Évadzáró Tiszafüreden

Mondhatni szokásosan. A társaság zöme októberben zárja a kajakos szezont, pár éve már mi is. Tiszafürednél meg nincs jobb hely évet zárni.

Csak éppen…

Leutazás
2019.10.03; csütörtök

Hulla vagyok. Ha lenne kedvem a hülye szóviccekhez, akkor azt is írhatnám, hogy le vagyok hullázva. A meló is, meg az élet is, így együtt. És még csak most, októberben fognak a dolgok igazán bedurvulni.
Egy pihengetős, relaxációs evezgetés a nyugodt, őszi Tisza-tavon pont jól esett volna.
Ehelyett?

Igen, megint szar idő. Megint harc. Megint küzdelem az elemekkel. Mint ebben az egész tetves évben minden megmozdulásunk alkalmával. Mely küzdelmek már a nyár végére kiszedtek mindent belőlem.
Nézd meg a fenti képernyőmentést. Eső. 10 fok, mely 5-nek érződik. A szél 32 km/h sebességű, bár a Windy app pontosít: 25-ös szél, 42-es széllökésekkel. Igaz, mindez Budapesten, de reggel, a front pedig vonul kelet felé.
A Tavihar szerint egy kivételével minden tavunkon tilos hajózni, kettes viharjelzés van. Ugyan pont a Tisza-tavon csak egyes, de ugye arra megy a front.
Hosszabb távon a péntek tűrhető lesz, a szombat és a vasárnap viszont katasztrofális.
Ide megyünk le pihenni. Kikapcsolódni.
Csütörtök délután közel voltunk hozzá, hogy lemondjuk. Csak hát ez egyben társasági esemény is, másfelől ha itthon maradunk, tutira elkezdek dolgozni. Annál meg még a szélviharban küzdés is jobb.
Reggel még meló, aztán rohanás Harasztiba a kajakért, aztán meló, aztán pakolás, aztán meló, aztán egy gyors ebéd, majd meló. Nej úgy ért haza, hogy még bőszen szkájpoltunk egy kisebb csapattal. Aztán pakoltunk.

De a kapkodásnak meglett az eredménye, sikerült viszonylag korán elindulnunk. Huh, megússzuk a nagy dugókat az M3-ason.
Hatvannál egy órát álltunk valami dugóban. Fogalmam sincs, mi lehetett. Olyan váratlanul szűnt meg, ahogy jött, nem láttunk semmit, ami indokolta volna az egy órányi araszolást.
Füzesabonynál telefonáltak ránk a kemping recepcióból, hogy hol vagyunk? Máskor ilyenkor már mindig lent vagyunk. Igyekszünk, csókolom.

Éppen leértünk világosban. Becuccoltunk, szereztünk fát. Felhasogattam. (Az első jó rész a napban.) Aztán begyújtottam a kandallóba. Telepakoltuk az asztalt kajával és vacsoráztunk egy hatalmasat. Mondhatni nyugodtra ettük magunkat. Aztán pálinkázgattunk, sörözgettünk a jó melegben olyan este tízig, végül bedőltünk az ágyba.

Nagy-Morotva
2019.10.04; péntek

Ahogy terveztük, reggel 7.30-kor ébresztő. Kibújtunk a hálózsákból. Hideg volt. Jólesett éhgyomorra a három cent pálinka. Megreggeliztünk. Megittam a kávémat. Amely teljesen kiütött. Alig bírtam nyitvatartani a szememet.
Az nagyon látszott, hogy csak ma lesz elfogadható idő a tónál, a többi napon nem. Azaz ha tényleg evezni akarunk a kedvenc tavamon, a legszebb időszakban, ősszel, akkor ma _kell_ menni. A többi napot talán ki is lehet hagyni, de a mai napot nem. Hatalmas pazarlás lenne.
– Te, én nem tudom nyitva tartani a szememet – közöltem Nejjel.
– Mire célzol?
– Visszamegyek aludni.
– Kihagyod ezt a jó napot?
– Ki.
– Pazarolsz?
– Az élet egyik nagy ajándéka a pazarlás képessége. Álmos vagyok. Fáradt vagyok. Meg egyébként is, nem én vagyok a kajakért, hanem a kajak értem. Ha nincs kedvem kajakozni, akkor nem megyek. Ez ennyire egyszerű.
– Oké, meggyőztél.

És aludtunk délig. A jó meleg hálózsákban. A természetesen sötét hálószobában. Igaz, egyszer megébredtem arra, hogy valami teherautóról tüzifát borítottak le a faház elé, délben meg mintha valaki kopogott volna. Erre végül fel is keltem, de már nem láttam senkit. Bontottam egy sört. Megiszom, aztán megyek vissza aludni. Az élet szép.
Ekkor csörgött Albin.
– Látom, itt vagytok.
– Fizikailag igen.
– Nincs kedvetek evezni egyet?
– Őszintén? Nincs.
– Nem mennénk sokat. Meg már vagyunk néhányan. Itt lesz X, meg Y, meg W-ék, meg Z, meg V.
– Hmm. És mikor?
– Délután egykor.
– Tudod, mit? Megyünk.
Mert kedvelem Albint, meg X-et, Y-t, meg W-éket, meg Z-t meg V-t. És teljesen más egy vidám társaságban bandázni egy tízest, mint csak úgy fagyoskodni a vízben.

Fél egykor már kint voltunk. Szeretek kényelmesen, sörrel a kézben pakolászgatni. Szép lassan megjött mindenki, fél kettőkor el is indultunk. Tényleg nem mentünk nagyot, de nem is ez volt a lényeg. Kétszer is összeszigeteltünk, dumálni, ökörködni, meginni az útisöröket.

Visszaértünk. Én csuronvizesen, mert valami nagyon vacak spricóm volt, úgy átáztam, mintha ott sem lett volna. Meleg zuhany. Helyett pálinka. A bojler csak langyos vizet volt hajlandó adni. Mindegy, kemények vagyunk.

A tűzrakó helyen már pezsgett az élet. Meg a pincepörkölt. Szép lassan jöttek a többiek is.

Aztán… elfáradtam. Nem, nem úgy, egész este csak két sört ittam. Tényleg elfáradtam. Fejben. Még ettem egy tányér pörköltet, aztán elbúcsúztam és nyolc előtt valamikor elmentem aludni. Nej is jött.

A faházban még begyújtottam, olyan kilencig őriztük a lángot, beszélgettünk, de nem ez volt a szellemtörténet két óriása közti világmegváltó eszmecsere.

– Holnap megyünk evezni a többiekkel? – érdeklődött Nej.
– Semmi kedvem hozzá. Szinte biztos, hogy a Csapó-Tisza felé lesz a túra, az meg erősen kitett a szélnek. Az meg lesz holnap rendesen. Ja, meg egész napos eső. Meg hideg. Ezeket próbáld meg úgy egyszerre elképzelni.
– Ha már este sincs kedved, akkor reggel, a puha, meleg ágyban még kevesebb lesz.
– Ismersz már valahonnan. Igen, én is ettől tartok.

Poroszló
2019.10.05; szombat

Azért felkeltünk 7.30-kor. Hátha megjön a kedvünk. Komótos reggeli, pakolászás, kávé.
Utána kisétáltam szétnézni. Tegnap este ugyanis olyan korán jöttünk el, hogy lemaradtunk a komplett túratervről. Azaz arról, hogy mikor indulunk és hová.
Végül sikerült begyűjtenem minden infót. Az induláshoz bőven időben vagyunk, a túrában tényleg lesz Csapó-Tisza, de nem úgy, ahogy gondoltam, valószínűleg az utolsó nyolc kilométeren leválunk a csapattól, erre más okokból is elég nagy az esély. Így viszont csak egy 21 kilométeres kör lesz, végig szélvédett csatornában.
Nem is olyan rossz. Oké, az esővel, meg a hideggel majd kezdeni kell valamit, de egy csomó emberrel csak itt találkozunk, nem kellene begubóznunk.

9.30-kor már kint kukorékoltunk a parton. Beöltözve. Az éjszaka éppenhogy megszáradt tegnapi ruháinkban. 10.15-kor elindultunk. Az út nem volt bonyolult, a Kis-Tiszán mentünk el Poroszlóig. Ez gyakorlatilag a legismertebb, legforgalmasabb víziút a két település között, de ősszel az egyik legszebb út is. Általában. Most nem tudom, hol aludt el a természet, de még nem színesedtek be a fák, nem volt olyan lélegzetelállítóan szép a látvány.
Meg hát esett az eső. És ólomszürke volt az ég. A színekhez kellett volna egy kis napfény is.
Viszont ilyenkor működik jól a társasági evezés. (Ha szép a táj, akkor hajlamos vagyok előrerohanni és egyedül élvezni a csendet, a hullámmentes vizet, a táj szépségét.) Most például elbeszélgettem az egyik emberrel, utána a másikkal, majd a harmadikkal… és azt vettem észre, hogy már a poroszlói kanyarban vagyunk.

Kikötöttünk a szabadstrandon. És minden elromlott. Úgy értem, hogy minden, ami addig még nem volt elromolva. A meteorológia 15-ös alapszelet mondott, 30-35-ös széllökésekkel. A poroszlói strandon folyamatosan 35-ös szél volt. Csavargatta a fákat, fektette a nádat. Hideg is volt, ráadásul én a vacak spricó miatt deréktól lefelé csuronvizes lettem. De ez szinte mindegy is volt, rákezdett az eső, úgyhogy ott is vízes lettem, ahol addig nem voltam.

A strand melletti éttrem zárva volt, a távolabbi – kábé egy kilométerre lévő – lángosos meg… hát, a fene tudja. Vagy húszan nekiindultak. Belegondoltam, hogy ha nyitva is van, ennyi ember megetetése legalább egy óra. Én meg minél hamarabb el akartam húzni erről a helyről. Ha már csak visszaülök a kajakba, deréktól lefelé védve vagyok a széltől és a víztől. Ja, meg meleg van.

Szóval végül az lett, hogy Nejjel bekaptuk a vésztartalék szendvicseket, a műzlicsokikat, megittuk a vésztartalék sört és nem vártuk meg, amíg a többiek visszaérnek a lángossütőtől. Úgysem ugyanarra megyünk vissza.

A hazaútról nincs mit írnom. Rondán feltámadt a szél, belekezdett az eső és az első kilométeren, amíg be nem fordultunk a szélvédett Kis-Tiszába, rendesen megszenvedtünk. De utána eseménytelen útunk volt. Délután háromkor már otthon voltunk.

Felcuccoltunk. Elpakoltunk. Zuhanyoztunk, átöltöztünk. Elmentünk boltba. Ebédeltünk egy nagyot. Utána bedőltünk az ágyba. Nagyon bejött ez az ágy, jegyzem meg. Aludtam úgy egy órát. Utána kisétáltam a partra. Sehol senki.

Végül este hat körül érkeztek meg. Három órával utánunk. Ennyit jelentett, hogy leragadtak Poroszlón, hogy ismeretlen járatot kerestek, hogy miután megtalálták, még kerülniük kellett egyet haza. Szerintem élvezték, de én meghaltam volna. Nekem már az elinduláshoz is erősen limitált kedvem volt.

Visszamentem a faházunkba. Netezgettem. Volna. Ha a Domino csomag nem szivatott volna meg. (Majd megírom.) Aztán már a sötétben kimentem kiszaglászni, mi is lesz? Az eső esik, tehát szabadtéri bográcsozás, az nem lesz. A közös konyhát már kora délután kisajátította egy másik társaság és kiindulva abból, hogy már fél háromkor végtelenítve hallgatták a Moskau számot a Dschinghis Khan együttestől, valószínűleg nem szívesen osztozkodnának a konyhán. Vagy mi nem.
Végül az lett, hogy ha nem mész a buliba, akkor a buli megy hozzád.
Mi általában a kemping egyik eldugott, védett sarkában szoktunk faházat bérelni. Úgy vagyunk vele, hogy szívesen elsétálunk a kemping bármelyik bulizós helyére, de ahol alszunk, ott inkább legyen csend és nyugalom. Nos, most – jobb híján – a mellettünk lévő háznál rendeztük meg az esti sütögetést.
Erre a hírre már felébresztettem Nejt.
– Figyelj, mindjárt a hasadra hánynak!
– Mi van?!?
Aztán még éppencsak kinézett az ajtón, de a kezébe nyomtak egy krumplihámozó kést és a női reflexek beindultak, elkezdett krumplit pucolni. Miközben szerintem még bőven nem volt ébren.
Hasogattam egy kis gyújtóst, közben mások begyújtották a tűzet, a női szakasz pucolt mindent, amit csak pucolni lehetett, népek szorgoskodtak, hamarosan izzadt a bográcsban a hagyma.

Bármennyire is furcsa, de ezen az estén nem fáradtunk el olyan korán Nejjel. Egy csomót beszélgettünk emberekkel. Tulajdonképpen pótoltunk mindent, ami tegnap este elmaradt. De persze attól már messze vagyunk, hogy hajnalban kirúgjuk a ház oldalát, este tíz körül angolosan távoztunk.

Hazautazás
2019.10.06; vasárnap

Nem, itt már szó sem volt arról, hogy evezünk. Egyfelől nem szoktunk. Inkább lemegyünk egy nappal korábban, de a vasárnap délután már a pakolásé, a pihenésé, a hétfői munkanapra való felkészülésé. Vagy mint most nálam, már a munkáé. Másfelől a meteorológia azt jósolta, hogy olyan 30-as alapszél mellett 55-60-as széllökések lesznek. Na, ez már nem vicces. Ez már vihar.
Szóval nem.

Ettől persze még 7.30-kor keltünk. Megreggeliztünk, kávéztunk. Mire a többiek elkezdtek lecuccolni a partra, mi már bepakoltunk mindent a kocsiba. Így még ellébecoltunk egy kicsit a parton, hergeltük a gladiátorokat, kamerázgattam egy kicsit, majd könnyes búcsú mindenkitől és visszasétáltunk a kempingbe.

Otthon még lendületből levittük a kajakomat Dunaharasztiba, bevásároltunk, elpakoltunk. Nej összedobott valami ebédet, utána pedig nekiálltam gályázni. Hazaértünk.

Balatonkarika, evezés nélkül

Mit is mondjak? Már unalmas. Megint hülye hajtás. Amikor még a bringatúrából sem épültem fel. Ügyfél, aki korábban a tervet követelte, most azt szeretné látni, hogy kattingatunk. Amikor még terv sincs. Hát, legfeljebb olyan szinten kattingatunk, ahogyan tervünk van.
Orvos. Lehet, hogy baj van. Egy hét fizikoterápia. Majd. Ha visszajöttem. Addig gyógyszer. Remélhetőleg nem kell műteni.
Aztán a bringaszervíz. Holnapra készen lesz. Estig semmi visszajelzés. Holnapután telefon. Izé, bocs, délre meglesz. Nem lett meg. Másnap meg már mentem le a Balcsira, így végül délután hatkor vettem át a bringát. Ja csak ezzel a késéssel lendületből buktam két jó szakmai előadást.

Majd a kegyelemdöfés. Pénteken váratlan hidegfront. Mármint a fenti képen jelzett keddi után. Jövő keddig tart. Hogyan is néz ki a Balatonkarika? Péntek reggel indulunk, kedd este fejezzük be.
Pedig nem így kezdődött. Hétvégén még úgy nézett ki, hogy péntektől vasárnapig szolíd, jó idő lesz, hétfő-kedden esik. Ez teljesen rendben volt. Aztán újabb hidegftont, jelentős lehülés, öt napon keresztül élénk, viharos északi, északnyugati szél.
Csessze meg, Ugyanaz, mint amikor júliusban Nejjel feladtuk az evezést.

Persze ha Péter is ott van, akkor nem kell feladni, mehetünk. Igen, megint hősies lesz. Szó sem lesz kellemes kirándulásról. Megint elmondhatjuk majd, hogy ez igen, ez férfimunka volt. Csak éppen idén az összes túránkon birkóztam, kihívásokat gyűrtem le… szeretném egyszer már élvezni is a kimozdulást.

Elegem van. Magamra akarom húzni a szoba sarkát és kizárni a világot.

Ehelyett pakolok. Rengeteg meleg ruhát. Vízálló dzsekit, gyorsan száradó pólókat. Sört. Unikumot. Eh…

Nyitóbuli
2019.09.05; csütörtök

Ez most kivételesen cifra szervezés lett. Fonyódon hárman találkozunk, de Orsolya csak lecsót főzni jön le. Egészségügyi okból kihagyja az evezést. Pénteken ketten indulunk Péterrel. Attila Siófok környékén csatlakozik. A Keleti-medencét hárman kerüljük meg, utána Attila Tihanyból megy vissza a kocsijához. György Badacsonyban csatlakozik hozzánk, és zárja le velünk együtt a Nyugati-medencét.

Ez volt a terv.

Csütörtök délután pucoltuk a krumplihagymát, sörözgettünk. Időjárás. Hínnye. Még annál is nagyobb szél jön, mint gondoltam.
Felvetettem Péternek, hogy nekem – így legalábbis – semmi kedvem az egészhez. Fújjuk le. Nem fújtuk le. Péter biztosan el fog indulni, ha kell, egyedül is. Én meg majd reggel eldöntöm.
Aztán megegyeztünk, hogy korán kelünk – hatkor – és megpróbálunk elszökni a vihar elől. Mert az látszott, hogy Fonyód, Boglár környékén lesz kutya idő, ha eljutunk Szárszóig, onnan már nem lesz gond.

Fonyód – Szabadi-Sóstó
2019.09.06; péntek

Istenbizony nem volt szándékos, ennyivel korábban azért még nem adtam fel, de Orsolyával hajnal kettőig boroztunk. Amikor reggel hatkor pittyegett a telefonom, komolyan nem tudtam, hol vagyok. Mentem volna a sötétszürke fényviszonyokban vécére, aztán először a szomszéd szobába mentem be, utána a saját szobánkba és csak harmadikra lett meg a vécéajtó. Még jó, hogy nem siettem el a műveletet.
Utána kisétáltam a mólóra. Majd leültem a lépcsőre és kínomban röhögtem. Akkora, de akkora szélvihar volt, hogy nem csak a nádas feküdt le, de a fák is. Amikor felálltam, nem sok hiányzott hozzá, hogy lefújjon a szél a stégről.
Na, ez az, ami nem fog menni.
Visszasétáltam a házba. Nézzünk egy időjárást. Part mellett 60-70 km/h széllökések, gyakorlatilag folyamatosan, bentebb 90. Mondom, kilencven.
Olyan isten nincs, hogy én itt vízreszálljak.
Nem mondom, rengeteget lehetett volna tanulnom egy ilyen napból. Csak éppen fejben nem voltam rá kész. Nem hogy ekkora küzdelemhez, de még ennél kisebbhez sem volt elég motivációm.

Péter és Orsolya elmentek korán, én még visszadőltem egy kicsit bóbiskolni, aztán kilenckor felkeltem, rendberaktam a faházat és elindultam Szabadiba.

Azt kell mondjam, hogy a második ébredés klasszisokkal jobb volt az elsőnél. Messze nem voltam annyira kába… és legfőképpen leesett a teher a vállamról. Mert azzal, hogy nem Fonyódon parkolok, már ki is estem a teljes körből. A Keleti-medence kerülése még szóbajöhet, de őszintén szólva ahhoz sincs túl sok kedvem. Ez az idióta front itt kering a tó körül, kiszámíthatatlanul. Mi lenne, ha most az egyszer én lennék a parti egység? Attila délután érkezik, Péter várhatóan este felé, elleszünk valahogy, szombaton előremegyek Füredre, foglalok szállást, felugrok M-ért Veszprémbe, úgyis régen találkozott már a csapattal. Főzünk egy paprikáskrumplit a harcosoknak. Jó lesz.
Aztán hívott a fiam, miszerint most látta a naptárban, hogy itt keringek a Balcsi körül, ő meg Füreden van, ihatnánk valahol egy sört. Nyitott ajtókat döngetsz, srác. Kora délután a Hatlépcsős. Jó lesz? Jó lesz.

Szabadiban kivettem egy mobilházat, elmentem boltba és feltöltöttem a hűtőt sörrel, szóval csináltam, amit egy jólnevelt parti csapatnak kell. Egy kicsit bóbiskoltam is. Aztán megjött Attila, olyan hat körül meg Péter is. Megtapsoltuk. Nem volt ez kis teljesítmény, ekkora szélben leevezni 47 kilométert.

Elővezettem, hogy végképp kiszállok, ketten fognak menni. Nem lepődtek meg.
Péter elárulta, hogy nem volt ám olyan sima az indulás. Négyszer vágott neki, mire sikerült átverekednie magát a törőhullámon. (Wilson! I’m sorry, Wilson!) Az első három alkalommal a hullám visszadobta a partra. A megpakolt kajakot. A kábé 150 kilós kajakot.

Dumáltunk, söröztünk, lefeküdtünk.

Szabadi-Sóstó – Balatonfüred
2019.09.07; szombat

Reggel meteorológia. Az északnyugati szél délután támad fel. Mázlisták. Az már segíteni fogja őket. Eső. Gyakorlatilag bármikor. Bármennyi. Hát, nem a legjobb, de nem is tragikus. Bevállalható. Még én is elgondolkodtam. Kábé tíz másodpercig.

Ahogy elindultak, egyből eleredt az eső. Rendberaktam a mobilházat, aztán kocsi. Hamarosan özönvíz szakadt le az égből. Nem tudta elrontani a kedvemet. Az autóhifiből éppen Frank-N-Furter győzködött hevesen, hogy ne csak álmodozzak róla, hanem tegyem meg és ki vagyok én, hogy vitatkozzak vele? Itt vagyok a semmiben. Nej valahol Debrecen környékén osztálytalálkozik és azt hiszi, hogy a Balatonban kajakozok. A munkahelyemen néhányan átkozzák azt a bizonyos ügyfelet és azt hiszik, hogy a Balatonban kajakozok. Miközben én itt csavargok a Balaton partján. Igen, ott van egy böszme nagy kajak a tetőn, de ez most csak dekoráció. Megsétáltatom egy kicsit a kajakot. Én így járok társaságba. Autózgatok és egy csomó emberrel találkozok, beszélgetek. Nagyon rámfért már ez a pár gondtalan nap.

A jókedvem Veszprémben szállt el. Amikor észrevettem, hogy nem találom a kishátimat. Háromszor-négyszer áttúrtam a kocsit. Sehol. Bakker. Abban volt a pénztárcám. Olyan 60000 forinttal. De ez volt a legkisebb baj. Ebben volt az összes igazolványom: személyi, lakcímkártya, jogosítvány, TAJ kártya, adókártya. Forgalmi. Három bankkártya.
Nyilván borult minden. A könnyedre tervezett nap. A csapolt ír sör beszerzése. Rohantunk vissza Szabadiba. Biztosan beszélgettünk is valamit útközben, de nem emlékszem semmire. Mi lesz, ha nem lesz meg a cucc? Mi lesz, ha megállít most a rendőr? Egyáltalán, hogyan jutok haza papírok és pénz nélkül?
Aztán siker. Hamarabb értem vissza a mobilházhoz, mint a takarítónő. (Nem, ezzel nem azt akarom mondani, hogy a takarítónő biztosan lenyúlta volna, de jobb volt így, hogy nem kellett letesztelnünk.)
Csakhogy ezzel már időzavarba kerültünk. Füreden felvettük a mobilházat, elmentünk a teszkóba bevásárolni, megnéztük, hogyan lehet felhozni a kajakokat a partról a házhoz, aztán siettünk is a Hatlépcsősbe. Ahol maximum egy óránk volt, de azért csak belefért annyi, hogy egy kicsit együtt legyünk a Fiatalsággal. Barnában abszolút nem csalódtam, fürdősortban és a világ legízléstelenebb kék gumilabdájával esett be. (Találták.) Utána mentek strandolni.
Mi siettünk vissza. Olyan ötre saccoltam, hogy megérkeznek és be lett igérve, hogy horgolt körténykében fogom őket várni meleg étellel és még a kötésminta sem volt meg. Nekiálltunk krumplihagymát pucolni. M közben piszkálgatott, hogy menjünk már le egy kicsit kajakozni, ha már itt vagyunk és itt van a kajakom is, de közöltem vele, hogy ez most csak dekoráció és ha be akarja vizezni, akkor hozzon ki egy pohárral és borítsa rá, mert más esélye nem lesz.
Háromnegyed ötkor jött a telefon, hogy itt vannak. Leállítottuk a főzést, lesétáltunk. M rögtön lenyúlta az egyik kajakot, így helyreállt lelkében a béke.
– Na, milyen volt? – kérdeztem Pétert.
– Eleinte nagyon vizes. Aztán Fűzfőn elállt az eső, onnantól napsütésben, hátszéllel jöttünk. Szuper volt.
– Nagyjából én is így saccoltam, amikor a parton rohangáltam fel-alá.
– Te Józsi, mondtam már, milyen szürreális élményem volt?
– Nem mondtad.
– Ittam bort.
– Ez most valami beugratás?
– A Balatonban ittam.
– Dehát csak sör van nálad.
– Na ugye.
– Mesélj.
– Ez ugye kinyalós evezés. És most jó időnk volt, gondoltuk, maximálisan kimegyünk a partra. Így Füreden beeveztünk az Esterházy strandhoz.
– Igen?
– Aztán valaki elkezdett kiabálni a vízből, hogy Béka bácsi! Béka bácsi! Én meg néztem, mint a vett malac, hogy ki a fene ismer engem ebben a városban?
– Hehe.
– Aztán az a valaki azt kiabálta, hogy Béka bácsi, gyere ide, van nálunk bor! Baszki, ez az ember tényleg ismer engem!
– Hihi.
– Hát Barni volt. Egy ritka ocsmány kék labdát hajigáltak a haverjával.
– Pedig gondolhattad volna. Nem sok olyan jólnevelt fiatalember van, aki úgy megy be a Balatonba labdázni, hogy visz magával bort is.

Végül felcuccoltunk. A sportemberek pakolásztak, tisztálkodtak, én meg befejeztem a kaját. Vacsora. Sörök. Aztán egy komoly feladat: mivel Péter innen egyedül megy tovább, és csak az ökör iszik magában, így el kellett pusztítanunk az 5 napra hozott pálinkáját. Gyors és súlyos alvás lett a vége.

Hazautazás
2019.09.08; vasárnap

Reggel meteorológia. Meglepően jó. Enyhe szél, napsütés, semmi eső. Délután 3 és 5 között fog megélénkülni a szél, de egyébként semmi. Már kezdtem volna megbánni, hogy mégsem szálltam be, de ekkor ránéztem a hétfőre. Armageddon. Hát, izé. Jó utat, fiúk!

Korán elindultak. Mi még rendberaktuk a mobilházat, összepakoltam mindent és elindultunk Veszprémbe.
Arácsig jutottam. Padlófék. Gyerünk vissza Füredre.
Most kivételesen nem otthagytam valamit, hanem pont fordítva: a mobilház kulcsa maradt a zsebemben. M ártatlanul elkezdett szórakozott professzorokról mesélni, de nem vettem a lapot.

Eseménytelen út hazafelé. Itthon főztem valami vacsorát. (Nagyon begyakoroltam az utóbbi időben.) Hamarosan Nej is hazaérkezett.
Holnaptól meg jönnek a hétköznapok.

Meteorológia
2019.09.09; hétfő

Nos, hétfőn elmaradt az Armageddon a Balatonon. Minimális eső. Minimális szél.

Ezzel szemben Budapesten reggeltől estig monszuneső. Legalább ötször áztam rongyosra, amíg ügyeket intézve mászkáltam a városban.
Valaki nagyon utálhat odafent.

PS.

Közben befutott Péter is. Négy nap alatt tolta le az ötnapos kört, az utolsó napon – azaz hétfőn – behúzott 58 kilométert. Innen is nagy gratuláció.
György lemondta, úgy döntött, hogy inkább élni akar.
Késő délutánra elromlott a Balatonon is az idő, Péter utolsó 7 kilométere olyan volt, mint az első, azaz durva vihar és viharos szél. Beleborzongtam.

Megcsíptük, Oszi

Először csak finoman, később egyre határozottabban olyan üzeneteket kaptunk, hogy Fly you Fools! menjünk kajakozni vasárnap, mert csodálatos kajakos idő lesz, jobb lesz, mint szombaton, jobb lesz, mint hétfőn és mindenképpen jobb lesz, mint kedden, szóval vasárnap, az lesz az a nap, amikor kajakoznunk kell.

És tényleg.

Szombaton a kicsit még szeles időben elkertészkedtem otthon. Vasárnap pedig feldobtuk a kajakot és mentünk az RSD-re.

A legjobb ötlet volt az évben.
Tavasszal kétszer is megcsináltuk egymás után ezt a túrát, szétfújta a szélvihar. Nem mondom, megcsináltuk, de nem élveztük. Aztán koranyáron körberingáztuk a Balatont. Szétfújta a szélvihar, elmosta az eső. Utána nyáron nekiindultunk körbeevezni a Balatont. Három nap kínszenvedés, elemekkel történő birkózás után feladtuk, hazakullogtunk. Két hét bringázás a Duna mentén, 14 napból 11 napon esőben. Balatonkarika. Elfogadhatatlan viharban. Már megint.
Érzékeled a mintát? Idén minden megmozdulásunkat könyörtelenül letarolta az időjárás.

Ennek fényében kell értékelni ezt a tökéletes napot.
Reggel kilenckor már vízen voltunk. Csend. Nyugalom. Béke. Nulla szél. Tükörsima víz. Még az evezőlapátot is csendes áhitattal merítgettem. (Aztán vagy tíz percen keresztül tömény ordítozás, káromkodás jött hátulról, de a fiatalokat is edzeni kell valahogy.)

Nagyon gyorsan lent voltunk Szigetcsépen. Túl gyorsan is, a kocsma még nem nyitott ki.

Megettük a hozott szenyót, sört, műzlicsokit. Ekkor nyitott ki a kocsma és ezt nem lehetett kihagyni: újabb sör, duplahúsos, duplasajtos hamburger. Ki kellett használni a lehetőséget: idén ma volt nyitva utoljára a strandbüfé. Jelzem, nem voltunk egyedül, kora délután kifejezetten erős forgalmat generáltak a büfé törzsvendégei, akik mind elbúcsúzni jöttek a helytől.

Aztán nagyon kellemes tempóban visszaeveztünk Dunaharasztiba. A jókedvemet egyedül egy felkapaszkodott nemzetvédelmis lófasz motorcsónakos bagázs árnyékolta be, a rücskös taplók azt hitték, hogy nekik mindent szabad, egy szűk részen lassítás nélkül zúgtak el mellettünk, nos, nagyon komolyan kellett gépészkednünk, hogy ne boruljunk bele. Ez az ország egyre inkább a tahók országa lesz.

Aztán hazaértünk, Nej még gyakorlatozott a stégnél, bele is borult, ahogy kell, de pont erről szól a gyakorlatozás, szóval még ez is tökéletesen sikerült.

Jó kis nap volt.

Balaton111 Kényszerkinyalás 03/03

Zamárdi – Balatonalmádi
2019.07.16; kedd

Nyilván azzal kezdtük kora reggel, hogy lesétáltunk megnézni a vízet. Nem tetszett. Nem, nem volt egekig csapkodó hullámzás. Csak az a csalogató, hamis hullámzás. Olyan kicsi, semmilyen. De az irányából látszott, hogy elég csak 100 métert beljebb mennünk és ránk harap. Ez sem tűnt nyugodt napnak. De mit tudtunk csinálni?

Reggeliztünk. Sátort bontottunk. Összepakoltunk. Levonszoltuk a kajakokat a partra. Nyilván ekkor nyírták a parti füvet is, rendesen borzolták az idegeimet. Gondold el, pakolászol a kajakba, szereled fel rá a tartozékokat, közben meg egy fűnyíró traktor centizgeti a kajakok szélét.
Beszálltunk, elrúgtuk magunkat. A megérzésem jó volt. Csak egy kicsit mentünk beljebb és ugyanolyan durva oldalhullámzást kaptunk, mint tegnap este, amikor érkeztünk. Rohadjon meg. Persze, lehet ebben is haladni, csak mentálisan morzsolja fel az embert.
Szerencsére(?) nem tartott sokáig. Siófok előtt változott a szélirány. Durva szembeszél lett belőle. Nem is tudom. Olyan keserűen röhögtem fel. Cseberből vederbe. Ez a hullámzás már nem tekergeti a kajakot. Csak éppen vastagon fékezi.

Siófoki kikötő.
– Ott határozzák meg az aktuális viharjelzést – mutattam rá a közlekedési gomba jellegű épületre.
– Ne lőjünk be? – vetette fel a Drága.

Ismeretterjesztő rovatunk következik. Konkrétan Siófok említése a legősibb nyelvi emlékünkből, a tihanyi alapítólevélből.
“Rivulus namque, qui dicitur Fuk fluens”, azaz “A kis patak, amit Fuknak neveznek.”
Fuk mint falunév először 1137-ben szerepel írásban az adózó helységek között…
link

Nos, ez a név, pontosabban egy nagyon hasonlóan hangzó módosulása meglepően sokszor fordult elő az evezés közbeni társalgásunkban. Most mondd, hogy nem hullámzik néha meglepően a kultúra árama is.

Erős szembehullámzásban eveztünk végig Siófokon. 17 kilométert. Hullafáradtan kötöttünk ki az Aranypart kemping mellett. Bakker. Még mindig csak Siófok, pedig már dél van. Nagyon demotiváló tud lenni egy ilyen víz.
Kajáltunk, ittunk egy sört, aztán mentünk tovább. És… az egész túra legkellemesebb szakasza következett. Nem a táj miatt, bár az sem volt rossz. De elállt a szél! Kaptunk másfél óra tükörsima vízet. Végre meg tudtam mutatni Nejnek a balatonkarika szép oldalát is.

Ez valahol tényleg botrányosan peches. Az eddigi öt balatonkerülésünkből kettő volt, ahol az ilyen szar, nehezen evezhető napból volt maximum 1,5. Mi viszont egyből kifogtunk hármat. És ha nem szállunk ki, akkor simán 4 is lett volna belőle. Ez egyszerúen nem fair. Kedves Univerzum, nézzél légyszíves magadba.

Na mindegy, Aliga környékén rátettem a halálsugarat a Honvéd kempingre és tepertünk Kenese felé. Bent, messze a Balatonban. Tükörsima, opálosan kék, opálosan zöld vízben. Azon a részen, ahol a legszebb a Balaton víze. Ahogy később mondtam Nejnek, ezért a másfél óráért érte meg a három napnyi brutál szopás.
Nyilván nem tartott örökké. Kenese még csak a horizonton volt látható, amikor elkezdett bőröződni hátulról a víz.
– Kicsim, ha ennyire bent elkezd bőröződni a víz, az azt jelenti, hogy perceken belül jönnek a nagy hullámok.
– De olyan ártalmatlanok.
– Mint az anyagyilkos gyermekek. Pucolás kifelé.

És tepertünk kifelé. Dacára annak, hogy nagyon jó pozícióban voltunk. Olyan 800 méterre a parttól. Ha mentünk volna a parttal párhuzamosan, sitty-sutty a fűzfői öbölben lettünk volna, sőt, akár Almádit is becélozhattuk volna. 10 kilométerre voltunk tőle. Másfél óra.
Ehelyett menekültünk kifelé.
Jól döntöttünk. Még ha a vége három órányi kinlódás is lett. Ahogy haladtunk kifelé, úgy lett egyre elviselhetetlenebb a déli-délnyugati szél. Igen, erőteljes oldalhullám, és a legrosszabb helyen: gyakorlatilag az egész Balaton hossza a szél rendelkezésére állt, hogy masszívra nevelje a hullámjait.
Nem is variáltunk túl sokat. A jó időben ugyanis felmerült, hogy pihenő nélkül behúzzuk Almádit, de ebben a botrányosra váló hullámzásban már módosítottunk. Kikötünk Kenesén, iszunk egy sört, várunk egy kicsit és legfőképpen megnézzük az előrejelzést.
Nos, a kenesei strandon most kötöttünk ki először. És valószínűleg utoljára is. Kifejezetten vacak hely. Jó, persze nem a kajakos vándorokra optimalizálják, ez érthető. De akkor is gyökérkefe volt. Vagy 20 percet keringtünk a nagyon durva hullámzásban, mire végre felszabadult az egyik vaslépcső és ki tudtunk szállni.
Előrejelzés. Horror. Nem is tudtam hová tenni az egészet. Illetve, dehogyisnem, tudtam. Labilis légkör. Ahol minden lehet.
Szóval olyan délután 4-kor voltunk a strandon. Almádi – a fűzfői öböl levágásától függően – 2-2,5 órányira lehetett. Sima ügy. Csakhogy délután 5-re akkora vihart jósolt az előrejelzés, amekkora vihar nincs is. Elhűlve meredtem a mobilomra. Aztán amikor körbejártam az előrejelzést, még jobban elhűltem. Olyan 50-60 km/h körüli széllökések. Délután ötkor. Hatkor pedig semmi. A rossz idő eltűnik. Felszívódik. Izé. Mi történik a vízzel? Semmi. Érted? A hullámmagasság térképén ez az übervihar meg sem jelent. Mi a franc van itt? Most akkor bátran elinduljunk, vagy ücsörögjünk itt 6-ig? Abszolút tanácstalan voltam. Ültünk. Kortyolgattuk a söreinket. Percenként ráfrissítettem a meteorológiai weboldalra. Aztán egyszer leesett az állam. Eltűnt az öt órai armageddon képe. Kicserélték egy ártalmatlan előrejelzésre. Mely tökéletesen belesímult az előzményekbe és a utózmányokba.
Oké, indulunk.
Mondanom sem kell, az idő nem lett jobb. De megszűnt a brutális vihar fenyegetése.

Megjegyzem, ez egy meteorológiai bravúr lehetett. Ugyanis Almádi felett tényleg kialakult egy borzasztóan fekete, nagyon durva viharfelhő. Olyan, amely képes megsemmisíteni akár egy várost is. Feltehetően először ezt jelezték be. Aztán a fekete felhőről kiderült, hogy nem érdekli a város. Nem fog pusztítani. Ekkor szedték ki a meteorológusok a vihar bejelzését a prognózisból.

Eveztünk. Küszködtünk. Az vígasztalt, hogy ennél már csak jobb lesz. Én ártatlan nyári gyermek. Amikor a fűzfői öböl bejáratához értünk, a hullámok átváltottak totál délire, ami azt jelentette, hogy akkorára híztak, hogy esélyünk sem volt arra, hogy ekkora oldalhullámzásban átvágjunk Almádi felé. Hogy a gondolat meg se forduljon a fejünkben, fellőtték a Keleti-medencében az 1-es viharjelzést, azaz teljesen be kellett menjünk az öbölbe, hogy folytathassuk az utunkat. Kényszerkinyalás. Ez egy 40+ km méretű etap volt, nyilván nem örültünk a plusz kilométereknek. De nem volt más választásunk. Bementünk a Föveny strandig, aztán becéloztuk a tobruki strandot, de ekkor megpattant bennem valami és ráálltam az egykori Auróra szállodára. Kapják be. Ezek tengeri kajakok. Ide meg már nem lát be a kenesei vízirendőrség.
Küzdöttünk. Nej lemaradt, mint a borravaló. Én is csikorgattam a fogaimat rendesen. Nem igaz, hogy két napja csak szenvedünk és mindig, amikor azt hisszük, hogy most már jobb lesz, ádehogy, még tovább romlik. Nem dobta fel a kedvemet az sem, hogy a Garmin GPS eleme lemerült, a durva hullámzásban meg esélyem sem volt elemet cserélni – nem mintha lett volna elől tartalékelem – szóval GPS nincs, és találjam meg így azt a kempinget, ahol még sosem voltunk a víz felől. Vicces. Szerencsére fejben összeraktam az összes információt a kempinggel kapcsolatban és végül nyílegyenesen odaeveztem a strand vaslépcsőjéhez.

A többi már formalitás volt. Recepció, kajakok felvontatása, sátorállítás, bolt, sörök, aztán további sörök, este pedig kiülés a partra a csodaszatyorral. Mert innen sem csúnya a Balaton.

Üldögéltünk a parton. Gyönyörködtünk a látványban. Időnként meghúztuk a sörünket, esetleg Péter pálinkáját, én meg pöfékeltem. Zen.
Mögöttünk kocsma. Nos, addig, hogy masszívan részeg a vendég és lelkes a pincér, addig még oké, de a gyíkember kitárgyalása már egy másik dimenzió. Persze, jót röhögtem, de elképesztően szomorú, hogy emberek ezekben a marhaságokban komolyan hisznek.

A napi útvonal

Ha akartam volna sem tudtam volna jobban illusztrálni az írást mással, mint ezzel a térképpel. Vessél rá egy pillantást és egyből látod, hol volt az az arany másfél óránk, amikor beljebb mertünk menni. És hol szorított bele a hullámzás, illetve az 1-es viharjelzés a fűzfői öbölbe.

Balatonalmádi – Balatonakali
2019.07.17; szerda

Ez itt a reklám helye. Idén lecseréltük az önleszívó matracunkat egy hagyományos, de borzasztó kicsire hajtogatható matracra. Bőven megérte. Tényleg nagyon kicsi, ráadásul olyan kényelmesen alszok rajta, mintha otthon, ágyban szundikálnék. Nagyon jó vétel volt.

Egy csomót tököltünk reggel az időjárás-előrejelzés előtt. Hogy így. Hogy úgy. Aztán legyintettünk. Baszki, ők se tudják, mi lesz. Menjünk.

Tulajdonképpen nem volt rossz időnk. Nem, szélcsend az nem volt. (Olyannyira nem, hogy nekem az állandó huzattól megfájdult a nyakam három nap után.) De legalább hátulról fújt a közepesen erős szél, amiben az a buli, hogy még nem forgat, de már visz. Valójában ez a kajakos kedvenc szele. Ki is használtuk, berepültünk Balatonfüredig.

Direkt kimentünk a Kisfaludy strand mellé. Nej nemrég bandázott itt, gondolta, megnézi a vízről is.
Kiskölykök a vízben.
– Ez már uncsi! Játsszunk mást!
– De mit?
– Játsszunk Orbánosat!
– Jó!
Marhára megnéztem volna, hogyan játsszák, de sajnos a hullámok gyorsan továbbvittek.

Aztán elfogyott a tudomány. Tudod milyen az, amikor minden irányból fúj a szél? Nem, mi? Pedig van ilyen. A füredi kikötőnél pont ezt kaptuk el. Hol ide, hol oda kaptunk az evezőnkkel. A szél pedig nem volt gyenge. Majd nézz rá a track-re: megálltam megenni egy műzlicsokit. Két perc alatt térképen is érzékelhető mértékben vitt ki a szél az öbölből.
Gyorsan át is értékeltem a levágási hajlamomat.
– Kicsim, ezt az öblöt maximálisan kinyaljuk – szóltam Nejnek.
– Ja. A parton legalább tudom, mi van.

Szerinted?
A füredi öblöt nem lehet kinyalni. Ott, nagyjából a Tihanyi-félsziget hónaljánál van egy nagy wakeboard pálya, melyet nem lehet a part felől megkerülni, be kell menni az öböl mélyére. Ennek az öbölnek az átmérője olyan 2-3 kilométer, azaz szép időben simán átvágható, de itt annyira felerősödtek a hullámok, hogy ugyan megpróbáltuk, de félúton feladtuk, irányt váltottunk és kieveztünk a partra. Nagyon durva volt. Beszélni nem is tudtunk egymással a süvöltő szélben, csak integettem Nejnek, hogy mi a stratégia. Aztán persze az esélyét is elvesztettük az átvágásnak, fellőtték az 1-es viharjelzést.
Szenvedtünk. Kurvára szenvedtünk. Végül olyan 1 méteres hullámok hátán lovagolva érkeztünk meg a tihanyi strandra. A fürdővendégek tátott szájjal néztek ránk. A kölykök visítoztak. Amikor becsapódott közéjük két kajak.
– Két sört kérek – nyögtem ki a pultnál.
– Tessék.
– Enni mit lehet?
– Semmit.
– Pardon?
– Csak italt tartunk. Ételt annál az autónál lehet venni.

Hmm. Ez valamikor egy jó kis strandkocsma volt, lángossal, pizzával, sörrel. Aztán átalakították. Oké, mondhatni ez fejlődés, az autónál füstön sütött cuccokat lehet kapni, nem is voltak rosszak, de némileg drágábbak voltak mondjuk a pizzánál, ráadásul csupa proteinban, zsírban erős ételeket árultak, nekünk viszont szénhidrát kellett volna. Na mindegy, tudjál róla, jelenleg ez a trend: faházas strandbódék helyett speckó mikrobuszok jönnek. Jobban variálhatók.

Nagyon nehezen indultunk el. Ember, akkora szél volt, hogy a strandon vitt mindent. Még a védett öbölbe is besodródott annyi hullámzás, hogy ne legyen egyszerű beszállni a kajakba. Utána meg… belemenni a durva hullámzásba, majd rögtön megkerülni a tihanyi kikötő mólóját. Ilyen agresszív időben. Nagyon nem tetszett.
Aztán persze megcsináltuk (hülye fejjel nem indítottam el előtte a goprót), de nem ez volt a kedvenc momentumom a kirándulásról. Nem mint ha lett volna egy is. (Na jó, egy volt.) Aztán a következő mólóig még rodeóztunk a hullámbikák hátán, utána végre nyugi. Rátapadtunk a nádasra és a relatíve nyugodt vízen áteveztünk a félsziget túloldalára.
Mondanom sem kell, itt változott a szélirány. Tippelj, ezen az oldalon milyen lehetett a legkellemetlenebb szélirány számunkra? Úgy van, a délnyugati. Volt neki vagy 60 kilométernyi helye, hogy begyorsítsa a hullámokat és istenemre, meg is tette. Komolyan, méterek számítottak. Hogy mennyire mentünk a part mellett, illetve merészkedtünk beljebb. Örvényes strandjánál nyugodhattunk meg végre, ott csitultak el a hullámok.
– Na látod, ezért küzdöttem – mutattam körbe – Ezért nem vágtunk át, hanem menekültünk befelé a félsziget tövébe.
– Ezt mutatta a meteorológia is.
– Én azt már nem néztem. Ez volt a logikus.
– A meteorológia szerint innen már ilyen lesz végig.
– Kizárt.
– Jó, lehet, hogy egy kicsit hullámozni fog, de kétméteres hullámok már nem lesznek.
– Várd ki a végét.

Nos, két méteres hullámok tényleg nem lettek. Csak egy méteresek. A túlsó partról indulva. Szépen felerősödve. Nej ki is purcant, lemaradt valahol. Akaliban persze a szokásos kikötési szívás, vaslépcső, a vízmagasság miatt befűzhetetlen, a hullámzás miatt meg megközelíthetetlen. Valahogy kiszenvedtem magamat, a horgászok aktív szurkolása közepette, aztán kihúztam Nejt, a rohadt életbe, ez is megvan.
Itt már kellett volna egy parcella – az áram miatt – ki is néztem egy jó helyen lévő szabadot, miközben mentem a recepcióra. Kilincs. Zárva.
– Bezárt! – integetett át szemből a portás.
Ránéztem az órámra. 18.01.
– Mikor?
– Hatkor.
– A kurva életbe, mekkora fegyelem van ebben a kempingben!
– Hát, az van – vigyorgott vissza a hapi.
– Főnök, maga adhat parcellát?
– Á, dehogy.
– Akkor mit csináljunk? Most érkeztünk kajakkal, hullák vagyunk. A szabadsátras részre meg nem akarunk menni, rohadt messze van.
– Hát, tulajdonképpen van egy parcella, melyet vészhelyzetben kiadhatok…
– Ember, ennél vészebb helyzet nem létezik!
– Az lenne ott.
– Jó lesz – vágtam rá, anélkül, hogy hátranéztem volna.
– Ooké, akkor papírozzunk.

Papíroztunk.
Aztán a horgászok nagy örömére felvonszoltuk a kajakokat – be voltak parázva, hogy ottmaradnak a parton és zavarják őket a kukaclógatásban – feltoltuk a sátrat és lerogytunk a kedvenc banyánknál.

Elképesztő, hogyan változik az ember énképe, párhuzamosan a világről alkotott képével. Akaliban a strand mellett van egy szimpatikus idős asszony, akinél többek között sört és pizzát lehet kapni. Egy kedves banya. Mondja ezt a felületes énem. Aztán amikor megsaccolnám a korát, azt kell mondanom, hogy olyan korombéli. Banya? Akkor én mi vagyok?

Elméletileg bemehettünk volna a strandra is, ahol sokkal finomabb házi pizzát mérnek, de ehhez kellett volna a kempingigazolvány. Melyet a bezárt recepció miatt csak holnap reggel kapunk meg. Így jártunk.

Itt már nem mentünk ki este a partra. Nincs semmi látnivaló. Megerősítettem a sátrat – éjszakára vihart jósoltak, a 2-es jelzés fel is volt lőve – aztán beájultunk.

A megtett táv

Hazautazás
2019.07.18; csütörtök

Egészen eddig elmondhattuk, hogy megtörve, meggyötörve, a minimálisan elvárható szintet hozva, de még versenyben vagyunk. Van esélyünk behúzni a túrát 5 napon belül.
Eddig.

Csütörtök reggel minden összeesküdött ellenünk. Ahogy írtam is, még a legrücskösebb kerüléseinknél sem volt ilyen erős napokból sok, maximum másfél. Most meg mind a három ilyen lett. És ahelyett, hogy végre lenyugodna az időjárás és bekocoghatnánk az utolsó két napot, á nem, még emeli a tétet. Éjszaka hidegfront érkezett viharral, a meteorológia pedig feltette a kezét: se csütörtökre, se péntekre nem tudnak jósolni semmit.
Arról, hogy mit láttunk reggel a mobiltelcsin, már írtam korábban. Nem volt bíztató.
Egyszerűen két olyan nap jött, amikor teljesen kiszámíthatatlanná vált minden. A viharjelzésekben egyaránt előfordulhatnak mind false negative, mind false positive hibázások. (Mint ahogy utólag ránézve mind a kettő ténylegesen elő is fordult.)
Ha nem akarunk nagyon ráfaragni, akkor ezen a két napon nem megyünk sehová. Belefér? Hát, tulajdonképpen igen. Rátartottunk két viharnapot. De. Valójában úgy voltunk vele, hogy egy viharnapot gondoltunk reálisnak. Azaz legkésőbb szombaton szerettünk volna hazaérkezni, hogy legyen egy napunk kipihenni magunkat. A két viharnap már vasárnap késő esti érkezést jelentett volna. És Nejnek erős hétfője lesz, nekem pedig úgy alakultak a héten a dolgaim, hogy szintén. Hogy mást ne mondjak, egy újabb nemzetközi webex agybaszó faszság konferencia, melyhez már tényleg az erre felkészített desktop gépem kellene, de abban ugye tönkrement a diszk, közben ugyan szóltak a boltból, hogy megjött az új, de ha vasárnap érkezünk haza, akkor már nem tudom hétfőre rendberakni a gépemet, bezzeg ha péntekre, akkor igen.
Mindezek fényében biztos voltam benne, hogy szétb@szott volna az ideg, ha két napig nem tudtam volna mást csinálni, mint henteregni egy gumimatracon a sátram mellett. Még akkor is, ha ott van a közelben a Balaton. Nem érdekel. A kajakozáshoz képest az úszkálás sokkal jellegtelenebb időtöltés. És nem volt nálunk se könyv, se kártya, semmi. Nem unatkozásra készültünk. Persze: szivar, sör, pálinka. Ez is lehetett volna. De ennyira azért nem vagyunk alkoholisták.

Szóval osztottunk, szoroztunk, tíz percenként frissítettük a MET Tavaink / Balaton oldalát, végül úgy döntöttünk, hogy kiszállunk. Ebben most ennyi volt. Nej kapott egy kis balatonkarika életérzést. Ember, 111 kilométer a tervezett 185-ből, ez 60%, ritka durva körülmények között. Az is kiderült, hogy Nej karikaképes. Azaz erőnlétben is, kajakos tudásban is csapattag tud lenni. Aztán hogy mi lesz a jövő, az még eldől. Mint látható, a balatonkerülés sikeressége szezonon belül nagyon durván múlik az időjáráson, ami egyfajta szerencsejáték. Kell hozzá egymás után öt átlagos, maximum enyhén szeles nap. Erre alapozni egy túrát kockázatos. Most hajlunk arra, hogy jövőre már nem csinálunk ilyesmit. Lemegyünk egy szimpatikus helyre, mondjuk Tomajra, visszük a kajakokat és a bringákat is és az időjárástól függően hol az egyikkel, hol a másikkal csillagtúrázunk. Élmény szempontjából ez a leghatékonyabb.
A szeptemberi kerülést meg… majd meglátjuk.

A teljes táv

Az, hogy a különböző oldalak más és más értékeket jelenítenek meg, ne zavarjon senkit. Nej sportórája szerint – mely atompontos óra – ez a kaland 111 kilométer volt.

A többi innentől már sima ügy volt. Vonattal elmentem Badacsonyba, ott esett az eső, áthajóztam Fonyódra, ott is esett, felkaptam a kocsit, visszaautóztam Akaliba – Badacsonytól Révfülöpig szakadt az eső – Akaliban még bementünk a strandra ebédelni egy igazi pizzát, aztán beléptünk a Fék ABC-be és felvásároltuk az összes Zöldikét, merítettünk az óbudavári kecskesajtból és a Förgeteg kolbászból, aztán már csak haza kellett kocognunk.

Mondjuk ez sem volt egyszerű, mert lányunk, kihasználva, hogy nem vagyunk otthon, bulit szervezett a házba, mely végül leegyszerűsődött, mert csak az új hapsiját hozta ki, na ezt a romantikát gázoltuk el azzal, hogy váratlanul hazajöttünk, és pluszban még a Kozma Zsuzsa és a Rózsalovag. Nem, nem ment agyamra az evezés, a mellettünk lévő placcon fitnessz játszóteret építettek, ennek az átadó ünnepsége volt csütörtök este, óriási felhajtással. Az autónkkal be sem tudtunk állni az udvarra, sőt, a házunkat is alig tudtuk megközelíteni. De nem baj, szeretem, ha zajlik az élet.
A Rózsalovag előadás meg még tetszett is.

Balaton111 Kényszerkinyalás 02/03

Levonulás
2019.07.14; vasárnap

A szombati buli után kevés alvás. Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen kitisztultam. Azért ez egy elég jól sikerült buli volt.

Barna letámolygott a lépcsőn.

– Figyelj, a Fék ABC-ben megállunk, hátha van Zöldike – mondtam éppen Nejnek.
– Mennyit veszünk?
– Két üveg elég lesz estére. A kajakban nem tudjuk cipelni.
– Ti képesek vagytok ma bort inni? – döbbent meg Barna.
– Persze.
– Jézusom. Mikor fogok én ennyire felnőni?

Aztán a Fékben nem volt Zöldike. Döbbenten néztünk egymásra. De a bolt óriási előnye, hogy ezerrel támogatja a helyi termelőket, így itt tényleg egy csomó dolgot lehet kapni, amit máshol nem. És a Skrabski Sauvignon Blanc is meglepően finom volt, megkockáztatom, valamivel jobb is, mint a Zöldike.
Na meg persze kisérleteztünk. A másik üveg bor neve Noé.
– Hmm, nem túl jó előjel – morogtam.
– Miért?
– Hát ugye, özönvíz.

Előkészületek. Híres vagyok arról, hogy általában van B, meg C tervem. Na most, indulás előtt pár nappal volt már G tervem is. Aztán egy éjszaka nem tudtam elaludni, ekkor született K terv is. Mondanom sem kell, a túra során minden ment a kukába, improvizáltunk, mint a hülyegyerek, de azért tény, könnyebb úgy improvizálni, hogy minden szükséges információ fejben van. Igen, még az egyes vízparti kempingek egymástól mért távolsága is.

Még egy pici elmélkedés, mielőtt elindulnánk. Nagyon látszik, hogy nem vagyunk egyformák. Az eredeti balatonkerülgető társaságból morzsolódgatnak lefelé az emberek. Van, aki egyszerűen már unja, van akinek egyszer-kétszer jó volt, de már új terepeket keres. Én meg idén kétszer is nekifutok. Egyszer Nejjel, mert annyira vágyik rá, egyszer meg a megszokott társakkal. A két túra tempója nyilván különbözik egymástól. Ugyan Nejjel is 5 naposra terveztük, de benne van a pakliban a 6-7 nap is. Elméletileg a haverokkal is megcsúszhatunk, de gyakorlatilag nem. Ezzel a csapattal ha kell, megyünk 2-es viharjelzésben is, ha kell, akkor sorra toljuk az 50+ méretű távokat is, akármilyen szar terepen. Olyan már volt, hogy hamarabb lenyomtuk (rögtön az első, 3,5 nap alatt), olyan, hogy több legyen, olyan még nem. Nejjel viszont kényelmes, nyugodt evezgetést terveztünk, semmi teljesítménykényszer, semmi időkényszer.
Aztán persze belerondított az időjárás, de erről már írtam.

Na, kezdjük már el.

Vasárnap déltájban indultunk otthonról, időben értünk Badacsonytomajba. Minden jól alakult. A nap sütött, az idő barátságos volt, cirógató szél, nulla hullám. A kemping remek, mint mindig. Berendezkedtünk. Aztán csak úgy nézelődtünk a parton, ökörködtünk.

Vacsorára toltunk egy pizzát a kempingbüfében, jól esett. Estére meghűltek a borok is a hűtőben, kiültünk a teraszunkra, borozgattunk, beszélgettünk, szivar. Nagyon kellemes nap volt. Szentségsértés, de nekem az is megfordult a fejemben, hogy ha ez ennyire jó, miért is kínozzuk magunkat durva körülmények közötti evezéssel? De persze ez csak a szervezet tipikus ellenszegülése volt a komfortzóna átlépése ellen.
A kaland jó, értem?

Az órát hajnali 5.30-ra húztuk fel. Nem öröm, de muszáj. Reggeli, pakolás, eljutni 8-ig Fonyódra, nos, ennyi.

Fonyód – Zamárdi
2019.07.15; hétfő

Nem volt sima. Kifejezetten vigyáztunk arra, hogy ne zajongjunk, az épület szerkezetéből eleve lehetett látni, hogy minden áthallatszik, de így is balhé lett belőle. Mert legalább négyszer lehúztuk a klotyit, mosdottunk, én zuhanyoztam is, reggeli után Nej mosogatott, a bojler minden alkalommal bedurrant, a fürdőszoba ajtaja nyikorgott, na meg a pakolászásnak is volt hangja, aztán egyszer a szomszéd átjött, hogy menjünk mi a kurvaanyánkba, ide az emberek pihenni járnak, mit zajongunk itt kora hajnalban? Néztem rá, de csak annyi vigasztalót tudtam mondani neki, hogy mi most elhúzunk és nem jövünk vissza. Nehéz ügy, mind a két félnek igaza van. Igen, a szomszéd megszívta. Emiatt jogosan morog. De nekem is jogom van korán elhagyni a kempinget. Nem tehetek róla, hogy a két lakrész közötti hangszigetelés nulla.

Na mindegy, reggel 8-kor ott voltunk Fonyódon. Én rögtön elosontam a susnyásba egy slanyára, Nej éppen gondolkodott rajta, amikor megjelentek Péterék. Habár nem volt róla szó, de magamban elég nagy valószínűséggel beáraztam a dolgot. A közelben nyaralnak, ritkán találkozunk, miért ne dumálnánk egy kicsit? Dumálnánk? Rögtön kaptunk ajándékba fél liter speciális házi törkölypálinkát. Ha nagyon hullámozna a Balaton. Nagyon hullámzott.

És nem csak általában. Konkrétan ott, Fonyódon is. Olyan durva hullámok voltak, hogy elsőre nem is azzal foglakoztam, hogyan fogunk ilyen időben evezni, hanem egyáltalán, hogyan fogunk ilyen időben elindulni? Emberes, tarajos hullámok, már a partnál is. Oké, Nejt még belököm, de aztán? Volt fejvakarás bőven. Aztán az lett belőle, hogy 10.30-ig csak beszélgettünk. Mert ötletem sem volt, hogyan indulunk el.

Ráadásul annyira hülye voltam, hogy nem vettem fel a hullámzást. Pedig jól mutatott volna a videóban.

Hivatalosan a Nyugati-medencében voltunk, ahol 1-es viharjelzés volt, délnyugati, azaz hátsó/oldalsó széllel. Azaz ha el is indulunk, legalább Lelléig ilyen rohadt szar, meredek oldalhullámos terep vár ránk. Csodálod, hogy inkább a parton pálinkázgattunk kellemes baráti társaságban?

Na mindegy, 10.30-ra csitult a hullámzás, elindultunk. Az persze rögtön látszott, hogy kutya terepen, kései indulással a maximális cél csak Zamárdi lehet. Sőt, még ezért is küzdenünk kell.
Nem is kicsit.
Olyan 5 kilométert eveztünk, amikor előremutattam.
– Látod, hogy Boglár felé mennyi szörfös van kint a vízen?
– Látom.
– Na, utálom őket.
– Mi van?
– Ez ugyanis azt jelenti, hogy ott durván erős a szél.

Úgy is lett. Fonyodtól kábé 5 kilométerre fordult a szél és az addigi technikás, de legalább nem akadályozó szélből brutálisan erős szembeszél lett, a megfelelő hullámzással, természetesen. Nem részletezem. Lógott a nyelvünk, lógott a belünk. Miközben 4,1 – 4,5 km/h sebességgel mozogtunk.

Hozzáteszem, erre rohadtul büszke vagyok. 2014-ben pontosan ilyen körülmények között indultunk el, akkor 3,9 – 4,3 közötti átlagot ment a csapat. Azért ez már valami.

Ez persze nem változtatott érdemben semmit azon, hogy piszok lassan haladtunk. Olyan 3 óra múlva Nej bejelezte, hogy a természet dolgozik és neki lassan le kellene eresztenie a kondenzvizet, szóval kikötöttünk a balatonszemesi Vadvirág kempingben.

Mennyire egyszerű ezt leírni… és mennyire nem volt egyszerű megcsinálni. Klasszikus vaslépcsős kiszállás, a vízmagasság miatt viszont nem lehetett a kajakot befűzni a korlátok közé. Mellésodródtam. Nyilván ilyenkor az ember belekapaszkodik a rúdba és kiszáll. Csak éppen 40-50 centis hullámok dobálták a kajakot, szorították neki a szikláknak. Nagy levegő. Koncentrálás. Megvan. Kiszálltam. Nejt meg valahogy együttes erővel kivakartuk.
– Te, figyelj, tavaly már egészen jól megtanultál kiszállni. Akkor most mi van?
– Visszahíztam pár kilót. Nagy a seggem. Beszorul.
– Hoppá. Vazelin?
– Elmész a fenébe.
– Szóval mondhatjuk azt, hogy amikor felállsz, akkor az pukkan, mint a parafadugó?
– Cipőben fogsz megdögleni.

Maga a kemping olyan semmilyen volt. Pont a közepén szálltunk ki és ötletünk sem volt, merre lehet a kocsma vagy a bolt. Nem kockáztattunk. Leültünk a kajak mellé, ettünk mandulát, ittunk langyos sört és mentünk is tovább. Majd Szárszón.

A szárszói strand továbbra is überszuper. Két védett gyereköböl, ahol az egyik mindig üres. Egyszerűen csak kisiklunk a homokra. Semmi stég, semmi lépcső.
Toltunk egy-egy vastag lángost, meg hideg sört. A világ legjobb dolga. Kár, hogy csak akkor jöhet szóba, ha előtte keresztre feszítjük magunkat valami intenzív mozgásban.

De azért itt már valahol nyugodtak voltunk. Oké, Zamárdi a minimálterv volt, de az legalább biztosan meglesz világosban. Innen olyan 8 kilométer volt a kemping, az még ilyen ronda időben is megvan 2 óra alatt. Ráadásul a szél is mintha csitult volna. Beljebb merészkedtünk és a hullámok sem nőttek jelentősen. Becéloztuk a tihanyi csövet.
Persze, hogy nem maradt így. Visszaerősödött a szél, megnőttek a hullámok. De már dafke sem mentünk ki a part mellé. Szemünket a szántódi mólóra szegeztük és húztuk a lapátot, riszáltuk a csípőnket. A rév után már egy más világ lesz. Ezzel vigasztaltuk magunkat.

Tényleg az volt. Elkapott minket valami extrém oldalhullámzás, de olyan, hogy hátra sem tudtam fordulni, megnézni, hogy Nej rendesen átjött-e. Egyedül arra koncentráltam, hogy a horgászok milyen hangokat adnak ki magukból; úgy gondoltam, hogy ha Nej befordul, akkor csak lelkesen üdvözölnék a mutatványt.
Természetesen egy centivel sem eveztünk többet az elvártnál, a kemping első lépcsőjénél kiszálltunk. Kiszálltunk? A durva oldalhullámzásban vért pisiltünk, mire partot értünk. Viszont remek döntés volt, ugyanis a korábbi kikötési pontot azóta lefalazták a kempingről.
Este fél nyolc. A minimális tervben. Hullafáradtan. Nem hangzott túl jól.

Elmentem a recepcióra, adminisztráció. Utána kinéztem egy sátorhelyet, felvonszoltuk a kajakokat. (Itt történt egy “apró” gikszer. Nej új kajakjából kiszakadt az emelő fogantyú. Egy késsel visszacsavaroztam, de innen már nem emelhettük ezzel a kajakot.) Nem, sátort ekkor még nem állítottunk. Elmentünk sétálni. Megmutattam Nejnek, hol forgattuk azt az ikonikus jelenetet a 2014-es kerülésnél, meg hol történtek a későbbi sztorik, aztán ittunk két pofátlanul drága sört a kemping étteremben – legalább a stílus nem változott, ez már 2016-ban is pofátlanul drága volt – és csak utána állítottunk sátrat. Esti félhomályban. Volt egy telefonhívásunk, ezt erőből és dühből kezeltem le, ez is mutatta, hogy nem igazán voltam elégedett a helyzetünkkel. De talán holnap kiegyenesedik végre.

Aztán amikor ránksötétedett, oaszóltam Nejnek.
– Készülj, Gizi, vonulunk!
– Hová?
– A Balaton legszebb kilátási pontjára.
– Hová?
– Innen Zamárdiból este a legszebb a Balaton. Balra Tihany, az apátság dominálja az egész medencét, szemben Füred fényei, aztán a part, simán látszik még az Auróra is Almádiban, tényleg gyönyörű. Menjünk. Raktam össze szatyrot.
– Sör van benne és pálinka?
– Meg szivar.
– Tudtam, hogy jó emberhez mentem férjhez.

Az útvonal

Jól látható, hol csitult annyira az idő, hogy beljebb merészkedtünk. Az már sajnos nem látszódik, hol erősödött vissza, hiszen akkor már nem mentünk vissza a parthoz. Inkább cucliztunk. Mert azt nagyon tudunk.