Móka Ló




























































































2006.07.28 péntek – 2006.07.29 szombat
Leutazás, izgalmakkal

Rájöttem az autó stratégiájára. Már többször is megérezhette, hogy el akarjuk adni – és pontosan tudta, hogy mindig valamilyen eseményhez kötöttük: lemegy a nyaralás és eladjuk… túlleszünk ezeken az utakon és Dezsőnek meg kell halnia… Szóval ezeket megérezhette, mert merész stratégiával mindig a nagy mozgások előtt dobott be valami drága hibát. Ha menni akartam, akkor meg kellett csináltatnom. És persze az akció után már úgy álltam hozzá, hogy basszus, most költöttem rá egy szakajtó pénzt, nehogymár most adjam el. És ez általában elég is volt a következő utazásig.
A mostani nyaralás előtt pár nappal a kormányszervónak lett ocsmány hangja. Felhívtam a szerelő embert, hümmögött, krákogott, majd közölte, hogy vagy a szivattyú vagy a kormánymű. Egyik sem olcsó darab. Elvittem a dögöt, otthagytam. Délben jött a telefonhívás, a szerelő boldogan közölte, hogy szerencsém van, a kocsinak nincs semmi baja. Így csak húszezer forintot kell fizetnem.
Nem tudom nem észrevenni, hogy ez a helyzet egyre bizarabb.
De végülis lecserélte a málnaszörpöt (igen, ugyanaz a málnaszörp van a szervóban, mint az automata váltóban) – és a csúnya hang megszűnt. Ez a lényeg. A francnak sem hiányzott volna, hogy szétidegeskedjem magamat az úton. Emiatt is.

Tegnap este mentünk el Dóriért Egerbe, ma reggel jöttünk vissza. A délelőtti bevásárlás utánra könnyű alvást terveztem, pakolást és esti indulást. Ebéd után jött egy hívás a munkahelyről: egy csomó levelezési probléma ütötte fel a fejét. Rendberaktam, de pont elment vele a délutáni alvásra szánt idő fele. Aztán jött a kegyelemdöfés: beindították a légkalapácsot az ablak alatt. Legyintettem, elindultunk Pesterzsébetre a kajakért. Gondoltam, evezgetünk egy kicsit a gyerekekkel – erre alighogy megérkeztünk és mentem Barnával egy kört, leszakadt az eső.
Kezdett alakulni a kedvem.

Nem vagyok túlzottan profi főszezonban utazó. Elsősorban az elő- illetve utószezont preferáljuk. Idén Barna utolsó 3 hétre betett vízilabda tábora miatt voltunk kénytelenek egy ízig-vérig főszezoni hetet bevállalni – annak minden szépségével együtt.
Az egyik ilyen szépség a közlekedés. Augusztus első hetében Horvátországra gyk ki lehet akasztani a megtelt táblát. És egy horvátországnyi roppant tömeg próbálja szombaton elhagyni az országot – és egy ugyanekkora próbálja ugyanaznap birtokba venni azt.
Minden előrejelzés szerint a legzsúfoltabb szombati nap idén pont az lesz, amelyiken mi is szándékozunk menni. Azaz roppant észnél kell lennünk. Beaggódásban nem lehet elég nagypályás az ember, hosszas töprenges után döntöttünk a péntek délutáni indulás mellett, mondván, hogy az éjszaka már túl késő lenne. Csakhogy… aki péntek délután indul, az pont telibe kapja a hétvégi balatoni forgalmat az M7-esen. Nehéz okosnak lenni… különösen úgy, hogy délután elkaptuk a hírekben, hogy nyolcas karambol volt a sztrádán, iszonyú a torlódás. Nyolc óra tájban már látszott a pakolás vége, gondoltam, megnézem, mi a helyzet az utakon. Nem egyszerű az eset, naprakész(!) információ a neten egyszerűen nem érhető el. Mindösszesen egy telefonszámot tudtam levadászni (0640405060), ahol az autópálya diszpécserszolgálat ad éjjel-nappal forgalmi tájékoztatást. Nosza. A hölgy közölte, hogy erős, de folyamatos a közlekedés. Egyedül Zamárdinál nagy a dugó, de erről nincs friss információja, kapcsolja a helyi diszpécsert – aki nem vette fel. Így jártunk. Abban maradunk, hogy ahogy elkészültünk, indulunk… és bízunk a szerencsénkben. Végül kilenc óra tájban lettünk készen, köszönhetően a mindent felrúgó délutáni viharnak. (Csak ücsörögtünk a csónakház mellett a kajakkal.)
Aztán nekilódultunk. A kocsi csontig pakolva, iszonyú mennyiségű ásványvízzel felszerelve, tetején a sebességlimitet behatároló kajakkal.
Már rögtön az M0-án látszott, hogy ez nem lesz egyszerű nap. Mindkét sáv fullon. Aztán a sztrádán ugyanez. Ráadásul nagyon birka a tömeg, én a maximálisan belőtt 130-140-es tempót sem tudtam tartani – rengeteg a teherautó és sokan bóklásznak a belsőben 100 körül. Teljesen horror volt az út, meg se próbáltam bekapcsolni a betárazott hangoskönyvet. (Csak megjegyzem, hogy a Bodrogi-féle ‘Piszkos Fred, a kapitány’… nos, nem az igazi. A fazon nem fogta a műfaj jellegét – a jelenetekhez igazította a hangját, ahelyett, hogy figurákat próbált volna megformálni vele.)
Zamárdi után sem lett sokkal jobb a helyzet, Igaz, nem is nagyon számítottam rá. Aztán jött a somogyi bazdmegelés, kamionokkal, ahogy kell. ‘Majd a horvátoknál’ – reménykedtem. Nos, valamivel jobb lett, de azért továbbra is igen erős maradt a forgalom. Aztán jött a rémálom. már messziről látszott, hogy valamerre nagyon zeng az ég, de az csak Zágráb körül derült ki, hogy pont belemegyünk. Lucko előtt köszönt be a vihar, azzal, hogy a szél alányúlt a kajaknak, és mivel jól volt rögzítve, így az egész kocsit rakta arrébb egy fél sávval. Méltányoltam a mutatványt, egyből visszavettem a tempót nyolcvanra. Aztán a szél után jöttek a többiek: háromszor szakadt ránk az ég, dörgött, villámlott, mint augusztus huszadikán a Gellért-hegy. Durva volt… különösen ugye mindez éjszaka, egy degeszre kitömött autópályán, kajakkal a kocsi tetején. Ráadásul a vihar nagyon sokáig tartott, Karlovac után jó ötven kilométerrel kezdett elcsitulni.
A családnak persze fogalma sem volt az egészről. A 200 kilométerenkénti pihenőkben – ha egyáltalán felébredtek – fogalom nélkül néztek ki a fejükből, aztán persze nem emlékeztek semmire. És így van jól, mert ez azt jelenti, hogy teljesen megbíznak bennem.
Az alagutakat jó tempóban vettük, nekem is megjött az önbizalmam, Sibenik körül már 160-170-es tempót tartottam. Hajnal öt körül értünk Splitbe, és mondhatom, akarattal sem tudtunk volna jobban időzíteni. A hajnali ködben a tenger és az éledező város annyira jellegzetes képet mutatott, szószerint beleégett a látvány az ember agyába.
Az otthoni kombinálástól eltérően úgy döntöttem, hogy nem megyünk be a hegyek közé, inkább bátran megrohamozzuk Omist. Az elképzelés bejött, hajnalban még teljesen járható volt az út. A családot meg hiába rugdostam, hogy keljetek fel, bakker, gyönyörű a táj… csak aludtak rendületlenül. Barna riadt fel Omisban, megjegyezte, hogy ismerős a környék… aztán aludt tovább.
Omis és Makarska között van egy gyönyörű kilátással bíró pihenő, ott már nem bírtam tovább, amikor megálltam teázni, mindenkit kirúgtam a kocsiból. Nem aludni jöttünk, hanem világot látni – és a makarskai riviérát érdemes alaposan megnézni.
Nos, szép volt, szép volt… de nem ez volt az a táj, ahol elakadt a szavam.
De ne rohanjunk előre. Drveniknel kiderült, hogy én sem superman-ból vagyok. Vezetgettem, persze, de egyre többször jöttek pár másodperces rövidzárlatok. Aztán amikor az egyik után a szembejövő sávban találtam magam, egy sziklától beláthatatlan kanyarban, gyorsan ki is húztam egy pihenőbe, közöltem a családdal, hogy nem érdekel, mit csináltok, de én most negyedórát szundítok. Pár másodperc meditáció után már alfában is voltam. Arra ébredtem, hogy nyakoncsípett egy bögöly. Pont negyedóra pihenés után – micsoda időzítés… Összekaptam a családot és mentünk tovább – ez a negyedóra alvás úgy feltöltött, mintha rendes nagy alvás lett volna. És érdemes is volt, mert Drvenik után valami annyira gyönyörű tájon mentünk keresztül, hogy szavamat alig találtam. Csak böködtem Nejt, hogy ezt nézd meg, meg azt is. Ötven-hatvannal tudtunk max vánszorogni, de senkit nem zavart – néztük a tájat. Neretva torkolat, lendületes partokkal szegélyezett tavak, osztriga- illetve kagylómezők, vízsugárral hűtött dinnyehegyek és vad meredeken beépített tengerpartok.
Mali Stonnál hosszabb pihenőt tartottunk – eleve is úgy terveztük, hogy bejárjuk a Nagy Dalmát Falat. Meg is volt – és már itt ízelítőt kaptunk abból, mi vár ránk: még nem volt kilenc óra, de már annyira perzselt a nap, hogy úgy éreztük, csurdítandó szalonnaként pörgünk a nyárson. Hagymával.
Itt robbantak ezerrel köztudatba a kedvenceim – megjelentek a kabócák. (Ha szintén szereted a hangot, itt van egy rövid videó, ezen rögzítettem a reszelést. 7 MB.)
– Hogy csinálják ezt az erős hangot? – jött a kérdés hátulról.
– Összedörzsölik a lábukat.
– Miért?
– Mert vicket a pöckük.
Féel tizenegykor értünk a szálláshoz. Ugyan semmilyen időpontot nem egyeztettünk, hogy mikortól foglalhatjuk el az apartmant, de megpróbáltuk, hátha. Nem jött be… közölték, hogy csak kettő után. Oké, irány Orebic. Hát… nem egy szokványos település, beletelt egy kis időbe, mire megtaláltuk a központját. De bármerre mentünk, gyönyörű volt. Engem teljesen le lehet venni a lábamról burjánzó növényekkel – és itt a növényeknek szemmel láthatóan nem volt más lehetőségük. Alig győztem fényképezni. Még elmentunk ebédelni: Babilon, teljesen normális árakkal: a legdrágább saláta 30 kn, makréla 50 kn, tintahal 70 kn. (Megint bejött az étterem neve saláta: uborka, paradicsom, rengeteg durván reszelt sajt, sonka… és az egész egy kis borecettel megbolondítva… nyam.)
A kempingben egész szigorúan betartották a két órás turnusváltást: háromnegyedre értünk vissza és még elküldtek húsz percre. Ezalatt bejártuk a strandot, a sziklákra épült bárt… és mondhatom, igen hangulatosnak találtam mindkettőt. Egyre inkább kezdett formálódni bennem, hogy ez egy kifejezetten remek hely.
Felcuccoltunk, klíma minusz végtelenre állítva, hideg zuhany. Megbeszéltük, hogy fürdünk egyet és csak utána foglalkozunk a kajakkal. Amíg vártam arra, hogy a csajok elkészüljenek, lazán elnyomott az álom. Este hat után ébredtem fel. A lakás teljesen csendben, gondoltam, a többiek a strandon lesznek… de nem: mindenki az ágyában horpasztott. Felborult a család bioritmusa.
Barnát felrúgtam, lementünk elrendezni a kajak sorsát. A tulajnak is volt három hasonló jószága (csak azok 1.0-ásak voltak), azok mellé telepítettük a sajátunkat. Aztán hirtelen mozdulattal legyintettünk minden előzetes beaggódásra, bepattantunk a kajakba és megnéztük, hogy az a dudor, ami az öbölben kilátszik a vizből, tényleg az elsüllyedt hajó-e? És igen… az volt.
Nem lesz itt baj a kajakozással.
Este futó találkozások a családtagokkal – mindenki össze-vissza volt ébren, hála a klímának és a kicsit cifra napnak.
Első napi áttekintés: nincs fagyasztó és nincs mikró – így lőttek annak a stratégiának, hogy ipari méretekben vásárolunk fel bureket, lefagyasztjuk és abból lesz a reggeli. Ahhoz viszont semmi kedvem, hogy minden reggel beszaladgáljak Orebicbe a pékséghez: nagyon vacak a kijutás a kempingből és a parkolás is igen necces a városban.
Szintúgy zavaró, hogy lakáson belül nincs szék-asztal… csak a teraszon. Az viszont nem klímás… sőt. Teljesen nyugati fekvésű, azaz késő délután azbesztruha nélkül megközelíthetetlen.
Aztán elalvás előtt megleltük az üdvözítő megoldást a reggeli bevásárlásra: ketten kajakkal átmegyünk Orebicbe. Kb. két kilométer keresztül az öblön, az egyik ember vigyáz, a másik bevásárol és a vízhatlan hordóban el tudjuk hozni a cuccot. Nincs parkolási probléa, nem kell nagy autóval szűk helyeken forgolódni és kellemesen vadregényes is ahhoz, hogy szívesen csináljuk.

2006.07.29 vasárnap
Akklimatizálódás

Határozottan van némi hátránya a nyugati tájolású klímás apartmanoknak: nincs semmi, ami felkelésre serkentené az embert. Nem süt hasára a nap, nem fojtja meg a hőség. Kész szerencse, hogy Nej felhúzta a mobilját fél nyolcra. Kisétáltam a teraszra, hogy megvizsgáljam az időt, majd kedvetlenül visszamásztam aludni. Akkora szél volt, hogy majd kicsavarta az apró fákat. Az öbölben szemmel láthatóan tomboltak a hullámok.
Amíg szunyókáltam, Nej kiült a teraszra és nekiállt dolgozni – hozott valami könyveket, füzeteket magával és a festői tájkép mellett bőszen rótta a sorokat. Ezer szerencséje, hogy visszafeküdtem aludni, mert egyébként szénné cikiztem volna.
Tíz óra körül ébredtem és rájöttem, hogy nemcsak az apartman fekvése miatt nem érzem a napsütést, hanem maga a nap is szabadságra ment; a helyettese meg nem volt annyira kompetens, hogy át tudjon sütni a felhőkön. a szél csitult ugyan egy kicsit, de a sűrű sötét felhőkből időnként csepergett az eső. Tipikus kirándulóidő. A kései ébredés miatt Dubrovnik már nem jöhetett szóba, az idő miatt a strandolós helyek is kiestek, így maradt Tripanj és Korcula.
Nej megjegyezte, hogy ma lenne az igazi megmászni a Szent Illés-hegyet – és ekkor villant be, hogy mekkora farkak vagyunk: se Barna, se én nem pakoltunk hegymászásra is alkalmas edzőcipőt. Raktunk be direkte fehér pólót, pakoltunk külön kis hátizsákot a fejenkent három liter ásványvíznek… de amikor Dóra megkérdezte, hogy kinek milyen cipőt rakjon el, mindketten csak a szandált mondtuk. Abban meg gyk. esélytelen nekivágni.
Lefogadom, az időjárásfelelős direkt figyelt mindent, mert ahogy elindultunk, Tripanjban már ezerrel sütött a nap. Remek kis falu, egy sétát biztosan megér. Nincs semmi különös építészeti remeke, de a természet vadul burjánzik, a hegyek méltóságteljesen veszik körül és a kikötőből tisztán látszanak a Makarska környéki hegyláncok. Szép.
És hogy leszálljunk egyből a földre: ahogy a főúton beérünk a kikötőbe, balra van egy presszó, benne egy csavaros fagyis. Rögtön mellette van egy dedikált fagyis, ez nem is az utcán árul, be kell menni az üzletbe. No, ehhez a fagyishoz ne menjetek, igen trükkös a bácsika. Nej rendelt, mindegyik kéréshez mondta, hogy ‘one’ és a kiírt nevet. Én fizettem, kiszámoltam a 16 kunát, de a hapi nekiállt hőbörögni, hogy ő mindenkinek két gombócot adott, tehat 32. Körbenéztem és a gyerekeknél már alig volt valami a tölcsérben, visszaadni már nem tudtam… rohadjon meg az ilyen, kifizettem. De megfogadtam, hogy szerény eszközeimmel megpróbálom mérsékelni a forgalmat. Terjesszétek.
A következő célpont Korcula volt. Nej már teljesen természetesen nem szállt be az autóba induláskor, hanem kiállt az útra és irányított. Emberek, ezt hót komolyan mondom: aki nem képes kirakni a rubik kockát öt percen belül, az ne jöjjön a Peljesac végére batár nagy autóval. Ide milliméter pontosságú térlátás kell.
Még egy észrevétel: abban, hogy anno annyira népszerű volt a világon a Renault4-es, Jugoszláviának biztosan oroszlanrésze volt. Eddig akármerre jártam, mindenfelé rengeteget láttam belőlük – és a félsziget sem kivétel, sőt.
Szóval, Korcula. De előtte még megtekintettük a tacskólány és a németjuhász fiú nászát. Legalábbis nekem egyből ez jutott eszembe, amikor bekerültünk abba a dugóba, melyet egy baszott nagy nyerges kamion okozott azzal, hogy megpróbált lenavigalni az orebici kikötőbe. Meglepő módon sikerült neki, de a vazelin valószínűleg sokáig fog még fényleni a környékbeli házak falán.
Az átjutás Korculára… mondjuk, legalábbis hektikus. Annyira már nem, mint amikor két, egymással háborúban lévő országhoz tartoztak, de a helyzet nem sokkal jobb. Nincs kiírva sehol, honnan indul a hajó. Egyáltalán, azt se tudod, hogy kis vizitaxi fog indulni vagy nagy hajó. A szokásos menet az úgy néz ki, hogy a tömeg áll valahol a kikötőben, aztán egyszer megérkezik a jármű és beáll valahová. Pusztán szerencse, ha oda sikerül, ahol az emberek is állnak. Ilyenkor meglódul a tömeg, kipörögnek a lábak, élesednek a könyökök. Aztán aki feljut, az utazik, aki nem, annak kezdődik minden előlről.
Viszont Korcula szép. Itt megkapható mindaz, ami Orebicben hiánycikk: szűk sikátorok, meredek lépcsők, utcákon élő helyi lakosok. Csavarogtunk egy nagyot, ebédeltünk is, aztán megtaláltam azt a Konzum üzletet, ahol jó áron lehet borokat kapni. Nos, lehet, hogy ez valakinek jó, de én megszédültem tőlük. Pedig nem vagyok egy szívbajos típus, otthon 2-3e között simán veszek magamnak bort, ha megkívánom… és ünnepi alkalmakkor jöhetnek drágábbak is. De itt, amikor még csak kisérleteznem kellene, hogy egyáltalán melyikkel probálkozzak, a babic-csal vagy a dingac-csal… és úgy fizessek egy üveg borért 125 kunát… sok. Különösen édesgyanús vörös borért, mely mint tudjuk, alapvetően nem létezik. Van étterem a házban, majd lemegyek, aztan kóstolok egy-egy pohárral.
Vettem helyette zsemlét meg vajat. Ez úgyis elmaradt reggel.
Többször is elhaladtunk Marco Polo második szülőháza mellett. Nagy vigyorokkal vettük tudomásul a túristaipar e nagyszerű remekét, jókat élcelődve a Marco Polo shop-on. Minden előzetes feltételezés ellenére itt nem pici Marco Polo-kat árusítanak, hanem egy csomó olyan terméket – gusztusos, apró kiszerelésben -, melyeket a nagy utazó hozhatott be anno a kontinensre. Igen, jól sejted, ügyesen csomagolt gagyi. Minket azért ennyire nem kódított fejbe a genius loci.
A visszaút a szokásos balkáni káosz volt. Durván száz kiló vagyok, de kis híján lelöktek a pallóról szorgalmas sunyi kezek.
Késő délután értünk haza. Az időjárásfelelős éber volt, mert már Korculán beküldte a felhőket és beinditotta a szélgépet – így mire hazaértunk, ismét nem volt kajakos idő. Ennek ellenére vízre merészkedtünk. Nagy siker volt. Nej sikoltozását valószínűleg évekig emlegetni fogják a helyi folklórban. A gyerekekkel semmi gond nem volt, ők egyszerűen elhitték nekem, hogy nincs baj. És tényleg nem volt, a part mellett maximum ötven méterre mentünk be, a sit on top kajak – a prospektusához hűen – abszolút borulásbiztosnak bizonyult (pedig néhányszor igencsak alákormányoztam a hullámnak) – ha meg mégis borultunk volna, ötven méterről bárki kiúszik, különösen úgy, hogy a hullámok kifelé segítik. Na, szóval ezt mondta a józan ész… az a józan ész, mely Nejnél ijedten vonult félre, utat engedve a harcias pániknak.
Maradjunk annyiban, hogy megvolt a tűzkeresztség, ennél komiszabb már nehezen lesz a víz. (Haha. Utólagos komment, egy héttel később.)
Habár voltak terveink az estére, de végülis nem mentünk sehova. Lötyögtunk egy kicsit, kártyáztunk, majd ágybadőltünk. A holnapi napra nem terveztünk semmit, remélem, tudjuk tartani.

2006.07.30 hétfő
Vízkereszt vagy amit akartok

Reggel nyolckor kikukucskáltam. A fák megint feküdtek a szélben, igaz, felhő nem volt és ezerrel sütött a nap. Hogy cifrább legyen a helyzet, egy kedves vendég illegálisan rámparkolt, azaz akár el is felejthettem a reggeli autózást a boltba. A szél miatt meg a kajakot. Matt. Vissza is feküdtem aludni – de már nem jött álom a szememre. Kimásztam, megreggeliztem, aztán lesétáltam szétnézni. Először az autót vizsgáltam meg. Reménytelen volt, de pont akkor járt arra Sabina, látta, min töröm a fejem – öt perc múlva már jott a vendég és arrébbállt. Közben lesétáltam a partra – és a nagy szél ellenére teljesen sima volt a víz. Szaladtam is vissza a jó hírrel. Barnával ketten összekaptuk magunkat, elkötöttük a kajakot és irány a tenger. Elmentünk a hajóroncsig, végre meg tudtuk vizslatni világosban is. Aztán nagy bátran becéloztuk a világítótornyot a Vela Sestrica szigeten. Ránézésre nem volt túl messze… de ahogy kiértunk az öbölből, úgy kezdtek nőni a hullámok. Végül akkorák lettek, hogy csak pislogtam. De tegnap már leteszteltuk, hogy a kajak nem borul, erőnlét meg volt dögivel, hát hol máshol tanuljon az ember kajakozni, mint a szélviharban hullámzó tengeren? Vad volt, durva volt – élveztük minden percét. Aztán jöttek előre nem látott problémák – pl. a kikötés méteres hullámok mellett a szigeten. Szerencsére találtunk egy kis lyukat a sziklák között, pont befért a kajak. Azért volt egy kis lábremegés, ahogy sétáltunk utána a sziklákon.
A visszafelé úttól jobban tartottam, mivel ekkor jöttek szembe a hullámok. Hát, nem volt egy kispályás menet. Időnként kaptunk olyan sorozatot, hogy mindkettőnkben beindult az ösztönös “evezőt markol, szem résnyire behuny” parancs és már damdamdam, jöttek is a bazi nagy hullámok, sorban. Fisher99 nagyon plasztikusan leírta ezt a ‘tíz ló húz elől, kilenc hátul és egy kormányoz’ viszonyt – ezekben a mókás hullámokban hátul max három ló húzott és hét kormányzott, hogy mindig szembe tudjuk kapni az aktuális hullámot. Ez volt az igazi móka ló. De visszaértünk és dagadó mellkassal soroltuk a csajoknak, mekkora királyok vagyunk.
– Emlékszel, tegnap hogy kiröhögtelek, amikor pánikoltál? – kérdeztem Nejt – na, most volt egy olyan rész, ahol én is majdnem betojtam. Nem, nem akkor, amikor Barna beszálláskor beleesett a vizbe… azon mindketten csak röhögtünk. De amikor úgy a közepe táján beerősödtek a hullámok és nem voltam biztos benne, hogy uralom a kajakot, ott beaggódtam egy cseppet. Aztán szerencsére egészséges önbizalmam felülkerekedett a helyzeten és mentünk tovább.
A valóságban persze nem ilyen szép kerek mondatokban fogalmaztam, sőt, tulajdonképpen egymás szavaiba vágtunk Barnával, de tény, hogy mindketten roppant büszkék voltunk magunkra. Megkaptuk a vízkeresztséget.
És jókat vigyorogtunk a csajokon. Hogy a strandon, a kényelmes, bokáig erő vízben nem tudtak beszállni a kajakba. Nej olyan látványosan ült mellé és borult bele a vízbe, hogy nem győztem magam átkozni, miért nem volt kéznél a fényképezőgép. Szerencsére ők csak part menti kajakozást vállalták be, attól nem féltettem őket. A bár meg zárva volt, így felsétáltunk és a teraszon nyomtunk be ketten egy literes sört, megünneplendő, hogy legyőztünk egy roppant fenevadat – a bennünk rejtőzködő félelmet a hullámos nyílt tengertől.
Beszélgettünk egy sort, aztan megjöttek a csajok, ettek valami levesport meg tésztaport, én meg bementem Orebicbe bevásárolni.
Korábbi információkkal ellentétben, a település előtti bevásárlóközpontban egész jó áron mérték a bort, így bedobtam a kosárba egy literes proseket 40 kunáért, meg vettem kóstolónak egy háromdecis Postup-ot 35-ért. A dingac-on még mindig gondolkodom, itt már csak 110 kn. Furcsa, a fél guriga sajton, mely 120 kn-be került, egy pillanatig sem gondolkodtam. Öregszem? (Mondjuk az is megérne egy hosszabb töprengést, hogy miért merek bárhol ismeretlen sajtot venni – nálunk meg még az ismerteket is alig. Mi szükséges, hogy egy országban kialakuljon egy sajtkultúra? Nem lehetne valahogy ezt a valamit becsempészni az országba?)
Kipakolás után offline internet: felhívtam egy kollégát, hogy nézzen már rá a vödör.yahoo-ra. Azt mondta, csütörtökre felhős, száraz, de meleg időt mondanak, a többinél meg tűző napot. Remek, akkor csütörtökön Dubrovnik, a többi napon meg birkózunk makacsul a tengerrel.
Mire ezt letisztáztam, mindenkit megcsípett a cecelégy. Behurcoltam a műanyag asztalt a teraszról és a szokásos szezámmagos goldfishli-sör ebéd után nekiálltam blogolni a jótékony hűvösben.
Aztán felébredt Nej és felébredt benne a kalandvágy. (A kalandféreg:) Sikerült meggyőznöm, hogy nincs jobb, mint a délutáni misztrálban beevezni a tengerbe. Hagytuk aludni a gyerekeket és lecaplattunk a kikötőbe. Viszonylag simán be is tudtunk ülni, dacára annak, hogy már a parton is igen emberes hullámok voltak. Maximálisan kihasználtam, hogy a hátsó ember kormányoz – nekivágtunk a tengernek. Nej egy ideig húzott, aztán gyanút fogott és leállt.
– Hová megyünk?
– Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy a világítótoronyhoz?
– Áááááááááááááá!!
– Jó, akkor nem azt mondom. Beevezünk a hajóroncs magasságáig, aztán visszafordulunk.
Így is lett. De legalább szokta egy kicsit a hullámokat. (Már látom, hogy mi lesz itt a szűk keresztmetszet: délelőtt viszonylag elviselhető a víz: ekkor tudna a női brigád a part mellett kóricálni, de ekkor tudna a kemény férficsapat is szigetekre evezni. Ebéd után jön a misztrál, ilyenkor a csajok már be se mernek menni és a fiúk is csak a part menti evickélést merik bevállalni – hatalmas harc várhato ergo a délelőttökért.)
Kijöttünk és idejét éreztem felbontani a kisebbik üveg bort. Amilyen kicsike volt, olyan keményen kitartott: nem volt nálam a szuper pincérdugóhúzóm, a helyi készülékkel meg vért izzadtam. Valamikor meglehetősen bele voltam zúgva a borokba, talán már a sznob kategóriába is sikerült belecsúsznom, mindenesetre az biztos, hogy már kényes vagyok a külsőségekre is, nem csak a bor izére. Én még ilyen kurva dugót életemben nem láttam. Elsőre meg se moccant. Amikor bikaordítással és baromi erővel meghúztam, megmoccant és egyből félbe is szakadt. A bennemaradt fél dugót újra megpróbáltam kihúzni: minden kísérlet kiljebb hozta pár milliméterrel, de minden kisérletnel kiszakadt valamennyi száraz fűrészpor is a dugó közepéből – egészen addig, amíg egy cső nem alakult ki a dugó közepén. Próbáltam oldalról megfúrni, de lehasadt a dugó egyik oldala. Végül magam sem tudom, milyen perverz mozdulattal sikerült úgy megrántanom, hogy kifordult az a nyomorult az üvegből. Mindketten hangosan lihegtünk. Mondanom sem kell, még a plafonon is parafaszemcsék voltak. Naná, hogy a borban is. Bizony, ez nem túl jó bemutatkozás egy olyan italtól, melyből 3 decit ezerkétszáz pénzért adtak a helyi teszkóban. Becsületére legyen mondva, innen tudott fordítani a nedű: az első kóstolás után csak pislogtam… igen finom bor volt. Illatára kékfrankos, de ízre valami nagyon mély, pinot noir-szerű íz jött, de annál valamivel tüzesebb volt és érezni lehetett rajta a helyi vörös szőlő héját… nna. Legközelebb meg rúgjatok belém, ha borkritikát kezdek írni, tapasztalatból tudom, másoknak mennyire unalmas ilyen egoista trippeket olvasni. Mindenesetre jó volt, a bor után Nej is megkókadt egy cseppet. Csendes pihenő jött. A gyerekek egész fél hétig szunyókáltak. Még én is bóbiskoltam egy húsz percet. Mediterrán életstílus, kéremszépen. Ébredés után csajok elmentek úszni, a fiúk pedig kajakozni. (Marha érdekes. Harmadik napja vagyunk itt és még nem fürödtem a tengerben: többször gyalogoltam be térdig, rengetegszer lettem csuronvizes a csónaktesten átcsapó hullámoktól – de kontakt módon még nem fürödtem. És nem is nagyon izgat. Nincs benne kihívás.)
Most nem mentünk messzire, a hullámok igen tekintélyt parancsolóak voltak. És milyen jól tettük! Orebic felé találtunk néhány érdekes sziklakombinációt: több szikla is kiállt a tengerből, de úgy, hogy közéjük lehetett manőverezni… az ember bement egy helyen, aztán kijött egy másikon. Közte szűk járatban kellett navigálni, a hullámok meg, mintha le akarták volna bontani a sziklákat, olyan erővel verték magukat. Rafting, öcsém, rafting! Találtunk egy pici rafting pályát a tengeren. Fényképezőgépemből természetesen pont most fogyott ki az elem, de visszamegyünk még ide. Természetesen a lányommal, mert ő meg a szikláktol fél. (Nej a hullámoktol, meg a ki-beszállástól.) Márpedig a félelmet csak úgy lehet legyőzni, ha az ember szembenéz vele, minél hamarabb. Nem leszek népszerű ember az elkövetkező napokban, érzem.
A mediterrán életstílusnak megfelelően már sötétben mentünk elfogyasztani a napi fő étkezést (nekem saláta, sajt es bor).
Imádok így élni.
Kicsit elrontotta a hanglatot egy esti malőr. A szálláson ugyanis nincs szárítókötél… a teraszkorlátra szoktunk teregetni. Este, amíg lementünk vacsorázni, a szél lefújta a korlátról Barna fürdőnadrágját – és a naci egyből kámforrá is vált. Hogy ki a francnak volt szüksége egy erősen használt gyerekfürdőnadrágra…? (A szél biztosan nem fújta tovább, mivel alattunk szőlőlugas van és lombos narancsfák, azokon kellett fennakadnia.) Mindenesetre eléggé lelombozódott a hangulat: üdülőfaluban honnan szerzünk méretre fürdőnadrágot? Egyelőre megkapta az enyémet, nekem bőven elég a fürdősort. (Azért régen tudtak anyagot gyártani: az a gatya, melyet Barnának adtam, valamikor az apámé volt. Békebeli naci.)

2006.07.31 kedd
A vízhólyag napja

Fél nyolc körül kinéztem: a változatosság kedvéért szélcsend volt, viszont a tenger vadul hullámzott. Visszafeküdtem aludni. Reggelre elveszett az egyik füldugóm. Felforgattam az egész szobát, de csak 12 norvég koronát találtam az ágybetét alatt. Nem is tudtam, hogy létezik füldugótündér is. Méghozzá norvég.
Reggeli után levonultunk a kajakhoz. Többször is megkérdeztem a csajokat, akarják-e, hogy nálunk legyen a lakáskulcs? Azt mondták, igen, mert fürödni szeretnének. Hát, jó. Nem mondtam, mert nem voltam teljesen biztos benne… de ismertem magamat, és sejtettem, hogy ha átmegyünk az egyik szigetre, akkor át fogunk menni a másikra is és sose lesz vége. Pontosan így is történt. Első körben kimentünk a rafting pályára, de hullám nélkül nem volt az igazi. Utána úgy terveztük, part mellett beosonunk Orebicbe, de olyan csendes volt a tenger, hogy 40 fokkal balra vettem az irányt, afelé a sziget felé, melyről úgy tippeltük, hogy az lesz a kocsmasziget. És tényleg. Ez egy lakatlan sziget, rajta egy rusztikus kocsma. Előtanulmányainkból tudtuk, hogy nagyon jó a polipsalátájuk… de nemrég reggeliztünk, meg tele hassal evezni… végül ittunk egy-egy sört, fényképeztünk egy csomót, aztán irány vissza. Pontosabban… tudtuk, hogy van itt egy csomó sziget, azt is tudtuk, hogy három nevezetes van köztük: egyik a világítótornyos sziget, másik a kocsmasziget, a harmadik pedig a zátonyos sziget. És ez utóbbi trófea hiányzott meg a kandalló felettről. (Erről annyit kell tudni, hogy a mészkő apró kádakat alakított ki a parton. Ezeket a dagály feltölti, aztán az apály idején frankón felmelegszik a víz és lehet a kádakban dagonyázni.)
Mivel sokan sokat írtak ezekről a dolgokról, de senki sem írt pontos koordinátákat, neadjisten útvonalat, így a zátonyos szigetről csak annyit tudtam, hogy az Orebicből indulók szerint rohadt messze van. Ez alapján belőttem egyet. Aztán amikor közeledtünk felé, kiszúrtam a távolban a noworks csapatot.
– Barna, húzzunk bele! – plagizáltam sebtében az MSzP szlogenjét. És belehúztunk. Biztos voltam benne, hogy ők is a zátonysziget felé mennek, tehát nincs más dolgunk, mint tapadni rájuk. Ez olyannyira jól sikerült, hogy mire a szigethez értunk, a csapat zömét lehajráztuk, csak öt kajak ért oda előttünk. Azért elég gyorsak vagyunk így ketten – voltam kénytelen megállapítani, nem kis elimeréssel. Sajnos túl sokat nem volt időnk dagonyázni, mert feltámadt a szél – és nem csak én, de a túravezető is nekiállt aggódni. Azért baromi messze voltunk otthonról, a világítótorony, mely viszonylag messze van a kempingtől, most a másik oldalról gyakorlatilag nem is látszott, csak sejteni lehetett a kontúrjait. Ráadásul át kellett vágnunk a Korcula-Orebic hajózási útvonalon, mely mindig tartogat valami meglepetést. Most sem volt másképp, bemutattuk az extrém kajakozás egyes fokozatát. Amikor láttam, hogy ha nem lassítunk, pont alámegyünk egy ezerrel tépő szárnyashajó alá, akkor leálltunk és előszedtem a fényképezőgépet. Ezt már a hajó sem bírta, nekiállt dudálni. Nem tudta, hogy mi milyen gyorsak vagyunk. Gyorsan levideóztam ahogy eltépett mellettünk, aztán ugyanolyan gyorsan elcsomagoltam mindent és mire elkaptak a hullámai, a kormányos már tettrekészen feszített hátul. (A videó itt van, 4 MB.)
De nem ez volt a legizgalmasabb a visszaútban. Már voltunk annyira fáradtak, hogy minden szigeten kikössünk. Na, ez elég retkes volt. Iszonyú éles szegélyű sziklák között kellett öblöket keresni, olyanokat, hogy ki is lehessen kötni, ki tudjunk szállni, ki tudjuk emelni a csónakot. Nem volt egyszerű mutatvány. Különösen, hogy ezek a sziklák szőnyegszerűen be voltak borítva tengeri sünőkkel. Mi meg nem elégedtünk meg a kikötéssel, ahol lehetett, megpróbáltunk sznorkizni is. Meg ahol nem lehetett, ott is. Az egyik legdurvabb a világítótornyos sziget hátsó fertálya volt. Itt sziklákon kellett belépdelni egy folyosóig, ahol bele kellett vetődni a vízbe és a csatornában kanyarogva kiúszni a tengerig. Mind a sziklákon, mind a folyosón vastagon vigyorogtak a teniszlabda méretű sünök. Befelé nem is volt nagy gond, de miután kiúszkáltuk magunkat, nem találtuk a visszafelé vezető hasadékot. Kicsit kínos volt navigalni a borotvaéles sziklák és a tömérdek tengeri sün között, tudva, hogy az orvosi ellátás a lakatlan szigeten elég hiányos. Végül találtam egy vízinövényes sziklát, belekapaszkodtam, négykézlábra álltam és kihúztam magam. Szerencsére idejében vettem észre a süniket, így sikerült úgy megtalálnom az egyensúlyomat, hogy ne lépjek bele egyikbe sem. Rögtön utánam befutott Barna, enyhén bepánikolva. Mondtam, hogy ússzon el idáig, kapaszkodjon bele a növényekbe – de ez teljesen összekeveredett nála, mert ráúszott a növényekre és hasrafeküdt a sziklán. Hihetetlen mákja volt, hogy nem feküdt bele egyetlenegy sünbe sem. Barna egyébként is meglehetősen extrém módon ismerkedett a világgal: a sekély részen rengeteg kis piros bogyó volt. Az egyikbe beledugta az ujját, tesztelendő, milyen érzés. Akkor nem tudtam, most már tudom, ez a tengeri rózsa egyik változata, a csípése nagyjából olyan, mint a medúzáé.
Így utólag azért azt mondom, megérte ez a vad sznorki. Állatot sokat nem láttunk, de iszonyú térbeli élményünk volt. Sziklák, hasadékok között úszkáltunk, centikre a falakat borító sünöktől és sok tíz méterre a hasadékok aljától. Egyszerre volt ijesztő és fenséges. Az már a mi balfaszságunk, hogy eltévedtünk és nagyon nehezen tudtunk visszanavigálni a kajak környéki sziklaösvényhez. (Elfelejtettem a régi barlangászmondást: sűrűn nézz hátrafelé, mert visszafelé úgy fogsz ráismerni az utadra.) De azért, ha nehezen is, de sikerült visszajutnunk, a sziklákon kiszökdécseltünk, majd nagy boldogan otthagytuk a szigetet.

A csajok enyhén higroszkóposak voltak, mire visszaértünk. Három és fél órát ücsörögtek a strandon, pénz és szobakulcs nélkül. Nem volt őszinte a mosolyuk és én sem akartam sokat fecsegni velük. Beszálltak, ellöktük őket és tekertunk fel sört inni.
Mental note: ha augusztusi kánikulában déltájban mész el egy tizenöt kilométeres kajaktúrára, legalább egy flakkon vizet vigyél magaddal – meg papirzsepit, hogy le tudd időnkent törölni a sós párát a fényképezőgép objektívjéről.
Ettől eltekintve büszke vagyok magamra: 11 és kettő között nyomtuk le a távot, igaz, hullára kihajtva… de megcsináltuk.
Holnap még hosszabbat tervezünk. Feltéve, hogy lelohadnak a vízhólyagok a tenyeremen.
Kiegészítés Fisher99 nagyon hasznos leírásához: nemcsak a mozdulat, hanem a derékból húzás… és a súlypont áthelyezése húzáskor… mindezek nagyon durva irányváltást tudnak produkálni. Tesztelve.
És most alvás.

Ha arra ébredsz, hogy

  • izmaid úgy össze vannak törve, mintha betonkeverőben aludtál volna,
  • bőrfelületed úgy ég, mintha eggyel kisebb számú bőrt kaptál volna,
  • szédülsz és kóvályogsz, mint akinek átszúrta a fejét a nap,

akkor nyugodtan gondolj arra, hogy jó eséllyel a közelmúltban nyomtál le tűző napon egy piszok hosszú tengeri kajaktúrát.

Furcsa módon, csak én aludtam el délután, a többiek kártya mellett káromkodták végig a délutánt – azaz párospassziánszoztak. De amikor odaszóltam, hogy mi a francot ücsörögnek itthon, amikor még olyan sima a tenger, mint a babapopsi… inkább nem írom le a választ. (Pedig ekkor a próféta beszélt belőlem: csak ezen az egy napon volt hullámmentes a tenger.)
Vacsorára besurrantunk Orebicbe. Ajánlották a Poseidon éttermet, gondoltuk, megnézzük. Hát… elég vegyes lett a kép. Egy idősebb pincérnő volt, csak németül értette meg, amit rendeltünk – hiába mondta lányom angolul, hogy grilled makrel. Pozitívum, hogy kérés nélkül hoztak rágcsálnivalót: egy tál piritóskenyér, hozzá valami tintahal pástétom. Finom volt. Negatívum: minden más. Pl. hogy bár az étlapon szerepelt decis kiszerelésben is dingac (30 kn), a pincérnő közölte, hogy a kedvemért nem fog megbontani egy üveggel, inkább vannak nagyon finom házi boraik.
– Jedno veliko toceno karlovacko – volt erre a gyors válaszom.
Szokás szerint bepróbálkoztam a cég neve salátával – és most ráfaragtam. Az volt a kisebb baj, hogy kagylós és polipos volt – azt át tudtam volna passzolni másnak. De a belevágott uborka keserű volt és innentől elég kevés ehető dolog maradt benne. Ráadásul jóval korábban kihozták, mint a többiek ételét… de amikor végül nekiálltam enni, mert arra tippeltem, lehet, hogy a többiek addig nem kapnak enni, amíg én meg nem eszem a salátát, egyszer csak kihozták az egészet. Nejnek bejött a töltött tintahal, Barnának nem. Dóra végül megette a makréláját, de a pincérnő vadul magyarázott, hogy ez nem az igazi makréla, kárpótlásul majd hoz még egyet. Egyszer csak meg is jelent eggyel, de ez még rosszabb volt, mint az előzők, Dóra ott is hagyta a felét. Szóval felemás. Mi biztos nem megyünk vissza, de el tudom képzelni, hogy valakinek szerencséje van és bejön neki a hely. Mazochisták előnyben. Árban átlagos, borravalóval együtt fizettunk 250 kunát.
Lesétáltunk a tengerpartra – és elborzadtunk. Egész Orebic a part menti sétányon lófrált – pedig semmi extra attrakció nem volt ott. Elmentunk a fagyisig (Oaza, a kikötőtől nem messze, ajánlott kategória), majd visszafelé inkább felmentünk a ronda főútra, így legalabb kikerültük a tömeget. És még egy gyümölcsös is nyitva volt, így gyorsan be is vásároltunk. Ha már friss kenyerünk nincs, legalább gyümölcseink legyenek. (Mondjuk eléggé csalódás a gyümölcsfront. Egyrészt nagyon rámenősek az eladók: ha már csak közelítesz, a kofa kiront, tukmál. Különösen Korculában tapasztaltuk ezt, a hátsó kapu melletti fruit dungeon-ban. Persze, szükségük is lehet az erőszakosságra, hiszen irgalmatlanul drágák a gyümölcseik. 15-30 kn közé szórnak az árak, és még csak azt se mondanam, hogy minden nagyon jó. A szőlő például 25 kn körül van és messze el sem éri azt az import olasz szőlő minőséget, melyet Tisnón 20 körül vettunk. Viszont a ringlószilva, az nagyon bejött. Akkorák, mint az öklöm, 12 kn körül van az áruk és nagyon finomak. Egyszer vettünk nektarint – duplaannyiért – de nem kellett volna. Ugyanígy jártunk a sárgadinnyével, az se volt finom.) Pozitívum, hogy tegnap este tízkor a néni hozzácsomagolt egy nyolcad görögdinnyét is a pakkhoz, mondván ez a cég ajándéka.
Otthon kártya, aztán alvás.

Megjegyzés: elhangzott néhány önkényes szigetnév. Ideírom a becsületes neveket is:
Világítótorony-sziget: Vela Sestrica
Kocsmasziget: Velika Stupa
Zátonysziget: Knezic

Akit esetleg jobban is érdekel a csavargásunk, az alábbi képen jelöltem be túráink útvonalát. (A képre kattintva látható nagyítva is. Nagyon hasznos térkép, ha valaki vízi életet akar élni arrafelé. A neten nincs fent, én Korculán fényképeztem egy idegenforgalmi iroda előtti tábláról.)

Nagyítás

A kirándulások:

  • Sárga: 07.30; hétfő
  • Piros: 07.31; kedd
  • Kék: 08.01; szerda

2006.08.01 szerda
A grillezett rákok napja

Hajnalban volt egy kis vihar, de reggelre már csak a levelekről felszálló illatos pára emlékeztetett rá.
Szél nulla, a tenger közepesen hullámzik – vélhetőleg ez is ki fog simulni hamarosan.
Megnéztem magam a tükörben, mert éreztem este, hogy szűkül a bőröm: a szememet alig bírtam behunyni, mert a húzódó bőr mindig kifeszítette. Nos, azt láttam, amit vártam: egy grillezett rák vigyorgott vissza a tükörből.
És még nincs vége, várhatóan még lesz két evezős nap.
Soha nem gondoltam volna, hogy visszasírom egyszer a kempingboltokat – márpedig most az történik éppen. Ahogy szeleteltem a kétnapos kenyeret, rögtön bevillant, hogy milyen jó lenne most elugrani a boltba friss zsemléért… de a legközelebbi bolt a jó két kilométerre lévő bevásárlóközpont, a közlekedés meg nem egyszeru errefelé. (Nagyon kevés a parkolóhely, ami van, az is nagyon szűken porciózott. Mindehhez társul, hogy nincs sima felület, csak meredek lejtők, a majd egy kilométeres, szintén piszok meredek, kanyargós út meg egysávos, ha jön valaki szembe, akkor bizony tolatgatni kell.)
Reggeli után beüzemeltem a gps-t, hogy felvegyem a kempinget a kedvenc helyeim közé. Rögtön ezután akkorát kiáltottam, hogy a sirályok ijedten rebbentek arrébb a világítótorony széléről. Az első meglepi az volt, hogy az iGO ismeri a szigeteket is – és egész pontosan nyomon tudtam követni, merre jártunk tegnap. Kénytelen vagyok korrigálni is, csak 14 km volt a túra.
De a legdurvább az volt, hogy megláttam: csak párszáz méterre voltunk tegnap Lumbardátol! És nem mentünk át, mert nem tudtam, hogy az a település az. (Valamiért meg voltam győződve, hogy Lumbarda a Peljesacon van, valamerre Viganj környékén.)
Így mára is megvan a motiváció: irány Lumbarda és Közép-európa legfinomabb grillezett rákja. (Némi pikantéria, hogy ezt a távot csak a fiúk merik bevállalni, akik nincsenek oda túlzottan a tengeri herkentyűkért. A lányok megvesznek értük, de nem mernek kimenni a túlságosan nyitott tengerre.)
A tenger sajnos nem akart kisimulni, így le kellett mondanunk a nagy túráról. Szokásos kinlódás a lakattal: indulás előtt vettünk security4 erősségu lakatot a kajakhoz… ez annyira biztonságos, hogy kulccsal sem lehet kinyitni. Rendszerint hosszú perceket töltünk átkozódással meg kulcsforgatással, mire végre megkönyörül rajtunk és kinyílik az a dög.
Úgy döntöttünk, ilyen jó hullámokban elmegyünk raftingolni a sziklák közé. Kiélvezkedtük magunkat, aztán Barna javasolta, hogy a part mellett csorogjunk be Orebicbe. Csak, hogy legyen egy kis evezés is. elindultunk. Igenám, de hullámzásban evezni az nem olyan lineáris dolog. Ha éppen merőlegesen mész a hullámmal – akár szembe, akár vele -, akkor oké. Az a gáz, amikor az útirányod pont párhuzamos a hullámfronttal. Ekkor rendszeresen oldalbakapja a hullám a kajakot és vagy beborítja vagy csak beteríti vízzel. Ilyenkor dolgozik hét lóval hátul a kormányos, gyakorlatilag cikkcakkban viszi a hajót, hogy mindig szögben érjék a hullámok.
Jelen esetben úgy jártunk, hogy Orebic felé pont párhuzamosan mentünk volna a hullámokkal. Gyorsan meggyőztem Barnát, menjünk inkább a kocsmaszigetre, akkor szöget zárunk be. (Ez jó duma, szabadalmaztatni fogom:: menjünk kocsmába, mert akkor szöget zárunk be.) Eveztünk, eveztünk… és megbarátkoztunk a hullámokkal.
– Zavarnak a hullámok? – kérdeztem Barnát.
– Dehogyis, inkább élvezem.
Helyes. Ezt a választ reméltem hallani. És tényleg nem veszélyes, egy idő után az ember már automatikusan megy a hullámok között, élvezi a látványt és a csendet a nagy vizen.
Átértünk a szigetre. A kaját már tegnap kinéztem: én pisztrángot (prawn, buzara style) fogok enni, mert ez egyike azon halfajtáknak, melyeket meg tudok enni; Barna pedig a polipsalátára mozdult rá, szintén buzara stílusban. Igenám, de azt mondta a csajszi, hogy a polipra várni kell durván félórát. Nagyon nem örültem neki, mert komoly terveim voltak a hátralévő napra. A pincércsajszi ezt rosszallásnak vette, mert egyre vehemensebben magyarázta, hogy a polipnak idő kell, míg megpuhul. Végül rábólintottam, oké jó lesz így is. Elmentem fényképezgetni, Barna elment fürdeni, eltelt hamar az idő. Durván 25 perc múlva a leányzó boldog mosollyal hozta ki az ételt. Igaza volt, mert hamarabb elkészült, mint ahogy ígérte és én is elégedett kellett volna legyek, hogy ezt kiharcoltam; ehelyett ránéztem a tányérokra és csak annyit mondtam: te úristen. A polipot felismertem egyből. a horror a másik tányér volt: apró lábak ezrei, hosszú bajszok, ollók: egy csomó apró garnélarák, lecsósan. Ember, ezek bogarak! És igen, egyből be is villant, hogy a pisztráng az trout, tehat a prawn az bizony lehet rák. Kurva kemény szituációba keveredtem: ennyit harcoltam a kajáért és a személyzet is mindent megtett értem, nem küldhettem vissza, hogy bocs. Barna viszonylag hamar közölte, hogy párat átvállal, de mind a harminc apróságot azért nem.
Elszántan letörtem az egyik fejét és bekaptam a maradékot. Annyira nem volt rossz, de jó sem. Fogyott hozzá a kenyér, istenesen. Egy idő után átnéztem Barnához, hogy ő mit csinál a dögökkel. Azóta tudom, hogy a lábát és a héját nem szabad megenni. Apró nüansz, hogy ekkor már jócskán túl voltam a felén. Végül elfogyott minden. Gyorsan rendeltem is egy sört a megrázkódtatásra. Kicsit úgy éreztem magam, mint a szűz lány, aki felett átvonult a második ukrán front: a szüzességemet is elvesztettem, és élvezni sem élveztem túlságosan.
Innen úgy terveztük, hogy befigyelünk a hajózási csatornába, mekkorák a hullámok. ha oké, akkor átmegyünk a túloldalra és megkeressük az egyik szigeten megbúvó ferences kolostort. Ha nem, akkor hazatekerünk.
Végulis, a hullámok egészen elviselhetők voltak, becéloztuk az egyik szigetet, hátha az. De az istennek sem tudtam tartani az irányt, mert megint párhuzamosan kellett volna menni a hullámokkal. Végül szögbe álltunk és azt mondtam, keménytökűek vagyunk, irány a zátonyos sziget, arrafelé legalább pont szembemegyünk a hullámokkal.
Így is lett… csakhogy bejátszott egy finom optikai csalódás. A hullámok ugyanis olyan alattomos, sunyi módon lettek egyre nagyobbak, ahogy a csatorna túlsó vége felé közelítettünk, hogy először fel se tűnt a méretnövekedés. Aztán amikor már olyan hullámok között evickéltünk, melyek jóval nagyobbak voltak nálunk, a környéken cirkáló hajóskapitanyok pedig elismerően csettintgettek mellettünk elhaladva, szóval ekkor jegyezte meg Barna, hogy ez szerinte már inkabb veszélyes, mint vicces. Először nem reagáltam rá, mert érdeklődve figyeltem azt az egyre nagyobb szürke ködöt, mely Dubrovnik felől kezdte betakarni a tájat. Még soha nem éltem át borát Horvátországban, de ez a valami igen hasonlított arra, mint amilyet elképzeltem róla. Azt is hallottam, hogy a hegyekből durván 50 perc alatt ér le a tengerre, így nekünk itt a félsziget végén talán van másfél óránk.
– Te, Barna, húzzunk, ahogy a csövön kifér – adtam ki a gépháznak a parancsot, én pedig visszafordítottam a hajót.
Na, ezt az élményt nem kívánom senkinek. Minél gyorsabban ki kellett jutnunk a partra; de a kemping pont a hullámokkal párhuzamos irányban volt. Nyilván cikkcakkban kellett volna mennünk, de ezek között nagyon sok volt a tisztességesnél már jóval ijesztőbb méretű hullám – nemhogy a cikkcakk, de a normális iránytartás sem volt egyszerű. És persze már kellően fáradtak voltunk, hiszen előtte szeltük át hullámzással szemben a csatornát, aztán pont a túlsó sziget előtt fordultunk vissza, pihenés nélkül. Nem tudom, mennyi idő alatt nyomtuk le a távot, mindenesetre egy örökkévalóságnak tűnt. Addigra a hullámzás annyira erős lett, hogy a mokaloi strandon is megbolonditotta a jónépet. A kajakot például nem tudtam rendesen kikormányozni a strandra, a hullám simán megemelte és átdobta egy szikla felett. Barnát kiraktam, én pedig eleveztem a betonrámpa mellé, ahol ki szoktuk emelni a kajakot vizből. Ez általában gond nélkül ment… most viszont akkorák voltak a hullámok, hogy átcsaptak a rámpa felett. Pont, amikor kivetődtem a kajakból, akkor csapott át egy bazi nagy hullám rajtunk és amikor visszanyúltam a kajakért, végighúzott a betonon. Ipari mennyiségben hagytam ott bőrt magamról; még szerencse, hogy az ilyesmi visszanő. Kikötöttük a kajakot, körbenéztünk – és mintha egy másik világba érkeztünk volna. Az emberek élvezték a hullámzást, a gyerek sikkantgattak, nyoma sem volt annak a pánikhangulatnak, amellyel mi tekertünk kifelé.
A későbbiek a többi embert igazolták: nemcsak bóra, de vihar sem lett, vagy legalábbis idáig már nem ért el – viszont a hullámzás valami hihetetlen módon bevadult, egész nap. (Gondolom, a vihar távolabb tombolt, nem jött ki a félsziget végéig.)
A délután hátralévő részében sebeimet és söreimet nyalogattam.
Bóbiskoltam is egy cseppet. Legalább annyira hullámzott velem az ágy, mint ifjúkoromban egy erősen átduhajkodott éjszaka után. Csak akkor nem próbaltam meg evezővel egyenesben tartani.
Aztán szolíd este, kártyaparti.
Holnap Dubrovnik.

2006.08.02 csütörtök
Dubrovnik nap

6.30-kor ébresztő.
Utálom ilyenkor a fürdőszobát. Nincs semmi szellőzése és egyben van a klotyival. A negyedik nap már olyan a szag odabent, mint egy parasztbudiban augusztus közepén. Viszont menni kell, mert egész nap csavarogni fogunk és a nagyobb dolgokon jobb otthon túlesni. Balszerencsémre nem volt túl egyszerű a helyzet.
– Te, nem is mondtad, hogy a rák ennyire ragaszkodó fajta – panaszkodtam utána Nejnek – úgy éreztem, mintha ezer kis láb kapaszkodott volna egyszerre.
– Hja, aki lábastól eszi a garnélát…
No, ennyit az élet nagy dolgairól.

Indulás előtt még az autó is közölte, hogy őt is meg kell tutujgatni. Az eleje majd szétesett. Nem nagy ügy, csak néhány csavart kellett volna megigazítani és meghúzni. Csakhogy megint beragadt a csomagtartózár. Megadóan lehajtottam a hátsó ülést és bemásztam a csomagtartóba, megpiszkálni a belső kapcsolót. Közben Dóra folyamatosan próbálgatta a kulcsot és egyszercsak kinyílt a csomagtartó. Boldogan vigyorogtam a többiekre, aztán kapcsoltam és rájuk szóltam, hogy aki fényképezni mer, azt megölöm. Mindenki udvariasan mosolygott – és csak jóval később derült ki, hogy elkéstem. (Itt van a videó, 4 MB.)
De végre elindultunk, sajnos egy jó óra késéssel. A kocsiban rászóltam Nejre, hogy most nem alszik, fényképez. Visszamegyünk Neumba tankolni és egyáltalán, gyönyörű helyeken fogunk járni – tessék csak csattogtatni azt a fotoapparátot.
És ebben nem is volt hiba. Ha valakit érdekel, kimerítő készlettel rendelkezünk az Orebic-Neum-Dubrovnik szakaszok szalagkorlátjairól készült képekből.
Az időjárás… ha költői akarnék lenni, azt mondanám, hogy fenséges… de így csak annyit mondhatok, hogy az időjárásfelelős kapja be. Ha nyaralok, akkor nem hegyeket belepő sötét felhőket akarok látni és nem szélben meggörnyedt fákat.
Újabb iGO rugdosás: azért ez egy kicsit gáz. A következő útvonalat adtam be neki: Orebic-Neum-Dubrovnik. Ott követtem el a hibát, hogy nem mentem el Neumig, hanem csak a határában lévő benzinkútig. Ott visszafordultam. A kis hülye ezt annyira zokon vette, hogy minden sarkon vissza akart fordítani, hogy ugyan tegyem már meg azt az ezer métert. Dubrovnik durván 75 km Neumtól – ez az idióta még Dubrovnik előtt 3 kilométerrel is vissza akart terelni egy mellékútra, mert szerinte még nem eléggé hatoltunk be Neumba. Már látom, hogy a boszniai hazaút tervezésében lesznek problémák.
Viszont a híd melletti parkolóban van Dubrovnik térkép, abból lepuskáztam, melyik utcában van parkoló és az iGO végre segített. Nem rajta múlt, hogy 25 percen keresztül bolyongtunk a városban. Azt a pacákot, aki felelős Dubrovnik közlekedéséért és egyáltalán a parkolási helyzetért, nos, azt a pacákot szeretném nekifutásból seggberúgni a Lőrinc-erőd bástyáján és az sem zavarna túlságosan, ha véletlenül vízbeesne. Kijelölt parkolóhelyek száma: körülbelül 200. Parkolásra várva keringő autósok száma, megnövelve a tilosban parkolók számával: körülbelül ezer. Egy hatalmas kört jártunk folyamatosan az óvárostól nem messze, dugó dugó hátán, időnként lépésben meginduló autók, jó meredek kézifékes emelkedők, folyamatos dudálás, tömény idegbaj. Hihetetlenül… nem, infinitézimálisan elhanyagolható esélyem volt, hogy parkolóhelyre találjak – aztán mégis bejött. A második körben rámmosolygott egy 10 kunás parkolóhely. (A kör egy részén már 30 kunás árak voltak. Azzal is kiegyeztem volna.) Az alatt a 20 másodperc alatt, amíg kiszálltunk, 3 autó állt meg mögöttünk, abban bízva, hogy pont elindulunk. Intettem nekik, hogy nem, éppen kiszállóban vagyunk… de már annyira a kétségbeesés határán voltak, hogy nem akarták érteni és bíztak az isteni csodában, hátha mégis beszállunk és elmegyünk. Természetesen a mögöttük állók pillanatokon belül ráfeküdtek a dudákra. Mondhatom, nem volt egyszerű, mire mindent kipakoltunk, bepakoltunk és túrafelszerelésben elindultunk az óváros felé. Ja, persze előtte még volt egy megoldandó feladatom. Habár a közelben volt egy automata, de a francnál sem volt 40 kuna apró. Pesten szocializálódott lélek lévén gondoltam, bedobok 10 kunát, elszaladok aprót váltani, aztán bedobom a végső összeget.
De nem sokkal azután, hogy magára hagytuk a kocsit, odajött egy angyali mosolyú srác, nyakában valami válltáskával.
– Do I have to buy tickets from you? – kérdeztem tőle.
Angyali mosoly volt a válasz.
– Or do I have to go to the automat? – próbálkoztam.
Újabb mosoly. A társalgás kezdett holtpontra jutni.
– Now?! – igyekeztem kijutni a labirintusból.
– Hfghvgggjb kghrhmvkgjjh? – kerdezte meg végül.
– Pardon?
– How much time?
– Approximetly for.
– Forty.
– Ok. There is.
– Thank you.
– Hvala.
Ezután kaptam egy marék jegyet, ezt jól látható helyre kiraktam.
– Te, ez biztosan jó lesz? – aggódott Nej.
– Szerinted írt valamit a jegyekre?
– Nem.
– Akkor vajon mennyire lehet acélos az ellenőrzés, ha azt sem tudják, mikor érkeztünk?
Ez meggyőzte. (Na most utólag, valami trükk azért biztosan van, mert amikor délután visszamentünk, ugyanez a srác a Pestről is ismert feljelentőgéppel járta körbe a kocsikat. Ugyanolyan angyali mosollyal.)

Felkészülten érkeztem. Előtte átnyálaztam az útikönyvemet, nyomtattam a webről 3d térképet, szóval volt minden.
De ez mind kevés volt, mert sehol nem volt feltűntetve, hogy ahogy beérunk egy szűk utcába, a közeli étterem agresszív embere egyből letámad, hogy nem akarunk-e enni valamit. Végul kimenekültünk a Placára, ott legalábbis csak tömeg volt, meg prospektusosztogató emberkék. Végül a térkép segítségével elnavigáltam a családot a roppant délies hangzású Strossmayer utcába, és arrafelé már végre nem volt tomeg… annál inkább valós élet, melynek egészséges része volt az utca is. Lehet, hogy van bennem egy jó nagy adag voyeur is, de engem pont az ilyesmik szoktak érdekelni. Ha csak pár másodpercig is, de részt venni más emberek életében. És a horvátok ebben partnerek, a szűk utcás városaikban gyakorlatilag kint élnek az utcákon.

Aztán már sokkal nyugodtabban visszamentünk a sűrűbben látogatott részekhez, megnéztük az ismertebb épületeket, kimásztunk a sziklás strandokhoz. A városnézés utolsó része volt a városfal körbemászás. Nem olcsó mulatság, de megérte. Innen sikerült elkapni, ahogy egy hapi egy baromi magas szikláról fejest ugrott a vadul hullámzó tengerbe.

Ahogy körbeértünk, mindenki megéhezett. Engem viszont nem kicsit taszított, hogy amint megközelítettünk egy éttermet, valaki biztosan ránkrohant, hogy együnk náluk. Meg se tudtuk nézni az árlapot. Egy étterem volt, ahol semmi ilyesmi nem fordult elő: ez a főbejárat melletti Jadran étterem volt, az egykori apácazárdában. Sőt, nem hogy elkapó embert nem alkalmaztak, de az áraik is baromi nagy betűkkel voltak kiírva. És még az étterem is hangulatosan nézett ki. Naná, hogy bementünk. Jött a pincér, hozta az étlapot. Innentől kerekedett el a szemünk. Egyfelől azok az ételek nem szerepeltek rajta, melyek odakint az utcán igen; másfelől amelyek megvoltak mindkét helyen, odabent dupla annyiba kerültek. Egymásra néztünk, bólintottunk és gyorsan le is léptünk.
Lehet, hogy csak ez az egy étterem ilyen a városban, de nekem elment az összes kedvem a helyi gasztronómiai kalandoktól.
Mivel mindent megnéztünk, amit akartunk és csak úgy csavarogni meg nem jó éhesen, döntöttünk: irány Dubrovnik őse, Cavtat. (Aki nem tudná, Cavtat piszok régi város, Epidoreum néven futott az ókori időkben. Aztán avar és szláv támadások miatt a lakók feladták a várost, arrébbköltöztek pár kilométert és megalapították Raguzát. Jóval később néhányan visszaköltöztek és újraépítették a várost, immár Cavtat néven.)
Az ötlet jó volt, bőven megérte meghosszabbítani a kirándulást – habár az első élmény itt sem volt kellemes. Mivel éhesek voltunk, így rögtön a parkoló melletti Ivan étterembe vettük be magunkat. Az asztalok közvetlenül a tengerparton voltak, az étterem halétteremnek hirdette magát, az árak sem voltak elszálltak… akkor miért ne? Ahogy leültunk és rendeltünk, a pincér csaj kérdezés nélkül hozott egy kis előételt. Kedves szokás, korábban a Poseidonban is volt ilyen. Gondolom, egy bizonyos árszint feletti rendelésnél már jár ilyesmi: négy kis gombóc – valami halas pástétom – és vagy pirítós, vagy magvas kenyér. Az egyetlen különbség a két étterem között az volt, hogy itt a – kéretlen! – előételt végül kiszámlázták 32 kunáért. Azért is fájt ez különösen, mert egyébként az étterem jó volt, mindenki meg volt elégedve az étellel, az árszint pedig még éppenhogy belefért az elfogadható sávba. (Ha az előételt nem számítom, a két sör, ásványvíz és ételek kombinációja 317 kn lett volna.)
Ebéd után sétáltunk egy nagyot. Felmentünk a mauzóleumhoz, megnéztuk a szokásosan a környék legmagasabb pontján kialakított temetőt – és persze a gyönyörű tájat is. Visszafelé bevettük magunkat a szűk utcák közé. Jó volt. Cavtat szép hely.
A visszaút fáradt és szótlan volt. Itt éreztem, hogy mennyit kiszedett belőlem az autó egész napos terelgetése a szűk utcákon, utakon.
Este még elmentünk bevásárolni és nem variáltam tovább, vettem egy üveg dingacsot. Tettem mellé még néhány üveg ajvart, olajos makrélákat, vettem normális áru barrikolt plavacsot is… szóval inkább már hazulra vásároltunk. Persze mikor máskor alakuljon ki dugó a lefelé vezető meredek mokaloi úton: ketten akartak feljönni, hárman akartunk lemenni, miközben egy csaj unott pofával és vészvillogóval parkolt az út bejáratában és a tetőcsomagtartót igazgatta.
Itthon nekiálltam átnézni a képeket, aztán jött volna a blog irás, de elnyomott a fáradtság. Lehet, hogy az a két üveg karlovacko is szerepett játszott benne, melyet közben döntöttem magamba. Hiába, ravaszak ezek a literes pillepalackos sörök.

2006.08.03 péntek
Ocsmány nap

Bár kilenckor keltem, de nem ez volt a naphoz kötődő első élményem. Hét óra körül már megébredtem és kíváncsian mentem ki a teraszra. A csajoknak ez a nap volt az utolsó esélyük, hogy eljussanak a kocsmaszigetre nagyon finomakat enni. Persze, mivel tegnap borult, szeles idő volt, így ma is még várható egy kevés hullámzás… nos, a legkellemetlenebb kép fogadott. Sűrű, sötét felhők, erős szél, durván hullámzó tenger. Emiatt is feküdtem vissza hosszasan aludni. Bosszantó.
Reggeli közben ugyanaz a látvány várt. A csajok le is tettek a kajakozásról. Én is sajnáltam, hogy nem sikerült eljutnunk Lumbardára, de talaltam egy elfogadható célpontot: a part mellett északra durván hat kilométer Podobuce, azt is meg lehetne nézni. Le is vonultunk az összes cuccal… de elhűlt bennünk a vér. Akkora hullámok voltak a parton, amekkorákat eddig még nem láttunk itt az öbölben. Meg se próbáltuk partratenni a kajakot a megszokott helyen, lecipeltük a strandra és onnan startoltunk el Barnával. Egy ideig élvezkedtünk az öbölben, aztán csináltunk egy boruláspróbát is: párhuzamosan álltunk a hullámokkal és nem csináltunk semmit. Jöttek is a reményteljes próbálkozók, de maximum megdobni bírták a kajakot, megborítani nem. Kieveztünk, hogy más is be tudjon jönni élvezkedni. Nej egyből nemet intett, neki ugye hullámfóbiája van. Dórának lett volna kedve hozzá, bele is vágtunk.. de itt bizony csúnya hiba történt. Már bent ültünk a kajakban, irányban is álltunk, csak éppen egy kicsit még megfeneklettünk a parti kavicságyban. Egy erősebb lökés kellett volna, de Barna pár méterre álldogált, Nej meg fényképezni próbált. Hiába ordítottam torkom szakadtából, csak Barna hallotta meg, de mire odaért, már elkapott minket egy hullám és kiborított a csónakból. Dóri becsületére legyen mondva, még egyszer megpróbálta, de most már irányra sem tudtunk állni, egyből oldalra fordultunk és megint beleborultunk a vízbe. Na, ekkor lett elege a csajszinak, én pedig dühösen vágtam földhöz az evezőt.
A számomra létező legmagasabb prioritású feladat, hogy normális, fóbiáktól mentes embereket neveljünk. Azért akartam bevinni Dórát a magas, de előtte tesztelt veszélytelen hullámok közé, hogy megtapasztalja, a hullám tehetetlen a kajakkal szemben és az egész hullámlovaglás egy végtelenül jó móka. Ehelyett az történt, hogy rögtön a parton kétszer is beleborultunk, mert a család másik két tagjának nem esett le, hogy szükség van a segítségükre – én pedig hülye voltam, hogy indulás előtt nem szerveztem oda mindenkit, hogy segítsenek. Magyarázhatom én ezután, hogy a kajak alja íves, majdnem félkör, így ha az felfekszik a kavicson, akkor persze, hogy pillanatok alatt borul az erős hullámokban; de ha vízen úszunk, nincs olyan erő, amely fölboríthatná – eltekintve attól a vihartól, amelyik képes levegőbe emelni közel kétszáz kilót. Ez a magyarázat sajnos a józan észen keresztül hat – de a fóbia mélyebben épül bele az emberbe. Lányomban csak annyi fog megmaradni, hogy kétszer felborult – ergo félni fog a tengeri hullámoktól. És a félelemnek nagyon sok ideje lesz beleépülni a gondolkodásába, mivel ma volt az utolsó nap, legközelebb csak egy év múlva lesz lehetősége újra próbálkozni. (Kaszkadőrök között is nagyon kemény szabály, hogy bukás után _azonnal_ újra kell próbálkozni, hogy ne alakuljon ki a tudat által kontrollálhatatlan félelem az illetőben.)
Azt hiszem, nincs kifejezés leírni, mennyire dühös voltam. Most, amikor pár órával később írom ezt a naplót, még most is törni-zúzni tudnék tehetetlen dühömben. Nagyon kicsi, csak egy fél méter hiányzott volna és most lenne egy felszabadult, félelmektől mentes lányom… ehelyett van egy olyan gyerek, aki jövőre, és valószínűleg utána se lesz hajlandó tengeren vízre szállni, ha egy kicsit is hullámzik a víz. Megismételhetetlen élmények sokaságától fogja megfosztani magat, mert a félelem mélyebben fog beleépülni a gondolkodásába annál, hogy a józan ész képes legyen kiűzni. És mindezt értelmetlenül, mert én _tudom_, hogy ez a kajak vízen nem borul.
No, az időjárás éppen megfelelő hátteret biztosított a dühöngésemhez, az ég beborult és egy idő után el is kezdett esni az eső.
Ha eddig robbanás környékén volt a hangulatom, ettől teljesen életveszélyes lettem. Előjött a szokásos önsajnálatom, hogy itt vagyunk, a főszezon kellős közepén Horvátorszag legnaposabb teruletén, bevállaltuk érte a szezon két, közlekedésileg legzűrösebb szombatját. Erre kifogunk egy olyan trágya időt, hogy a hét felében sűrű, fekete felhős az ég, állandó a szélvihar, a tenger pedig egy naptól eltekintve viharos. Dühösen fel is szereltem a kocsira a kajakot, tőlem ott rohad meg a tenger, ahol van.

(Itt egy videó az utolsó napi hullámokról. Habár 27 MB, érdemes letölteni. A betonplacc két szintből áll, a kettő között olyan 20 cm a szintkülönbség. A víz normál esetben az alsó szint alatt fél méterrel van. És ebben az időben mi még vigyorogva kimentünk Barnával a vízre.)

Az a legnagyobb baj, hogy nem tudunk úgy jönni, hogy hopp, gondolunk egyet és jövünk. Mindenkinek szoros időbeosztása van, ezeket kell valahogy összeegyeztetni. Csak arra tudunk játszani, hogy főszezonban jó idő van. Ehhez képest tavaly novemberi időjárást fogtunk ki augusztusban Porecen, idén pedig pont ezen a héten szakadt meg a 3 hetes zavartalan kánikula. Melegítőt végülis nem kellett húznunk az érkező hidegfront miatt, de az erős szél, a sok felhő pont azt tette lehetetlenné, amiért jöttünk: a kajakozást a szigetek között.
A legfurcsabb az egészben az, hogy ez már a második év, hogy az előszezonban kapunk ki zavartalan kánikulát és főszezonban fogunk ki trágya időt. Ebben az a szopás, hogy előszezonban szoktunk olyan helyekre menni, ahol alternatívaként sok a kirándulási lehetőség, főszezonban pedig inkább a strandra, a pihenésre hajtunk. Emiatt lett az is, hogy elviselhetetlen kánikulában kirándultuk be Közép-dalmáciát júniusban és szeles, felhős időben morgok a mokaloi teraszon, augusztus elején.

Na mindegy, felpakoltam a kajakot, majd sör mellett nekiálltam útvonalat tervezni. Röpke egy óra alatt sikerült is ránézésre jó útvonalat talalnom és minél kevesebb megállóval az iGO értésére adni. A nagy örömre bóbiskoltam is egyet. Délután papírmunka (fizetés, check-out), pakolás. Este krőzusként vonultunk le az étterembe: tegnap ugyanis úgy vettem ki pénzt az automatából, hogy legyen elég a kocsmaszigetre és a vacsorára is – de a hullámok elmosták a szigetelést. Így viszont bátran rendelhettünk vacsorakor: beugrott egy kétszemélyes haltál, egy bifsztek, beszálltam én is a vegetáriánus salátámmal meg a prosekemmel, aztán banán splitek… dőzs. 450 kuna. Tipikus utolsó vacsora.
Odafent még kártyaparti. Közben már a hétvége tervezése. A csajok bejelentették, hogy vasárnap evezni akarnak a Dunán. Ugye, nekik hatalmas deficitjuk van és a ráckevei dunaág legalább nem hullámzik.
– De mit fogtok ti, fiuk, enni? – érdeklődött Nej.
– Majd csak találunk valamit – vontam vállat. (Ja, pizzafutárt biztosan.)
– Inkább ti mit esztek? – kérdeztem vissza – egész nap csónakon lesztek. Azt eszitek, amit fogtok?
– Evezőt?? – értetlenkedett Nej.
Ez annyira jó beszólás volt, hogy majd megevett a fene, miért nem én mondtam.
Péntek este nem csak mi csaptunk a maradék pénzünk seggére, a kempingből irgalmatlan orditozás, duhajkodás hallatszott fel. Még egy jó pont a klimának: ugye lehet zárt ablak mögött aludni. Nem is tudom, hogyan fogunk visszaállni a kemping életmódra. (Illetve sejtem: ha bejön a házvásárlás, akkor másra már úgysem lesz pénzünk.)

2006.08.04 szombat
A rémálmok napja

Igen elgyötörten ébredtem. Két álomra is emlékszem. Az egyikben emberrablók raboltak el egy öreg tudóst, egy fiatal nőt, egy nagydarab hím gorillát és engem. Mivel a gorilla már egy éve nem volt nővel, így lovagias kényszerből nekem kellett megküzdenem az alfa hím szerepért a bestiával. A vége az lett, hogy a nő annyit affektált, míg végül átengedtem a szerepet a gorillának.
A másikban meg összejöttem az ötvenéves Kovács Katival. Méghozzá egy olyan botrányosan előadott dal következtében, mely után mindkettőnket kidobtak az étteremből.
Hát, nem is tudom. Tényleg nem tudom, melyik volt a jobb. Leginkább felébredni.

Korán keltünk, hosszú út várt ránk. Bosznián keresztül gondoltuk hazamenni, a Neum-Metkovic-Mostar-Sarajevo-Zenica-Doboj-Dakovo-Eszék-Udvar-Budapest vonalon. Egy hosszabb megállást terveztünk, Mostarban. Naív dolog volt. Az első dugó már Neum előtt tiszteletét tette, igaz, ez csak egy dugócska volt, különösen a többihez képest. Tankoltunk, aztán irány Metkovic. A határnál kaptunk ízelítőt, mi vár ránk: negyven percig álltunk sorba, míg végül át tudtunk jutni. Túloldalon szintén hamar megkaptuk a leckét: az első 50-es tábla utáni kanyarban már ott vigyorgott a rendőr. Elaraszolgattunk Mostarig. Már itt feltűnt egy tipikus bosnyák autós elnyomorodás: néhány sofőr – gondolom én – annyira elunta az állandó rendőri vegzálást, hogy ráálltak hatvanra és mindenhol azt menték, akkor is, ha éppen nem élt semmilyen korlátozás. Ők voltak a ballagók. Elég idegesítőek tudtak lenni, különösen a hatalmas sorok miatt, melyeket összeszedtek maguk után.
Mostar… az óváros rész tényleg egy élmény. Elejétől végéig becsavarogtuk, megvártunk egy ugrót, lefényképeztünk mindent, amit lehetett… beleszagoltunk a hangulatba. Melyhez már itt hozzátartoztak a purdéjukkal a hónuk alatt erőszakosan kolduló roma asszonyok és a szintén erőszakosan kolduló nagyobb roma kölykök.
Egyébként látszik, hogy szegények. Minden faluban ott virít a ‘Vulkanizator’ tábla… emlékszem, fiatalkoromban még nálunk is vulkanizáltak öreg autógumikat, de ma már a biztonság mindenkinél megér annyit, hogy nem futóznak házilag.
A továbbiakban jött egy 20 kilométeres nagyon kellemes szakasz, a Neretva-völgy tényleg szép és a forgalom is nagyon laza volt. Aztán besűrűsödtünk, jött néhány meglepetés alagút is (hosszú és kivilágítatlan), végül úgy döntöttünk, nem a magunkkal hozott hideg kajára bukunk rá, hanem megállunk útközben egy étteremnél. Nem bántuk meg, a horvát viszonyokhoz képest jóval olcsóbban ettünk, igen finomakat. Gyakorlatilag ezzel vége is lett a pozitív élményeimnek az országból. Sarajevoban ismét dugó, nem is kicsi. A Zenica/Tuzla lehajtó már sok-sok kilométer távolságból be volt dugulva. Természetesen a sor mellé kitelepültek az aggresszív koldusok, cigányasszony gyerekkel, sebeit mutogató fiatal srác… A továbbhaladásért igen meg kellett harcolni, több szálon is összefutottak a várakozó autók. Itt durván egy órát álldogálltunk, valószínűleg koccanás miatt. (Legalábbis egyszer láttam félreállított behorpadt autókat.) Utána jött egy rövid autópálya. (Gonoszul megjegyeztem, hogy biztos azért építették, hogy a határon kitehessék a 130-as korlátozást jelző táblát is.) Itt ugyan mehettem volna, de valamiért elmozdult a kajak a tetőn, megállni meg nem tudtam. Később javítottam a rögzítést, utána már mehettünk. Volna. Dobojnál ugyanis megint dugóba kerültük, most az egyszer megmagyarázhatatlanul. A sor hihetetlenül hosszú volt, bőven nem láttuk az elejét. Araszolások váltogatták egymást hosszú ácsingózásokkal, mindez jó 20 kilométeren keresztül. Végül kiderült, mi történt: egy marha hosszú esküvői menet fogta le az utat lassú vánszorgással, dudálgatással. Azt a főutat, mely Sarajevot köti össze a horvát és a szerb határral. Elsőre cifra káromkodások tolultak az ajkamra, de aztán legyintetem. Ez pont egy olyan esemény, amely önmagában hordozza a büntetését.
De amikor a határ előtt tíz kilométerrel megint beállt a sor és többen is csak életünk kockáztatásával tudtunk előzgetni egy-egy autót… majd kiderült, hogy egy újabb vicces kedvű násznép leszűkítette az utat és a keresztülhaladó autósok meghajigálásával áldoztak a termékenység istennőjének…, na ekkor már nem fogtam vissza magamat. Nem irom le, miket mondtam, mert még az emlékébe is belepirulok. De hidd el nekem, van hozza tehetségem. Ha csak egy tizede valósulna meg, már nem élne ember azon a környéken. Legalábbis nem emberi módon. A gondolat koncepciója aköré épült, hogy bárcsak szakadna rá ez a büdös ország a benne lévő összes sült parasztra; aztán erre applikálódtak a reneszánsz ornamentumok és a barokkos szőlőindák. A díszítések leginkább a sebességkorlátozó táblák roppant szorgalmas kirakosgató embereit hozták bizalmas viszonylatba az utakon lesben álló rendőrökkel, segédeszközként gumibotot és egy bizonyos lótestrészt megemlítve – amíg végül össze nem állt a mestermű. A násznép meg közben mosolygott és végiglocsolta büdös pálinkával a kocsinkat.
Ha esetleg úgy gondolnád, hogy kulturáltabban is viselkedhettem volna, közlöm, hogy ekkor már tíz órája tartózkodtunk az országban és nekem már nagyon mehetnékem volt. Még egy ijesztő adat: a Neum utáni 210 kilométert hét(!) óra alatt tettük meg. Ha levonom belőle Mostar és az ebéd együttesen másfél óráját, még mindig elég durva átlagsebesség jön ki.
Aztán persze a sötétben eltévedtünk a határ előtt, köszönhetően az alig látható cirill betűs tábláknak és a nagy forgalomnak, melyben nem volt idő táblákat böngészni. Itt szívok vissza minden sértést, melyet az iGO-ra szórtam eddig… ha ő nem visít minden sarkon, akkor ma már lehet, hogy Belgrádban élnék.
Azt hiszem, különösen vonzom az excentrikus figurákat. Hajnalban, az ENSz katonai objektumaihoz hasonlatos bosnyák határon kiabált át a szembejövő német autóból egy hapi, hogy ő is pont ilyen kajakot akar, mennyiért vettem? Visszakiabáltam, hogy ‘zweihundert tausend forint’. Ekkor nekiállt hőbörögni, hogy mondjam meg euróban. Erre már csak annyit mondtam, hogy ‘Oh, no…’ aztán nyomtam egy kövér gázt. Alig álltak ugyanis mögöttem.
Az út horvát része viszonylag eseménytelen volt… hacsak az nem számít annak, hogy valószínűleg az ország összes Schuhmacherjét kifogtam Dakovo és Eszék között, mentek mint az erőspaprikával felturbózott ló. (Én is nyomtam neki olyan 110-zel, de nem győztem lehúzódni. Egyébként koromfekete sötét volt.)
A magyar szakasz adta meg a kegyelemdöfést. Az utak minősíthetetlenül szarok voltak. Alig vártam, hogy elérjünk a 6-osig, botor módon azt hittem, majd jobb lesz. Hát… nem. Útépítés útépítés hátán, sunyi, magas szintkülönbségek, mindez teljesen sötétben, fényszórókkal körítve. A magyar közlekedési morálról eddig sem volt túl jó véleményem, de ezt sikerült még tovább rontani. Amennyi barom jött velem szemben, felkapcsolt fényszóróval… hihetetlen. Régebben szokásom volt, hogy csak távolról villantottam az ilyenekre, mert a közelről ráfényszórózás már balesetveszélyes – és azt azért már mégse. Ezt a szokás ezen éjszakán szüntettem meg. Aki a sokadik villantás után sem kapcsolta le a reflektort (volt, hogy a mögöttem jövővel együtt villogtattunk), az megkapta viszonzásul az én reflektorom fényét is.
Elég annyi, hogy hajnal kettőre értünk haza és öt óra körül tudtam csak lefeküdni: addig kívül-belül remegtem. Hiába ittam egy sört meg pár pohár bort, a remegést csak egy hosszú forróvizes zuhany enyhítette.
Azt hiszem, soha többet nem jövök Bosznia felé. Ennél bármi jobb. Még az éjszakai autópályázás is.

Összefoglalás:
Most különösen van értelme összefoglalni, mert nem szeretném, ha az a hangulat maradna meg, amely az írás végén lejött.
Maga a nyaralás nagyon jó volt, megkockáztatom, hogy az eddigi legjobb a horvát nyaralásaink közül. A hely eleinte nagyon tetszett, a bosszantó apróságok (szárítókötél, mikró, fagyasztó hiánya, távoli élelmiszerbolt) sem tudtak sokat rontani rajta. Olyan… egyből otthonos volt. Hogy azért, mert van némi hasonlóság a Balaton északi partja és Orebic környéke között… nem tudom. Az emberek kedvesek voltak, a kilátás a teraszról kellemes, a strand, a bár jónak tűntek. A borok váratlanul finomak voltak… pedig nem igazán bíztam bennük. Egy olyan országban, ahol az egyik legnépszerűbb bor egy édes vörös, én helyből nem igazán bízom. Ennek ellenére a Peljesac megmutatta, hogy tényleg olyan borvidék, amellyel számolni kell. És jövő nyáron valószínűleg már ihatok is bort…
Ha az utolsó 2-2,5 nap nem rontotta volna el a kedvemet, azt mondanám, megtaláltuk az egyik állandó helyünket. Még így se kizárt… hiszen a legdurvább kedvrontó az időjárás volt. Habár…
Ez megér egy jókora kitérőt. Először is, akit nem zavartak a hullámok, az lehet, nem is érezte vészesnek az időt. Melegnek meleg volt, a vihar éjszaka tombolt, a felhők legkésőbb délutánra elhúztak… a tengerbe nagyon beúszni ugyan nem igazán lehetett, de a hullámfürdő elég szórakozást nyújtott.
Aztán kicsekkoláskor megkérdeztem Sabinát.
– This was a very windy week, wasn’t it?
– Yees.
– And the waves were big. This is usual here, or not?
– Oh, very usual – mosolygott vissza.
Csak, hogy mihez tartsuk magunkat. Egyébként ez egy nagyon fontos információ volt. Alapjában változtatta meg a hozzáállásomat. Így ugyanis még örülhetek is a dolgok alakulásának:

  • Hogy az első délután, az első evezőcsapásoknál viszonylag sima volt a tenger.
  • Hogy az első hosszabb nyílt tengeri úton szolíd hullámverés fogadott, mely megadta azt az érzést, hogy kezelni tudjuk a hullámzást.
  • Hogy ezután jött egy hullámmentes nap, mely során becsavarogtuk a szigetvilág egy részét és elkezdtük magunkat otthon érezni benne.
  • Hogy a rákövetkező igazán hullámos nap során már volt annyi rutinunk, hogy nem jöttünk zavarba az igazán extrém körülmények között sem.
  • Hogy a végére agyilag/fizikailag lettünk olyan kemény legények, hogy csak a bóraveszély kergetett ki a partra.

Mindez annyira igaz, hogy legszívesebben már holnap mennék vissza és tojnék az összes hullámra.
Amíg nincs bóra, nincs ellenfél.

Az összes fénykép:

Videók

This entry was posted in Utazás.

4 thoughts on “Móka Ló

  1. Én nem mertem volna hétvégén indulni. Mindenki azt mondta, hogy a turnusváltás gáz.
    Ha Split alá mentetek, akkor szerintem megérte volna Bosznián keresztül odafelé is. Akár egy nap alvást beiktatva is. Van annyi látnivaló az országban, az ember elfelejti a néha 80-as utazótempót is. De ez csak a szűk hegyi utakon jellemző, a legtöbb helyen lehet azért haladni. Mi Sarajevót kihagytuk, cserébe Zenica után Jajce felé mentünk. Elképesztően gyönyörű arrafelé és kisebb kitérő :))) A városban ott a történelmi vár, na meg a híres vizesés:
    http://www.hung-art.hu/frames-e.html?/english/c/csontvar/muvek/3/index.html
    Szállást találtunk az út mellett 15 euróért.
    A bosnyákok nagyságrenddel normálisabbak, mint az agresszív bunkó horvátok (közlekedésben legalábbis). A rendőrnél meg sikerült lealkudni az 100 márkás gyorshajtást 10 euróra. Én azóta Bosznia fan vagyok :)

  2. Sok múlik az első élményen. Valószínűleg nekem is más lett volna a hozzáállásom, ha jobban ráérek… de menni kellett.
    A lefelé menet végülis nem volt rossz, jó tempóban értünk le, sehol nem volt dugó, csak erős forgalom egyes szakaszokon. Visszafelé is kiegyeztem volna ilyesmivel, csak akkor nem tudtunk éjszaka indulni.

  3. A csomagtartós videon besz*rtam :D A kameraman/woman jó érzékkel rendelkezik.

    Ezekből az élménybeszámolókból (és mostmár térképekből) lehetne könyvet csinálni lassan… Jobb, mint a National Geographics sorozat. ;)

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *