Badacsonytomaj – Veszprém
2022.09.15; csütörtök
Távolság: 63,22 km
Szint: 531 m
A mai nap a menekülésről szólt. Reggel még a szemem sem nyílt ki rendesen, már a meteorológiát néztem. Nem változott. Azt mondta, hogy a parton 13:00-kor elindul egy szemetelő eső, 14:00-kor pedig leszakad az ég, két órán keresztül 9-10 mm eső esik le óránként. Veszprém sem marad ki, csak ott kábé fele lesz az eső intenzitása.
Hjaj. Újratervezés.
Eredetileg az volt a terv, hogy a parti kerékpárúton feldöngetek Almádiig, majd onnan egy általam még nem ismert kerékpárúton Veszprémig.
A meteorológia szerint viszont, ha minimalizálni akarom az elázást, érdemes minél hamarabb átdöngetnem a Felvidék hegyein a veszprémi platóra. Az almádi kerékpárút pedig legalább 200 méter szint. Igaz, nem tűnik túl meredeknek, de akkor is 200. Azaz ha tekintettel akarok lenni a lábamra, akkor az optimum a felsőőrsi hágó. Nagyjából 12-13 között leszek ott, azaz eső még éppen nincs. Kaptató ugyan van, nem is kicsi, sőt, kifejezetten durva, de maximum 500 méter, azaz ha nem bírja a lábam, simán feltolom a bringát és már át is értem.
Mint látható, a mai nap során az időzítés kulcsfontosságú. Nem is húztam az időt, reggeli, gyors pakolás. Indulás.
Lett volna.
Nem találod ki.
Defekt. Teljesen lapos volt az első kerék.
Nem írom le, miket mondtam. Maradjon az én titkom.
Gyorsan szétkaptam a gépet. Átnéztem a külsőt. Semmi. Felpumpáltam a belsőt, bedugtam a mosdókagylóba a víz alá. Valami eszméletlenül enyhén, de jöttek a buborékok. A ragasztás alól.
Ja, eddig nem mondtam, ez egy otthon már ragasztott gumi volt. Ugye emlékszel, ezt raktam be Szőlősnél, mint tartalék gumit. És már aznap este is hümmögtem, hogy mintha eresztene. Hát, mintha eresztett.
Ideges voltam, persze, a drága idő is ment, de egyben meg is nyugodtam. Egy rejtéllyel kevesebb, egy tanulsággal több. Ezek a mostanában divatos matrica jellegű gyors defektragasztók úgy látszik, csak ideiglenes jellegűek. Azaz defekt esetén még hazaérsz a ragasztott gumival, de otthon másnapra leereszt. Ennyit tud. Tartós ragasztásra a vulkanizálós való, feltéve, hogy nem szárad bele a ragasztó az első használat után a tubusba. Megoldás lehet még az olcsó decathlonos belső és ekkor nem ragasztgatunk semmit.
Egy meglehetősen ambivalens tapasztalat. Miután belepöffentettem a kerékbe 200-at, elkezdtem a térképen benzinkutat keresni az útvonalon. Aztán gondoltam egy merészet és belepöffentettem még 200-at. Simán belement. A gumi pedig elérte az üzemi, 3,5-4 bar nyomást. Ha ezt már az erdőben tudom két nappal ezelőtt, teljesen máshogy alakult volna a túra.
Mentségemre szóljon, hogy a pumpa adatlapján egyik boltban sem töltötték fel a gyártó adatait, azaz hiányzik az, mekkora nyomást tud. A német Amazonon találtam rá, ott azt írják, hogy 130 psi, azaz 9 bar. Nos, ez még országútihoz is jó, csak legyen kondi nyomogatni.
Na mindegy, a ragasztott gumit kidobtam, beszereltem a jónak minősített, egyszer már nem jó belsőt, Istennek ajánlottam a lelkemet és elindultam haza. Ne tudd meg, tartalékbelső nélkül milyen óvatosan, mennyire lelassítva mentem át minden bakkanón. Egy gravel bringával. Mely arra való, hogy az ember akár köves talajon is csapassa. Ha lett volna kedvem, még röhögtem is volna magamon.
Volt egy enyhe hátszelem, enni- és innivalót pakoltam, így megállnom nem kellett. Tepertem, ahogy tudtam. Akaliban ittam egy sört, ettem egy magnéziumos csokit, ennyi volt az összes pihenő. Különösebb emelkedők nem voltak, a lábam is bírta.
Balatonfürednél jött az újabb önfeláldozás. Egy helyi ismerősöm szerint a Hatlépcsősben tulajdonosváltás történt és a velős pirítós már nagyon nem olyan, mint régen. Ellenben egy közeli borházban felvették a stafétát és immár ott kell ilyesmit enni. Na, ezt akartam eredetileg megnézni. Csakhogy azzal, hogy Felsőőrsöt lőttem be, együtt járt az is, hogy Aszófőtől felváltok a panorámaútra és azon tépek Lovasig. Ebbe nem fért bele Füred belvárosa. Majd legközelebb.
A panorámaút csodás volt, mint mindig. Száznál is többször mentem már végig rajta, de nem tudom megunni. Aztán Lovasnál… hát érdekes dolgok történtek. A felsőőrsi elágazás előtt egy tábla mutatta, hogy kerékpárút balra. Megálltam. Néztem. Mi lehet ez? Végül arra jutottam, hogy biztos van a faluban egy kicsi hátsó utca, mely az elágazás után ér ki a felsőőrsi útra, azaz ez a bringatábla valószínűleg rövidít, meg alacsony forgalmú útra terel. Akkor meg miért ne mennék rajta?
Hát, nem.
A tábla ugyan nem részletezte, de erről az útról nagyon hamar kiderült, hogy montiknak való terepre vezetett. Nagyon hamar gyakorlatilag egy szűk gyalogösvény lett az útból- Én meg néztem, mint Rozi a moziban. Mi is volt a mai cél? Gyorsan (eső), aszfaltozott (defektmentes) úton, minél hamarabb Veszprémben lenni. Ez meg itt egy tök ismeretlen út, fogalmam sincs, hogy végig járható-e, hogy mekkora mászások lesznek rajta, hogy mennyire felütés- és defektmentes a talaj. Fogalmam sincs, mennyi idő után fogok kivergődni belőle és leginkább hol.
Minden ellene szólt.
Nyilván belementem. Volt másfél óra előnyöm az esőhöz képest. Felsőőrstől meg hurrikánban is becsoszogok Veszprémig.
Nos, ez a nap, de talán a túra legnagyobb meglepetése volt. Egy patakvölgy lett az útból, Molnár-völgy néven. Két legendás hágó közé ékelődött be: a Nosztori hágó és a Felsőőrsi hágó közé. Anno az utóbbin jártam rendszeresen, hét év alatt százas nagyságrendben jöttem fel rajta. Volt, hogy egy héten ötször is. Gyakorlatilag akárhányszor ugrottam le Veszprémből a Balcsira, mindig itt jöttem haza. És mindezek ellenére fogalmam sem volt róla, hogy ez a molnár-völgyi bringaút létezik. Most is egy félreértett tábla kellett hozzá.
Jó, persze, akkoriban országútival nyomtam, ez meg kifejezetten nehéz terep volt, keskeny, sáros, patakbacsúszós. Nyilván nem is kerestem az ilyen utakat.
De ez akkor is olyan, mint amikor valakinek az ezer éve lakott családi kastélyában mutatnak egy előtte ismeretlen titkos járatot.
Narancssárgával jelöltem az eredeti, a megszokott utat és lilával a molnár-völgyi kerékpárutat.
Maga az út tulajdonképpen egy gyalogösvény volt. Kerékpárosnak egy kicsit szűk, de el lehetett rajta menni. Aztán mellésodródott a patak. Onnantól romantikusabb lett, de veszélyesebb is. Végül egy vízmű védtelep után kiértünk az aszfaltra és egyben Felsőőrsre is. Na, itt jött meg az addig hiányolt szint, jó 11%-os mászás következett.
Majd egy újabb meglepi. Egy teljesen eldugott sarokban, a patakocska völgyében pihenőhely és… szabadtéri színpad, lelátóval, ülésekkel. Frankó, meg szuper, tényleg elképesztő… de minek? Tényleg van igény ebben a párházas környezetben egy szabadtéri színpadra? Ha igen, akkor le a kalappal az itt élők előtt.
Innen még egy jó 500 méter hosszú, 8%-os emelkedő vezetett ki a veszprémi főútig. A temető melletti buszmegállónál vontam mérleget. 12:45. Eső, szemerkélés egyelőre sehol. Veszprémfajsz fölött, a hegyeken túl már csúnyák a felhők, szóval Tihanytól délre már esik. Veszprém 10 kilométer, végig dedikált kerékpárút, nagyjából fél óra. Simán lehet, hogy nem csak a szemerkélést, de úgy általában az esőt is megúszom. Nem gondoltam volna.
Beleálltam a tekerésbe. Innentől már nem érdekelt a lábam. Félórányi menet, nagyjából sík terepen. Ennyit már ki kell bírnom.
Megérkeztem a parkolóba. A kocsi ott volt, senki nem borította fel, nem gyújtotta fel, nem gyalázta meg. Szuper. Bedobtam a bringát, még elsétáltam a Jutas ABC-be úti rágcsáért, meg kóláért, aztán háromnegyed kettőkor elindultam haza. Még nem értem ki Veszprémből, amikor már elkezdett csapkodni az eső.
Mission completed.
Hazafelé leginkább borult volt az ég, itt-ott esett, de nem igazán. Aztán jött Budapest. Már az M7-ről is hajmeresztő volt a látvány, ahogy a súlyos, fekete felhő rátelepedett a városra. A többi meg már történelem. Ahogy néztem az Időkép radarján, valami hasonló vándorolt végig a Balaton partján is, olyan 16:00-17:00 között. Azaz valamennyit késett az előrejelzéshez képest a vihar, de utána intenzitással bepótolta.
Mindenképpen jobb volt már otthon, az ablakon keresztül nézegetni a tombolását.
Recent Comments