A Velencei-tó visszakerült az étlapra

Alapvetően szeretek a Velencei-tavon kajakozni. Csak hát… jó két éve egyszerűen nem lehet lejutni. Azóta túrják az M0 déli részét és a városon keresztül sem valami nagy élmény, innen, gyakorlatilag Vecsés mellől.

Nemrég olyan híreket hallottam, hogy az M0 ugyan még mindig fel van túrva, de már egy fokkal kibírhatóbb. Meg kellene nézni.

Felderítés bringával
2020.07.09

Először leugrottam kerékpárral. Szétnézni. Van-e még víz a tóban? Mi van a strandokkal? A beszálló helyekkel? Na meg a Drótszamár kempinggel, melyet január óta képtelenség elérni: telefont nem vesznek fel, emailre nem válaszolnak. Lehet, hogy azóta már krumpli terem a placcon.

Végül mindent rendben találtam. A kemping megvan, meg is lesz, ki is néztem egy vízközeli jó táborhelyet. Találtam egy használható sólyát is, de a lépcsők sem reménytelenek.

Van a sarkon egy strandbüfé, borzalmas lángosokkal. Azt is megnéztem. Hátha jobb lett. Hááát… de legalább most már megettem.

Aztán ötezer fokban haza. Egy izzó száguldás volt. Hátha megfagyok a légáramban. Nem sikerült. Csepelre érve elfogyott a kulacsból a vizem. Pont volt ott egy fagyis. Vettem egy gombócot, majd megkértem a kislányt, hogy töltse már meg hideg vízzel a kulacsot. Megtöltötte. Csak utána vettem észre a nyomós kutat a bódé előtt. Mely kútban hidegebb volt a víz. Megvontam a vállamat, majd kiborítottam a vizet és újratöltöttem. Meg borítottam egy adagot a fejemre. Végül sikerült annyira felfrissülnöm, hogy kényelmesen át tudjak gurulni a Rizmájerbe. Na ott leültem, mint az iszap. Ráértem.

Egy ritkaság: egy szelfi. Útközben be kellett ugranom pénzért és ugye manapság csak maszkban lehet bankba menni.

Maga a bringaútvonal annyira nem jó. Durván 30 kilométer bumli Pesten, na meg keresztül azon a nagyon ótvar Érden. Utána meg 30 kilométer a 7-es úton. Majd hazafelé ugyanez megint, összesen 120 km. Viszont iderakom az útvonalat, hátha mást is érdekel, milyen ösvényeket szoktam használni arrafelé.

Powered by Wikiloc

Körbe kajakkal
2020.07.11

Még nem beszéltem róla, miért is szeretek ezen a tavon evezni.
Nos, azért, mert van minden. Ha strandkocsmázni szeretnék, akad bőven. Ha nádlabirintusban szeretnék bolyongani, abból is van rengeteg. Nincsenek miniyachtok. (Az RSD már kezd elesni.) Motorcsónakokat sem látni. Aztán az időjárás… na az vicces. Ha nincs szél, akkor lesz egy jó rekreációs evezés. De mostanában az ilyesmi nagyon ritka. Ha viszont fúj a szél… akkor fúj rendesen. A tó sekély, de vannak nagy, szabad felületei, azaz már egy közepes szél is durva hullámokat tud gerjeszteni. Utoljára 2017-ben voltam lent vagy háromszor. Mindegyik alkalommal az életemért küzdöttem. Ugye, új kajak, sokkal borulékonyabb, komfortzóna, nem részletezem. De az, hogy kibírtam, nem borultam, sokat jelentett. Azóta a Kodiakkal már jóval bátrabban megyek.
Most pedig… kérem, jelentkeznék az újabb leckére. Azaz az volt a hátsó gondolatom a tó kiválasztásában, hogy hátha lesz egy kis szeles idő. Olyan, amely jól beszarat a kajakban. És feltett szándékom volt, hogy sokkal határozottabban megyek neki a hullámoknak. Nem menekülök (mint a múltkor), nem parázok, legalábbis nem annyira.

Ez volt a terv. Aztán beparáztam. Mert egy kis szeles idő még oké, de ide most 70-90 km/h szélvihart jósoltak. Méghozzá olyat, amelyik nekifutásból rúgja be az ajtót: délután kettőkor még semmi, háromkor meg már armageddon.

Azaz ébresztő hajnali ötkor. Indulás korán. Így legalább a szombati csúcsforgalmat is megúszom, na meg lesz lent parkolóhelyem. Fél kilenckor löktem el magam a parttól. (Előtte persze megvolt a bátorság-sör. Ebből már szokás lesz.)
Nagyon kellemes 3 óra volt. (Egész pontosan 3 óra 20 perc, ami félelmetesen nagy egyéni rekord a tókerülésben.) Sima víz, ember alig. Akikkel találkoztam, azokkal jókat mosolyogtunk. Szél nulla.

Megoldottam egy régi problémát. Ennek a kajaknak nincs gyorstárolója. Erre a célra van a fekete orvosi dobozom. Csak éppen ehhez nem tudtam kitámasztani a GPS-t. Eddig.

Látod? Egyike a sörösdoboz kreatív felhasználásának.

Délben értem vissza a beszállóhelyre. Na, innentől minden megváltozott. A parton pokoli meleg. Brutálisan durva tömeg. Kikötni is alig bírtam. Aztán felemeltem a kajakot, hogy átvigyem a pázsitra, de annyi kerékpáros jött, hogy nem tudtam átjutni a bringaúton. Hiába vágtam pofákat, hogy hé, emberek, ez egy kurva nehéz kajak, senki nem engedett át. Aztán amikor átjutottam, gyorsan behajigáltam mindent egy szatyorba, majd a kajakot hátrahagyva elrohantam vécére. Háát. Végig akkora tömeg volt, annyira sűrűn álltak, nyüzsögtek az emberek, mintha senki nem hallott volna arról a koronás virnyákról. Ja, nem. A vécéfelügyelők hallottak. A vécé ugyanis fertőtlenítés miatt zárva volt. Gyakorlatilag egész nap. Úgy húztam el a vécésnéni mellett, hogy még csak levegőt sem tudott venni ahhoz, hogy megszólaljon. Sajnálom, 3,5 óra evezés kiszállás nélkül, fel tud gyűlni a nafta.
Utána felcipeltem a kajakot a parkolóba. Ja, nem is mondtam, a régi parkolót lefoglalta a SPAR, most már csak messzebb volt hely. Reggel. Délben már sehol. A gyepen sem. (Igen, egy csomóan nem vacakoltak aszfalton maradással.) A parkolók rendszeresen bedugultak, autók tolatgattak ki-be, kerestek szabad négyzetcentiket.
Elkezdtem felrakni a kajakot. Erre kikiabáltak egy autóból, hogy esetleg elmegyek-e éppen? Visszaszóltam, hogy igen, de majd csak 20 perc múlva. Oké, azt megvárjuk, jött a válasz, majd leálltak a parkoló kijáratában, elfoglalva egy sávot. Húsz percre. Felszórtam a kajakot, lekötöztem, aztán húztam onnan, ahogy tudtam. Ember, elképesztő, mekkora tömeg, mekkora toszulás volt. Még normálisan is durva lett volna, de így, vírushelyzetben… gáz. És egy csomó ember önként, szórakozásból jár ilyen helyekre. Elképesztő.

Nekem még nem volt vége a napnak. Zsonglőrködés a kajakokkal. Nej kajakja (a Laser) lent volt Dunaharasztiban, le kellett mennem érte, hazahozni és berakni a helyére az enyémet. Leírva rövid, végigcsinálni… asztamorva. Kajak fel, kajak le, kajak cipelés, még egyszer, kajak fel, kajak le, kajak be, kajak ki, kajak fel, kajak le, kajak be. Úgy nagy vonalakban. Ja, az egyik kajak 27 kiló, a másik 35, mindehhez jár egy 5 méternél hosszabb test, van forgatónyomaték rendesen. Az autó meg két méter magas, plusz a kajaktartó. Mindezt egyedül.
Három óra körül értem haza. Bementem a hűvösbe. Ittam egy sört. Üldögéltem volna tovább, de eszembe jutott a beígért vihar. Kimentem, leszedtem a kajakot, elraktam a helyére, meg úgy általában elrendeztem odakint mindent. Bejöttem. Bontottam még egy sört. Most már ráérek.

Nem hiszed el. Berúgtam.

Hajnali ötös kelés, hatkor ettem két szelet májkrémes kenyeret. A parton ittam egy sört. Evezés közben ettem egy műzlicsokit. Aztán később vezetés közben is. És ennyi kaja. Délután négyig. 3,5 óra evezés. Izzó kánikula. Nem csoda, hogy az üres gyomorra beküldött két sör kiütött.

Nem is húztam sokáig. Összedobtam egy ütős vacsorát (hagymás-babos lecsó, most lehet, mert egyedül vagyok itthon), átfutottam a feedjeimet, aztán este hétkor beleájultam az ágyamba. Lehet, hogy volt vihar, de nélkülem.

Legyen együtt a két track, beteszem ezt is.

Powered by Wikiloc

RSD ledöfve

Ez egy nagyon régóta dédelgetett elképzelés volt: egy nap alatt végigtolni a Ráckeve-Soroksári Dunát.
Aztán valamelyest finomítottunk az elképzelésen.
– A Kvassay zsiliptől az M0 hídig eléggé ipari a terep. A zsilipnél a beszállás is nagyon gáz, meg a logisztika is. Induljunk inkább Dunaharasztiból. Az is 45 kilométer.
– Eredetileg az lett volna a cél, hogy szombaton lefelé evezni, Tasson megaludni, vasárnap meg vissza. Végül erre nem lett időnk, na meg az erőnlét sem jött össze ebben az elcseszett évben.

Logisztika:
– Nej kajakja fel a Fiatra péntek délután.
– Szombat hajnalban leutazás a Fiattal és Nej Peugeot-jával Tassra. A Peugeot ott maradt.
– Fiattal vissza Dunaharasztiba. (45 kilométer.) Ott a csónakházból előástuk a kajakomat és vízre tettük mind a kettőt.
– Este érkezés Tassra. A Pözsóval felmentem Dunaharasztiba.
– Átültem a Fiatba. Vissza Tassra.
– A Fiatra felpakoltuk a kajakokat. Vissza Dunaharasztiba.
– Nej átült az autójába.
– Éjjel hazakocogtunk.

Már az elején megcsúsztunk egy háromnegyedórával. De nem igazán érdekelt. Az utóbbi időben már lassan a vécére is határidókkel mentem, most el akartam engedni az időt, mint olyat. Megyünk, ahogy tudunk. Fejlámpánk van.

A meteorológia végre kellemes dolgokat duruzsolt a fülembe. A Duna mentén semmi eső sem várható, 26-30 fok, szél ugyan lesz, de északról, ami a barátunk. A Duna magas vízállása miatt eresztenek lefelé vizet az RSD-b keresztül is, azaz még lesz lefelé vivő áramlás is. Ennél tökéletesebb körülmények nem kellenek.

A kajak úgy indult meg, ahogy a mesében írják. Szigethalomig szűk a meder, értelemszerűen gyors a víz.
8-9,5 km/h sebességgel söpörtünk. Aztán megfáradtan elterült a Duna, a tempónk is visszaesett 7-8 közé. De még ebben is lobogott a hajunk. (Mármint Nejé.)

Nagyon hamar jött a szigetcsépi oldalág. Sasoltam is messziről, hogy nyitva van-e a kocsma. Nem kellett csalódnom. Sör, jégkrém, műzlicsoki. Pistabá nem volt.

Újabb felfedezés. Ebben az új kajakban nem az egyensúlyérzékemmel van baj, hanem az önbizalmammal. Szigetcsépig minden motorcsónaknál sikoltoztam, meg káromkodtam, aztán egy korsó sör és innentől egészen Tassig már csak a vállamat vonogattam. Pedig nagyon erős forgalom volt, egy csomó miniyacht, na meg a legbunkóbbak, a vízirendőrök. (Nem kerülnek ki, nem lassítanak.)

Nej axiómája: ha ott feszít a NŐ is a fedélzeten, akkor az a motorcsónak csak csutakgázon képes menni.

Újabb vágtatás. Szigetszentmárton. Nem kellemes látvány. Ahhoz képest, hogy Szigetcsépen mennyire tömve volt a szabadstrand, itt, az egykori kedvenc helyünkön semmi. A parton valami cég csapatot épített. Strandoló sem a parton, sem a vízben, pedig ekkor már dél volt és rohadt meleg. A nádas mellett árválkodott egy tábla, mely szerint a víz nincs bevizsgálva, mindenki csak saját felelősségére.

Az egész komplexumból egyedül a kocsma maradt. Igaz, ez is csak valami vészüzemmódban. Sörcsapolóból egy mobil darabot szereztek. Az új tulajnak kezd megjönni az esze, a faház mellett egy bográcsban csinált valami kaját. Zacskó mogyi, sör.
Az ivó viszont még mindig extra hangulatos, vendégek is vannak. De ez, ilyen közel Szigetcséphez, kevés.

Kiskunlacháza mellett kifigyeltem, hogy egy kenus vízitúra-csapat eltűnik a nádasban. Hoppá. Lehet, hogy van valami eldugott csatorna, amely kettészeli az Angyali-szigetet? Legközelebb be kell nézni.

Újabb nagy harapás: Ráckeve. Félóra csúszás lenne a tervhez képest, de ki a fene számolja? Itt nagyon leültünk. Fél háromkor érkeztünk. Ebédidő. Nagy gyros-tál, sör. Punnyadás. Gyakorlatilag a szokásos: nem azért pihentünk sokat, mert annyira fáradtak voltunk, hanem azért, mert nem volt kedvünk a következő szakaszhoz. Eredetileg innentől már nem terveztem megállást, a maradék 18 kilométert csak lenyomjuk egyben. De nagyon meleg volt, Nej kezdett kikészülni, így beiktattunk félúton egy pihenőt Dömsödnél.

Ez a strand egyike a közelmúltban felfejlődött strandoknak. Emlékszem, milyen sokáig nem volt itt semmi, most viszont kultúrált pázsit, fák, kikötőstég, gyerekpancsoló, strandbüfé. Utolsó sör.

Végül a befutó. Tass. Nem barátságos. Egy hosszú ív mögött van, gyakorlatilag csak párszáz méterről tűnik fel a szabadstrand. Addig a fáradt vándor csak evez, evez és nem tudja, mennyi van még hátra.
A szabadstrand sem az igazi. Amióta utoljára erre jártam, annyi “fejlesztés” történt, hogy köveket görgettek a gyep szélére, majd egy lépcsős stéget dobtak rajtuk keresztül. Csak hát régen enyhén lejtős, sóderes part volt. Végig. Nem egy darab stég. Szerencsére hagytak itt is valami gyerekpancsolót, ott ki tudtunk kötni.
18:45. Felmentem a töltésre. Felmértem a terepet. Nej valami apró pontként nagyon messze lemaradva. Közelben bolt. Meddig lehet nyitva? Mi van, ha hétig?
Legyen a bolt. Igen, hétkor zár. Huh, gyorsan vettem egy nagy adag jégkrémet, ásványvizet, Nejnek régcsát és szúnyogriasztót. Sokat kell majd várnia rám.

Aztán bepakoltunk mindent a kocsiba. Nej letáborozott a kajakok melleti padon. Én pedig nekiindultam.
Eleinte nem is volt baj, de a majosházi elágazóban elterelték a forgalmat a délegyházi tavak felé. Az 51-es forgalmát. Szűk utcákba. Derékszögű kanyar. Stop táblák. Vasúti sorompó. Kettő. Mindkettő vonattal. Az autók persze feltorlódtak. Dugó. Stop tábla. Állítólag Dunavarsányban lett volna irányító rendőr, de nem volt. Ha nem jártam volna be a környéket bringával, igen zavarba jöttem volna. Végül Taksonynál lyukadtam ki. Hurrá. Ez már mindjárt Haraszti.
Gyors átülés. Nejnek azt mondtam, hogy másfél óra. Már most elment majdnem annyi.
Visszafelé. Nézzük. Taksonyon át tudtam menni. Szuper. 51-es. Nem tereltek le. Szuper. Dunavarsány. És igen, még mindig ott volt a keresztbeállt rendőrautó. Megint elterelés. Megint végigbumliztam a délegyházi tavak környékét. Kész. Tasson már csak egy csontvázat fogok találni. Égbe mutató középső ujjal.
Erős szürkületben érkeztem meg. Egymásra néztünk. Aztán legyintettünk.
Megemeltük a két kajakot, elindultunk az autó felé. Ekkor harapta le egy szúnyog a fél fülemet. Nem, nem egyszerűen csak csípett: gyakorlatilag letépte a fülem felét és csak azért nem látszódik a hiány, mert a csípés miatt a maradék kétszeresére dagadt. Perszehogy eldobtam a kajakokat és csak ugráltam visítva a tassi éjszakában. Nej rezignáltan jegyezte meg, hogy ez mind semmi ahhoz képest, amit ő ebben a két órában a parton látott. Nem mertem rákérdezni.

Szerencsére a terelést már leszedték, mentünk simán Harasztiba. Nej átült. Úgy döntöttünk, hogy nem vacakolunk a csónakházzal, ezt a pár napot kibírjuk otthon négy kajakkal is. Aztán HÉV. Harasztiban kereszt. Soroksáron az ocsmány állomásos sorompó. Értsd: éjjel fél tizenegykor 3 HÉV-et kellett kivárnunk.

11-kor értünk haza. Mit is írtam? 18:45-kor érkeztem meg Tassra. Négy óra ment el a végén csak a logisztikára. Oké, nagyon összejött minden, de akkor is. Ez így nem jó. A következőnél már át fogjuk variálni.

Ja, itthon megint megcsináltam a hasznot. A sötétben frankón nekitolattam a kajakkal a fának. Nej kajakjával. Gyorsan beálltam, gondoltam, majd reggel megnézem.
Hát… Nej kormányának a fémtengelye teljesen elgörbült. Leszedtem. Nézegettem. Majd nagy bátran nekifeszültem és szép óvatosan kiegyenesítettem. Huh. Kocsi? Nabazdmeg. A tetőcsomagtartó teljesen kicsavarodott. Amiben nem a pár tízezer forintos Thule tartó a lényeg, hanem az, hogy ez az egész az autó kasztnijába mélyített furatba volt belecsavarva. Ha tönkrement a menet, akkor mehetek a sóhivatalba.
Mák. Küzdöttem, meg toltam a wd40-et, de sikerült kitekernem az S betű alakban elgörbült csavart. Kerestem egy másikat, ideiglenesen betettem, aztán majd lesz egy utam a csavarboltba.

Este előszedtem két üveg sört. Fárasztó nap volt, na. De csak egyet tudtam végül meginni. Ájult alvás.

Az útvonal 3D-ben. (Relive)

Itt pedig csak úgy, a térképen.

Powered by Wikiloc

Búvárhajó

Még mielőtt bármibe is belekezdenék, itt van egy elmaradt fénykép a múltkori bringázásról. (A mobilomon maradt. Az utóbbi időben rendre elfeledkezek ezekről a képekről, mert valami történt a telcsi optikájával és minősíthetetlen képeket készít.)

Na szóval. Kerékközépig érő gazban. Országútival. Ahogy kell.

És akkor a kajak. Ahogy írtam, a szarvasi túra után megsérült a Kodiak kormánytartója, cserélni kellett. Nem kicsi buherával. Persze, hogy kíváncsi voltam, mennyire sikerült vízhatlanná tenni. Egy nagyon régi, Thasszosz szigeti kerülésnél már megmutatta a kajak, hogy minimális lazulás a szegecsnél mekkora gondot képes okozni. Innen idéznék.

Ekkor már teljesen megszokott látvány lett, hogy megállunk, többen megvizsgáljuk a kajakot, a társak szent borzadállyal szemlélik az akváriumot a hátsó tárolómban, majd pumpálok egy nagyot. Esküszöm, több vizet szállítottam ebben a pár napban, mint a Golf áramlat.

Na, ez a stift csúszott ki vagy egy centit, ettől a bölcső alsó része elvándorolt. Fent tartotta a csavar, tehát le nem esett, de a nagy súly víz alá nyomta a rést, így akadálytalanul tudott beáramlani a víz. A legaljasabb az volt a történetben, hogy itthon kizárólag üresen furikáztam a kajakkal, a rés nem került víz alá, azaz nem is jelentkezett a probléma. Marha nagy mázli volt, hogy észrevettük.

Hasonló mázli volt, hogy éppen akadt nálam egy nagy kalapács (a sátorhoz), illetve egy kollégánál csillagfejű csavarhúzó, így a parton rögtönzött munkaasztalon mindjárt rendbe is tudtuk rakni a bölcső rögzítését. Innnentől egy vidámsággal kevesebb lett a túrán, a továbbiakban hátul egy gramm víz sem tört be. Ez is dobott a kedvemen, na meg a tegnapi szállásra jellemző viharos szél is elmúlt, így lassan kezdtem élvezni a túrát. (Eltekintve persze attól, hogy addigra a felszerelésünk jó része szarrá ázott.)

Mivel idén is van tervben tengeri túra, nagyon nem akartam ugyanúgy járni. Azaz teszt. Terheléssel.

Nos, igen. Ezért szeretjük a Kodiakot. Nem a leggyorsabb hajó – bár a polietilének között gyorsnak számít – kifejezetten nem karcsú, egyáltalán nem légies… viszont bele lehet pakolni egy zongorát. Összehajtogatás nélkül. Nézd meg a fenti képet: két zsugor ásványvizet lehet egyszerre belerakni a hátsó tárolóba és odabent még lötyögnek. Vinni akartam a 20 kilós kettlebellt is, de nem tudtam volna rögzíteni, fel-alá gurult volna a rakodótérben. De elég volt az ásványvíz, így is égnek állt a kajak orra, amikor beszálltam.
Oké. Hová menjek? Legyen hosszú út. Legyen jó csúcs-csokis hely. Legyen Szigetcsép.
Amiben az a szép, hogy a terep egyáltalán nem a könnyű kiszállásairól híres. Azaz ha elindulok, akkor végig kell tolni a 13 kilométert, akármi is lesz. De a görög túrán kiderült, hogy ez a kajak elmegy úgy is, ha színültig teli vízzel a hátsó tároló. Nincs mitől félnem.
Újabb szűrt káromkodás. Megint elfelejtkeztem az első decktáskáról. Anélkül viszont nem tudom rögzíteni a fedélzeten a vízhatlan táskámat. Mivel úgyis nyitva volt a hátsó tároló, hanyagul bedobtam oda. Aztán hajrá. Pár csapás után jutott eszembe, hogy és akkor mi van, ha mégis beázok? Oké, a táska vízhatlan, de láttam én már karón varjút. Egész varjúsereget. A táskában pénztárca, benne az összes bankkártyám, a mobiltelefonom meg a kocsikulcs. Végülis, mi baj lehet?

Semmi. A tároló jobb lett, mint volt. Korábban mindig volt benne pár csepp víz, most viszont annyira száraz maradt, mint az első tároló. Otthon majd beletolok a képébe egy sprickolós slagot is, de nagyon úgy néz ki, hogy jót tett a kajaknak a szerelés.

Innentől pedig a szokásos zen. Kértem egy gyros tálat, egy korsó barna sört és hátradőlve élveztem az élet furcsaságait.
De erről majd később.

Visszafelé meglepően jó tempót jöttem. Úgy értem, a Duna áradása miatt most az RSD-n is volt rendesen sodrás, zúztam lefelé, de biztos voltam benne, hogy felfelé szenvedni fogok. Aztán nem. Illetve a szenvedés megvolt, de haladtam is. Végül életemben először sikerült Kodiakkal abszolválnom a 26,5 kilométeres távot 4 órán belül.

Az már más kérdés, hogy ezek után hogyan szenvedtem fel a kajakot a kocsi tetejére. Legyen elég annyi, hogy a közeli játszótérről átjött két, félméter magas kölyök, hogy ‘bácsi, segíthetünk’? A kajaktartó olyan két méter magasan van. Alig bírtam visszafojtani a nevetést, hogy udvariasan tudjam megköszönni a felajánlást.
De végül felszenvedtem. Otthon meg le. Utána meg be. Ez egy ilyen játék.

Szarvas

Nos, ott hagytam abba, hogy hétfőn késő délután hazaérkeztünk Tiszafüredről. Négy kajak a kocsi tetején, három bringa a csomagtartóban. Természetesen pakoltunk egy nagyot. Nyilván nem mindent a helyére, hiszen három nap múlva indul a következő túra.
Szarvas. Kőrösök.
De előtte két nap kemény munka. A projektek nemhogy fogytak volna, hanem gombamód szaporodtak. Lopott tízpercekben rendezgettem a felszerelést, kötöztem fel újra a kajakokat, gondoltam végig, hogy mi minden kell még. Csütörtök hajnalban ismét bolt. Aztán még egy kis meló, egy kis répagolyó (belsős poén, ne foglalkozz vele), majd ebéd után bekapcsoltam az OOF-et.
Nem tudom mi lesz, ami biztos, az az, hogy most jön két óra poroszkálás az autóval. Kikapcsolhatom az agyam.

Szarvas
2020.06.04; csütörtök

Laza autókázás, az. A vecsési elkerülőn kétszer kellett kiállnom a leállósávba. Mellény, vészvillogó, ezerrel elhúzó autók testközelben. Nekem meg kissámliról kellett megigazgatnom a szerelvényt. Először a kajakom gyorstároló fedele szabadult el, egy kilométerrel később meg a vontatókötele. Ha a káromkodásokat nem számoljuk, akkor gyakorlatilag csendben voltam.

Majd Martfű után kerekedett el a szemem. Na jó, már akkor is, amikor a Waze a klasszikus Kecskeméten átvezető út helyett az új 4-est ajánlotta. Menjünk. Teljesen átengedtem az irányítást a navi szoftvernek. Ami már az Álmoskönyv szerint sem jó ötlet. Le is vitt Martfű után egy olyan útra, amelyen még a harckocsik is megszenvedtek volna. Vagy lehet, hogy pont ezen járnak. Aztán Öcsödön – kihasználva, hogy sosem jártam még erre – bevitt egy sakktáblaszerű terepre, ahol folyamatosan váltogattunk a párhuzamos utcák között, jobbra, balra, balra, jobbra, jobbra… majd visszavitt a főútra. Megint beszoptam. A Waze ugyanis csinál olyanokat, hogy időnként beviszi a lúzereket a ritkán járt utakra. Hogy legyen róluk információja.
Csak éppen a parasztoknak esett ki a pipa a szájukból, amikor azokon a szűk utcákon elpöfögött előttük egy mikrobusz, két tengeri kajakkal a tetején. Az Alföld közepén.

Egész hamar leértünk volna, de közvetlenül a cél előtt elhasaltunk. Békésszentandrásnál, 3,5 kilométerrel a kemping előtt felvetettem, hogy csak úgy nézzük már meg a sörfőzdét. A COVID miatt úgysem látogatható, de legalább vessünk már rá egy pillantást. Aztán észrevettem a sarkon egy rózsát és beindult az agyam. A főzde nem látogatható, de a Rózsa sörkert igen. Nem lehet, hogy az épület túloldalán vannak a rózsák? Meg a sörkert? És úgy is volt. Letámasztottuk a kocsit és bevettük magunkat.
– Az van kiírva, hogy pillepalackot nem töltenek újra – fordultam a csaposhoz – Ez azt jelenti, hogy úgy egyébként töltenek pillepalackba?
– Igen.
– Szuper. És milyen kiszerelésben? Fél liter? Egy liter?
– Hová készült maga? Két liter.
– Elnézést, még nem ismerem a járást.
Utána pusztán a kóstolás kedvéért Nej bedörgölt egy korsóval, én csak egy pohárral és mivel a minta megfelelt, mind a kettőből vettünk két-két litert. Mindjárt szebb lett a nap.
– Te, ez már majdnem olyan, mint Hrabal házimurijai. Amikor a végén vödörben meg lavórban hordták haza a csapolt sört a kocsmából – vigyorgott Nej.

A kemping simán meglett. Az elején tisztáztuk az etikettet: rohadjon meg a COVID. De persze csak óvatosan. Aztán éppen kezdtük kihordani az asztalokat, amikor eleredt az eső. Sajnos ezt a szokását végig megtartotta. Találtunk egy nylonborítású teraszt, átvonultunk oda. Méretes akváriumok alakultak ki a fejünk felett. De egy idő után ez már senkit nem zavart.

Nejjel éjfélig bírtuk, ekkor elmentünk szunyálni. Erős hetünk volt.

Élővíz csatorna
2020.06.05; péntek

A meteorológia durván szar időt jósolt mára és egészen jól eltalálta. Szerencsére a túrát is ehhez igazítottuk: ma kis, zegzugos csatornában tekergünk, házak, illetve nádak között. Nagyjából szélmentes terepen.
Csak hát a vízig el is kellett jutni.
Ötven kilométer autózás Békéscsabáig. Menetközben leszakadt az ég. A beszállóhelyen viharos szél tombolt, az eső oldalról esett. Már megint. Fogcsikorgatva pakoltunk. Tiszafüreden ilyen időben visszafordultunk. Itt valahogy bíztunk benne, hogy meg fog javulni az idő. (Mintha lett volna más választásunk.) A kajakok felszerelése után még álldogáltunk egy félórát valami fa alatt. Reménykedtünk. Viharkabátok. Kapucnik. De legalább röhögtünk. Kínunkban. Aztán legyintés és belemásztunk a sáros parton a kajakokba. Menjünk.

Rögtön az elején elhagytam a napszemüvegemet. (Hogy mit keresett rajtam, rejtély.) Később megtalálták, de addigra már megsérült a lencséje. Mindig mondom, hogy nekem nem szabad drága napszemüveget vennem, aztán kétévente mégis megszegem. Néha tényleg nem értem magamat.

Egy óra evezgetés Békéscsabáig. Az eső szép apránként elállt, a szél is mérséklődött.

Csabán konkrétan már izzadtunk a ruhánkban. A helyi ember intézett kaját a Csabagyöngyében, de többen lettünk, mint jeleztük, végül öten elsétáltunk egy közeli hamburgeres büfébe. Maszk. Csak úgy lehetett bemenni. Higgadtan elővettem egyet az orvosi táskámból. Maszk nélkül sehova. Nej kiakadt. Aztán a többiek is megoldották, csősállal, orrig felhúzott pólókkal. Sör viszont nem volt. De volt a vonaton, illetve a Csabagyöngyében. Jól esett eltespedni. Végre sütött a nap, ettünk, ittunk, senkinek nem volt kedve visszamászni a kajakba.

Persze visszamásztunk. Innentől már csak 21 kilométer. 3-4 óra tiszta evezés. Semmiség. Még a féltucatnyi átemeléssel is.
És tulajdonképpen ennyi is történt. Eveztünk. Kimásztunk. Cipeltük a kajakot. Visszamásztunk. Hol stégen, hol saras parton. Az egyik helyen a legendás kigurulásom megakadt az egyensúlyi ponton és percekig billegtem féllábbal a kajakban, féllábbal a parton, seggem az égben. Hagytam bőven időt, hogy mindenki lefényképezhesse.

Egy helyen a csatorna melletti kisházból zene szólt. Kiderült, hogy néhány zenész kivonult ide, a világ végére zenélgetni. Amikor megtudták, hogy van szülinapos a társaságban, kisétáltak a sűrűn benőtt csatorna partjára és rázendítettek erre a dalra. Á, alig volt bizarr az élmény.

Terv szerint 24 kilométer volt a táv. 22-nél beindítottam egy hajrát. Olyan régen eveztem már, érezni akartam, hogy száguldok. Jó volt. Eltekintve attól, hogy a vége 27 kilométer lett. 5 kilométer sprint. Remek.
A végén még balekoskodtam. Elméletileg a kiindulási ponthoz érkeztünk volna vissza, én viszont nem ismertem rá. (Ja, mert közénk ékelődött egy zsilip.) Aztán kimászás a sárba, de a ruhámnak már mindegy volt. Pakolás.
Este nyolcra értünk haza.

Tisztálkodás. Éreztük, hogy ma sem húzzuk sokáig, így megvacsoráztunk. Nem vártuk meg a közösségi vacsit. Az egyik pár készült valami olasz raguval, bográcsban. Lassacskán kezdett be is indulni a hangulat, de ekkor furakodott közénk az eső. Hogy ő is bulizni akar. Akkora eső szakadt a nyakunkba, hogy szolidaritás ide, vagy oda, beálltunk a tűzhely környékén két fa alá és onnan szurkoltunk a szakácsoknak. Végül megint a nylonos teraszon kötöttünk ki. Már ameddig, mert mi megint korán mentünk el aludni.

A túra útvonala:

Powered by Wikiloc

Megint egy kis technikai magyarázat. A korábban használt BikeMap alkalmazást kajakos túrához nyilván nem vehettem igénybe. Előtte a GPSies-t felvásárló Alltrack megjelenítését használtam, de ezek valószínűleg megbuggyantak. Miközben a legtöbb helyen az a tendencia, hogy kösd össze a sportórádat velünk, hadd legyen minél több trackünk, itt úgy állnak hozzá, hogy töltsd fel és mi majd eldöntjük, hogy elég jó lesz-e nekünk. Eddig azt hittem, hogy moderálnak, azaz ellenőriznek, de újraolvasva a szöveget, rájöttem, hogy nem. Ezt írják pontosan:

This trail is pending approval and can only be viewed by you until it is approved. Add a Review and Photos to your Trail to increase its chance of being approved!

Ez az üzenet van a track mellett, immár 3 napja. Mivel nem írtam mellé szöveget és nem raktam mellé fényképeket, valószínűleg a track nem elég jó és ott fog megrohadni a várólistán.
Tőlem meg ez a cég rohadhat meg a továbbiakban.

Viszont volt egy meglepetés. Valamiért a Chrome alatti AD blokkoló reklámnak tekinti a Share gombot a weboldalakon és ezért nem láttam a múltkor felsorolt oldalakon embed lehetőséget. Konkrétan, miután a Wikiloc oldalon engedélyeztem a reklámokat, megjelent a beágyazás, mint lehetőség, sőt, szépen testre is szabható.
Szóval visszatértem a jó öreg Wikiloc-hoz. Van anonim beágyazás, le lehet tölteni a tracket, igaz, az utóbbihoz már be kell jelentkezni. (A szintkijelzést ki lehet kapcsolni. Egyedül ezeket a hülye birodalmi mértékegységeket nem tudom átállítani értelmes európaira.)

Holt-Körös Szarvason
2020.06.06; szombat

Legalább aludtunk egy jót. Most a kemping stégjéről indultunk, nem kellett sokat logisztikázni. Ráadásul kiemelt feltétel volt, hogy nem szabad _túl korán_ indulni. Na, ezt be is tartottuk.

Indulás után rögtön jött egy vízügyi csatorna. Tábla az elején: Mindenki csak a saját felelősségére használhatja. WTF? Aztán egyszercsak a sodrás magával ragadta a kajakot, utána pedig hirtelen leestem fél méternyi szintet.
– Zoli, itt jövünk vissza?
– Hát, nincs más út.
– Izgalmas lesz.
– Sörben a bátorság.

Ja, nem mondtam. Az első célpont a Szentandrási sörfőzde. Mert előrelátóan vízhez közel épült. Sőt, a polgármesteri hivatalnak stégje is van, onnan meg csak át kell menni az utca túloldalára.
Zoltán megközelítette a stéget, melyet egy horgász népesített be.
– Jó napot kívánok!
– Jó napot!
– Ki tudnánk itt szállni?
– Biztosan. És utána mit szeretnének csinálni?
– Átmenni a sörgyárba.
– Na, az nem fog menni. Be van zárva a kapu.
– Nem mondja?
– De. Tudja, a vírushelyzet miatt még zárva van a hivatal.
– Afene. A kerítésen nem lehet átmászni?
– Tulajdonképpen igen.
– Nem őrzi senki?
– De. Én.
– Hoppá. Akkor itt sem voltunk.

Végül kikötöttünk a túloldalon, a saras dzsuvában. Majd abban a ruhában, melyben már tegnap is dagonyáztam a sárban, átsétáltam a többi húszegynéhány, hasonlóan öltözött cimborával a Rózsa sörkertbe. Ahol éppen előttünk érkezett vagy tíz bringás. A másfél méteres távolságtartás a sarokban szipogott sértetten.
A sörkertben kaja nincs, de Zoltán rendelt oda meleg ételt. Ugyan előző este mondta, de a társaság kollektíve elfelejtette, hogy evőeszközt vinni kell, mert nem lesz. Hát, nem volt. Ha eddig úgy néztünk ki, mint a disznók, innentől átmentünk varacskosba. Én konkrétan megittam a levest, hangosan felszürcsölve a csigatésztát. Aztán a leves műanyag fedőjét ketté hajtva lapátoltam be a rizset, másik kézben tartva hol a húst, hol a szalonnát a cigánypecsenyéből. A zűrzavarnál csak a hangzavar volt nagyobb. Igazi kocsmai élmény volt. Eltekintve attól az apróságtól, hogy a sörök szokatlanul finomak voltak.

Aztán vissza a vízbe. Majd 6 kilométer evezés után a vízügyi csatorna. Meglepően simán vette a társaság, pedig elég technikás, na meg erőigényes is volt a feljutás. Különösen úgy, hogy a végén még ott lógatta a botját egy empatikus horgász. Nem azért volt empatikus, mert kihúzta volna a madzagját, hanem azért, ahogy drukkolt az éppen aktuális versenyzőnek.

Pisiszünet a kempingben, majd irány a város. Mondjuk úgy, hogy ez a nap markánsan más volt, mint az előző. Végig a civilizációban kalimpáltunk. Soha nem voltam még itt, de Szarvas, innen a vízből is lenyűgözött. Eleveztünk a szabadtéri színpad mellett, a híd alatt, bemásztunk a szökőkút alá. Közben mellénk ért két, egymáshoz erősített sárkányhajó, melyeket hátul gondolás stílusban evezett egy fazon. Megkérdeztem, hogy énekelni tud-e. Tudott. Nagy levegőt vett és rendesen kieresztette a hangját. Mindez a két vízi szökőkút között. Aztán megnéztük, hacsak kívülről is, az arborétumot, feleveztünk a régi Magyarország középpontját jelképező emlékműhöz, majd kikötöttünk egy vízparti kocsmában. A lemenő nap fényében megpróbáltuk restartolni az idei kajakos szezont. Megbeszéltük, hová van egyáltalán esélye a kajaktúráknak. Hát, szándék van, de a lehetőség nem biztos, hogy meglesz. (Lengyelország még zárva van, a görögökhöz Macedonia miatt nem lehet lemenni. A horvátokhoz lehetne, de oda nem megyünk.)

Igen, tudom, Lengyelország azóta kinyitott.

Este újabb egzotikum. Az egyik kajakostárs hozott magával egy pizzakemencét. Elképesztő, mi mindenre képes manapság a tudomány. Igaz, hogy a srác és a csapata dolgozott, mint az állat, meg a tészta is állt előtte 3 napig, de itt, a kempingben, kétpercenként jött ki egy-egy pizza a masinából. Mindenki jóllakott és most kivételesen eső sem volt.

Hazafelé
2020.06.07; vasárnap

Mára lett tervezve a Berettyó túra. Már azoknak, akik maradtak. Mi kihagytuk. Egyfelől én már voltam, másfelől otthon vár ránk az a hülye holland, a Van Dógom.

Igazából mire a reggeli után kidugtuk az orrunkat a faházból, addigra jószerint kiürült a kemping. Volt némi félreértés a fizetésnél, de elrendeztük. Azt is viszonylag hamar észrevettem, hogy nem adtam le a kulcsot, így csak 3 kilométert kellett visszaautóznunk.
Békésszentandráson természetesen megint megálltunk. Immár felvértezve a megfelelő tudással, megtöltettünk 4 darab kétliteres pillepalackot. Hogy jusson a gyerekeknek is.

Itthon persze megcsináltam a hasznot. Amikor szedtem le a kajakokat, a Kodiak kicsúszott a kezemből. Nem zuhant nagyot, de pont a kormányára esett. Naná, hogy eltört a kormányrögzítés. Egy 20+ éves kajaknál. A fene tudja, hogy gyártanak-e még ilyet.

Utólövések

Felhívtam a Styx-et. Kellene kormányrögzítés. Meg kellene szerelési segítség is. Oké, vigyem ki a kajakot.
Hát, ember, 4,5 órán keresztül masszíroztuk Tamással a kajakot. Beleölve az összes kreativitásunkat. Ilyen elem már nyilván nem volt. De volt hasonló. Csak hát szanaszét kellett furkálni, hogy ott legyenek rajta a lyukak, ahol a kajakon. A vicces persze az volt, hogy ha rápróbáltuk, akkor nem láttuk, hol is van a lyuk mögötte, szóval subler segítségével kellett tizedmilliméter pontosággal megfúrni a munkadarabot. (Mert ugye a kajakon nem lehet még csak tágítani sem a meglévő lyukat.) Két szegecs, egy csavar. Na, ez a csavar. A kajak végében kellett volna belülről rákapatni egy anyát a csavarra. Nem gond, feltéve, ha van valakinek másfél méter hosszú keze. Nekünk nem volt. Meg célszerszámunk sem. Végül beigazolódott a végső elv, szigetelőszalaggal mindent meg lehet oldani. Aztán toltuk bele a sziloplasztot, ahogy bírtuk. Most szárad, meg köt, aztán hamarosan letesztelem.

Aha. Szárad. Folyamatos monszunesőben.

Más. Amikor készítettem elő ezt az írást, ránéztem a Szentandrási sörfőzde weblapjára. És megakadt a szemem egy érdekes akción. Legyen ez a jutalom azoknak, akik képesek voltak eddig végigolvasni ezt a hosszú szöveget. Szóval. Ha rendelsz a sörfőzdéből 15000 forintért, úgy, hogy van a rendelésben egy karton (10 üveg) szilvás sör is, akkor kapsz ajándékba két karton meggyes sört. Rendeltünk is egy karton baksört, egy karton portert, nyilván egy szilvásat, szállítással együtt 18e forint. 50 üveg szentandrási sörért. Ha ez nem jó üzlet, akkor semmi nem az.

Figyelem, az akció azóta megváltozott!

Hogy érthető legyek. Nagyon bizalmatlan vagyok a kézműves sörökkel kapcsolatban. Sok a szar, sok a túlárazott termék. A gyümölcsös söröket pedig perverziónak tartom. Innen nyert a szentandrási sör. Eleve az alapsöreik is nagyon jók. A Fekete sör például annyira, de annyira levett a lábamról, mint sör még soha. És ami meglepő, ízlenek a gyümölcsös söreik is. Pedig azokat már a Rizmájernél sem vagyok hajlandó meginni. De itt valamit varázsoltak. Oké, elolvastam, saját termesztésű, valódi gyümölcsöket használnak. De a lényeg az arány: valahogy olyan finoman találják el az egyensúlyt, hogy ott van ugyan a gyümölcs íze, de csak finoman, éppenhogy csak ott figyel a háttérben. Az ugyanolyan halvány csokoládéíz mellett. Azaz nincs meg bennük a radlerek szénsavas, erőszakos szörpszerűsége; ezek valódi, sör jellegű sörök, pont annyira halvány gyümölcs ízzel, amennyi még belefér.
De persze a legjobb a Fekete.

Logisztikai gyakorlat

Mert nagyívű kajaktúrának mégsem nevezném.
Ellenben logisztika… az volt bőven.

Eperlekvár. Minden azzal kezdődött.

A lányok (sógornőm, Nej és Dóra) kitalálták, hogy a pünkösdi hosszú hétvége előtti csütörtökön főznek egy akó eperlekvárt Egerben. Azt meg már az év elején kitaláltuk, hogy ezen a hétvégén lemegyünk négyesben Tiszafüredre kajakozni. Csakhogy jött a COVID, lemondtam a foglalást. Utána elment (vagy csak elbújt), foglaltam újra. Közben Dóra hazamenekült a tengerentúlról, jött ő is. Persze ennyi kajakunk nincs, kész szerencse, hogy a csajszit nem is érdekelte, ő bringázni szeret. Jó. Viszünk bringát is. Pont jó lesz, mert amíg a csajok péntek délelőtt még a lekvárt kevergetik, én el tudok menni Egerben kamerával bringázni.
Viszont az a rohadék eper nem érett be. Legalábbis tömegesen nem. Lekvárprojekt elhalasztva. De már mindenki kivette a szabiját. Jó, menjünk le csütörtökön. Legfeljebb este sörözünk az udvaron. A bringázás meg mindenkinek megtetszett. Befér 3 kerékpár a kocsiba?

Na, itt kezdtem el vakarni a fejemet. Oké, nagy az autó. Azért vettük. De egyáltalán nem számítottam arra, hogy rögtön az elején, minden előzetes tapasztalat nélkül fullra pakoljuk. És amikor azt mondom, hogy fullra, akkor nem viccelek. Az autó csomagtere 2 köbméter, a terhelhetősége 1000 kg. Na, ez mind megvolt. A tetőn négy kajak. Hátul három kerékpár és a cuccok. Plusz öt ember.

Aztán jött az időjárás és azt mondta, hogy fogjátok meg egy kicsit a söröm.

Nem ilyen időt érdemeltünk Pünkösdre

Előkészületek

Munkahely. Kellemetlen ügyfélnél három projekt csúszott össze a Pünkösd előtti héten, plusz beerősítettek üzemeltetés-támogatásban is. Nekem pedig meg kellett oldanom a teljes pakolást, mert a héten Nej minden nap este tíz után ért haza. Innen szép… nem győzni, egyszerűen csak túlélni.
Kedd délután felraktam a négy kajakot a kocsi tetejére. Csak a lekötözés volt 2 óra.
Szerdán összepakoltam mindent, majd este nagy lendülettel betoltam a cucchegyet a kocsiba. Bringákkal együtt.
Csütörtökön hajnal hatkor elmentem bevásárolni. Kajakokkal a tetőn. Utána tankolni. Szintén a kajakokkal.
Ebéd után összegyűlt mindenki. Indulhattunk.

Egerben kiültünk a teraszra. Eleredt az eső. Öcsém szerkesztett valami ernyőféleséget, így csak kicsit áztunk el. Majd folytattuk a tevékenységet a dühöngőben, de nem túl sokáig. Lesz még idő. Lesz még eső. Lesz még sör.

Eger, majd Tiszafüred
2020.05.28; péntek

Reggel masszív eső fogadott. Olyan szeles, csapkodós. Aztán ki is tartott jó sokáig. A csajok letettek a bringázásról. Éljenéljen, jól megautóztattuk a kerékpárokat. Hogy mégis legyen azért valami, délután egykor, amikor elállt az eső, azért toltam egy húsz kilométeres kört. Igaz, nem nosztalgiáztam annyit, de majd utólag rámondom a videóra. Viszont megcsináltam a Diófakút utcát, ha mond ez valakinek valamit.
Pakolás. Ez volt a hét szava.
Két kerékpár le a pincébe (ehhez ki kellett pakolni hátulról mindent), majd Dóra és a sógornőm bringája be, cuccok be. Öcsém kitalálta, hogy korábban jön vissza, így külön autóval jött le estefelé.
Megérkeztünk. Bepakoltunk, berendezkedtünk. Majd kiültünk a hidegbe. Sörözni.
Szerencsére a recepción kértünk tűzifát, oda is borítottak egy adagot.
Gyufa.
Az nincs.
Amíg szivaroztam, ez nem volt gond. Most viszont nincs nyitva semmi. A recepción sincs. Végül a kemping éttermének a konyhájából kaptuk meg este tízkor a gázgyújtót, azzal a szigorú ígérettel, hogy reggel nyolcra visszavisszük.
A szomszéd faházban egy csomó fiatal srác. Hmm. Ha bulizni jöttek, akkor vidám estéink lesznek.
Meglepően jól bírtuk a hideget. Fél tizenegykor gyújtottam csak be, aztán öcsémmel elnosztalgiáztunk sör mellett erről-arról. Mocskosul öregek lettünk, elmondhatatlan mennyiségű emlék gyűlt már fel mindkettőnkben. Ki is tartottunk fél egyig.

Kajakozás
2020.05.29; szombat

Kegyetlen ébresztő, hajnali hétkor. Ami így utólag már feleslegesnek tűnik, hiszen végül 11-kor indultunk csak el. Persze, ha azt nézem, hogy későbbi ébredéssel még később indultunk volna neki, lehet, hogy még így volt jó.
Lassan csordogáló reggeli. Tüske. Kolbász. Sör. Szalámi. Retek, paprika. Mustár. Kávé.
Kiterülés.
Végül kicuccoltunk.
Öcsém és sógornőm abszolút kezdők. Oktatás a parton.
Ez az evező.
Az a víz.
Az a jó, ha az előbbi van az utóbbiban. Fordítva már gáz.

Osztozkodás. Öcsém lenyúlta a legdurvább evezőt, a Kajner péklapátot. Hajrá.
Még csak az első izgéseknél, mozgásoknál jártunk, amikor megjelent hátulról egy motorcsónak. Ott, ahol nem lehetett volna szabad lennie. De ez errefelé senkit nem zavar. A hatóság kiteszi a táblát, mert muszáj. Ellenőrizni viszont nem ellenőriz senki. Na mindegy, kimozogtuk. Jó bemelegítés volt. Megjegyzem, kellett is, mert utána fürtökben jöttek a motorcsónakok. Nem viccelek, ötösével. Volt, hogy az öblítőcsatornák zsilipjeinél 5-10 percet ácsingóztunk, mire elfogytak a motorosok.

Jó, persze, háromnapos ünnep, most engedték szabadon az embereket, az időjárás is még olyan elviselhető volt, nincs itt semmi meglepetés.
Áteveztünk a Tiszán, beletekeregtünk a Tekergőbe, aztán vissza, majd Örvényi Morotva és Tiszafüred. Elmondva nem sok, de a kezdő csapat máshogy gondolta. Kikötés után közölték, hogy köszönik szépen, nekik ez a 10 kilométeres bevezető túra pont elég volt az élményből, a holnapi 25 kilométeres túrát inkább kihagynák. Majd mennek a lányommal.
Ja, róla meg teljesen elfelejtkeztem. A csajszi még kijött az induláshoz fényképezgetni, utána bringára ült és elviharzott a tiszacsegei Halászcsárdához. Oda-vissza 68 kilométer. Mit meg nem tesz az ember egy minőségi halizéért.
Aztán megint pakolás. Felraktuk a kocsi tetejére a két nehéz kajakot, amíg én kötözgettem, a többiek bevitték a két könnyűt, aztán én is bepöfögtem az autóval.
Sör.
Öcsémék kitalálták, hogy bérelnek egy bringát a meglévő kettő mellé, majd vasárnap körbetekerik a tavat. Nem hangzott túl jól. Szoktak ilyesmit csinálni, általában kétszámjegyű sör mellett. Mi viszont átvariáltuk a napot. Ha ketten megyünk, akkor vállalhatunk keményebb túrát is.
Gyufa persze most sem volt, este megint átsétáltam a konyhába a gázgyújtóért.
De ez is milyen már. Júniusban még be kell gyújtani estére.

Megjöttek a másik oldalra is a szomszédok. A Kellemetlen Család. Hangosak. Mondjuk úgy, hogy egyszerűek. A nő fejhangon visítva röhög. Mindenen. A gyerek reggel is, este is beindítja a quadot és brummogtatja. Ordít az igénytelen zene. És mi a fiataloktól tartottunk. Akik tök csendben beszélgetnek.
Öcsém ki is hozott egy jbl-t, hogy legalább a teraszunkon elnyomjuk Kellemetlenéket.

Tökvakarás
2020.05.30; vasárnap

Megint korai kelés. Mert komolyan gondoltuk.
Elképesztően pocsék idő. Hideg, erős szél, a sötétszürke felhők lejöttek a fák tetejéig. Reggeli, pakolászás.
Aztán tíz óra körül keményen megmarkoltuk a két könnyű kajakot és lecipeltük a partra.
Ha lehet ilyet mondani, a szél még durvábban, eszeveszetten tombolt. A horgászok viharkabátban, múmiaként behúzott kapucnikkal ácsorogtak a parton.
Ja, közben eleredt az eső. Oldalról. Mert a szél belecsapta a képünkbe.
Mindegy. Megyünk. Apró záporokat mondott a meteorológia, ez is el fog állni.
Nej ekkor vette észre, hogy elfelejtett cipőt cserélni. Visszament. Én meg ott maradtam egyedül a parton. Az itéletidőben.
– Na, itt vannak a kemény legények! – hozta felém a szél, ahogy az egyik horgász odaszólt a másiknak.
Nem tetszett. Nagyon nem tetszett az egész. A túrát már átterveztük, rövidebb lesz, megyünk be a fák alatti csatornákba, csak éppen addig 1-1.5 órát kell evezni odakint a Tiszán. Felfelé. Ilyen időben. A hátam közepére sem kivántam.
Mire Nej visszaért, már döntöttem. Túlságosan őt sem kellett győzködnöm. Megfogtuk a kajakokat és a kemény legények visszacipekedtek a kempingbe.
Ott éppen Öcsém döntötte el, hogy akkor ő inkább most megy haza.
Mi, a maradók, meg beszorultunk a házba. Az apró kis zápor meg csak nem akart elállni. Időkép, radar. Ember, ennyi esőfelhő nincs. És mindegyik itt vonul el a Tisza-tó felett. Meg itt sárgul, itt vörösödik be.
Délig vakarózás. Feküdtem az ágyban, néztem a plafont. Időnként elbóbiskoltam, álmomban csöngettem egy picit.
11 körül lányom és sógornőm besokalltak, elegük lett a tespedésből: azt mondták, hogy ha máshová nem is, de a Stég nevű szórakozóegységbe elbringáznak. Éppen esőszünet volt. Tíz percig. De elindultak. Onnantól ketten tespedtünk. Pünkösd vasárnap. Semmi nincs nyitva. A strandot szétverték, az összes büfé zárva. Délben jött az sms a lányomtól, hogy mégiscsak nekivágnak a körnek, majd este jönnek. Jobb híján mi is elindultunk a Stégbe, szemerkélő esőben. Eszünk valamit, meg iszunk.
Egykor elállt az eső. De félóra múlva már megint szakadt. Nyomasztóan szürke, hideg, szeles, esős nap. Egy olyan helyen, olyan időben, amikor nem lehet semmit sem csinálni.
Kajáltunk. Nem volt jó. Visszasétáltunk. Az sem.
Az eső már nem esett, csak szitált. De az erős szélben ez is elég kellemetlen volt.
Megint bedőltem az ágyba. A mobiltelcsin mindig van olvasnivaló, most is azt vettem elő. Olvasgattam. Bóbiskolgattam. Meg morogtam. Olyan kevés minőségi időnk van kajakozni, most meg itt vagyunk a kedvenc kajakos terepemen, itt vannak a kajakok, mi meg beszorultunk a faházba. Amikor már holnap is koranyári idő lesz, ideális a kajakozáshoz. Nekünk viszont haza kell mennünk.

Nem ilyen időt érdemeltünk Pünkösdre.

Késő délután megjöttek a csajok. Még unatkozgattunk estig. Alig vártam, hogy begyújthassak és utána magamra húzhassam a hálózsákot és eltegyem magam holnapra. Nagyon elegem volt már ebből a napból.

Ja, nem mondtam. Délután leszedtem a két nehéz kajakot, majd felpakoltam mind a négyet és lekötözgettem. 3,5 óra üde szórakozás.

Haza
2020.06.01; hétfő

Most az egyszer nem keltünk korán. Kényelmes reggeli. Utána pakolás. Mindent össze, majd mindent bele az autóba. A bringákkal együtt.
Fizetés.
– Látom, vannak változások – mondtam a recepción a fiatalembernek.
– Mire gondol?
– Egy csomó apróságra.
– Jobb lett vagy rosszabb?
– Jobb. Határozottan jobb.
– Óh, köszönjük.
– Meg ahogy látom, a személyzet is le lett cserélve.
– Igen?
– Úgy értem, Misi szegény meghalt és Katit sem látom sehol.
– Misi… ő az apukám volt.
– Óh.
– Kati pedig még bizonytalan. Nem tudjuk, hogy lesz-e.
– Hát, valahogy majd kialakul. Csak így tovább.
– Köszönjük. Viszontlátásra.
– Viszontlátásra.

Elkocogtunk Egerig. Nem hiszed el. Megint pakoltam. Megint mindent ki hátulról, sógornőm bringája a garázsba, a mi bringánk ki a garázsból, be a kocsiba, aztán visszapakolni minden cuccot hátulra. Mire ezzel végeztem, sógornőm is összerittyentett egy gyors ebédet. Kaja a teraszon. A fiatalság próbált regenerálódni.

A fiam és öcsém fia között másfél nap korkülönbség van. Mindketten május végén születtek. Öcsém fia pedig kihasználta, hogy a szülők távol voltak. Kifejezetten lassan közelítettük meg hétfőn a házat, nem tudtuk, melyik szomszéd fog az utcában ránk lőni.

Aztán végül kávé, majd érzékeny búcsú. A lekvár persze nincs elfelejtve, hamarosan újra itt, újra veletek, sör legyen. Meg egészség.

Az M3-ason már látszott, hogy ez volt az első lehetőség a pestieknek, hogy kiszabaduljanak. Óriási tömeg. Végig azon szurkoltam, hogy ne legyen sehol semmilyen koccanás. Nem volt. Késő délután értünk haza. Mit tippelsz? Igen, pakoltunk. Leszedtük a kajakokat. Becipeltük. Behordtunk a kocsiból is mindent. Bringák a helyükre, minden más csak a nappali közepére. Majd. Valamikor.
Mondjuk, nem mostanában. Három nap múlva jön a következő kajaktúra.