Day: August 19, 2006

Kivirágzott weblap

Egy jópofa link, innen. Arról szól, hogy egy applet feltérképezi, majd szép színes formában ábrázolja a beadott webhelyet. Különböző html megoldásokat más-más színekkel ábrázol, a végeredmény egy virágszerű képződmény.
Aranyos.
Habár az applet egy kicsit lassú, de érdemes figyelemmel követni a munkáját, igen látványos.

Jelen site például így néz ki:

Immáron kórházban

Ez is eljött. Péntek reggel kilencre kellett mennem, de előtte fel kellett még kapnom a korábbi vizsgálatok eredményeit.
A betegfelvételnél át kellett öltöznöm, de a ruhát cinkos kacsintás mellett nem rakták el – ehelyett belegyömöszölték egy zacsiba és visszaadták. Majd közölték, hogy menjek el az EKG-re, hátha hiányzik még valami vizsgálatom. Nagyon meglepődtem volna.
Mondjuk roppant hangulatos volt, végigsétálni két nagy táskával, nyári – rövidgatyás – pizsamában a publikus folyosókon, a normálisan öltözött emberek között. Jó, jó, ezt is el kell kezdeni egyszer… csak nehogy a lejtő végén sztriptízbárban kössek ki, fémrúdra csavarodva.
Az EKG után mehettem az osztályra. Megmutatták az ágyamat, engedelmesen bele is heveredtem. Túl sokáig nem pihenhettem, mert megjelent a végzet asszonya, Terike. Idős, rövid szőkített hajú nő, kissé molett, meglehetősen szögletes vonásokkal. Túláradó lendülettel felvette az adataimat, elmondta, mi a dörgés. Gyors vérnyomásmérés: 110/70.
– Van valami aktuális betegsége?
– Igen, parlagfűallergia.
– Óh, parlagfű az itt nincs.
Ekkor már a második rohamon voltam túl a kórteremben.
Aztán nekiállt a mellettem fekvő – tegnap műtött – pacákot vegzálni.
– Ááááááá! – mondta a fekvő ember – szétdurrannak az ereim!
– Na ne érzékenykedjen már, ennek be kell mennie.
– De tegnap nem fájt ennyire. Fáj.
– Persze, mert nyomom.
Nem sokkal később Terike kiment. Véletlenül betévedt egy másik nővér. A mellettem fekvő kihasználta a ziccert.
– Kedves, nézze már meg ezt a csövet. Valami nem stimmel vele.
– Úristen – mondta a nővér, majd gyorsan igazított rajta valamit.
Ezzel ő is elment. Természetesen kicsattanó vidámsággal megint jött Terike és egyből észrevette, hogy valaki belepiszkált a dolgába. A beteg tiltakozása ellenére visszaállított mindent, leszidva a belepiszkáló hozzáértését.
Nem sokkal később az egyik beteg panaszkodott, hogy megint bevérzett a sebe. Terike kezelésbe vette, aztán kiderült, hogy az illetőnek vagy felszakadt a sebe vagy az orvos elfelejtette bevarrni. Terike szerint az utóbbi.
Hozzám viszont bejött egy fiatal leányka, valahányéves orvostanhallgató. Alaposan kikérdezett, majd megkért, menjek át a vizsgálóhelyiségbe. Megvoltak a szokásos körök, gyomornyomkodás, sóhajtás… meg ilyenek. Közben bejött az orvos, mondott pár szót, többek között azt is, hogy még lesz nemsokára valami vizsgálat, aztán akár haza is mehetek, minek feküdjek bent a hétvégén, ha hétfő reggel lesz a műtét. Ennek örültem, bár némi aggódással vettem észre félszemmel, hogy a leányka kesztyűt húzott.
– A végbelét vizsgálták már? – kérdezte.
– Ööö… hogy érti?
– Manuálisan.
– Még nem volt hozzá szerencsém.
– Megvizsgálnám. Lehet?
– Az öné.
A többit nem részletezném.
Az aktus után még üldögéltünk az ágy szélén.
– Van még valami kérdése a műtéttel kapcsolatban? – kérdezte meg.
– Igen. Ha kiveszik az epehólyagot, akkor mi lesz utána? Úgy értem, mi fog történni, ha valami olyasmit eszek, amit nem lett volna szabad?
– Semmi gond. Habár epe ekkor már nem lesz, de a hasnyálmirigy be fog segíteni, meg lesznek ott mindenféle anyagok… nem kell aggódni.
– Izé… én úgy tudtam, hogy attól még a máj termelni fog epét, hogy nincs epehólyag.
– Ja, lehet. Akkor valószínűleg össze fogják kötni valamivel a májat.
– ????!!! – ütköztem meg.
– Elnézést, de még nem vizsgáztam sebészetből – reagált az elsötétülő tekintetemre.
Ezzel verte ki végképp a biztosítékot. Miért kellene ahhoz sebészetből vizsga, hogy valaki tudja, hogyan működik az emberi szervezet? Még szerencse, hogy az előzetes kérdőíven nem engedtem, hogy gyakornokok is belenyúlkáljanak a műtétbe.
Sétáltam vissza a szobámba és a sokktól csóváltam a fejem. Nem sokat dobott a kedvemen, hogy amikor elhaladtam egy nyitott ajtó mellett, a bent fekvő beteg épp azt mondta a telefonjába:
– Igen, az ügyvédemet keresem! –
Persze, tényleg lehetett bármi is… de elkezdtem félni.
Jogosan. Ugyanis jött az ebéd.
– Fiúk, itt az ebéd, lehet menni – vidámkodott be a szobába Terike.
A tegnap operált hapi és én bentmaradtunk.
Jött is nemsokára kedvenc nővérem.
– Petrényi úr, ez Önnek is szól. Menjen ebédelni!
– Köszönöm, nem.
– Debizony, kimegy.
– Nem megyek. Nézze, kb. 1 óra múlva én elhúzok innen haza.
– Dehogyis megy. Ha nem eszik, most rögtön, akkor azonnal infúzióra kötöm! – vette szigorúra a figurát.
– Nyugodjon meg, otthon fogok enni.
– Nem nyugszom meg. Akinek olyan alacsony a vérnyomása, mint magának, bármikor összeeshet az utcán.
– Ne vicceljen már. Egyébként is, pár nappal ezelőtt volt eperohamon, ilyenkor még csak nagyon kevés dolgot ehetek.
– De akkor igyon.
– Azt fogok, persze.
– Most. Fogja a poharát és igyon.
– Hagyjon már békén! – csattantam fel – majd iszok, ha úgy gondolom.
– De makacs ember maga! Hát nem érti, hogy a műtét alatt sok folyadékot fog veszíteni, ezért előtte fel kell töltenie magát? De ha nem akar, akkor ne igyon. Én hétfőn nem leszek, kínlódjon magával az akkori nővér!
Végre. Az volt az első jó hír, amióta befeküdtem a kórházba.
– Most azonnal kijön velem!
Kimentem. Adott egy poharat. Körbenéztem, majd az ágytálöblítő felíratú csapnál töltöttem megamnak egy pohár vizet és megittam.
Innentől kezdve már viszonylag sima volt a dolog, Terikén kívül még két nővér kérdezte meg, hogy tényleg nem eszek-e? Miután mindenkinek elmagyaráztam, hogy nem, nem eszek, végre békénhagytak.
Ja, hogy mi volt az az elixír, amit ennyire tukmáltak? Nos, répafőzelék. Még akkor sem tudtam volna megenni, ha az összes nővér erőiket egyesítve próbál meg leszorítani az ágykeretre.
– Amíg itt van, addig legalább egy liter vizet meg fog inni! – fenyegetett meg Terike.
– Nehogymár. Nem akarok annyi ideig itt lenni.
– Micsoda? Még fel sincs véve!
Később kihívtak. Felvették újból azokat az adatokat, melyeket aznap már kétszer felvettek, megmérték a súlyomat, mely adatot aznap már kétszer elhittek bemondásra.
Aztán egyszer megint megjelent a szőke démon.
– Örülhet. Mehet haza.
– De az orvos azt mondta, hogy még lesz valamiféle vizsgálat.
– Ja, akkor maradjon.
Eltelt majd egy óra. Gondoltam, utánajárok a dolgaimnak, kimentem a nővérpulthoz. Szerencsére nem a Terike volt ott.
– Van egy kis problémám. Elméletileg már mehetnék haza, de hátra van még valami vizsgálat. Nem tud erről valamit?
– Nem nagyon. Próbált már beszélni a nővérével?
– Igen.
– Ki is az?
– Terike.
A megértő pillantás, melyet kaptam, mindent megmagyarázott.
– Pedig vele kell dűlőre jutnia. Mindjárt jön.
Jött is.
– Már megint maga?
– Igen. Tud valamit erről a hátralévő vizsgálatról?
– Semmit. Maga mondta, hogy lesz.
– Nekem az orvos mondta. Akkor meg sem próbált utánaérdeklődni?
– Én? Miért nem kérdezte meg maga?
– Nézze, akkor én most elmegyek haza.
– Várjon, felhívom az orvost.
Telefon, beszélgetés, hallgatás.
– Mehet haza, az orvos azt mondta, nincs semmilyen vizsgálat – vigyorgott rám gúnyosan.
– Akkor nyilván kitaláltam az egészet, hogy minél tovább maradhassak itt! – csattantam fel.
– Látja, máris ideges. Ha ebédelt volna, akkor nem lenne ilyen ingerlékeny.
Most képzeljétek, ez a nő még él. Egy kicsit gyakorolnom kell még a pillantással ölést.
Indulás előtt még megkerestem.
– Miket kell majd behoznom?
– Evőeszközt. Poharat. Törölközőt. Tisztálkodási szereket.
– Rendben.
– Meg borotválja le a szakállát.
– Azt meg miért? – kapta fel a fejét a mellette álló nővér.
– A múltkor is nekem kellett levágnom egy már elaltatott ember szakállát! – vágta ki az adut Terike.
– Aha. Semmi gond, levágom – motyogtam – Viszontlátásra.

Pedig milyen kevésen múlott. Ketten érkeztünk a lifttel, pizsamában. A bácsikát magam elé engedtem kilépéskor. Őt egy másik nővér kapta el és fektette be a szobájába. Így maradt nekem Terike.
Persze, lehet, hogy ez így leírva mulatságosnak tűnik – de egyáltalán nem az. Az orvostól, a műtéttől csak egy kicsit félek. Terikétől nagyon. Iszonyúan nehezen tűröm az erőszakos ostobaságot. Baromira nem tudom elviselni azt a fajta erőszakos hozzáállását a hülyéknek, amelyben azt képzelik magukról, hogy kurvára okosak és minden helyzetből kidumálják magukat – pedig már két mondat után ellentmondásba kerülnek önmagukkal… és még csak rájuk sem lehet pirítani, mert annyira hülyék, hogy nem is látják az ellentmondást. És egy ilyentől fogok függeni napokig: ő fog kacsáztatni, ő fogja belém döfködni az infúziót, őrajta fog állni, hogy mindig a megfelelő flakon legyen a tű másik végén, hogy mindig a megfelelő gyógyszert kapjam a megfelelő időpontban. Aggódom. Nagyon.
Ha a Telkiről nem lennének olyan negatív tapasztalataim, akkor egy percig sem tétováznék, hanem már jelentkeznék is be. De ott meg az orvosi gárdában nem bízom.
Marad az őrangyal.

ps: Szombaton eltűnök, valami emberektől távoli világba. Rámfér egy kis meditálás, végiggondolni a dolgaimat, felkészülni lelkileg a műtétre. Vasárnap pedig már megyek be. Legközelebb majd csak akkor jelentkezek, ha kijöttem a kórházból.