Rendszeresen szoktam álmodni és a legtöbbjére ébredés után emlékezni is szoktam. Igen, arra is, ha több álmom volt egy éjszaka. Valamikor ezeket le is jegyeztem, de ma már nem érdekel az egész. Viszont néha előfordul, hogy annyira zavarbaejtő dolgok esnek ki, melyeken utána hosszabb ideig agyalok.
Most éppen az volt, hogy – hasonlóan az ébren töltött időszakhoz – az álmomban sem néztem sem tévét, sem filmeket, sem sorozatokat, tőlem aztán kitalálhattak akármit. Aztán egyszer szóltak, hogy ezt a sorozatot most mindenképpen nézzem meg, mert ez annyira, de annyira ütős, hogy nem lehet kihagyni. Addig kapacitáltak, míg végül rászántam magamat: megnézem az első két részt. Már az elsőnél gyanús volt egy kicsit, de a másodiknál végképp biztos lettem benne, hogy az alkotók az én életemből írtak sorozatot: valahogyan megtudtak rólam mindent, még azt is, amit mindezidáig sikeresen tikoltam, nem vacakoltak, teljesen őszintére vették a figurát, ráadásul Danny DeVitónak adták a főszerepet. Gyártottam egy nagy tál sajtos pirítóst, magam mellé vettem néhány sört és kiváncsian néztem a további részeket. Aztán amikor elértünk addig a pontig, ahol most is élek, azaz amikor már kezdtem tényleg kiváncsi lenni, akkor – ahogy mindig, amikor egy álom kezd igazán élvezetes lenni – felébredtem.
Ez még önmagában nem lenne érdekes. Ami azzá teszi, azaz ami miatt napokig csak bután néztem, az az volt, hogy tulajdonképpen kívülről láttam magamat egy csomó, a múltamban megtörtént jelenetben. Azaz mintha ültem volna a tévé előtt, Danny produkálta a hülyeségeket, Morgan Freeman pedig narrálta. Innen nézve teljesen máshogyan néztek ki az események, ahhoz képest, ahogyan az emlékeimben éltek.
Na most… ilyenkor mi van? Ki álmodik kit? Dsuang Dszi a lepkét, vagy mindenki egymást?
Recent Comments