CategoryKajak

RSD oda-vissza

Újabb pipa a bakancslistán.
Hosszú volt az út. 2006-ban vettük az első kajakot, 2008-ban cseréltük le, utána már futószalagon jöttek a variálások. Eleinte a Gubacsi-híd melletti csónakházban laktunk, onnan kitettek, volt egy esztergomi kitérő, utána 2010-ben egy kajakos haver révén költöztünk be a DMTK csónakházba. Ez már igazi, mindent kielégítő csónakház volt. Nagyjából ebben az időben cseréltük le a kettes kajakot két egyes kajakra.
Az első evezgetések a Gubacsi-hídtól tartottak a Molnár-szigetig, vagy éppen fel a Kvassay zsilipig. Az M0 már nagy távolságnak számított. Egyszer mentem le a HÉV-hídig, de az már akkora kaland volt, mint vidékinek túlmenni metróval a Nagyvárad téren. A DMTK csónakháznál nyílt ki igazán a horizont, innen le-lemerészkedtünk Szigetcsépig. Aztán ahogy kezdtünk belejönni, ahogy megjött az erőnlét, elkezdtük felfedezni a teljes RSD-t. A következő nagy ugrást a többnapos túrák jelentették. Egyszer körbeeveztem társasággal 2,5 nap alatt a Csepel-szigetet, egyszer egy másik társasággal két nap alatt feleveztünk az alsó zsiliptől a felsőig, kétszer pedig Nejjel jöttünk fel Tassról a DMTK csónakházig, szintén két nap alatt.
Idén úgy terveztük, hogy megint nekiszaladunk a Balaton körbeevezésének, és ha Nej megfelelő erőnlétben lesz, akkor jön ő is. (2019-ben, amikor a kiszámíthatatlan időjárás miatt végül nem tudtuk zárni a kört, az első három napot simán megcsinálta.) Ennek a felkészülésnek lett volna része, hogy – bakancslista – végre legyőzzük az RSD-t: egy szombati napon leevezünk Tassig, egy vasárnapi napon pedig vissza. Ez összesen 90 kilométer, két nap alatt, úgy, hogy a második nap, amikor sodrással szemben kell visszajönni, az még engem is aggasztott egy kicsit.
Neki is ugrottunk. Az írásnak nagy arccal az RSD ledöfve címet adtam, de utólag bevallhatom, hogy nem volt ez olyan acélos ledöfés. Kezdve ott, hogy csak a lefelé táv jött össze, a visszafelé nem. Nej idén hanyagolta az evezést, a lefelé sodró vízen a könnyebb nap is teljesen kivette az erejét. Meg is egyeztünk, hogy akkor idén kihagyja a Balcsit.

Aztán dolgok történtek, az élet elkezdte húzogatni a bábukat a táblán és kiderült, hogy az az egyedüli idősáv, amikor a Balaton-karika már elviselhető körülmények között abszolválható, idén több embernek is foglalt. Karika off. Majd jövőre.

Péterrel viszont szoktunk időnként külön is evezgetni. Megbeszéltük, hogy legalább ez legyen meg. Azaz a szokásos: körbeevezzük a Szentendrei-szigetet, meg most egy kicsit több időt kap az RSD, azaz lehúzunk vele is Tassig. Persze a második evezés érdekelte Nejt is.

Csörgött a telefon. Péter.
– Te, Józsi, mit szólnál hozzá, ha kihagynánk a Szentendrei-szigetet és inkább az RSD-t csinálnánk meg oda-vissza?
– Nem lesz az neked túl unalmas, egymás után két nap ugyanott? Meg van egy olyan probléma, hogy hol alszunk? Pont Tass környéke necces. Egyszer már nézegettem a zsilip melletti szigetet, van is ott valami horgásztelep, de fogalmam sincs, hogyan lehet kikötni, illetve lehet-e ott sátrazni. Le kellene szaladni egy nap bringával, de mostanában nem érek rá. Anélkül meg, csak úgy blindre lemenni, eléggé rizikós.
– Hát, értem.

Megint csörgött a telefon.
– Te, Józsi, találtam szállást.
– Hol?
– Dömsöd után van egy horgásztanya, adnak ki szobát is.
– Jól hangzik. Ránézek.

Jó is volt. A tanya 5 kilométerrel van fentebb Tassnál, azaz első nap leevezünk 45 kilométert a zsilipig, majd vissza ötöt, viszont a második napra így már csak 40 kilométer hegymenet marad.

Telefon.
– Te, Péter.
– Én.
– Lefoglaltam a szállást.
– Remek. Belegondoltál már?
– Mibe?
– Hogy ez gyakorlatilag egy Balaton-félkarika.
– Ja, tényleg. 90 kilométer, egy 50 és egy 40 kilométeres nappal.

Időközben bekapcsolódott az eredeti csapat női tagja, Orsolya is, sőt Nej is felszívta magát és bevállalta. Összeálltunk.

Itt kell elnézést kérnem Attilától. Ő is velünk szokott tartani, de mivel nála ilyenkor van a munka dandárja, így rendszerint csak egy félkarikába kapcsolódik be útközben. Most viszont valahogy kiesett a fejünkből. Csak induláskor ugrott be, gyakorlatilag egyszerre, hogy ez most pont egy félkarika és pont olyan időzítéssel, hogy Attila is el tudott volna jönni. Bocsi. De remélem, lesz még ilyen máskor is.

Rákészülés
2020.09.04; péntek

Találkozó nálunk. Egy kis sparheltezés. Némi sör. Beszélgetés. Alvás.

Oda
2020.09.05; szombat

A legnagyobb baj a túrával az időzítése volt. A Balatonhoz ez ideális időpont. Az RSD-hez már nem. Itt teljesen hektikus, hogy a szabadstrandokon lévő büfék mikor zárnak. Mi is vittünk magunkkal biztonsági kaját meg biztonsági sört, szerencsére nem volt rá szükség, de ez jórészt a kánikulai melegnek köszönhető. Amíg ugyanis van a strandon elég fürdőző, addig a büfé sem zár be.
A komolyabb probléma a korai napnyugta volt. 19.15-re írta a meteorológia, 19.45-ig még úgy-ahogy lehet látni, de 20.00-kor már töksötét van. Nyáron, amikor Nejjel voltunk, 19.00 körül értünk le Tassra. Most meg még lesz vissza 5,5 kilométer, felfelé. Az legalább egy óra. Azaz fejlámpás érkezés sötétben. Lehetne mondani, hogy akkor most gyorsabban megyünk, de az meg az élmény rovására menne. Az RSD-n hangulatos kocsmák vannak végig, olyan 1-1,5 óránként érdemes megállni egy sörre, egy kis nyújtózkodásra, na meg ebédelni is. Ezt most még komplikálta, hogy a horgásztanyán az étterem nyolckor zár, fél nyolcig vesznek fel kajarendelést. Nyomós érv.
De hogyan fogunk ebbe beleférni?
Úgy, hogy végig egyensúlyoznunk kellett a sport és a szórakozás határán. Hiába éreztük jól magunkat az egyik helyen és ücsörögtünk volna még egy kicsit, letelt a félóra pihenés, indulnunk kellett. És a végét így is alaposan meg kellett variálnunk.

Indulás 8.30-kor. Tudományosan. Szigetcsép 1 óra 40 perc. A strandkocsma 10-kor nyit. Ennyi.
Na jó, nem csak ennyi. Figyelj, milyen meglepetéssel készült ránk a szigetcsépi strand.

Szigetcsép Strand Büfé
Házhoz megyünk, bűn- és balesetmegelőzési program
A szombati nap programja

10:00 Megnyitó
10:30 Zebrán elütés
11:00 Motoros baleset
11:30 Beszorulós baleset
12:00 Vízből mentés, újraélesztés
13:00 Autótűz
-Szimulációs szemüvegekkel akadályverseny – ajándékok
-Ujjlenyomat készítése
-Közlekedési és intelligencia tesztek – ajándékok
-Színezés nyomdázás.
Várunk mindenkit szeretettel! 🤗👮‍♀🚓

Hogy tetszik? Péter különösen odavolt. Nem akármikor van lehetőségünk megtanulni, hogyan kell szakszerűen elütni egy gyalogost a zebrán.

Az indulással egy kicsit megcsúsztunk, szerencsére a bemutató is csúszott egy félórát, szóval pont időben érkeztünk. Kirángattuk a kajakokat egy kis piros autó mellé.
– Itt akarják hagyni a kajakokat? – kérdezte egy közelben heverésző hapsi.
– Persze.
– Tőlem. De tudjanak róla, hogy ezt az autót mindjárt fel fogják gyújtani.
– Aha. Akkor nem akarjuk itthagyni.

Három kajakot átcipeltünk a strand túlsó felére. Amikor az enyém jött sorra, a hangosanbeszélő csajszi bemondta a menetrendet. Az autó felgyújtása délután egykor lesz. Ja. Mindjárt. Na, az én kajakom már ottmaradt mellette.

Aztán addig szutykolódtam egy rosszindulatú karabinerrel, amíg pont lemaradtam a fejkamerával arról a pillanatról, amikor az autó elütötte a kaszkadőrt, aki a zebrán nyomkodta felelőtlenül a mobiltelefonját. Utána meg a berongyoló mentőautó kis híján minket ütött el.

Sajnos nem maradhattunk túl sokáig. Toltunk egy sört, vécé, aztán fájó szívvel otthagytuk a bemutatót.

Gyorsan leértünk Szigetszentmártonba. Mintha kezdene életjeleket mutatni a hely. A kocsma majdnem tele volt, már lehetett kapni sült kolbászt és a strandon is fürödtek néhányan. Induláskor edukálás: kis béka, nagy béka. Ne ingereljük túl sokáig a kis békát. A nagyot se.

Ráckevén már egy óra csúszásban voltunk. Vakargattam a fejem, de aztán rálegyintettem. Valahogy majd csak lesz. Ebédre ettünk egy emberes gyros tálat. Hosszú pihenő.

Innen kilenc kilométerre van a dömsödi strand, onnan pedig újabb kilenc kilométerre a tassi zsilip. Viszont az utolsó etapnak nagyjából a közepén van a szállásunk, ott legalább addig meg kellene állnunk, amíg felvesszük a kulcsot. Hiszen nem tudhatjuk, mikor érkezünk vissza. Bonyolította a helyzetet, hogy Tass előtt 3 kilométerre van egy nagyon hangulatos kocsma Makádon, oda is jó lenne benézni. És persze meleget vacsorázni este a szálláson.

Eléggé lehetetlen küldetés, de nekivágtunk. Ólomnehéz gyomrokkal. Nem ez volt a nap csúcspontja, Orsolyának konkrétan többször is lebillent a feje.
Dömsödi strand. Sör, klotyi. Borzalmas kávé.

A szállás könnyen meglett. Tulajdonképpen minden stimmelt: vízpart, fehér, kúriaszerű épület, kerthelyiség egy stégen, mellette kiszálló.

Az utóbbival volt gond. Nem kajakokra méretezték, ráadásul semmit nem támasztott, azaz ha az artista meg is próbált felállni a kajakjában, a jármű egyből befordult a stég alá. A szomszédos horgászstég egy fokkal jobb volt, az oszlopok adtak némi támasztást. Péter kióvatoskodott, Orsolya is, némi segítséggel. Nej úgy döntött, marad a kajakban, úgyis mindjárt megyünk tovább. Én arrébbmentem két stéggel, annak volt egy alacsonyabb része is. Persze így sem volt egyszerű mutatvány. A mai napig nem tudom, hogyan tudtam kiszállni úgy, hogy nem fordultam bele egy kupac sirályszarba sem.

Gyors kulcsfelvétel.
– Erről a szobáról lenne szó – nyitott be a gondnok.
– Teljesen rendben van.
– Vécé, tusoló külön épületben.
– Oké. Az étteremben van még meleg étel?
– Persze. Minden van.
– Sör, bor, rántott hús, nők, kábítószer?
– Nők nincsenek.
– Hallod Péter, kokó van!

Aztán álldogáltunk a stégnél. Negyed hét. Van egy óránk a szürkületig, másfél a teljes sötétig. Az oda-vissza út legalább két óra. Igaz, hogy útközben már megegyeztünk, miszerint a Balatonkarika hagyományában benne van, hogy legalább egyszer sötétben kell megérkeznünk, de itt a kiszállás elrontotta a játékot.
– Én itt nem akarok sötétben kiszállni – közölte Orsolya.
– Mint ahogy én sem – bólintottam.
– Én is benne vagyok egy zuhanyzásban, majd egy nyugis vacsorában – helyeselt Nej.
– Akkor legyen így – nyugtázta Péter.
– Viszont így nem látjuk Makádot – éledt fel bennem a kisördög.
– Mennyi az ide?
– 2,5 kilométer. Oda-vissza egy óra.
– Az pont belefér.
– Pont.
– Akkor szálljunk vissza.
– Jaj.

Szerencsére találtam a kedvenc stégemen egy jobb pozíciót, így a beszállás a vártnál simábban ment.

Makád. Péter addig osztott-szorzott, míg úgy döntött, hogy ő inkább sportember, lemegy a zsilipig. Mi kiszálltunk.
Háát… a Makádi Ezüstpart megmutatta, milyen az amikor az ember meg akarja erőszakolni a természetet, de nincs hozzé elég potenciája. Ez valamikor fövenyes part volt, aztán idehoztak pár teherautó homokot – ekkor nevezték el Ezüstpartnak – építgették, csinosítgatták. Mára a fű átnőtt a homokon, a szél ráhordta a földet, gyakorlatilag visszaalakult fövenyes parttá. Elég elhanyagolt parttá.
Szerencsére nem strandolni jöttünk. Irány a kocsma. Az orrunk előtt zárt be. Még láttuk a csapost beszállni az autójába és elhúzni. Háromnegyed hétkor.
– Hát, végülis korán nyit – vontam meg a vállam.
Azért megnéztük a kocsmát, de az is rosszabb lett. Bár valószínűleg ők ezt fejlesztésnek szánták. Korábban a kerthelyiségben szellősen volt néhány nagy rönkasztal, ezeket cserélték le sok apró faasztalra. Úgy nézett ki, mint egy tanterem.

Tekerés vissza. Pont negyed nyolckor érkeztünk meg, amikor hivatalosan lement a nap. Szerencsére erről elfelejtettek neki szólni.
Kiszállás. Orsolya bravúrral átmászott egy billegő csónakba. Nej úgy döntött, hogy koszosabb már úgysem lesz, így egyszerűen csak kilépett a derékig érő zöld dzsuvába, én meg valahogy megint kitekeregtem a stégemen. Huh. Megvan. A gondnok nyitott egy oldalsó kaput, ahol hátra tudtuk cipelni a kajakokat.

19:25. Kajarendelést fél nyolcig vesznek fel.
– Én kibírom magam büdösen is – jelentette be Orsolya.
– Legfeljebb a teraszon ülünk le.

Ezzel rohantunk is a kajáldába. A rendeléssel voltak gondok. Kértünk 4 cigánypecsenyét (ember, egy ilyen nap után ez a minimum), de csak három volt. Péternek, aki nem tudott tiltakozni, mert valahol még odakint evezett, kértünk sertéspörköltet. Elvitelre. Erre pont akkor érkezett meg, amikor elkezdték kihordani a kaját, gyorsan kicsomagoltattuk. Utána még csereberéltünk, mert a cigány túl fokhagymás, túl zsíros volt számomra, így végül én kaptam a pörit. Nem volt egyszerű, de a végére minden a helyére került. A gondnokra egy szavunk sem lehet, szó nélkül kiszolgált minket fél kilencig, utána még kértünk egy kör sört, a pacák bezárt, mi pedig maradtunk. Mert akadt még a kajakban is sör.

Térerő viszont nem volt. Így maradtam le a darts Premiere League rájátszás előtti utolsó fordulójáról, ahol a négy meccsből három bombameglepetés lett. Van ez így.

A szobában három emeletes ágy. Ki alszik felül? Péter.
– Hol akarsz aludni?
– Itt.
– Aha. Akkor ha kell, tanúsítani tudjuk, hogy aludtál Orsolyán.
– Hah! Nekem meg azt, hogy aludtam Péter alatt?

– Mész zuhanyozni? – kérdezte Nej.
– Elgondolkodtam. Hét óra múlva ébresztő. Ugyanezt a ruhát fogom felvenni. Akkor minek is?
– Szag?
– Ó, az ágynemű ki fogja bírni.

Pánikszerűen gyors elalvás.

Vissza
2020.09.06; vasárnap

Megint a matek. Este számolgattunk és az jött ki, hogy ha világosban akarunk megérkezni, akkor legkésőbb nyolckor el kell indulnunk. (Ugye ma egész nap hegymenet lesz.) Azaz reggel hatos ébredés.

Így néztünk ki hajnalban.

Reggeli. Sör. Stampó. Hideg volt.

Összepakoltunk, kicipeltük a kajakokat. Ekkor fagytam le. A stégemen, melyet tegnap olyan jól bejárattam, horgászok ültek. Hogy fogok én innen beszállni? Péter és Orsolya valahogy betekergették magukat. Nej megint bemászott a dzsuvába. Én megpróbáltam átszállni a csónakból, de hamar rájöttem, hogy ezt nem nekem találták ki. Végül egy életem, egy halálom, megpróbáltam az 1 méter magas stégről. Én döbbentem meg a legjobban, amikor elsőre hibátlanul sikerült. Mi van itt? Nem ehhez szoktam.

Dömsödöt most kihagytuk. Közel is volt, meg zárva. Próbáltuk úgy kivariálni, hogy ma Lacháza legyen az egyik megálló, de annyira szerencsétlen helyen van, hogy sehogyan sem jött össze. Maradt nagyjából a tegnapi felállás.
Ráckeve hamar meglett. Mint ahogy a reggeli első állomás általában szokott. (Az ebéd… az öli meg a lelkesedést.) Ittunk egy sört. Mentünk tovább.
A múltkor említettem, hogy láttam valami ismeretlen csatornát a lacházai kikötővel szemben. Na, ezt meg akartuk találni. Rátapadtunk a partra. Nem találtuk meg. Már a sziget csúcsán kérdeztünk meg horgászokat, azok fordítottak vissza. Végül pont előttünk ment be egy kettes kajak, így már meglett a zöld dzsuvás nádasban a rejtett bejárat.
Azt írtam volna, hogy rejtett? Nos, nem volt az. Egészen eddig nem igazán találkoztunk vízi járművel. Nem is lehetett volna, mert az összes ebben a pici csatornában küszködött. Hol egyenesen, hol keresztbe, hol beszorulva. Tisztára Krutyn utánérzés.

Szigetszentmárton. Tele volt a strand. Ráadásul pont akkor érkezett meg vízen a kábé húsz SUV a kölcsönzőbe. Jól nézett ki, ahogy úsztatták a tornyot. Végül alig bírtunk kikötni.

Felfelé ahol tudtunk, bementünk az oldalcsatornákba. Itt is tettünk egy kört Aporka felé. Szigetcsép előtt megtréfált a nádas. Kipucolták azt a nádösvényt, ahol anno még nem tudtam átjutni. Én meg összezavarodtam, hogy akkor most hol is van a jó ösvény bejárata? Az döntött, hogy kijött egy rendőrmotoros a járatból. Mármint abból, amelyikről úgy tudtam, hogy kajakkal járhatatlan. Ez is felkerült a trackre.
A kis piros autó ugyanott állt a strandon.
– Nézd már, ezt nem is gyújtották fel!
Aztán közelebbről látszott, hogy volt valami imitálás, az autón voltak koromnyomok. Ez egy ilyen többször használható bemutatóautó.

Ebéd. Megint hatalmas gyros. Ami itt gyilkos, mert az utolsó, a legnagyobb akadály jön: egyben 13 kilométer azon a szakaszon, ahol a legerősebb a sodrás. Összeszorított fogú kataton lapátolás, csigatempóban. Nem is bírtuk ki, megegyeztünk, hogy tartunk egy pihenőt félúton, Szigethalmon. A híd előtt összefutottunk Attilával. (Nem avval. Egy másikkal.) Nagyon megörült, hogy együtt evezünk, de aztán hamar lekókadt, amikor kiderült, hogy minket speciel már csak a párszáz méterre lévő kocsma közelsége éltet.

Aztán az utolsó szakasz. Szigetszentmiklóstól felfelé szűkül össze nagyon a Duna, innentől lesz kifejezetten erős a sodrás. És valamiért itt fogtuk ki a legtöbb barmot. Voltak eddig is, sajnos nagyon elszaporodtak. A bevezetőben írtam, hogy lassan már 14 éve karcolom a felszínt az RSD-n, ismerem rendesen. Emlékszem, milyen volt. Kábé egy éve borzalmasan elszaporodtak a seggfej újgazdagok, a miniyachtjaikkal. Ezek már akkora barom jószágok, hogy szinte mindegy, hogy lassan megy, vagy gyorsan. Így is, úgy is nagy hullámokat generál. Annyi van, hogy ha nem lassít, akkor a nagy hullám még intenzív is. Az RSD-n meg elaludt a szabályozás, a mai napig nincs kint sehol a ‘hullámot kelteni tilos’ tábla, pedig a hidaknál, kikötőknél, csónakházi stégeknél elkélne, különösen ott, ahol összeszűkül a meder. Emiatt viszont a seggfejek bátran száguldozhatnak ötezerrel, senki nem szólhat rájuk. Az íratlan szabályokat meg leszarják. Ha így megy tovább, akkor ebből egyszer lincselés lesz. A parton, a vízen, minden érintett minimum morgott, de leginkább kurvaanyázott.

Tényleg nem értem. Az RSD-n elég nagy a sportélet. Számtalan kajak, kenu, illetve evezős klub működik. Itt van az olimpiai felkészítő tábor, indítógépes versenypályákkal. Tudomásom szerint válogatottak is szoktak errefelé edzeni. Felfoghatatlan, hogy ilyen környezetben hogyan engedhetik, hogy tengerre méretezett motoros yachtok száguldozzanak ezen a szűk vízen fel-alá.

Mint írtam, igyekeztünk eldugott oldalágakban kóricálni.

Egyszercsak megérkeztünk. Hárman kiszálltunk, Nej nagyon lemaradt. Aztán elment mellettünk egy baromállat miniyachtos, de úgy, hogy a hulláma átcsapott a stégen. Be is szartam, mert ez nagyjából a HÉV-híd környékén kaphatta el Nejt, márpedig az sanszosan borulás. De szerencsére nem az lett. A csajszi látni ugyan már nem látott, a háta gyakorlatilag leszakadt útközben, de valahogy csak kimozogta a hullámzást és felszenvedte magát a csónakházig.

Pakolás. Aztán már csak haza kellett érni.

Ami megint nem volt egyszerű. Induláskor a start/stop rendszer közölte, hogy nem hajlandó működni. Nem jó jel. Valami gubanc lesz az akksival. Márpedig ebbe a nagy dögbe egy S/S akksi nem két forint. Majd három kilométerrel a lakásunk előtt kigyulladt egyszerre a ‘check engine’ lámpa és a csavarkulcs lámpa. Kész. Matt. Ez az a kombináció, amellyel egyből félre kell állni és hívni a szervízt, hogy jöjjenek ki a kocsiért.
Vasárnap. Este kilenc. Két elgyötört, hullafáradt ember. Kajak a tetőn.
Elsőre arra tippeltem, hogy a két jelenség összefügg. Lehet, hogy nem tölt a generátor. Ez mind a két jelzést magyarázná. Utána megjött az eszem és végignyomkodtam a komputert. Azt írta ki, hogy sürgősen nézessem át a kipufogórendszert. Egyszerre sóhajtottam fel és káromkodtam. Oké. Ezzel hazamegyünk. Valószínűleg valami lambdaszonda faszkodás.

Másnap felhívtam a szervízt, következő nap be is vittem az autót. Meglepő dolgokat tudtam meg. De erről majd külön írok.

Az odaút

A visszaút

Mazuria #09/09

Hazautazás, egyebek
2020.07.25; szombat

Ez lesz a legrövidebb fejezet:
– Felkeltünk.
– Megreggeliztünk.
– Összepakoltunk.
– Elindultunk.
– Éjjel 11-kor hazaérkeztünk.

Ennyi. Krakkó megint durva volt, pedig most a hivatalos úton jöttünk. De túléltük.

A lengyel-szlovák határ felé közeledve a gmaps bemutatta, miért fontos az adattisztítás. A 7-es útról leirányított egy egysávosnak is alig nevezhető hegyi útra. Vagy húsz percet tekeregtünk isten háta mögötti dombokon, erdőkben, hajtottunk át megdöbbent emberek között az eldugott falvakban.
Aztán a gmaps visszavitt a 7-es útra.
WTF?
Nos, az történt, hogy az egyébként vastagon jól járható, négysávos 7-es útra 90-es korlátozó táblákat raktak ki. A kutya sem tartotta be, még mi is fölötte mentünk. De a gmaps lekönyvelte, hogy max 90. Az a vacak, keskeny, kátyús útcsökevény meg sima országútként szerepelt, ahol ugye a maximális sebesség szintén 90 km/h. És mivel az utóbbi pár méterrel rövidebb lehetett, a szoftver inkább levitt rá. Nem foglalkozott azzal, hogy a 7-es út vonalvezetése nagy sebességre lett tervezve, ezeken a kis szar utakon meg a 60 km/h már bravúrosnak számított. Az ő logikája szerint helyesen járt el.

Na mindegy, időben hazaértünk.

Egyebek

Ide jön minden, amit a túrával kapcsolatban általánosságban szeretnék elmondani.

Először is, ez már nem volt olyan rossz, mint a múltkori. Sőt, egyáltalán nem volt rossz. Nem volt Blizna, a sátorrúdtól eltekintve nem volt nagyobb szívás sem. Anyagilag sem ért különösebb kár. (De ezt úgyis részletezem majd.)

Lista #1
Mi az amit nem viszünk?
Most lett elegem egy csomó cuccból, melyeket rendszeresen elpakolunk, cipelünk, aztán soha nem használunk.
Nescafé, bogyó. Amikor reggel dönteni kell, hogy kávét, vagy sört igyunk reggelire, már évek óta kizárólagosan a sör nyer. Akkor minek a kávé?
Gázpalack, gázégő. Nem szoktunk főzőcskézni. Még levesporból, konzervből sem. Vagy eszünk hideget, vagy ha van rá lehetőség, akkor kocsmában meleget. Csak a kávé/tea miatt szoktuk cipelni, de lásd fent.
Kanál, villa, edény. Ha nem főzünk, akkor minek?
Zsugor ásványvíz. Most csak két flakkonnal vittünk, de abból is hazahoztunk egyet.
Az a rengeteg WC papír. Így, hogy egy fél tekercset elhasználtam a naptej semlegesítésére, még így is bőven elég volt egy tekercs. Miközben volt nálunk négy.
Papírzsebkendőből sem kell olyan sok.
Egy csomó kis kapacitású powerbank. A súlyuk nagy, a teljesítményük kicsi. Le kell cserélni kevesebb, erősebb eszközre.
– A mostani kaland alapján poénkodhatnék azzal, hogy tusfürdő sem kell, de ez azért marad.
– Ami viszont jó lett volna: kisolló, meg egy kisebb kombinált fogó.

Lista #2
Mi az, amit rendbe kell rakni, át kell gondolni, meg kell javítani?
A lábbeli. Jelenleg nagyon megoldatlan. Évekig neoprén zoknit, neoprén cipőt, neoprén csizmát használtam, de egy éve elegem lett belőlük. Hiába pucoltam, mostam, nem jutottam velük dűlőre. Büdösödtek. Gombásodtak. Lehetne nyomulni mezítláb is, persze. A narancs kajakomban csak és kizárólagosan mezítláb tudok evezni. Nem is lenne ez baj, de nem csak kajakban ülés van. Köveken, murván annyira nem frankó a járás. A szandál vagy papucs is jó kompromisszum (a narancs kajakban levéve és bedobva az ülés elé), de ezek meztelen lábon viselve kegyetlenül feltörik a lábat, zoknival meg ugyanott vagyok, felszívja a vizet, gombásodik a láb, hideg, szeles időben meg fázik. (Lásd most.) Több irányba is el lehet indulni. Egyfelől beadtam a derekam és a tépőzáras túraszandált, legalábbis kajakban, lecseréltem crocsra. Ahogy nézem, ezt mindenki mezítláb hordja, ezek szerint hozzá lehet szokni, nem tör. Másfelől kipróbálom Attila ajánlását, a Reed gázlózoknit. Nem neoprén, vízálló, meleg. Nem is drága.
Illetve egy teljesen más megközelítés. Nemrég olvastam az Aliexpressről rendelhető olcsó ózongenerátorról, lehet, hogy érdemes lenne beszerezni egyet és ezzel kezelni a neoprén cuccokat. Meglátjuk.
Rövidnadrág. Ezzel is küzdök. Jelenleg egy 2006-os, eredetileg mályvaszínű, mára már rózsaszínűvé fakult térdnadrágot hordok… és azóta képtelen vagyok megtalálni az utódját. Egyszerűen nincs olyan kényelmes naci, amelyiknek a szára térd alá érne. Márpedig ez a nap elleni védelemben fontos. A mostani túrán kifigyeltem, hogyan csinálják mások. A kulcs a lycra futónadrág. Abból van térd alá érő. Ráveszek egy rövid, kényelmes shortot… és kész.
Vízhatlan zsákok. A túrán vettem észre, hogy a kajás vízhatlan zsákom varrás mentén foszlik. Azaz lyukas. Szerencsére nem ázott el a tároló, de nem voltam nyugodt. Itthon megcsináltam a nagy vízhatlan zsák tesztet. Megdöbbentem. Az 5 Coleman zsákból 4 kuka. A noname zsákok is kuka. Egyedül a Decathlonos zsákok hibátlanok még mindig. Nem olcsók, de ha drága dolgokat védenek, akkor nem szabad sajnálni rájuk a pénzt.
Másfelől meg át kell szerveznem a tárolást is. Az, hogy mindent belehajigálok egy nagy zsákba, zsákcipelés szempontjából jó ugyan, de minden más szempontból szívás. Egyszerűen bármit keresek, az mindig a zsák alján lesz, azaz ki kell pakolni mindent, hogy megtaláljam. A ruháknál, kajánál belefér, de a vegyes zsáknál nem. Ide rendeltem egy kupac 2/5/10 literes vízhatlan, átlátszó zsákot, ezekbe fogok szortírozni és ez fog menni a nagy zsákba.
– Beszereztem egy dedikált, utazási tusfürdőt. Kicsi, kettőre lehet zárni. Állandóan a neszeszerben lakik.
Végül a sátor. Na, itt okozta a legnagyobb változást az a bizonyos patkószeg. Mert ugyan csak egy elem tört el a kilenc darabból álló sátorrúdból (meg egy másik a kókányolás miatt), de ez egyben jelezte, hogy a sátorrúd abba az állapotba ért, amikor már eltörhetnek a darabjai. Bárhol. Bármikor. És ez elfogadhatatlan.
Első körben kitúrtam a számlát. 2014. Hát, ez már biztosan nem garanciális. Anno Csehországból rendeltem a sátrat. Írtam a kereskedőnek, hogy egyáltalán van-e még alkatrész hozzá? Azt írták, hogy nem tudják, de ha megírom a rúd pontos méreteit, megnézik. Viszont figyelmeztettek, hogy alkatrészt kizárólag Csehországba, illetve Szlovákiába postáznak. Hát, remek. Megint két úton indultam el. Maga a sátor masszív egy jószág, túléltünk már benne olyan vihart is, melyet nem hittem volna. Kicsi, de pont kényelmes. Szóval jó kis darab. De. Meleg. Oké, milyen legyen egy expedíciós sátor? Az Északi-sarokra pont ilyen kell. A mediterránumba viszont sajnos pont nem. És nem úgy meleg, hogy vastag a fala, hanem úgy, hogy gyakorlatilag nulla a szellőzése. Pedig kétajtós sátor, az ember nem is gondolná, hogy nem lehet kereszthuzatot csinálni benne. De nem lehet. Mind a két oldalon van egy kis elősátor, mely blokkolja a légáramlatot. A kijárat ugyanis 90 fokban nyílik. Emellett a belső sátor ajtaja teli anyag, egy nagyon kicsi, olyan 20 centi széles szúnyoghálós nyílás van csak rajta. Sem a sátor tetején, sem az oldalán nincs szellőzőnyílás. Ráadásul a belső sátrat nem lehet önállóan, ún. nyári módban felállítani, a külső sátor rögzíti.
Nos, nézzük, hogyan változott a piac az utóbbi hat évben. Jól. Találtam is egy megfizethető árú sátrat ugyanettől a cégtől. Nagyobb. Jócskán. Viszont el lehet benne lenni esőben is. (A mostani piciben túl sokáig nem.) A Kodiakba biztosan befér. A bringatáskába… majd kreatívan kitalálok valamit. Megrendeltem.
De a régi sátrat sem akartam csak úgy elengedni. Az üzlet válasza elgondolkodtatott. Lehet, hogy léteznek univerzális, minden sátorhoz jó sátorrudak? Körbenéztem… és igen. Úgy hívják, hogy javítókészlet. Igaz, tizedmilliméter pontosággal kell tudnom a keresztmetszetet (van 7.9, 8,5 és 9.1 mm-es rúd), de hát ilyenre találták ki a sublert. Pár perc töprengés után még az is beugrott, hogyan olvassuk le rajta a tizedmillimétereket. A hosszúsággal már gondjaim voltak. A mostani sátorban 41,2 cm egy elem hossza, na ilyen sehol nincs. De a Decathlonban találtam 30 centi hosszú darabokat, az optimalizáló Excel tábla összedobása csak pillanatok műve volt, a 9 darab 41.2 centis darabot tökéletesen ki tudom váltani 11 darab 30 centissel és egy darab eredetivel.

Egy napon érkezett meg minden. Én pedig kempinget csináltam az udvaron.
És akkor az első tapasztalatok.

Kardbadőlés.

Hogy értsd, miről beszélek, nézd meg a gyártónál a sátor oldalát, azon belül is a képeket. Látni fogsz egy ilyet:

Egyből megdobbant a szívem. Megnéztem a vonatkozó videót is. 1:02-nél remekül látszik a bazi nagy szellőzőnyílás. Igen. Ez kell nekünk. Végre egy jól szellőző sátor.

Nos, a felállítás után semmi. Elől-hátul 5-5 centi széles szellőzőnyílás, az is benyomorítva a tető alá. Ennyi a régi sátoron is volt.

Megnéztem újra a gyári képeket. És, bakker, a képek alapján ennek a csősátornak 3 vége van! Kettő olyan, amilyet kaptam, de van fotó egy harmadikról is. Amelyiken bazi nagy szellőző van. Amelyik vég nem létezik. Mint ahogy a videón látható sátor sem. Mindkettő átverés. (Vagy, némi jóindulattal, mindkettő egy régebbi verziójú sátrat ábrázolhat. Persze ettől még mindig érthetetlen, hogy miért van a régi, már nem létező sátor képe az új sátor képei között.)

Szóval lett egy nagyobb, kajakban/bringán nehezebben pakolható, nehezebben szállítható sátrunk, mely ugyanannyira rosszul szellőzik, mint a régi. Háát… biztos jó lesz valamire.

Mellékletek

A teljes útvonal

A mapy.cz szövegre kattintva láthatók a részletek. Innen a track is letölthtető.

Végül a teljes fényképalbum elérhetősége

Mazuria #08/09

Iznota
2020.07.24; péntek

Eltekintve az elalvás előtti eseményektől, nyugodt éjszakánk volt. Valamikor hajnalban a felnőttek is eldőltek, a gyerekek sem rohangáltak túl sokáig és a sátor sem dőlt össze.
De azért úgy elgondolkodtam: hol mehetett ez ennyire félre? A kempingek ugyanis eredetileg hátizsákos turistáknak, sátras táborozóknak épültek, hogy egyfajta védelmet, minimális infrastruktúrát biztosítsanak a túraútvonalak, a vízpartok mellett. Hogyan lett ebből bulihelyszín, ahol magukból kivetkőzött részeg társaságok ordítják át az éjszakát? Nézzük. Hol lehet ma egyáltalán ordenáré bulit rendezni? Háát… a lakásban nem. A szomszéd ránkhívja a rendőrt. Kertes házban? A szomszéd átlő a légpuskával. Vagy ránkuszítja a drónját. Közparkban? Ott magától jön a rendőr. Kocsma kerthelyiségében? Az első hangos óbégatásnál kidobnak a pincérek. Kibérelni egy teljes kocsmát? Működik, de elég drága. Mi marad? Elmenni kempingbe, körben felverni a sátrakat, aztán elő a JBL-lel, indulhat is az ereszdelahajam, kit érdekel, hogy a környéken szép túrák vannak, mellettünk meg pihenni vágyó, fáradt túrázók. Felügyelet? Még sehol sem láttam olyan kempinget, ahol bárki is betartatta volna a házirend csendre vonatkozó szabályait.
Nem tudom. De ez így nagyon gáz.
Elmondtam ezt a gondolatsort Attilának.
– Most mit morogsz? Tiszafüreden mi is zajongumk.
Erre nem tudtam mit mondani. Mert tényleg. Igaz, ritka a részeg. Ha mégis van, általában csendben elmegy aludni. De amikor 50 ember beszélget normál hangon a tűzrakó hely körül, hajnalba nyúlóan, az minden, csak nem csend és béke.

A reggelizés már békés volt.
Miután összeszedtük a szemetet.
A hattyúk ugyanis szétcincálták a szemeteszsákunkat és annak tartalmát különböző taktikai pontokra helyezték el.

Mára megint rövid táv maradt, 15 kilométer. De ez érthető, mert ma délután kell még összelogisztikázni az autókat Iznotára. Ráadásul ezt a rövid távot is majdnem egy húzásra toltuk le, ugyanis az első értelmezhető kocsma 9 kilométerre volt. Másfél óra evezés, a lengyel bödönök kerülgetése. (Szerencsére ma már nem voltak akkora torlódások, mint tegnap.) Mondhatnám, hogy gyakorlatilag könnyed és némileg unalmas evezés volt, de ezt a szép tájat nem lehet megunni.

Ebbe a kocsmába mentünk be, Novy Mostnál. Kedvesek voltak, a stéggel körbevett strandon külön bejáratot alakítottak ki a kajakosoknak. Egy kicsit szűk lett, a sodrásban kellett gépészkednünk, de már messziről hallottuk a sörök csábénekét, megoldottuk.
Marhára ráértünk, elüldögéltünk. Még egy óra evezés és vége.

Kiváncsiságból ránéztem a térképre.
– Hé, Iznota itt van tőlünk párszáz méterre!
– Igen. De a vízi út még feltekereg északra, útbaejt néhány tavat és csak utána fordul vissza.

A maradék 6 kilométer már nem okozott különösebb gondot.

Közvetlenül a kiszálló rét előtt van egy nagyon hangulatos, erdős-faházas szakasz. Jó volt csak úgy engedni sodródni a kajakot és nézegetni a természetközeli idillt.

A tisztás viszont kellemetlen meglepetést tartogatott. Vasárnap délelőtt, amikor leraktuk itt az egyik autót, teljesen kihalt volt. Közel-távol csak mi voltunk, meg a csicsergő madarak. Most viszont kiderült, hogy ez is egy kiszállóhely, sőt, gyakorlatilag az utolsó. Folyamatosan érkeztek a lengyel kajakos egységek a vízen és ugyanilyen folyamatosan jöttek a kisbuszos, utánfutós kiszedő emberek is. Volt, amikor öt ilyen egység is kevergett a földúton, tisztességes port és zajt generálva.
Gyorsan félre is húzódtunk az erdő mellé.

Hárman visszaautóztunk Sorkwitybe. Kihasználtam a lehetőséget és lezuhanyoztam. A túra során először. Valamikor ezt is el kell kezdeni.
Visszaérkezés után végre lehetett sört inni. Bedobtunk egy nagy adag tócsit, utána meg egy lengyel gyrost(*). Kezdtem kultúrkörnyezetben érezni magam.

(*): Sült csirkemellfilé, késsel kockákra vágva, káposztasaláta, hasábkrumpli, joghurt.

Aztán pakolás. Néha már komolyan úgy érzem, hogy a túrázás valójában nem is a kajakozásrol szól. Hanem a pakolásról. Hiszen az a domináns tevékenység. Az evezés csak úgy fityeg a napi programban. Bárnennyire is fárasztó, olykor kellemetlen, a kalimpálás jelenti a rövid szórakozást. A többi a rakkolós pakolás.
Na mindegy. Felraktuk a kajakokat a kocsikra. (Remek videó is készült, érdemes lesz kivárni.) Kipakoltunk. Nagy kupac lett. Szortíroztunk. Bepakoltunk. Kisebb kupac maradt. Berendeztük a kocsit alvásra. Huh. Még éppen behajráztuk, hogy az Üvegtigris bezárása előtt kapjunk egy utolsó sört.

Este, amikor már azt hittük, hogy végre nyugi lesz, amikor már bezárt a kocsma, eltűntek a kajakok, a kajakszállítók, nos, megjelentek a horgászok. Nem vacakoltak, beparkoltak az arcunka. A tisztás maga több focipálya méretű volt, ehhez képest nézd meg a képen, hová parkoltak. Ja, és az egyik pacák már érkezéskor picsarészeg volt. Szilvia gyorsan arrébb is vonszolta a sátrát, közelebb a többiekhez.

Mi volt még? Garmin.

Élvezzük ki a megfogalmazás finomságát. Versus valóság. A mobil applikáció azt mondja, hogy karbantartási szünet és nézz vissza haver hamarosan. Itt már másfél napja ezt mondta, a végeredmény öt nap kiesés lett. Shortly. Ja.
Ez különösen annak a fényében vicces, hogy a második üzenet már jelzi, hogy komoly a baj. Azt mondja, hogy bocs, de eltűntünk a netről. Nem működik a garmin.com, nem működik a connect.garmin és nem vagyunk elérhetők sem emailben, sem chat-en, sem telefonon. Öt napig. Azért ez durva.
Itthon derült ki (link1, link2), hogy valójában egy zsarolóvírust kaptak be és azzal birkóztak öt napig. Közben nemcsak a fenti szolgáltatásaik nem voltak elérhetőek, hanem a repülési térképeket sem tudták frissíteni. Azaz öt napig illegálisan repkedtek a repülőgépek, mert el sem indulhattak volna. Vicces.

Relive animációból most kettő lesz. (Félrenyomtam a kocsmánál.)
Iznota felé
Iznota

Illetve az útvonal a Straván:

Mazuria #07/09

Ukta
2020.07.23; csütörtök

Az eddigi legjobb éjszaka. A lengyelek hamar kidőltek és a csecsemőt is lefagyaszthatták valahol.

Összepakoltunk, fizettünk. Indultunk.

Imhol a főszereplők. Látható, mennyire más a két kajak rocker íve. (Ez ugye az az ív, ahogy a kajak kezdődik.)

Elég fárasztó a kezdés. Egy hatalmas, hosszú tó. Tavaly ráadásul erős szembeszelet fogtak ki az atléták. Idén a szél kifejezetten viharos, de féloldalasan hátulról fúj. Ez ugyan csavargatja a kajakot, de visz is előre. Nem olyan rossz ez.

A tó végén megint elfogyott az út.

Átemelés. Szerencsére kicsi volt a táv, nem kellett előcibálni a kiskocsit, átvittük kézben. Vidám, hogy a gát feletti hídon túraösvény vezet és éppen arra is andalgott ábrándos szemekkel egy legény és egy leány. Miközben én a közeli bokorban gúvadt szemmel… a természetet tanulmányoztam.

Közeledtünk Krutyn felé. Ez a település, habár nem valami nagy, de mégis a környék evezős központjává nőtte ki magát. Az induló kempingben a Mazuri tóvidék térképe mellett lehetett külön Krutynia térképet is vásárolni, mely ezt a kábé 40 kilométeres szakaszt ábrázolta. Azt a szakaszt, ahol a szervezett tömeges kajakozás vette át az uralmat. Én ennyi polietilént még nem láttam egy helyen. Krutyntól Iznotáig megszállták a terepet a különböző vizitúrás társaságok. (A teljesség igénye nélkül: AS-Tour, Kajaki.) A rendszer úgy néz ki, hogy Krutynból indulva nagyjából 8-10 kilométerenként van egy nagy kiszállóhely, feltöltve kábé 10-20 kajakkal. Cégenként. Egyszemélyes, kétszemélyes, háromszemélyes kajakokkal. A delikvens befizet. Vízre teszik. Aztán valamelyik lentebbi pontnál meg kiszedik. A kajakokat és a kuncsaftokat 9 személyes kisbuszokkal, 8-9 kajakos utánfutókkal viszik vissza a starthelyre. Evezni nem kötelező, 2-3 km/h sebességgel visz önmagában is a víz. Találkoztunk egy szmóker csapattal, még az evezőket se nagyon lógatták bele a vízbe, viszont vastag füstfelhőbe burkolózva csorogtak lefelé. Ők voltak a jámborabbak. Sokkal rosszabbak voltak azok, akik megpróbáltak evezni. Csak éppen nem tudtak. Ezeket neveztük Shrödinger kajakoknak. Amíg mellé nem értél, nem tudtad, merre fog oldalra fordulni. Ha szerencséd volt, akkor az ellenkező oldalra.

Ja, és piszok sokan voltak. Akadtak olyan szakaszok, ahol a kajakoktól nem lehetett látni a vízet.
A lengyelek Otthon Maradtak.

De előre szaladtam. Még csak éppen megérkeztünk Krutynba, mely hely az eddigiekhez képest világváros. Tömérdek kocsma, hangulatos teraszok, meleg étel, hideg sör, zuhanyzási lehetőség.

Le is ültünk, mint az iszap. A szagom már megvolt hozzá..
Jó volt a pizza, jó volt a sör.

Aztán utána dodzsemezés. Erről már írtam korábban. Megjegyzem, nem kicsit kiélezett a szituáció: a víznek erős a sodrása, előfordul nem is kevés víz alatti akadály, elfekvő fatörzsek, fatuskók, kövek, az evezősök 90%-a életében most látott először kajakot és nemhogy kettes kajakban, de egyes kajakban sem tud evezni, aztán van egy csomó álló farkú kamasz, aki most akarja megmutatni a nősténynek, hogy mekkora spíler… és mindebből rengeteg van. Mi viszont kábé háromszor gyorsabban haladunk, de ha nem csinálnánk semmit, a sodrás akkor is gyorsabban vinne minket, mint ezeket a bödönöket. Ha nagyon bénáznak, nem tudunk megállni, mert a sodrás rájuk visz, szóval ilyenkor kénytelenek vagyunk keresztülcsörtetni a réseken, persze senki nem számít ilyesmire és csak néznek ijedten.
Kifejezetten idegesítő. Ja, és innentől végig ez volt. Hiszen a túránk végállomása Iznota, mely egyben a tömegkajakoztatás végállomása is. Igaz, ahogy távolodtunk Krutyntól, úgy lett egyre szellősebb a mezőny.

Armageddon. Krutyn után nem sokkal, miután áthámoztuk magunkat egy nagyobb csoporton, átemelés. De mekkora! Már ahhoz többtízméteres sor állt, hogy meg tudják közelíteni a partot. Ott kint meg teljes káosz. Húzták, vonták, toszogatták azokat a böszme nagy kajakokat. Volt aki egyszerűen csak vonszolta a földön. Bérelt kajak, belefér. Persze, hogy ez volt a leghosszabb átemelés, jó száz méterre volt a túloldali beszálló. Szerencsére kiszúrtuk, hogy az öböl másik partján is van egy eldugott kiszállóhely, melyet a tömeg nem vett észre. Egy kicsit hosszabb az út, de mi úgyis kiskocsival operálunk, annak meg mindegy.
Végül jó egy óra alatt harcoltuk át magunkat. És ez most nem csak vicces szóvirág, tényleg küzdenünk kellett a polietilén tömegben.
Megint a Maradj Otthon mozgalom.

Kifejezetten üdítő volt, amikor lementünk a főútról és a Dus tónál megnéztük a wojnowói templomot. Ez egy nagyon öreg ortodox templomka a vízparton. Hangulatos.
Persze előtte Nejjel ittunk egy sört a templom melletti étteremben.
Szilvia közben megnézte a templomot.
– Kell maszk? – kérdezte Nej.
– Kell.
– Ajjaj.
– Húzd fel a pólódat az orrodig, az is elég.
– Lehet fényképezni? – érdeklődtem.
– Nem tudom. Én csak a gopróval mertem, zsebből.

Ezek után odabent nem volt senki. Akár az oltárt is elhozhattam volna.

Visszamentünk a főcsapásra. Egy helyen még megálltunk egy sörre, meg egy tócsnira, utána pedig irány a szállás.

Nem sokkal előtte összefutottunk a lengyel haverunkkal. A kutyással. (Ha jobban megnézed a fenti képet, megtalálod a kajakban a kutyát.) Barátságosan üdvözöltük egymást. Az a dög – mármint a kutya – a kajakban meg sem mert mukkanni. Túl sok időnk nem volt beszélgetni, mert megérkeztünk a szálláshelyünkre.
Ukta falucska, rendezett kemping. Tusoló, WC, a faluban bolt. Nem full luxus, de megteszi.

A part melletti tűzrakó helynél fiatalok. Kit az alkohol lebegtetett, kit a fű. Az egyik kiscsaj oda is jött hozzánk ismerkedni. Nem tartottunk tőlük, látszott, hogy estére elfekszenek.

Nej elment sörért. Én meg nekiálltam sátrat állítani. Már elindultam helyet keresni, amikor a fejemre csaptam. Hoppá! Négy évvel ezelőtt ilyenkor ért a legdrágább csapás. Amikor megérkeztünk az utolsó nomád szálláshelyre, szétpakoltunk és elindultam sátrat állítani. Közben meg a semmiből lecsapott egy brutális, tízperces felhőszakadás, szarrá áztatva a nyitott zsákban heverő dslr kamerámat és objektívemet.
– Na, ilyen esélyt nem adok még egyszer – morogtam és az összes zsákot masszívan lezártam.

Feljebb sétáltam a domboldalon. Találtam lapos sátorhelyet. Raktam össze a sátrat. Aztán reccs. Bambán néztem magam elé. Eltört az egyik alumínium sátorrúd.
Na, ez már komoly bazdmeg. Ehhez képest még a naptej is hátulgombolós kisfiú volt. Sátor nélkül bivakolni, vizes fűben, 9 fokban… kemény. A szél erős, az eső lába folyamatosan a levegőben lóg. Oké, holnap már ott lesz a kocsi, de a mai estét még meg kell oldanunk.

Összegyűlt a kupaktanács. Közben Nej is visszatért, így legalább sörünk volt.
– Ez igen. Ez már majdnem a régi formád – dícsért meg Attila.
– Várjál. Az igazi akkor lesz, ha most hirtelen leszakad egy nagy zuhé.
– Igaz. De ne mondd ilyen hangosan.
– Mindegy. Az is elég, ha csak rágondolok.
– Oké. Szedjük szét darabokra a rudat. A töröttet tegyük ki a végére. Talán az a letört öt centi nem fog nagyon hiányozni – javasolta Attila.
– De hogyan dugjuk össze?
– A végéből szedjük ki a pöcköt. Azzal.
Összedugtuk. A végét meg – pöcök nélkül, mert azt ugye elhasználtuk – áterőszakoltuk a lyukon. És hoppá… megállt a belső sátor.

– Akkor ezzel készen is lennénk – jegyezte meg MacGyver Attila.
– Készen – bólintottam.
– Aztán este semmi hancúr!
– Hallod – fordultam Nejhez – Ma lassan csináljuk.

Mindenki ment a dolgára. Én meg a helyére fordítottam a belső sátort.
Újabb reccsenés. Eltört egy másik rúddarab.
Csak néztem szemrehányóan az égre. Tényleg nem unjátok? Tényleg nincs jobb dolgotok?

Megint kupaktanács.
– Látod, itt tört el – mutattam Attilának – Ahol a pöcökkel toldottunk. A pöcök nagyon rövid, a feszítés ereje kis helyen jelenik meg, azt meg nem bírta el a rúd.
– Látom. Ki kellene szedni a törött rúdból a toldót.
– Igen, de azt már néztük az előbb. Bele van ragasztva.
– Hát, ja.
– Várjál! Eszembe jutott valami!

Indulás előtt, fogalmam sincs, milyen megfontolásból, de bedobtam az egyik zsákba Nej gyerekkori svájci bicskáját. Hátha van rajta valami célszerszám. Elővettem. És igen, sikerült a törött darabból kifeszegettem a toldót.
– Na, mit szólsz? – mutattam Attilának büszkén.
Majd beledugtam a javítandó rúdba, elfordítottam… és a toldó eltűnt a csőben.
– Aha – kommentálta Attila.
Indiántánc. de sikerült végül kiráznom, kipiszkálnom, kirángatnom a toldót a csőből. Majd óvatosan összetoldottam a rossz rúdelemet egy jóval.
– Eddig nem rossz. Rögzítsük.
Na, az nem ment. Egyszerűen nem tudtuk sehogyan sem átdugni a lyukon.
– Várjál. Rakjunk bele egy fadarabot! – javasolta Attila.
– Hülye vagy? Az előbb az alumíniumot törte ketté a feszítő erő. A fa semmit nem fog tartani.
– Rosszul látod. Az alumíniumot kitörte a rövid pöcök. A faág viszont hosszú lesz. És a lényeg, hogy a lyukban a nyíróerőnek kell ellent tartania, abban meg jó a fa.

És lőn. Megint állt a sátor.

Óvatosan a helyére fordítottam. Még mindig állt. Rádobtam a külső sátrat. Cövekek. A sátor még mindig állt. Kiegyenesedtem. Csípőre tettem a kezemet. Gyönyörködve néztem.

Ekkor szakadt le az ég. Egy gyors zápor.

Csakhogy a sátor barkácsolása miatt az összes vízhatlan zsákot kinyitottam. Hiszen az egyikben ez volt, a másikban az. És ezek mind nyitva tátogtak. A felhőszakadásban.
– Kurvaélet, kurvaélet! – mantráztam, miközben rohantam le a partra – Ilyen nincs!
Szerencsére időben érkeztem, mindent lezártam. Meg a korábbiakból tanulva, az értékesebb cuccok a vízhatlan zsákon belül is külön vízhatlan zsákokban, vízhatlan dobozokban laknak.

Azért gondolj bele, milyen lehet ilyen karmával túrázgatni. Mindenre ötször jobban oda kell figyelnem, mint mások teszik. Pontosan tisztában vagyok azzal, hogy ha bárhol, csak egy icipicit is hibázok, akkor azon a lyukon keresztül bejön a balhé és a létező legdrágább, legfájdalmasabb károkat okozza. Egy ilyen túrán meg sokezer apró faszságra kell folyamatosan koncentrálni.

A zápor, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment. Számvetés. Áll a sátor. Jó. Nem ázott el semmink. Jó. Van sörünk. Nagyon jó.
Egyedül egy szopás maradt meg. Eddig kibírtam az egy szem száraz zokni, egy szem vizes zokni kombinációval. Csakhogy sátorállítás előtt átöltöztem száraz ruhába (muszáj volt, napközben gyakorlatilag jégkockává fagytam a hidegben és az éles szélben), így a zuhé után választhattam: vagy a száraz zokniban mászkálok a vizes fűben és attól leszek megint vizes, vagy felhúzom a vizes szandált, de akkor meg ugyanott vagyok. Azaz mindkét esetben az történik, hogy a lábam még fel sem tudott melegedni, de már újra lefagy.

Egy biztos: fogyott a vodka rendesen.

Aztán ráültem a kajakom végére és nyugodtra ettem magamat.

A hülye, szeszélyes időjárásnak volt előnye is. Elképesztő színek, elképesztő jelenségek voltak.
Ilyenek.
(Megjegyzem, az alábbi képekbe minimálisan nyúltam bele. A színek _tényleg_ ilyenek voltak.)

Ez pedig egy óriási szivárvány. Mert a nap laposan sütött, az eső meg magasról esett.

Ilyenek voltak a felhők.


A hattyúk meg ilyenek. Mit is mondanak, mi van a szivárvány tövében? Ne mondd, hogy kincs. Itt inkább cucli volt. Nem kicsi.

Üldögéltünk. Gyönyörködtünk a látványban.
Amikor gyanús hangokat hallottam hátulról. A sátrunk környékéről.
Néhány beszpídezett aprókölyök torreádorosdit játszott. Az egyik lengetett egy pólót, a többi meg előrehajolva, bika módra rohamozta. Kölykök. Játszanak.
Csak éppen két méterre a sátrunktól. Melyet jelenleg az imádkozás tart egyben. Bármelyik elbotlik egy madzagban és a sátornak annyi. Márpedig annyira önfeledten viháncoltak, hogy egyik sem nézett a lába elé.
Utálom az ilyesmit, de végül felálltam, odasétáltam hozzájuk és mindegyiket elküldtem a kurva anyjába. Igen, muszáj voltam ezt az ominózus nyomatékosító jelzőt használni, mert ezt ők is értik. És felfogják, hogy a bácsi tényleg dühös.
Abbahagyták. Én meg álltam a sátrunk végénél, karbatett kezekkel és igyekeztem csúnyán nézni. Nem mentek arrébb. Majd elkezdtek újra rohangálni. Ugyanott. Elindultam feléjük. Azzal a feltett szándékkal, hogy kiosztok néhány maflást.
Mindezt közvetlenül a szülők mellett. Azok ugyanis a közeli kioszkban ittak, elég vadul. És leszarták, mit csinálnak a kölykök. Én meg voltam olyan állapotban, hogy szükség esetén a szülőket is megverem.
Valamit megérezhettek a kölykök, mert elhúztak. Nem, nem azt csinálták, hogy arrébb mennek és ott játszanak. Nem. ha itt nem lehet játszani, akkor máshol már nem érdemes.

Várjál, mutatom.

Ez a sátrunk. Mögötte a kioszk. Balra tőle egy fa. A kölykök pedig kizárólag a sátor és a fa közötti három méteres placcon voltak hajlandók ugrálni. Amikor jobbra focipálya méretű üres pázsit volt.

Visszasétáltam a kajakokhoz. Nézegettük a tájat.
Az uktai házakban fűtöttek, komótosan gomolygott a füst a kéményekből. Július végén. Persze nekem megint az jutott eszembe, hogy ha ránkdől a sátor, akkor nagyon nagy szarban leszünk ebben a hidegben.

Ja, a Garmin óra nem szinkronizál a mobiltelcsivel. Mert valami idióta architect úgy tervezte meg a rendszert, hogy az óra csak akkor szinkronizál a mobilon futó applikációval, ha eléri a szervert is. Az meg most úgy látszik, ledőlt.

Üldögéltünk.

– Nézd, de szép bolyhos a farka! – jegyezte meg Nej.
– Melyik hapsinak?
– Hülye. A gyerekhattyúról beszélek.

Végül elfáradtunk. Elmentünk aludni. A fiatalok, ahogy vártuk, elhajoltak a tűzrakó hely mellett. Az idősebbek viszont csak most indultak be igazán a kioszkban. Meg a kölyköket sem fektették le, akik önkívületben tomboltak. Naná, megint a sátrunk mellett. A biztosítékot végül az verte ki, de nagyon, amikor valamelyik apuka is csatlakozott hozzájuk és nekiállt levegőbe hajigálni a kölyköket. Igen, a sátrunk mellett. Sötétben. Kiordítottam, hogy takarodjatok már a büdös kurva anyátokba. A finom célzás hatott, az apuka észhez tért és arrébb vitte a gyereksereget.
Innentől ugyan már lehetett volna aludni, de kíváncsi vagyok, ki tud aludni olyankor, amikor potenciális fenyegetésként ott lóg felette, hogy vagy egy részeg, vagy önfeledten rohangáló aprókölykök borítják rá a sátrat.
Meglepő módon mégis sikerült elaludnom. Fárasztó nap volt: az evezés fizikailag volt erős, az este meg pszichésen.

Relive animációból most kettő lesz. (Félrenyomtam az átemelésnél.)
Krutyn
Ukta

Illetve az útvonal a Straván:

Mazuria #06/09

Mokre
2020.07.22; szerda

Micsoda éjszaka volt!

Ez ugye full nomád szálláshelyre sikerült. Éjszaka sötét volt, mint a tehénben. És már-már természetellenes csend, olyasmi, ami akkor van, amikor tanfolyamon ellenőrző kérdést teszek fel.
Aztán hajnali egykor lépteket hallottam a sátor mellett. Egyből felültem. Figyeltem. A léptek elhaltak.
Viszont a kispárnám világított.
Miafasz?
Kibontottam. Belenyúltam. Valami fehér trutymó tocsogott benne.
Nagyjából itt csíptem meg magamat. Lehet, hogy még álmodok?

Tudni kell, hogy kispárnaként vízhatlan zsákokat használok. Ma éjszaka pont az került a fejem alá, amelyikben a vegyes cuccok vannak, azaz minden, ami nem kaja és nem ruha. A fény forrása hamar meglett, valahogy a tartalék fejlámpa kapcsolt be. Oké. De mi ez a ragadós fehér trutymó, ami mindenről csöpög és a zsák alján konkrétan 1 centi vastagon áll? Gyors leltár. A tisztálkodási cuccok külön neszeszerben vannak. Akkor mi lehet ez? Kézfertőtlenítő? Az nem fehér. Nivea? Az nem folyik. Hmm? Kipakoltam mindent. Aztán megtaláltam. Naptej. Letört a kupakja és az összes kifolyt a flakkonból. Szerencsére mindegyik érzékeny cucc, akkumulátorok, töltők, kábelek külön is be vannak csomagolva vízhatlan dobozokba, megúszták. Sőt, néhány nem túl értékes izén kívül minden megúszta: kidobtam egy csomag papírzsepit, egy doboz Stevia bogyót, pár méter kötelet és egy műanyag karabinert. Meg elhasználtam fél tekercs WC papírt, mire minden mást megtöröltem és kitörölgettem a zsákot, meg a sátrat. Kérdés még, hogy a matrac mellé ledobott melegítőmmel mi lesz; csak a végén vettem észre, hogy végig ezen térdepelve műtöttem, azaz jól megszívta magát naptejjel. Nem lenne ez sem komoly gond, de a mackófelső ereklye: ez egy Microsoftos ruhadarab, Windows Mobile felírattal. Mindenhol nagy siker.
Mondanom sem kell, az álom teljesen kiment a szememből. Kimentem sétálni. (Meg pisilni.) Nézzük meg, ki ólálkodik errefelé. Senki. Tobozok potyognak a fákról. Madarak ugrálnak ágról ágra. Csak a nagy csendben hangzik ez rémesnek.
Visszamásztam, kényelembe helyeztem magam.
Ekkor hallottam meg újra a lépteket.
– Hehe, még egyszer nem ugrok be – vigyorogtam.
De azért éjszaka Freddy Kruegerrel álmodtam.

Reggeli. Beszámoltam az éjszakámról. Láttam, hogy megkönnyebbültek. Már mindenkit zavart, hogy nem történik velem semmi extrém szívás. Így viszont helyére zökkent a világ.

Elindultunk. Szűk nádasfolyosón vissza a főáramba.

Olyan három kilométer múlva PTTK kemping.
– Jé, itt ilyesmi is van?
– Igen – jegyezte meg Attila – Ez volt tegnapra a B terv.
– Tehát azt mondod, ha tegnap nem küzdöttünk volna anyatigrisként a szálláshelyért és valaki más foglalta volna el, akkor ide jöttünk volna?
– Azt.
– Mármint ebbe a kempingbe, ahol van tusoló, WC, konnektor, fedett közösségi tér és kocsma? A full nomád helyett?
– Ja.
– Aha.

Mondjuk Attilának sem egyszerű az élete. Az előző évi társaság mindent elkövetett, hogy nomádban legyenek a szálláshelyek, a kempingektől meg menekültek, mint a tűztől. Első nap ugyanis Sorkwityben kifogtak egy hangos társaságot, akik végigordibálták az éjszakát.

A kemping partján ismerősök. A tegnapi lengyel csapat. Pont ránk indultak. Innentől megint a nyakunkba lihegtek egy darabig.

Eveztünk. A szél még nem tombolta ki magát tegnap. Néztem reggel, 22 km/h alapszél, 45-ös lökésekkel. Ez otthon már sárga. A csatornákban nem volt vészes, inkább csak idegesített, a tavakon azért dobálta a kajakokat. De ezeket a lavórokat dobálhatta.

Elértünk az első átemeléshez. Néhány tó végén van valami vízügyi szabályozó izé, ezeken nem lehet keresztülevezni. Ilyenkor kivesszük a kajakot, átcipeljük.

A parton régi ismerős. A tegnapi lengyel pacák. A kutyájával. Az a dög már messziről felismert minket és megint el akarta tépni a pórázát.
Szóval idáig evezett el a fickó, mire jó helyet talált. Nem irígyeltem. Itt ugyanis mindenkinek ki kell szállni a kajakjából és kézben átcipelnie. Mondom, mindenkinek. A kutya pedig minden partraszálló kajakost halálos ellenségként kezelt.

Nálunk volt kajakszállító kocsi. Előszedtük. Kezdtük rászerelni a kajakot. Ekkor értek utól a lengyelek. Megint átgázoltak rajtunk. Nem volt kellemes. Önmagában az átemelés sem az, itt meg még sokan is lettünk a szűk, meredek helyen.
De megcsináltuk. És nem lesz több.

A lengyeleket persze megelőztük, de amikor a következő kocsmánál kiszálltunk, utolértek és megint a nyakunkba lihegtek. Átgázolni nem tudtak rajtunk, mert nagyon gyorsan pattantunk ki a partra.
Ez egyébként érdekes hely volt. Nem a szokásos parti kocsma, egyáltalán nem. Inkább valami resort féleség, egy meredek dombon. Azaz lent a strandon kiépített part, kioszkokkal. Egy meglehetősen nagy strandkocsma. Egy terasszal fentebb úszómedence, a lépcső másik oldalán faajtós vécé. Egy újabb terasszal fentebb egy kerthelyiség, nem tudni, mihez tartozik. Végül a domb tetején egy többszintes szálloda, étteremmel, terasszal.

Na, ide mentünk fel. Pofátlanul. Koszosan. Büdösen. (A lengyelek csak a faajtós vécéig jutottak.)

A szálloda teljesen kihalt. Ember sehol. Keresztülsétáltunk az éttermen. Leültünk a teraszon. Nyilván pincér sehol. Attila visszament, benézett a konyhaajtón. Ott volt valami mosogatónő. Annak szólt, hogy sört innánk.
Jött a pincér, hozta a sört. Aztán megint mindenki felszívódott. A sör után indultunk volna, de immár a mosogatónő sem volt sehol. Nem vacakoltam, bementem a konyhára és sétáltam egy kört. Szép, nagy konyha. Kár, hogy sehol senki. Gondoltam, összeütök magamnak egy pirogot, de aztán hagytam. Még félreértenék. Végül megjelent újból a mosogatónő, intettem neki, bólintott, majd azt tette, ami egyszer már bevált: küldött ki újabb söröket. Elég nehezen győztük meg a pincért, hogy köszönjük, ezt már nem kérjük, inkább fizetnénk. Utólag azt kell mondjam, nagy marhák voltunk, a sör – ezen a luxus helyen – pont annyiba került, mint a legótvarabb vízparti bódéban.

Eveztünk tovább. Egyszer csak elfogyott a csatorna.
– Ezmiez? – érdeklődtem.
– Átemelés – válaszolta Attila.
– Arról volt szó, hogy nem lesz több.
– Elfelejtettem.

Aztán kiderült, hogy holnap lesz még kettő. Hát, jó. Monoton evezni úgyis unalmas.

Spichovónál kerültünk egyet. Itt ugyanis egészen jó bolt van, fel lehet tölteni a készleteket. A bolt nem túl nagy, ehhez képest telezsúfolták áruval, gyakorlatilag nem lehetett visszafordulni. Araszoltunk a tömeggel a pultok mellett és lekapkodtunk mindent, ami kellett. Különösen a sörhűtőnél.

Közeledtünk a kiszemelt szálláshelyhez. A tó szélén volt egy halsütöde. Rajtam kívül mindenki szerette a halat.
– Oké, mi kiszállunk – közölte Attila – Te járd körbe a következő 3 szállást és nézd meg, melyik a legjobb.
– Szó sem lehet róla – tiltakoztam – Ez a legjobb módja, hogy szétszakadjon a társaság. Kiszállok én is.

Aztán kifutottunk a tóra és kiderült, hogy hülyeséget beszéltem. Ez egy kifejezetten nagy tó, a legnagyobb az egész útvonalunkon, mely itt fordul 180 fokot, déli irányból északra. A kanyar pedig egy nagy öböl is egyben. Az öböl partján pedig ott virítanak sorban a halsütöde, meg utána a szálláshelyek. Így már mindjárt más, itt nem téveszthetjük egymást szeme elől.

Megnéztem kettőt (a harmadik messze volt) és kiválasztottam a legközelebbit. Védett nádas, sima gyep, recepció, vécéblokk. Hisztis gyerek. Részeg lengyelek. Tábortűz. Tuctuc.
Jó lesz.


Aztán este még rövid beszélgetes. Közben ránksötetedett. Ez az. Ez hiányzott tegnap. Fáradtan, sötétben ágyba bújni. Gyorsan elaludni. Mélyen végigaludni az éjszakát.

A buli szerencsére hamar kifáradt.

Esti pakolás. Kinyitottam a kajak hátsó tárolóját. Tömény naptejszag.

A megtett út 3D Relive animáción.

Illetve a Straván:

© 2020 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑