Day: August 15, 2022

Kiutazás
2022.07.30; szombat

Nem számítottam stresszmentes utazásra, de a végeredmény minden elvárást alulmúlt.

Ahogy terveztük, reggel nyolckor elindultunk. Irány Schlingen am Schlögen, azaz a dupla Duna-kanyar Schlögennél. A GPS 13:13-as ETÁ-t írt ki. Remek. Felverjük a tábort és még bőven lesz időnk felmászni a kilátóba. Sőt, akár a nagyobbik túrát is meg tudjuk csinálni. Az élet szép.

A tankolásra dolgoztam ki stratégiát. (Azért ez milyen már. Mint a nyolcvanas években.) Bábolnán valószínűleg nem lesz tömeg, ott teletankolok. Mosonmagyaróvárnál meg majd meglátjuk. Ha nem lesznek sokan, tankolok. Ha sokan lesznek, akkor nem. Elméletileg mindkét verzióban elég lesz a gázolaj a fordulóra, de Mosonmagyaróvárral biztosabb.
Ehhez képest Tatabányától akkora felhőszakadás zuhant a nyakunkba, hogy az utat is alig láttam. Nyilván elmentem a bábolnai benzinkút mellett. Győr környékén váltott át az eső szemerkélősbe, de ekkor már csak a mosonmagyaróvári kút maradt. Tippeld meg, mennyien voltak? Igen. Sokan. 45 perces tankolás lett belőle.

A továbbiakhoz kell egy kis előzmény. Az autó. A majdnem új autócska. 4.5 éves, 65e kilométerrel. Először valamikor februárban jelzett a hűtővíz, éppen túrázni mentünk lányommal a Kevélyekre, nyilván beszartunk, amikor nekiállt sikítozni a komputer. Szerencsére volt a közelben benzinkút, vettem bekevert hűtőfolyadékot, rátöltöttem olyan egy litert. Mentünk tovább. 3000 kilométerrel később ugyanez. Akkor a Csóványosra mentem volna bringával. Benzinkút, hűtőfolyadék. Persze ez már kiverte a biztosítékot. Szerviz. Elmondtam, mi a baj, mi a dinamika. Megvizsgálták. Azt mondták, lyukas az olajhűtő. Kicserélték. 150e pénz. Indulás előtt pár nappal néztem át az autót. A hűtővízből megint hiányzott egy liter. Bakker. Akkor mégsem az olajhűtő volt. Viszont az időbe már nem fért volna bele egy újabb szerviz, feltöltöttem, az eltelt távolság megint olyan 3000 kilométer volt, az egész kirándulás lesz kábé 1000, bele kell férnie, nyaralás után meg megy vissza a szervizbe. A biztonság kedvéért tettem be két liter hűtőfolyadékot és egy csomó vizet.

Ott jártam, hogy kifordultam a mosonmagyaróvári kútról, alapvetően nyugodtan, az ég ugyan szürke volt, az eső meg szemerkélt, de haladtunk. Ekkor sikoltott megint a komputer. Nem idézem, mit mondtam. Felfogtad, ez mit jelent? A hűtővíz-riasztás hatótávolsága 3000 kilométerről leesett 200 kilométerre. Kimentem a leállósávba, feltöltöttem, visszaültem, majd közöltem a csapattal, hogy a nyaralásnak vége. Ha egy feltöltéssel 200 kilométert tudunk menni, akkor én nem szívesen megyek neki egy Németországba átnyúló, sokmászkálós csavargásnak. Most arra kell koncentrálnunk, hogy egyáltalán hazajussunk, ne kelljen trélert hívnom.
Ja, a helyzetet komplikálta, hogy ezen a hétvégén volt az F1 Hungaroring, óriási dugók voltak befelé. Nekünk ezekben a dugókban kellett volna hazaaraszolnunk, folyamatosan eltűnő hűtővízzel.
Egyáltalán, megfordulni sem tudtam, csak Parndorfnál. Itt kaptam a következő gyomrost. Megint sikított a komputer. Azaz a hatótávolságunk 200 kilométerről leesett olyan harmincra. Kész. Passz. Ez tréler. Félreálltam. Feltöltöttem. Nyilván ekkor már csak ioncserélt vízzel. Visszaültem a kocsiba. Néztem a plafont. Miért?
Barna közben vadul guglizott.
– Apa, van itt 12 kilométerre egy szerviz.
– Ne bassz fel. Szombat délután egy óra van. Ausztriában ilyenkor már a fű sem nő.
– Azt írja, hogy délután kettőig vannak nyitva. Még meg tudjuk csípni.
– Hmm. Nem mondasz hülyeséget. Van esély rá, hogy valami pimfli kis szarság, egy cső, vagy egy bilincs a hibás. Ennyi esélyt még adhatunk.
Átautóztunk Bruck an der Leithába. Városzéli ipartelep. Szerviz. Ledobtam az autót, besétáltam. Szimpatikus fiatal srác. Beszél angolul? Nem. Hjaj. Akkor marad a német. Kühlerwasser kaput. Álljak rá a csáposra. Megnézte. Lyukas a hűtő. Nem kicsit. Nagyon. Kühlerdichtung? Nem értette. Pedig pokolian büszke voltam rá, milyen német szókincsem van. Aztán kézzel-lábbal nekiállt magyarázni valamit, ami szerintem pont a dichtung, azaz tömítő volt. Próbáltam kiszedni belőle, meddig bírja a tömítés, azaz mondjuk hazáig, vagy még belefér-e +800 kilométer, azaz maga a nyaralás, de nagyon nem ment. – Magyarok? – kérdezte meg. – Ja – esett le az állam. – A feleségem magyar – közölte, majd felhívta. Tolmácsolni. De úgy, hogy előtte valami vad szláv nyelven beszélgettek. Itt azért már pislogtam. Mi van itt? De a lényeg, hogy a hölgyön keresztül megbeszéltünk mindent. A hűtőtömítő szuper anyag, kibírja a plusz 800 kilométert. Meg van mentve, nem csak a hazajutás, de a nyaralás is. Aztán elszaladt megvenni, beborította, elmentünk egy 15 kilométeres körre. Közben megtudtam, hogy szerb, az asszonypajtás szabadkai magyar, ő pedig autókrosszozik, a tömítőfolyadékot rendszeresen használja, nem kell fosni. Hát, így.

Előljáróban közlöm, hogy én ennyit még sohasem káromkodtam egy héten. Aminek külön bájt kölcsönöz, hogy fiam barátnője először túrázott velünk. Hát, remélem nem utoljára.

Volt még két egészen durva felhőszakadás, köztük megálltam hűtővizet ellenőrizni, egy kicsit utána kellett töltenem, ezt a szerelő jelezte is, szóval rendben volt. Próbáltam a benzinkút melletti automatából pénzt kiszedni, de egyik kártyámat sem ismerte fel. Fasza. A cash stratégiánk arra épült, hogy feltöltöttem a Wise, illetve a Revolut kártyámat és erről fogjuk kivenni a maximális mennyiségű ingyenes készpénzt. Erre az automata fel sem ismeri egyiket sem. A gyomrom megint összerándult egy kicsit. Schlögenben nincs automata, majd csak a következő napon lesz, Passauban. Én ugyan váltottam ki itthon annyi készpénzt, hogy ki tudjam fizetni a kempinget, akkor is, ha előre kell és nem fogadnak el kártyát, de ebből fizettem a szervízt, azaz ha nem is sok, de van némi esélye, hogy este megszívjuk. Az optimizmusom meg már elfogyott, évekkel ezelőtt, szóval ha van esély a szívásra, akkor fogok.

Na mindegy, mentünk tovább. Az ETA ekkor már 18:00 körül járt, a kilátópontra mászást nyilván kukáztuk. Felállítjuk a tábort, megiszok 1-10 sört, aztán beájulás a sátorba. Legalábbis ez volt a terv.

Kemping. A recepciós nem tud angolul. Hjaj. Német. Letisztáztuk, de amikor megkérdeztem, kérhetek-e parcellát, elhomályosult a tekintete. Recepciós balra el. Jött egy újabb. Ő már tudott angolul.
Ezzel a kempinggel otthon voltak fenntartásaim. Átnéztem a weblapjukat, átnéztem a Google Maps-re felrakott fényképeiket, de egyáltalán nem láttam sátrat. Nagyon hülyén lehet ám járni lakóautós kempingben sátorral. Nos, a recepciós pacák elmagyarázta, hogy nem, nem kérhetek parcellát, az a lakóautóké, de van szabadsátras rész. Viszont sikerült tisztáznunk, hogy fizethetek távozáskor is. Szuper. Ami még szuperebb, hogy vasárnap délelőtt nyitva lesz a kempingbolt. Ez valami elkpézelhetetlen extra. Vasárnap ugyanis egész Ausztriában nincs nyitva semmilyen élelmiszerbolt sem. Pont. Erre már egy csomószor ráfaragtunk a korábbi túrákon, a gyerekek először nem hitték el, majd amikor a Google Maps-on látták, hogy tényleg, akkor beletörődtek. Úgy kellett pakolnunk, hogy hétfő reggelig legyen elegendő inni- és ennivalónk. Szerencsére sikerült bepréselni a kocsiba – az öt bringa mellé – a hős hűtőtáskát is. (Persze ez nem oldott meg mindent, lásd később.)

Sasszeműek kiszúrhatták, hogy ezek bizony országúti bringák, plusz egy gravel. Úgy van. Ezzel is volt rengeteg varia (hja, a bravúros szervezés), ezeket majd az adott túránál elmesélem. A lényeg, hogy két nap kivételével csillagtúráztunk, akkor viszont lánctúráztunk, na oda túrabringa kellett volna, cuccal, de megoldottuk.

Vissza a kempingbe. Eldöcögtünk a szabadsátras placcra. Csak lakóautó volt rajta, de annyi, hogy alig maradt hely a három sátrunknak. (Ugye Nej és én, fiam és a barátnője, meg a lányom.) Hát, izé. Állítsunk sátrat. Legszívesebben ittam volna egy sört, de eleredt az eső, nem lehetett lazsálni. Azért felnéztem az égre, eléggé csúnyán. Legalább tudják meg, mi a véleményem. Ugyanis ez lett volna az a táborállítás, amikor mindenki _megtanulja_, hogyan lehet felállítani a sátrát. (Mind a három a miénk volt, a fiatalság most találkozott velük először.) Nyilván beleszaladtam egy extra szopásba, ugyanis kértünk áramot (ugye a hős hűtő), csak éppen nem sima konnektor volt az oszlopon, hanem lakóautóba való háromlyukú, amelyhez kellett volna egy adapter. Visszasétáltam a recire. Persze van. 25 euró. Szinte ingyen. Írják a számlához. Nem lehet. Készpénz. Most azonnal. A pénztárcám a kocsiban. Az eső esik. Minden perccel pont egy percet tolódik el az az idő, amikor sört ihatnék végre.
Visszasétáltam a kocsihoz. Közben az esőcseppek szolídan füstöltek el a hajamból fejem tetejéről. Szóltam Barnának, hogy menjen vissza a recire adapterért, én meg állítottam a sátrunkat. Megjött az adapter. Összedugdostam. Bevezettem az áramot a kocsi belsejébe, rádugtam az elosztót. Kapcs. Az elosztó nem világított. Fasza. Vagy nincs az oszlopban áram, vagy szar az adapter. Az eső továbbra is esett, a sátrak továbbra is félkész állapotban darvadoztak. Barna megint el. Reciről izmos villanyszerelő medve ki. Ide dugjuk. Oda dugjuk. Másik oszlopcsatlakozó. Van másik elosztónk? Van. Annak sem világít a kapcsolója. Miafasz van? Dugjunk rá fogyasztót. Rádugtuk. Működött. Na ugye, jó ez! Ja, csak az elosztók kapcsolóinak a lámpáját nem tudta meghajtani. De a lényeg, hogy végre volt áram a kocsiban, összeraktam pakskettőt, felállítottuk a sátrakat, addigra az eső is elállt.
Sör.

Ekkor már alig volt fény, én pedig elsétáltam szétnézni. Tök jó lett volna hamarabb eljutni idáig, még ha nem is mentünk volna fel a kilátóba, de kiülhettünk volna a Duna partjára, biztosan vannak itt is padok. És tényleg, voltak. Aztán kiderült, hogy mindenki hasonlóan gondolkodott, összefutottunk a padnál, leültünk, időnként visszaszaladtunk sörért és elvoltunk sötétedésig, mint a befőtt. Utána még valami vacsora a sátornál, már aki tudott enni, én csak a söröket nyeltem, majd beájulás a sátorba. Pár méterre ment el tőlünk egy főút, kamionokkal, traktorokkal, lépegető exkavátorokkal, de úgy aludtam, mint akit agyonvertek.