Egy korábbi posthoz kerestem illusztrációként Wahorn szemtelen festményét (A miniszter fekete mercedese elhalad az 1124-es italbolt mellett), de sehol sem találtam meg a neten. (Egy újabb legendának vége: az interneten mégsincs minden fent.)

Ezzel szemben találtam egy egészen érdekes cikket. Kicsit kócos, összeszedetlen… de egy olvasásra érdemes. Érzésem szerint elég sokan ítélik meg/el gondolkodás nélkül azt a korszakot – nem árt, ha egy kicsit olvasgatunk róla.

Viszony a múlthoz. Ez a kulcs hever a mai politikai lábtörlők alatt, akár az ügynöközéshez, akár az új elit létrejöttét firtató problémákhoz, a politikai esélyegyenlőséghez, a bal- és jobboldal harcához, a szabad demokraták koalíciós magatartásához nyúlunk. Viszony a múlthoz. Viszony a magyar történelemhez. És különösen azokhoz a bizonyos hetvenes-nyolcvanas évekhez.
Ha azt mondjuk, hogy ez a két évtized szerves folytatása a Kun Bélától Rákosin át az ötvenhatot letipró és az utána következő néhány esztendőn át bevérzett kezű Kádárig, aki mindvégig, tehát a hetvenes-nyolcvanas években is ugyanaz a III. Richárd maradt, mint volt, akkor nincs mit vizsgálódni. Akkor mindenki, aki a rendszerben élt, s így vagy úgy, de hozzájárult annak fennmaradásához, hazaáruló. És ha a rendszer szolgálata alkalmasint egybeesett a rendszertől függetlenül a nemzet szolgálatával? Akkor is?
Kérdés, amire nem lehet csupán a jogállam jogi eszközeivel válaszolni. Mert a hiteles válaszhoz szükséges finom distinkciókra csak a társadalom legfinomabb szerkezetű rétegeinek ismeretében lehetünk képesek. Lehet újabb és újabb átvilágítási törvényeket hozni, de hogy a társadalom lelkiismerete kit legitimál és kit nem, ez csak személyre szólóan és igazából csak személyes körben dőlhet el.
A társadalom, az úgynevezett széles közvélemény a demokráciához való viszonyában mond ítéletet erről a kérdésről. A múltról és a múlt szereplőiről. A társadalom eddigi válaszai pedig azt látszanak igazolni, hogy egy nép nem hajlandó totálisan szembefordulni saját múltjával és akkori önmagával.