Category: Utazás

Utazni jó. Vagy nem?

Hah. Így jár valaki, ha csak felskicceli az írás témáját és a kibontását későbbre hagyja. Aztán jön egy koronavírus és beborítja a turizmust.
Na mindegy, betűket nem dobunk ki. Csak kalkuláld bele, hogy amikor ezeket lejegyeztem, még ezerrel tombolt a tömegturizmus.

Szóval Harari. Egyszer már hivatkoztam rá, de nem lehet elégszer. Nem hittem volna, hogy 56 évesen, erősen megkövesedett gondolkodásommal még találkozni fogok olyan könyvvel, mely képes átformálni ezt a berögzült gondolkodást, képes új nézőpontból frissítő újdonságokat mondani.

Harry, you’re like a refreshin’ fart in a roomful of roses.
– Terry Pratchett –

Viszont néha kedvem támadt vitatkozni vele. Mert nagyot akart mondani, de mellélőtt.

Pontosabban fogalmazva, nem is mellélőtt, hanem a markáns fogalmazás nem engedte, hogy kibontsa a részleteket. Hogy nem is mindig van úgy. Hogy vannak kivételek. Meg elképzelhető az is, hogy… Tapasztalatból tudom, ha az ember felvesz egy megmondó attitüdöt, akkor nem pepecselhet a részletekkel.

Én viszont most foglalkozom egy kicsit a részletekkel is.
Utazás.
Azt írta, hogy ez csak a jelenkori civilizációnk hozadéka, régebben nem volt. Nem csak az utazás, hanem az azt piedesztálra emelő közhangulat sem. A közös mítosz alakult úgy, hogy az utazás mára vágyott élmény, egyfajta elvárás lett. Sok ember gondolja úgy, hogy csak akkor fog igazán kiteljesedni, ha lehúzott mindent a bakancslistájáról. (Eleve, a bakancslista, mint hirtelen extra divatossá vált kifejezés.) Hogy az egyiptomi civillizációban a gondos, középosztálybéli férj nem asszíriai utazással lepte meg a nejét – őrültnek is nézték volna – hanem egy sírkamrával.

Nos, nem egészen. Az utazás nem csak élményforrás, hanem tudásgyarapítás is egyben. Nem csak az egyéné, hanem a közösségé is. Aki nem mozdul ki a falujából, az begyepesedik: egész életében ugyanazok az emberek veszik körül, ugyanazok a házak, ugyanazok a növények, ugyanazok a gondolatok. Zárt lesz az agya. Ismerünk ilyen embereket. Nem szeretnénk ilyenek lenni. És nem a közös mítosz változása miatt. Hanem az életminőség miatt.

Emellett az utazás kaland és mindig is voltak kalandvágyó emberek. Valahogy csak felfedeztük ezt a világot és ezeknek a felfedézeseknek nagy része még egy teljesen más kulturális környezetben történt.

Vagy hogy mást ne mondjak, ott volt a középkorban a céhes legények kötelező vándorútja. Nem volt az hülyeség. Lásson világot, ismerje meg, máshol hogyan élnek, máshol hogyan csinálják azt az izét, amit majd ő is fog, lessen el új fogásokat, aztán térjen haza a mestermunkájával, mely után ő is mester lehet a céhben. Ez bizony utazás volt, a legnemesebb, értékteremtő formájában.

A változást inkább ahhoz kötném, hogy sokan lettünk. Ez egy nagyon alábecsült tényező, pedig ez az utóbbi száz év legnagyobb hatású változása. Ahogy Márai is siránkozott, az embertől elvették az egyéni sorsát. Tömegember lett belőle. Szociológusok tervezik az életét és mediánnal mérik, mit eszik, mit szarik.
Majd megjelent a tömegturizmus, mely tömegeket utaztat A-ból B-be.
Ez végül beépült a kulturába, de fontos különbség, hogy nem a kulturális változás indikálta az utazások értékváltozását, hanem pont fordítva. Egyre több ember engedhette meg magának, hogy utazzon, egyre menőbb lett az utazás. Egyre többen akarták lefényképezni azt a templomkaput, melyről már addig is készült egymillió fénykép.

Félre ne értsd, ez nem ítélkezés a részemről. Én is szoktam utazgatni és én is lefényképeztem sokezrediknek ugyanazt a templomkaput. Az emlékek ugyanis a fényképhez rögzülnek. A saját fényképünkhöz. (Aki azt mondja, hogy nem szabad fényképezni, mert anélkül is emlékezni fogunk rá, az hazudik.) Ha más ember fényképét látom, akkor maximum annyit mondok, hogy igen, szép, én is jártam már ott. A saját fényképemnél meg előjön egy csomó emlék. Hogy mennyit mászkáltam, mire pont jók lettek a fények. Hogy közben ráléptem egy nő lábára. Hogy meddig variáltam, mire jó lett a kompozíció. Hogy milyen sokat kellett várnom, mire az a ronda autó kiment a képből. Meg nézd már, észre sem vettem, rákerült az a debil kölyök, aki végig hisztizett mögöttünk a sétálóutcán.

Így alakult át az utazás. Az, ahogy most utaznak a tömegek tényleg más. Kulturálisan. Ezt tényleg nem tudná elképzelni egy antik ember. Elmenni Párizsba, egyenszállodában lakni, McDonaldsban ebédelni, napközben meg járni a várost és pipálgatni, hogy Eiffel-torony megvolt, diadalív megvolt, Notre Dame megvolt, csak valami köcsög cég pont most állványozta körbe, aztán felrakni a fényképeket a fészre, meg az instára, begyűjteni a lájkokat, meg az írigykedő hozzászólásokat… na, ez tényleg annyira felfoghatatlan lehet egy középkori embernek, mint a rádió.

Most megint úgy néz ki, mintha ítélkeznék, pedig megint nem. Sokan nem így utaznának, ha megtehetnék. Annyiszor elterveztem már, hogy kimegyek egy vagy két hónapra valahová. Ott élek, a helyiek között. Beszélgetek velük a kocsmában. Ott eszek, ahol ők. Megismerem és megszokom a városukat. Üldögélek a parkban, a tereken. Ráérősen. Elgondolok rajta, miért pont azt a mintát faragták a templomkapura. Becsavargom a külvárosokat is. Egy kicsit más életet élek, egy kicsit más leszek. Egy kicist eltemetem magamban az otthoni, zaklatott életemet.
Persze, hogy nem jött össze. Nem lehet kiszállni a taposómalomból. A megélhetéshez dolgozni kell, a munkahely pedig nem enged el hónapokra. Eddig egyszer sikerült majdnem, amikor kibuszoztam 10 napra Zakopánéba. Itt már kezdtem érezni, hogy alakul ez, kezd más lenni, mint a klasszikus hosszúhétvégés kirándulások. De aztán jönni kellett haza. És persze ezerrel bepótolni a tíz nap elmaradását.

Már megint sokat irkáltam. A lényeg, hogy Hararinak valahol igaza van, az utazás tényleg egy jelentős változás a kultúrában, csak egyáltalán nem biztos, hogy a kultúra változása hívta volna életre az utazási kedvet. Az viszont teljesen biztos, hogy az utazás beépülése a közös mitoszokba áttételes változásokat generál a kultúra más szegmenseiben. És ez még csak nem is annyira friss dolog. Egyszer már kardomba dőltem, mégpedig a nyolcvanas években a szülővárosomban. Amikor elkezdtek megjelenni az addig autentikus borozókban a sörcsapok. Egerben. A bor városában. Csak hát… a tulaj a bevételből él, a sok német turistának meg sör kell. Akkor kap. És kap pizzát is, ma már gyakorlatilag mindenhol a világban. Meg hamburgert. Meg hotdogot.

Meg ‘speciális helyi ünnepeket’. Halottak Napja Mexikóban. Cocó. Megvan?
Kamu.
Ilyen ünnep nem létezett. Egy James Bond filmben szerepelt egy hasonló karnevál. A turisták pedig elkezdték keresni ezt a karnevált és dühösek voltak, hogy nincs. A mexikóiak meg nem hülyék. Ha van rá kereslet, akkor lesz. 2016 óta van.

Na, így fonódnak össze a mítosz szálai, az egyik szál megtermékenyíti a másikat, majd az új visszahat és átalakítja a szüleit, de a lényeg, hogy közben folyamatosan vastagodik a szövet, mely párezer év alatt átláthatatlan bonyolultságúvá hízott.

Belga kirándulás

Az a bizonyos katasztrófába torkoló, de aztán mégis jól végződő, egynaposnak induló, de végül ötnapossá váló kirándulás Brüsszelbe és környékére. Most már mosolygunk rajta, végülis fél évvel később a költségtérítésünket is megkaptuk, mi a gond? Nos, az a 24 óra, amíg bepánikolva, magunkra hagyva, mindenféle eszköz nélkül csak kapkodtunk valamiért, amibe megkapaszkodhattunk volna. Az volt a probléma.
De a videóban mindebből semmi nem látszik.

Lisszaboni kirándulás

Ez a videó más, mint a többi.
Kezdjük ott, hogy Lisszabonban majdnem minden boltban lehet zöld bort kapni. Én pedig nagyon szeretem ezt a műfajt. Sajnálatosan csak 3 napra mentünk. Ebbe az időtartamba kellett annyi zöld bort belepréselnem, amennyit csak lehetett.
Három napig végig spicces voltam.
Eleve már a nap is úgy kezdődött, hogy a reggelihez bontottam három üveg zöld bort. Másfelet megittak a csajok, másfelet én. Aztán végigvigyorogtam az egész napi csavargást. Amikor kezdett tisztulni a látásom, gyorsan utánatöltöttem. Az estékről meg jobb nem is beszélni. (Amikor reggel nem emlékeztem, hogy este sütöttek nekem egy pizzát én pedig megettem. Finom volt. Biztosan.)
Nos, ehhez add hozzá, hogy végig fejkamera volt rajtam. Nyomkodtam a gombját, mint a kisiskolás, amikor megkapja az első mobilját.
Kábé 7 órányi nyersanyag gyűlt össze.
Egy hónapig vágtam, mire 22 percnyi videó lett belőle.
Viszont… viszont volt miből dolgoznom. Korábban mindig az volt a bajom, hogy nincs nyersanyag, illetve ami van, az is olyan béna, naná, hogy bénák lettek a videók is. Ez most nem fenyegetett. Igen, sok olyan felvétel volt, melyeket vigyorogva néztem, aztán elsuppasztottam valahová. Nem publikus. De maradt még bőven. Ez már akkora anyagmennyiség, hogy csak az került egy hétbe, mire kétszer egymás után átnéztem a nyersanyagot és kijegyzeteltem, miből mennyi van. A koncepció összerakása is napokba tellett.

Na mindegy, száz szónak is egy a vége, ez egy kifejezetten jó videó lett. Legalábbis hozzám képest. Jelenleg ez a kedvenc.
És nem mellékesen megmutatta, hogy bár több vele a munka, de jó videó akkor lesz, ha rengeteg a nyersanyag. Ahhoz viszont fejkamera kell és állandó gombnyomogatás.

Pénz állt a házhoz

Volt az a júniusi malőr, amikoris a Wizzair hideg fejjel kihagyott egy gépet, majd magasról szart az utasok fejére. Az egynapos bruggei kirándulásból négy nap Brüsszel lett.

Furán működik az emberek memóriája. Nej már úgy emlékszik vissza rá, hogy de jó kis négynapos kirándulás volt. Megnéztük Brüsszelt, Gentet, kétszer is Bruggét, jó volt a szállásunk, toltuk befelé a jófajta belga söröket. Ráadásul arra számítottunk, hogy a költségeink jó részét fedezi a Wizzair, talán még kártérítést is kapunk.
Hát, ja. Úgy kellett figyelmeztetnem, hogy emlékezzen vissza arra az éjszakára. Amikor 23.00 körül kiderült, hogy kint vagyunk a rák farkán és senkit nem érdekel, mi lesz velünk. Hogy lemerült minden elektromos eszközünk, melyekkel intézkedni tudtunk volna. Hogy hajnal kettőre sikerült rendeznünk a sorainkat, de azt is úgy, hogy Dóra Pestről intézett el mindent. Majdnem rá is ment a reggeli államvizsgája. Hogy délután kettőig nem tudtuk átvenni a szállást Brüsszelben és addig milyen megalázóan kellett csöveznünk a sok menekült között. Hogy 40 órát voltunk ébren és 30 kilométert gyalogoltunk, jobb elfoglaltság híján. Hogy neki tervleadása volt, melyet nélküle igencsak zűrösen tudtak megoldani. Hogy nálam is csúszott pár napot egy projekt előkészítése.

Nos, kártérítést nem kaptunk. Ugyan nem értettem egyet vele, de még a claim cég is visszadobta, miszerint reménytelen, a bíróság úgyis vis majornak fogja minősíteni. (Később egy utazási fórumban olvastam, hogy tényleg annak minősítették.)
Maradt a költségtérítés. Számláink voltak. (Kajáról nem, egyszerűen nem volt bőrünk a közértben feltartani a sort azzal, hogy négy zsemléről meg négy sörről áfás számlát kérjünk.)
Írtam a Wizzairnek a webes formukon keresztül. (Közvetlenül nem lehet. Csak speciálisan formázott subject-et fogad el a levelezőszerverük, ahol a subject tartalmazza a reklamáció azonosítóját. )
Olyan 40 nap múlva visszaírtak, hogy oké, vették a lapot, küldjem el a számlákat.
Aztán ez ment. Sokáig. Húzták az időt, ahogy tudták. Mindig 40 naponként jöttek a levelek. Hol kértek még valami adatot, hol csak elnézést, mert most éppen nem tudnak foglalkozni velem. Aztán megint 40 nap. Megírták, hogy oké, egyszer majd fizetni fognak. Egyszer. 40 nap. Utána adjam meg a bankszámlaszámomat, az ibant, a swiftet, a cipőm méretét mweg a dédnagyanyám születési anyakönyvi kivonatának a számát. 40 nap. Oké, most már tényleg fizetni fognak. Már csak 10 nap, amíg az utalás megérkezik. Egy olyan környezetben, ahol az utalás 4 órán belül meg kell érkezzen.
Én már csak röhögtem. Szánalmas.
Aztán december másodikán végül megjött a zsé. (Meg egy levél, hogy értékeljem a szolgáltatásukat. Izé, nem ez volt a legsikerültebb pozicionálás a marketingtől.) Június 19-én voltunk kint, akkor kellett volna haza is érkeznünk. Remek teljesítmény, indulhatnának egy Időhúzó Világbajnokságon.

Csak azt nem értem, miért. Július első napjaiban írtam nekik az első levelet. December másodikán fizették ki a pénzt. Az euró július elején olyan 320 forint körül mozgott. Most 332. Azaz kábé 5000 forinttal kaptunk többet annál, mintha egyből fizettek volna. Nem egy nagy pénz, persze, de ebben a kamatmentes sivatagban, ami most van, 130e forintért 5000 forint kamat fél évre nem is olyan rossz.
De ők tudják.

PS.
Ránézésre ez egy olyan mindenjóhajóavége történet, a kitartás meghozta gyümölcsét, a jó győzött, a sárkány kipurcant, a szegénylányért meg eljött a szőke herceg fehér lovon.
Nos, valójában nem.
Igen, első pillantásra csak apró sebeket szereztünk. A valóságban viszont ezek a sebek elmérgesedtek.
Oké, elmagyarázom.
A helyzet az, hogy én már 2019 elejétől döbbenten szemlélem, mi folyik a repülőtársaságoknál. Azt tudtam, hogy a Wizzair, a Ryanair ritka ocsmány társaságok, ha bármi baj van, még örülhetek, ha nem lőnek tarkón egy hosszú falnál. De ritkán volt baj, vállalható volt a kockázat. Oké, ott voltak még a repülőtéri megalázások. Megtanultam extra kevés cuccal utazni. Megtanultam pofátlanul átülni, ha szétültettek. Nem örültem neki, de nyeltem egy nagyot. Viszont idén hirtelen megszaporodtak az események. A társaságok meg kimutatták a foguk fehérjét, ritka gusztustalanul viselkedtek. Aztán bejött az aggódás, mi is belefutottunk egy ilyenbe és látszott, hogy nem az utasok találják ki a rémtörténeteket, azok valójában is megtörténnek.
És nem csak az ultrafapadosoknál. A fiam ment valahová a Lufthansával. Megcsúsztak egy napot. Ráadásul nem egy géppel, hanem sokkal, elfogyott a Lufthansa által bérelt szállodai kapacitás. Közölték vele, hogy keressen magának szállást, kérjen számlát és utólag kifizetik. A srác elment egy közepes árfekvésű szállodába. Aztán nem fizették ki. Azt mondták, hogy ez szerintük túl drága szálloda volt. Az nem zavarta őket, hogy előtte nem mondták meg, mi a határ.
Szóval cigánykodás. Megalázás. Minden szinten.

Átbeszéltük Nejjel és arra jutottunk, hogy ez már nem hiányzik nekünk. Az autónk úgyis csereérett. veszünk egy kényelmes dögöt, olyat, amelyikre felfér szükség esetén négy kajak is, olyat, amelyikbe be tudunk pakolni két bringát, olyat, amelyikben adott esetben el is tudunk aludni. Aztán becsavarogjuk Budapest 1000-1300 kilométeres körzetét. Nézz rá a térképre, elképesztően jó helyek vannak. Túrázni, bringázni, kajakozni.
A városok meg úgyis éppen belefulladnak a turizmusba, ne rúgjunk már beléjük mi is.

Minek?

Nézdd meg ezt a képet.

Kép

Ugye jól néz ki? Szívesen csavarognál ezen a környéken. Különösen, ha elolvasod a hozzá tartozó blogbejegyzést. Bejárnád az apró sikátorokat. Mutogatással beszélgetnél helyiekkel is, úgy képzelve, hogy ez mekkora egyedi élmény, de nem gondolnál bele, hogy az a helyi ember naponta mennyi idegennel beszélget el így. Csinálnál többszáz fényképet, esetleg videófelvételeket is. Aztán itthon menne minden ömlesztve egy könyvtárba. Az utazást pedig feltennéd egy polcra. Itt is voltunk. Mert az élmény a lényeg.
Kár, hogy két év múlva nem fogsz emlékezni semmire.

Ez így van rendjén. Egyszerűen csak egy turista voltál. Annak ennyi jár.

Ezt akkor éreztem meg először, amikor 2009-ben a munkám Kazincbarcikára vitt pár napra. A munka után nekiugorhattam volna a városnak, ahogy a turistarutin szerint szoktam. De nem tettem.
Ebben a városban ugyanis alanyi jog szerint tartózkodtam.
Négy évig éltem itt. Legalább ezerszer sétáltam végig a főutcán. Legalább 800-szor mentem be a könyvesboltba, megnézni, érkezett-e új könyv. Legalább 3000 alkalommal étkeztem a Lombik étteremben. Itt éltem. A nehezen érthető szobrok, a falakon feszülő szocreál domborművek, mind-mind belémépültek, mint ahogy én is beleépültem mondjuk az Egressy Béni művközpont hátsó kijáratába.

Így lehet… keményebben fogalmazok… így szabad csak megnézni, megismerni egy tájat. Válaszd ki. Túl sok nem lehet, az élet sajnos nem elég hosszú az ilyesmihez. Aztán maradj ott 2-3 évig. Amíg a jelenléted be nem épül a városba. Amíg a város be nem épül a lelkedbe. Amíg már nem kellenek fényképek, videók az emlékek felidézéséhez.

Minden más csak turizmus. Illékony, mint az ólomfüst.

PS.
Pár nappal későbbi újraolvasás után.
Nem, nem kell 2-3 év. Az nagyon sok. De az kell, hogy éveken keresztül rendszeresen visszatérj, egyre mélyebben ismerd meg a várost, vagy a tájat. Összességében néhány hónap, esetleg egy félév után már olyan lesz, mint egy házimamusz: magától rásimul a lábadra, átölel és melegít.