Badacsony környéki mászóka
2022.09.14; szerda
Távolság: 73,65 km
Szint: 675 m
Már abból is sejtettem, hogy jól aludtam, amikor az ébresztő előtt öt perccel magamtól keltem fel. Nyújtózkodás. Fürdőszoba.
Az egyik belső leeresztett. Anyád. Akkor ma reggel is dolgoznom kell.
Ma egyébként laza nap lesz. 60-70 kilométer, olyan 600-700 méter közötti szint. De a legfontosabb az, hogy körtúra, azaz bármelyik pontján dönthetek úgy, hogy elég volt, megyek haza. Ritkán szoktam ilyet csinálni, kis túráknál meg még ritkábban, de a tegnapi görcsölések miatt erre is figyelnem kellett.
Gargantuai reggeli. Kolbász, sajtkrém, kenyér, sör, péksüti. (Igen, tudom, ugyanaz, mint a kajakozásnál. De hát ez a magas kalóriás egyenreggeli. És egyébként is, most másféle kolbászt vettem.)
Az a gumi eresztett le, amelyiket megragasztottam. A másik, amelyik az erdőben leeresztett, de tegnap este már nem, még most is tartotta magát. Simán belefért, hogy tegnap rosszul ragasztottam, ilyen gyorstapaszos folttal próbálkoztam, elképzelhető, hogy a vizes vizsgálat után nem volt teljesen száraz, szóval új ragasztás. Mostanra száraz a gumi, az előző ragasztás miatt jól látszik a lyuk, kicsit megcsiszoltam, aztán újabb gyorsfolt. Pumpa. Fürdőszobafogas.
Meteorológia. Semmi változás. Meleg. Erős szél. Nulla eső. Alapvetően jó.
Magának a túrának két, erősen eltérő hangulatú része lesz. Először tekergek a tanúhegyek között, aztán Keszthelyi-hegység, majd hazafelé megint tekergek a tanúhegyeknél. Mindkét rész nyálcsorgatós túra, szóval jó napnak néz ki.
Nos, nem úgy indult. Éppenhogycsak felértem a Badacsony és a Gulács közötti hágóba, amikor megint begörcsölt a lábam. Négy tetves kilométer. Egy órával korábban vettem be magnéziumtablettát. Még este megálmodtam, mi minden mással is próbálok küzdeni, így vettem be fájdalomcsillapítót (Voltaren), illetve folyamatosan, erőszakkal hidratáltam. Egy kicsit át is dolgoztam az útvonalat, a Szent-György hegynél nem mentem fel a magasabb panorámaútra, inkább a lentin tekertem körbe. Na meg persze maradtak a lábkímélő áttételek. Nem voltam boldog. De azt is tudtam, hogy bármikor vissza tudok fordulni, még a nagy vaddisznó Keszthelyi-hegység előtt is.
A Badacsony és a Szent-György hegy között a tömérdek szőlőtábla. Szívet melengető látvány.
A túloldalon, már Tapolca felé újabb meglepi. A nagy áttervezésben itt maradt benne egyedül földút. (Mivel semmi tartalékbelsőm nem volt, igyekeztem aszfalton maradni.) Akárhogy is néztem, ezt a szakaszt nem lehetett megkerülni.
Aztán a helyszínen kiderült, hogy egy vadonatúj, ropogós kerékpárút hever a földúton. Még úgy is böven ez volt a legjobb minőségű szakasz, hogy egy helyen megtaláltam az ellenállás fészkét: egy helyi gazda lebontott egy melléképületet és a bontott téglákat, faanyagot mind a bringaútra tolta rá. Biatorbágy kicsiben. Szerencsére a dzsuvában meg lehetett kerülni.
Tapolcán pihenő. Nyilván a Malom-tónál. Szeretem ezt a helyet. Ettem egy magnéziumos csokit és kiittam a kulacsból a magnéziumos Pluszt. Mondtam már, hogy küzdős tipus vagyok? Egy sétánymenti árustól vettem zéró kólát, az ment a kulacsba. (Nem, nem a kalória miatt zavar a cukor, egyszerűen ragad minden utána.)
Vihar előtti csend Lesencetomajig. Azaz sima, szintmentes terep, a távoli hegyeket pedig elrejtik a fák és az épületek. Egy ideig. De aztán elővirít a Keszthelyi-hegység szélső vonulata.
Lenyűgöző, de egyben ijesztő látvány is. Általában az ekkora hegyeket nem kell komolyan venni, hiszen az út megkeresi a legalacsonyabb nyeregpontot és azon a hágón megy át. Itt viszont nem erről szólt a történet: a hágóban balra fogok fordulni és felmászok a hegy gerincére. Azaz most az egyszer tényleg akkora mászás lesz, mint maga a hegy. Ezekkel a lábakkal.
Na mindegy, menjünk.
A mászás már Lesencetomajban elkezdődött. Térképen ijesztőbb volt, mint a valóságban. Igaz, hosszú volt, de olyan 7-8%-ot emelkedett, ami pont az a határ, ahol rá lehet állni egy egyenletes tempóra és be lehet darálni a szintet.
A hágóban szép látvány fogadott: balra a tanúhegyek, középen a Balaton, jobbra a Keszthelyi-hegység immár meglehetősen közeli gerince.
Egy kis gurulás, majd rá kellett csűrni a gerincre. Előtte Vállusnál egy bosszantó mozzanat: a falu előtt egy hosszú 10%-os lejtő. Amikor tudtam, hogy a falu után nagy mászás lesz. Miért? Most pont nem hiányzott. Nem is élveztem. Azután a faluból egy hasonló erősségű 10%-os mászás kifelé. Hjaj.
Viszont ezzel a mászással vége is lett. Alig hittem a szememnek. A csúcsig persze még volt olyan 150 méter szint, de az út 2-3%-kal emelkedett, néha belelógott az 5%-ba. Ez nokedli. (Nem, ne kérdezd meg, milyen az 5%-os nokedli. Ez egy szólás.) A hajrában jött be egy 7%-os emelkedő, de ennyi. Fent is voltam.
Az volt kiírva az esőbeállóra, hogy Büdöskúti pihenő. Itthon vagyok. Végre egy hely, amelynek nem lógok ki az aurájából.
Aztán jött egy olyan lejtő, ahol adtam a bringának. Elméletileg aszfalt, de gyalázatos minőségben. Én viszont megengedtem annyira, mintha sima út lett volna. Pattogott a bringa, rendszeresen rángattam jobbra is, balra is, voltak bunnyhop-ok a gödrök felett, mindez olyan 45-50 km/h sebesség mellett. A koskormány már az első kilométeren lekókadt, onnantól a stucni mellett fogtam. Úgy mentem, mint aki elfelejtette, hogy nincs nála tartalékbelső. Eszeveszett száguldás volt. Az adrenalinnal kihajtottam minden belémszorult idegességet.
A györöki strandon már nem volt nyitva a büfé, mondjuk ez sejthető is volt, egy héttel korábban már csak lángost tartottak, így visszagurultam a mólóhoz. Olyat ettem, mint már régen: vegetáriánus spenótos nokedlit. (Nem, ne kérdezd meg, hány százalékos volt.) De volt rajta négysajtmártás, reszelt parmezán és pirított hagyma, ezek mind elnyomták a spenótot, melyet nem különösebben szeretek.
Kaja után egy sör. Üldögéltem. Ledöftem a sárkányt. Mint Szent György. Ezzel a bénázó lábbal megmásztam a tervezett dombokat. Innen már szinte semmi sincs. Az edericsi volt golfpályánál még van egy 8%-os mászás, de utána tinglitangli.
Megálltam a szigligeti elágazás előtti bringáspihenőnél. De csak azért, mert szezonban akkora tömeg van itt, hogy akkor nem érdemes, én meg kiváncsi voltam. Nos, kár volt. A legrosszabb romkocsma hagyományok: négy deci sör öt deci áráért, kézműveskedés, raklap bútorok. Egy kicsit már modoros. (Persze én könnyen beszélek. Kajakkal érkezve bármeyik strandkocsmába be tudok ülni, meg így utószezonban már bringával is.)
Így is történt. A szigligeti strand masszív kajakos pihenőhely, én pedig most kivételesen lementem a partig, megnézni, hogy tartják-e az igéretüket. (Három évvel ezelőtt az összes kocsma zárva volt már augusztus végén. Két évvel ezelőtt meg nyitva. Majd amikor megkérdeztük az új tulajt, hogy meddig fog ez tartani, azt mondta, addig, amíg ő a tulaj.)
Közben fellőtték az 1-es viharjelzést. Megnéztem a windyt és tényleg, beígérte a 40 km/h feletti széllökéseket. Csak hát ez az igéret hullámok formájában nem valósult meg, pedig a szél iránya alapján tombolnia kellett volna a víznek. Idén is, tavaly is jóval nagyobb hullámokban eveztünk, mint ez, a tavalyi akali durvulásról nem is beszélve, amikor kétszer is beborítottak a hullámok. Mindegyik viharjelzés nélküli állapot volt. Nem tűnik túl konzekvensnek a helyzet.
Badacsonyban végigmentem a Római úton. Ez is újdonság volt, mert még ha fel is mentem, a bódésorra eddig mindig lejöttem. Pontosan tisztában vagyok vele, hogy ez a bódésor a Balaton leglenyúlósabb helye, de mégis akkora a tömegvonzása, hogy mindig becsábít egy fröccsre vagy egy sörre. Most viszont befeszültem, mentem fent tovább. Hamarosan a boltomnál is voltam. Délután négy. Mit fogok csinálni délután? Még nem tudom, de a biztonság kedvéért vegyünk kettővel több sört, mint tegnap.
A szálláson gumiellenőrzés. Az újraragasztott gumi megint leeresztett. Kuka. A másik viszont remekül tartotta magát, így azt jónak minősítettem. Azaz – fogalmam sincs, milyen varázslat révén – de lett egy tartalék gumim. Már szebb az élet.
Egy kicsit sétálgattam, majd vacsoráztam egy nagyot. Nagyon nagyot. Ez egy ilyen hülye kör. A boltban nem merek centizni, így több kaját veszek. A szálláson meg már látszik, különösen utolsó este, hogy ez sok, csakhogy kaját nem dobunk ki. Azaz jött megint egy végigzabált este.
Utána bebújtam az ágyba, felnyomtam a hasamat a plafonig, söröket kortyolgattam és Gibsont olvastam. Élni tudni kell.
Recent Comments