Alsó-Ausztria bringával 08/09

Wachau körtúra
2022.08.05; péntek

Éjszaka tudományos alapon állítottunk sátrat. Barna meghatározta, merre van kelet, majd ehhez passzintottuk a sátrakat: mivel csík alakú szabad helyünk volt egy terjedelmes fa alatt, így nem tudtuk mindegyiket egyformán napvédett helyre állítani. Lett egy reggel 8-as sátor (ez lett a miénk), lett egy reggel 9-es (Dóra) és egy reggel 10-es (Barnáék). Ezt nagyjából be is tartottuk: mi Nejjel nyolckor már motoszkáltunk, a többiek meg simán durmoltak tízig.

Elsétáltam a recepcióra, elvégezni a papírmunkát. Jó volt a megérzésem, teljesen új volt a recis hölgy. Egy szemtelenül fiatal, de tök kedves leányzó. Így már értem, miért lehetett telefonon elrendezni a helyzetet. A régi annyira vaskalapos volt, ő valószínűleg nem vállalta volna be a nyitva hagyott kaput. A mostani nem kért semmilyen papírt, elég volt neki annyi adat, amennyit a foglalásnál megadtam. (Istenem, mekkorát veszekedtem anno a régi hölggyel, aki mindenáron lakcímkártyát akart tőlem, én meg a végén már ordítottam, hogy nincs, nem érted, kerékpártúrára nem szoktam vinni, meg egyébként is, te vagy egyedül Ausztriában, aki kéri!)
Aztán persze előjött, hogy rossz helyen táborozunk, a csajszi szemrehányóan mutatta is, hogy nem oda rajzolt be minket, én meg mutattam, hogy az már foglalt volt, hümmögött, majd megkérdezte, ugye holnap reggel elmegyünk, mondtam, hogy igen, erre legyintett, hogy akkor szarni bele.

Kértem tőle adaptert (20 euró kaució itt is), majd elkezdtem összerakni az energiaellátást. Újabb pofon. A hős hűtőnk hős motorja elhalálozott. Erre a hűtőre alapoztunk mindent. Ezzel a hűtővel működött a hadtáp: a hideg joghurt, sajtok, felvágottak, sörök, borok. Fasza. Mondjuk szerencse a szerencsétlenségben, hogy pont ott halt meg, ahol van egy plafonig érő, majdnem üres közösségi hűtő.
A penge élén egyensúlyozunk. Már megint.

Reggel bolt. Vettünk két üveg helyi bort is. Mert a túrán fogunk ugyan venni borokat Weissenkirchenben, de legyen már hideg bor is, mire hazaérünk.

– Nem fognak innen lopni? – érdeklődött Nej, miközben pakoltunk a hűtőbe.
– A kulcs a jólét. Itt már élnek olyan jól az emberek, hogy nem rúgnak bele a lelkiismeretükbe egy vacak 6 eurós bor miatt. Te hajlandó lennél Magyarországon lenyúlni egy közösségi hűtőből egy ezerforintos bort?
– Nem.
– Na látod, itt ugyanaz van, csak magasabb az értékhatár. Aranytömböt itt sem mernék berakni a hűtőbe.

A kempingnek érdekes a dinamikája. Habár vannak lakóautós parcellák is, de azok mintha halottak lennének. Élet, mozgás, forgalom a szabadsátras placcokon van, ahol a bringatúrázók sátoroznak, jellemzően egy éjszakát. Délután négykor kezd megtelni, estére már nemcsak a kijelölt tér, de az utak menti vékony sáv is tele van sátorral, a közösségi helyeken tömeg (ilyenkor lehet haverkodni), aztán reggel héttől tízig nyüzsgés, fel-alá rohangálás, legkésőbb tízig mindenki nekilódul az új napnak… a kemping pedig kihal. Délután négyig.

Most nem kapcsolódtunk bele ebbe az életbe, végülis renegátok vagyunk, autónk van. Felállítottuk a kempingasztalt, megterítettünk reggelire és felharaptuk a tegnap vásárolt házi cidert. Nyaralunk.

Nézzük a mai túrát. Az előjelek nem túl jók. Mindenki fáradt. A meteorológia szerint 35 fokos meleg lesz. Odasülünk az aszfalthoz. Nagyjából dél körül fogunk elindulni. Azaz már az első tíz méterben fogunk odasülni az aszfalthoz. Oké, mit lehet tenni? Például megvágni a túrát. Eredetileg felmentünk volna a Duna jobb partján Melkig (40 km), bringatolásos városnézés, majd vissza a bal parton.

El kell ismernem, némileg el voltam tévedve. Mindig azt hittem, hogy a Wachau borvidék az szigorúan a Duna bal partja. Ez egészen addig tartott, amíg rá nem néztem az osztrák borokkal kereskedő Kisbécs webshopjára, ahol Wachau címszó alatt ott voltak a jobb part (Rossatz) borai is. Innentől viszont kifejezetten érdekelni kezdett a jobb part.

Az alaposabb átnézés során találtunk egy kompot Spitznél és ez megmentette a napot. Nem megyünk fel Melkbe, nagyon súlyosan meredek utcái vannak, tűző napon, bringát tolva nem feltétlenül éri meg, különösen egy barokk kisvárosért, ilyesmit Egerben nap mint nap láthatunk. A kör felső részén viszont Melken kívül alig van valami. Oké, Aggsbach vára jól néz ki a hegytetőn, de Ausztriában kis túlzással minden hegy tetején van vagy egy vár, vagy egy apátság, egy idő után meg lehet unni. Willendorf csak elsőre buli, majd miután helyben csak egy emléktábla közli, hogy a Vénusz múzeumban van, meg egyébként is, csak egy tízcentis játékszer, hamar lehervad a kulturális felhorgadás.
Ezzel a komppal le tudjuk felezni az utat, úgy, hogy a megmaradt 40 kilométerben van benne a Wachau sava-borsa, mind a két oldalon. Oké, a déli indulás és a 35 fokos kánikula nyomasztó, de legfeljebb majd sokszor állunk meg, az időbe belefér.

11 után pár perccel még el szerettem volna menni zuhanyozni, de a vizesblokk ajtaján már kint lógott a tábla, miszerint 11-15 között takarítás miatt zárva. A takarítócsajok éppen az ajtóban szorgoskodtak, mutatták is a táblát. Csakhogy korábban kifigyeltem, hogy egymás között magyarul beszéltek.
– Csak egy gyors zuhanyt szerettem volna, lécci!
– Ja, magyar vagy? – derült fel az arcuk – Akkor gyere be, kinyitjuk a roki részleget, oda úgyis csak később megyünk.
Most mondja valaki, hogy nem jó magyarnak lenni.
Az viszont határozottan meglepő, hány helyen futottunk bele magyar személyzetbe. Negyedik éve járjuk ezt a vidéket, tavaly már volt egy magyar pincércsaj, idén meg teljesen megszokottá vált a magyar nyelvű kommunikáció. … Itt most majdnem nekiálltam politizálni, de végül visszafogtam magam. Úgyis értitek.

Dél körül indultunk el. Krems-nél átmentünk a jobb oldalra. Gyönyörű volt.

Tudom, unalmas poén, de találó. Ahogy a Balaton déli partjában is az a legszebb, hogy onnan jól látható az északi, ugyanez illett ide is, azaz a Duna kevésbé megművelt oldaláról pompásan nézett ki a teraszos bal oldal, de igazából a kettő együtt nézett ki nagyon jól. Ahogy már írtam korábban is, szőlők, almafák, körtefák, kajszifák, vadul tomboltak mindenfelé a gyümölcsök.
Egyedül borospince, borkimérés, heuriger nem volt. Felfoghatatlan. Péntek délután. Ami már kiemelt idegenforgalmi időszak. A Duna jobb oldalán 1, azaz egy pince, kimérés sem volt nyitva. Itt voltunk egy csomó híresen ízletes gyümölcs között és nem lehetett megkóstolni semmit, ami ezekből készült.
Egy helyen, Ruhrsdorfnál lógott kint az út mellett egy tábla, miszerint heuriger 250 méterre balra, jelenleg nyitva van. Mint a vadászkutya, amikor szagot kapott, úgy csaptam egyből balra, a konvoj meg utánam. Hát, lófaszt mama. A heurigert megtaláltuk, ínycsiklandóan vonzó volt, de az ajtaján kint lógott a tábla, hogy majd csak kettőkor nyit. Másfél órát meg nem akartunk várni.
És ezzel a jobb part el is lőtte az összes puskaporát. Tudod, mi volt? A borászatok előtt automata. Ha dobtál be pénzt, akkor kaptál ásványvizet, üveges bort. De pad, asztal nem volt, hogy kóstolni is tudjál. És mindegyik előtt sorok. Annyira szánalmas volt, hogy majdnem sírtam. Hol van a hely hangulata?

A komp után viszont már egy más világ volt. Spitz. Az egyik kedvenc kisvárosom. Na, itt már nyitva volt minden. A bőség zavarával küzdöttünk. Először elindultunk felfelé, mert meg akartuk keresni azt a kultikus fatehenet, ahol életünkben először ittunk wachaui rizlinget, mely élmény egyből megvett kilóra mindkettőnket. Mentünk, mentünk, fakocsma sehol, már kezdtem gyanakodni, félreálltam, ekkor derült ki, hogy valahol elvesztek a wachau-i POI-k, a gyerekek a tavalyi fényképből kinyerték a koordinátákat, besaccolva még 5 kilométer, azt meg ilyen melegben inkább már nem, mindegy, lesz még alkalom, amikor bringázunk errefelé. Majd akkor állítunk oltárt.

Vissza a kisváros főterére. Itt van egy meglehetősen flancos, kicsit drágább hely. Abszolút nem a mi stílusunk, de ez is kultikus hely. Ugyanis némi röhögés és tömérdek kínos jelenet közben itt tudtuk beazonosítani a második évben, hogy amit előző évben ittunk, az mi is volt: Federspiel Rizling. (Direkt nem magyarázom el itt, háromszor már megtettem, ha érdekel, irány az Utazások oldal. Vagy a fentebb belinkelt Kisbécs webshop.)
Nyilván most is beültünk, volt némi bénázás pincéroldalon, de amikor külön kikértük a borlapot, majd arról rendeltünk egy _egész_! üveg bort (öten), akkor kigurították a piros szőnyeget és díszmenetben hozták ki jéggel töltött pezsgős vödörben. Jól szórakoztunk.
Spitz nehézségei közé tartozik, hogy gyakorlatilag mindegyik nyitvatartó borozó ide koncentrálódik. Habár borozók vannak más településeken is, de sem előtte, sem utána nincsenek nyitva. Most akkor gondolj bele: 35 fokos kánikula, rövid időn belül pár pohár bor, utána vissza a tűzó napra, bringával. Igazi túlélőtúra.

Nem is élte túl mindenki. Ennél a bizonyos flancos helynél csak a napos részen tudtuk letenni a bicókat, majd amikor visszasétáltunk, a Garmin GpsMap64 túragps készülékem LCD kijelzőjében a folyadékkristály… elfolyt. Megolvadt.

Igen, az a narancssárga izé ott nem egy érdekes geológia képződmény, az megfolyt folyadékkristály. Azaz a készüléknek kampó. Én meg csak néztem. Enélkül a készülék nélkül képtelen vagyok élni. Még lélegezni sem tudok. Ez van nálam minden túrán és ha rendszeresen olvasod a blogot, láthatod, hogy van belőlük bőven. Ennek köszönhetem, hogy még élek és nem zabáltak fel sem szibériai tigrisek, sem antarktiszi jegesmedvék. Ez hoz haza mindenhonnan, ahová korábban elvitt. És most meghalt.

Vedd észre a mintát. A hűtő kilyukadt, de a szerb varázsló ideiglenesen megjavította. A központi zár elromlott, de másnap reggelre megjavult. A hős hűtőláda végleg meghalt, de csak ott, ahol már volt alternatív hűtő. A túragps végleg meghalt, de csak ott, ahonnan már bekötött szemmel is hazatalálok. Mintha a Gonosz és a Jó csatázna és a Gonosz minden csapására a Jó ráküldene egy gyógyítást. Ami nagyjából rendben is lenne, de könyörgöm, nem lehetne egy kicsit, de tényleg csak egy kicsit, esetleg békén hagyni és máshol csatázni?

Na mindegy, Spitzben beültünk egy másik, sokkal hétköznapibb étterembe, egy bringabarát helyre. Szintén kikértünk egy üveg bort, valamivel olcsóbb volt, valamivel finomabb. és nem volt annyi flanc, az üveg egyszerűen bele volt göngyölve valami jéggel töltött gumihengerbe. A mellettünk lévő asztalnál egy nagyobb magyar bringás társaság ült, később Dürnsteinig kerülgettük egymást. (Ismerték a varázslatos Spart is.)

Spitz után a másik csodálatos kisváros: Weissenkirchen. Most nem akarok abba belemenni, hogy szerintük ők találták ki a rizlinget, 4-5 másik hely meg vitatja, igazából nem érdekel. Maga a város szép, hangulatos, girbe-gurba kis utcákkal. Érdekes módon, a borászati múlt ellenére én itt még nyitva tartó borharapót nem láttam, ezzel szemben viszont van egy Spar, minden Spar-ok legjobbika, ahol a polcon normál bolti áron ott figyel a wachaui borok színe-java. Ezeket a borokat – ismeretem szerint – sehol máshol nem kapod meg ilyen egyszerűen. A Krems-i nagy üzletekben biztosan nem (pedig a város kábé 8 kilométer, csak éppen három borvidék találkozási pontján fekszik), de nem kapod meg a bécsi boltokban sem, mert ott meg a bécsi, illetve a burgenlandi borokat nyomatják. Szívem szerint az egész wachaui polcot besöpörtem volna a kosaramba, úgy, ahogy van, de meglehetősen szerencsétlenül ezen a helyen eddig mindig csak bringával jártunk, autóval sosem.
Gondolom, már sejted a problémát. Habár az utóbbi két napban megmutattuk, hogy jelentős mennyiségű árut vagyunk képesek elszállítani kerékpáron, de ide még az is kevés volt. Nejjel ketten elhoztunk négy üveg bort váztáskában, Barna a hátizsákjában ugyanennyit… és kész. Ennyi volt.

A következő állomás Dürnstein. Nem, nem fogok sem Oroszlánszívű Richárdról, sem Hainburgról mesélni, annyiszor megtettem már, tessék visszaolvasni. A lényeg, hogy van egy fenti vár és van egy lenti, mely inkább már kastély. Át lehet rajta tekerni, van benne egy adag mászás is, csak éppen a macskaköves belső úton rengeteg a turista, nehéz bringával végigmenni rajta (pedig EV6 kerékpárút, de néha jobb beletörődni abba, hogy nem megy), viszont van mellette, közvetlenül a Duna partján kerülőút (treppenweg) is. Tavaly fent mentünk, most a társaság a lentire szavazott, amiben annyi volt a vicc, hogy ezt kevésbé ismertem, trekkem sem volt, de mindegy is, mert a túragps-em is meghalt. Kalandosra sikerült, de pont a végén, amikor már tényleg fontos volt, pont Krems előtt, megtaláltuk a rendes bringautat és visszakocogtunk a kempingbe.

Délután hat. Hát, igen. Egyszer istenbizony kidolgozok egy saccolásos képletet, amelyben benne lesz, hogy hányan vagyunk, milyen stílusban megyünk és hány fok van, mert ahogy néztem, ezek mind befolyásolják a várható megérkezést. Nézd meg például a mai napot. Negyven kilométer, hat óra alatt, nem egy fényes eredmény, ellenben 35-37 fok közti meleg, sok megállással. Az nyilván látszik, hogy a célfüggvény nem az idő és nem is a távolság, hanem az, hogy jól érezzük magunkat. Ezért nehéz jól megbecsülni távolsághoz az időt.

A kempingben körbeültük az asztalkánkat (hat után már pezsgett a közösségi rész) és szószerint odakötöttünk a stokinkhoz. Megbontottuk a reggeli borokat, kajáltunk, a csajok melegítettek vacsorát, Barna úgy döntött, kipróbálja milyen főzve a takarmánykukorica (nem finom, te ne tedd), és ezért képes volt két cső kukoricát cipelni a hátizsákjában, gondold el, sör és bor helyett, szóval elüldögéltünk, elbeszélgettünk az asztalkánál és csak amikor a szomszédból ránk mordultak, akkor vettük észre, hogy jé, éjfél van. Hát, ugye, ilyenkor jön az, hogy feleletet egyik sem ad, kihörpentik boraikat, végét vetik a zenének s hazamennek a legények.

Természetesen közben megbeszéltük a szombati napot is, de azt majd a következő írásban részletezem.