltak körbe-körbe döngetni. Mintha az lett volna a céljuk, hogy minél nagyobb katyvaszt keverjenek. Mantráztam. Nem mondom meg, mit.
Határozottan örültem, amikor elértem az ág bejáratát.

Erről tudni kell, hogy kifejezetten vizitúrázós szakasz. Június közepéig – madárfészkelés miatt – bármilyen járművel – tehát kajakkal is – tilos a behajtás. Motorcsónakkal meg úgy egyáltalán tilos, bármikor.

Ehhez képest az első száz méteren elviharzott mellettem két motorcsónak hátulról, egy meg szemből. Viszont a szemből jövőt lestoppoltam és kifaggattam. Azt mondta, hogy minden további nélkül járható az út a Nagy Morotváig, azaz már nincs kidőlt fa. Erre voltam kíváncsi. (Nem mellékesen így nem kellett oda-vissza átküzdenem magam a habzó vízű zsilipen.)

Aztán kikötöttünk, összecuccoltunk, a szállás mellett több légköbméter szúnyog, sör, szivar. Meg borzasztóan kíváncsi voltam, mit hoztam össze a technikával: merre jártunk, hány kalória volt, azaz mennyire lesz bőséges az esti vacsi és hány sört ihatok utána.
Meg hogy működik-e a custom sport beállítás, melyet indulás előtt gyártottam.

Nem akarok most nagyon mélyen belemenni, nagyon sok sár gyűlt hirtelen össze az óra rovásán, egész biztosan lesz belőlük egy külön írás. Most csak pár szó a vízisportokról. Ez a szar sportóra két evezős sportot ismer: a csónakos evezést (row) és a vasalódeszkát (stand-up paddle, SUP). A korábbi ismerte a kajak/kenut is (paddling), de az 5-ösből már kiszedték. Gondolom, mert nem bírtak vele. Nos, kajakozásra mindkettő használhatatlan. Garminék valamilyen beszpídezett brainstorming után az evezés méréséből kivették a sebességmérést. Nincs lehetőség megjeleníteni. Pace van (hány perc egy kilométer), de klasszikus, kilométer/óra kijelzés, az nincs. Ilyen csak a SUP-nál állítható be, de ennél meg – gondolom a mozgás mássága miatt – nevetségesen kevés kalóriát számol. (Megjegyzem, a row is rosszul számol kajakot.) Emiatt kellett kreálnom egy custom sportot. Nem kicsit frusztráló, hogy ezzel a Garmin hiperszuper csúcsóráját, a Fenix5-öt visszalőttem a beszálló kategóriájú FR235-ös szintjére. De egyszerűen ez a sport csak ezzel működik. A többi, jó drágán felszámolt csilivili vízisport gyakorlatilag használhatatlan szar.

Nos, röviden összefoglalva, Armageddon. Előljáróban annyit, hogy eleve betonmerevre feszült állapotban érkeztem le, legszívesebben csak pihengettem volna, de a kedvenc kajakozós helyemen, úgy, hogy minden adott a tökéletes evezésekhez, ez nyilván szóba sem jöhetett. Viszont tény, hogy tökéletesen védtelen voltam a technika aljas döféseivel szemben. Döfködött? Mint ezer sündisznó, méteres tüskékkel.

Szóval kiültünk érkezés után, megnézni, hogy mit csináltunk. Hát, nem. A mobiltelcsim úgy kezdte, hogy valamikor napközben kikapcsolt. Fogalmam sincs, miért. (Előző nap meg az óraszinkron halt meg, megint ok nélkül.) Telcsi újraindít. Szinkron. Egyszerűen el sem indult. Kipróbáltam mindent, még a fejenállva békaügetést is, de semmi eredmény. Néhány adat átment a telefonra, de nem az összes, a Garmin felhőbe meg semmi. Tekintve, hogy ez felfedezős út volt, ha nem kapom meg a track-et, akkor az óra rézmozsárban végzi.
Emellett persze nem tudtam – mert nem tudhattam, hiszen korábban még nem csináltam ilyet – hogy nem-e a custom sport bolondította meg a rendszert. De ha az, akkor tutira elmegyek a Garmin központ étkezőjébe lövöldözni.
Telefon restart. Semmi. Oké, menjünk vacsorázni. Hátha történik közben valami.
Nem történt.
Óra restart. És igen! Elindult a szinkronizáció. Aztán a felénél leállt. Adat nem ment át sehová. Ekkor már ordítani tudtam volna. Meg gyilkolni. Ordítva. Ugyanis még mindig nem tudtam, hogy a rendszer beveszi-e a custom sportot normális sporttevékenységként?
Aztán egy újabb jel. Nincs internet a laptopon. Mivel mobiltelefonról megy tethering-gel, és a wifi tökéletes, akkor csak a mobiltelcsin mehetett el a net. Pedig ránézésre tökéletes a térerő. De tényleg nincs rajta net.
Elkezdtem mászkálni a kempingben, közben nyomkodtam a szinkronizálás gombot.

Telenor, meg az ezerrel tolt 4G. Aha. Tiszafüreden, Keszthelyen nincs jel. Ahol lakom, Budapesten, 5 mbps download van, upload nincs.

Aztán valahol végre sikerült. Megjelent a napi aktivitás a mobiltelcsin, aztán a Garmin Connect felhőben is, megjelent a térkép és bónuszként végre a kalóriaérték is megfelelő lett. (Nejnek 1750, nekem 1700. Ez teljesen reális, öt óra evezés, 30 kilométeres táv.) Azaz a végére minden kikerekedett, laza másfél óra idegtépő gombnyomkodás után. Kész szerencse, hogy a kidobott kalóriaérték fedezte azt az 5-6 sört, melyet idegességemben betoltam közben. (És vedd észre, úgy jött rendbe a kajakozás mérése, hogy visszabutítottam az órát.)

Ekkor már csak azt kellett kinyomoznom, miért vesztek el a GPS-ről a track-ek (nem csak én nem értettem, hanem a Garmin BaseCamp sem, minden indításkor hisztériázott, hogy ott kellene lennie 5 track-nek a gps-en, de nincsenek ott, emiatt nem is volt hajlandó kezelni a gps fájlrendszerét, kész szerencse, hogy van benne sd kártya is, de ezzel otthon még foglalkoznom kell), na meg kényeztetni egy kicsit a gopro-t, hogy mi a faszért merült le olyan gyorsan az akksija. (Meg persze tölteni egy csomót és összekészíteni tartalék akksikat is. Egy kilót.) Tipikus esti-éjszakai program egy megterhelő, lefárasztó túranap után. Amikor már eleve feszülten érkeztem és csak lazítani, kikapcsolódni akartam.

Ja, csak szólok, a Petzl fejlámpa nem vízálló. Ha esetleg eddig nem tesztelted volna le. Nekem a gyorstárolóban szarrá ázott. Kuka.

Utólagos megjegyzés. Két nap száradás után megjavult.

Talán feltűnt, hogy nem olyan faházban szálltunk meg, amilyenben szoktunk. Az történt, hogy a hosszú hétvégére egy nagyobb társaság lefoglalta gyakorlatilag az összes faházat, ez az egy apartman is csak véletlenül maradt szabadon. Nos, ez a társaság a mai estét szánta a főbulira. A szállásunktól 50 méterre. A felnőttek berúgtak, a gyereksereg megérezte a nagy lehetőséget, miszerint mindent szabad, nagy ordítozás lett a vége. Fura módon egyáltalán nem zavart, szívem szerint én is velük ordítoztam volna.

Felső túra
2018.04.30; hétfő

Üde, friss reggel. Komolyan mondom, nem ironizálok. Meglepően jól aludtam (az óra szerint nem, de leszarom), pont kellemesen hűvös volt az idő, este ugye rendberaktam a technikát, tehát nem volt miért idegeskednem. Kajáltunk, kávé, szivar, gyors pakolás és irány a víz. Kilenckor már az evezőket meregettük.

Azon már fel sem akadtam, hogy a labirintusszerű, kidőlt-bedőlt fákat kerülgető ág bejáratánál vágott elénk belülről egy turistacsapatot szállító motorcsónakos. Igen, arról az ágról beszélek, amelybe jelenleg senki sem mehetett volna be, motoros meg egyébként sem, soha. Erre szakmányban hordják be a turistákat. Hadd borzongjanak.

Jó tíz évvel ezelőtt morogtam itt a blogon, hogy igazán csinálhatnának már valamit a környék idegenforgalmával, hiszen pang az egész. Nos, messze nem gondoltam arra, hogy az lesz az idegenforgalmi fejlődés, hogy a szűk, igazából csak kajakkal, kenuval járható ösvényeket fogja megszállni miriád motoros turistacsónak.

Jobb híján mentünk utánuk. A járat annyira szűk volt, hogy az a dög lépten-nyomon elakadt, időnként a vezető állt meg, mert elmondott valami fontos dolgot, mi pedig türelmesen ácsorogtunk mögötte és vártuk, hogy haladjanak. Élmény volt. Csak sajnos nem az, amelyre számítottunk. Aztán ugyanúgy beragadtak a Nagy Morotvát a Szartossal összekötő csatornában is, melyben az volt a vicc, hogy itt elég erős áramlat ragadta el a kajakokat.

Na mindegy, szerencsére leváltak, elmentek Poroszló felé (mely irányba végképp tilos volt bárkinek is mennie), mi pedig rácsatlakoztunk a Nyárádi érre, mely viszont járható ilyenkor. Végre béke. Nem, nem szabadultunk meg a motorcsónakoktól, de érezhetően kevesebb volt belőlük.

A Hordódi holtágra mindenképpen be akartunk menni. Tavaly kihagytuk az évadzárón, bántuk is. Elméletileg két éve megnyitották, mindenesetre a bejáratnál tábla figyelmeztet, hogy mindenféle járművel szigorúan tilos bemenni, időkorlátozás nélkül. Úgy gondoltuk, hogy két csendes kajakkal azért megpróbáljuk.
Nagyon durva az összekötő szakasz. Egy olyan 200 méter, hol nádasban tekergő, 180 fokos kanyarokat tevő keskeny ér, hol fák alatt, behajló ágak között bújkáló ügyességi szakasz. Egy helyen volt keresztbedőlt vastag fa is, mely éppen egy kajaknyi vastagságban süllyedt meg annyira, hogy át tudtunk siklani felette. Aztán kiértünk a nagy, tiszta vízre. (Ugye, a vízinövények még sehol sem voltak.) Mondtam is Nejnek, hogy élvezze ki fenékig, mert olyan helyen vagyunk, ahová nagyon kevesek járnak be. Eleve csak az az út van, amelyen bejöttünk, azon meg még kajaknak is nehéz.
Az első motorcsónakos horgászt olyan 300 méter után láttuk meg. Oda is mentem hozzá megkérdezni, hogyan jött be. Mert hátha van másik bejárat is. Nem volt. Valahogy átjöttek azon az ösvényen. Utána elszáguldott mellettünk egy gumicsónakos motoros, egy helyi Rómeóval, aki gondolom azzal a felkiáltással hozta be a helyi Júliát, miszerint olyan helyre viszlek, hogy beszarsz. Végül mentünk vagy egy kilométert és ott fordultunk meg, ahol egy motorcsónakos horgász éppen elállta továbbvezető utat.
Gyönyörű volt a terep, de az, hogy még itt is, a leginkább érintetlen, leginkább eldugott területen is motorcsónakosok között evezgettünk, teljesen lerombolta az illúzióinkat.

A IX-es öblítőcsatornán értünk ki a Tiszára. De hogyan! Ez a legfelső öblítőcsatorna, itt ömlik be legvadabbul a Tisza a tóba. Volt annyi eszem, hogy már messze a zsilip előtt leengedtem a kormányt. Igazam volt. Máshogyan meg sem lehetett volna csinálni. Keményebb volt, mint a szigetközi móka.

A Szigetközben vannak olyan műtárgyak, melyek alatt szigorúan tilos átmenni. Ugyanis balesetveszélyesen erős az áramlás. Kajakoskirándulásokon azért csak-csak neki szoktunk gyűrkőzni. Általános tapasztalat, hogy aki elsőre nem kapja el, azaz nem sikerül befordulás nélkül eljutnia a műtárgy alá,, majd vad erővel nem tudja áttépni, áthúzni magát alatta, annak jelentősen leromlanak az esélyei. Másodikra már sokkal nehezebb, harmadikra meg már majdhogynem reménytelen. Az ember elfárad fejben, elfárad izomban.

Átmentem. Kifújtam magam. Talán mondtam is valami erőset.
Aztán eszembe jutott, hogy Nej itt nem fog tudni átjönni. Vagy ha igen, akkor nagy spíler.
Pont akkor néztem hátra, amikor sikoltozni kezdett. Éppen az átjáró előtt fordította keresztbe az áramlat, ahhoz is erősen kalimpálnia kellett, hogy ne boruljon be.
Megfordultam. Vártam, mi lesz.
Visszacsorgott. Nekifutott újra. Ugyanaz. Már majdnem bedugta az orrát a zsilipcsatornába, amikor kifordult a kajak eleje.
Oké. Ennyi. Ebből átemelés lesz. Kerestem valami kiszállóhelyet és legnagyobb meglepetésemre, az erősen áramló vízben ki is tudtam szállni. Kihúztam a kajakot, felmentem a hídra. Akkor vettem észre, hogy Nej kajakjának az orra megjelent a zsilip túloldalán. Azaz harmadikra sikerült bejutnia a csatornába és innentől már csak az izommunka volt hátra. Felülről buzdítottam ordítva, a csajszi meg összeszedte magát és centiről centire átjött. Harmadik próbálkozásra. Szép munka volt.
Már csak vissza kellett szállnom a kajakba. Nem voltam nyugodt. Olyan 8 méterre voltam a zsilipcsatorna fortyongó vizes elejétől, ha nem sikerül, akkor a víz magával ragad és nem is tudom, mi lesz a rosszabb: ha keresztbeakadok a csatornában, vagy ha átvisz rajta az áramlás. De semmi ilyesmi nem volt, simán beszálltam, némi izommunkával irányba is álltam és csá zsilip.

Fél kettőkor már a szálláson voltunk. Roppant elégedetten. Nagyon jó nap volt, szép tájakon jártunk, jól éreztük magunkat. Ebédelni kiugrottunk a strandbüfébe, ilyenkor jöhet a lángos, aztán csendes pihenő, végül késő délután átmentünk a tiszacsegei halászcsárdába. Lászlóék ajánlották. Elsőre nem tűnt annyira bizalomgerjesztőnek a hely, eleve majdnem 40 kilométert kellett autóznunk, aztán az egész olyan turistacsapdásnak nézett ki, népviselet, élő magyar zene, az ajtókban ácsingózó dologtalan pincérsereg, de ha már ajánlották, bementünk… és nem bántuk meg. Az igazi az lett volna, ha betolunk két-három levest és ugyanannyi halételt is, aztán az egészet lefojtjuk desszerttel, de ez még az életmódváltás előtt sem ment volna, nem hogy most. Így megelégedtünk egy-egy fogással és megjegyeztük a helyet.

Utána viszont már tényleg nem sok minden történt. Én még egy kicsit játszottam a szálláson a technikával, de tényleg kicsit, majd nagyon korán alvás.

Hazautazás
2018.05.01; kedd

Tíz óra alvás! El sem hiszem. Méghozzá olyan mélyen, hogy reggel alig bírtam kikászálódni az ágyból. Tudtam volna még tovább is.

Reggeli, kávé, pakolás, indulás.
Nem volt semmi cifrázás, simán hazaértünk, megint pakolás.

Aztán részemről technika. Track-ek terelgetése, átnézése. Fényképek, videók átnézése. Ekkor azért volt anyázás, nem is kicsi. Ekkor derült ki, hogy a vízcsepp miatt használhatatlan lett egy erős felvétel, ekkor derült ki, hogy egy másik erős felvétel közben lemerült a kamera, de a legdurvább az volt, hogy a teljes hétfői anyag – benne egy csomó erős felvétellel – szintén használhatatlan lett. Vagy a kamera párásodott be, vagy egyszerűen csak meghülyült, de az összes felvétel színtelen és homályos lett, kettő helyett pedig egyszerűen csak üres fekete képet játszott le a lejátszó.
Maga a gopro már Zakopánéban megdöglött, nem is tudtam használni. Aztán itthon, pihentetés után úgy tűnt, megjavult. Most a Tisza-tónál az első napot végig is csinálta rendesen, jól el is altatott… aztán a második nap összes felvétele ment a kukába.
Dezsőnek meg kell halnia.

PS.

Utólag végigolvasva amit írtam, meg kell jegyeznem, hogy nem, nem volt ennyire tragikus a túra. Sőt. Kifejezetten élveztük az evezést, jó volt érezni azt a kellemes fáradtságot háton és derékban, rettenetesen jó időt fogtunk ki, tényleg remek volt az egész. Csak éppen a jó dolgokról nehéz sokat írni, a bosszantó dolgokról ellenben csak úgy dőlnek a szavak.

Útvonalak

2018TiszaTo

Hóolvadás a Bükkben

Ennyi víz egyszerűen nincs. Meg ennyi sár sem.

Amikor terveztük az évet, azt mondtuk, hogy óh, Húsvét, akkor már tombol a tavasz, támadnak a friss zöld levelek, irány a Bükk. Aha. Ehelyett a szibériai tavasz támadott.

DSC_4822

De most komolyan. Kihagytuk március elején azt a rövid, egyhetes tavaszt (kimentünk a Tátrába, elsüllyedni a hóban), aztán megkaptuk itthon a márciusi telet, majd amikor megint elkezdett emberkedni a meleg, felmentünk a Bükk-fennsíkra. Mert ott még masszívan megállt a hó.

Pontosabban, nem is akartunk felmenni a fennsíkra. Csak így sikerült.
Az eredeti terv szerint Miskolcon is végiggyalogoltunk volna a Tiszaitól, majd a DVTK stadionnál felmentünk volna a hegyekbe és Bükkszentkereszten aludtunk volna egy panzióban. A következő nap Répáshután, majd egy hosszú, huszáros menetelés után a szüleimnél Felnémeten, onnan pedig gyalogoltunk volna az egri vasútállomásig.
Pályaudvartól pályaudvarig.
Ebbe piszkált bele a bükkszentkereszti panziótulajdonos. Két nappal indulás előtt hívott, hogy jönne egy nagyobb társaság és csak úgy tudja elszállásolni őket, ha mi lennénk olyan kedvesek és a másik panziójában aludnánk. Fent a fennsíkon.
Újratervezés.
Így persze ugrott a miskolci végiggyaloglás, amit persze annyira nem bántam. Nem vesztettünk sokat.

Felső-Majláth – Sebesvíz panzió
2018.03.30; péntek

Nem volt éppen egy könnyed ébredés. Csütörtökön baráti társaságban sushi party. (Ne is kérdezd, végig vegát ettem.) Olyan fél tizenkettőkor értünk haza, utána még volt vagy egy órányi melóm a túrával, a kora reggeli vonathoz meg négykor kellett kelnünk. Én még gyakorlatilag aznapos voltam. (Ja, nem csak sushi volt a buliban.) A vonaton találkoztunk Barnával. Rögtön előszedtem három sört és egy kisebb üveg vodkát. Senki nem tiltakozott. Nekem meg szükségem volt rá: hogy ne érezzem úgy magam, mint akin átment az úthenger. (Jelzem, nem úsztam meg, csak egy nappal elhalasztottam.)

Kihasználtam a pillanatnyi jókedvet és elmeséltem, hogy tulajdonképpen nem is oda megyünk, amiről eddig beszéltem. Ja és felsétálunk 600 méter szintet a fennsíkra.
Szerencsére mindenkinek gyorsan jár az agya.
– Eredetileg étteremben ettünk volna. Így most mi lesz? – idegeskedett Nej.
– A panzióban van étterem. Konkrétan svédasztalos vacsora lesz és svédasztalos reggeli.

Először Barna szája húzódott mosolyra. A svédasztal a legkedvesebb szava. Utána Nej is kapcsolt.

– Várjál! Ha felmegyünk a fennsíkra, akkor rohadt sok elfogyasztható kalóriánk lesz!
– Így van. És ekkor jön a svédasztal.
– Aha! És az a szegény tulajdonos még nem is tudja, hogy tempósan közelít felfelé a Deficit!
– Széles mosollyal.

Az 1-es villamossal kimentünk a végállomásig, Felső-Majláthig. Aztán innen – nagy levegő – és nekivágtunk a hegyeknek. Ugyan mehettünk volna a műúton is, de az erdő valahogy szimpatikusabb volt, még úgy is, hogy hosszabb volt, úgy is, hogy jelzetlen földutakon kellett mennünk és kaptunk persze bőven plusz szinteket is. (Fincsi kis kalóriákért.)

Nos, ez a szimpátia hamar elfogyott.

IMG_20180330_112616

DSC_4807

Hosszú esőzések. A Bükk pedig éppen olvadt kifelé a hóból. Akkora sártengerben kellett dagonyáznunk, hogy tízméterenként kapartuk le magunkról a sárkoloncokat. Miközben mentünk, én már bőszen terveztem is át fejben az útvonalat. Hogy Lillafüred után már lehetőleg műúton menjünk, végig. Tudom, nem az igazi, de lehet rajta haladni. A sárban maximum csak röfögni.

Így készült a mű.

IMG_20180330_122605

Ez pedig maga az alkotás.

DSC_4817

Lillafüreden szerencsére volt működő büfé, vettünk is gyorsan sört, meg megettük Barna rendkívül finom fasírtos szendvicseit. (Szendvicsenként 700 kalória, de ugyan ki számolja?)

A Hámori tó után jött egy nagyon meredek kaptató. Kiváló terep, mert a túraút levágja a műút szerpentinjeit, mi pedig benézve el tudtuk dönteni, hogy a rövidítés nagyon saras, vagy még elfogadható. Egyszer rontottuk csak el, na ott volt némi csúszós-mászós tekergés a meredek domboldalban, mire feljutottunk a műútra. Viszont hatalmas hóvirágmezőket láttunk.
Odafent már nem kockáztattunk, inkább sétáltunk egy kicsivel többet, de nagyon elegünk volt már a sárból.

Jó időben érkeztünk. Mondjuk a recepciósnak eléggé leesett az álla, amikor beállítottunk. Derékig sárosan. Fülig jókedvűen.
– Gyalog jöttek? – érdeklődött.
– Ööö – lepődtem meg a tök felesleges kérdésen – Igen.
– És holnap?
– Megyünk tovább.
– Meddig?
– Egerig.

Még nagyobbat nézett. Majd ekkor vette észre, hogy egy nő is van a társaságban.

– Maga is?
– Persze – vigyorgott Nej.
– Ne vigyük le holnap kocsival?
– Szó sem lehet róla.

A nő csak nézett, majd megcsóválta a fejét. Rá volt írva az arcára, hogy mennyire sajnálja Nejt. Hogy ezek a gonosz férfiak milyen esztelenségekre kényszerítik.

Aztán átvettük a szobát, ledobtuk a saras cuccot a fürdőben, zuhanyoztunk, tisztába öltöztünk és lementünk a büfébe. Kértünk sört, majd rám – konrétabban a szivarjaimra – való tekintettel odakint ültünk le, közvetlenül a csapos ablaka mögött.
– Gabi, nincs kedved lehozni a vodkát? – jutott eszembe.
– Óh, persze hogy van.

Felment, lehozta.

– Te az a recepciós egyre jobban sajnál. Ti itt ültök és a nőt zavarjátok fel a szobába… – jegyezte meg.
– Hát, annak kell mennie, aki a legjobban szereti a vodkát.

Aztán kiderült, hogy mi négy deci csapolt sört kaptunk, Nej meg fél litert.

– Nofene, a csapos is sajnál?

Később Nej ment be a következő körért.

– Nem hiszitek el, de tényleg a csapos is sajnál. Mondta.

Utána a többiek kezdtek fázni. Naná, hogy Nej ment fel a kabátokért.

– Ne is mondd – vigyorogtunk rá, amikor visszajött – Sajnáltak.
– De úgy, hogy már nekem is fájt.

Aztán Barnával meghúztuk a sörünket, Nej pedig a pillepalackos vodkát. Nem bírtam ki, beleröhögtem a sörömbe.

– Most mit röhögsz?
– Képzeld el, mire gondolhat a csapos? A két férfi issza a sörét, neked meg csak ásványvizet adunk!
– Kurvára sajnálhatnak! – röhögtek fel ők is.

Mondjuk, a napi sörök, a vodkák, meg az aznaposság megtette a hatását. A vacsora kifejezetten vidámra sikerült. Én az evőeszközeimet ejtettem le rendszeresen a földre. Nej meg teljesen ellazult. Amikor el-elment a kajás asztal mellett, felkapott egy rántott húst és séta közben rágcsálta el. Jól éreztük magunkat.
Vacsora után még kiültünk egy sörre, de ekkor már cudar hideg volt. Sajnáltuk magunkat.

Sebesvíz panzió – Répáshuta
2018.03.31; szombat

Az elalvással nem volt gond. Ledőltem az ágyra, amíg Nej bevette magát a fürdőszobába, aztán a következő kép az volt, hogy reggel felkeltem. Lefekvés előtti fogmosás nélkül.

Megpróbáltunk valami emberformát faragni magunkból, aztán mentünk reggelizni. Svédasztal. Bőséges. Utána kértem egy sört és kiültem a teraszra. Egészségügyi szivar.
Brutálisan hideg volt, viszont csak a látványért megérte. A panzió melletti tó vastagon be volt fagyva, de ahogy a szél kavarta fölötte az enyhe ködöt, teljesen úgy nézett ki, mintha füstölne a jég.

DSC_4825

Ja, az eső közben ocsmányul szakadt. Nem is igyekeztünk elindulni, fent tébláboltunk a szobánkban.
Ekkor kopogott be a tulaj.
– Van egy ötletem. Most megy le a kocsi Miskolcra, ha gondolják, levisszük magukat Répáshutára.

Kinéztem az ablakon. Szürke ég, szakadó eső.

– Köszönöm, de inkább nem.
– Miért?
– Szeretünk túrázni.

Fejcsóválva ment el. Szerintem mindnyájunkat sajnált.

Megjegyzem, nem csak a túrázási szenvedély mondatta ezt velem. Este már a répási Vadász panzióban leszünk, mi ketten pedig pontosan tudtuk, milyen finomakat főznek és milyen rengeteget adnak belőle. Csupa jó fokhagymás, zsíros tót ételeket.
Kellett a kalória, na.

Végül összepakoltunk, az időjárásra való tekintettel vízhatlan borító került a hátizsákokra, a fényképezős táskára, sapka, kapucni. Fizettünk, elvonultunk. Nem is kellett hátranéznem, hogy lássam, mi van a recepciós leányzó arcára írva.
Odakint… az eső amint meglátta, hogy mennyire be vagyunk öltözve, elállt. Visszaöltöztünk. Azért csak jobb így.

DSC_4830

IMG_20180331_115710

A súlyos szürke felhők, a gomolygó köd viszont maradt, így kénytelen voltam meghúzni a túratervet. Semmi értelme kimennünk sem a Három-kőhöz, sem a Tarkőhöz, úgysem látnánk semmit. Ha viszont nem megyünk ki a kövekhez, akkor teljesen felesleges felmászni Bánkútig. Egyrészt kerülő, másrészt elég vacakul járható, jelen esetben súlyos dagonya a terep, senkinek sem volt hozzá kedve. Így végül összeraktam egy olyan útvonalat, mely gyakorlatilag egy keskeny, de aszfaltozott erdei úton kanyargott le Répáshutáig.
Nagyon jó ötletnek bizonyult.
Mivel a terep nem volt megerőltető – gyakorlatilag végig lefelé mentünk – így a nehéz, szürke időjárás ellenére is jókedvűen haladtunk. Tulajdonképpen csak a végén volt egy ötszáz méternyi szívás, de az rendesen ott volt a szeren.

Az egri útról a műút nagyon nagy kerülővel megy le Répáshutára. A túraút ezt levágja. De milyen áron! Borzasztó meredek, traktorokkal, terepjárókkal mélyen felszántott sártenger az út. Élmény volt leereszkedni rajta.

Piszok korán érkeztünk meg. Gondoltuk elsőre. Aztán ahogy lecuccoltunk, kinyíltak az égben a csatornák és masszívan nekiállt az eső. Szóval nem korán, hanem pont időben érkeztünk. Ha csak egy félórányi kitérőt is tettünk volna, akkor rongyosra ázunk.

Oké. A szokásos tisztálkodási program. Utána mi legyen? Menjünk le az étterembe, igyunk sört. Mert vacsorához még korán van. A pincércsajszi viszont rögtön hozta az étlapot. Körbenéztünk, mindenki evett. Inni külön kell az ivóban, de az úgy néz ki, hogy ott még én is félek. Jó. Eszünk valami sörkorcsolyát. A vége persze az lett, hogy ettünk egy első vacsorát, valami jó, tartalmas levest. Meg ittunk két sört.
Utána visszamentünk a szobába és csendespihenő.

DSC00758

Rövid időn belül kórusban horkoltunk. De mindenkinek jól működött a belső órája, hat óra előtt pár perccel megébredtünk és irány a második vacsora.

Na most eddig nagyon sokszor dícsértem a fogadó konyháját. (Meg egyébként is kedvelem a szlovák ételeket és ritka, ahol jól készítik ezeket.) Ez az állapot megváltozott. Séfet cseréltek, vagy nekiálltak takarékoskodni, nem tudom, de ez már nem az a konyha, melyet szerettünk. Én a kedvenc ételemet rendeltem, de – ugyanazon fantázianév alatt – a tócsiba tekert vaddisznópörkölt helyett tócsit és három kis szelet szűzérmét kaptam, zöldséges raguval. Barna is húzta a száját, az eddigi dícséreteink alapján jobbra számított. Ráadásul az ételhez rendelt sörömet csak az asztal leszedése után kaptam meg, ekkor már bőven feleslegesen, mivel mentünk volna felfelé. Szóval összességében elég rossz maradt a szánk íze.

Évente egyszer szoktunk olyat csinálni, hogy elvonulunk egy hétvégére valami félreeső, de gasztronómiailag kiváló helyre, ahol nagyokat eszünk, közben társasjátékozunk, időnként sétálgatunk. Eddig a tényői Dombi fogadó volt egyedül, a répási Vadász panzió lett volna az alternatív helyszín. Nos, ezt bukták el most.
Túrázásoknál megmarad persze, jó helyen van, de semmi több.

Elkapott beszélgetés a szomszéd asztaltól.
Vendég: – Melyik levest ajánlja?
Pincér: – Mindegyiket.
Ezzel jól ki lett segítve a páciens.

Esti szivar a közös erkélyen. A másik szobából kijött egy nő nézelődni.
– Szivarozik? – fordult felém.
– Igen – bólintottam.
– De jó!
– Szerintem is.

Este még olvasgattunk, beszélgettünk, aztán alvás.

Répáshuta – Eger
2018.04.01; vasárnap

Szomorú napra ébredtünk. Az eső egyfolytában szakadt, az előző délutántól. Beleborzongtam, amikor elképzeltem, mekkora sártenger lehet odakint. Nem is igyekeztünk elindulni. Hátha most is eláll időközben.
Nem állt el.
Végül nem tudtuk tovább húzni, háromnegyed tízkor nekivágtunk. A túratervet megint módosítanom kellett. Az első hat kilométerrel nem lehetett mit kezdeni, csak az erdei út van, merő dzsuva. De még mekkora dzsuva! Emlékeztem erre a szakaszra és teljesen rá is paráztam. Még száraz időben is nehezen járható. Elképzelésem sem volt, hogyan vergődünk át rajta ilyen időben.
Utána viszont elhagyjuk a túrautat és rámegyünk az aszfaltozott erdészeti útra. Ez gyakorlatilag levisz Felsőtárkányig, onnan pedig a műúton be tudunk sétálni Egerig.

Fullra becsomagoltuk magunkat és vidáman nekivágtunk. Pontosabban én annyira nem voltam vidám. Paráztam.

DSC_4835

DSC_4836

DSC_4837

A táj simán elmehetett volna horrorfilm forgatási helyszínnek. A fenti tónál nem győztük sorolni, milyen szörnyetegek bukkanhatnának elő belőle. Kiderült, hogy nagyon műveltek vagyunk. Legalábbis mocsári szörnyek terén. (És akkor még Jožin z bažin eszünkbe sem jutott.)

IMG_20180401_101744

Aztán közelítettünk. Először csak a kidőlt fák szaporodtak meg.

DSC_4842

DSC_4843

Szerencsére gondos kezek ezeket már elfűrészelgették. Nem kellett annyit sportolnunk rajtuk, mint a múltkor.
Aztán jöttek a nehezebb feladatok. Amikor a kifordult fa gyökere pont a túrautat tépte fel. Ezeket csak nagy ívben, felfelé lehetett megkerülni, az iszamos, sárosan csúszós, cserébe meredek domboldalon. Dolgoztak a túrabotok. Aztán jött a végén a hasadék, melynek peremén visz egy vékony ösvény. Ezen gyakorlatilag végig ferdén dőlve kellett mennünk, annyira meredek volt a hasadék oldala. És emlékeim szerint errefelé volt egy kétméteres földcsuszamlás, mely pont az ösvényt vitte el. Nos, azóta némi kerülővel ugyan, de belegyalogoltak egy új ösvényt az oldalba.
Ettől függetlenül borzasztóan megkönnyebbültem, amikor kijöttünk a hasadékból és átszökkentünk a patak fölött. Megcsináltuk.

Barna kapott még az út elején, húsvéti ajándékként egy kétdekás unikumot, de passzív-agresszívan kizsaroltuk, hogy felbontsa.

Még kábé egy kilométernyi saras-dagonyás szenvedés volt egy meredek földúton, de végül kiértünk a műútra. Úgy éreztem magam, mint aki egy túlélőtúra után jutott vissza a civilizációba.
Kár volt.
Eddig ugyanis alig esett az eső, de ahogy elindultunk a műúton, akkor úgy igazából nekikezdett szakadni. Az erdőben védtek volna a fák, de ott meg a sárban nem tudtunk volna haladni. Majd hogy az egészet betetőzze, beindult a szél is. A műúton ezektől a dögöktől semmi sem védett. Nem volt se fölöttünk, se a közelünkban fa.

Na most, ilyen körülmények között gyalogoltunk három és fél órát. A túrakabátom kábé egy óra után megadta magát és onnantól kezdve a bőrömig vizes lettem. De lehet, hogy a csontomig, a fene sem tudta már megkülönböztetni a részleteket. A hátizsákban az összes cucc szarrá ázott, dacára, hogy mindenkinek volt esővédő huzatja. Egerben alig mertem kinyitni a fényképezőgép táskáját. (Rutinom van a technika eláztatásában.) Mázlim volt: a táska esővédő huzata és a vastag szivacsborítás együtt megfogták a vizet. Apám szerint a hőmérő odakint reggel 2 fokot mért és napközben sem ment sokkal fölé. Ja, a szél pedig úgy fújt, mintha fizettek volna neki. Kesztyű? Azt nem vittünk. A zsebeink pedig tocsogtak a vízben.
Csak mentünk, mentünk és mentünk. Nem volt már nevetgélés, beszéd is alig. Nej elkészült, nem is igazán az erejével, hanem agyilag, ebben a brutálisan szar időben. Megegyeztünk, hogy szégyen ide, vagy oda, de megszakítjuk a túrát: ahogy kiérünk az egri útra, telefonálok az öcsémnek és bevisz minket kocsival Felnémetre. (Ugye az igazi az lett volna, ha végigtoljuk gyalog.) De még ezt sem tudtuk megcsinálni, mert annyira szakadt az eső és fújt a szél, hogy nem tudtam elővenni a mobilomat. Végül rátettünk még három kilométert – Nej nagy örömére – és begyalogoltunk Felsőtárkányra, ahonnan egy fedett tető alól már tudtam telefonálni.
– Halló?
– Halló! Na, mennyire süt a nap felétek?
– Baszd meg a napot! Azt se tudom, hogyan néz ki!
– Igazából reggel óta várom, mikor hívtok.
– Akkor még jól is bírtuk. De most már gyere, mert itt fagyunk meg.
– Oké, megyek.

Öcsém rutinosan a disznószállító mikrobusszal jött értünk, szükség is volt rá. Amennyi sarat összeszedtünk az elején, azt mind szétkente, belénk tömte a masszív eső.
Megérkeztünk.
– Szervusz Barna! – köszöntötte apám.
– Szervusz Papa! Van pálinkád?
Mi ketten csak vacogva helyeseltünk.

Aztán megint tisztálkodás. Jó hosszú. Jó meleg.

IMG_20180401_182426

Utána egy váratlanul jól sikerült spontán húsvéti/születésnapi party következett, majd megnéztünk egy váratlanul nézhető rajzfilmet. Este senkit sem kellett ringatni.

Felnémet – Eger
2018.04.02; hétfő

Habár már elcsesztük a túrát, de azért nem akartuk punnyadtan befejezni. Így visszautasítottunk minden segítő szándékot – egy kicsit úgy tűnt, mintha sajnáltak volna – és visszavettük a félig megszáradt cuccokat majd folytattuk a túrát. Az egri vasútállomáshoz.

A nap, az a rohadék nap, meg előjött és úgy sütött, mintha semmi nem történt volna. Mintha nem ment volna el az első három nap a fenébe és nem hagyott volna minket akkora szarban.
Persze a nappal együtt visszajött a jókedv és ez az utolsó kilenc kilométer már vidáman telt. Mint ahogy az egész túrának lennie kellett volna.
Egerben még tettünk néhány kanyart. Nem tehetek róla, de a szülővárosomban mindig kitör belőlem az idegenvezető és csak viszem a népeket, megmutatni ezt, meg azt, na meg amazt. De még így is kényelmesen elértük a vonatot, előtte ittunk a restiben egy sört (a kalóriák jól hallhatóan nyüszítettek), utána pedig már nem történt semmi érdekes. Én még javasoltam Nejnek, hogy szálljunk le hamarabb a buszról, aztán sétáljunk egyet a saját erdőnkben is, pusztán kalóriavadászatból, de csak annyit reagált, hogy dugjam fel magamnak a kalóriáimat.
Jó túra volt.

Útvonalak:

Felső-Majláth – Sebesvíz panzió
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Sebesvíz panzió – Répáshuta
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Répáshuta – Felsőtárkány
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Felnémet – Eger
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Végül a fotóalbum.

Zakopane. Majdnem. 06/06

Majdnem Gubalowka
2018.03.15; csütörtök

– Hé, süt a nap! – ültem fel az ágyban.
De nem. Csak a frissen hullott hó világított. Egyre jobban. Ugyanis folyamatosan szakadt a vattaszerű felhőkből.

Megreggeliztünk. Kimentem egy szivarra. Vastag, fekete felhők, a szomszéd dombokat sem láttuk, nemhogy a hegyeket. Nem túl jó jel.
Persze a hótól még sétálni lehet, nem olyan vacak dolog, mint az eső.

Hová menjünk?

Nem mondom végig a töprengést, a vége az lett, hogy Gubalowka.
Nem, ne kapj a fejedhez. Én is tudom, hogy ilyenkor nem érdemes.
Gubalowka ugyanis egy vidám, élettel teli bazársor fent a dombtetőn. Szezonban. Szezonon kívül csak csend és hullaszag. Embert sem látni, még a szél is unottan csapkodja a nyitva felejtett spalettákat. Mondhatnád, hogy dehát a kilátás! Igen, az gyönyörű. Ha nem telepedik rá a völgyben lévő városra és az összes környező dombra, hegyre ez a tetvarek fekete felhő. De rátelepedett. És mivel mi nem láttuk a Gubalowkát, sanszos, hogy onnan sem látszik sem a város, sem a Giewont, sem a többi nagyfiú.

Így nézett ki Gubalowka a városból.

DSC_4791

Így meg a Tátra a Gubalowka oldalából.

DSC_4798 Stitch

Akkor mégis, miért? Egyszerűen csak. Mert gyalog még nem voltunk fent. Meg a sportérték. Meg valamit kezdenünk kell magunkkal és nem akartunk egész nap a faházban tespedni.

Útközben szerencsésen találtunk egy boltot: elég nagy volt, hogy minden ajándékot meg tudjunk benne venni és volt előtte parkoló is. (Ez errefelé egyáltalán nem jellemző.) Megjegyeztük.

Elsőre meglett a gyalogösvény is: közvetlenül a kábelvasút állomásának – szemből nézve – a bal oldalán indult felfelé. Remek. Nekivágtunk.

Háát…

Eleve városi túrára készültünk, azaz nem vittünk sem nyuszitalpat, sem túrabotot. Annyi eszünk azért volt, hogy az erősebb túrabakancsot vettük fel. Nos, az út vastagon dagonya volt. Olyan jófajta, bokáig érő.

Mentünk. Csak mentünk. Aztán egy idő után teljesen elfogyott a köves rész, a domboldal meredekké vált és az egészből olyan gusztustalan csúszás-mászás lett. Nej le is állt. Én még felszenvedtem magamat az inflexiós pontig, hogy lássam, az egymás felé húzódó kerítések között egyáltalán ki lehet-e menni, meg mi vár még ránk, de nem időztem sokáig. Egyrészt mert láttam, hogy semmi jó, másrészt meg Nejt odalent megtámadta valami nagy dög kutya. Lekiabáltam neki, hogy induljon el, lent találkoztunk. A kutya nem követte. Ráadásul nagy szájhős lehetett, mert hozzám már szólni sem mert. Mármint a kutya.

Odalent… viccesen néztünk ki. Nej csak bokáig volt sáros, én térdközépig. Valahogy a jégbuckákon megpucoltuk magunkat, én meg találtam egy tócsát és kisgyermek módra toporzékoltam egyet benne. Á, alig néztek meg. A közepesen zsúfolt piacon…

Tulajdonképpen ennyi is volt mára a tudomány és a természet érdekességeiből. A piacon vettünk sapkákat, sajtokat (ajándékok), egy jó hosszú sétával hazaértünk. Kocsiba vágtuk magunkat, elszaladtunk boltba. Így letudtuk az összes kötelességeinket, plusz valahogy ki is húztuk ezt a kedvetlen időt.

A sétálóutcán gyakorlatilag csak magyar beszédet hallottunk. Odahaza meg békemenet, talán lengyelekkel. A magyarok meg inkább külföldön. Petőfi beájulna.

Ebéd a Kulipintyóban. Mivel ma gyengébb nap volt, így levesek. Hah. A lengyelek képesek a levesekből is kalóriabombát gyártani. Mindegy, egyszer élünk.

A séta útvonala:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Aztán már semmi. Csendes pihenő estig. Utána meg még csendesebb.

Majdnem Morskie Oko (Halastó)
2018.03.16; péntek

Vacak idő. Ehhez vacak kirándulóterep illik. Azaz Morskie Oko. Tudom, a Lengyel-Tátra legnépszerűbb útvonala. De csak azért, mert 8 kilométer aszfaltozott, könnyű út vezet oda. Emiatt járja boldog-boldogtalan. Hogy kis fáradsággal lásson valamit a Tátrából. Hát, lát. Tömeget. Ráadásul most a tó is döglött: be van fagyva, ugyanúgy vastag hó fedi, mint a környékét, tényleg nincs semmi látnivaló.

Mára viszont masszív esőt, sötét felhőket ígért a meteorológia. Ahogy öcsém mondta: esküdni csak esőben, ha már úgyis el van cseszve a nap… Nos, nagyjából ez a logika vezérelt minket is.

Ültünk az asztalnál, reggeliztünk. A meteorológia szerint délig még elviselhető idő lesz, utána romlik el. Korán kellene letudni ezt a sétát.
Aztán reggeli után szétnéztem a magyar híroldalakon… és elhűltem. Szombatra armageddont mondtak. Különösen észak-keleten, az Északi-Középhegységben. Azon kellene keresztülmennünk. Meg az itéletidő nyilván nem ismer határokat, valószínűleg megkapnánk ezt már a Tátrában, illetve a Gömöri érchegységben is.
Kell ez nekünk?
Pusztán csak azért, hogy esőben felsétálhassunk a Halastóig?

Nem is tépelődtünk sokat, hamar összepakoltunk, leadtam a kulcsot és kilenckor már úton voltunk hazafelé. Beugrottunk a szülőkhöz Egerben, de ott sem maradtunk sokáig, mert már pénteken is eléggé trágya volt az időjárás. Gyakorlatilag Zakopánétól végig szakadt valami, nagyrészt eső, de a Gömöri hegységben vastagon hó. Egyszerűen minél hamarabb otthon akartunk lenni, a meleg lakás biztonságában.

Szombaton meg vártuk az ítéletidőt. Ha már hazajöttünk miatta egy nappal korábban, akkor legalább tomboljon.

Link szekció:
Fényképalbum

Zakopane. Majdnem. 05/06

Majdnem Murowaniecz
2018.03.14; szerda

Ez ilyen legótúrának lett tervezve. Azaz elindulunk és felmegyünk a hágóig. Ha jó lesz az idő és kedvünk is lesz, lemegyünk a Murowaniecz turistaházhoz. Ha továbbra is jó lesz az idő és kedvünk is lesz, akkor továbbmegyünk a Fekete tóhoz.

Már reggel látszott, hogy nem lesz ennyi kedvünk.

A tegnapi nap kemény nap volt. Az előző két túrán pedig láttunk már éppen elég lélegzetelállító hegyet, hófödte sziklákat, havas völgyeket, mezőket. Eléggé alacsony volt a motivációnk. A tervezett túra pedig úgy kezdődik, hogy jeges-havas ösvényen fel kell teperni 600 méter szintet.
Szóval a lelkesedés nem verte az eget, de menni kellett. Ugyan már borult volt az idő, de az előrejelzések szerint ez az utolsó nap, amikor még esélyünk van tiszta égre. Holnaptól köd, eső, ónos eső.

Kisántikáltunk a konyhába, mormogva megreggeliztünk, egy nyöszörgős szivar, aztán valahogy csak összevakartuk magunkat és nyolckor már úton voltunk. Felfelé azon a kellemetlen emelkedőn.
Lent már olvadt, azaz havas-jeges kása váltakozott jéggel, meg kövekkel. Tipikusan olyan pálya, amelyre nincs jó cipő. Csak kinlódás.
Egy örökkévalóság után értünk fel a kitett részre és itt legalább már a látvány csodálatos volt. (Két évvel ezelőtt akkora ködben mentem fel, hogy nemhogy a völgyet, de az ösvény szélén a fákat sem láttam.)

IMG_20180314_103028

DSC_4751 Stitch

DSC_4777 Stitch

Egy helikopter folyamatosan körözgetett a fejünk fölött. Nem jó jel. Valaki nagy szarba kerülhetett.

DSC_4761

DSC_4770

DSC_4764

Elértünk a hágóhoz. Nej leült egy padra és látszott rajta, hogy innen hat ökör sem fogja elmozdítani. Én még átmentem a túloldalra, megnézni, mi a helyzet. Nem volt jó. A Sasok felhőbe burkolóztak. Azaz az a látvány, amelyért érdemes lemenni a völgybe, eltűnt. A turistaház meg nem akkora durranás, hogy annyit gyalogoljunk érte. Visszasétáltam és közöltem Nejjel, hogy jól döntött.

Visszafelé. Igazából itt éledt fel újra a kalandozó kedvünk. Mely abban nyilvánult meg, hogy kezdtük újra élvezni a környezetet. Hatalmas fenyvesek, csend, madarak. Mókusok kergetőztek a fákon. Ember sehol.

DSC_4742

A túra útvonala:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Itthon a szokásos. Valami sör, utána bőséges ebéd, most éppen a tejbárban. Amíg vártuk, hogy bemondják a hangosba a kajánkat, Nejjel trécseltünk. Volna. Ha két kiskölyök nem ordítozott volna az asztalunk mellett.
Rájuk néztem. Alaposan.
– Te, hány kalória van egy gyerekben? – kérdeztem meg Nejt.

Ebéd után szivarok, sörök. A nap rögzítése. A Garmin megint elvett 360 kalóriát az 1760-ból. Kedves alak.

Apró bosszúságok rovat. Egy egész doboz szivar selejtes. Ez otthon nem gond, de ide nem hoztam túl sok tartalékot. Hétfőn megnéztük a régi szivarboltot, megszűnt. Ötven méterre nyílt ugyan egy új, de ott már csak puccos butik szivarok vannak, rohadt drágán. A régi helyen, egy medveszerű bácsikánál lehetett kapni normális hétköznapi darabokat is… csak hát már nem.

Ahogy sötétedett, a fekete felhők lejöttek a hegyekből. Köd lett, az eső pedig monoton beindult. Azt hiszem, jól kimaxoltuk a lehetőségeinket. Most két pihenőnap jön, aztán vége.

Zakopane. Majdnem. 04/06

Majdnem Öt Tó Völgye
2018.03.12; kedd

Hatkor ébresztő. Nem olyan durva ez, este nyolc körül már megyünk aludni. Nincs túl nagy éjszakai élet itt, az erdő szélén.

A szokásos reggeli, utána kávé, szivar, csokika. Majd a technika összerakása. 7.59-kor már a kocsiban ültünk.

Régi családi túrát szeretnénk megismételni. Egy rossz emlékű túrát, még 2010 októberéből. Igazából egyikünk sem számított akkor ennyire durva élményre, sőt, egyikünk sem számított erősen téli körülményekre. Odalent semmi hó nem volt még, fent is alig látszott valami. Nekem még úgy-ahogy elfogadható szerelésem volt, de a többieknek nulla. Csak csúszkáltak a szerencsétlenek, meg szenvedtek a jeges ösvényeken. Barna kis híján lezúgott egy szakadékba, Nej pedig egy nagyon hosszú lejtős szakaszon seggencsúszva jött le, melynek következtében jelentős részen lekopott a bőr a hátsójáról. Hetekig nem tudott ülni.
Szóval nem túl jók az emlékeink. De most erős fegyverzettel jöttünk. Durva bakancs, nyuszómuszó talp, botok, hótányérokkal. És nagyságrenddel jobb kondíció, mindkettőnk részéről. Gyere hegy, megeszünk.

Nem is volt baj. A parkolóból az első 3.5 kilométer aszfaltozott sétaút, kezdő turistáknak. (Morskie Oko.) Illetve… Kedd, kora reggel. Biztos voltam benne, hogy alig lesznek az úton. Tényleg alig voltak. Csak egy háromtagú család állt be mögénk, ordítva hisztériázó kisgyerekkel. És nagyjából a mi normál tempónkban haladtak.
Na most én az erdőbe a csendért, nyugalomért, az erdő hangjaiért megyek: patakzúgás, madárcsicsergés, a szél játéka… és igen, időnként a teljes csend. Erre sehol senki az egész erdőben, csak mögöttünk 50 méterre egy ordító gyereket cipelő család.
Sebességet váltottam. Nej persze morgott, mert utálja, ha rohanunk. Ő ugyanis nézelődni szeret. Én sem vagyok oda a futólépésért, de vagy ez, vagy emberhalál.

A hídnál letértünk a műútról, egy keményen jeges, meredek emelkedőre. Helyben vagyunk. De a felszerelés jól vizsgázott, mentünk, mint a gép. Olyan további 5 kilométerig. Utána jött a bevadulás. A fekete kaptató.

otto

Az Öt Tó Völgyéhez két út vezet fel a Roztoka patak völgyéből: a fekete és a zöld. A zöld hosszabb, lankásabb. A kutya sem járja. Mindenki a feketén megy. Hogy miért? Mert csak az látszik. Konkrétan hülyét csináltam magamból, amikor egy mellettem elhaladó csapattól megkérdeztem, hogy a feketén vagy a zöldön terveznek felmenni? A hapsi meg csak nézett bután, majd odavakkantotta, hogy black. Utána néztem meg a GPS-en és láttam, hogy már régen a fekete ösvényen mentünk. A zöld, az valahol elsikkadt útközben.

Mint látható, a fekete út fent kétfelé ágazik. A jobb oldali ága (szlak letni) a nyári út, a bal oldali (szlak zimowy) a téli. (A nyári út nagyon kitett.) Különbség nem csak itt jelentkezik: a nyári út a nagyon gyors szintkülönbséget cikk-cakk úttal küzdi le. A téli… a téli nem. Nyílegyenesen megy felfelé. A bokáig-térdig érő hóban. Igen, teljesen ugyanaz, mint tegnapelőtt a Giewont előtti finálé. Amibe beletörött a bicskánk. Most viszont nem volt akkora tömeg, én pedig használtam a Kis Lépések Technikáját. Azaz nem foglalkoztam azzal, hogy hol van az út vége, mekkora szintet kell még mennünk, nem foglalkoztam semmi mással, csak a következő lépéssel. Hogy az jó legyen. Ne süllyedjek be derékig, ne boruljak se előre, se hátra, sőt, a lendület továbbvigyen a következő lépésre. Lábnyomok nagyjából voltak, tulajdonképpen csak ki kellett választanom közülük a következő legjobbat és belelépni. Aztán húsz lépésenként kifújni magamat és menni tovább.
Egyszer csak elfogy a hegy.
Nej még tapasztalatlan túrázó, nem ismeri ezt a módszert. (Pedig csak így lehet nagy dolgokat véghez vinni. Enélkül a Balaton körbeevezése sem működne.) Nagyjából az emelkedő harmadánál le is állt. Mert látta, mennyi van még hátra, érezte, hogy mennyire fáradt és elijedt.
Látni még láttuk egymást. Zászlójelekkel lekommunikáltuk, hogy visszafordul, majd lent megvár.
Az a pötty ott lent, ő Nej.

DSC_4733

Felfelé… voltak kalandok. Egy nagyon meredek részen az előttem megpihenő pacák elcsúszott és megindult lefelé. Reflexből rávetődtem. Ketten valahogy megálltunk. Ültünk a mély hóban. Nagy vigyorgások.

Nej közben lefelé bepánikolt, letért az útról, majd derékig belecsúszott a hóba. Még jobban bepánikolt. Hosszú percekig mozdulni sem mert, félt, hogy még jobban elsüllyed. Majd valahogy kikecmergett, valahogy vissza csúszott-mászott a lábnyomokhoz, majd mint aki a halálból tért vissza, lereszkedett.

Én kis lépésekkel araszoltam felfelé. Durván meredek volt, durván fárasztó, a mély és beszakadós hóban. Azt hittem, sohasem fogy el. Aztán váratlanul felértem. (Az előző illusztráción a piros vonal mutatja, hová. Egy kicsit csalóka a grafika, az út nem a Nizna Kopa tetejeén vezet, hanem mögötte.)

A hágó csúcsának karója és a túrabotom.

DSC_4736

Ez pedig a legszélső tó a völgyben. Jobb oldalon az a kis piszok a turistaház teteje, amint kibújik egy mélyedésből.

DSC_4735

Nem volt egy nagy élmény. Sajnos. A nap pont elment, a völgy pedig… kifejezetten döglött volt. Ahogy egy téli tengerszem kinéz a Tátrában. Masszív jég, rajta hó, a parton pedig mindenhol vastag hó. Minden fehér. Semmi más szín nincs.
Ráadásul a téli turistaút máshol ment, nem alulról értem el a turistaházat, hanem a fölötte lévő domb tetején bukkantam ki. Néztem. Most le kellene másznom, aztán vissza, pusztán egy sörért. Meg hát nekem sem esne jól az a sör, miközben Nej vacog valahol odalent étlen-szomjan. (A közös hátizsák nálam volt.) Fényképeztem, kameráztam egy csomót, aztán visszafordultam.

Az a baj, hogy a fényképen nem igazán lehet érzékelni a mélységet, különösen, ha minden fehér. De azért megpróbálom bemutatni a domboldalt.
Ez itt már a felső rész, gyakorlatilag egy íves kuloár. A bokrok mögött halványan látható egy törésvonal. Az valójában egy inflexiós pont, utána meredeken zuhan le a domboldal. Ott kellett feljönni és nyilván lemenni is. A völgy alja látszik ugyan, de az arányok nem érzékelhetőek. Nagyjából 200 méterrel vagyunk magasabban.

DSC_4738

Ez a kép körülbelül a domboldal közepén készült, azaz ekkor már csak száz méter volt a szint. De azért itt is látszik, milyen kicsinyek a felfelé igyekvő emberek. És látszik az is, hogy nincs kitaposott ösvény, csak mély, beszakadós hó.

DSC_4741

Visszatérve a sztoriba. Nos, a lereszkedés sem volt kispálya. Gyermeki örömmel vettem észre, hogyan jönnek elő a gyerekkori reflexeim. Azok az idők, amikor a Bükkben a hó barát volt, játszótárs, nem pedig félelmetes akadály. Belesüppedtél? Nevess rajta. Majd kimászol valahogyan. Őszintén, mi jobb van annál, mint hogy hemperegsz egyet a hóban? Ha már így is, úgy is belesüllyedsz. Volt olyan, hogy térdre buktam, de nem kezdtem el pánikolni, a bal kezemet kitártam, hogy egyensúlyozzak, jobb kezemmel hátravágtam a túrabotot és azzal fékeztem le magamat. Olyan pózban csúsztam lefelé pár métert, mint egy kivénhedt operaénekes. Ollé. A lejtő legalsó harminc méterén pedig, ahol már jegesre volt taposva az ösvény, vettem egy lendületet és lecsúsztam a hatalmas bakancsomon (fiam szerint birodalmi lépegető).

Kicsit furcsa volt, hogy a leegyeztetett helyen álldogáló Nej rá sem bagózott a mutatványra.

Aztán kiderült, hogy amit én Nejnek néztem felülről, az a kötélpálya alján lévő ütéscsökkentő gumiabroncsköteg volt. A leányzót nem láttam sehol. Nos, az történt, hogy a nagy ijedtségben félreértelmezte az sms-eket és elindult lefelé az ösvényen, keresni a kötélpálya végét. Mely fönt volt ugye, a fekete út tövében. De aztán némi nehézségek után megtaláltuk egymást.

DSC_4719

DSC_4725

Innentől már nem volt semmi extra. Emelkedők, lejtők. Kihasználtam a lehetőséget és nekiálltam tanítgatni az alföldi múltú Nejt. Hogyan kell közlekedni különböző túrautakon: puha havas emelkedőn/lejtőn, jeges emelkedőn/lejtőn. A technikák közül hogyan lehet eldönteni, melyiket használjuk. És legfőképpen mindegyiket begyakorolni, hogy adott esetben tényleg bármelyiket használhassuk.

Ezt legszívesebben megrajzolnám, ha lenne még kedvem ilyesmiket csinálni. Ahogy a Mester folyamatosan magyarázza a Tanítványnak, hogyan kell közlekedni a különböző téli terepviszonyokon, alaposan bemutatva minden technikát, aztán előremegy, hogy a Tanítvány zavartalanul gyakorolhasson, csakhogy egy jeges részen akkorát perecel, hogy beleremeg az Univerzum, de amikor tápászkodik felfelé, csak azt nézi, laposan, sunnyogva, hogy vajon a Tanítvány látta-e?

A túra útvonala:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Ahogy haladtunk a kocsi felé, úgy lett egyre ólmosabb a levegő. Egyre nehezebb lett a járás, egyre inkább elkezdtek fájni olyan porcikák, melyeknek létezéséről korábban még csak nem is tudtunk. Hazafelé vezetve beálltam egy kényelmes tempóra, harmadikban, emelkedőn, hatvannal. Aztán fel kellett váltanom negyedikbe, és a kuplungolásnál azt hittem belehalok. Mert addigra teljesen elmacskásodtam.

Itthon kettéborítottunk egy sört, mert ennyi azért kell, gyors cipőcsere (mindkettőnk lábát meggyötörte valamennyire az új bakancs) és irány a Kulipintyó.
– Adjatok egy lovat, éhes vagyok – hajtogatta Nej.

Szerencsére volt hely az alsó szinten (azt valahogy jobban szeretem, olyan ólmeleg), elmentem, mutattam a pultnál a csajnak, mekkora csülköt (golonkát) szeretnénk (vigyorgott), magamnak meg kértem egy magyar módra készített tócsnit (vastag tócsi, tejföllel, durva adag csülökpörkölttel). Mert most belefért. Mindkettőnk órája szerint a mai akció 2850 kalóriát ért, mely hozzáadódott a normál 2000 közeli kalóriához, szóval ha hatalmas csülköt akarunk enni, azt tényleg most kell. Nos, necces lett. Nej kapott egy 90 dekás csülköt, mely a csont levonása után 70 deka maradt. 2360 kalória. Azért ez kemény.

IMG_20180313_161739_HDR

IMG_20180313_161847_HDR

IMG_20180313_164340_HDR

Én megúsztam 700 kalóriával, de az órám megint bemutatta, mekkora undok tud lenni. Közölte, hogy oké, tényleg jár nekem a 2850 kalória, de ő inkább levonna belőle 560-at. És le is vont. Ez látszik a Garmin Connect-ben és ezt küldte át a MyFitnessPal számára is. Nem mintha nem lenne mindegy, hiszen ekkora brutális kalóriákat nem lehet csak úgy lefogyasztani, de azért úgy belerondított a jó hangulatba.

Sétáltunk felfelé a szálláshoz.
– Azt hiszem, én még eszek csokit. Jól fog esni – jegyeztem meg.
– Csokit? Ugyan már! Golonka sört kíván! – vigyorgott Nej.

Aztán itthon, miután beírta a kalóriákat.
– Nos, hogyan állsz? – kérdeztem.
– Golonkának a kurva anyját! – morogta. Simán lenullázta vele magát.

Aztán még esti technika. Fényképeztem egy csomót mobillal. Megpróbáltam áttenni a laptopra. Azt hiszed, sikerült? A Dropbox egyszerűen csak wifin keresztül hajlandó fényképet feltölteni (már amikor), hiába mondom neki, hogy nyomjad már mobilneten is, mert nincs más. Cseszik rá.
Oké, akkor Onenote. Egy újabb idióta. Ezt már rá lehetett venni, hogy szinkronizálja fel, akár mobilneten is. Viszont a laptopon lévő kliens az istennek sem szedte le a fájlokat. Mert csak. Egyszerűen nem értem. Miért olyan nagy kihívás egy fájlszinkronizáló klienst írni? Mert szemmel láthatóan az.
Végül dafke bedugtam egy usb kábelt és azon másoltam át a fényképeket. Old school.

Megnéztem a napi felvételeket. Piszkosul hiányzik a fejkamera. Azt a kalandos lejövetelt jó lett volna rögzíteni. Kézi kamerával esélyem sem volt.

Láncban két szivar, két sör. Jól estek. Utána pakolások, blogolások. Pedig megint korán kellene feküdni, hiszen holnap újabb nagy túra lesz.
Kaland az élet.

Zakopane. Majdnem. 03/06

Zakopane
2018.03.12; hétfő

Éjszaka szélvihar. Reggelre pedig a megszokott, szürke ég, mely eltakarta a hegyeket, cserébe esőt adott. Bőven.

Na, itthon vagyok. Két évvel ezelőtt pontosan ez volt, tíz napig.

Alhatunk, ameddig akarunk, utána pedig csendes délelőtt. Le lehet kezelni a felszerelést, kávézgatás, egy-egy sör. Meteorológia, túrák átnézése.
Kényelmesen megírtam az utóbbi két nap történetét is.
Időközben előtolakodott a nap, de a szélvihar maradt, így innentől oldalról esett az eső. Szerencsére a kunyhó fűtése még sok is.

DSC_4790

Délben jobb lett az idő, elindultunk a városba. Mondom, két évvel ezelőtti menetrend. Ebéd a Kulipintyóban, egy jófajta bigos. Gyakorlatilag üres volt az étterem. Csak mögöttünk ült egy család. Ahol a kisgyerek azzal szórakozott, hogy átnyúlt a faragott háttámla rései között és a hátamat ütögette.

Aztán mentünk tovább a belvárosba. A szelek szárnyán. (Nem, nem a káposzta miatt.) Akkora szélvihar volt, hogy ihaj. Nem lettünk volna a hegyekben.
Vettünk hűtőmágnest. (Örület, de zakopánei még nem volt.) Vettünk Nejnek vastag gyapjúzoknit. Én már rutinosan az öklére tekertem egyet, az eladó elismerően bólogatott.
– Ember, megszenvedtem ezért a tudásért – volt a mosolyomban. Majd megkérdezte, honnan jöttünk. Magyarországról. Remek. Akkor hanyas lába is van a hölgynek? – kérdezte meg magyarul. Ennyit a zseniális technikámról.
Aztán vettünk nekem sapkát. Ganxta Józsi.

IMG_20180312_153231

Innen még jó nagy kerülővel elmentünk a buszpályaudvar melletti Teszkóba és bőven nem bántuk meg. Olyan finom kenyeret vettünk, hogy csak ezért vissza fogunk járni, pedig négy kilométerre van tőlünk. Jól be is vásároltunk, aztán a telepakolt szatyrot ketten közrevettük és úgy cipeltük fel a rohadt hosszú emelkedőn.
– Nagyon jó. Úgy visszük a söröket, mint a fiatalok a gyereküket – jegyeztem meg.
– Vissza a gyökerekhez. Emlékszel, amikor így vittük a koleszba sporttáskában a piát?
– Ja. A porta mellett óvatosan, hogy ne zörögjenek az üvegek.

A telep elkezdett kiolvadni. A napocska ugye süt, a szél ezerrel fúj, Janek meg veri fel a jeget. Délután négykor értünk haza (igen, továbbra is másolva a két évvel ezelőtti menetrendet), ki tudtam ülni a ház mellé egy szivarra. Remek.

A séta útvonala:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Már azt hittem, hogy mára nem jut semmi technikai indíttatású káromkodás, de aztán persze megjött. A fitnesz órám azt mondta, hogy ugyan szép volt ez a 9,5 kilométer séta, különösen a cuccal kapaszkodás felfelé a meredeken, igazából ez testvérek között is megvolt 750 kalória, de amikor a szoftver lekönyvelte az adatokat, levont kétszázat. Csak. Oké, lehetne rá legyinteni, ha ez az egész mögöttes infrastruktúra nem ezeken a számokon alapulna. Mert ilyenkor elszakad a tényleges valóság az óra által elképzelt valóságtól és idő kell, mire ismét egymásra találnak. Nyilván ez sem tragédia, csak… hosszú. Egyszer majd kifejtem.

Utólagos betoldás. Vasárnap nyomoztam egyet, meg törtem is a fejemet és azt hiszem, már értem. Nem, nem szakad el senki a valóságtól. Csak a modell olyan, hogy időnként furcsa, nehezen értelmezhető számokat dob ki. Az egész mögött a némileg misztikus BMR és az aktív kalória meghatározása áll, de ezeket nem itt fogom kifejteni, hanem – ahogy fentebb is jeleztem – egy másik írásban. Mindenesetre a szövegből már nem vettem ki az órát froclizó megjegyzéseket, még ha utólag nem is jogosak. _Akkor_ bosszantott a jelenség.

Folytattuk a régi menetrendet. Pihi, netezgetés. (Megosztott mobilnettel, mert a wifi ugye elhalálozott.) Vacsora. Utána még bekopogtam a mai nap krónikáját.

Vodka. Alvás. Holnap megint szopunk fent a hegyen. Remélem.

Zakopane. Majdnem. 02/06

Majdnem Giewont
2018.03.11; vasárnap

Reggelre lemerült a fogkefém akksija. A töltője otthon. Nem valami nagy katasztrófa, persze, apró bosszúság csak, de megadta az alaphangot.

Reggeli, fizetés, korán irány a hegy. A meteorológia szerint reggel még napsütés, déltől viszont elbújik a nap. Nincs mese, ilyenkor menni kell, méghozzá korán.

A körülmények nem igazán nekünk kedveznek. Hanem mindenki másnak. Ugyanis remek idő van és vasárnap. Fél Lengyelország itt van. A hegyen brutál nagy a hó, időnként kilógnak az ösvényen a fenyőfák csúcsának pár centis végei, időnként átsétálunk valamin, amiről kiderül, hogy egy asztal van alattunk padokkal. Ha lelépünk az extrém szűk, kitaposott ösvényről, akár egy métert is süllyedhetünk.

DSC_4699

Azaz szűk ösvények, baromi nagy tömeg. Egy hétre jöttünk, akár ki is hagyhatnánk a napot, de a Tátra egy kurva, ha jó az idő, el kell dobni kapát-kaszát és menni kell. Még akkor is, ha fél Lengyelország fent van.

Mental note: leszokni arról, hogy kurva. Az itt is ugyanazt jelenti. Legyen helyette mondjuk örömlány.

Ínyenceknek: a Strava Flyby még 10 embert dobott ki ezen a napon, erre a terepre. Mármint akik ugyanazon az útvonalon jártak, ugyanakkor, amikor mi, és Strava-t használtak. Az eddigi rekordom a Bakonyban volt. Kettő.

Felfelé elcsodálkoztam. Egy csomóan síléccel jöttek. Túrázni. Nem, nem lesiklani. Gyalogolni az erdőben.

DSC_4638

Aztán a végén már érthető lett. Mit nem adtunk volna mi is egy jófajta hótalpért.

Tulajdonképpen vettem is még januárban két párat, online. 60e pénzért. Aztán amikor a Decathlonban megláttam, mekkora nagy dögök ezek, inkább visszaadtam. Kizárt, hogy ilyesmivel a hátunkon túrázzunk. Vettünk helyette masszív bakancsokat.

Habár nagyon kellemes látványt nyújtanak a nagy hegyi tisztások, de én nem kedvelem őket. A legjobb hely az eltévedésre. Kilépsz a túraútról, ott van előtted egy több négyzetkilométeres rét – és fogalmad sincs, hol fog folytatódni az ösvény. Na most ez kiegészült azzal, hogy 1400 méter körül vadul csapott le a szél a rétre, a hóréteg vastagsága pedig meghaladta az egy métert. Eddig a fák között, keményre taposott ösvényen jól lehetett haladni, innentől viszont lépten nyomon beleszakadtunk, hol csak bokáig, hol combtőig. (Nem, nem túlzok.) A túrabotom markolatig csúszott bele a hóba. (A magunkkal hozott hótányért nem tudtam rögzíteni. Vagy a felszerelés nem kompatibilis, vagy én.)

DSC_4664

Szerencsére a tisztás közepén volt egy kocsma. Leültünk mellette, kifújtuk magunkat. A táj egyébként gyönyörű volt. Ezerrel sütött a nap és ha van elképesztő látvány, akkor egy havas hegyekkel körülvett magashegyi tisztás, tűző napfényben, egészen biztosan az.

DSC_4675 Stitch

Megettük az egyes számú csúcs-csokit, ittunk egy kis vizet és mentünk tovább, a hágó felé.
Annyira szép volt a látvány, hogy úgy gondoltam, egy ideig fejkamerával megyek. Ja. Bekrepált a gopro. Bekapcsolni még be lehetett, de semmi gombra nem reagált, kikapcsolni sem lehetett. Kész. Mikor máshol?

Természetesen a tisztásról kifelé elböktük az utat. Ami jelen esetben nem volt nehéz, mert nem látszott belőle semmi. Mentünk a nyomokon. Mentünk? Harcoltunk. Itt ugyanis nem volt sehol sem keményre taposott ösvény. Még akkor haladtunk a legjobban, ha korábbi lábnyomokba lépkedtünk, dehát ezek is térdig süppedtek. Gabin láttam, hogy végig abban reménykedett, hogy egyszer csak feladom és visszafordulunk, de már nem voltunk messze a hágótól, makacsul mentem előre. Ő meg morogva utánam.

DSC_4696

Aztán bevadult a terep. Azt mondod, hová? Hiszen már eddig is vad volt? Nos, rá tudott tenni még egy lapáttal. A GPS szerint nem a túraúton mentünk, az ugyanis egy völgyben araszolt felfelé, a téli ösvényt viszont – a lavinaveszély miatt – felterelték egy domboldalra. Csakhogy itt meg vastagon állt a hó, letaposott ösvény nem volt. Lépésről lépésre szenvedtünk felfelé. Nyilván itt gyűlt össze a legnagyobb tömeg. Azaz nem csak az időjárással kellett küzdenünk, hanem az örömlány lengyelekkel is. Nem, nincs velük született túrakultúrájuk. A vasárnapi túrázók ugyanolyan bunkók, mint a magyarországi megfelelőjük. Tényleg olyan volt, mint az a klasszikus középkori affér, amikor egy patak felett átdöntött fatörzsön egyszerre találkozik két legény és megharcolnak azért, hogy ki mehessen először át. Itt, a hegyen, aki veszített, az derékig süppedt. Nej fel is adta. Megegyeztünk, hogy nem csináljuk meg a körtúrát. Nej visszamegy a kocsmáig, én még felmegyek a hágóra, onnan a Giewont-ra, aztán visszafelé felszedem.

Háát… Mentem felfelé. Harcoltam. Egy idő után én is átváltottam bunkó üzemmódba. De nagyon vacak volt az út. Aztán egyszer csak észrevettem, hogy mindkét cipőmről elhagytam a nyuszitalpat. (Ez egy olyan fémtüskékkel kivert gumidarab, mely megnöveli a bakancs tapadási képességét.) Megálltam. Ez nem vicc. Még három túrát tervezünk, ebből az egyikről konkrétan tudom, hogy enélkül nem tudjuk megcsinálni. Visszanéztem. Most ezen a meredeken végig kellene verekednem magam lefelé a tömegen azokért a talpakért, a fene tudja, hol találom meg őket, aztán megint végigharcolni magam felfelé, majd ha felértem, akkor ugyanezen a terepen lefelé verekedni. Ez volt az a pont, ahol én is feladtam.
Lefelé a létező legerőszakosabb módon nyomultam, szerencsém volt, két mély nyomban meglettek a talpak. Aztán persze volt olyan is, ahol vesztettem. Mert gyenge voltam. Egy fiatal pár a szűk ösvényen rendezte a szerelvényeit. Vagy három percig vártam, de szemmel láthatóan leszarták a nagyvilágot. Se nem siettek, se félre nem húzódtak addig, amíg elmegyek mellettük. Végül eluntam, kiléptem oldalra húsz centit… és beszakadt alattam a hó, orra estem és elkezdtem csúszni a mélység felé. Széttettem a kezemet-lábamat és sikerült befékeznem magamat. Majd lassan megfordultam, és még mindig fekve visszakúsztam az ösvényre. Felálltam, leporoltam magamat. A pár gyakorlatilag észre sem vett, továbbra is a zsákjaik madzagjait igazgatták.
– Kösz a semmit! – mordultam rájuk. Nem foglalkoztak vele.

Illusztrációként itt van egy nyári kép.

giewont-k

A piros vonal jelzi, nagyjából hol fordultam vissza. Látható az is, hogy a téli útvonal mennyire máshol ment: a hivatalos út a mélyedésben jön fel.

Nejt hamar utolértem. Innentől kettesben araszoltunk vissza a kocsmáig. Most már okosan inkább a fák között mentünk, a nyári ösvényen, így kikerültük a süppedős részt.

A mai nap tanulsága. Hágóvas. Nekem ugyan van, de olyan, mely csak peremes bakancsokra rögzíthető. Sajnos az a bakancsom, melyhez vettem, idővel tönkrement, azóta pedig csupa olyat vásároltam, melyeknek nincs megfelelő pereme. (Elég drága mulatság egy ilyen cipő.) Itt, fent a hegyen figyeltem ki, hogy van olyan hágóvas is, melyhez nem kell perem, ráadásul nálunk is kaphatóak ilyesmik. (Egyik, másik.)
Megvannak a karácsonyi ajándékok.

Utólagos betoldás. Mert én, meg a lustaságom. Itthon előástam azt a régi hágóvasat és dehogyis peremes, sima kötözős. Ráadásul patent felment a réginél három számmal nagyobb bakancsra is.

IMG_20180319_095650

A pihenőben megettük a második csúcs-csokit. Aztán innentől lefelé már laza séta volt. Legalábbis az eddigiekhez képest.

A túra útvonala:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

A szállásra bedobtuk a cuccainkat, majd átöltözés nélkül mentünk a sarki Kulipintyó étterembe.

– Adjatok egy lovat, meg akarom enni! – jelentette ki Nej.

A Kulipintyó tömve volt. Még a lépcsön is alig tudtunk lejönni az emeletről, olyan forgalom volt. Nejnek lekonyult a szája.

Szerencsére a belvárosi tejbüfé létrehozott itt kint is egy üzletet (még az étlap betűtipusa is megegyezett), jobb híján beültünk oda… és kajáltunk egy hatalmas nagyot. Finomat. Én egy tócsiba csavart pörköltet, Nej egy menüt, húslevessel, meg valami pecsenyhússal. Alig bírta megenni. Ja. Ló.

015

Aztán kaja közben az órám magától lezárta a track-et. Csak úgy. Később derült ki, hogy valahogy bekapcsolódott az autosave.

Komolyan mondom, minél több technikával mászkálok, annál több a bosszúságom. Aztán a végén meg a technika hőbörög, hogy csökkentsem a stresszt. Amit többek között a technika okoz.

Ja, gopro. A szálláson megvártam, míg felmelegszik és megint összeraktam. Ugyanaz. Ez végképp megdöglött.

Kaja után bolt. Zárva. Nyitva kellett volna lennie, de kiraktak valami lengyel cetlit, hogy bocsi, mégse. Másik bolt. Az emlékeim és a térkép szerint is léteznie kellett volna. Csak az épület volt ott, a bolt nem. Távolabbi bolt. Itt már cetli sem volt. Ja, ennek is nyitva kellett volna lennie. Végül egy kávézóban(?!) vettünk kenyeret, sört és csokit.
Némileg elegünk volt már a hétvégéből.

Séta felfelé a jeges kaptatón. Nej belémkarolt. Hogy ne essen el. Jött velünk szemben egy idős apáca. Széles mosoly suhant át az arcán, látva, hogy egy pár, még ötven körül is egymásba karolva andalog.

Végül csak hazaértünk. Gyógyvodkák. Az órám szerint nem ért semmit a stressz ellen. Aztán hosszú időn keresztül a cuccok karbantartása. Komolyan, kifejezetten várom már a holnapi esős napot. Végre lesz időnk utolérni magunkat.

Este pedig elment a wifi. Nem is jött vissza egész héten.

Az órám megint ugyanazt mondta lefekvés előtt, mint tegnap: meg fogsz dögleni, ha nem váltasz valami kevésbé stresszes életmódra.
Elküldtem az örömlány anyjába.

Zakopane. Majdnem. 01/06

Előkészületek

Ismét Zakopane. De most nem remeteség. Hanem mászkálás. Lehetőség szerint a Tátrában. Nejjel.

Habár ugyanoda, az egykori kábelfelvonó végállomás telepére épített faházas ligetbe terveztem menni, de a szállásfoglalás nem volt kanyaroktól mentes. Ahogy illik, weblap, foglalási adatok megadása. Másnap jött a válasz, ékes lengyel nyelven. Google translate. Azt írták, hogy a kért időszakra van 80 zloty-ért domek. Kell? Megakadtam. A weblapon ugyanis 100 az ára. Akkor ez valami sufni? Visszakérdeztem. Nem kellett volna. Ezzel tértünk le az ösvényről, bele a dzsungelbe. Egy hétig nem jött válasz. Írtam, hogy sürgős választ kérek. Közben ugyanis a biztonság kedvéért lefoglaltam booking-on keresztül a közeli kempingben az utolsó faházat. Kétszer annyi pénzért. Nyilván a lemondási határidő előtt szerettem volna tisztázni a helyzetet. Jött a válasz, hogy igen, ez az a fajta kunyhó, melyet keresek. Oké, akkor kell. Erre megint nem jött válasz. Vártam egy hetet. Ez így nem oké. Kell a visszaigazolás, meg emlékeim szerint előleget is kell utalni. Rákérdeztem, hogy mennyit kell utalnom. Megint nem jött válasz. Írtam egy határozottabb levelet, hogy most azonnal válaszoljanak. Na, erre megjött a megerősítés, miszerint igen, véglegesítve lett a foglalás és nem kell előleget fizetni.
Huh, megnyugodtam. Tovább is küldtem a levelet Nejnek. A kempingben lévő faházat meg lemondtam.

Aztán idehaza beköszöntött a tavasz, de mi keményen visszakúsztunk a télbe.

Utazás
2018.03.10; szombat

Zűrös hétvége, kapkodós pakolás. Alapvetően laza hetem volt, de valahogy péntekre minden besűrűsödött. Délután négykor még vadul dolgoztam. Hatra meg már öcséméket vártuk. Meg Barnát, aki hazalátogatott.

Szombaton korai indulás. Ha bezár a zakopánei telepen az iroda, akkor a mindenes bácsikától kell elkérni a kulcsot, aki egy kukkot sem tud angolul. Nekem meg voltak előérzeteim.

Jogosan.

Eseménytelen út után délután háromkor érkeztünk meg. Bementünk az irodába. Bemutatkoztam, majd közöltem, hogy van egy foglalásom. A hölgy és a férfi egymásra néztek, majd közölték, hogy nekem nincs olyanom és egyébként is, semmi helyük sincs.
Oké, előszedtem a legelső visszaigazolást.
– Á, ez kevés – kiáltott diadalittasan a nő – Magának még vissza kellett volna jeleznie, nekünk pedig visszaigazolni a visszaigazolást!
– Megtörtént.
– Nem történt meg.
– De, ismerem a dörgést. Direkt rákérdeztem.
– Nem kérdezett rá.
– Maguk válaszoltak is.
– Nem.
– De.
– Nem.
– De.
– Nem.

Huh. A legutolsó visszaigazoló levelet persze nem nyomtattam ki. Elsuttogtam egy fohászt a Mobildata istenéhez és a Roaming istennőjéhez, majd nekiálltam megkeresni a levelet a mobilomon. Nagy szerencsére az a példány meglett, melyet Nejnek forwardoltam.
Odatoltam a nő orra elé.

Hosszú csend. A nő vadul keresett a gépben. Aztán odahívta a hapsit is. Élénken vitatkoztak.

Persze én sem voltam nyugodt. Piszokul nem leszek kisegítve, ha elismerik, hogy igazam van, de szállásom, az nincs.

Végül a nő közölte, hogy ugyan nem tudja, mi történhetett a nyilvántartásukkal, de ez minden kétséget kizáróan egy szabályos visszajelzés, szóval jár nekünk egy domek, kész szerencse, hogy még elő tudnak halászni egyet a vésztartalékból. Megköszöntük, majd kulccsal a kezemben kijöttünk.

– Te, ez most vagy egy szerszámoskamra, vagy egy luxuslakosztály lesz – tippelgetett Nej.

Nos, nem. Sima domek lett, annyi extrával, hogy volt fűtés a fürdőszobában. Meg jó helyen volt.

IMG_20180312_153457_HDR

Bepakolás után egyből toltam egy vodkát. Utálok veszekedni. Nej sóvárogva nézte. Neki még egy nap van hátra az antibiotikum kúrából.

Azt azért tudni kell, hogy ezek a faházak nem túl nagyok. Két évvel ezelőtt egyedül, egy hátizsáknyi cuccal kényelmesen elfértem, de most ketten vagyunk, autóval. Jó két órán keresztül csak pakoltunk, körletet rendeztünk.

Utána meg headbang a falon.
Nem raktam be túrakabátot.

Vastagon áll mindenhol a hó. Négy nagy túrát tervezünk a Tátrába. Az időjárás-előrejelzés szerint akár össze is jöhet.
Erre csak egy könnyű autóskabátom van.
Szombat délután.
Vasárnap pedig menni kell, mert az időjárás nagy úr.

A sarkon Columbia bolt. Hát, ember… ahogy bementünk, rögtön becéloztam a leárazott cuccokat. Mezei akciós kabát 500-700 zloty között. Nem akciós kabátok 1000-2000 zloty között. (Olyan 74,5 a váltószám.)
Megvárom, amíg kiszámolod.
Neked is az jött ki, hogy az akciós kabátok 38e – 52e között vannak, a többiek meg 75e-150e között? Elképesztő. Mindez olyan kabátokért, melyek inkább divatcikkek már, mint valódi túrakabátok.

Nekem tök jó lett volna egy Decathlon, valami 5e forint körüli, szélálló kabáttal. De Decathlon legközelebb Krakkóban van, rohadt messze. (Nem is távolságban, inkább időben.)

Aztán jól felhúztam magamat. Egyszerűen minden szétesett. Bementünk egy tejbárba zsureket enni, már majdnem megrendeltem, amikor kiderült, hogy csak a forintos pénztárcám van nálam. Visszamentünk a szállásra, erre ott jutott eszembe, hogy elfelejtettünk pénzt kivenni az automatából. (Holnap reggel fizetni kell a szállást.) Persze ha korábban jut eszembe, akkor már a tejbárban lett volna nálam zloty. Kifújtuk magunkat, aztán irány vissza a városba. Ekkor már volt nálunk lengyel pénz, ettünk krumplilevest. Végig két ordítozó kisgyerek mellett. Aztán – megint egy váratlan fordulat – még éppen elértünk egy InterSport üzletet, szombaton, késő délután, de annyira későn, hogy kifelé már kulccsal engedtek ki. Itt sikerült vennünk 200 zloty-ért egy fapados Kilimanjaro kabátot. Ez már annyira nem tragikus ár, de ha belegondolok, hogy otthon az előszobaszekrényben van 6, különböző erősségű túrakabátom, kifejezetten bosszantó.
Viszont megoldódott a probléma. Ha nincs ez a húzás, akkor mehettem volna kabát nélkül, sima polárfelsőben. Amitől már előre fáztam.

Aztán még sétálgattunk. Ahogy Nej mondta, tulajdonképpen estére minden rendbejött. Van szállásunk, ettünk zsureket, lett túrakabát, ettünk tejkaramellát, gorál sajtot, ittam sört és vodkát, sétáltunk is. Mi kell még? Hát, ja. Csak nekem annyira kiszőrösödtek az idegszálaim, hogy átütötték a bőrömet.

“You have very few restful moments today. Remember to slow down and relax to keep yourself going.”

Ezt vágta hozzám az órám a nap végén.

És most nincs pihenés, mint két évvel ezelőtt. Holnap rögtön jön a legnagyobb vad, a Giewont.

Videjózsi

Kicsit erős volt a hétvége, és most nem is csak arra gondolok, hogy vasárnap hazaköltöztettük a lányomat (pedig ez sem volt kispálya), hanem arra, hogy mennyit kellett prezentálnom.
Videókat.

Péntek este blogtalálkozó volt a Wang Folyó Versei blognál. Ez egy remek blog, mely körül apránként kialakult egy kör, mely nem csak olvas, hanem a szerző, Studiolum szervezésében fel is keresi az érintett helyszíneket.
A mostani találkozón Tamás körüljárta a migránsok Jézus és a három királyok témakört, illetve fel lett kérve néhány ember, hogy tartson kiselőadást arról az útról, melyen idén részt vett.
Így kerültünk képbe: én és Albánia.
Némileg gondban voltam, hiszen a teljes videó 56 perc. Nagyon sok. Nyilván nem lehet leadni. Abban maradtunk, hogy kitalálok valamit. Azt találtam ki, hogy kiszedtem a teljes anyagból a két nagy kedvencemet: a Theth völgyét és a Drin szurdokot. Ez 23 perc lett. Majd összeraktam egy szóbeli előadást, hogy azért valami értelmes kép alakuljon ki az utazásról.
Itt jöttek a gondok. Elég későn érkezett a felkérés, a videó újravágása, illetve az előadás kidolgozása meg nyilván idő. Péntek délre készült el a rövidített videó. Délután háromra szedtem össze, hogy hol, milyen témákat szeretnék érinteni. A szeánsz hétkor kezdődött.
Nyers próba, amikor még a jegyzeteimet olvasva próbáltam beszélni. Durva lett. Beszéddel együtt az anyag 1 óra. Vicces. A teljes videó ugye 56 perc, mely soknak lett minősítve. Nyilván kellő húzásokkal, némi hadarással meg lehetett volna rövidíteni, de erre már nem volt időm. Elindultunk, én pedig bíztam benne, hogy a rutinom(?) majd átsegít valahogy.
A találkozó a Nem Adom Fel kávézóban volt. Essen pár szó a helyről. Az egész arról szól, hogy a kávézót különböző fogyatékkal élők találták ki és ők is üzemeltetik. Remekül. Az egyik profiljuk az, hogy otthont adnak különböző találkozóknak, nagycsoportos élménybeszámolóknak. Mi meg pont ilyet tartottunk.
Voltunk is szépen. Csak azért nem írom, hogy a csilláron is lógtak, mert nem volt csillár.
Á, nem voltam ideges.
Sajnos az első két előadásből nem sokra emlékszem. Az enyémet mondtam fejben. Próbáltam összenyomni.
Aztán meglepően jól sikerült. Jó volt a hallgatóság is, vették a lapot. Hogy mennyi idő lett? Kit érdekelt? Mindenki jól érezte magát.

Majd szombaton jött a másik. Van ez a Pyrus Kajakos Baráti Társaság. Évekkel ezelőtt két társunk elindított a társaságon belül egy videós képzést. (Valamilyen minimális szinten én is hozzájárultam, de ezerszer inkább nebuló voltam, mint oktató.) Jól sült el. Akik részt vettek, sokat tanultak. A folyamat betetőzése lett egy minden év januárjában megrendezett Pyrus Filmfesztivál, ahol kajakozós témakörben mindenki, tehát nem csak az egykori tanoncok, hanem bárki, akiben van affinitás videót gyártani, vagy egyszerűen csak fényképek alapján prezentálni, bemutathatja, mit tud. Szerencsésen eljutottunk oda, hogy lassan túl kevés az egy délután az összes anyag bemutatására. (Figyelembe véve azt is, hogy télen nincs sok alkalmunk találkozni, így ez egyben egy jelentős társasági esemény is.)

2017-ből nem terveztem filmeket készíteni. Ez az év az új, számomra meglehetősen bizonytalan kajak megszokásáról szólt, dehogyis mertem fejkamerát felvenni és evezés közben azt kezelgetni. Aztán összel átnéztem a videó nyersanyagokat és meglepő módon találtam némi, mondjuk elég kevés nyersanyagot. De talán. Végül csak összejött két rövid filmecske.
Olyanok, amilyenek.
Nyilván nem is ezek vitték a prímet. Egyszerűen elképesztő anyagok készültek. Voltak komolyak, voltak szájtátva nézettek, voltak magas művészi szinvonalúak és voltak térdcsapkodóan röhögősek is. Nem is beszélve az előadásokról. Megint egy jól sikerült este volt.

Abba nem tudok beleszólni, hogy kik, hogyan publikálják az anyagaikat. Ha lesz ilyen, akkor meg fogom említeni a blogban. Amit tudok, az a saját videók beillesztése.

Jöjjön is az első. Korábban már írtam, közvetlenül az albán utazás előtt (de tényleg, gyakorlatilag 30 órával az indulás előtt záródott a kétnapos túra) vettünk részt egy RSD végigevezésben. Ekkor még a Kodiak kajakkal mentem, tudtam videózni. (Tudom, az RSD-t már ezerszer feldolgoztam, de a kajakos társak még mindig meg tudnak lepni.)

Illetve az írás publikálásáig ezekről a videókról tudok:

Albán körút 08/07

Hatalmas küzdés volt. Elég annyit mondanom, hogy csak a nyersanyag 48 GB méretre rúgott. Négy napon keresztül csináltam és a végén már meglehetősen utáltam is az egészet, bár a háttérben éreztem, hogy valami nagyon jó formálódik a kezem alatt.

Csak szólok, 56 perc lett. Semmiképpen ne rákészülés nélkül ugorjál neki. Popcorn, kóla vagy sör, kényelmes fotel. Annyit tudok még mondani, hogy amikor megnéztük, Nej a végén meglepődött. Csak ennyi? Úgy elrepült a közel egy óra, hogy észre sem vette.

Ha esetleg amiatt aggódnál, hogy már raktam ki egy 27 perces albán videót, felesleges.
Az egy autós-hegyiterepes videó volt, a kettő között kábé 3 perc átfedés van csak.

Izland Karika 11/09

Azt hiszem, az írások számozásával elkövettem minden gyalázatot, amit csak lehetett. Előfordul az ilyesmi, ha frissiben akarunk publikálni egy anyagot.
Idézet magamtól

Frissiben? Hiszen ez az utazás 2014-ben volt. Mit keres most, 2017 végén ismét a blogon?

Nagy változások jönnek. Megint. Mert a külvilág is változik.

Anno berágtam a Youtube-ra. Túltolták ezt a szerzői jogi aggódást. Nem kicsit. Ha akár 20 másodpercet is beazonosítottak egy problémás dalból, akkor levették a hangot a teljes videó alól. Nekem kellett rendszeresen monitorozgatnom a videóimat, hogy mikor némult el valamelyik.
Logikus lépés volt, hogy átköltöztem a Dailymotion weboldalra. Persze, nem vagyok naív, sejtettem, hogy egyszer őket is elkapja a gépszíj, de úgy gondoltam, hogy akkor majd megint megyek tovább.

Ne is beszéljünk arról, mennyire megalázó ez. Családi videókat csinálok, még csak nem is vloggerkedem, egyszerűen illusztrálni akarom mozgóképpel is az írásokat. (Mely mozgóképek zene nélkül nehezen fogyaszthatók.) Eszem ágában sincs ezzel pénzt keresni, mint ahogy a blogon sincs semmilyen reklám sem. Aztán mégis úgy kezelnek, mint egy elvetemült szerzőijog-kalózt.

Na mindegy, bekövetkezett. A Dailymotion is kivágott egy videót jogsértés miatt. Kereshettem a következő oldalt.
Mely a Youtube lett.

Vicces, nem? Valószínűleg az történt, hogy a Youtube-hoz véletlenül felvettek egy józan paraszti ésszel is rendelkező embert, aki észrevette, hogy ez így nem jó.

Két fontos változás történt:

  • Megkülönböztettek enyhe és erős jogsértést. (Ezt gondolom a jogtulajdonos állíthatta be.) Eszerint enyhe jogsértésnél a videó maradhat, de monetizálni nem lehet. Vedd észre, hogy pont erre vártam.
  • Erős jogsértésnél a teljes videó blokkolásra került mindazon országokban, melyek elismerték az adott tartalomra vonatkozó szerzői jogi beállítást. Csakhogy a Youtube végre kiírja, hogy melyik is volt pontosan az a tartalom, amely miatt szopóágra tettek.

Az első pont alapján szépen elkezdhetek visszacuccolni. El is kezdtem.

A második pont pedig segít. Például konkrétan az izlandi videónál.

Itt ugyanis az történt, hogy amikor 2014-ben felraktam a Youtube-ra, leblokkolták az egészet. Minden magyarázat nélkül. Oké, átraktam a Dailymotion-ra. Leblokkolták az egészet. Minden magyarázat nélkül. Végül kínomban felraktam az Indavideóra, mert bár ez az oldal nagyon gáz, de más nem maradt.

Nyilván az első nagy kísérlet az izlandi videó újrafelrakása volt. Felraktam. Letiltották. 245 országban. De most már kiírták, hogy a felhasznált tizensok zene közül konkrétan Adam Ant dala, a Prince Charming volt a bűnös. Na végre. Kerestem egy másik zenét, újravágtam a kritikus részt és itt van – először a blog történetében! – az izlandi videó, az, melyet akkoriban mérföldkőnek tekintettem, mert teljesen új technikákat vezettem be és majdnem egy hétig dolgoztam rajta – szóval ez a videó immár megtekinthető, innen a blogról. (Nem mellékesen az egyik nagy kedvencem. Imádom.)

[Update]
Időközben megtörténtek az átmozgatások. Hát, Árpád…
Az alapelv nem volt bonyolult:
– A jobbnak tartott videók átkerülnek a Youtube-ra.
– A mára már nehezen vállalhatók átkerülnek a Dailymotion-ra. (Melynek le is vettem a linkjét a főmenüből.)
Aztán ebbe rondított bele az a drága jó copyright. Időnként meglehetősen meredek módon. Volt egy 2,5 perces kis izé, benne egy darab Chopin etüd. Erre közölte a Youtube, hogy ez a másfél perc az egész világon blokkolt és már küldi is a Szerzői Jogi Kommandót. Hasonlóan jártam egy Ramones számmal. Szeretem a zenéjüket, sokszor merítek is tőlük, nem szokott probléma lenni belőle. De egy konkrét számnál megint világméretű botrány tört ki. Aztán az egyik, meglehetősen régi videóban volt egy Wakeman szám, na azt mindenhonnan kivágták, mehetett vissza a balettba ugrálni a Vimeo-ra, ahol még mindig él az a szerencsétlen heti max 500 MB feltöltés, szerencsére a fájl 488 MB volt.
Arra viszont készülj, hogy az egyes írásokba beágyazott videókat nem linkelgettem át. Lesz egy csomó törött link. Ha ilyesmivel találkozol, akkor kattints rá a fejlécből is elérhető Utazások oldalra, ott minden videó linkje jó. Azok, amelyek számítanak, azok pedig úgyis a Youtube csatornán vannak.
Egyelőre.

Miért ne mennék a Bakonyba? 02/02

Porva – Vinye – Zirc
2017.11.28; kedd

Reggel egy újabb ajándék, reggeli után egyből el kellett mennem vécére, ez azért jelentősen javított a napomon. Fél kilenckor adtam le a kulcsokat. Irány a hegy.

Azért nem voltam teljesen nyugodt. Két évvel ezelőtt már próbáltam kijutni a faluból, akkor a hóvihar és az elképesztő sár, meg dagonya miatt nem sikerült.

DSC_4548

Enyhe vigasz volt, hogy most egy másik földutat választottam. Enyhe, mivel ez a másik nem sokkal a korábbi mellett ment.
Ehhez képest… ég és föld.

DSC_4550

Úgy néz ez ki, mint egy áthatolhatatlan sártenger? Naná, hogy nem. Simán kijutottam a faluból és mentem az utamra.

Megjegyzés, egy még korábbi kirándulás alapján. (Ez annyira régen volt, hogy nincs is róla bejegyzés a blogon.) Szóval egyszer nekiindultunk a családdal, konkrétan az egészen kicsi gyerekekkel, a Bakonynak. Úgy terveztük, hogy elmegyünk autóval a Porva-Csesznek vasúti állomásig, majd onnan feltúrázunk Vinyéig, onnan meg vissza vonattal az autóhoz. Nos, pofára estünk: a Porva-Csesznek állomás valami egészen ritka állatfaj: semmilyen irányból nem érhető el autóval. Se Porvából, se Csesznekről. Csak földutak vannak, masszív sárdagonyákkal. Nagyon masszívakkal. Talán valami off-road terepjáróval meg lehetne közelíteni, de az akkori Ford Scorpio gépjárművünk erre képtelen volt. Még annak is örülhettünk, hogy vissza tudtunk jönni.

Nos, ebbe az irányba, erre a járhatatlan útra mutat Porvából két túrajelzés is: a sárga és a zöld. Ha esetleg valamikor erre járnál, gondolkozzál el ezen.
Én egy teljesen jelzetlen földúton jöttem ki a faluból, sikeresen. Két évvel ezelőtt a jelzett úton véreztem el.
De hogy a falubeliek – sem Porva, sem Csesznek – nem használják semmire ezt a vasútállomást, az biztos. Hiszen mindkettőben van busz. A vasútállomás meg mindkettőtől messze van, na meg megközelíthetetlen. (Oké, akkor miért van? Hát a turisták miatt. Hiszen a Cuha patak völgyének népszerű szakasza pont Vinye és e vasútállomás között van.)

DSC_4560

A jelzetlen út egy idő után rácsatlakozott a piros kereszttel jelzettre. A térkép alapján ez egyben kerékpárút is, azaz széles, murvás, jól járható. Nem bántam. Mint ahogy azt sem, hogy időnként félre kellett állnom, mert az utat erdészeti járművek is használták. Turistát nem láttam, de két kerékpáros jött velem szemben.
Fura, hol áll jelenleg a technika. A karórám rögzíti az útvonalat. Amikor befejezem, felszinkronizálódik a Garmin felhőbe, majd onnan tovább – többek között – a Strava alkalmazásba is. A Stravában van olyan opció, hogy ‘flyby’. Ez megmutatja, hogy abban az időszakban, amikor az adott terepen jártam/sportoltam, akkor ki más tartózkodott még ugyanezen az útvonalon. (Természetesen nekik is a Stravát kellett használniuk.) Nos, rutinszerűen ránéztem, és meg is találtam a két bringást. Szép kört mentek, 74 kilométer, 1375 méter szint. Egy kicsit írigykedek is. Ugyanis a tegnapi jó idő kitartott mára is. 5-10 fok körüli meleg, a napocska időnként széleset mosolygott. Én is. Ilyen időben nem csak túrázni jó, de erdei bringázni is.

Halványan reménykedtem, hogy Vinyén belefutok valamennyi civilizációba. Mondjuk egy sör erejéig. A meleg kaja maga lett volna a mennyország. Majdnem sikerült. A büfé technikai okokból zárt be, a fogadó meg hétfőn-kedden tart szünnapot. Végül is, nem rossz az a mogyoró ásványvízzel. Meg kutyaugatással. Valami kóbor puli kiszúrta, hogy nem illek a megszokott tájba, így beállt mögém pár méterre és kitartóan ugatott. Nem maradtam sokáig.

Itt el kellett döntenem, hogy a jelzett turistaúton megyek-e ki a faluból, vagy egy murvás úton rövidítek. A murvás úton azt jelezte a térkép, hogy gázlón kell átkelni a patakon, a túraútnál nem volt semmi, csak átment a patakon. Gondoltam, hídon. Tekintve, hogy a hétvégén elég sok eső esett, a Cuha pataknak elég magas lehet a szintje. Tisztában voltam vele, hogy a szurdokban lesz egy csomó gázló, de miért ne ússzak meg egyet, ha lehet? Szóval túraút.
Hát egy lóalkatrészt. Egy akkora rusnya gázló volt rajta, hogy negyedóráig szenvedtem, mire átjutottam. Volt olyan szakasz, ahol négykézláb tudtam csak menni a billegő köveken. (Szerencsére nem látott senki. A helyieknek már van annyi eszük, hogy nem erre járnak.) Mindegy, átjutottam. Kétszáz méterrel arrébb becsatlakozott a murvás út. Gázló helyett híddal. B+. Mindig is tudtam, hogy a túrajelzéseket felfestő ember egy szadista barom, de ez még tőle is erős volt.

DSC_4570

Utána jött még vagy 15 gázló – a Cuha völgye pont erről híres – de egyik sem volt ennyire durva. Ha a bakancsod annyira vízálló, hogy rövid ideig kibírja a 3-4 centi mély vizet, akkor a legtöbbön egyszerűen csak át kell gyalogolni. Mint kiderült, az enyém ilyen volt. (Azért az első átgyaloglásnál paráztam egy kicsit. Még soha nem teszteltem a vízállóságát.)
Említsünk meg még egy trükkös gázlót. Átgyalogláshoz már túl mély volt, el kellett sétálni a partján egy olyan részig, ahol a kiálló köveken már át lehetett szökdécselni. Nem élveztem. Ekkor már olyan 40 kilométer volt a lábamban, minden izületem sajgott és járás helyett is inkább csak csoroszkáltam. Átértem. Közvetlenül a túloldalon egy belógó sziklát kellett megkerülni. A szikla mögött pedig… megint egy gázló. Azaz ha nem szenvedem át magam az előzőn, hanem a patak partján megyek kábé száz métert, egy jól kitaposott ösvényen, akkor megúsztam volna két gázlót. Cseles.

DSC_4573

Pont elkaptam egy vonatot. Bólintottam. Ez a fél egyes. Vinyén gondolkodtam is egy kicsit, hogy megvárom, de nem akartam kihagyni a Cuhát. A gázlóival. Melyek kezdtek eldurvulni. Egy újabb szökdécselős után elgondolkodtam egy hekkelésen: a vasúti sínen nincsenek gázlók, mi lenne ha felmennék rá? De legyintettem: hiszen erdei túráért jöttem, nem talpfákon járásért.

Porva, a sár magyar fővárosa. Most már biztos. Onnan tudtam, hogy közeledek a Porva-Csesznek vasútállomáshoz, hogy újra sárdagonyákon kellett keresztülevickélnem.

DSC_4578

A fenti különösen gonosz egy darab, mert balra volt annyira meredek a fal, hogy ne lehessen felmászni, jobbra meg valami ingoványos terep állta el az utat. Egyszerűen bele kellett gyalogolni a dágvány közepébe és bízni abban, hogy nem süllyedek túlzottan el. És nem ez volt az egyedüli sártenger az úton. Gondolhatod, hogyan néztem ki.

Aztán jött egy olyan gázló, mely vetélkedett az elsővel. Pedig azt hittem, Porva után már nem lesznek ilyesmik. Sűrű fejvakarások. Megszenvedtem ezzel is. Le is ültem utána egy szivarra. Meg térképnézegetésre. Hoppá. Egy kilométeren belül lesz hirtelen még négy gázló, köztük egy dupla, jelentsen ez bármit. Én pedig pont azon az oldalon vagyok, ahol a sín is. Nos, ekkor már nem vacakoltam. A menetrendet tudtam, három órán keresztül nincs semmi forgalom, az az egy kilométer meg maximum 15 perc. Barátságosan integettem a gázlóknak a vasúti pályáról.

Innen egy nagyon hosszú, monoton út vitt a civilizáció felé. Fa sehol, kórók között egy szűk ösvény, később egy mezőn haladó, betyárosan saras földút. Nem sok élvezet volt benne, meg eléggé fáradt is voltam már a lucskos terephez. Kifejezetten örültem, amikor megláttam az apátság tornyait.

DSC_4580

Meg meghallottam a közút hangját. Ekkorra már annyira elegem lett a sárból, hogy inkább kimentem a 82-es útra. Tudom, forgalmas, tudom, keskeny a sáv a gyaloglóknak, tudom, sok a kamion, tudom, jó nagy kerülő a túraúthoz képest, mindent tudok… de nincs rajta sár.

Fura. Ahogy jól láthatóan közeledtem a civilizációhoz, úgy kezdett lázadozni a szervezetem. Konkrétan egy nagy, és idővel egyre nagyobb hagymás rostélyost vetített a szemem elé. Meg határozottan jelezte, hogy soha többet magok. Oké. Csak hogyan? A bakancsomon kilós sárkoloncok, a nadrágom combig sáros. A kabátom erősen izzadtságszagú. Másik cipő, másik nadrág, másik kabát nincs. És akkor még ott van a hátizsák, meg a fotóstáska. Veszprémben a szállásom kint van a város túloldalán, egy domb tetején. Azaz ki kellene sétálnom, lepakolni, zuhany, bakancspucolás, nadráglemosás, majd vissza egy étterembe. Amikor járni is alig tudok. És akkor melyik étterembe? Amennyire tudom, a Vadász bezárt, a Sport lezüllött, a Badacsony bezárt, a Szürkéből olvasótermet csináltak, a Malom bezárt, a Lexi és a Horváthkert messze voltak és magasan, mint kiderült, a Gourmandiában zártkörű rendezvényt tartottak, szóval hová is menjek? Vagy járjam körbe mindegyiket, hátha? Mindezt hullafáradtan? Legyintettem és lejjebb adtam az igényeimet. A szállás felé belépek a Billába, veszek valami hideget, meg sört, aztán elterülök a szálláson és nem megyek sehová.

Ez később annyival módosult, hogy Zircen belefutottam egy kielégítően nagy teszkóba és nem kockáztattam meg azt, hogy esetleg Veszprémben hatkor bezár a Billa. Vettem egy csomó péksüteményt, párizsit, sajtot és sört. Igen. Alaposan lejjebb adtam az igényeimet. De legalább nem mag.

Veszprémben leszálltam a buszról. Nos, ez is megvolt. 51 kilométernyi túra. Szép. Ekkor már semmi más nem lebegett a szemem előtt, csak az orgia a szálláson: forróvizes zuhany, alsógatyára, pólóra vetkőzve kajálni, sörözni, ágyban fekve pocakot felnyomni a plafonig, zababöfipuki.
Pár méter után felsóhajtottam: azért ha lenne útközben egy talponálló, igencsak jól esne egy sör. Ekkor már nagyon régóta nem ittam se sört, se vizet. De aztán legyintettem. Veszprém belvárosából már régóta száműztek minden talponállós egységet.
Ballagtam.
Aztán a sétálóutcában nem hittem a szememnek. Karácsonyi vásár, fabódékkal. Kajahegyek. Lángos, kenyérlángos, gyros, hurka, kolbász, pecsenye és rengeteg egytálétel. Sör ugyan nem volt, de nem vagyok válogatós, jó a forraltbor is. Talponállók, akármerre néztem, csupa talponálló. Ráadásul gázégők a pultok mellett, azaz dohányzó talponállók. Egyszerűen nem hittem el. Ez olyan, mint sivatagban szomjanhalás előtt váratlanul oázisra lelni. Gyorsan vettem is egy adag sültkolbászt kenyérrel, mustárral és forralt borral, majd arrébbmentem egy szélső pulthoz.
Ekkor sompolygott oda egy gyanúsan imbolygó hajléktalan.
– Jótvágyat – motyogta.
51 kilométernyi fáradtság a porcikáimban. Két napja nem ettem mást, csak mogyorót. Ölni tudtam volna a kolbászomért.
Gondoltam, nem veszek tudomást a hapiról, de csak tolta be a fejét a kolbász felé.
– Tűnjön innen – mordultam rá. Rohadtul nem bírom az erőszakos kéregetőket.
– Decsakegykisaprót…
Ekkor már nagyon közel volt, túlságosan is közel. A vállánál fogva hátrébb löktem.
– Nem hallotta mit mondtam?
A pacák az arrébblökéstől annyira felháborodott, hogy teljesen rámszállt.
– Nemvagyokazazemberakitlökdösnilehet! – önérzeteskedett.
Ez már teljesen groteszk volt. Ott volt a számom, hogy dehogyisnem, bakker, aki ilyen erőszakosan koldul bódéknál étkező emberektől, az pont az az ember akit lökdösni lehet, sőt kell is. Aztán hagytam a francba.
– Aztismondtamhogyjótvágyat – háborodott fel.
Mintha ez innentől mindenre feljogosíthatná.
Aztán elment, majd visszajött, megint elment, megint visszajött, mindannyiszor azt hajtogatta, hogy őt nem lehet lökdösni. Kurvára untam. Szerencsére harmadszor már nem jött vissza. Pár perc múlva már egy másik társaságot zaklatott.

Ittam egy korty forralt bort, igyekeztem lehiggadni, aztán megkajáltam, elpöfékeltem egy szivart és felcaplattam a szálláshoz. Nem bírtam ki, hogy ne egyek a hideg kajából is, szóval a végén tényleg csak kiterültem az ágyon. Erős nap volt.

Linkek:
Térkép
Animáció

Veszprém
2017.11.29; szerda

Nem igyekeztem a felkeléssel. A meteorológia azt mondta, hogy kilenckor kezd el havazni. Az Időkép kifejezetten azzal fenyegetett, hogy óriási havazás jön. Jöjjön. Alig várom. Nyolc után esett is pár szem hó, de tíz perc múlva elállt. Végül fél tízkor hagytam el a szállást, de úgy döntöttem, hogy csavargok egy nagyot még a városban. Legyen ideje annak a havazásnak megérkezni. Meg úgysem gyalogoltam még eleget az utóbbi napokban. Habár hódara folyamatosan esett, de nem maradt meg. Csalódottan érkeztem ki a vasútállomásra. (Pedig valami volt, de nem Veszprémben, hanem Zircnél.)
A vonat indulásáig még volt egy félórám. Találtam a közelben egy bádogtehenet, ittam egy sört, pöfékeltem egy kicsit. Az állomás vécéjében jót mosolyogtam, a vécésbácsi csomagmegőrzőt csinált a klotyiból, ott állt egy nagy gurulósbőrönd a piszoárok mellett.
A vonat pontosan jött, Pesten szintén nem volt hó, hazabumliztam. És ennyi. Az egész nagyon jól sikerült, sajnáltam volna, ha kihagyom.

Linkek:
Térkép
Animáció
A bakonyi túra teljes térképe
Fényképalbum

Miért ne mennék a Bakonyba? 01/02

Farkasgyepű – Porva
2017.11.27; hétfő

Amikor azt mondja a meteorológia, hogy két gyönyörú, napsütéses nap lesz, utána pedig leszakad a hó? Hát persze, két nap a hegyekben, aztán az első hó Veszprémben… mi lehet ennél nagyszerűbb?
Gyerünk.
Hajnalban felszálltam a veszprémi buszra, reggel átszálltam Veszprémben a farkasgyepűi buszra, tízkor már az erdőt jártam.

DSC_4509

Két szarvasbika futott át előttem az ösvényen. Sziasztok, megjöttem.

DSC_4518

DSC_4521

Habár az elején egy kicsit fáztam, de tény, hogy a kaptatók öltöztetnek. Egy idő után már azt is elfelejtettem, hogy nem hoztam kesztyűt.

Hamar Németbányán voltam. Nagy levegő. Itt jött az első nagy kaptató. Magunk között szólva, már hiányzott. Olyan régen nem kaptattam már fel sehová.

Tekeregtem az erdőben. Egy pillanatra feltűnt a Köris-hegy, de már nem paráztam be tőle: tudtam, hogy derékmagasságban fogok elmenni mellette.

DSC_4527

DSC_4529

Hamarosan megérkeztem Bakonybélbe. Ahol mindösszesen egy kocsma volt csak nyitva. Borzasztóan rossz csapolt sörrel. Kifejezetten szomjas voltam, de így is majdnem otthagytam.
Kicsit savanyú szájízzel jöttem ki. Ez volt az utolsó tankolóhely, innentől már csak teperés lesz. Nem is kicsi. Már maga a falu vége is meredek, de utána az ösvény, na az kaptat föl rendesen. (200 méter szint.)

DSC_4531

Nem, ne is keresd, a fénykép nem adja vissza a tényleges meredekséget. Valójában olyan tüdőkiköpő. És amikor felértem, akkor sem örülhettem túlzottan.
Beértem Porva vonzáskörzetébe. Mely egyértelműen a sárról szólt. Utálom. Van egy ütemterved: meg akarsz érkezni még világosban, azaz tartanod kell egy tempót. A távolságot, a meredekségeket tudod, szóval mehetnél, de ekkor jön a sár. Akkora dagonyák vannak, hogy percekig kinlódsz, hogyan tudnál átjutni rajtuk. Egy idő után már nem fog zavarni, hogy kilós sárkoloncok lógnak a bakancsodról. Csak az a lényeg, hogy ne süllyedjél bele térdig.
Tényleg undorító. És Porva környékén még az erdei munkagépek is rásegítenek. Amikor egy farakodó gép végigmegy a földúton, a járható útból is sártengert dagaszt.

DSC_4537

Hoppá, szarvasbőgés. Melyről közelebb érve kiderült, hogy motorosfűrész.

Viszont nem sokkal később átfutott az ösvényen négy szarvas. Integettem nekik.

Rájöttem egy alapigazságra: vagy sár van, vagy emelkedő.

De még így is jól haladtam. Porva felett kijutottam egy aszfaltozott útra, találtam egy kirándulóhelyet is, leültem, bontottam egy sört, jól esett hozzá a szivar is (ugye, az a jó hegyi levegő), majd optimistán felhívtam a szállásadót, hogy egy óra múlva ott leszek.
Nem lettem ott.
Az a kis lófütyi bekötőút, amelyre emlékeztem, több volt három kilométernél, de ami még rosszabbul esett, tele volt sárdagonyákkal. Elég komolyan megizzasztottak, amíg a méltóságom megőrzése mellett áthámoztam magam rajtuk. Porvára pont úgy érkeztem meg, hogy éppen felkapcsolták a világítást. A faluba már a lámpák vezettek be. Egy perccel sem érkezhettem volna később.

Linkek:
Térkép
Animáció

Szerencsére a szállásadót nem zavarta a negyedórás késés, papíroztunk, közben észrevettem a raktárban némi sört, gyorsan vettem is kettőt, hawai. Az egész épületben egyedül voltam. Ki is használtam: gyors vetkőzés, zuhanyzás, utána gatya/póló, vacsora sörökkel, majd szivar az előtérben. Kircsi. Eltekintve attól az apróságtól, hogy mind a vacsorám, mind az egész napi étkezésem mindenféle magokból állt.

Valahol azért logikus. Ha nem akarsz nehéz cuccokat cipelni, de kalóriára azért szükséged van, akkor maradnak a magvak: mogyoró, mandula, kesudió.

24 kilométer, 450 méter szint, egy tízkilós zsákkal. Az megvan, amikor leülsz vacsorázni és amikor félóra múlva felállnál egy újabb sörért, képtelen vagy rá, mert minden porcikád fáj, de annyira, hogy még a nagyon fontos sört is veszni hagyod?
Na ekkor jelzett be a Garmin órám, hogy túl régóta ülök, ideje lenne sétálnom egy kicsit. Anyád.

Arany éjszakám volt. Nem tudtam mit csinálni, így korán feküdtem, jó meleg volt, az ágy is kényelmes, végül tíz órát aludtam. Már nagyon hiányzott.