Day: August 16, 2006

Lost6

Egy kicsit elmaradtam ezzel a szállal, pedig – bármennyire is furcsa – az élet még mindig nem fogyott ki az alattomos fricskákból.
Először a ‘jó’ hír: sikerült végre bejutnom az orvoshoz. Nagyjából így történt:

Berongyoltam az ajtón és odabiccentettem a portásnak. Mint méltó ellenfél a méltó ellenfélnek. Mint akik már kitapasztalták egymás erejét és tartózkodnak az újabb összecsapásoktól.
Gondoltam én.
– Hová megy? – kezdett bele makacsul.
– Ide, az adminisztrációra – mutattam a fél méterre mögötte ülő hölgyre.
– Milyen ügyben?
– Metélés lesz.
– Ambulancia?
– Nem, beutaló.
– Mutassa.
Itt ugyan elbeszélgethettünk volna arról, hogy mi köze a portásnak egy orvosi beutalóhoz, de akkor bezárt volna a hölgyike, mert központilag leállítják ugye a számítógépet.
– Tessék.
Átolvasta, megfordította, hátha ott is van valami, majd visszaadta.
– Ezzel tényleg az adminisztrációra kell mennie.
Mintha egy kicsi sajnálkozást is kivettem volna a hangjából.
A többi már gyorsan ment. Egyedüli zavart az okozott, hogy nem mondtam meg, melyik orvoshoz akarok menni, hanem átadtam a hölgynek egy listát, miszerint ezek közül bármelyik jó.
– De mégis melyik? – akadékoskodott.
– Lássuk csak… – gondolkodtam el – ki dolgozik a héten?
Ezzel a computer le is vett két nevet.
A közönség segítségét már nem vártam meg, ráböktem az egyikre.
– Őt szeretném!
És igen, végre felmehettem az ambulanciára. Több hétbe tellett, de kitartásomnak köszönhetően átverekedtem magam a szélfogón.
Az orvos ránézett a papírokra, majd közölte, hogy sima eset, műtét.
– Mikor ér rá? – kérdezte.
– Amikor Ön – leheltem, nem is tudva, mekkora alapigazság csúszott ki a számon.
Így alakult, hogy holnapután befekszem a kórházba és hétfőn indul a szeletelés. Csakhogy előtte még áldozni kellett az Egészségügyi Adminisztráció Istenének.
– Ezeket a vizsgálatokat még el kell végeztetnie. Friss adatokra van szükségünk – nyomott a kezembe egy beutalót – Menjen el a legközelebbi SzTK-ba és csináltassa meg addig.

Hát, jó. Ugyan tegnap akartam, de hétfő este olyan erős rohamom volt, hogy tényleg azt hittem, nem élem meg a reggelt. Kedden nem is nagyon tudtam kimászni az ágyból.
Ma viszont üdén-frissen pattantam ki, már hatkor. Muszáj volt, ugyanis a kispesti SzTK laborja, az csuda egy hely.
Maga a kórház reggel hétkor nyit. Addigra már elég szép sor gyűlik össze. Nyitáskor a tömeg beözönlik, megcélozva a betegirányítót. Itt jön az egyik csapda, a laborvizsgálathoz ugyanis nem a betegirányító veszi fel az embert, hanem attól nem messze egy fabódéban üldögélő mamus. Így mire odakeveredtem, már csak elég magas sorszám jutott.
Ez volt az első fokozat: az előtér. Innen továbbmenni még nem lehet, a lépcsőház kordonnal van ugyanis lezárva. Ki is van írva, a lépcsőház negyed nyolckor nyit. Miért? A rossebb tudja. Nyilván azért, hogy fokozza az emberben az adrenalintermelést. Szükség is lesz rá a későbbiekben.
Negyed nyolckor jött egy biztonsági őr külsejű bácsika, leakasztotta a kordont. A tömeg el is indult felfelé, némiképp összezavarodva: sokan nem tudták, hogy a sorszám már a lépcsőházban is érvényes vagy itt még szabad tolakodni?
Aztán fent jött az újabb akadály. Két bezárt ablak a folyosó végén. Itt lehet vizsgálatra jelentkezni. Fél nyolctól – ugyanis akkor nyitnak. A tömeg nekiütközött a falnak majd az emberek tanácstalanul próbálták utánozni a Brown-mozgást. Senki nem tudta, hogy ez már az a sor, ahová a sorszám szólt vagy itt még az érkezés számít?
Ebből aztán igen izgalmas szituációk sültek ki, különösen fél nyolc táján. Egy csomóan ugyanis leültek. Nem mindenki bírja az álldogálást, és ekkor már több, mint félórája ugye állni kellett. Aztán jöttek a különböző technikák:
Öreg, sunyi tekintetű motyogós bácsika. Megjelent és a sor elejére ment.
– Hanyas a sorszáma? – kérdezte az ott állótól.
Jött valami válasz. A bácsika folytatta a másodiknál. Végül elért hozzám. (Én úgy a tizedik helyen álltam.)
– Tizenhét – mondtam neki.
– Akkor maga előtt állok – szögezte le vigyorogva és befúrta magát.
Nem bántottam, hiszen egyfelől én is bizonytalan voltam, másfelől meg öreg bácsikákat nem bántunk. Egy ideig toporgott, aztán megveregette az előtte álló vállát:
– Hanyas a sorszáma?
– Még mindig ugyanannyi – jött a mogorva válasz egy idős hölgytől.
– Akkor maga előtt állok – motyogta a hapi. És eléfurakodott.
Túl sok idő nem volt a helyzet elemzésére, feltűnt egy harcias hatvan körüli nő. Ő is elkezdte faggatni a sort. Láttam, hogy 13-as a sorszáma.
– Fiatalember, maga hanyas? – támadt be, sorszámát jól láthatóan mutatva.
– Tizenhetes.
– Akkor nekem itt a helyem.
És elémállt. Az, hogy a sor egyáltalán nem sorszám alapján állt, az, hogy egy csomó alacsony sorszámú ember oldalt üldögélt, az nem zavarta. A lényeg, hogy talált valakit, akinél alacsonyabb a sorszáma – tehát jogosnak érezte, hogy beálljon elébe.
Ugyan öreg nénikéket sem bántunk, de az ilyen harcias fajtától azért ki tud nyílni a bicska a zsebemben. Mindenesetre vágtam egy utálkozó pofát – nem mintha túlságosan meghatotta volna.
– Mit mindott, tizenhetes? – fordult hátra pár perc múlva.
– Igen.
– Az nem lehet. Megkerestem az összes sorszámot. A tizenhetes számmal az a hölgy ül ott – mutatott rá egy jó öt méterre ülő nőre.
Megnéztem, tényleg. Elővettem a saját sorszámomat (ahogy megkaptam, bedobtam a táskám oldalzsebébe), nagy ló számokkal állt rajta, hogy 18.
– Nohát, tényleg – helyeseltem – Mekkora tragédia.
Büszkén fordult vissza. Most lebuktatott egy csalót.
Végül kinyílt az ablak, megindult a sor. Rohadt lassan. Valamivel nyolc után kerültem sorra. Beadtam a beutalót meg a TAJ kártyát.
Látszott, hogy baj van, a nő egyből szólt a kollégáinak, hogy jöjjenek oda.
– Ez nem jó beutaló – fordult végül hozzám.
– Miért? Ott van rajta, mit kell elvégezni, ott van rajta az orvos aláírása és a pecsét.
– De ez akkor sem jó. Nekünk nem ilyen forma kell és egyébként is két példányban.
Ez annyira reménytelen volt, hogy nem is forszíroztam tovább.
Arrébb oldalogtam, leültem átgondolni a helyzetet. Az értelmes gondolatok helyett először agyam furcsaságfigyelője riasztott. Észrevettem ugyanis, hogy senkitől nem vették el a sorszámot bejelentkezéskor. Egyáltalán meg se nézték. Tehát kizárásos alapon csak a vizsgálathoz kellhetett. Csakhogy pont a vizsgáló ajtaja elé ültem le, azon viszont ott figyelt kirajzszögezve egy cetli, miszerint a behívás nem érkezési sorrend hanem vizsgálat típusa szerint történik. Nagyjából ugyanekkor vettem észre egy kb. 40*40 centis tökfekete, üzemenkívüli kijelzőt az ablakok felett. Két szám méretű kijelző volt, feléírva, hogy ‘hívott sorszám’.
– Aha – rögzítettem. Sikerült elcsípni egy behalt kórházinformatikai beruházást. Valaki kitalálta, megcsinálta – a kifizetésben már nem vagyok biztos, vannak tapasztalataim – a kórház pedig nem használja. Szemmel láthatóan nem illeszkedik a folyamatba. De a sorszámosztást meghagyták. Gondolom, hogy legyen egy kis szórakozás is az osztályon.
A másik észrevétel merőben földhözragadt volt. Ekkor már elmúlt negyed kilenc, azaz több, mint két órája voltam ébren. Na most nekem reggel az első dolgom ébredés után az, hogy kimegyek a klotyira pisilni. A vizsgálat miatt ez ma reggel elmaradt – és ekkor már kezdtem egészen hülyén érezni magamat.
A folyosóról felhívtam azt a belgyógyászt, aki beutalt a sebészetre.
– Ahhoz, hogy befeküdjek a héten, el kellene végezni néhány vizsgálatot. El lettem küldve az SzTK-ba, de onnan éppen most rúgtak ki páros lábbal. Tudna segíteni?
– Persze, jöjjön be.
Remek. Még gyorsan beléptem a vécére masnit kötni a farkamra és már mentem is. Hiszen ott már ismerem a járást, a jegespoharas öregurat is sikerült már kiismernem, meglesz ez gyorsan.
Mondjuk volt bennem egy kis kellemetlen érzés, amikor az orvos kézzel(!) töltött ki egy vizsgálati lapot.
– Engem itt már egyszer majdnem megvertek, mert nem számítógépes beutalót vittem – próbáltam óvatosan figyelmeztetni.
– Jó lesz ez – legyintett.
És tényleg elfogadták. Mi ez a lazaság újabban??
Végül bejutottam a vérvételre, tíz óra felé.
– Magának lesz vizeletvizsgálata is? – kérdezte az asszisztens.
– Öhöm – válaszoltam szerényen, keresztbefont lábakkal.
– Itt a pohár.
– Nagyobb nincsen?
– Tessék?
– Semmi.
Kész, ennyi. Öt perc sem volt az egész. Nem is tudom, miért került három órába. Illetve, dehogyisnem. Tudnom kellett volna, hogy az a beutaló, amelyet a sebész kiállított, tényleg nem az SzTK-ba szólt. Azt annak az orvosnak írta, akinek joga van olyan beutalót írni, amelyet már elfogadnak az SzTK-ban. Meg is érdemlem. Aki hülye, haljon meg.

ps: Itthon vettem észre, hogy nálam maradt a sorszám. Ha valaki mostanában járna a kispesti SzTK-ba, jutányos áron meg tudok számítani neki egy 18-as sorszámot. Sokmindenre nem jó, de be lehet állni vele reggel fél nyolc körül egy baromi hosszú sorba, soronkívül. A jókedv garantált.

Aprókák

Ahogy haladok az elmaradásom feldolgozásában, az egyik blogban rátaláltam egy linkre. Arról az iráni oldalról van szó, ahol fent van egy mázsa O’Relly admin könyv. Az egyik még meg is tetszett, gondoltam, letöltöm. Naív gondolat volt. Kattintás után egy szomorú üzenetet kaptam: “A te országod számára 100 egyidejű letöltést biztosítunk és sajnos most éppen mindegyik foglalt. Próbáld később!”
Ez igen. De legalább már megvan az igény a jóra.

……::::::…….:::::……….::::………….::::::::::::::::::………

Hétfőn újítottam meg a Flickr Pro tagságomat. Ehhez be kellett lépnem a Paypal-ra az ottani accountommal. A felhasználói név egy általam ritkán használt emailcím. Amióta ezt megtettem, azóta dőlnek a szpemek erre a címre.
Legalábbis érdekes.