Passau – Bécs, bringával 02/08

Ottensheim
2018.09.16; vasárnap

A nagyobb patak méretű Ilz elképesztő ködöt produkált reggelre a kempingben.

És nem csak ködöt. Mind a külső sátor, mind a belső sátor külső fele csuronvizes lett, de még bent is nedvesek lettek a hálózsákok. Első nap. Jól indul a túra.

Reggel mindenki 6.30-kor kelt. Én ugyan nem akartam, de muszáj volt. A hangoskodások, sátorbontások miatt úgysem tudtam volna aludni. Tömeg a vécén, tömeg a kajáldában, tömeg a parkolóban. Még jó, hogy istenhátamögötti kempingbe jöttünk.
Már amennyire ez az izé kemping.

Na mindegy, megreggeliztünk, kávé, szivar, kivártuk a sorunkat a vécére, sátorbontás, pakolás (beszórtunk mindent a kocsiba), aztán irány a parkolóház. A Google Maps ismerte, megkértem, hogy navigáljon oda.
Bevitt szemből Passau sétálóutcájába.
Annyiból igaza volt, hogy tényleg az lett volna a legrövidebb út.
Kikapcsoltam. Szerencsére észrevettem egy táblát. Mentem utána. Meg is lett a parkolóház. Bementünk, letettem a kocsit. Útra készülődés, pakolás. Volt hangulata.

Kigurultunk. Egészen a vasútállomásig. Klotyi.

És innen végre már indult a kaland. Az a kaland, amelyért jöttünk.

Már a város is szépen búcsúzott. Ahogy tekertünk kifelé, áthajtottunk az Ilz hídján és jobbra néztünk, ahol az Inn és a Duna folyt össze éppen. (A Dunának kifejezetten jó menedzsere lehetett, mert itt még az Inn a nagyobb. A folytatást mégis Dunának nevezik.)

Haladtunk. Végig a Duna partján, hol különálló kerékpárúton, hol csak egy bringasávon. Az út időnként letekergett a parti villákhoz. Szép volt a táj.

Nejnek egyetlen kikötése volt: 25 kilométerenként álljunk meg egy sörre. Mert a kerékár motorjába is kell üzemanyag. Szépen tartottuk is.
Az első pihenőnk egy erőmű hídjánál volt. Barna búzasör.

Nézd meg. Erről beszéltem. Itt van egy idősebb pár. Éppen csak kiugrottak bringázni, nem volt náluk nagy csomag. Aztán mégis mindketten Lance Armstrongnak öltöztek. Szegényeken úgy állt a feszülő lycra, mint malacon a balettkosztüm. Mégis. Úgy érezték, hogy a kerékpárra ez a ruha a kötelező.

A következő attrakció a Dunahurok (Donau Schlingen) volt Schögennél. Úgy terveztem meg az útvonalat, hogy a külső íven menjünk. Onnan szebb.

Apropó, tervezés. Valójában neki lehet menni a távnak mindenféle tervezés nélkül is. Rövid kivételtől eltekintve mind a két parton kiépített és jól kitáblázott kerékpárutak vezetnek. Mint kiderült, kempingek is akadnak bőven (ezt majd kifejtem), de panziókban, hotelekben, hostelekben sincs hiány. Szóval lehet ad hoc is menni, de valamennyi tervezés mégsem árt. Nem árt, ha tudod, hogy milyen látványosságok várnak rád. Nem árt, ha ezeknél a megfelelő oldalon vagy. A Wachau lehet, hogy szép a túlsó partról is, de a borkimérések az északi oldalon vannak. Nem mindegy, mennyit megy az út a Duna mellett és mennyit bent a tanyavilágban. Aztán a városok is érdekesek. Hidak viszont elszórtan vannak, azaz előre tudnod kell, hogy egy adott szakaszon az északi, vagy a déli part a nyerő.

Maga a hurok egy jól kiépített látványosság. Éttermek, szórakozóhelyek, hatalmas kemping. Olyan kempingforma. Fortyogtam egy kicsit.

Elmagyarázom. A felkészülés során találtam a neten egy letölthető prospektust. 172 oldal, tömény adat. Látnivalók, éttermek, szállások, árak. Hetekig bújtam, jegyzeteltem. Ha lehet ilyet mondani egy pdf doksira, rongyosra olvastam.
Hiba volt.
A prospektus finoman szólva sem volt pontos. A kempingeknek kábé a negyede volt benne, azok is főleg a kicsi, komfortnélküli kempingek voltak. Én meg ugye ezekre terveztem. Aztán amikor odakint szembejött velem a valóság, már csak morogni tudtam.
Annyival tartozok az igazságnak, hogy ez a prospektus, mint utólag kiderült, 2015-ös anyag volt. Azóta letölthető a 2018-as is. Nem bogarásztam át, nem tudom, mennyivel lett pontosabb.

A hurok környékén kifejezetten sok volt a bringás. Jó idő volt, vasárnap is, sokan kijöttek a családdal tekerni egyet.
Tízévesforma kiskölyök, hozzáillő bringával. Elmentem mellette, apuka/anyuka félrehúzódtak, de a kisklapec versenyezni akart. Beleállt és tekert, mint a hülye. Hagytam, hagy menjen. Elég hamar kipurcant. Megint utolértem. Erre megint nekiállt emberkedni. Ránéztem, belesűrítve annyi lesújtást, amennyit csak tudtam, felváltottam kettőt, aztán már csak a kondenzcsíkot látta. Remélem, azóta is ott zokog az árok szélén.

Újabb pihenő. Aschach. Hosszú Dunapart, tele teraszos éttermekkel. Egytől egyig mindenhol foglalt minden hely. Megtelt a város. Pedig már kajásak voltunk, egész nap nem ettünk semmit. Nem kicsit néztünk furán.
Aztán találtunk egy bárt, ahol konyha nem volt, de hamburgert lehetett kapni. Jó lesz az is. Kértünk két sört meg két hambucit. Ja, az most nincs, szakács csak hat után lesz. Mondjuk így már érthető, miért volt üres asztal.

Ha lett volna vasszeg a bringában, kirágom.

Természetesen vasárnap késő délután már mindenhol be volt zárva minden bolt. A kocsmák meg mindenhol tele. Nem szeretem a vasárnapot.

Elképesztő mennyiségben láttunk elektromos rásegítésű bringákat. Gyakorlatilag több volt belőlük, mint hagyományosból. (És igen, a legtöbbször kövér tulajdonosok kivétel nélkül sztreccsben feszítettek.)
– Azért ez csalás – lihegett Nej, amikor egy mamóka mosolyogva elszáguldott mellette.
– Miért?
– Mert nekik könnyebb.
– Akkor az is csalás, hogy mi jól csapágyazott, hosszú túrákra tervezett bringával tekerünk? Hiszen jöhettünk volna falusi kocsmábajáró ronccsal is. Meg egyébként is, örülni kell, hogy egyáltalán kijöttek mozogni. Ha nem lenne motor a bringájukon, otthon ülnének és bámulnának valami brazil sorozatot.

Aztán egyszercsak eltávolodott az út a Duna partjától. Meglátogattuk Feldkirchent. Markáns változás volt. A kissé üdülős hangulatú folyópartról átkerültünk a tanyavilágba. Persze ne kajla bajszú gazdákra gondolj vasvellával. Itt már minden gépesítve volt. Traktorok, mindenféle gépek, meglehetősen nagy földek és mindenhol szorgoskodó gazdák.

Végül megérkeztünk Ottensheimbe.

– Milyen lesz a kemping? – kérdezte Nej.
– Kicsi. Meg kint a rák farkán. Viszont van mellette egy étterem.
– Az jó.

Jó is lett volna, ha nyitva van. De masszívan bezárt. A recepció meg odabent. Lett volna.
Sóhaj.
– Verjük fel a sátrat.

Az utolsó képen látható tűzhely már foglalt volt. Egy fiatal pár sajátította ki. A biztonság kedvéért jól telepakoltak mindent, hogy más ne zavarja meg az intim tűznézésüket.

– Szerinted ehetők? – méregette Nej a párost.

Végül jobb híján visszamásztunk a bringákra és betekertünk a kisváros főterére. Jó döntés volt. A pizzériában volt üres asztal. Sör. Wiener schnitzel Nejnek, pizza nekem.
– Látod, ez a jó a nagy túrákban, hogy bátran lehet enni. Még az 1800 kalóriás pizza is belefér.
– Meg bírod majd enni?
– Viccelsz? Lehet, hogy egy nem is lesz elég.
Erre átvágtak. A 32 centis pizza helyett 50 centiset hoztak. Nemhogy a tányérról lelógott, de még az asztalról is. Döbbenten néztem rá.
– Hát, mondjuk soha jobbkor – vakartam a fejemet – de ki fogja tudni ezt kifizetni?
Nem volt gond. Az étteremben ez volt az alap pizza. Csak ilyet mértek. Azaz a 7 euró erre vonatkozott.
Elég sokáig üldögéltünk utána az asztalnál. Idő kellett, mire rávettük magunkat, hogy visszaüljünk a bringákra és hazaküszködjük magunkat a három kilométerre lévő kempingbe.

Ekkor már volt recepció (étterem nem), lerendeztük a fizetést, a pár még mindig egymás kezét fogva nézte a tüzet.
Én meg kénytelen voltam a búcsúsörömet és a búcsúszivaromat állva elfogyasztani.
Mint a lovak.

Útvonal:

Ugyanez 3 dimenzióban is: Passau – Ottensheim.

Passau – Bécs, bringával 01/08

Előkészületek és leutazás
2018.09.15; szombat

Nem tudom, mikor unja már meg ezt az Univerzum. Mindenesetre hol röhejes, hol szánalmas.
Volt itt ugye ez a balatoni evezés. Előtte hat hétig zavartalan napsütés, utána két hétig zavartalan napsütés, de pont azon a pár napon viharos, felhőszakadásos októberi időjárás.
Aztán most készülődés az osztrák bringatúrára. Melyre valójában már tavaly is készülődtünk, de akkor elvitte a cica. Mostanra viszont minden összejött, Nejnek a szabi, nekem az elszakadás a munkáimtól (bár ez utóbbi nem volt sima), az időjárás tökéletes lesz, mi kell még?

Mondjuk két jó bringa.

Kedd reggel előszedtem az országútit, hogy mozogjak egyet. Úgy ítéltem meg, hogy a hátsó kerék már túl puha. Rádugtam a pumpát, de nem ment bele semmi. Le akartam szedni, de letört a szelep. Megint. Némileg kezd már elegem lenni a decathlonos gumikból.
Na jó, akkor sportolok a túrabringával. Közepes kör, 35 km. Van benne egy erős lejtő, ott szoktam vadulni. Nos, a bringának úgy szitált az eleje, hogy alig bírtam az úton tartani.
Ezzel a bringával terveztük, hogy megyünk.
Itthon nézegettem. A kormánycsapágy gyanúsan kattogott, bicsaklott.
Fasza. Pár nappal az út előtt.
Meghúztam a környékén a csavarokat, de nem történt változás.
Este alig bírtam elaludni. Mindenféle dolgok keveregtek a fejemben. Hogy mi van, ha azt mondják, eltörött a csapágy és csak egy hét múlva lesz kész? Oké, bérelhetek egy hétre bringát. De mi van, ha nem lesz olyan, amilyen nekem kell? Hiszen kényelmesnek kell lennie (egy hét, napi átlag 80 km tervezett távolságokkal), másfelől meg teherbírónak, mert rendesen meg lesz pakolva. Mi van, ha lesz ilyen bérelhető bringa, de nagyon drágán? Reggel azzal kezdtem, hogy szétnéztem az új bringák között. Találtam is olyat 90e forintért, amely megfelelt. Végső esetben megvehetem ezt is, majd a túra után hetvenért eladom.
Szóval, ahogy szoktam: A terv, B terv, C terv.
Aztán másnap elvittem a szerelőhöz. Vigyorgott egyet és meghúzott egy csavart. Azt, amelyiket tegnap én is meghúztam, csak ezek szerint nem elég erősen. És megszűnt a kotyogás.
Alig volt égő.
Mondtam, hogy egyszerre nevetséges és szánalmas.

Aztán ott volt még Nej lába. Megharapta egy pók. Jó két héttel korábban. Eleinte nem foglalkozott vele, később meg… már késő volt. Nagyon mély gyulladás lett belőle, úgynevezett furunkulus. A bőrdoki egy ideig küzdött vele, majd mélyen felvágta a sebet. Aztán egy héttel később még jobban felvágta, mert továbbterjedt. Az hagyján, hogy Nejnek pokolian fájt, a kötése rendszeresen átvérzett, átgennyesedett, de a sporttól is eltiltották.
– Most mi lesz? – néztem rá.
– Mi lenne? Kirándulni megyünk, nem sportolni.

Még egy mentegetőzés. Előre. Már most érzem, hogy nehéz lesz visszafogni magamat, hogy ne azzal kezdjek minden mondatot, hogy “bezzeg…”. Pedig odakint az osztrákoknál sincs kolbászból a kerítés, egyszerűen csak… működik. A kerékpárút, az infrastruktúra, a közlekedési morál. És ez már óriási, felfoghatatlan érzés ahhoz a trágyához képest, ami nálunk van. Mind infrastruktúrában, mind morálban.

Csak hogy friss példát hozzak, rögtön az indulás előttről: a Fertőd – Keszthely bringaút. Cikk1, cikk2.

A terv: elmegyünk autóval Passauba, ott hagyjuk a kempingben, nyilván fizetünk érte, aztán elbringázunk Bécsig, onnan visszavonatozok Passauba, elhozom a kocsit, utána tekergünk még egy napot Bécsben, majd jövünk haza. Végigszámoltam egy csomó változatot, ez volt a leggyorsabb és a legolcsóbb.

Rögtön kezdem azzal, ami nem működik. Nem csak én mondom, hanem az egyik forrásom is: a kerékpárút megközelítése tragikus. Sem a RailJet, sem az ICE nem szállít bringákat (bár néhány RJ szerelvényen láttam kerékpár jelet), ha valami alacsonyabb rendű vonattal mész, akkor meg egy csomószor át kell szállnod. Ami egy fullra megpakolt bringa esetén nem csak kényelmetlen, de fájdalmas is. Mindemellett a jegyárak sem olcsók, amikor kiszámoltam mennyibe kerülne kibumlizni Pestről, majd vissza, drágább lett, mint ha autóval mennénk.

A távolság némileg csalóka. Az ember azt gondolná, hogy Bécsig lesz húzós, utána csak a bringaút mellett kell visszamenni. Ja. 350 kilométert. Miközben Bécs csak 260 körül van.

Azt hittem, soha nem érkezünk meg. A német határon migránsellenőrzés, dugó. Hiányzott.

A kemping előtt a Google Maps bemutatta, mire számíthatunk. Kezdte azzal, hogy nekinavigált egy behajtani tilos táblának. Fura csomópont volt, öt út futott össze, próbálkoztam mindenfélével, de mindegyik úton visszafordított a csomópont felé. Oké. Nagy levegő. Bementem, ahol nem lehetett. A kemping koordinátáját még otthon elmentettem. Kábé 500 méterre lehettünk, nyílegyenes úton, amikor elkezdett pörögni a szoftver agya és elvitt volna egy párkilométeres körútra, mindenféle mellékutcákba. Értetlenül néztem a képernyőre. Aztán továbbgurultam.
– Hoppá, váratlanul megérkeztél! – lelkendezett az a köcsög, amikor leállítottam az autót.

A kemping… elsőre ijesztő volt. Másodikra is.

Igen, ez az egész kemping. Az Ilz partján. Egy akkora városban, mint Passau, ennyire futotta. Egy olyan városban, ahonnan egy forgalmas bringatúra és egy kevésbé forgalmas vizitúra is indul.
Az Ilz ráadásul büdös is volt. Amit pedig fűnek látsz, az 5 centi mélyen tocsogott a vízben.
Valahogy kempingebb kempingre számítottam.

Ez volt az étkező.

Akkor húztam a számat, de később megtapasztaltam, hogy ez már majdnem felsőfokú luxus. Bécsben például semmi sem volt: sem fedél, sem asztalok.

Feltoltuk a sátrat, elmentünk sétálni a városba. Recepció csak valamikor estefelé lesz.

Őrület. El kellett telnie pár évnek, mire rájöttem, hogy a Google Maps mutatja a környékbeli élelmiszerboltokat, sőt, mutatja, hogy melyik van nyitva. Oké, kellett még hozzá a roaming olcsósítása is. Vacsoráztunk valami töröknél, majd jó hosszú sétával megtaláltuk a szombat estefelé egyedül nyitvatartó boltot: Nibelung Center.

Készülj, errefelé minden Nibelung. Annyira mélyen nem ismerem a legendakört, de állítólag három fő helyszíne van: a Rajna vidéke, a Duna völgye errefelé és Esztergom.

További őrület. A Nibelung Center élelmiszerboltjában nincs sör. Érted? Németországban, a hodály méretű élelmiszerboltban nincs sör. Végül Nej a radlerek között – mert azokból volt bőven – talált barna búzasört, én meg vettem cidereket.
Hülye németek, német hülyék.

A város egyébként szép. És ránézésre kifejezetten élhető is. Számomra teljesen Salzburg kompatibilis.

Visszasétáltunk a kempingbe. A recepció már nyitva volt. Elmondtam, mit szeretnék.
A nő a fejét csóválta, de nem tudta angolul elmagyarázni a helyzetet. Hívott segéderőt.
Nos, a helyzet a következő: a kocsit nem hagyhatjuk ott.
Mondtam, hogy kifizetem. Akkor sem. Ez ugyanis nem igazi kemping, hanem a helyi vízisport klub adja ki a hátsó udvarát. Az autóparkoló viszont kell a klubtagoknak. Azaz annyi autót még elviselnek a sporik, amennyi sátor elfér a picike kempingben, de olyan, hogy sátor nélküli autó, na olyan nincs.
Vadul néztem a hapsira. Ugye csak viccel?
Higgadtan folytatta. Passauban sajnos nincs longterm parking sem. Nem tehetem le csak úgy a kocsit. Kivéve. A vasútállomás mellett van egy parkolóház, egyedül ott lehet napokra autót tárolni. Azt kell holnap megtalálnom.
Írtam már, hogy ez a város mind kerékpártúrák, mind vizitúrák indulási pontja, egy olyan város, melyhez a kerékpárok odaszállítása minimum problémás?
Leforrázva sétáltam vissza a sátorhoz. Már úgy rákészültem, hogy alszunk egyet, majd holnap reggel felmálházzuk a bringákat és vidám mosollyal az orcánkon nekivágunk. Most meg szerelhetek vissza mindent a kocsira, mehetünk át egy istentudjahol fekvő parkolóházba, odabent kell felmálházni a bringákat, elrendezni a cuccokat és onnan megtalálni a bringautat.
Kivonultunk a konyhába. Meginni az alkoholokat, elpöffenteni egy szivart. Nem lehetett. Egy csomóan kajáltak. Oké, felsétáltunk a recepció mellé. Ott volt egy terasz, asztalokkal. A hozzájuk tartozó kocsma idénre már bezárt.
Éppen nekikészülődtem, amikor kijött a reciről a csaj, hogy húzzunk onnan.
Mondtam neki, hogy dohányozni szeretnék, de a közös kajáldában esznek.
Erre mondta, hogy nem érdekli, de ez magánterület.
Mondtam neki, hogy szerintem egy kocsma terasza.
Erre mondta, hogy az emelet viszont magánterület.
Mondtam neki, hogy én lent bagózok.
Erre mondta, hogy a füst felfelé száll.
Egy ideig szemeztünk. Majd jelentőségteljesen ránéztem a szomszéd asztalon fekvő, csikkekkel púposan teli hamutartóra. Melyet a recepciósok, azaz ők használtak.
Nem zavartatta magát. Állt derékra tett kézzel.
Visszasétáltunk. Hülye seggek.

Ha esetleg éreznél némi ellentmondást az írás bevezetése és a jelen helyzet között, nos, ez Németország. Itt vagy ennyire bunkók az emberek, vagy ennyire nem érdekli őket az egész. Ausztriában már minden rendben volt, végig. Na jó, majdnem végig.

Szerencsére felszabadult az épületen kívüli egyedüli asztal, na azt le is foglaltuk egész estére. Ott lehetett sörözni, pöfékelni.

Néztük a társainkat. Hiszen nem lehetetlen, hogy ezekkel az arcokkal a többi kempingben is össze fogunk futni.

Egyikkel sem találkoztunk később. Viszont a következő kempingben lévőkkel már igen. Ezek szerint a rutinosabbak már helyből kihagyják ezt a kempinget és máshol alszanak.

A leginkább fura az volt, hogy gyakorlatilag mindenki lycra cuccban tolta. Mintha ez egy kerékpáros egyenruha lenne. Feszes naci, feszes felső. Pedig ez a túra tényleg nem sport, nem számít a légellenálláson nyerhető pár tizedmásodperc, ez egy kirándulás, ahová kényelmesen, lazán kellene öltözni. De kivétel nélkül mindenki, itt is, meg a későbbiekben is, akkor érezte csak magát kerékpárosnak, ha bringásmez/bringásnaci volt rajta.

Az egyik párosnál csak a vázon két darab, másfél literes fémpalack. Egymásra néztünk Nejjel. Mi kulacsot sem hoztunk.
– Azért, mert mi keményebbek vagyunk – szögezte le Nej.
– Ja. Mi csak sört iszunk az útszéli bódékban. A víz maradjon a puhányoké.

Nej nézegette a cideres üvegemet.

– Te, láttad, hogy ez bringás cider?
– Bringás?
– Az. Itt, a felső cimkén lévő emblémán ketten tandemeznek.
– Akkor csak azok ihatnak ilyet, akik tandemmel vannak?
– Talán mi határesetnek számítunk.
– Várjál, baj van. Mind a kettőnek férfinak kell lennie.
– Miért?
– Az van az emblémára írva, hogy Fred és Percy.
– Melyik a Fred?
– Nem tudom. De ha csak így lehet, akkor én az akarok lenni, aki felül van.

Ariadné fonala

Pár hónappal ezelőtt hívta fel a figyelmemet CsaSz a GPSies oldalra.

Az oldalt magát ismertem, de csak és kizárólagosan track konverzióra használtam.

Az újdonság az volt, hogy az oldalon el lehet tárolni track-eket és persze keresni is lehet. Ez jó.

Habár az említés olyan kontextusban történt, hogy a GPSies valamiféle konkurrense lenne a Garmin Basecamp alkalmazásnak, de erről szó sincs. Egyszerűen nem ugyanabban a ligában játszanak. A GPSies gombfocizik, a Basecamp meg a BL-ben játszik. Tény, rohadt szarul, de tudásban mégis nagy a különbség.

Ettől persze még regisztráltam. Imádom az ilyen oldalakat. Nagyon komoly tudást jelent az, ha mindenféle túrázó, természetjáró emberek feltöltik a túráik útvonalát egy kereshető adatbázisba. A tervezéseimet általában a neten kezdem, de a második lépés mindig az, hogy túrák track-jeit vadászom.

Mivel lassan már én sem látom át a magam köré épített hálózatot, ideje letisztázni.

  • Endomondo
    2013 óta használom, minden mért sport aktivitásom itt található, köztük persze a túrázások is. Valamikor nagyon jó oldal volt, mára kissé lemaradt. Semmit nem fejlesztenek rajta, a konkurrensek meg igen. De ettől még használom, már csak a teljesség kedvéért is. Nálam össze van szinkronizálva a Garmin Connect-tel.
  • Strava
    Egyike a fiatal kihívóknak. Az oldal nagyon sokat tud, még az ingyenes verzió is kenterbe vágja más cégek fizetős alkalmazásait. Viszont ez kifejezetten sportra lett fejlesztve, azon belül is futásra és kerékpározásra. Intenzíven használom, de csak magamnak. Track-ek tárolására, adminisztrálására alkalmatlan. (Az ingyenes verzió nem is enged track-et letölteni.) Ez is össze van lőve nálam a Garmin Connect-tel.
  • Garmin Connect
    Lassan egy éve valamilyen Garmin sportórám van, nyilván a cég saját weboldalát használom a legintenzívebben. Alapvetően meg vagyok vele elégedve, de a Garminra jellemző trehányság itt is erősen érezteti a hatását. Mivel közvetlenül össze van lőve az órámmal, _minden_ track itt landol. Innen történik a további feldolgozásuk, akár manuális exporttal, akár szinkronizálással.
  • WikiLoc
    Az egyik nagy kedvencem. Elképesztően sok túratrack található rajta. A minőség időnként kiábrándító, de indulásnak bőven megfelel. Habár szinkronizálható a Garmin Connect-tel, de inkább kikapcsoltam. Ide ugyanis elsősorban túrák, utazások track-jeit rakom fel, a napi futásoknak, bringázásoknak nem ez a helye.
  • GPSies
    Ugyanaz pepitában. Pontosan azt tudja, amit a Wikiloc, csak némileg máshogyan. Kevesebb a track, mivel kevesebben használják. Ellenben jobbak a térképek. Ami számomra kiemelkedően pozitív, hogy linkelhető a teljes képernyős megjelenítés, azaz a blogban a továbbiakban ezt fogom használni a két dimenziós megjelenítéshez. Elméletileg összelőhető ez is a Garmin Connect-tel, de ez a gyakorlatban nem működik. Két napig vártam, hogy történjen a kapcsolatban valami, de nem történt. Aztán összelőttem a Stravá-val és az már működött. Hatalmas jó pont, hogy nem szinkronizál direktben, hanem felad egy listát és én választhatom ki, mi menjen át. Azaz meg tudom oldani, hogy csak a túrák jelenjenek meg. Megoldható ez embedded linkelés is, lehet, hogy néha élni fogok vele. És ha ránézel a blogon a jobb oldali sávra, alul találsz egy GPSies ikont. Az mögött láthatóak a feltöltött track-jeim.
  • Relive
    Ez valójában kakukktojás. Semmi másra nem használható, csak arra, hogy egy tracking alkalmazásban megjelenő útvonalakból három dimenziós animációt készítsen. De arra tökéletes.
    Nálam az Endomondó-val van összelőve. Ismeri ugyan a Garmin Connect-et, de a közbeiktatott lépéssel kicsit több a kontrollálási lehetőségem. (Egyébként ismeri a Stravá-t is.)
  • Garmin Mapsource
    Egy őskövület, raádásul szigorúan offline. Annyira öreg program, hogy még én is csókolommal köszönök neki. Viszont tud két olyan dolgot, amelyek miatt szeretem:
    – Be lehet állítani, hogy ha rákattintok egy *.gpx fájlra, akkor megnyissa. Így ha éppen csak bele akarok nézni egy track-be, akkor ez a legjobb.
    – Képes track-eket egymásba fűzni. Ha például 5 nap alatt körbeevezzük a Balatont és keletkezik 5 track, ezzel a progival pillanatok alatt össze tudom rakni az egészet egy track-be.
  • Garmin Basecamp
    A jelenlegi univerzális nagyágyú alkalmazásom. Egyszerűen nem tudnék élni nélküle.
    Mondom mindezt annak ellenére, hogy borzalmasan vacakul írták meg, a kezelői felülete láttán leginkább sírni szeretnék.
    De nagyon tudja azt, amire nekem szükségem van.
    – Mindenevő. Bármilyen forrásból be tudom neki adni az információt. Megeszi a Google Earth-ben vonalzóval gyártott *kmz fájljaimat. Nyilván megeszi a *.kml-t is. Ha kell, a levegőben konvertál.
    – Jelenleg ezernél több túratrack-et tartok benne. Okosan folderekbe szervezve. Mindent megtalálok, azonnal, évekre visszamenőleg.
    – Ugyanez a helyzet az ún. waypoint-okkal. (Azaz valami okból megjelölt tájékozódási pontokkal.)
    – Ha ráállok egy folderre, a benne lévő összes track-et és waypoint-ot mutatja, egy térképen.
    – Olyan 30-40 térkép van alátöltve. (Köszönhetően az OpenStreetMaps oldalnak.) Nagyon könnyen váltogathatok közöttük.
    – Ha rádugom a gépre a Garmin GPSmap64 túraGPS készüléket… azt csinálok vele, amit akarok. Mind a gépre, mind az SD kártyájára tudok közvetlenül térképeket, track-eket, waypoint-okat másolni. Az, ami korábban órákig tartó kegyetlen meló volt, most pár mozdulat. Akár a beépített térképeken rákattintással, akár a Google Maps-ból kimásolt koordinátákkal létrehozott waypoint-ok már mennek is a túrakütyüre. Nem nekem kell kézzel bepötyögnöm az adott esetben több tíz koordinátát.
    – Itt tárolom az összes tervezett túra útvonalát is. A teljes kéktúra, a kohász-kék túra, az Alpok-Adria gyalog-, illetve bringatúrák, a Királyok útja, hogy csak néhányat említsek. Amikor eljön az ideje, csak pár mozdulat és már mehetek is.
    Szóval tényleg egy hiánypótló alkalmazás. Szeretem, annak ellenére is, hogy mennyire béna lett a megvalósítás. (Például túrát ne ezen rajzolj a térképre. Beleőrülsz.)
    De masszív, biztos hátteret ad
  • Google Earth
    Elméletileg hasonló dolgokat tudna, mint a Basecamp. De – ha lehet ilyet mondan – még jobban el lett baltázva. Véres kinlódás az egész. Semmi másra nem használom, mint útvonalmérés címszóval track-eket rajzolok a térképre, ezeket elmentem *.kmz fájlokba, azokat beolvasom a Basecamp alkalmazásba. Így lesznek túraterveim, melyeket már közvetlenül letölthetek a túraGPS-re.
  • Google Maps, Waze
    Ejtsünk pár szót a navigációs alkalmazásokról is. A Google Maps azzal fogott meg, hogy elég rákattintanom egy pontra, a koordinátája elmenthető, sőt, egyből le is tudom küldeni a mobiltelcsire. Pillanatok alatt összerakható akár egy egyhetes külföldi csavargás is.
    Sajnos ezek a koordináták nem mennek át a Waze-re. Pedig ugyanaz a cég. Ellenben a Waze képes forgalomfüggő navigálásra. Már amikor.
  • Egyéb alkalmazások
    Amikor ezek a témák előjönnek a blogon, rendszerint kapok tippeket, hogy használjam ezt, meg azt. A helyzet, az, hogy eddig még nem csesztem fel annyira az agyam, hogy újabb utakat keressek. De a teljesség kedvéért legyenek itt ezek az alkalmazások is.
    Locus
    Navigon (Bár úgy tűnik, ez éppen bezárt.)
    Sygic
  • Nos, ennyi. Az ember nem is gondolná, hogy ilyen bonyolult világ van a túraútvonalak tervezése, illetve adminisztrálása körül.
    És ez csak egy apró része az utazások, csavargások megtervezésének.

Gallarate

Mert szívni kell
2018.08.08; szerda

Mármint szivart, persze.

Fura, hogyan alakulnak át a hétköznapjaink. Még előttem van, milyen volt amikor megjelent Magyarországon a Ryanair. Választóvonal volt számomra. Addig úgy utaztunk, hogy először célokat kerestünk, majd odajutási módokat. A Ryan olyan árakkal rúgta be az ajtót, hogy abban a hónapban négy fővárosba is kiugrottunk a családdal. Gyakorlatilag minden hétvégén. Oda mentünk, ahová éppen olcsó volt a jegy.
De már ez is a múltté. Egy-két éve már bevásárolni ugrok át 1000 kilométerrel arrébb. Mert ott jobb a paradicsom. Olcsóbb a parmezán. Lehet szivart kapni.

Nemrég voltam Belgiumban, konkrétan Gentben. Szivarért. Pontosabban felmérni a terepet, milyenek az árak, milyenek a szivarok. Valami működött is, de aztán beledolgoztam az egészet a csodálatos Excel táblázatomba és kijött, hogy az összes költséget figyelembe véve nem is annyira jó üzlet. A szivarok minőségéhez képest magas az ár, mind Szlovákia, mind Olaszország kedvezőbb. Gent megmarad kirándulóhelynek. (Mert Nej már bejelentkezett, naná.)

Szóval Olaszország. Három napom továbbra sincs kirándulni, ráadásul a nyári szezonban teljesen bevadulnak a délolasz repülőjegyek árai. Viszont ott van Milánó. Még sosem voltam arrafelé. Valahogy taszított az utazás bonyolultsága. Hogy az egyik fapados Malpensára visz, a másik Bergamóba, Milánó mindkettőtől messze van, drága is, ráadásul ha napon belül akarok fordulni, akkor az egyikkel kell mennem, a másikkal jönnöm és akkor még az elszállt árakról nem is beszéltem.
De azért elkezdtem utánanézni. Bergamo önmagában is szimpatikus volt, kár, hogy a Ryan egész nyárra vastagon nyomta meg a ceruzát. Nem találtam 40e forint alatti fordulót. Nézzük akkor a Wizzairt. Hát, ez sem olcsó, de valahogy elrontották, mert találtam egy 20e forintos fordulót. Szezonon kívül ez is drága, de mit csináljak, most fogytak el a szivarok. Másfelől meg, ha úgy nézem, hogy a háromnapos délolasz fordulóhoz kell két nap szállás is, még ezzel az árral is jó lesz.
A következő lépés: bemenjek Milánóba? Ne feledjük, bevásárló út, nem turistáskodás. A busz- illetve vonatjegy itt is drága. Oké, akkor megnézem Malpensát. Aha. Nincs olyan. A repülőtér kint van a pusztában és nincs semmi a közelében. A Malpensa, az a neve. Olyan, mint ha azt mondanám, hogy megnézem a Ferihegy nevű települést.
Nem adtam fel. Utazási fórumok. Ott találtam, hogy van a közelben egy formás kisváros, Gallarate. Negyedóra busszal, 1.5 euró. A mérete pont jó, gyalogosan is bejárható. Megnéztem, vannak dohányboltok és van egy hatalmas Esselunga is. A kedvenc olasz boltunk. Tökéletes.

A szokásos hajnali kelés, a gép reggel hatkor indul. Tömeg. Ugye, a reggeli hullám. De fél kilenckor már a kinti buszmegállóban voltam, kilenckor pedig a gallarate-i vasútállomásnál. (Ott tett le a busz.) Előttem az egész nap. Az utolsó busz hatkor megy vissza az 1-es terminálra, hétkor a 2-esre. Valójában mindegy, ingyenes busz jár a két terminál között, a repülőgép meg 22.20-kor indul vissza, szóval tényleg időmilliomos vagyok.

Nem is rohantam. Az állomás trafikjában vettem némi szivart, az épülettel szembeni park szélén pedig volt egy – elméletileg – török kebabos hely, mely valójában tipikus olasz reggeliző/kávézó helyként működött.

IMG_20180808_085927

A kollégák még csak most kapcsolják be álmosan a gépeiket a munkahelyen. Én meg már egy autentikus olasz presszóban iszom az autentikus méregerős kávét és szívom az autentikus toszkán szivart. Az élet szép.

A szivarkávé után klotyi. Jobb híján nézzük meg azt a vasútállomást. Trükkös. Eléggé el van dugva, az ajtaja meg masszívan zárva. Inverz szabadulószoba. Egy méterre az ajtótól találtam egy dobozt, melyre olaszul kiírták, miszerint a tisztaság és a higiénia fenntartása végett a vécé fizetős, dobjunk bele az automatába 50 centet és akkor nyílik az ajtó. Kipróbáltam. A rohadék semmilyen más pénzérmét nem fogadott el, csak az 50 centest. Vicces. Vissza a trafikba. Váltottak.
Végre bejutottam. Egyből otthon éreztem magam. Én ilyen szutykos, koszvadt budit utoljára a borsodborzasztói késdobálókban láttam. Az egyik vécén nem volt ülőke. A másikon volt, de annak meg nem lehetett zárni az ajtaját. A padlón gyanús tócsák. A vizet nem lehetett lehúzni. A fal szarral bekenve. Úgy belegondoltam, mi lenne itt, ha még nem is foglalkoznának a higiéniával?

Kijöttem. Minden rendben. Teljesen fel vagyok készülve az egész napos gyaloglásra. Még a pokoli melegre is.
Az első szivarbolt az állomással szemben. Bementem. Leesett az állam. Nem a klasszikus olasz tabaccheria, hanem kifejezetten szivarbolt. Azaz van humidorszekrény és vannak minőségi karib szivarok. Már majdnem vettem is belőlük, amikor megláttam a sarokban a páramérőt. 55%-ot mutatott. Hoppá. Itt nem értenek hozzá. Azok pedig ott a szekrényben már döglöttek.
Béke poraikra. Vagy hamujukra.
Külön vicces volt, hogy a Toscano szivarok szintén humidorban voltak. Tök feleslegesen.
Sajnos az általam keresettből (Toscano Garibaldi) csak 4 doboz volt.
Nem tetszett. A vasútállomáson csak hármat találtam. A városban összesen 4 dohányboltot találtam a Google Maps segítségével. Ebből már megvolt kettő. A 40 dobozból viszont csak 7 van.
Később még jobban nem tetszett. Megvolt mind a négy bolt, de csak 15 doboz szivar lézengett a hátizsákomban. Mi van itt? Nem divat készletezni a boltokban? Dél-Olaszországban max 5 bolt és már készen is voltam.

Ekkor jártam az Esselunga környékén, bementem. Egyrészt klímás (nagyon rámfért), másrészt gondoljunk a család többi tagjára is. Fájó szívvel elsiettem a borospult előtt, repülőgépen nem lehet folyadékot hazavinni. (Bezzeg délen, amikor ott is alszom, ez az első pult.) Sajtok. Grana Padano valami elképesztő akcióban. 10€/kg körül már jó vételnek számít, erre itt 7,5 euróért adták. Nem terveztem ennyit, de gyorsan bedobtam három kilót. Erős vagyok, bírom cipelni egész nap. (Hogy hányszor átkoztam el magam később emiatt.) Aztán ebéd magamnak. Sajt. Valami zacskózott pogácsaszerűség. Vanilliás croissant. Kerestem hideg sört, de az olaszoknál ez valami idióta fétis – olyan, mint az angoloknál a külön hideg-, külön melegvizes vízcsap – szóval errefelé nincs hűtött ital az üzletekben. Semmilyen. Miért is lenne? Hiszen nyáron rendszerint akkora hőség van, hogy megolvad az aszfalt. Ki a fenének kellene ilyenkor hideg ital? Bejártam az egész piszok nagy üzletet, aztán annyira összezavarodtam, hogy végül langyos sört sem vettem.

A zsákom egyből észlelhető súlyú lett. Hmm. Keressünk egy parkot, legalább az ebéddel könnyítsek rajta.

Egy ilyen beszerző körút egyáltalán nem egy könnyed sétamenet. Különösen egy idegen városban, ahol először fel kell térképezni mindent, majd utána lehet csak vásárolgatni. A nap ezerrel süt, árnyék hol van, hol nincs. Az ember meg csak megy, leginkább megérzések alapján. Nem véletlen, hogy egyedül járok. Ez másoknak szenvedés, nekem élvezet. Megismerni az ismeretlent, rácsodálkozni egy váratlan szökőkútra, lelkendezni, ha találtam egy trafikot, bőven kárpótol a fizikai megterhelésért.

Most viszont elhagyott a megérzésem. Elmentek valahová a szerencsémmel együtt. Nem találtam se parkot, se padot. Végül az állomás túloldalán, a sínek mögött(!) találtam egy szimpatikus vasúti töltést. Fák biztosították az árnyékot és volt egy romos, sehová sem vezető lépcső, amelyre le tudtam ülni. Romantika. Az is kell néha.
Megebédeltünk. Én a sajtomat ettem csokis buktával, a szúnyogok meg a váratlan lakomájukat.
Aki figyelt, emlékezhet, hogy csokis buktát nem vettem. Nos, az a pogácsaszerűség nem pogácsa volt. Hanem csokis bukta. Parmezánnal kifejezetten pikáns volt.
Eredetileg még pöfékelni is akartam – vettem tesztelésre ismeretlen márkákat is – de a szúnyogok lebeszéltek róla. Meg jólesett volna egy hideg sör. Átmentem egy aluljárón a sínek alatt és már a vasútállomás előtti presszónál is voltam. Ahol a napot kezdtem.
Kávé. Sör. Szivar. Árnyék.
Lehet, hogy gyári hibás vagyok, de én az ilyen helyeken érzem otthonosan magam. Periféria, koszos presszó, lepukkant alakok. Feka menekültek, pénzt tarhálók, mindenféle kétes egzisztenciák. Viszont minden őszinte. Ha a pultosnak rossz kedve van, akkor megteheti, hogy mogorva. Ha a vendégnek csak egy kávéra való pénze van, akkor egy kávé mellett üldögél egy órát, nem nézik ki. Senki nem játssza meg magát, sem a pultos, sem a vendég.
Újraterveztem. Rákerestem a Google Maps-ben hol van még tabaccheria. Nem is rossz. A belvárost már kifosztottam, de két kilométeres körzetben, a félig már külvárosban még van néhány. Oké. Lesz ebből még valami.
De egyelőre csak üldögéltem. Jó volt. Ebben a városban ez volt az umbertózás.
Annyira jól éreztem magam, hogy még egy kósza novellaötlet is eszembe villant. Az utóbbi fél évben annyi mindennel volt tele a fejem, hogy messze elkerültek az idióta ötletek. Erre most előbújt egy. Gyorsan le is jegyeztem.

Aztán elindultam. Jó egy kilométer múlva belefutottam egy parkba. Tele árnyékos padokkal. Oké. Most már ezt is tudom. Nem csak én: a legtöbb padnál mindenféle gyanús alakok táplálkoztak, zacskóból, táskából.

Heroikus menet volt. A külvárosokban még csak nem is ismerik azt a fogalmat, hogy árnyék. Szikráztak a fehér falak, szikrázott az útburkolat. Naná, hogy nem hoztam semmilyen fejfedőt. Hullámzott a levegő, olvadt az aszfalt.
És el voltam átkozva. Ha egy boltban találtam három dobozzal, az már sikernek számított. Két olyan bolt is volt, ahol egy darabot sem tartottak.
Úgy, de úgy vártam, hogy amikor azt mondom, hogy ‘all of them’, akkor az eladó csodálkozva visszakérdez, hogy mind a negyvenet? Persze ilyesmiről szó sem volt.
Én pedig csak mentem, mentem, egyre kiljebb. A kilencedik boltnál fordultam vissza. Ekkor jártam 36 doboznál. Ez már vállalható mennyiség. Ha ennyi, akkor ennyi.
Másik úton jöttem be. Aholis belefutottam egy nem jelzett dohányboltba. Bementem. Láttam, hogy csak három doboz van a vitrinben. Optimistán négyet kértem. A nő bólintott, hátrament és kihozott egy bontatlan tízes csomagot.
Padlón koppant az állam. Hát, bakker, te hol voltál eddig? Illetve, miafene, én hol voltam eddig? Tízes csomagot utoljára Bariban láttam. Igaz, ott mindenhol ilyenek voltak a raktárban.
A nő nem is értette, miért kacarászom hisztérikusan.
Kijöttem. A szerencsesorozatom folytatódott, nem messze találtam egy Lidl-t, hideg sört ugyan ők sem tartottak, de jól esett a szobahőmérsékletű is. Kiültem egy ipari rámpa szélére, az árnyékba, rápöffentettem, megbontottam a sört, lógattam a lábamat.
Ez is meglett.

Délután kettőre járt. Minden, amiért jöttem, be lett zsákolva.
Akkor most már nézzük meg a várost is.

Nagy elvárásaim nem voltak. A fórumokból már tudtam, hogy nem egy romantikus, zegzugos városkáról van szó. Tiszta, rendezett, pofás. Ezek voltak a jelzői. Én is csak ezt tudom mondani. Maximum 500 méter átmérőjű óváros, egy meglepően oda nem illő hatalmas katedrálissal. Két, párhuzamos sétálóutca, üzletekkel, közöttük néhány szűkebb átkötés. A sikátorok magánházak bejáratai. Az épületek szépek, jól kidolgozottak. Pont olyan hely, ahol nagyon jó lehet élni.
Csak éppen kifejezetten unalmas.

Makett a sétálóutcán.

IMG_20180808_152100

A város legizgalmasabb része. Főtér, sétálóutca, katedrális, kistemplom.

IMG_20180808_103347

A katedrális.

IMG_20180808_150321 Stitch

IMG_20180808_151116

A kistemplom.

IMG_20180808_150412

Kis utca.

IMG_20180808_150610

Sikátorvégi ház.

IMG_20180808_150814

Érdekesebb házak.

IMG_20180808_153043

IMG_20180808_123604

IMG_20180808_145520

Érted már, hogy miért jött be nekem annyira az a mondén török kebabos a vasútállomás mellett?
Hogy mást ne mondjak, volt mellette egy koszos, lepukkadt közért. Ilyen kirakattal.

IMG_20180808_153935

Ukrán vodkák. A kedvenceink. Magyarországon hivatalosan nem beszerezhetők. (Egyedül a Nemiroff Classic kapható, rendelésre valami italnagykerben.) Itt meg boltban van. Milánó mellett.

Ja, nem mondtam. Nyilván a városnézés után megint kimentem az állomás mellé megpihenni.
Kávé. Sör. Szivar.
Sportóra.
Mostanában azzal szórakoztatom magamat, hogy állandóan powerbankot hordok magamnál és töltögetem az órámat. Ugyanis kontaktos a drága. Azaz hiába dugom rá a töltőre, nem tölt. Csak úgy lehet tölteni, hogy mellette ülök és amikor látom, hogy eltűnik a töltésjelző, vagy gyanúsan régóta ugyanazt mutatja, akkor megrázom, megrángatom, asztalhoz vágom és egyéb finom módon próbálom neki jelezni, hogy akár töltődhetne is. Lélekben már lemondtam róla, csak éppen nincs időm rá, hogy visszavigyem a boltba.

Érdekesség. Ma ugye egész nap, szikrázó napsütésben, egy egyre nehezebb, végül 8 kiló körüli hátizsákkal jártam a várost. Konkrétan 13 kilométert gyalogoltam a fenti körülmények között.
Mit saccolsz, mennyi kalóriát adott rá az óra?
Nullát.
Pontosabban adott rá 900 kalóriát… és le is vont ugyanennyit RMR-re. Azaz szerinte ha egyszerűen csak élek, olyan átlagos, hétköznapi módon, akkor ennyi idő alatt, ilyen alacsony pulzussal, mint amit (félre)mért, igazából nem csináltam semmit.
Aztán este, már a repülőtéren váratlanul észretért és korrigálta magát.

Nos, ott jártam, hogy ültem a presszóban, elégedetten a világgal. Előttem egy üres kávéspohár, egy üveg sör és egy füstölgő szivar.
Meg egy biciklitolvaj.
Egy fekete srác odament a pályaudvar előtti bringatárolóhoz és nekiállt nyerget keresni a saját bringájához. Végül talált egy jól kinézőt és rudastól kikapta. Kiszedte a sajátját is és megpróbálta helyette berakni a másikat. Nem ment be. A pacák legalább negyedóráig kinlódott, mire feladta. Végül visszaszerelt mindent és morogva továbbállt. Hogy már lopni sem lehet rendesen.
Ja és ennyit a gyorszáras nyergek előnyeiről.

Még át akartam sétálni az állomás vécéjére, de megláttam, hogy éppen indul egy busz Malpensára. Gyors kalkuláció: negyedóra múlva légkondis terminálban lehetek, kulturált vécével. Igaz, drágább, mint ez a presszó, de ekkor már rotyogott az agyam, nagyon vonzónak tűnt a légkondi. Gyorsan leintettem a buszt és fél ötkor már a repülőtéren voltam.
Az alagsorban találtam egy mini Carefour-t, hideg(!) sörrel. Vettem is egyet, kimentem a terminál elé és kerestem egy árnyékos helyet. Búcsúszivarnak.
Ekkor kaptam egy sajnálkozó sms-t a Wizzairtől, miszerint bocs haver, másfél órával később indul a géped, van ez így. Azaz hét óra várakozás a terminálon. Remek.

Baromira ráértem. Szerencsére a repülőtér is baromira nagy, bebarangoltam. Tetszett. Különösen a moziterem, a szobrokkal és a vízpermetezéssel.
Aztán odabent még alaposan átnéztem a duty free kinálatát. Belgiumban is milyen jól jött.
Nos, miután tövig legyalogoltam a városban a lábamat a 40 doboz szivarért, itt, a duty free-ben kazlakban álltak. Olyan 60-70 doboz volt kiszórva, csak a Garibaldiból. 5.20 helyett 4.90-ért.
Ügyes vagy, József.
Csak a biztonság kedvéért bedobtam egy csíkkal.
Elvette a pénztáros. Hogy Budapestre nem lehet. Kiírva nem volt, Belgiumból a helyi, géppel gyártott szivarokat lehetett. A fene sem érti. 50 méterrel arrébb, az ujságosnál annyit vehettem, amennyit akartam, persze az utcai áron. Értem én, hogy ez a duty, csak hát akkor mit keres a cucc a duty free-ben? Pontosabban azt nem értem, hogy miért pont a dohányt vették ki Európán belül a vámmentesként forgalmazható termékek közül? Alkoholt miért lehet?
Na mindegy, bosszúból vettem egy üveg Taliskert.

Kerestem egy eldugott sarkot. Letelepedtem. Hét óra. Úgy, hogy ha mászkálni akarok, akkor az összes cuccal tudok csak mászkálni. Nem akartam.
Töltögettem az órámat.
Olvasgattam.
Rohadt lassan telt az idő. Tízkor zártak a boltok. Gyorsan ittam még egy sört, de ekkor már körbemosott a takinéni.

Aztán a boarding… na, az viccesre sikerült. A Wizzair két óránként küldözgette az sms-t. Hogy sajnálja. Hogy ég a bőr a képéről. Hogy többet ilyet soha. Csak most az egyszer bocsássunk meg. Az ember már azt hihette, hogy a cég képes valami emberarcút is mutatni… csakhogy jött a beszállítás. Valami kövér olasz nő kipattant a várakozók közé és nekiállt bunkózni. A Wizzair legújabb, ocsmányul mocskos zsarolókampányának megfelelően elkezdte felcetlizni a kézipoggyászokat. Amikor már éjfél körül úgyis csak egy szikra kellett, hogy az utasok robbanjanak.
Robbantak.
A maradék két nő a pultnál egyszerűen nem bírta kezelni a helyzetet, képtelenek voltak szétválogatni a priority utasokat a nem priority utasoktól, így egyszerre lódult meg mindenki, mielőtt még a kövér picsa felcimkézhette volna a csomagokat.
Hangulatos volt.

Fél kettőkor keveredtem ki Ferihegyen az épületből. Éjfél helyett. Barna érezhetően akkor ébredt fel, amikor rátelefonáltam. (Sajnálom, az alku az alku.) Otthon még kiültem a teraszra. Úgysem bírtam volna egyből elaludni. Fél négykor terítette rám Morpheus a leplét.
Reggel fél kilencre jött a riasztószerelő.

Keszthely, földön és vízen 08/08

Hazautazás
2018.07.21; szombat

Korán keltünk, mint minden reggel. Kajáltunk, megvártuk, amíg kinyit az étterem. Átsétáltunk egy tejeskávéra. Most először Nej is benevezett, mert nem kellett figyelnie a folyadék-kiválasztására. Se kajakban, se bringán.

8.05-kor megjelent az angol társaság az étteremben. Reggelire kértek két liter bort. Így már azért érthető.

Még nem mutattam be minden szomszédot. A Techno Viking mellett lakott egy… hát, hogy is mondjam, kicsit hoppás nő. Olyan harmincas lehetett, és amikor beszéltél vele, normálisnak tűnt, de valahogy mégsem. Amikor nem beszéltél vele, akkor viszont egyáltalán nem tűnt normálisnak.

Reggeli szivar, pakolásra készülődve. Megjelent a csajszi. Odaállt az ajtónkba, hátat fordított nekem, majd köszönt. Nem válaszoltam, mert nem gondoltam, hogy nekem szólt. Aztán megfordult.
– Volt itt a bokor előtt egy döglött egér. Mit tud róla?
– Láttam egy döglött egeret, de az arrébb volt, a villanyoszlopnál.
– De én ide tettem.
– Lehet. De én napokkal ezelőtt a villanyoszlopnál láttam.
– Nem is biztos, hogy egér volt.
– Pontosan. Én se tudtam eldönteni, hogy egér, vagy patkánykölyök volt.
– Tudja, azért tettem ide, mert itt jobban nézett ki.

Mondtam már, hogy közvetlenül a reggelizőasztalunk melletti bokorról beszéltünk?

– Hogy érti?
– Itt ez a bokor eltakarta. Jó hely az egy halottnak.
– Lehetséges.
– De akkor hogyan került a villanyoszlophoz?
– Fogalmam sincs.
– Lehet, hogy a macska hurcolta el.
– Az látja, lehet. Vannak macskáink, azok mindenre képesek.
– Nos, most nincs itt.
– Nincs.

Őszintén szólva, észre sem vettem, hogy odarakta. Ha tudtam volna róla, biztosan megetetem vele.

– Tudja, nem rosszindulatból tettem ide Önökhöz. Csak úgy éreztem, itt van jó helyen.
– Persze, semmi gond.

Aztán elment. Huh.

Pakolás. Erről nem akarok sokat beszélni, horror. 10.00-ig kellett leadnunk a kulcsot, 9.59-kor sikerült. Fogalmam sincs, mennyire tartják be, de Laciból kiindulva, jobb a békesség.

Keszthelyről alig bírtunk kijutni. Nem tudom, ki a környék forgalomszervezője, de nálam megbukott. Már a keszthelyi kerülőúton akkora dugó állt, hogy mozdulni sem lehetett. Tudod, mi okozta a dugót? Egy vonyarcvashegyi gyalogoszebra. Mely folyamatosan kapcsolgatott, akkor is, ha nem volt gyalogos. Tudod, mennyi a távolság? Hat kilométer. Araszolva, jó félóra alatt. Egy rosszul szabályozott zebra miatt.

Na, mindegy. Szombat délelőtt egyébként sem számítottam túl sok jóra a 71-esen. De Vonyarc után azért lehetett menni kellemes sétatempóban.

Kicsit bonyolult napot raktunk össze. Először is felmegyünk Szigligetre. Mert azt a fagyit csak megkóstoljuk. Igaz, most kamion méretű szerelvénnyel járunk, de legalább már az ülés jó.

IMG_20180721_110955

IMG_20180721_111047

Fellihegtünk. Meglepő módon senki nem állt a sorban. Kényelmesen választhattunk. Tényleg finom a fagyi, megéri beugrani.

Következő feladat: Balatonakali, Fék ABC. Tavaly nagyon bejött, egy csomó finomságot vadásztunk itt. Egy csomó olyan finomságot, amely máshol nem kapható. Titokban reménykedtünk, hogy lesz mindenből. Lett. Találtunk óbudavári kecskesajtot, békési Förgeteg vastagkolbászt és egy csomó bort a dörgicsei Madaras pincészetből, köztük Nej mindenekfeletti kedvencét, a Zöldikét. (Kicsit fura, hogy én vagyok veltelini mániákus, mégis neki ez a kedvenc bora.)

Aztán autóztunk a Balaton-felvidéken, megnéztük az egykori Madáritatót (a Madaras pincészet boltja Dörgicsén), de eléggé döglött volt.

Veszprém. Elméletileg utcazene-fesztivál van. Elméletileg. Tényleg volt egy csomó színpad, de csak egy szájharmonikás hapsi kornyadozott a sétálóutcán. Valószínűleg nem szombat délben kellett volna mennünk.

A kocsit a Lexinél dobtuk le, mely hely a sokadik újravirágzását éli. A mi időnkben egyike volt Veszprém három legalja kocsmájának, de kit érdekelt, amikor 10 forint alatt mérték a sört? Neveztük akkoriban Vasútállomásnak, Öregek Napközi Otthonának, de a legelterjedtebb neve a Lexi volt. Lett belőle azóta normális étterem, elit luxusétterem, lepusztult kocsma, most éppen érdekes fázisban van.
Anno – a nyolcvanas évek első felében – a Sport volt az egyetemisták és persze a környékbeli lelkes alkoholisták kedvenc helye, csak jót tudok mondani róla. Istenem, hány, meg hány laborjegyzőkönyvet írtunk meg a cigarettával kiégetett kockás abroszokon! A Sportban volt nagyon népszerű sörkorcsolya a velős pirítós. Ipari mennyiségben fogyasztottuk. Amikor pedig krőzusok voltunk, azaz megérkezett a havi apanázs, akkor szigorúan Sport, Jókai-bableves, velős pirítós. És mi voltunk az istencsászárok. Ettem én már azóta annyi, de annyi mindent, de a trónon még mindig a Jókai/velős pirítós páros figyel.
Nos, ezt sikerült reprodukálnunk a Lexiben. Igaz, csak babgulyással, de a velős pirítós… mindent vitt.

IMG_20180721_134657

A kalóriamérleget is. De egyszer élünk.

Aztán még ledobtuk a kajakot Dunaharasztiban, beugrottunk a Decathlonba, mert vagy négyszer abuzáltak, hogy vegyem már át a megrendelt izét, mert visszaküldik, aztán ha nehézkesen is, de hazaértünk.

– Lepakolunk? – kérdezte Nej.
– Nem. Először iszunk egy sört. Abból baj nem lehet.

Link szekció:
Fényképalbum

Keszthely, földön és vízen 07/08

Tényleg pihenés. Ja, nem.
2018.07.20; péntek

Sokáig aludtunk, ráérősen reggeliztünk. Abszolút pihenőnap. Minden túrát megcsináltunk, amit csak akartunk. Hagytunk egy esőnapot. Nem volt rá szükség.
Akkor mi legyen?
Ökörködjünk a vízben. Kajakkal, nyilván. Gyakoroljuk a beszállást derékig érő vízben, a különböző ki-beszállási technikákat, és van a strandon egy jó magas stég, azt is kezelnünk kellene valahogy. Nej emellett fejébe vette, hogy megtanul felállni a kajakban.
Nem rossz program. A viharjelzés 1-esen van, azaz a strand használható. (Utólag azt mondom, a 2-es jobb lett volna, mert akkor nem ugrált volna körülöttünk annyi fogalmatlan gyerek. Meg felnőtt. Csak a vízimentő.)

Egyébként nem tudom, hogyan van, de ha egy ember – legyen az gyerek, vagy felnőtt – vízbe kerül, egyből olyan lesz, mintha berúgott volna. Nem figyel senkire és semmire, teljesen elfelejti, hogy létezik olyasmi, mint a fizika, a többi ember pedig légnemű, akiken át lehet hasítani. A kajakokon is.

Na mindegy, csináltuk. Hamarosan úgy néztünk ki, mint én Losinjban, amikor először ismerkedtem a Kodiakkal. Akkor mindkét lábszáramból dőlt a vér. A kajak pereme, az érdes, szálkás stég, mind-mind tették a dolgukat. De valahogy észre sem vettük. Jöttek a sikerélmények, szakadtak fel az ujjongó kiáltások. Ki a fenét érdekelt egy-egy karcolás? Ugyanúgy szálltam ki-be a derékig érő vízben az M07-be, mint a Kodiakba. Leküzdöttem a magas stéget is. Az M07-tel! Amikor ez még a Kodiakkal sem ment eddig! De a legnagyobb királyságot Nej mutatta be: a stégbe kapaszkodva felállt a kajakjában és hanyagul _kilépett_ a magas stégre. Mindenféle módon, alulról-felülről, előről-hátulról megerőszakoltuk a kajakokat és ez mindenkinek jól esett.

Aztán lihegtünk egyet a parton. Hogyan tovább?
Még mindig 1-es jelzés volt. Északi szél fújt. A Libás strand felé pont jó, mert szembejönnek a nem túl nagy hullámok. Evezzünk át! De tegyünk bele egy csavart. Nej szerette volna kipróbálni az M07-et hullámos vízen is. (Ide nekem az oroszlánt, de azonnal!) Legyen. Én meg kipróbáltam Nej kajakját.

Szószerint lubickoltunk abban, hogy immár egyikünknél sem játszottak a méretkorlátok, azaz szabadon ülhettünk át egyik kajakból a másikba, nem volt gond sem a beülés, sem a kényelem.

Áteveztünk. Nej egyre jobban élvezte. Én nem annyira. Nem hiszed el: teljesen elzsibbadt a lábam a kajakjában. Úgy látszik, ez nálam generális probléma. Szerencsére a Laser-nél nem volt gond, combbal tudtam támasztani, nem volt szükség arra, hogy a használhatatlan lábammal a pedálokat tapossam. De a Libás strandon örömmel szálltam ki belőle.
Azt írtam volna, hogy kiszálltam? Gyötrelmesen kievickéltem, többször erősen a lapátba kapaszkodva értem el, hogy lábra érkezzek és ne boruljak. Utána percekig álldogáltam, mire visszatért az élet a lábaimba.
Nem nekem való a kajakok váltogatása. (Az M07-et is egy évig farigcsáltam/farigcsáltuk, mire sikerült hozzám passzintani.)

Visszafelé már a saját kajakban eveztem. A hullámok ugyan hátulról toszogattak, de majdhogynem jól is esett. Elképesztő, mennyit képes fejlődni az ember biztonságérzete. Egy évvel ezelőtt – mit egy évvel, még idén tavasszal is – nem mertem megvakarni a kajakban az orromat. Most meg lökdöstek a legkellemetlenebb hullámok, én pedig ki-bekapcsolgattam a fejkamerát, forogtam hátra, hogy hol jár Nej… mintha a Kodiakban ültem volna.

Na jó, azért nem ugyanaz. A Kodiakban kiveszem a zsákból a dobozt, kinyitom, kiszerelem a kamerát, elemet cserélek benne, úgy, hogy a doboz tartalmát szétpakolom magam előtt, mindezt közepesen hullámzó vízen is. Az M07-ben még nem merem kinyitni a dobozt.

A kempingben kiszálltunk. Elmentünk kajálni, majd… menjünk vissza kajakozni. Igen, adjátok már ide azt az oroszlánt! Az északi szél közben megerősödött egy kicsit (a jelzés maradt 1-esen), ilyenkor kifejezetten ellenjavalt a medence keleti oldala, a Zala torkolat környéke. Az az a rész, ahol a szél rendesen meg tud kavarodni, ahol még az ilyen 40-45-ös szélben is kialakul a centrifuga.
Menjünk. Az M07-tel. Naná! Hogyan vegyük el a libidóját, ha nem így?

Elindultunk. A dolog jellegéből következően eleinte semmi kellemetlenség nem volt. Ekkor még a hullámok nem igazán tudtak kinevelődni. Jöttek persze hátulról, félig hátulról, csípővel szépen korrigáltam, muzsikált a hajó. Aztán a torkolattól egy kilométerre már nem éreztem magam annyira komfortosan. A hullámok megnőttek, az irányuk is össze-vissza változott. Hol erre, hol arra kellett korrigálnom, időnként kifejezetten gyorsan. Ekkor már nem is figyelgettem hátra, ügyes kislány Nej, majd megoldja. Ráadásul el is böktem a torkolatot, bementem a nádasba, ki kellett jönnöm és pont ott kellett forgolódnom, ahol a legnagyobbak és a legkacifántosabbak voltak a hullámok. Megoldottam. Oldottam már meg hasonló helyzetet a Velencei tavon is, nem is egyszer, de akkor halálfélelmem volt és folyamatosan káromkodásokat mantráztam. Most viszont higgadtan eveztem, éreztem, hogy uralom a kajakot.
Óriási különbség.
Nejt megvártam a torkolatban, kifújtuk magunkat. Majd irány vissza.
Nem, nem a part mellett. Az a nyulaknak való. Bele a hullámokba, bele a centrifuga közepébe.
Tény, hogy nem sokat beszélgettünk. Én a kajakra koncentráltam, igazából azt se nagyon vettem észre, mikor maradt le Nej. Aztán egyszer csak a kempingnél voltam. Hátranéztem, Nej még messze volt. Akkor játsszunk tovább. Megvolt a hátsó hullám, megvolt a szembehullám, nézzük, hogyan mennek az oldalsó hullámok. Beeveztem az öböl közepe felé, szándékosan a hullámokkal párhuzamosan, majd kijöttem. Kellemetlen volt, tény. De sikerült.

Aztán kifutottunk a partra. Mára elég ennyi.

A két túra útvonala:
Libás strand
Zala torkolat

Felcuccoltunk, ledobtuk a kajakokat.
– Pakoljunk el? – kérdezte Nej.
– Dehogyis! Először igyunk egy sört. Abból baj nem lehet.

Sportóra rovatunk következik.

Természetesen kihasználtam a lehetőséget a különböző mérésekre. A Libás strandnál már a kajak beállítással mentem, de csuklón történő pulzusméréssel. A Zala torkolat felé pedig felvettem a mellpántot.
Hát, Árpád…
Kezdjük a jó hírrel. A kajak beállítás, mellpánttal végre jól mér. (Vö. 141 kcal vs. 469 kcal.) Teljesen elfogadható értékeket kaptam. Ami azért nem kis fegyvertény, hiszen végre-valahára megoldódott egy reménytelennek tűnő problémám. (Az persze más kérdés, hogy mennyire elfogadható mondjuk egy ötnapos túrán végig mellpántot viselni.)
Ami viszont szószerint tragikus: az első evezésen, csuklón mérve, 65-ös átlagpulzust mért az óra. Más emberek ennyivel alszanak. Én meg hullámzó vízben, szembehullámokban eveztem. Aztán mellpánttal már jött a 91-es átlagpulzus, ami teljesen elfogadható. A hiba nagyjából -30%. Ennél az is pontosabb, ha hasraütve saccolok valamit.

A következtetés eléggé egyértelmű: a csuklón történő 7/24-es mérés teljesen jó, ha stresszt, alvásminőséget szeretnék monitorozni. De másra már nem. Ha sportot is akarok mérni, akkor szigorúan mellpánt kell. Mindig. Még erdei túrán is.

A sör után elpakolászgattunk. Üldögéltünk a teraszon. Nyilván az előző sörnek társai támadtak. Jól éreztük magunkat.

Délután ugyanaz az angol társaság, ugyanabban a kocsmában, ugyanolyan részegen.
– Nézd már, ezek megint itt vannak – jegyeztem meg.
– Lehet, hogy még mindig – pontosított Nej.
Ők is jól érezték magukat.

Este átsétáltunk, most a Pepi nevű vendéglátó egységbe. Toltunk egy hagymás rostélyost. Rágós volt.
Amikor visszatértünk, szúrós szemekkel meredtem a tabletre. De most nem kérte, hogy mondjak véleményt az étteremről. Valószínűleg rájött, hogy tegnap túltolta.

Keszthely, földön és vízen 06/08

Badacsony, Szigliget bringával
2018.07.19; csütörtök

A mellettünk lévő család. Fél éves, meg olyan három éves gyerekkel. Minek? A kisgyereket ilyenkor még zavarja a környezetváltás, rosszul viseli, aztán ott van a szállás minimálkomfortja, a gyerek ordít, a két szülő egész nap a kicsi körül nyüzsög, hogy csitítsa, a nagyobbik féltékeny lesz, azért hisztizik… miközben a szülők pontosan érzik, hogy a környéken mindenki masszívan gyűlöli őket. Akkor meg minek? Ha nekik sem pihenés, a kisgyereknek szenvedés, emellett tönkreteszik a közelükben lakók nyaralását, akkor minek?
Amikor végre elmentek, Nej megjegyezte, hogy csak egyszer látta mosolyogni a nőt: amikor beszálltak a kocsiba és indultak haza.

A szél még mindig nem állt el. De még csak nem is csitult. Akkor bringa. Eltekerünk Szigligeten keresztül Badacsonyba, eszünk, iszunk aztán visszatekerünk. Szigligeten felmegyünk a várba, ha lehet bringával, mert kemények vagyunk és mindenképpen eszünk egy fagyit abban a híres fagyizóban.

Ez itt egy golfpálya. Van hozzá panoráma, nem mondom.

DSC00930

Szigliget. A bringát inkább kihagytuk. Meredek, macskaköves út, tele gyalogossal és két sávban fel-le mászkáló autókkal. Még feltolni sem volt egyszerű a kerékpárokat.

A fagyisnál brutál tömeg, sebaj, majd veszünk lefelé jövet.

DSC00932

Aztán fent, a vár bejáratánál belépő. Bemenjünk? Hát, ha már feljöttünk. Aha. Ekkor derült ki, hogy nem hoztam pénztárcát. Meg Nej sem. Vidám út lesz. Nem csak a fagyinak lőttek, de Badacsonyban a sörnek és a kajának is. Annak a kajának, ami az ilyen egész napos sportok egyik motivációja. Meg hát… a bringáról ugyan nem fogunk leszédülni, de azért 60 km hegyes-völgyes terepen, étlen-szomjan, nem öröm.
Aztán Nej a farmer kiszsebében talált 400 forint vécépénzt, ebből futotta a badacsonyi boltban egy kőbambira meg egy fél literes ásványvízre, igazságosan elfeleztük mindkettőt, nem haltunk szomjan. (Éhen? Ennyi pénzt eszünkbe sem jutott kajára tékozolni.)

A szél masszívan tojik az előrejelzésre. Időnként akkorákat lök oldalról, hogy alig tudok a bringán maradni. Pedig holnap kajakozás lesz. Kellene lennie. Meglátjuk.

A túra útvonala:
Két dimenzióban
Három dimenzióban

Egy kis sportórázás. Valld be, hogy hiányzott.

tload

A fenti diagram szerint én most igazából nem is sportolok, hanem csak relaxálok. (Sárga a szintentartás, kék a pihenés, a lokális csúcs a kék indulásánál a Balaton-átúszás.) Nézd meg a görbén a hetet. Azt a hetet, amelyiken átúsztam a Balatont, bringáztam 76 kilométert, eveztem húszat, majd megint eveztem húszat, aztán bringáztam húszat, gyalogoltam nyolcat, bringáztam hatvanat, végül eveztem húszat. Szerinte ez semmi, egyszerű relaxálás. A Training Load görbe annyira lesüllyedt, hogy csoda, hogy élek. Ennyit a csuklón mérés pontosságáról. (Akkor fordult vissza sárgába, amikor itthon, immár mellpánttal, futottam egyet.)

Nincs laptop, van tablet. Újra. Újra száguld. Teljesen véletlenül vettem észre, hogy a Kemp oktatáson kapott reklámtoll végén olyan gumibigyó van, amellyel lehet gépelni.
Ezerrel tolom a kontentet.
Pontosabban, tolnám. Az élet egyik, majdhogynem legnagyobb igazságtalansága, hogy az embernek mindig akkor támadnak remek gondolatai, amikor nem tudja leírni, mert mondjuk bringázik, vagy evez, majd amikor végre gép elé kerül, minden kihullik a fejéből. A gondolatolvasással blogoló gépet meg még mindig nem találták fel.

Persze ettől még simán pályázhatnék a világ legnagyobb barma címre. Ez ugyanis egy 4-5 éves tablet. Egy Galaxy _Note_ 10.1 Tab… azaz van hozzá beépített stylus. Melyet a mostani nyaralásig eszembe sem jutott előhúzni.
Szétszórt vagyok.
Az utóbbi 4-5 évben.
Na mindegy, kipróbáltam… és baromira jó. Újra beleszerettem a tabletbe.

Másik technikai felfedezés. Teljesen véletlenül vettem észre… pontosabban… izé, bonyolult. Mivel folyamatosan küzdök a sportórámmal, így egy csomó dologgal képben vagyok. Valahol a háttérben például tudtam, hogy az egyik béta firmware-ben már van kajak, mint sport, de persze nem tudtam melyikben, aztán hirtelen kaptam egy durva, másfél főverziós frissítést (amely óta nem működik az usb kapcsolat), de nem kapcsoltam össze ezt a két dolgot, egészen addig, amíg ennyire gyalázatosan le nem szerepelt az óra a kajakozásnál. Ekkor jutott eszembe, hogy talán már van is a menüben kajak. Nos, nem volt. Elszomorodtam. Aztán tettem még egy próbát az ‘add sport’ gombbal és hiphiphurrá, megjelent.
Borzasztóan kíváncsi vagyok. Sajnos a nagy kajaktúrákon már túl vagyunk, az időjárás sem túl kedvező, szóval lehet, hogy várnom kell az őszi Balcsi körbeevezésig.

Nej megkérdezte a vízimentőt, hogy bemehet-e kajakkal a vízbe. Abszolút lúzerség. Betolom a kajakot, odaintek a hapsinak, hogy szevasz haver, mindenki hallotta, hogy nem ajánlottad, hogy bemenjek… aztán bemegyek. Kérdezni, alárendelt pozícióból udvariaskodni nem lehet. Abból nem lesz vízreszállás. Nem is lett.

Van itt egy nagyon részeg, angolul beszélő(?) társaság a szomszédos büfében. Az egyik hapsi pár órával ezelőtt nekiindult sétálni egyet. Nem igazán jött össze neki. Bárgyú mosollyal próbált mindenbe kapaszkodni, de hát leginkább bringák voltak errefelé, nem győzte sorban magára borogatni a készletet. Aztán estefelé lementek fürödni. Mint egy gúla, úgy támasztották négyen egymást. Úgy, de úgy sajnáltam, hogy már visszavették a kettes viharjelzést. Megnéztem volna, ahogy Miszter Csakatestemenkeresztül vízimentő meggyőzi őket a fürdési tilalomról.

Kettővel arrébb lakik Techno Viking a két kamasz gyerekével. Jó, persze nem az eredeti híresség, de hasonló alkattal, egy kigyúrt, fiatalos apuka, kigyúrt fiatal kölykökkel. Kijönnek a szobából, vezényszóra pozícióba merevednek, majd futnak két kört a kemping körül. Kijönnek, vezényszóra vállukra dobják a törölközőt és elmennek zuhanyozni. Kijönnek, vezényszóra zsebrevágják a kezüket és belehasítanak az éjszakába.
– Miért van olyan érzésem, hogy az anyukát ledarálták és megették? – fogalmazta meg egyik este Nej az ellenérzéseit.

Este dőzs. Elsétáltunk a közeli Halászcsárdába. Én ettem egy vadragut,

Igen, halászcsárdában. Nem szeretem a halat.

Nej meg egy harcsapaprikást túrós csuszával. Felejthető eset volt.

Mégis megmaradt. Amikor ugyanis visszaértünk a kempingbe és elővettem a tabletet, a Google Maps kedvesen megkérdezte, hogy milyen volt a Halászcsárda és lennék-e olyan kedves, hogy írok róla egy recenziót.

– Megakurva anyád! – hördültem fel.

Honnét tudta a végig a kempingben lévő tablet, hogy hol voltunk? Oké, a mobil végig a zsebemben volt, de leellenőriztem, nem futott a háttérben a Google Maps. Akkor? Ez folyamatosan kémkedik, akkor is, ha nincs semmi elindítva?

Szépen nézünk ki.

Keszthely, földön és vízen 05/08

Pihenőnap, azaz Hévíz
2018.07.18; szerda

Mindenhol az van, hogy nincs ember, különösen a balatonparti vendéglátásban nincs. Nos, látjuk. A kisbolt az étteremhez tartozik, de nincs ember mind a kettőre. Így az étterem pultosa veszi fel a rendelést, rakja össze az ételeket, szolgálja fel azokat, de ha közben valaki vásárolni akar, akkor átmegy vele a boltba, kinyitja, kiszolgálja, utána meg vissza az étterembe. Persze kiírás semmi, szóval a külföldiek csak állnak értetlenül a bezárt boltajtó előtt és dühöngenek.

Aztán ma reggel jött egy Nébih-es ellenőrzés, az se tudott bemenni. Egy ideig fel-alá járkált a nő az ajtó előtt, majd átment az étterembe és átrángatta a főnököt. Utána akkurátusan nekiállt lejárati időket ellenőrizni a chipseken és a mogyorókon.
A reggeli kávémat iszogatva néztem a közjátékot.
– Te, mit szólnának, ha én is átmennék egy spirálfüzettel, majd a nébihes nő után leellenőrizném, hogy jól ellenőrzött-e?
– Miért csinálnál ilyet?
– A hecc kedvéért. Meg hogy ne legyen annak a nőnek ekkora arca. Meg, tudod, ki őrzi az őrzőket?
– Aztán úgy néznének ránk a hátralévő időben, mint a véres vattára.
– De milyen tökéletes kiszolgálást kapnánk!

Aztán elmentem szakit keresni. A recepción nem tudtak semmiről, azaz az éjszakai műszak nem adta át, hogy elment nálunk az áram. Szerencsére este még beszéltem valami szobafőnök asszonnyal, ő riadóztatta reggel a szerelőt, pontosabban riadóztatta volna, de a szaki éppen szabadságon volt, a helyettese meg kiment árut beszerezni.
Ültünk, vártunk. Ráértünk, eleve pihenőnapunk volt.
Aztán egyszercsak megjött egy alacsony, hordómellkasú ember egy aprócska, hordómellkasú autóban, hátán MŰSZAK felíratú pólóban, két szerszámosládával a kezében. Nem is kellett kérdeznem, látszott rajta, hogy ő a szerelő. Elment hátra, tíz percig szöszmötölt, majd újra lett áram. Örültünk. Lesz hideg sör, mire hazaérünk.

Rádugtam a laptopot a töltőre, felszereltük a bringákat és elindultunk Hévízre. Ez egy gyenge, 20 kilométeres túra, pusztán csak azért, hogy ne rozsdásodjunk el. Meg én még soha nem jártam Hévízen. Meg közben bejártuk egy kicsit Keszthelyt is, mert egyrészt szép város, másrészt meg régen jártunk már erre.

A túra útvonala:
Két dimenzióban
Három dimenzióban

Kedves kis túra volt. Eleve azt szeretem a városban, hogy tele van zölddel, a kerékpárút pedig különösen kellemes volt. Minden előzetes jótanács ellenére nem ültünk bele a kifolyó kanálisba. Valószínűleg nem is találtuk meg, illetve ha az volt az, amire tippeltünk, akkor azért ahhoz kell némi gusztus.

Visszafelé toltunk egy fagyit is a sétálóutca mellett. Volt annyira jó, hogy estefelé még visszasétáltunk.

DSC00929

A kempingben megnéztem a laptopot. Nem töltődött semmit. Azaz a hős laptoptöltő megvédte a halálos áramcsapástól a laptopot, de közben maga elhalálozott. Egyperces néma csend.
Habár a laptop használhatatlan lett, szerencsére itt van a tablet is. Harcban állunk, embereink hullanak ugyan, de kitartunk.

Nem írtam még Laciról. Nálam pár évvel idősebb, kissé pocakos, kopasz, napszemüveges cerberus a bejáratnál. Kemény, mint a vídia. Bárki bejön autóval, motorral, nem vacakol, bringára pattan, megy utána, akár a kemping végébe is és leellenőrzi, van-e az illetőnek belépője. Szigorú.
Én pedig nekiálltam jópontokat gyűjtögetni. Délben dolgunk volt a városban, autóval, nekem pedig rémlett, mintha lenne valami szieszta. Gondoltam, megkérdezem.
Erre Laci rámborította a teljes szívfájdalmát. Hogy már semmi sem a régi. Az emberek le se szarják a szabályokat. Bezzeg a régi szép időkben még láncok is voltak a sorompó mögött, minden irányban. Ma meg már csak úgy járnak a népek ki, meg be. Igen, jól emlékszem, tényleg van szieszta, de már a kutya sem foglalkozik vele. Évek úta én vagyok az egyetlen, aki legalább megkérdezte. Láttam rajta, hogy kifejezetten szomorú, amiért már délben elmegyek, mivel a szieszta egykor kezdődik, így évek óta én lehettem volna az első, aki be is tartja.
Kifelé menet kiraktam az autós belépőt a szélvédőre. Mindent a barátságért.

Apropó, autó. Beültem, nem emlékeztem rá, hogy nem lehet hátratolni az ülést, így erőből hátranyomtam… és hátracsúszott. Végre nem kispolszkiban vezetek kamionfelépítményt.

Egyébként egész nap viharos szél tombolt, kettes viharjelzéssel. Bementünk a városba, felszedtük M-et, körbesétáltuk Keszthelyt, ettünk fagyit, dumáltunk a kempingben, este visszavittük, utána Tesco, mert elfogyott a sör, a bor, ja meg a kaja is, az idő még vacakabb lett, pedig már nem sok helye volt rá, vacsi, bor, szivar, blog.
Nem volt egy túl sportos nap, kész szerencse, hogy eleve pihenőnapnak terveztük.

Keszthely, földön és vízen 04/08

Balatongyörök
2018.07.07; kedd

Mára már sokkal szelesebb időt jósolt a levelibéka. Emiatt döntöttünk úgy, hogy inkább az északi parton kajakozunk. Ott ugyanis még el lehet evickélni a nádas tövében, ha nagyon cudar idő van. (Kicsit spoilerezek, de ha megnézed a track-et, nagyjából sejtheted is, milyen időnk volt.)

Jó viselet a tuareg, tegnap is bevált, de nem igazán tudom összedolgozni vele a fejkamerát. Ez például az első próbálkozás.

IMG_20180716_185242

Aztán addig gyötörtem, amíg össze nem jött.

IMG_20180717_090455

Sőt. A fejpánt leszorította a pólót, a póló megfeszítette a fejpántot, kölcsönösen stabilizálták egymást. Szükség is volt rá, mert nagyon durva szelet kaptunk napközben. (És végre megoldódott egy nagyon régi problémám is. Ha feltettem a fejpántot, akkor a sapkát már nem tudtam rendesen a fejembe tolni. Egy erősebb szél simán letépte.)

Töprengtem, töprengtem… majd nyuszi voltam. Maradtam a Kodiak kajaknál. (És nagyon jó döntés volt.)

Megvártuk Pétert, majd jó időben, vidáman nekiindultunk. Igaz, egyes viharjelzés volt, de stabil kajakokkal mentünk, mi baj lehet?

Nem is volt. Igaz, eleve a part mellett mentünk (ugye ilyenkor a limit 500 méter), a nyugati/dél-nyugati szél hátulról fújt, azaz még nem tudott igazán erős hullámokat kinevelni, ami meg volt, az még nem zavaróan emelgette a kajak fenekét és nem mellékesen tolt is előre.
A györöki strandtól egy kicsit tartottam. Én eddig kétszer próbáltam meg ott kikötni, egyszer sem sikerült. Nem túl kellemes a part, erős szélben meg sem tudtam közelíteni.

DSC00928

Nos, kiderült, hogy béna voltam. Ugyanis mindig Badacsony felől jöttem és onnan nem látszik, hogy a móló mellett, azaz a strand látszó része mögött, van egy széles, kellemes partszakasz is. Ahol bármilyen időben ki lehet kötni. Még olyan cudar szelesben is, amilyenben megérkeztünk.

Pénz, telefon, gps kiszerel, zsebrevág. Irány a büfé. De Péternek nem akaródzott.

– Jössz kajálni?
– Kösz, nem. Mostanában nincs étvágyam, hamar megtelek.
– Aha. Vastagbélrák.
– Biztos?
– Tuti.

– Tényleg nem jössz kajálni?
– Na jó, megyek.
– De azért nézesd meg.
– Gondoltam rá. Azt mondta a doki, hogy semmit nem érzek, altatásban végzik.
– Most képzeld el, mekkora buli lehet, ha éppen alternatív szexuális irányultságú az orvos. Elaltat, aztán megy a telefon a haveroknak, hogy van itt egy friss husi.
– Aztán jól letesztelik a rákot.
– A szondájukkal.
– Bár azt is mondták, hogy nem ez a legkellemetlenebb része a vizsgálatnak.
– Hanem?
– Hát, ugye a szondázáshoz gázt pumpálnak be. A vizsgálat után meg ez a gáz ki akar jönni.
– Hoppá.
– Képzeld el, amint tele van a kórházudvar zavartan sétálgató, ordítva fingó emberekkel.

Lángost akartunk enni a strandbüfében, de leültettek. Oké. Akkor toljunk valami keményebbet. Sajtos, hagymás, baconos lepény. Jól hangzott. Aztán megjelent a pincér két szekérderéknyi tálcával.
– Csak nem a miénk?
– Hátha…
Aztán betoltuk. Mondjuk, inkább tésztában volt erős, pörgött is a kalóriaszámláló a fejemben, de nem volt rossz. Meg kevés sem.
Oké, fizessünk. Jött a pincér.
– Mennyit enged a feléből? – kérdezte Péter.
– Jobbat ajánlok – vágta rá a pincér – Tippeljék meg a végösszeget, én meg megduplázom!

Aztán a visszaút. Nagy mellénnyel nekiindultunk Györöktől, nyílegyenesen. Tudtuk, hogy az öböl közepén cifra idő lesz, de szemből fújt a szél, az meg simán kezelhető. Csak erő kell hozzá. Aztán egy ponton egyszerre fújt a viharos szél minden irányból.
– Te, beindult a keszthelyi centrifuga!
– Ja. Meg közben kettes lett a viharjelzés!
– Akkor talán mégsem kellene bemennünk az öböl közepére!
– Oké, irány a nádas!

Itt szeretnélek emlékeztetni, hogy két évvel ezelőtt bementünk a centrifugába, hasonló helyzetben. Vicces volt. Akkor teljesen be voltam pánikolva. Most viszont… egyfelől kíváncsi voltam, hogy két év gyakorlás a sokkal borulékonyabb narancssárga kajakban mennyit növelt a biztonságérzetemen, másfelől viszont nem mertem Nejt belevinni. A fene tudja, hogy készen áll-e már egy ilyen erőpróbára.
Így az lett a vége, hogy hazakullogtunk a nádas mellett. Jelzem, ez sem volt egyszerű, a szélirány elég gyorsan változott, leginkább folyamatosan adaptálódott ahhoz, hogyan tudna mindig a legkellemetlenebb lenni számunkra. Időközben megpróbáltak vízimentők, vízirendőrök is kiszedni, de ellenálltunk.

Aztán minden jó véget ér egyszer, kisiklottunk a kemping strandjára.

A parton odajött hozzám egy német pacák. Fogalmam sincs, miért nekem kezdett el hőbörögni, de csak mondta és mondta. Hogy miért tilos a gyerekeinek a fürdés, amikor a szélvédett strandon nincs semmi veszély? Majd miután elmagyaráztam neki, akkor meg engem cseszett le az időjárás miatt. Hogy miért nem tudom, mikor lesz visszavonva a jelzés. Végül ráhagytam. Igen, nyugodtan engedje be a gyerekeket a vízbe. Aztán legfeljebb dolgozik a természetes szelekció.

Felsétáltunk a szállásra. Beszélgetés, szivar. Aztán Péter evezett tovább, mert az ő beszállója 500 méterrel arrébb volt.
Pakolta a kajakját a parton.
– Józsi, nem tudod, milyen jelzés van érvényben?
– Kettes! Kettes! – kiabált oda a meglehetősen frusztrált vízimentő. Ő ugyanis megtett mindent. Madzagokkal lezárta a stégeket, öt nyelven nyomtatta ki A4-es papírokra, hogy fürödni tilos, szóval maximális szigor, erre mi megjöttünk kajakkal, áteveztünk a kötelek alatt, majd beküldtem a német kölyköket a vízbe, később pedig Péter vízreszállt. A madzagok alatt.
– Ah, köszönöm, az pont jó – intett vissza Péter.
– Csak szólok, hogy én nem javasoltam, hogy vízreszálljon!
– Tanúsítani fogjuk! – vágtuk rá mindannyian.

A seggvédés, mint nemzeti sport.

A túra útvonala:
Két dimenzióban
Három dimenzióban

Nej korán lefeküdt aludni, én még gépelgettem a teraszon. Aztán befejeztem és rádugdostam mindent éjszakára a töltőre. Amikor a laptophoz jutottam, kicsapott egy szikra a konnektorból és sötétbe borult a szoba. Remek. Szerencsére a laptop nem volt még bedugva. Fejlámpával megkerestem a biztosítékot, visszanyomtam. De az áram nem jött meg. Valószínűleg valahol kint is van egy főbiztosíték. Kimentem a recepcióra, de csak vállvonogatásokat kaptam, igaz, abból kifejezetten sokat. Nem értenek hozzá, majd holnap kijön a szerelő. Abban meg csak reménykedhetek, hogy nem olvad ki minden a hűtőből.

Visszasétáltam, kiraktam Nej éjjeli szekrényére is a fejlámpáját, aztán magamat is töltőre tettem. Szerencsére nekem nem kellett hozzá áram.

Keszthely, földön és vízen 03/08

Madárszaros Csicsergő sziget
2018.07.06; hétfő

Jó dolog ez a Voltaren Dolo. Két napig szedtem és ma reggel végre meg tudtam emelni a bal kezemet, mindenféle fájdalom nélkül. Mehetünk evezni.

Hozzáteszem, a mai terv nem igazán nagyratörő. Tulajdonképpen Túri Attiláék egykori keszthelyi evezősversenyének távján megyünk végig: Keszthely, Zala torkolat, Balatonberény mellett az egyszerűen csak Madárszarosnak nevezett Csicsergő sziget, onnan pedig nyílegyenesen vissza Keszthelyre. Ez egy 20 kilométeres háromszög.
A víz tükörsima, a meteorológia szerint az is marad, szóval jöhet az M07 kajak.

Gondoltam, újítok. Kajakon maximálisan be szoktam öltözni. Nem azért, mert fázok, hanem a nap ellen. Spricó véd deréktól lefelé, hosszúujjú póló, bringáskesztyű, kajakos sapka. Ez utóbbit cseréltem le. Ugyanis jó dolog a széles árnyékoló perem, de a vízről alulról visszatükrőződő sugarak ellen nem véd. Rendszeresen rákvörösre szokott sülni az arcom és a tarkóm. Barna nemrég megtanított, hogyan lehet pólóból tuareg fejfedőt eszkábálni, az legalább tarkón véd. Az arcomat, az egyedüli sebezhető pontot pedig kenem ezerrel.

DSC00919

DSC00921

Összecuccoltunk, kilenckor elindultunk. Nagy lendülettel nekiindultunk a villanyoszlop felé. Mert emlékeztem, hogy a Zala torkolatban pont van egy. Aztán hívott Péter telefonon.

Ember, felvettem! Az M07-ben. Igaz, kellett hozzá Nej is. De tényleg kezdem megszokni ezt a kajakot.

Majd miután megbeszéltük a következő napot, ránéztem egy kicsit alaposabban a gps-re és elhűltem. Nyílegyenesen mentünk Berény felé. Azaz másik villanyoszlophoz igazodtam. Gyorsan korrigáltunk, aztán a torkolat közelében már szagról is megéreztük a Zalát.

Tudni kell, hogy a Kis-Balaton gyakorlatilag a Balaton szűrőrendszere. Maga a Zala meglehetősen sok szerves/szervetlen szennyeződést hoz, ezeket szűri ki – és hasznosítja – a hatalmas nádas. De azért marad még benne. A folyó sötétbarna vize keveredik a torkolatban a Balaton halványzöld színével, és persze vannak szagok is.

Kikötés a berényi strandon.
– Úgy látszik, nemcsak yachtokon laknak szegény emberek, de sup-okkal is azok járnak – jegyezte meg Nej.
– Pardon?
– Azt már megszoktam, hogy tengeren a yachtokon általában pucér emberek utaznak. De idefelé meglehetősen sok pucér ember egyensúlyozott sup-on.
– Ehe. Gondolom, üres árbóccal.
– Csak a seggüket láttam. Nem pörgették.
– Nem is, mert a helikopterezés már egy másik sport.
– Hülye.
– Nem annyira. Amibe belefutottál, az a berényi naturista kemping.
– Kemping?
– Igen. Ugyanolyan Balatontourist kemping, mint amilyenben mi is lakunk. Csak ebben mindenki kötelezően pucér.
– Azannya. Ennek a Mészáros Lőrincnek elég széles a … portfoliója.

DSC00913

Aztán a berényi strandon hamburger, sör, pihenés, majd elindultunk megkeresni a szigetet.
Nem volt meg.
De ezt már sejtettük a Zala folyón is. A zsilipnél kifejezetten magas volt a vízállás, márpedig ha sok a folyóban a víz, akkor sok a tóban is, a Csicsergő sziget pedig magas vízállásnál nem látszik. Ilyenkor csak egy hétköznapi nádas.

Péter későbbi közlése szerint olyan sok a víz a Balatonban, hogy a Sión keresztül nem is tudják leengedni. Félnek, hogy a vízáram elviszi a zsilipet.

A túra útvonala:
Két dimenzióban
Három dimenzióban
Remekül látszik, mennyire eltorzítottuk a háromszöget azzal a bénázással az elején.

DSC00915

Aztán elérkezett a pillanat. Nej már régóta ki szerette volna próbálni az M07-et, csak éppen… khmm… bizonyos geometriai problémák miatt nem fért bele. Nos, ezt az életmódváltást közösen csináljuk, ő is kábé annyit adott le, mint én, így itt volt az idő az újabb próbálkozáshoz. És igen, beleült. Meghajtotta.

DSC00918

DSC00924

Nem is akárhogyan. Emlékszem, mennyit paráztam, amikor az RSD-n beleültem, aztán később a Velencei-tavon, a Tisza-tónál… izgultam, minden billenésre leállt a szívverésem. Nej viszont határozottan ment, forgolódott, majd közölte, hogy _kifejezetten_ tetszik neki a kajak.
Még a végén harcolnom kell érte.

A kajakos túrák idejére a bringákat beraktuk a szobába. Az ördög nem alszik.
De nem ám.
Átöltözés közben valami megszúrta a lábamat. Megnéztem alaposan. Egy masszív fémdrót volt átfűzve az egyik bringa láncfeszítő görgőjén. A véletlen ki van zárva: ilyen állapotban nem is lehetett volna tekerni a pedált. Amikor hazajöttünk a Kis-Balatonról, egy-két óráig még kint voltak a bringák a kocsi mellett és ez alatt az idő alatt fűzte be a drótot valami vicces kedvű illető.
Azért…mennyire elmebeteg baromnak kell már ehhez lenni?

Este hétkor már álmos pislogás. De Barna éppen bútorokat ad el Pesten az anyós lakásából, meg kell várni, amíg visszahív. Aztán ahogy letettem a telefont kilenckor, mind a ketten zuhantunk bele az ágyba.

Vannak ilyen napok is. Melyek jól telnek, de nem lehet róluk sokat írni.

Keszthely, földön és vízen 02/08

Kis-Balaton bringával
2018.07.15; vasárnap

A Balatonnál nálam kötelező program a korán kelés, és amíg a többiek alszanak, úszok egyet a friss tóban. Na, ebből most nem lett semmi. Legalább egy évre kiúsztam magamat.

Reggel még mindig nem tudtam felvenni egyedül a pólómat. Emelni már tudok a bal kezemmel, de magát a kezemet nem tudom felemelni. A bringán még elmegy. De mi lesz itt holnap a kajakban? Szedem a Voltaren Dolo-t, mint kacsa a nokedlit.

A mai terv megkerülni a Kis-Balatont. Tulajdonképpen nem is értem, korábban miért nem tettük még meg. Nej fanatikus Tüskevár rajongó (Matula bácsi forever), bringával csavarogni a tavak, csatornák között hatalmas élmény lesz számára.

A túra útvonala:
Két dimenzióban
Három dimenzióban

Sajnos a teljes terepet nem jártuk be, egyelőre csak az egyik tórendszer volt meg. Hagytunk látnivalót jövőre is.

A kerékpáros útvonalra egy szavam sem lehet. Már Keszthelyen ki van táblázva a Zalavár utáni Kis-Balaton ház, mely egyfajta központja a környéknek. Ideális kezdőhely. Van egy állandó kiállítás, van egy büfé, vannak térképek és egy csomó rom.

DSC00888

DSC00895

A kerékpáros körút a töltésen visz, hasonlóan a Tisza-tóhoz. Be lehet kukucskálni a nagyobb vizekre, illetve van egy kilátó is. (Mondjuk az ártérben, azaz a töltés szintje alatt, de ne legyünk kispolgárok, miért ne lehetne egy kilátó a völgyben?)

IMG_20180715_113749

IMG_20180715_114447

A kilátó után nem sokkal jön a Kányavári sziget, a térség ikonikus hídjával.

DSC00906

Leraktuk a bringákat, ittunk egy sört, megettük a csokikat, majd átmentünk a szigetre. A híd előtt mézárus nénikék.
– Te, mi az ott annak az alaknak a fején? – kérdezte félhangosan az egyik.
– Nem tudod? Fedélzeti kamera.

Maga a sziget némileg csalódás volt. Nem rossz, tényleg nem, de nem erre számítottunk. Azt vártuk, hogy sűrű nádasban lesznek faburkolatú ösvények, hogy egy kicsit olyan matulásan lehet bújkálni a nádasban. Ehelyett egy teljesen rendezett, kirándulós, turistás szigetet kaptunk, nagy rétekkel.

DSC00897

Egy kicsit sétálgattunk, aztán mentünk tovább.

Útközben kocsma, pihenő.
– Te, hol vagyunk? – kérdezte Nej.
– Nagyrada. Tudod, ahol a rosseb lakik.
– Pontosan! – integetett át vigyorogva a szomszéd asztaltól egy kocsmabútor.

Jó nagy kör után visszaértünk Zalavárra. Elméletileg mehettünk volna az ismert úton is haza, de nekem szimpatikusabb volt letérni a töltésre. Ugyanaz a töltés, de a másik irány. És sokkal rosszabb minőségű út, gyakorlatilag egy murvás ösvény. Nem voltam nyugodt. A GPS-re a magyar gyalog- és kerékpártúra térkép volt feltöltve, az nem ismerte ezt az utat. De mi bajunk lehet belőle?

DSC00912

Semmi. Nem is lett. Mentünk egy csomót egy eléggé dzsuvás csatorna mellett. Hangulatos út volt. Aztán elértünk egy főutat és azon mentünk tovább Keszthely felé.
Visszanéztem. A dzsuvás csatornára az volt kiírva, hogy Zala folyó. Hoppá.

A visszaúton volt némi kaptató, de gond nélkül hazaértünk. 76 kilométer, kellemes túra.

Ekkor már kezdett összeállni, hogy a nagy kapkodásban mit hagytunk otthon. Kés. Vízforraló. (Azaz nincs reggeli kávé. A sajtot meg kiskanállal esszük.)
Aztán kifogyott a gáz a szivargyújtóból, lemerült az elem a konyhamérlegben. Ja, meg a kocsiban a guminős vezetőülés. Elvagyunk.

VB döntő. Jellemző, hogy csak abból vettük észre, hogy lassabb lett a kiszolgálás a kemping étteremben. Meg a pincér látványosan szét volt csúszva.
– Halló, a menetrendszerű barackpálinka érkezik! – kiabált az egyik vendég.
– Rohanok! – kurjantotta a pincér vigyorogva. Majd az asztalnál mindketten meghúzták a vendég laposüvegét.

Este

– Akkor én most elmegyek zuhanyozni, utána meg alszok – közölte Nej.
– Menjél. Én majd reggel fogok zuhanyozni.
– De nem ezt mondtad tegnap is?
– Figyelj, én négy órát áztam tegnap a vízben. Egy hétre előre letudtam a zuhanyzást.

Keszthely, földön és vízen 01/08

Balaton-átúszás
2018.07.14; szombat

Nem kicsit indult cifrán ez a nyaralás sem. Péntek estére fejeztem be egy melót, legalábbis annyira, hogy a labda már a többiek térfelén pattogjon, amivel nem is lett volna semmi baj, ha csütörtökön nem jelentették volna be, hogy ezen a hétvégén, hiába lesz hullámos a víz, megtartják a Balaton-átúszást. Erről tudni kell, hogy még Görögországban egymásra néztünk a fiammal, hogy tényleg, de régen úsztuk már át együtt, épp itt az ideje megismételni. Aztán az első kiírásnál elhalasztották, a másodiknál egyikünk sem ért rá, le is mondtunk róla, de azt is elhalasztották, a harmadikat már nem is nagyon néztem, csakhogy kiderült, hogy pont arra a hétvégére tették, amikor úgyis lent leszünk a közelben, Barna is ráért, szóval miért ne?
Csakhogy pénteg estig nem végeztem a pakolással, szombaton meg legkésőbb reggel hatkor el kell indulnunk, ha mindent időben, kényelmesen szeretnénk lejátszani. Azaz – figyelembe véve a pakolást is – négy órai kelés.

IMG_20180714_073247

Így néztünk ki, mire mindent összeraktunk. A négy órai kelés megvolt, a hat órai indulásból viszont fél nyolcas lett. Hullafáradtan. Már a pakolástól. És akkor még két óra vezetés, majd levezetésként egy kis pancsolás.

Orvosi vizsgálat, karszalag, zuhany, menjünk. Még a kocsinál bekentük magunkat napolajjal, níveával, a bemelegítést elintéztük néhány karkörzéssel. (Egyébként is én azt az elvet vallom, hogy a bemelegítés maga a sport, csak eleinte lassan, komótosan kell csinálni.)
Aztán a vízben elállt a lélegzetem. Jókora, emberes hullámok fogadtak. Déli hullámok, féloldalasan szemből. Nekiindultam, de egyfolytában azon kattogott az agyam, hogy hogyan fogom én ezt megcsinálni? Már 100 méter után utáltam az egészet. 130 méternél betüdőztem egy sunyi hullámot, annyi víz ment a légcsövembe, hogy kis híján kiálltam. Végül pár óra alatt valahogy kiköhögtem.

Kollektív önhipnózis. Biztos vagyok benne, hogy a társaság fele csak azért úszott át, mert látta, hogy mások is átúsznak. Márpedig ha más meg tudja, akkor én is, szívja fel magát az ember és megcsinálja. Vagy belehal.

Az utolsó másfél kilométeren a folyamatos ellentartástól annyira kikészült a bal bicepszem, hogy képtelen voltam megtartani magam a vízben. Úszni még valahogy tudtam, kinyújtott kezekkel, behajlítás nélkül, csuklóból, lábbal nagyokat rúgva, de a kéz már nem működött. Emiatt nem is láttam, hol kell kimenni. És a mocskok, csak a cél előtt 100 méterrel ért le a lábam. A déli parton! Amikor úgy készültem, hogy az utolsó 500 méter már séta lesz.

A bal kezem pokolian fájt, képtelen voltam használni. A bal térdem szintúgy. Az úszószemüveg túl szoros lett, a felétől már úgy éreztem, hogy szétdurran a fejem. Fájt a fülem. A táv feléig a letüdőzött vizet krákogtam. És a végén, ami a tragédiából tragikomédiát csinált: kiesett a számból az ideiglenesen beragasztott felső körhíd. A több órányi vízben ázás kioldotta a ragasztót. A nyelvemmel visszalöktem a helyére, de innentől nem igazán mertem a számon keresztül levegőt venni. Pedig szükségem lett volna rá.
És ehhez még add hozzá, hogy volt néhány terminátor típusú versenyző, akik nem néztek semerre, egyszerűen átgázoltak az előttük úszókon. Egy ilyen nehezen kezelhető, hullámos vízben.

Sportóra, open water swimming teszt: úszás közben időnként kidugtam a a bal kezemet a vízből. Nesze, egyél gps-t. (És reménykedtem, hogy egyik hajóból sem néznek fuldoklónak.) Végeredményben 5100 méter helyett 3500 métert mért. Aztán az utolsó 100 méteren, amikor már sétáltam, utolérte magát. Elképesztő részidők születtek.

Úgy szerveztük meg, hogy amíg mi úszunk, Nej autóval átmegy Boglárra, a célban felszed minket és onnan megyünk Keszthelyre. (Illetve Barna haza.)
Nos, a sofőrnek sem volt könnyű dolga, szombat délelőtt, parti út, átúszás miatti hepaj és hát az autó, ahogy fel volt szerelve. A csajszi végül Boglárban bearaszolt a szűk strandúton, leparkolt egy zsebkendőnyi helyre a három kajakkal, két bringával körbeszerelt kocsival, kiszállt, majd odaballagott a szemben lévő pavilonhoz, ahol a csapos érdeklődve figyelte a mutatványt.
– Helló, sétálós sörötök van?
Elismerő pillantások.

Aztán kisétált a célba és várt. Üveges tekintettel érkeztem meg.

IMG_20180714_145445

– Hogy érzed magad? – kérdezte.
– Egy percét sem élveztem. Ez tömény élethalál harc volt.
– Érdekes. Barna szószerint megjósolta, mit fogsz mondani.

Ezen a napon ugyanis – leginkább az erős, szemből féloldalas hullámzás miatt – a mellben úszók nagyot szoptak. Barna is megpróbálta, majd azonnal váltott. Gyorsban, illetve háton teljesítette a távot, másfél órával hamarabb, mint én, aki csak mellben tud ekkorát úszni. (4 óra 5 perc lett az időeredményem.)

Barna figyelte meg, hogy az első hajókon nagyon sok ember csimpaszkodott. Egy csomóan ugyanis rögtön az elején feladták. Abszolút megértettem őket. Tényleg ijesztő volt, mert a szpíker azt mondta, hogy mindenki tartalékoljon, mivel a túlparton nagyobbak a hullámok. Csakhogy nekünk már déli szél jutott, azaz az elején kaptunk nagy szembehullámokat, és a végére csitult le a víz. Amikor már nem tudtam mozgatni a bal kezemet.

IMG_20180714_144603

IMG_20180714_144703

Ittunk néhány sörnek álcázott üdítőitalt (aka citromos, alkoholmentes “sörök”), ettünk egy nagy lángost, borzasztóan jól esett. Meg a proteincsokik is. Nesze megszaggatott izom, egyél.

– Nincs kedved vezetni? – érdeklődött Nej.
– Nem tudom felemelni a bal kezemet.
– Hát, jó.
– Értem. Akkor vezetek.
– Hogyan?
– A jobb kezemmel rakom fel a bal kezemet a kormányra.
– Tudtam, hogy megoldod.

Beszálltunk. Tolnám hátra az ülést. Nem megy.
– Ez mi?
– Nem tudom. Már nekem sem ment hátra.
Hátulról benyúltam az ülés alá. Eltört valami kis szar fémrúd, emiatt nem lehetett kiemelni a fogat a fogaslécből. Ez már így marad.
Na most, az ülés majdnem teljesen előre volt tolva. Valahogy úgy ültem, hogy a két térdemet a fülem mellé toltam fel. Rosszabb volt, mint egy kis Polák. A két kezemből meg csak az egyik működött. Az autó fullra felpakolva, oldalt is, hátul is kilógásokkal, a kilátás meg esetleges. És tömeg, tömeg mindenhol.
Mindez négy óra fuldoklás után. Vidám volt.

De csak megérkeztünk egyszer. Átvettük a szállást. Hát, izé. Nem valami pihengetős, csendes zug. A főbejárattól 50 méterre, közvetlenül a főút mellett, a bolttal és az étteremmel szemben. Durván erős autóforgalom, gyalogosforgalom és büdöskölkös bringásforgalom.

Ez a kép a szobaajtónkból készült.

IMG_20180721_084320

Az épület klasszikus szocreál, minimális karbantartással. Lepényházban utcáról nyíló szobák, üvegfal, odabent néhány dívány, hűtőszekrény(!) és egy olyan fürdőszoba, hogy annál én már láttam barátságosabb vegyi gyárat is. De egy éjszakára főszezonban 9e forint 3 személynek és 150 méterre van a stég a Balatonba.

Meg igazából nem is érdekeltek a körülmények, aktív hetet terveztünk, napközben úgysem leszünk itthon, estére meg úgyis rendeződik a helyzet.

Fiatal társaság már délután ötkor ordítja a bebaszcsis nótákat az egyik sátorban. Azért ez valahol gáz. Hajnalra be lehet rúgni. Reggel berúgni kifejezetten menő. De délután ötkor? Kispálya.

Aztán keményen folytattuk. Nej este korán elment aludni, én még pötyögtem egy kicsit a teraszon. Aztán átjött a szomszéd és hajnal kettőig söröztünk, boroztunk és whiskyztünk. Egy balaton-átúszás után.
– Úgy látom, maga olyan túlélő fajta – szögezte le a srác.
– Ja. Szükségem is van rá – bólogattam nagy beleéléssel.

Megnéztem Gent

Előkészületek

A görög nyaralás után vettem észre, hogy kezdenek fogyni a szivarok. Az őszi toszkán akcióban hazahozott készletből már csak jó egy hónapra elegendő anyag maradt.
Azaz menni kellene megint Dél-Olaszországba.

Csakhogy… valami nagyon hülye heteket élek meg. A laza tavasz után a nyár vad erővel kapott el, legalább annyira, mint Pataki Attilát az a bizonyos furcsa érzés. Úgy, hogy az egyik nagy munkám kútba esett, úgy, hogy lemondtunk egy egyhetes betervezett nyaralást, még úgy is csak rohangálok júniusban, mint pók a falon és nincs egy szabad órám sem.
Dél-Olaszországba viszont mind a Ryan, mind a Wizz kétnaponta repül, azaz ha kimegyek hétfő délben, akkor szerda délben tudok hazajönni. Ez három nap. Mondtam már, hogy óráim sincsenek, nemhogy három napom?

Ez bizony gond.

Erre találtam ki, hogy keressünk másik csatornákat. A Németalföldön híresen jó száraz, gépi szivarokat gyártanak, derítsük fel a terepet.

Tudom, megigértem, hogy nem bonyolódok bele, de ennyit muszáj elmondanom. Szóval szivarból az igazi, az a kézzel sodrott darab. (Nem, a kubai nők által combjuk között sodort szivar csak városi legenda.) Értelemszerűen ezek a szivarok meglehetősen drágák. De nekem nem ezekkel van bajom. Drága szivart tudok venni Párkányban is, vagy félévente megrizikózok egy csomagot. Amivel állandóan küzdök, azok az olcsó hétköznapi, leginkább gépi szivarok. Ilyen pörgős időszakban elmegy belőlük napi 3-4 is, de normál időszakban is megvan a 2 szál. Kiszámolhatod, hogy ezekhez a maximálisan behozható 200(*) szál mellett 3-4 havonta fordulnom kell.
Ilyen tempóban egyáltalán nem mindegy, hány napot visz el a beszerzés, illetve mennyi járulékos költség rakódik rá. Például ugye a két nap szállás.
Ellenben Charleroi-t mintha nekem találták volna ki. Hajnalban megy egy gép, éjszaka jön vissza egy másik. A jegy nevetségesen olcsó. Ha meg már kint vagyok, akkor csak feltalálom magamat.

(*) Igen, korábban írtam rosszul. Megnéztem a rendeletet és az EU-ból 200 szivart lehet behozni vámmentesen, repülőgépen 430€ értékhatárig.

Egyik este, meló közbeni pihenésként ránéztem a Wizzair oldalára. Csak úgy próbaképpen beütöttem egy dátumot, hogy lássam, mi mennyi. Aztán kiadta, hogy 8500 forintból oda-vissza megfordulok. Gondolkodás nélkül megvettem a jegyeket. Kint meg majd csak lesz valahogy.

Másnap, meló közbeni pihenésként megnéztem a várost, meg utána is olvastam. Nem örültem. A város kicsi és jellegtelen. Ami nem lenne akkora baj, de végtelenül mohó. A busz a repülőtérről a belvárosba 5€, azaz oda-vissza 10. Mindez jó eséllyel a semmiért. Brüsszel? Hiszen hivatalosan mégis csak annak a repülőteréről beszélünk. Nos, oda 14,2€ egy út, oda-vissza 28,4. Ezen azért megütköztem. Most, hogy a forint a béka segge alatt utászkodik, a brüsszeli kaland 10e forint körül jönne ki. Eléggé aránytalan. Ráadásul Brüsszel sem egy nagy durranás. Oké, főváros, de inkább átlagos, mint magával ragadó.
Viszont a Flibco ad máshová is jegyet. Például Bruges-be és Gent-be. Az utóbbiba egészen jó áron (már úgy értem, hogy relatíve, Brüsszelhez képest), konkrétan 15,6€ egy jegy. Nem variáltam tovább, megvettem. (Csak szólok, hogy ha túltesszük magunkat azon, hogy 20€ körül van egy buszjegy, akkor már mehetünk Bruges-be, vagy akár Luxemburgba is. De ezeknél már annyi időt elvisz a buszozás, hogy érdemes ott aludni egy éjszakát.)

Harmadnap, meló közbeni pihenésképpen, megnéztem, hogy mit is csináltam. Hivatalos szivarbolt csak egy volt a neten a városból, volt még egy dohánybolt… és más semmi. Az Arany Oldalak ugyan hozott egy csomó találatot, de a Streetview-val ránézve kiderült, hogy mindegyik valami kicsi élelmiszerbolt, a kassza mögött néhány doboz cigivel.
Fejvakarás. Aztán úgy voltam, hogy majd lesz valahogy. Hat órát tudok csavarogni a városban, csak belebotlok valamibe. Ha nem, akkor meg kirándultam egy jót.

Gent
2018.06.20; szerda

Kései fekvés, durván korai kelés. Még úgy is, hogy Nej feláldozta magát és kivitt hajnalban a repülőtérre.
Ahol meglepő tömeg fogadott. Ritkán szoktam hajnalban utazni, nem tudtam, hogy ilyen sok gép indul, gyakorlatilag egyszerre. Vécére menni esélytelen volt, 20-30 méteres sorok álltak az ajtó előtt.
Aztán egy szájhúzós-mosolygós konfliktus. A helyzet az, hogy jelenleg nincs normális nadrágom. Amíg nem érem el a megcélzott súlyt, addig nem akarok pénzt kidobni ideiglenes ruhákra.
Csakhogy a biztonsági ellenőrzésnél le kellett vennem az övet.
Hmm. Akkor majd zsebrevágom a kezemet.
– Legyen kedves, vegye ki a kezét a zsebéből! – szólt rám az őr.
– De akkor leesik a nadrágom!
– Kiveszi a kezét, gyorsan átrohan és még a levegőben elkapja? – oldotta meg a helyzetet a közeg.
És így is történt.

A Wizzair a legújabb fapados divat szerint igyekszik olyan szemét lenni, amennyira csak megengedheti magának. Azaz nagyon. Mind a két jegyem B ülésre szólt. Ez még nem is zavart annyira, a poggyász jobban. De készültem: sokzsebes cargo nadrágot vettem fel és nagyon minimálisan pakoltam. Ha szemétkedtek volna, akkor mindent kipakolok a zsebeimbe, az üres zsákot meg begyűröm az ingem alá. (Ez egy ilyen picike, 10 literes Decathlon hátizsák, nagyon kicsire összehajtható.)

Kifelé nem volt semmi gond. A buszmegállót is egyből megtaláltam. A busz időben indult. 10.45-kor már Gentben voltam.

Útközben még dobtam egy levelet Nejnek. Hogy mennyire fura világban élünk. Reggel még a megszokott reggelimet ettem, átfutva a leveleimet, fél tízkor meg már azt látom a busz ablakából kitekintve, hogy jobbra leágazó Waterloo felé.

Indulás előtt alaposan áttanulmányoztam a város térképét. Nem túl bonyolult, akár térkép nélkül is lehet boldogulni. A szivarbolt és a dohánybolt koordinátáit betettem a Google Maps-be, minden más ment templomtornyok alapján.

Először a dohánybolt esett útba. Zárva.

Nem messze volt a kubai szivarbolt. Ettől egy kicsit fáztam, nekem ez túl elegáns, túl drága bolt volt. De a neten megnéztem a választékot és árulnak olcsó gépi szivarokat is.
Bementem. Elmondtam, mit szeretnék. Értetlen pillantások. Aztán az egyik csaj a fejére csapott. Előszedtek egy létrát. Majd valamelyik pókhálós felső szekrényből előhalásztak két doboz szivart. Mondtam, hogy nem pont ezekre gondoltam. Mondták, hogy nincs más. Oké, megvettem. 26€.
Már az utcán utánaszámolva rájöttem, hogy ez bizony rossz üzlet volt. Ennyiért a kézzel sodrott szivarok alsó kategóriájából is tudok vásárolni, márpedig ez ég és föld különbség. A rossz kedvem csak tovább fokozódott, amikor le akartam tesztelni az egyiket és a megbontott dobozban az összes szivar darabokra volt törve.
Nos, ennyit erről az elegáns szivar szaküzletről.

Trafikot nem találtam, de az egyik ajándékboltban volt dohány részleg is. Megnéztem. Leforrázva jöttem ki. Szinte ugyanazok a gagyi cuccok, mint nálunk is.

Oké. Belgium kilőve. Szivarbeszerzésre nem használható.
Akkor most már nézzük meg a várost. Csavarogjunk gondatlanul.

A város szép. Ez tény. A katedrálisoknál éreztem egy finom egyensúlyt a lelki béke, az Istent megmutatni való szándék és a gazdagság finom jelzése között. Nem hivalkodó, de azért van benne szufla.

Ezt az izét meg magyarázza el nekem valaki. Katolikus templomban egyszerűen semmi keresnivalója sincs egy őslény csontvázának. Egymást ütő dolgok.

DSC00838

Viszont a városban nem tudtam elengedni magamat. Mint minden turistákkal sűrűn megvert helyen, úgy itt is rámentek a turisták megkopasztására. Az ilyen helyeken meg nem érzem jól magamat. Leülni nem lehetett (minden pad valami kávézóhoz, étteremhez tartozott), bolt meg nem volt. Végül valami Müller jellegű helyen vettem előrecsomagolt szendvicset meg valami műzliszeletet és zéró kólát.

DSC00849

Némi mászkálás után találtam egy eldugott helyet az egyik csatorna mellett, na ott volt egy üres pad. Itt kajáltam, olyan káeurópai módra. Nem, ne mondd azt, hogy eltúlzom a dolgokat, ezen a partszakaszon tényleg csak hasonló népek ültek. A mellettem lévő padon két srácból csak úgy dőlt a ‘kurwa’ kifejezés, tuti lengyelek lehettek. A másik oldalon meg egy magyar pár ebédelt valamit zacskóból.
Itt vettem észre, hogy az egyik doboz szivar selejt és itt le tele a hócipőm az egésszel.

Továbbsétáltam a vár felé.

DSC00850

És itt, ezen a téren, történtek változások. Például kisütött a nap. A meteorológia azt mondta, hogy egész nap 25-27 fokos meleg lesz. Hát, nem. Hosszúnadrágban, rövidujjú ingben fáztam. Borult volt az ég és hideg szél fújt. De itt, ezen a téren megváltozott minden. A szél ugyan bolond módra fújt, de immár meleget, a nap meg úgy elszégyellte magát, hogy nem is bújt el estig.

DSC00854

DSC00855

Kedvem támadt meginni egy sört. És a sarkon pont volt egy Beer Corner.

DSC00873

Vettem valami protein műzlit, egy sört… és csak ekkor vettem észre, hogy van dohányrészleg is. Alaposan átnéztem a választékot. Gagyi.

Azt hiszem, ezt illik letisztáznom. Gépi szivarban én szeretem a korai Dannemann szivarokat (a Moods-ot nem), a Vasco Da Gama-t, a Villigert, a Balmoralt… és nagyjából ennyit. Minden más – számomra – gagyi. Mert ismeretlen, és rosszak a tapasztalataim.

A biztonság kedvéért megkérdeztem a pacákot, aki visszakérdezett.
– Miért nem próbálod ki a Cortes-t? Mindenféle méretben kapható belga szivar.
Tényleg, miért nem? Az ára rendben volt, vettem is három különböző méretben. Aztán kiültem a Szajna-partra Leie partjára és sör mellett elpöfékeltem az egyiket.

DSC00866

Nem volt rossz. Igaz, annyira jó sem, faék egyszerűségű, dohányízű szivar. De az ára tényleg rendben van, meg egyébként is, gépi szivartól nem lehet sokat elvárni. Visszamentem sörért, majd elpöfékeltem még egyet. Ez is megfelelt. Innentől nem vacakoltam, megint visszamentem és felvásároltam a készletet. Ízre ott van a fentebb felsoroltak között, árban meg jócskán alattuk, mivel ez helyi, a többi meg import.

Kiléptem a boltból a hangulatos térre. A tűző naptól megszédültem egy kicsit, a ténytől meg még jobban: teljesítve a terv. Vettem egy hátizsáknyi szivart. Nem azt, amit akartam, de ezek is jók.

Akkor most már nincs más dolgom, mint csavarogni és élvezni a várost.

Vedd észre, ezelőtt egy órával ugyanezt mondtam, de lehangoltan. Most viszont határozottan optimistán. Micsoda különbség.

Innentől meglehetősen egyszerű stratégiát követtem. Mentem egy kört a városban.

DSC00864

Majd amikor visszajutottam ismét a Graslei-re, leültem a hobók, egyetemisták és egyéb kétes egzisztenciák közé, ittam egy sört, elpöfékeltem egy újabb szivart, majd mentem még egy kört. Határozottan jól éreztem magamat.

Ja, hogy mi is az a Graslei? A Leie folyónak a rakpartja, ahol ma már leginkább csak a turisták behajózása folyik. De felettébb hangulatos, még így is.

DSC00862

DSC00868

A közelben van a Szent Mihály katedrális és a Szent Mihály híd is. Itt is jól el lehet üldögélni.

DSC00863

Apró megjegyzés: a Szent Mihály híd alatt van egy hatalmas bringatároló, melyhez tartozik egy publikus és ingyenes vécé is. A hozzám hasonló nomád városnézők számára fontos lehet.

Végül eljött az idő, el kellett gondolkodnom a visszautazáson. A mobiltelefonom, számomra érthetetlen módon piszkosul lemerült. (Valószínűleg az egész nap bekapcsolt gps, meg a több órányi könyvolvasás szívta le.) Nem engedhettem meg, hogy estére ne maradjon benne szufla, hiszen Nejt még hívnom kell Ferihegyről. Csak hát, innen két óra az út busszal, a repülőtéren 2,5 óra várakozás, majd két óra repülőút… sok. Kell valami olvasnivaló.
Körbejártam a könyvesboltokat. Egy ilyen multikulti városban biztosan lesznek angol nyelvű könyvek is.
Az elsőben csak tinédzserregények voltak.
A másodikban meg krimik.
Többet már nem találtam.
Az idő közben telt, kisétáltam a pályaudvarra. (Innen indult a Flibco busz vissza Charleroi-ba.) Most jobban volt időm, szétnéztem. A Relay boltban vettem még újabb, másfajta Cortes szivarokat. Az épület előtt volt egy hatalmas szökőkút, meg egy tér. Kiültem, előszedtem a zsákomból egy jeges kávét, megittam. Szivarral, naná. Tesztelni kell.
Ücsörögtem. És megállapítottam, hogy egy vasútállomás környezetét ki lehet hangulatosan is alakítani. Nem csak olyan vadkeleti módon, ahogy nálunk kinéznek.

De már végképp lejárt az időm, kisétáltam a buszmegállóhoz. A busz pontosan jött, a repülőtérre is pontosan érkezett.
Nekem pedig volt 2,5 órám. Nem kevés.

Először is megvacsoráztam. Leírva egyszerű. De már azzal is rengeteg idő ment el, hogy széket találjak. Charleroi meglehetősen spártai egyszerűségű repülőtér.
Előtte boltban vettem valami izgalmasnak tűnő belga házisajtot és valami sajtos rudat. Na meg sört. Ennyi volt a vacsi.
Saccold meg, mennyi kalória volt benne?
1485.
Nem tudom, neked ez a szám mit mond, én lehidaltam tőle. Egy 10 dekás sajt, 12,5 deka sajtos rúd, egy sör. Még csak el sem telít. De több, mint Nej egész napi adagja.

Nagyon sok konteó kering a világban mindenféle dolgokról. Én Occam borotvája elvén vallom, hogy nem kell összeesküvéseket szimatolnunk, ha sokkal egyszerűbb magyarázatok is adódnak.
Ezért nem mondom, hogy létezik egy titokzatos háttérszervezet, mely hízlalással akarja elpusztítani az emberiség jelentős résztét. Inkább azt mondom, hogy az élelmiszereket gyártók gyakorlatilag nem foglalkoznak azzal, hogy amit csinálnak, az egészséges is legyen. Nem célfüggvény.
Hogy egy pizza 1800 kalória? Ennyire egy átlagembernek egész nap nincs szüksége. Egy hamburger 800? Egy tábla 80%-os, azaz kifejezetten diétás keserűcsoki 600, mert cukor ugyan tényleg kevés van benne, de tele van tömve zsírral? Sorolhatnám a példákat a végtelenségig. És senkit nem érdekel. Sem a gyártókat, sem a fogyasztókat.
Amíg nem kezded el figyelni, monitorozni ezeket a dolgokat, elképzelésed sem lesz, mitől hízol olyan makacsul, olyan reménytelenül. Mert az élelmiszeripar ma gyakorlatilag csupa kalóriabombákat gyárt: kicsi térfogatban hatalmas mennyiségű energiát.

Elnézést a kitérőért. Ott jártam, hogy bent vagyok a repülőtéri terminálban. Időm, mint a tenger. Sétáltam. Hoppá, egy könyvesbolt. Bementem. És voltak jó angol nyelvű könyvek. Csak mind akkora volt, hogy nem tudtam berakni a – Wizzair miatt kicsi – zsákomba a szivarok mellé. Ciki.

Aztán vettem egy nagy levegőt és átmentem a szekuritin. Odabent megint sok időm volt, sétáltam. Duty Free. Nézzünk be. Mi a helyzet a szivarokal.

Valami általam érthetetlen módon, ha az EU-ból utazol az EU-ba, akkor a Duty Free boltokban nem vásárolhatsz szivart.

Itt is így volt. Egy ideig. Aztán volt egy pult, ahol azt írták, hogy ezek azok a szivarok, melyeket lehet EU-n belül is vinni.
Ha azt mondom, hogy sóbálvánnyá dermedtem, még finom voltam.
Ott volt az összes szivarfajta, melyekért jöttem. Mindenféle Vasco Da Gama szivarok. Ár/érték arányban nagyon jók. Volt Guantanamera is, mely kubai szivarként eléggé az alja, de olcsó kubai gépi szivarként verhetetlen. És mindezek pofátlanul, piszkosul olcsón. Olcsóbban, mint ahogy a szivarboltban adták azokat a szarokat, olcsóbban, mint ahogy a sörboltban az ismeretlen helyi márkát megkaptam.
Még csak nem is foglalkoztam azzal, hogy beleférnek-e a táskámba. Ész nélkül söpörtem le a polcokat. Hivatalosan itt adnak egy szatyrot és azt az engedélyezett csomagon felül ingyen felengedik a gépre. Én pedig szórtam az anyagot, vastagon. Hiszen ezért jöttem.

Azért vedd észre a helyzet furcsaságát. A legjobb minőséget, a legolcsóbb áron a Charleroi terminál üzletében kaptam meg. Azaz elég lenne idáig kijönni (8500 forint) valahogy elcseszni az időt a repülőtéren, aztán visszafelé a Duty Free-ben megvenni a szivarokat és már utazni is haza.

Fura világban élünk.

(Persze benne van a kockázat. Ha visszafelé átmegyek a szekuritin, aztán a Duty Free-ben éppen üres a polc… akkor rácsesztem. Nagyon.)

Na mindegy, ott voltam a repülőtéren egy pukkadásig megpakolt hátizsákkal meg egy vastagon megrakott szatyorral. Kicsit aggódtam, de a Wizzair-nél senki nem piszkált senkit a poggyászokkal.

Utána pedig egyszerűen csak hazaérkeztem. Rengeteg megbeszélnivalóm lett volna Nejjel, de mindketten kábultan dőltünk be az ágyba. És ez is lesz most, a fene tudja meddig.

Link:
Az összes fénykép