Schlögen – Passau – Schlögen
2022.07.31; vasárnap
Egyike volt azon reggeleknek, amikor semmi dolgunk nem volt, azon kívül, hogy időben felkeltünk és időben felpattantunk a bringákra. Nem kellett tábort bontanunk, nem kellett új tábort építenünk, nem kellett hosszasan autóznunk. Sőt, a napi túra után sem kellett hasonlókat csinálnunk, azaz tök laza napnak ígérkezett a vasárnap.
Eltekintve attól az apróságtól, hogy vasárnap minden zárva van. Ez a kempingben nem volt gond, egyrészt jól megpakoltuk a kocsit étellel, itallal, másrészt nyitva volt a kempingbolt is, szóval elvoltunk. Csakhogy a tervek között szerepelt az, hogy Passauban kiülünk a három folyó – Inn, Duna, Ilz – összefolyásánál a félsziget csúcsára, bontunk egy hideg sört és valami ebédet (szenyót vagy péksütit), majd csak ülünk és nézzük, hogyan úszik el a dinnyehéj. Ezt tavaly már kipróbáltuk és mindenkinek tetszett. Ja. Csak tavaly nem vasárnap volt, azaz meg tudtunk mindent venni valami közeli boltban.
Nem volt egyszerű.
Nézzük magát a túrát. Schlögentől Passau olyan 40 kilométer. A Duna mindkét oldalán az osztrák elvárásoknak megfelelő, kiváló kerékpárút húzódik, azaz adja magát, hogy az egyik oldalon felmegyünk, a másikon vissza. De hol van bolt? Mint írtam, vasárnap sehol. Illetve majdnem sehol. Ahol ugyanis a benzinkút egyben van valamelyik élelmiszerlánc mini boltjával, azaz nem lehetséges külön lezárni, ott lehet élelmiszert, konkrétan sört és szendvicset is vásárolni. Ez egy glitch a mátrixban. Ott, ahol a benzinkúthoz tartozó boltnak külön ajtaja, külön helyisége van, ott már zárva van a bolt.
Addig túrtam a gmaps-et, amíg nem találtam Passau határában, 4.5 kilométerre a félsziget csúcsától egy megfelelő benzinkutat. A Duna – folyásirányú – jobb partján. Oké. Akkor menjünk felfelé a jobb parton, jöjjünk visszafelé a bal parton. Csakhogy a bal partról Schlőgennél csak kompon lehet átjönni a jobb partra, én pedig nem szívesen hagyok kompot a túra végére. Jobb szeretem, ha a kompoláson már korán átesünk. Ráadásul a német határ előtt van a bal parton egy szimpatikus kocsma, pont elsőpihenő távolságra, tavaly is nagyon bejött mindenkinek. Ezek mind azt sugallják, hogy a bal parton kellene elindulnunk.
A végső megoldás a nyolcas formula lett. Azaz kora reggel komp, fel a bal parton a kocsmáig, utána az erőmű (Haus am Strom) hídján át a jobb oldalra, Passau előtt levadásszuk a benzinkutat, hesszolás a folyók összefolyásánál, én közben elmegyek a városba bankautomatát keresni, utána bringatolós városnézés, majd vissza a bal oldalon, egészen az erőműig, ekkor megint átmegyünk a hídon és végül a jobb parton érkezünk Schlögenbe. (Ha leírva túl bonyolult, akkor nézd meg a térképen.) Elméletileg a boltoknál segítséget jelenthetett volna, hogy habár a jobb parton Passauig húzódik az osztrák határ, a túloldalon viszont csak az út feléig, de nem érdemes reménykedni, vasárnap a németeknél is szigorú boltstop van.
A vicces az, hogy ez egy bemelegítő, pimfli túra volt, mégis ennyit kellett agyalni rajta. Amikor agyalásra egyáltalán nem volt időm.
Na mindegy, szóval reggel. Este úgy feküdtünk le, hogy vacak 80 kilométer, lazázva is maximum 5-6 óra, azaz ha elindulunk kilenckor, akkor legkésőbb háromra visszaérünk. Akkor meg miért ne mászhatnánk fel reggel a kilátópontra, bele fog férni a napba.
Sajnálom, nekem ez a kilátópont nagyon beragadt. Úgy képzeld el, mintha ennek a Dunakanyarnak ez a kilátópont lenne a Prédikálószéke. Azaz az a pont, ahonnan a kanyar a legszebb formáját mutatja. Mert lentről, a Duna szintjéről gyakorlatilag nem látszik semmi.
Most voltam itt negyedszer. Minden korábbi alkalommal átutazóban. Azaz jöttünk, megálltunk tíz percre, majd mentünk tovább. Mert az első nap Passau után hosszú, nem érünk rá hegyet mászni. Most lett volna itt az alkalom. Hiszen most itt laktunk, közvetlenül a kilátópont lábánál.
Ebbe szólt bele az esti időjárásjelentés. Délelőtt 11-ig normális lesz az idő, utána viszont megjelenik egy viharos szél Passau felől. Azaz szemből. Ez nyilván kilőtte a reggeli hegymászást. El kell indulnunk időben és soványmalacvágtában feltekerni 11-ig Passauig, utána pedig hátszéllel haza. Majd délután mászunk fel a kilátópontra.
Reggel körbenéztünk és végképp meg lettünk győzve. Kora reggel ekkora ködben volt a kilátási pont.
Oké. Bolt, reggeli, vakarózás, végül időben indultunk. Valószínűleg benéztük a kompolást, de egyszerűen nem akartam elhinni, hogy egymástól 500 méterre működik két, teljesen egyenértékű bringás komp. A távolabbit minden térkép feltüntette, a közelebbit meg csak néhány, így végeredményben kerültünk egy kilométert. Nem ezen csúsztunk el.
Kellemesen hűvös volt, szél alig, a bringaút hangulatosan váltogatta a vízpartot a parti erdőkkel, a kerékpárok repültek, hamar elértünk az első pihenőnek kinézett határmenti kocsmához. Zárva volt. Fél tizenegykor. Mint jeleztem, a túra egyik rákfenéje pont ez volt: hiába voltunk jó helyen, jó időben, egyszerűen a helyek nem voltak nyitva. Csak.
Mentünk tovább az erőmű melletti kocsmáig. Ennek is vannak jó dolgai, de tavaly itt olyan szinten vesztem össze a pincér csajjal, hogy megfogadtam, soha többet. Nos, soha ne mondd, hogy soha. Az egóm ugyan bedurcázott, de mindenki szomjas volt, ráadásul a túra során egyedül itt lehetett inni csapolt barna búzasört, szóval bekussoltattam az egómat és beültünk. A kölykök rácsodálkoztak a vécében az erőmű kivilágított tervrajzára, ugye mindent az edukációért.
A következő lépés volt átmenni a hídon. Jogos lehet a kérdés, hogy mi ebben a kunszt? Háát… elsőre nem találtuk meg az átjárót. Lányommal körbetekertük az épületeket, de sehol nem lehetett elmenni mellettük. WTF? A megoldás az volt, hogy be kellett tolnunk a bicót egy ajtón. Amögött volt egy lépcső, bringatolós sínnel, azon feltoltuk, végigmentünk egy folyosón, utána lefelé egy másik lépcsőház, szintén bringatolós sínen, egy másik ajtón kimentünk és ekkor kerültünk rá a hídra. Lenyűgöző volt. Egyszerre láttuk ugyanannak a folyónak négy(!) szintjét. Az erőműhöz ugyanis zsilipek is tartoztak, egy kisebb és egy nagyobb. Azaz láttuk a zsilip előtti (magas) Dunát, láttuk a zsilip mögötti (alacsony) Dunát és a két zsilip eltérő magasságú vizét.
Innen különösebb gond nélkül feltekertünk a benzinkútig. Egy oázis volt, hideg sörrel, jégkrémmel, szendvicsekkel és klotyival. Mindezt vasárnap. Jól megtömtük a bringákat, meg előkerültek a vészhelyzeti tornazsákok. Mehettünk az összefolyási ponthoz.
Az első elgondolkodtató tény az volt, hogy az utolsó tíz kilométeren telibe kapott minket a viharos szembeszél. Azaz a rendelkezésünkre álló két óra alatt nem tudtunk negyven kilométert tekerni, hanem csak olyan harmincat, így az utolsó tíz kilométer elég harcosra sikerült.
Áttekertünk az Inn hídján. Itt váltam el a többiektől. Ők kisétáltak a csúcsra, én viszont tekertem fel a városba, automatát keresni. Nagyon elszoktam már az ilyesmitől, de gyors és teljes siker kísérte a ténykedésemet. A Sparkasse automatája felismerte mind a két kártyát és mindenféle extra költség nélkül kiadta a betervezett összegeket. Gazdagok lettünk. Kigurultam a csúcsra, regisztrálva, hogy a vasárnapnak is megvannak az árnyoldalai. (Sőt, szvsz csak azok vannak, de ezen nem akarok vitatkozni.) A város teljesen megtelt. Hiába volt kerékpárút, az a gyalogosokkal vegyes fajta, bringázni nem lehetett, tolni kellett. Mindenfelé fogalmatlan, bamba turisták, eszetlenül fel-alá rohangáló aprókölykök, nem volt értelme kockáztatni. Ugyanezt láttam a csúcson is. A kis csapatunknak első rénézésre nem jutott pad, a fűben ültek, egy bokor előtt. Mondom, egy bokor előtt. A bokrot nézték, ahelyett, hogy az Innben gyönyörködte volna.
Közelebb mentem.
– Miért ültök a fűben, amikor ott van egy üres pad? És miért a bokrot nézitek?
– Mert csak itt van árnyék. A bokor mellett meg el tudunk nézni.
És tényleg. Ezt nem vettem észre. Szó se róla, elég vadul sütött a nap. Leültem melléjük. Aztán a sör után hátradőltem, lehunytam a szemem. Nagyon jól esett. Nem tudom, észrevetted-e már, de az egyik legjobb érzés, amikor az ember kényelmességből gátlástalanul elpazarolja a lehetőségeit. Itt voltunk a világ egyik csodálatos pontján, azért nem gyakori, hogy két nagy és egy közepes folyó egy helyen folyjon össze, és ott pont legyen egy félszigetcsúcs, ahová ki lehet ülni és gyönyörködni a látványban, és erre mi esett felhőtlenül jól? Elheveredni a fűben, behunyni a szememet, hallgatni a többieket, hallgatni a hátulról rohamozó kacsát (komoly) és élvezni, hogy most pont nem múlik rajtam semmi, most pont nincs semmi felelősségem, most egyszerűen csak vagyok.
Jó, persze, nyilván később vetettem néhány pillantást a tájra, de már negyedjére vagyok itt, már nem aléltam el tőle. Szép, persze, szép, de ismerjük be, a világ legszebb nőjét is unja már valaki.
Sétáltunk a városban, azokban a szűk, macskaköves utcákban, ahol korábban mindig áttekertünk, csak hát most egész nap vasárnap volt. Majd a bal parton visszaindultunk. Az erőműig tombolt a nosztalgia, hiszen eddig mindig ezen az oldalon mentünk lefelé. A kocsmába most nem mentünk be, ehelyett rábuktunk a jégkrémautomatára. Nem fogod elhinni. Nem ám a klasszikus automata volt, hogy bedobod a pénzt, elindul egy spirál és lelöki a jégkrémet, nem. Az üvegfal mögött egy nagyméretű hűtőláda volt. Bedobtam a pénzt. Egy motor kinyitotta a láda tetejét, ahol kis dobozokba voltak rendezve a jégkrémek. Fentről leereszkedett egy porszívó dréncső, odatraverzált a megfelelő dobozhoz, teljesen lement a dobozba, felkapta a kiválasztott jégkrémet, áttraverzált a kiadó nyíláshoz és elengedte a jégkrémet. Tátott szájjal néztük és természetesen mindenki ki akarta próbálni. (Fénykép nincs, de a videóban benne lesz.)
Miközben ettük a jégkrémet, jött a második csoda.
A fenti pacák ezzel a penny-farthing velocipéddel tolta a Passau-Bécs távot. Eleve ahogy megjelent, én pont ott álltam a kerékpárút mellett, leesett az állam, majd barátságosan intettem neki, a hapsi pedig, mint egy uralkodó, méltósággal bólintott egyet a magasból. Egyértelműen ő volt a Király.
Egy kis bringás fejtegetés. Gondolom, te is egyből látod, hogy ez bizony egy versenykerékpár. Ha mégsem látnád, akkor nézd meg ezt a sebességrekordra épített bicót. Láthatod, hogy az első lánckerék brutálisan nagy, a hátsó pedig nagyon picike. A velocipédeknél még nem volt se lánckerék, se lánc, ott a nyomatékot az első kerék átmérője határozta meg. Azaz a fenti kis piros jószág egy kifejezetten nehezen beindítható, de utána piszok gyorsan tekerhető gép.
Átevickéltünk újból az erőmű kacifántos hídján, majd meglepően sok domboldalt megmászva, végül visszaértünk a kempingbe. Este fél hat körül. Mondanom sem kell, a kilátóba megint nem másztunk fel. Napközben 30 fok körüli meleg volt, kiszedte az erőnket, arról nem is beszélve, hogy a lányok főzőcskézést terveztek, nekem meg befigyelt egy másfél órás pakolás, ugyanis holnap átköltözünk egy másik kempingbe, nagyon ki lesz számolva az időnk, azaz amit elő lehet készíteni ma, azt meg is kell csinálni.
Ja, hogy miért csúsztunk meg ennyire? Az egyik ok a nagycsoportos dinamika volt. Most vezettem először ekkora túrát, meg is lepett. A másik pedig a cefet meleg. Egyszerűen tíz kilométerenként meg kellett állnunk hűsölni, ha nem akartuk felforralni az agyunkat, a megállókban megindult beszélgetéseket meg nem szívesen vágtuk volna el, különösen azért, hogy visszamenjünk a kánikulába, na meg nem is a sportra gyúrtúnk, hanem a jó hangulatra. Így alakult ki, hogy a továbbiakban olyan 10 km/h átlaggal kellett terveznem, ha a teljes időt néztem. Ez egyben azt is jelentette, hogy a keddi napra tervezett 120-130 kilométeres túrát lecseréltem egy jóval rövidebbre, és a csütörtöki nap miatt is szívtam a fogamat, de azon már nem lehetett módosítani.
Maga az este, pont olyan volt, ahogy írtam korábban. A lányok konzervből, zöldségekből főztek valamit, én a gyomrom miatt külön koszton voltam (leginkább sör), és amíg a kaja készült, addig kipakoltam mindent a kocsiból, utána beraktam a bringákat, majd visszapakoltam mindent a kocsiba. Ha megnézed a tegnapi képet, láthatod, hogy a bringák nagyon szorosan egymásba lettek ágyazva. Muszáj volt, mert csak így fért el mellettük minden más is. Csakhogy ekkor nagyon gondosan kellett eljárnom, hogy a bringák ‘puha’, sérülékeny részei (küllők, váltó, váltókar, féktárcsa, lánc, hajtómű) ne érintkezhessenek ‘kemény’ részekkel (pedál, váz, kormány), még akkor sem, ha erősen rázkódna az autó. Ez egy tökörészős, időrabló tevékenység volt, na meg motivációgyilkos is, ha belegondoltam, hogy a kilenc nap alatt hatszor kell megcsinálnom. A meleg kocsiban. Görnyedve.
Nem is húztam sokáig, ahogy beszórtam minden táskát, szatyrot, zsákot, mentem is aludni. A lépegető exkavátorok ezen az éjszakán sem zavartak.
Recent Comments