2006.08.20; vasárnap

No, hála a tegnapi jólsikerült evezésnek, mára testben-lélekben kipihentem magam. Nyilván van bennem egy kis félelem, de aggódni ráérek majd hétfő délután. (Harmadiknak műtenek, az gyk. déli kezdést jelent.)
Összepakoltam. Együtt volt minden – de pont a legfontosabb fegyver volt hiányos. Nem volt nálam elegendő pénz, megfelelő címletekben. (Mint a krimikben.) Abban biztos voltam, hogy az orvosnak majd adni kell valamennyit… azt pedig még tegnap elalvás előtt okoskodtam ki, hogy csak megpróbálok jó viszonyt kialakítani Terikével. Tudom, hogy sokkal jópofább dolgok sülnének ki, ha itt marnánk egymást, de inkább a túlélés mellett döntöttem. Apu opportunista disznója vagyok.
No, szóval pénzt kell szereznem. Semmi gond, majd az Europark, ott van két automata is. Csak azt felejtettem el, hogy aug20 örömére be van zárva az épület. Jó. Irány a Kálvin-tér. Ott meg rossz az automata. Végül ha nehezen is, de sikerült pénzhez jutnom. A következő lépés a stratégia megtervezése volt. Hogyan adom át a pénzt? Hogyan adom át, ha többen is lesznek? Üres borítékot szerencsére hoztam magammal bőven. Az egyikbe beraktam egy ötezrest, összehajtottam és betettem az ingzsebembe, hogy alkalomadtán spontán előránthassam. Aztán a kórházig menet előkaptam a nyitott, jókedvű személyiségemet – így is, úgy is megnyúvasztanak, legalább csináljuk úgy, mintha mindannyian élveznénk.
A megérkezés utáni első programpont remekül sikerült. Terike rögtön lecsapott rám, elvitt egy vizsgálóba vérnyomást mérni, vért venni. Jókedvűen elbeszélgettünk, majd
– Terike, tegye el ezt, a fáradozásaiért! – rántottam elő a borítékot.
– Ugyan már, ne hülyéskedjen, nem fáradoztam még semmit.
– De fog! – jósoltam egy merészet – Tegye csak el.
– Nem is én leszek aznap, amikor műtik.
– Majd lesz utána.
Most magyarázzam el, hogy én hosszabb távra játszok? Ha sikerül a laparoszkópia, akkor már csütörtökön húzok haza. Ha nem, akkor két hétig fekszem itt bent – és ez a nem mindegy.
Mindenesetre a borítékot nem vette el. Visszatettem a zsebembe. Gyorsan végigelemeztem a beszélgetést: azért csak nem volt ez olyan határozott visszautasítás. Aztán amíg meditáltam, hirtelen feltűnt, hogy tkp. elérhető közelségben van egy zseb – a nővér ugyan sürgött-forgott, de a zsebe ott volt előttem. Gyorsan beledugtam a borítékot.
– Ejnye már, nem kellett volna – szólt rám.
De a borítékot már nem adta vissza.
Innentől sínen voltam. Egész délután úgy bánt velem, mint anya a hülye gyerekével – én pedig elővettem a legkedvesebb, legtürelmesebb modoromat. No worries. A lényeg, hogy lazán, de fegyelmezetten.
Fog ez menni.
Délután jött még egy altatóorvos, kikérdezni. Megtudtam tőle, hogy időközben előztem egyet, másodiknak vagyok kiírva. Ez mindenképpen jó hír… belegondolok, hogy én milyen lelkesen szoktam dolgozni hétfőn, ebéd után… jobb is nem belegondolni.
Mindenki nyomatékosan felhívta a figyelmemet, hogy nagyon sok vizet kell innom: ezen fog múlni, hogyan fogok ébredni az altatásból… Görcsösen rángatózva vagy angyali mosollyal. Hát… hoztam magammal öt liter vizet, csak elég lesz.
De vízből nem csak nekem jutott extra adag. Este kilenckor szépen elkezdték a tűzijátékot, aztán tíz perc múlva bejelentkezett a természet is a sajátjával. Egészen félelmetes volt közelről látni a két gigantikus műsort. Gondolom a tömegben ronggyá ázóknak elegük lehetett a vízből – de nekik csak 15 perc volt, nekem meg hajnali háromig kellett iszogatnom.

2006.08.21; hétfő

Az éjszaka jól telt, eltekintve meglehetősen bizarr álmomtól. Azt álmodtam ugyanis, hogy aug20-ra való tekintettel a Gyurcsány kormány bejelentette, hogy prezentálni fogják az ország állapotát: az egész kormány kisétált a parlament erkélyére, majd Gyurcsány rövid, optimista beszéde után az összes miniszter a mélybe vetette magát.
Rögtön a reggeli ébredés után egy jó és egy rossz hírrel fogadtak: a fél nyolcas vizitkor közölte az egyik orvos, hogy szerinte a laparoszkópia sikerülni fog, ekkor csak kedden leszek becsövezve és szerdán már mehetek is haza. (Tényleg nagyon jó lenne… de szerintem ez az orvos nem tudja, hogy nekem a ritkább – és nehezebben műthető kövem van.)
Nem sokkal később berobogott az orvosom is. Ő hozta a rossz hírt: a mai nap során lesz egy ambuláns műtéte. Ha délután hozzák a pácienst, akkor szerencsém van… ha délelőtt, akkor műtét elhalasztva. Remek. Itt fekszem testileg-lelkileg felkészülve… és reménykedem.
Van még egy pozitívum: nincs reggel lincshangulat. Kicsit tartottam tőle, mert ismerőseim szerint brutálisan horkolok, itt meg fekszik bent egy mindenre morgó öregember.
Időközben betoltak még egy ágyat a kórterembe. Eddig sem voltunk valami szellősen – hatan – de most, hogy a közlekedőfolyosóba is ágyat tettek, elég zsufi lett.
Aztán fél egykor szóltak, hogy menjek el pisilni. Most. Még gyorsan feltettem töltőre palmtopot, levetkőztem pucérra és befeküdtem az ágyikómba.
Érdekes volt. Először is az hatott újdonság erejével, hogy fekve lifteztem. Sok mindent csináltam már bohó egyetemistaként, ez valahogy kimaradt.
A következő durva élmény a borotválás volt. Igen, jól sejted, jelenleg nincs se hasi, se mellszőrzetem. De a legdurvább ezután jött.
– Eressze el magát! -szólt rám az előkészítő… majd felnyalábolt és átvitt egy másik ágyba. Pucéran, ölbevíve… nem mondom.
– Hallja, betyár erős ember maga! – csúszott ki a számon.
– Á, nem ügy – villantotta meg a bicepszét – Sokkal rosszabb lett volna, ha maga alacsony.
Masszívan leszíjazott az ágyhoz. Ott feküdtem pucéran, borotváltan, ágyhoz szíjazva a folyosón, elég sokáig – aztán betoltak végre a szentélybe. Na, innentől megint bedurvultak a dolgok. Egy csomó ember hajolt fölém. Először mindenki bemutatkozott, majd sorra elkezdték rámcsatlakoztatni a gépeket. Igen, azt a drága gépet is, amelyik azt mondja, hogy pitty.
– Ráér? – vigyorgott az orvos, késsel a kezében.
– Ha már úgyis erre járok… – vigyorogtam vissza.
Jött egy próbaaltatás, majd nem sokkal később rányomták a kakaót. Pedig a folyosón elgondolkodtam, mi legyen a búcsúgondolatom – a ‘goodbye cruel word’ egész szimpatikus volt -, de aztán már nem volt idő ilyesmire.
Nem tudom, hogyan csinálták, de a műtét után nem sokkal már fel is ébredtem. Egy csomó ember állt még körül.
– Sikerült a laparoszkópia? – kérdeztem.
– Igen, sikerült.
Ezzel vissza is ájultam. A következő ébredésnél még mindig ott volt az orvos.
– Doktor úr, fogok tudni ezután táncolni!?
– Természetesen.
– Jaj de jó… eddig ugyanis nem tudtam – mosolyodtam el bágyadtan.
– Ah, látom, már jól van a beteg – vigyorodott el az orvos is.
Pedig még nem nagyon. Egyik oldalon infúzió lógott ki belőlem, a másikon meg egy cső, amelyik egy nylonzacskóban végződött. Elméletileg arra szolgált, hogy az epehólyag helyén keletkező váladékot elvezesse. Nálam ilyen váladék nem keletkezett, viszont a cső elég rendesen fájt. Meg persze a seb is. A torkomról nem is beszélve – az valami pokolian égett, nyelni se nagyon tudtam.

A délután elég unalmasan telt. Én az infúziót figyeltem, aztán amint kezdett kifogyni a flakkon, csengettem a nővérnek. Mindegyikbe kaptam egy adag fájdalomcsillapítót – kellett is. Így legalább normálisan le tudtam zongorázni a telefonhívásaimat. A flakkonbambuláshoz felvettem a fülhallgatót. Az mp3 lejátszót még otthon feltöltöttem egy csomó angol hangoskönyvvel – de ezekhez nem sok kedvem volt. Szerencsére zenét is raktam rá. Sokat gondolkoztam, mi legyen az – melyik az a zene, amelyik képes átsegíteni a nehéz órákon… Végül egy olyat választottam, mely egyszer már bizonyított. Amikor Pestre jöttem és jó három hónapig egyedül éltem, távol a családtól, akkor Cseh Tamástól hallgattam rongyosra a ‘Levél nővéremnek 2’ lemezt. Ez most is jó választásnak bizonyult.
Az utolsó flakon még nem folyt le, amikor bejött a nővér.
– Nem kell pisilnie, Petrényi úr?
– Tulajdonképpen igen. Most akkor mi lesz, hozza a kacsát?
– Azt is lehet, de megpróbálhatjuk gyalog is.
– Hogyan? Mindkét oldalról rám van kötve valami.
– Az infúziót lekötöm, a zacskót meg majd cipeli magával.
Így is lett. Állandóan kérdezgette, nem szédülök-e… De nem. Én is meglepődtem rajta. Aztán a csorgatás… az ijesztő volt. A belső izmaim nem igazán működtek, ha meg szorítani akartam, akkor nagyon fájt. A végére meg is szédültem, úgy támogattak el az ágyig.
– Majd holnap kiszedik azt a csövet, akkor jobb lesz – vígasztalt a nővér.
Viszonylag korán, este hétkor elnyomott az álom. Meg is lett a böjtje, hajnal egykor felkeltem, hogy pisilni kell. Mindenki bőszen aludt. Belegondoltam, hogy most be kellene riadóztatni a nővért, csak azért, hogy készenlétben álljon. Végül legyintettem és nekivágtam egyedül. Sikerült. Aztán ugyanezt meg kellett csinálnom fél ötkor is.
Ettől függetlenül jól aludtam. A fél ötös és a fél hetes ébredés között megtörtént az első csoda: elég rendesen csökkentek a fájdalmaim.

2006.08.22; kedd

Reggeli méricskélések. Utána megkérdezték, láttam-e már a kövemet?
– Hogyan láttam volna? – kérdeztem vissza – Tudtommal rengeteg apró szemű volt.
– Hát, lehet – mondta a nővér – De ez nem apró szem.
Elémrakott egy dobozt. Két kő feküdt benne, egy borsószem méretű, meg egy másfél centi magasságú tojás.
Finoman szólva, nem akartam hinni a szememnek. Az egész korábbi levezetgetésem csődje volt ez a kő. A koleszterinszintemmel soha az életben nem volt bajom – erre itt vigyorog egy koleszterinkő.
Még igazából magamhoz sem tértem, amikor jött az újabb infó: állítólag nem volt egyszerű a műtét, teljesen be volt gyulladva az epehólyagom – nem sok esélye volt a laparoszkópiának.
Lassan ért már egy beszélgetés az orvossal. Még a pénzt sem tudtam odaadni neki… Igaz, a mozgékonyságom sem a régi.
Aztán megpróbáltak belőlem embert faragni. Terike kiszedte az infúziós kanűrt, jött egy orvos, a felügyelete mellett egy tanonc kirángatta a csövet. (Csak egy pillantást vetettem rá, csupa vér volt. Most legalább tudom, mitől csuromvér az ágyneműm és a pizsim.)
Innentől elméletileg rohangásznom kellett volna, de valahogy nem ment. Ágyban már jól elvoltam, de felállni, leülni katasztrofális volt. Mászkálni szintúgy. Pedig kellett.
A természet okosan megoldotta a problémát, az ebédtől olyan hasmenés tört rám, hogy ihaj. Kicsit féltem is, mert vasárnap délben ettem utoljára, a műtét előtt meg nem mosták ki a gyomromat – hogyan fogom szárnyaszegetten kinyomni a cuccot? Az aggódás jogos volt, a gyakorlatban a teljesen folyékony matyinál is csillagokat láttam. Ráadásul ahogy végeztem és visszamásztam az ágyba, rögtön mordult egyet a gyomrom és már mehettem is vissza. Teljesen tönkrevágta a hangulatomat.
Még az öreg hapi sem tudta feldobni. Egész nap azon morgott, hogy őt itt ki akarják nyírni. Az történt vele, hogy szóltak neki, a tegnapi ebéd után már ne egyen, mert ma műtik. Amit ez a hapi rinyált egész délelőtt… az mesébe illő. Én akkor már két napja nem ettem semmit és köszöntem szépen, jól elvoltam. Aztán megjött az ebéd, az öreg faszi kiment és dühöngve visszajött, hogy rizst adtak neki és azt utálja. Tudta, hogy délután látogatója jön (ránézésre behozott egy fél disznót meg a baromfiudvart), mégis lement három emeletet szendvicsért. A frissen műtött. Este meg nyikorgott, hogy fáj a gyomra. A gyógyszert viszont nem vette be, azt mondta, neki ez a fekete tabletta nem szimpatikus. És csodálkozik, hogy a sok hülye orvos május óta nem tudja meggyógyítani.
A kedvemet végképp tönkrevágta, hogy estére felszaladt a lázam. De túlzottan senki sem esett pánikba.
Aztán az est fénypontja: beszaladt végre az orvos. Egyrészt átadtam neki a zsét, másrészt közöltem, mi a helyzet: 37,9 láz és irgalmatlan szapora hasmenés. Erre egyből elkomorult: szerinte nem lehet a műtéttől, tutira itt szedtem össze valami gyomorrontást. Hiányzott, baromira. Mindenesetre a holnapi hazamenetel bizonytalanná vált.

2006.08.23; szerda

Eszméletlen álmok után nagyszerű ébredés. Az történt, hogy kiment a fejemből, hol vagyok – és rutinszerű mozdulattal másztam ki az ágyból. És csak menetközben villant be, hogy most valami hatalmas fájdalom fog jönni… De elmaradt. Volt egy kicsi, de jóval kisebb a vártnál. A sétálás pedig teljesen elviselhető volt, szemben a tegnapival. Nagyon távol vagyok még attól, hogy gyógyultnak érezzem magam – de a fájdalom jóval elviselhetőbb lett. Igaz, a kijelölt sétaút végén már elég vacakul voltam.
Lázam nem volt, a hasmenésről meg egyelőre nem tudni semmit. A tegnapi tapasztalatok szerint jelentősebb étkezés után várható – azt meg itt nem fogják bevárni. Szerintem megyek haza.
Be is jött. Végre tudtam hosszabban is beszélni az orvossal. Szerinte pont beleműtöttek egy gyomorrontásba, ezen próbáljam magam túltenni. Diéta, hasfogók, sok folyadék. Különösen sok folyadék, mert a műtét miatt is vesztettem rendesen. Aztán menjek haza, ha van valami gond, akkor menjek vissza.
Beszélt a műtétről is. Amikor megfúrtak, kiderült, hogy az epehólyag csúnyán be van gyulladva. Megfogni is alig bírták: ugye tele volt kővel, ráadásul löttyedt, nyúlós volt. Nem is bírta ki a műtétet, szétfoszlott – szerencsére csak azután, miután be volt zsákolva. Ha korábban esett volna szét, akkor jött volna a hasfelmetszés. Egy kicsi így is volt, mert a sok kő közül az egyik – amelyet bemutattak – akkora volt, hogy nem fért ki a laparoszkópiához vágott lyukon – így a felső vágást egy kicsit tovább kellett vágni. Szóval… borotvaélen mozgott a műtét, de sikerült. Mondjuk volt kurázsija az orvosnak, máshol úgy tudom, begyulladt epehólyagot csak metéléssel műtenek.

És igen, már itthon.
Nem igazán akartam egyből számítógéphez ülni, de csak ide kényszerültem. Az ágyból nagyon nehezen tudok kikecmeregni és most ebéd után várom a szokásos hasmenésrohamot. A székemből csak egyszerűbb rástartolni a klotyira…