Zsibbad? Nem zsibbad.

Ez most nagyon szigorúan kajakos téma lesz, akit nem érint, az ugorjon.

Szóval, mindannyian tudjuk, a méret a lényeg. De gondoltad volna, hogy milyen sokat számít 3 milliméter?
Én sem. Pedig…

Az a bizonyos kajak – majdnem azt írtam, hogy új kajak, de bakker, immár 3 éves – elsőre nem igazán jött be. 25 perc után deréktől lefelé teljesen elzsibbadtam, nem éreztem semmit. Halálos volt. Kipróbáltam ezt-azt, nem segített semmi. Aztán egy kajakfabrikálással is foglalkozó cimbora gyártott egy új ülést, a háttámlát meg lecseréltem. Na, ezek sokat segítettek. Ekkor már csak egy óra után zsibbadt el a lábam. Pontosabban görcsölt. Fejvakarás. Szétkaptam az egészet, kicsivel előrébb raktam mind az ülést, mind a lábtámaszt. Sokkal jobb lett. Ekkor már csak kétóránként nyírt ki, értve ez alatt, hogy a bal lábam begörcsölt, a jobb lábam elzsibbadt, a derekam pedig úgy fájt, mintha fűrészelnék. De ha két óránként kiszálltam tíz percre, az egész elmúlt, indulhatott minden előlről.

Megjegyzem, itt jelentkezik az egyik legnagyobb különbség a személyreszabott egyedi gyártású kajakok és a tömegesen gyártott kajakok között. Az enyém személyreszabottan készült egy pacák számára, aki később eladta a kajakot valakinek, akitől még később megvettem. Egyszerűen – a lehetőségeken belül – nem tudtam jól beállítani. Le kellett cserélnem az ülést, a háttámlát, majd még később, új lyukakat fúrva az anyagba, mindent átpakolni máshová. Ez az én fogalmaim szerint kókányolás. De mivel nem tömeggyártásról van szó, nincs más lehetőség. Ezzel szemben Nej, akinek bejött a kajakom formája, viselkedése és megrendelte az ezen kajak tervei alapján tömeggyártott Kape Mistral kajakot, már messze nem szívott ennyit. Hiszen az már egy tömeggyártott kajak volt, állítható üléssel, lábtámasszal. Pillanatok alatt be tudtunk nála lőni mindent úgy, hogy neki kényelmes legyen. (Viszont az is tény, hogy a tömeggyártott kajak nem hozza azt az anyagminőséget, melyet az egyedi kajak tud.)

Nos, ez van. Ez egy ilyen kajak. Így kell túrát szervezni. Így csináltuk meg a Szentendrei-sziget körbeevezését is, működött a módszer.

Na most, van valami, amiről az emberek nem szívesen beszélnek. Bizonyos problémák a lábujjak körmeinek környékén. Különösen a nagylábujjaknál. Pár éve én is küzdök ilyesmikkel (elpirul), heroikusan, de eredménytelenül. Kipróbáltam mindent, kenőcsök a győgyszertárból, tabletták a körzeti dokitól, semmi. Pontosabban megfigyeltem, hogy van egy periodicitás: ősszel elkezd gyógyulni a körmöm, elkezd jönni alulról a tiszta anyag, aztán indul a tavasz és az egész megint elromlik. Őszig.
Tavaly ősszel világosodtam meg. (Istenem, néha nagyon lassú vagyok.) A neoprén cipő! Melyet kajakozáshoz használok. Abban van a rák. Hiszen ősszel abbahagyom, beindul a gyógyulás, tavasszal kezdődik újra a szezon, ismét armageddon. Mert a neoprén nagyon jó cucc akkor, ha hideg a víz, hiszen a beszívott vizet nem engedi el, a szervezet felmelegíti és nem fázik. Ennek persze az az átka, hogy a neoprén mindig vizes. Mindig. Egy ötnapos balatonkerülésnél soha nincs ideje megszáradni, reggel vizesen veszem fel, este vízesen teszem le. Csak hát, annyira hozzámnőtt, hogy nem is foglalkoztam vele. Egész nap vízben van a lábam? Nincs cukorból. Azzal sem foglalkoztam, hogy igazából nincs is rá szükségem, hiszen ősztől tavaszig nem is hideg annyira a víz. Megszoktam. Hozzámnőtt.
És hátbatámadott.

Jó. Kidobjuk. De mi legyen helyette? Nem untatlak a részletekkel, végül arra jutottam, hogy a legjobb a legegyszerűbb, ez pedig a mezítláb.

Ez egy annyira civilizációs betegség. Hogy mindig cipőben gondolkozunk. Ilyen alkalomra ilyen cipő, olyan alkalomra olyan cipő. Meg se fordul a fejünkben, hogy és akkor mi van, ha mezítláb? Pedig gyerekkorban, amikor le voltunk adva a vidéki rokonokhoz, simán toltuk hetekig mezítláb. Ha be akartunk menni a konyhába, legfeljebb leverettük slaggal a csirkeszart a lábunkról, oszt annyi.
De valahogy mégis bejátszik a civilizációs elvárás. Az RSD-n van a taksonyi hídnál egy étterem. Nem strandkocsma, annál egy picit igényesebb, bár tényleg csak egy kicsit. Annyira viszont mindenképpen, hogy amikor először mentem mezítláb és nem vittem magammal szandált, már nem mertem bemenni. A következő alkalommal, amikor már volt nálam szandál, simán bementem. Én, aki úgy tekintek magamra, hogy bátran leszarom az elvárásokat. És mégis.

Június végén ki is próbáltam, leeveztünk Nejjel Szigetcsépre. Erős szelünk volt, az RSD-n szokatlan 50-60 centis hullámokkal, két óra alatt értünk le, valamivel hosszabb idő alatt értünk fel.
A mezítláb teljesen jól működött.

Mit teljesen jól? Elképesztően jól!

Semmi. Érted? Nem görcsölt a bal lábam. Nem zsibbadt a jobb lábam. Nem fájdult meg a derekam. Ugyanúgy eveztem a kajakban, mint a Kodiakban. Amelyben akár 8-10 órát is evezek kiszállás nélkül, kényelmesen. Még most sem hiszem el.

Mi történt? A cipő kidobásával a lábtámasz és a deréktámasz közötti távolság megnőtt 3 milliméterrel.
Három fucking milliméter. És minden a helyére került.

Aztán egy héttel később csináltunk egy erősebb tesztet. (Itt már mást is teszteltünk, de ezt majd később írom meg.) A lényeg, hogy egy lendülettel lementünk Szigetszentmártonig az egykori Papa Joe kocsmába (fogalmam sincs, az új tulaj mire nevezte át), majd ugyanúgy egy lendülettel hazajöttünk. Összesen 40,5 kilométer. 3-4 óra egyfolytában kajakban ülés. Semmi. Érted? Se lábfájdalmak, se derékelnyírások.
Most – 3 év után – mondhatom el, hogy végképp enyém lett a kajak. Eddig is kedveltem, de most már… az én kis drágaságom. Szigorúan rám lett faragva, teljesen hozzám illeszkedett. Ezt már nem szabad és nem is érdemes eladnom. Az enyém lett, hozzámnőtt.

Vissza az írásba. Csak hogy értsd. Máskor, a szokásos kétórás edzéseim után örültem, ha a megszokott hasmánt technikámmal ki tudtam gurulni a stégre, majd üldögéltem, amíg helyrejött annyira a lábam, hogy fel tudtam állni. Most négy óra evezés után kiléptem, pontosabban kiültem a stégre. Gyakorlatilag végig száraz lábbal.
Csá görcs, csá zsibbadás, csá derékfájás.
Szép napok jönnek.

Húsvét Tiszafüreden

Tiszafüred
2019.04.19; péntek

Hamvazópéntek, vagy Dobszerda, vagy a jó ég tudja, mi. Mindenesetre munkaszüneti nap, azaz tépés le a Tisza-tóra. Tavaszi időt mondott a levelibéka, kellemesen meleg, sajnos erősen szeles is, de majd kezeljük.
5.30-kor ébresztő. 7.30-kor már M0. Meg akartuk úszni a tömeget, a dugókat, a karambolokat. Mert mások is úgy ünnepelnek, mint mi. Komolyan mondom, ennek a vallás nevezetű izének ez az egyetlen pozitív vonzata. A munkaszüneti napok.

Igen, tudom. Elnézést mindenkitől, akit bánt ez a hozzáállás. De nézzetek körül: amit ma Magyarországon vallásnak neveznek, az piszkosul nem az. Szemforgató, ájtatos, képmutató politikai helyezkedés, visszaélés a naív, egyszerű emberek hitével. Pokolra való.

Ja, felkészültünk arra, hogy nem lesz bolt. Proteincsokik, 5 vekni kenyér, meg némi sör.

10 óra körül már lent is voltunk. Kemping. Recepció.
– Izé, nincs itt a kulcs. Mindjárt szólok és hozzák – buzgólkodott a recepciós.
– Jó.
Vártunk.
– Volt valami tulajdonosváltás? – kérdeztem közben a hapsit. Ugyanis a régi nőt – Katit – nem láttam, a hosszú hajú pacák meg új volt.
– Nem, nem igazán.
– Továbbra is Misi van?
– Igen, csak most nincs itt.
Vártunk.
Olyan háromnegyed óra múlva előtámolygott Misi. A góré. Padlórészegen.
– Szervusz Misi! – üdvözöltem.
Elég sokáig csak nézett. Imbolygott. Hunyorgott.
– Szervusz – bökte ki végül.
– A V3 kulcsa kellene.
– Hozom.
Hát, nem szaggatta fel az aszfaltot, de egyszer csak megjelent a kulccsal.
– Misi, remélem, nem mi ébresztettünk fel!
– Ugyan, dehogy – vigyorgott – Már reggel hat óta ébren vagyok.
Azaz nem ám tegnapról maradt az a részegség, hanem délelőtt tízkor már aznapi volt a termés. Ez az igazi mutatvány.

Ja, hogy miért tegeztem le? Pár évvel ezelőtt tábortűz mellett órákig beszélgettünk Misivel arról, hogy melyik sörtől mennyit lehet fingani. Úgy gondolom, két férfiember között az ilyesmi elég masszív kapocs tud lenni. (Nej a háttérben röhögött.)

Átvettük a szállást. A szokásos faház.

Gyors előebéd, egy sör, aztán mentünk is a vízre. Kajakkal, naná.

Nej tavaly októberben kapta meg az új kajakját, pont olyan passzban, hogy mire ki tudtuk volna próbálni, már télire váltott az idő. Új kajak, instabil kajak… nem vállaltuk be a jeges vizet.

30-as szél, 50-es széllökések. 1-es viharjelzés. Pontosan az az idő, amikor semmit nem lehet csak úgy lerakni, mert elviszi a szél. Nem hiszed? Nej új kajakját egyszer csak felkapta egy szélroham és 5 méteren keresztül görgette. Csak néztünk. Nem szoktunk hozzá az ilyesmikhez egy tengeri kajaknál.

A Tisza-hídnál kedves ismerősök. Ők is kajakot jöttek tesztelni. Az az ártatlan, aranyos optimizmus, az. Mind a két lány meg volt győződve, hogy élete legjobb kajakjában ül. Kíváncsi vagyok, mik lesznek a vélemények a mézeshetek után.

Lefelé a Tiszán nem is volt semmi gond. Viharos szél volt, de hátulról jött. Gyakorlatilag egy merő száguldás volt az egész. A Kormorán kikötőig. Ott ugyanis visszafordultunk és elindult a hegymenet. Az Örvényi morotva tóvá szélesedik és a tavon az erős szél komoly hullámokat nevelt ki. Be is tepertünk a nádasba, de ezzel csak elhalasztottuk az igazság pillanatát. A köztes tóban már nem volt menedék, neki kellett szemből menni az itéletidőnek. Kemény volt. Mintha higanyban eveznénk. Húztunk mint az állat, laposan, mert a lapátot fel sem lehetett emelni az erős szélben, a kajak meg alig ment. És persze ilyenkor jelentek meg a barom motorcsónakosok is, akik úgy húztak el mellettünk, hogy nem vettek vissza a gázból. Azaz nem csak szemből jöttek nagy hullámok, hanem alkalmanként oldalról és hátulról is. Néha tényleg nem lehetett tudni, merre kapaszkodjak, mert pillanatok alatt változott, hogy merről jön a lökés. Az Albatrosz kikötő előtt, ahol oldalról becsatlakozott egy tölcsérszerű ág, felerősödött széllel és hullámokkal, tényleg nem tudtam, mi lesz ebből. Fog összeszorítva, húztam a lapátot és igyekeztem nem felborulni. Durva volt, de végül sikerült befutnunk a kikötőbe. Onnan meg már valahogy hazaevickéltünk.

És ez még csak a bemelegítés volt.

Jéghideg faház. Kint meg meleg. Jéghideg fürdőszoba. Langyos víz. Kocogó fogak.
Utóebéd. Szivar.
Séta. Együnk lángost. Azt mondta a csajszi, hogy 30-40 perc. Körbenéztem. Vendég volt vagy 20. Ha mindenki lángosra várt volna, akkor is csúf eredmény lett volna a félóra. Na jó. Hamburger. Majdhogynem ehetetlen volt. A sör viszont csak enyhén volt vizes. Nem a strand büfé lesz a kedvenc helyünk.

Este favágás. Ezt végre élveztem.

Kifejezetten szeretek fát vágni. Észmunka, ügyesség és erő. Egyfajta kihívás. Komolyan mondom, ha el lehetne menni valahová napi egy órát fát vágni, minden további nélkül bevállalnám napi sportnak.

Tűzrakás a kandallóban. Jégkirálynő balra el. Csak az a baj, hogy amint leégett a fa, rögtön visszapofátlankodott. Este kitakarózva, kezünk-lábunk szétdobva feküdtünk le, két óra múlva már magunkra rántottuk mind a hat takarót, ami volt az épületben.

De még nem járunk az alvásnál.
Megjelent az októberi kismacska. Szépen megnőtt. Az étvágya is. Nem adtunk neki enni. Csak elpuhulna.

Aztán begyújtottunk a kandallóba. Ez is jó szórakozás. Utána pedig tűznézés.
Fura. A kandalló ablaka pont olyan, mit egy tévé.

Poroszló
2019.04.20; szombat

Reggel rekord gyors összekészülés. Fél nyolckor keltünk, megreggeliztünk, szivar, kávé, Nej még el is ment futni, kilenckor viszont már a vízparton voltunk.

Habár tegnap kifejezetten jó időt mondott mára a meteorológia, de ma már lett rajta egy kis légypiszok: délelőttre gyenge 10-es alapszél mellé 30-as széllökések jelentek meg a MET-en, szóval megint dzseki, kesztyű. Mert lehet, hogy nem találkozunk semmilyen széllel, de inkább melegem legyen, mint fázzak.

Fejlődik a turizmus. Ami akár jó is lehetne. De egyben romlik is a környék. Ahogy az már csak szokott lenni. Minél több a turista, annál elviselhetetlenebb a hely; és a Tisza-tónál ez sajnos már érződik. Még nem egy Firenze, de a régi szép időket lassan el lehet felejteni. Egyre több a bunkó, aki bérelt motorcsónakon nyomja, aki nem tudja, hogy más vízi járművek mellett visszavesszük a gázt, aki ordítva tolja neki a szűk járatokban, mert ‘csapassuk, geci!’, aki leszarja, hogy oda éppen tilos motorcsónakkal bemenni – miért ne szarná le, úgyse nézi a kutya sem – na meg egyre több a súlyosan nagy motorcsónak még a labirintusszerű járatokban is. A turizmusfejlesztés meg… mindent lehet, fiúk, lányok, csak hozzatok pénzt, jó sok pénzt.
Nem nehéz kitalálni, hogy ebbe a képbe a hozzánk hasonló nomád, bakancsos turista nem fér bele. Mi nem költünk eleget.

A Garmin GPSMAP64. Az egykori kedvencem. Útközben vettem észre, hogy megint eltűnt róla az összes track. Pedig tegnap este még leellenőriztem, hogy mindegyik megvan-e. Ez már egyenesen hajmeresztő. Oké, ma olyan úton jártunk, ahol behunyott szemmel is végigmegyek, de holnap pont nem ilyen lesz. Este ráraktam a track-et. De ott lesz-e indulás után is?

Átlapátoltunk Poroszlóra. Szabadstrand.

Kivágták a nádast. Azt az enyhet adó nádast, ahová mindig az első utam vezetett. Ugye több óra evezés, vécé a környéken sehol, ilyenkor nagyon jól tud jönni egy természetbarát nádas. Kivágták. Feltöltötték. Ide is épülni fog valami. A vicces az volt, hogy emiatt a nádas miatt döntöttem úgy, hogy kihagyjuk a Csicsman kikötőt és inkább többet gyaloglunk. Ja, és mondanom sem kell, minden fa, minden bokor környékén oldalgott egy-egy természetbúvár, akiket csak nem lehet oldalbahugyozni. Komolyan, nagyon zavarban voltam. (Aztán persze megoldottam, de de úgy, hogy én voltam az izé… Villámkezű Joe.)

A kajakban megint bekapcsolva maradt a kamera. Mely tény mögött két hajmeresztő esemény is meghúzódik: hogy bekapcsolva maradt… és hogy egyáltalán csak úgy ottmaradt, bedobva a beülőbe. Valahogy nem bízom annyira a kelet-magyarországi közbiztonságban, hogy csak úgy ott mernék hagyni egy full extrás gopró felszerelést – ember, még a kajakok miatt is paráztunk, hiszen bárki beleugorhatna és elevezhetne velük – erre mi történt? Ott felejtettem. Csak úgy bedobva a kajakba, még csak rá sem terítve semmit. Nyilván nem volt szándékos, nekem is csak akkor esett le, amikor a lángososnál akksit szerettem volna cserélni a kamerában, na akkor le is meredtem. Nem is maradtunk sokáig, téptünk vissza. Minden megvolt: kamera is, kajakok is.

A Tisza partján megint ismerősökbe futottunk bele. Hja, jó az idő, jó a Tisza-tó is (még), naná, hogy sokan mozdulnak rá. Pontosabban… szóval nem is tudom. Azt hittem, több kajakost, több kenust, több vízitúrázót fogunk látni, mert ideális volt az idő… de nem. Motorcsónakra épülő turizmus, az volt. Kajakos meg nem igazán. Szomorú.

Kikötés. Baromarcú, goromba horgász. Bármennyire is kellemetlen, de ezzel a kőbunkó, agresszív állatfajtával csak egyféleképpen lehet elbánni: nem foglalkozol vele. Nem szólsz vissza, nem veszekszel, legfőképpen nem anyázol. Ennek a baromnak ez a végszó, innentől teljesen feljogosítva érzi magát mindenre. Hiszen szidtad az anyját. Ignorálni. Nem is létezik. Ilyesmi nem fordulhat elő a te világodban.

A következő meglepi a szálláson jött. Nézném át a napi felvételeket… és sok-sok felvételen, gyakorlatilag félórán keresztül semmi, csak valami feketeség, némi fénnyel. Bakker. Elromlott. Az új, a pár hónapja vásárolt kamera. Aztán csak leesett, hogy megint elfelejtettem a poroszlói strandon kikapcsolni, ez meg szorgalmasan vette a beülőben a spricót.

Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!

Hrabal mondását kifordítva, bőven elég, ha technikai felszerelést vásárolunk. Fél háromkor kötöttünk ki, háromtól ötig semmi mást nem csináltam, csak a technikai felszerelést csesztettem. A GPS-t, hogy akkor most mi van, mindenféle módon másoltam rá a track-eket, próbáltam reprodukálni a törlődést, de naná, hogy ilyenkor semmi hiba. Aztán fényképek, videók. Ekkor vettem ugye észre, hogy van jó félórányi videóm a kajak belsejéből. Már megint.

Ebből is látszik, hogy a James Bond történetek pusztán kitalációk. Ha valóságosak lennének, a hapi napi 16 órán keresztül csak a kütyüjeivel foglalkozna, hogy adott esetben egyből használhatók legyenek.

Utána megint a strandkocsma. Mert lángosban, hamburgerben már bemutatták, mit tudnak, de Nej halat akart enni, én meg gondoltam, megnézem a pizzát. Ez a kombináció egy fokkal már jobb volt, tulajdonképpen elment. Sok sörrel.

Utána átmentünk egy távolabbi strandbüfébe, ahol szürreélis élményben volt részem. Már messziról hallatszott, hogy egy jócskán kapatos vendég hangosan, szétfolyó beszéddel magyaráz valamit nagyon dühösen a haverjának a pult előtt. Ettől persze még odamentünk, hiszen csak az árlapra voltunk kíváncsiak. De nem tudtuk nem meghallani, mi volt a hőbörgés tárgya.
– És akkor… érted haver, akkor az mondta a vindóz, hogy nem tudja feltelepíteni a drájvert, mert bazmeg, nem hiszed el, azt mondta, hogy nem tudja leellenőrizni a tanúsítványát, hát a kurva anyját, most mond meg, mi a faszom volt ez? Baszom a szájukat, ha ők írták alá, hogy a kurva anyjukba nem ismeri a tanúsítványt? Két rohadt napomba került, mire ki tudtam kapcsolni az ellenőrzést! Hát mi a kurvaisten van itt?

Fogalmazzunk úgy, hogy Kelet-magyarországon, egy kocsmai hőbörgő részegtől nem ilyen tirádára számítottam. És gondosan eltitkoltam, hogy Microsoft rendszermérnök lennék.

Estefelé begyújtottunk a kandallóba. Eljött az idő, hogy irkáljak a naplómba. Erre kiégett a villanykörte. Amikor végre megtaláltam azt a pontot, ahol látom a billentyűket.

Gyertyafény. Fejlámpa. Romantika.

Este megint tűznézés.

– Tudod, mi a legbizarabb? Csak azért üldögélünk itt álmosan a konyhában, hogy etessük a tüzet. Mert tudjuk, hogy ha elalszunk, egy óra múlva ő is azt teszi.

Tiszavalk
2019.04.21; vasárnap

Indulás. 7 kilométer. Felfelé a Tiszán. Közepesen erős szembeszélben. Vidám lesz.
Fel-alá cikáztunk a két part között, ahogy az áramlás és az összevissza forgolódó szél kiadta. Volt, amikor sehogy, ilyenkor szoptunk. Örültem, amikor behúztunk a IX-es öblítőcsatornára. Mint kiderült, Nej meg élvezte a tiszai evezést.

A IX-es öblítőcsatorna kapuja szokás szerint megint überdurva volt. Határozottan örültem, hogy most befelé mentünk rajta.

Tiszavalk. Hiszed, vagy sem, eddig még soha nem néztem be ebbe a kikötőbe. Most viszont muszáj volt, ebben a kajakban 1.5-2 óráig bírom, után ki kell szállnom. Nej dettó. Kellemes meglepetés volt. Nagyon jó stég, volt klotyi… mi kell még egy megfáradt vándornak? Büfé sörrel, de ne legyünk telhetetlenek.

A két delfin. Stégen fekszenek, de még így is érződik, hogy száguldanak, ha jól hajtják őket.

Egy meglepő felfedezés. Nem gondoltam volna, de kajakos szempontból is kifejezetten jó a stég falára szögelt autógumi. (Melyet alapvetően a motorcsónakok számára applikálnak oda.) Mert igaz ugyan, hogy így távolabb vagyunk a stégtől, azaz nagyobb a kajak beborítása felé mutató erő, de maga a kajak két ponton van megtámasztva, elől is, hátul is, és sokkal stabilabb. Én például elegánsan kiléptem a kajakból. Az MP07-ből. Amelyből eddig még sohasem sikerült. Mindig csak a kifordulásos módszer működött.
Annyira, de annyira jól esett.

A labirintusban, ahová nem is mehet be motorcsónak, négy jött szembe. Az utolsóban három madárfotós ült elől, félméteres objektívekkel, kalandra feszülve. Én meg nem értettem. Ha tényleg madárfotósok, akkor tudhatnák, hogy a labirintus végén a Nagy Morotva van, ahová február eleje és június közepe között, pont a madárköltések miatt _mindenféle járművel_ tilos a bemenet. Azaz a labirintusba be sem mehettek volna motorcsónakkal, de a végén meg ki sem mehettek volna belőle, semmilyen járművel sem. Akkor meg? Leszarjuk?

Utolsó négy motorcsónak a szűk VIII-as öblítőcsatornában. Egyik sem vette vissza a gázt. Az egyikben 15 éves kölykök, padlógázzal nyomták. Oda is szóltam nekik, hogy a kurva nénikétek. Több időm nem volt a mondanivalóm kifejtésére. De használt az edukálás, mögöttem Nejnél már visszavették a gázt.
Az utolsó akkorát ment, hogy utána percekig pattogott a hullám a tiszafüredi strand partjai között. (Ja, mert már nem 4 lóerős horgászcsónakokkal nyomulnak, hanem tengerre is jó brutál motorcsónakokkal.) Addig örültem, amíg a hullámok kitettek a part mellé, utána viszont percekig ültem a kajakban, mert nem tudtam kilépni belőle. Vidám volt. Vidáman káromkodtam.

Nej ma wing lapáttal jött. Mert nagyon ambíciózus a lelkem. Fejébe vette, hogy egyszer le fog előzni. Most már ugyanolyan a kajakja, erősebb a lapátja, télen elkezdett evezni is egy kétpárevezős brancsban, gyúr rendesen. Miért ne?

Egy gyors hasonlat. Ha összevetjük a kajakot egy autóval, akkor azt mondhatjuk, hogy a kajak teste az áramvonalas karosszéria, a motor az az evező ember (az erőnlétével és a technikai tudásával), a sebességváltó (melyet magyarul borzasztó helytelenül használunk, hiszen valójában nyomatékváltóról van szó) pedig a lapát.

Ebből látható, hogy hiába azonos a kajakunk, de a motor már nem azonos, arról meg nem is beszélve, hogy ha a lapát nem illeszkedik tökéletesen a motor karakterisztikájához, abból végképp nem lesz hatékony evezés.
De ez csak az ordas elmélet, a magam részéről roppantul örülök a fejleményeknek és élvezem, hogy tudom felfelé húzni a Kedvest.

Másfelől viszont okos dolog volt ezt a winges kirándulást az utolsó napra hagyni. A nagyobb nyomatékot nem adják ingyen. Nej holnap a kocsiban úgysem fogja használni sem a kezét, sem a vállát, így valószínűleg túléli.

Kiszálltunk.
– Gabi, tisztában vagy vele, hogy már csak kilenc sör van a hűtőben?
– Mivan!!?

Oké. Ketten vagyunk. Utolsó délután. A helyzet nem tűnik annyira tragikusnak. De az.

Elsétáltam a recepcióra. Misi volt ott.
– Vennék sört.
– Az van.
– Sejtettem.

– Ja, meg reggel már szóltam, hogy kiégett a mappaliban egy égő.
– Igen, tényleg, mintha szólt is volna a srác.
– Hát, ja. Ki tudnátok cserélni?
– Majd ha visszajön és meghozza az égőt.
– Oké. Akkor legalább adjál sört.

Mert hogy ebből égőcsere nem lesz, az kurvafix.

Technika. A szokásos. Mivel ma nem volt semmi rendkívüli, így megúsztam másfél órával.

Volt egy apró malőr. Kerestem a Gpsmap64 készüléket. Nem találtuk sehol. Sem a kocsiban, sem a faházban. A francba. Hol veszhetett el? Nem kicsit volt veszélyes a helyzet, hiszen éppen tegnap vetettem fel Nejnek, hogy ez a készülék elég bugos, de a Garmin már elengedte, nem foglalkozik vele, azt mondja, hogy vegyük meg a gpsmap66-ost, amely 130-150e forint körül van. Ha ezt most elvesztem, az isten se mossa le rólam, hogy direkt volt és már a 66-osra gyúrok. Kerestük. Ezerrel. Végül Nej találta meg a fűben, félúton a kocsi és a faház között. Valahogy kieshetett a szatyorból, amelyikben a kajakos cuccok voltak.
Mindketten örültünk.

Felolvastam egy cikket Nejnek. Azt, amire azt írta a szerzője, hogy nem nagyon fogják felolvasni. Arról szólt, hogyan alakultak ki a káromkodások és melyik mit jelent. Egyrészt hízott a májam, mert az első magyar írott káromkodás (kurvanő fia szaros német) 100 évvel előzte meg az első angol káromkodást (valami fuck*), másfelől meg el-elcsodálkoztunk, hogy a mai papírkutya erősségű indulatszavaink régebben mennyire durvák voltak. Gondolok itt arra, hogy a ‘teremburáját’ az nagyjából azt jelentette, hogy ‘baszom a teremtés atyját’ (vö. második parancsolat), de még a sima ‘franc essen beléd’ is azt jelentette, hogy légy oly kedves és kapd el a francia betegséget, azaz a szifiliszt.

A macska, aki minél többet kapott enni, annál jobban reklamált. Meg kellett érnem, hogy Tiszafüreden, a világ végén, minden reggel egy egyéves macska baszogat. Mintha otthon lennék.

Ültünk a teraszon, kortyoltuk a sörünket.

– Te, feltűnt már, hogy mennyire eltaláltuk az új kajak színét? – vetette fel Nej.
– Hogy a fenébe ne! Ne tudd meg, mennyit izgultam. Hogy a netről, a monitoron látható szín alapján rendeltük meg. Amikor megjött, az volt az első dolgom, hogy egymás mellé raktam a kettőt. És csak akkor nyugodtam meg, amikor láttam, hogy tökéletesen eltaláltuk.

Ha esetleg érdekel valakit a szín pontos megnevezése: közlekedési bíbor.

Este megint nem volt világítás. Fejlámpa mellett gyújtottunk be. Romantika. A sör pont kitartott. Mindenesetre köszönet az égő ki nem cseréléséért. Nagyon hangulatos este volt. Mint anno Úrkúton a kazánházban esténként.

Délutántól én feleltem a kazánért. Rendszerint levonultam a kazánházba egy üveg borral, leültem a tőkére, rágyújtottam és pakoltam a fát, a szenet. Ez volt a béke, a boldogság szigete. Néztem a tüzet. Időnként behallatszott, ahogy Nej ordít odafent a két gyerekkel, de ezeket a zavaró zajokat igyekeztem kiszűrni a zenből.

Egyébként, már csak mérnöki szemmel is, mennyire hülyeség már. Szigeteletlen, vékonyfalú faházba kandallót rakni. Begyújtasz, pokoli meleg lesz, aztán egy óra múlva kihűl az egész. Nyilván lehet húzni az időt… mint ahogy most is csinálom, de egyszer csak lefekszem én is.

Tulajdonképpen vége
2019.04.22; hétfő

Nej minden reggel fut. Hihetetlen, milyen változásokat képes előidézni még egy ötvenes embernél is, ha elkezd versenyekre járni. Csak nézek nagy szemekkel és örülök.

Pár szó erről a kempingről. Az egész terület olyan, mint a gazdája: jó helyen van, tele jó ötletekkel, megkezdett, de valahogy félbehalt fejlesztésekkel, itt-ott remek részekkel, de leginkább elhanyagolt, lepukkant. Mint Misi.
De, hozzáteszem, addig jó nekünk, amíg így van. Mert egyszer csak meg fog jelenni Mészáros & Mészáros és ideépít valami 30 emeletes monstrumot – lásd Balaton – mi meg mehetünk a fenébe. Akkor meg már ezerszer inkább ez a kócos, rendezetlen, mégis családias kemping.

Tiszafüred ősszel

Igen, volt már egy tiszafüredi videó, de az tavasszal lett felvéve. Az inkább morgósra, illetve komolytalanra sikerült. Az őszi viszont inkább elégikusra. Ilyenkor mindenféle színekben pompáznak a fák, a bokrok, a növényzet, az embernek egyszerűen eláll a szava a természet szépségétől.

A Szentendrei-sziget megkerülése

Rögtön az őszi kajakos szezonzáró után (arról is lesz felvétel), ugyanazzal a lendülettel megkerültük a Szentendrei-szigetet is. Volt némi para, nekem ez volt az első alkalom, rádásul vastagon októberben, amikor már korán sötétedik. A táv meg azért csak 70 km. Tény, az utolsó másfél óra már sötétben ment, de ezzel együtt is jó evezés volt.

A szöveges írás

Balaton Maszatolás 07/06

Ismét elindul a szokásos évelejei videósorozat. Habár erős decemberem volt, szakítottam rá némi időt, hogy legalább a kajakos videókat megvágjam a kajakos filmfesztiválra.

Pontosabban először meg kellett tanulnom a vágóprogramot, mert átváltottam a Sony Vegas-ra. Öt videó legyártása után már csak annyit tudok morogni, hogy miért nem léptem ezt meg korábban?

Terveim szerint vasárnap esténként fogom kirakni az aktuális anyagot. Jelenleg 4 kajakos videó és egy kajak/kerékpár hibrid van készen, ehhez jön még 8 kisebb-nagyobb lélegzetű darab, feltéve persze, hogy lesz rájuk időm a következő két hónapban. (Necces.)

Na de, sok a duma. Jöjjön az első.

Augusztus végén – szeptember elején eveztük körbe a Balatont. Ha akartuk volna se tudtunk volna rosszabb időt választani, előtte is kánikula, utána is kánikula, csak azon a héten tombolt egy soha nem látott viharsorozat. Pont a fejünk felett.
A társaim szerint ehhez képest szelíd lett a videó. Hát, ja. Igyekeztem én evezés közben elkapni a hang- és fényjelenségeket, de valahogy pont nem akkor csapott le mellénk a villám, pont nem akkor ordított ránk a mennydörgés, amikor be volt kapcsolva a kamera.

Evezni, amíg szép időnk van 06/05

Már nincs szép időnk.

PA160002

Pedig a fenti szépséget még le szerettük volna tesztelni.

Perceken, métereken múlt.

Pénteken Nej hamarabb lelépett, én is elvégeztem délig minden tervezett munkát. Irány Dunaharaszti.
Ja. Csak 11-kor nekiállt szemetelni az eső. Délben már zuhogott.
Radar.
Csak a XVIII. kerület felett esik.
Oké, várunk 13.00-ig.
Egy órakor már Dunaharaszti felett is szakadt. Fél kettőkor pedig villámlós/mennydörgős vihar lett belőle. Dunaharaszti központtal.
Vártunk még egy kicsit, de – tekintve, hogy maximun délután háromig értünk rá – feladtuk. Szépen leszereltem a kajakszállítót, visszapakoltam helyükre a neopréneket.
Amikor legközelebb ráérünk, akkor már téli időjárás lesz. Nem mondom, hogy akkor nem lehet kajakozni, de Nej nem szívesen ismerkedik egy új, kevésbé stabil kajakkal jeges vízben. Ígyjárás van.

PS1.
Délután háromkor elállt az eső. Fél négykor kisütött a nap. De ekkor már pakoltunk.

PS2.
Igen, tudom, a növényeknek már piszkosul kellett. De nem tudott volna várni három órát? Nem.

Evezni, amíg szép időnk van 05/05

Levezető evezés az RSD-n
2018.10.09; kedd

Mára csak annyi maradt, hogy levigyem a kajakot Dunaharasztiba, a csónakházba. Csakhogy… a szép idő makacsul kitartott, Péter még sohasem evezett az RSD-n… adta magát, hogy csavarogjunk egy lazát a vízen. Mert olyan régen eveztünk már egy jót.

Végre kialudtam magamat. Mélyen. Sokat. A forgalom miatt kilenc előtt úgysem érdemes elindulnunk. Reggeli. Kávészivar. A kajakos cuccot nem kellett összepakolnunk, napok nincs is más a kocsiban.

Tíz óra körül voltunk vízen. Abszolút ideális rekreációs körülmények között: szélcsend, októberi napsütés, áramlásmentes víz. Nem is kapkodtunk, csendesen, lassan evezgettünk. Nézegettük a tájat, beszélgettünk. Ahol lehetett, meséltem az RSD-ről. Megmutogattam az érdekesebb oldalágakat, megnéztük az érdekesebb villákat. Köszöngettünk a horgászoknak, anyáztuk a beleszarós motorcsónakosokat. De azokat sem annyira, mint megérdemelték volna.

Tényleg tökéletes levezetés volt, gyakorlatilag a tegnapi hajtós nap ellentéte. Jól jött ki a lépés.

Egy dolog bánt. Tekintve, hogy ez nekem házi edzőterep, nem vittem se fényképezőgépet, se videókamerát. Kellett volna. Ideális fényviszonyok voltak és az RSD is a legszebb arcát mutatta. Mondhatnám persze, hogy majd legközelebb, de kíváncsi vagyok, mikor áll össze minden ennyire szerencsésen.

És akkor végül a sportóra. Ez az izé lassan viccesebb, mint a macska, pedig az se kicsit hülye.

Véletlenül ránéztem a medálokra. Az utóbbi időben kaptam hármat. Az egyiket (Climber3) azért, mert elájult attól, milyen szinteket bringáztam Ausztriában. Gyakorlatilag semmilyeneket, ugye a Duna mentén csorogtunk lefele, az óra mégis napi 2-3000(!) méter szinteket regisztrált, felét le, felét fel. És eldobta az agyát attól, hogy milyen jó vagyok. A másik két plecsnit (Step40K, Step50K) a tegnapi evezésre adta. Igen, jól sejted. A medálok arról szólnak, hogy napi 40e, illetve 50e lépés. Valójában talán ezer ha volt, a többi időben eveztem. Csak valamiért az óra az evezést is beszámítja gyaloglásnak. Meg az úszást is. A kerékpárt viszont nem. (Arra tippelek, hogy valami általam ismeretlen okból lépésszámláláskor nem a lábat figyeli, hanem a kezet. Ez magyarázná ezt a fura viselkedést.)

De ez nem is lényeges, soha nem szoktam nézegetni a medálokat. A Training Status (TS) értékét viszont annál inkább. Írtam is, hogy egy rossz mérés gyakorlatilag kinyírta a monitorozást, amíg nem mérek egy új VO2max értéket – azaz nem futok – addig nem is lesz jó. Hát, igen. De rosszabb azért tudott lenni! Ugyanis totálisan félremérte a kajakozást. Jelzem, nem először. Tudod, mikor ment le nullára a TS értékem? Amikor körbeeveztem a Balatont. Zömében viharban. Szerinte az egy túlzásba vitt rekreációs hét volt, amikor nem csináltam semmit. Nos, ugyanezt csinálta meg a tegnapi napra. A 0-5 erősségi skálán adott 0,8 pontot. 70 kilométer evezésre. Melynek fele erős sodrás ellenében történt. Ha csak sétálok az erdőben 3 kilométert, az már 1 felett van. Majd közölte, hogy a regenerálódáshoz 2 órára van szükségem. Egy egész napos testet-lelket gyötrő evezés után. Megint csak viszonyításképpen, 25 perc futás után azt szokta kiírni, hogy a regenerálódás 38 óra.
De még nincs vége. Ma ugye lementünk örömködni. Szélcsendes, áramlásmentes vízen, kényelmesen (5 km/h) eveztünk három órát. Tényleg egyfajta rekreációt valósítottunk meg. Mit észlelt ebből az óra? Jézusom te barom, agyonhajtottad magadat! A 0-5 erősségi skálán adott 5,8 pontot. (Ide már nem is tudom, milyen szmájlit kellene raknom.) A regenerálódásra 78 órát ajánlott. Még egyszer: 3 óra, könnyed sétával felérő evezésre. Pulzusszám? Átlag 128, maximális 164. Ennyi futáskor szokott lenni az utolsó kilométeren, de akkor már a fülemen is levegőt veszek. Ja, mennyi volt tegnap, a 70 kilométeres evezéskor? Átlag 90, maximális 116. Mint egy könnyű sétánál.
Mondanom sem kell, Training Status anyuci teljesen behisztizett. Ilyet sem láttam még: vörösre szinezte a napot. És jött a falmelléki dumával, hogy én megmondtam, nem lesz ez így jó: először addig hajtod magad, amíg romlik az állapotod (egyik mérési hiba), majd extrém terheléssel reagálsz a helyzetre! (Második mérési hiba.) Ez nemcsak unproduktív, hanem veszélyesen túlhajtottad magad! Teljesen rossz úton jársz!
Ja. Csak nem én.
Komolyan mondom, alig várom már, hogy legyen valami komolyabb baja (az, hogy hülye, az nem baj, az feature) és még a garanciális időn belül vissza tudjam adni és vehessek helyette valami mást, akár egy Polar-t is. Igaz, hogy nem tud ennyit, igaz, hogy fél nap alatt lemerül, de legalább kvázi pontosan mér és használhatók a statisztikái.

Ja, nemrég olvastam. Jót vigyorogtam rajta. Vicces.
De az én órám viccesebb.

Útvonal

Ugyanez három dimenzióban.

Evezni, amíg szép időnk van 04/05

A Szentendrei-sziget megkerülése
2018.10.08; hétfő

Na, ez az igazi nagyvad, nem a mamut. 70 kilométer evezés, ennek a fele igazi hegymenet, kemény ellensodrásban. Nem, ha nem próbáltad, el sem tudod képzelni. Amikor minden mozdulat számít, mert tíz másodperc alatt is megpördülhetsz, visszacsúszhatsz métereket, ha nem figyelsz.

Egyszer már nekivágtam, de egy elképesztően banális hibán buktam el. Beütöttem a GPS-be a beszállás helyét – Piroska utca – a kütyü meg a Rozgonyi Piroska utcához navigált. Én csak vártam, vártam a többieket, hétre volt megbeszélve az indulás, már negyed nyolc, sehol senki, aztán rámcsörögtek, hogy hol a francba vagyok. Nyilván buktam az egészet, ilyenkor ősszel már minden perc számít, mire átmentem volna és vízreszállok, minimum egy háromnegyed óra, annyit nem tudtak várni.
Így utólag azt tudom mondani, hogy valószínűleg jobban jártam. Kodiakkal, a hat évvel korábbi tudásommal, erőnlétemmel nem biztos, hogy sikerült volna. Vagy ha végig is megyek, a végén már mentőautó várt volna a parton.

De ez a múlt. Idén elég jól összekaptam magamat, az MP07 nagyságrenddel gyorsabb, mozgékonyabb kajak, én pedig már megtanultam kezelni. Mikor, ha nem most?

Hát például egy-két héttel korábban. Amióta a Pyrus kajakos társaságon belül vannak ilyen szigetkerülések, soha nem csináltuk ennyire későn. Általában megvolt szeptember végén. Most viszont akkor éppen novemberi időjárás volt, nem vágtunk bele.
Aztán most a víz is rendkívül alacsony volt. Sőt, igazából ez túl gyenge kifejezés is: elképesztően brutálisan alacsony volt a vízszint.
Na most ha összerakod, hogy nagyon alacsony vízszint, durván erős áramlás… nagyjából megkapod, milyen terepen küzdöttük fel magunkat. Ahogy Péter fogalmazott, sokszor ment már fel, de olyat ő sem látott, hogy egy kilométert 37 perc alatt tudjunk le.

Szóval ez.

Vasárnap este még borozgattunk, pöfékeltünk a teraszon. Nem túl sokáig.
Hajnali ötkor ébresztő, 5.30-kor már a kocsiban ültünk. Muszáj volt. Korán sötétedik, már a hajnali derengésben vízen kellett lennünk. Nagy úr a matek.

PA080002

PA080006

Még sötétben szerszámoztuk fel a kajakokat (első kép), de amikor beleültünk (második kép), már rendesen világosodott.
6.45. Tökéletes munka.
Mások még csak most indultak munkába.
Másokat még csak most vert ki ágyukból az ébresztőóra.
Mégis… nem cseréltünk volna velük.

– Nincs is annál jobb, mint hétköznap, munkaidőben egy ilyen extrém túrát tolni – jegyeztem meg.
– Ja.
– Illetve egy haverom szerint van.
– Nocsak. Mi?
– Munkaidőben, cégautóban a céges titkárnőt kefélni.
– Határeset.

Áthúztunk a Megyeri-híd alatt. Fura volt belegondolni, milyen érzés lesz 70 kilométer múlva ismét átbújni alatta. Sötétben, fázva, de diadalmasan.

Sokat segített, hogy indulás előtt kaptunk egy track-et egy tapasztalt szigetkerülő havertól. Arról, hogy legutóbb milyen útvonalon ment. Az viszont már kevésbé volt felemelő, hogy kaptunk mellé egy tekintélyes listát, miszerint hány helyen rontotta el, és úgy egyáltalán, ilyen alacsony vízszintnél nincsenek technikák, nincsenek best practice-ek, csak szívás van.

Rakkoltunk. Szélre kihúzódva. Elment mellettünk egy hajnali edző fazon, K1-ben.

– Figyeled, Józsi? – kérdezte Péter.
– Mit?
– Mennyire közel megy a parthoz?
– Hát, logikus.
– Nem, annál több.
– Mármint?
– Tudod, mi az a limány?
– Ja, angolul Eddy.
– Nem a nyelvtudásodra vagyok kíváncsi.
– Oké. Mondjad.
– Ha vannak a parton kicsi öblök, a folyó pedig erősen folyik, akkor ezekben az öblökben visszakavarodik a víz. Ez a limány. A kezdők félnek tőle, mert össze-vissza rángatja a kajakot, de ha ügyes vagy, ki tudod használni.
– Kimész a szélére?
– Pontosan. Ott ugyanis felfelé folyik a víz.
– Áramlással szemben?
– Úgy van. Azaz dönget lefelé a folyó, te viszont pár méterrel arrébb nem hogy áramlással szemben evezel, de még tol is a víz.
– Azannya.

Valójában persze ez nem univerzális megoldás, hiszen nem minden öbölben kavarog vissza a víz, de amikor ilyen terepen mész felfelé, minden apróság, minden centiméter megspórolása játszik. Azaz limányoltunk, ahol csak tudtunk.

Eltelt az első másfél óra. Kezdett vágni a kajak derékban. Eléggé megijedtem, mert ilyesmi csak két óra után szokott történni. Nekem pedig az egyetlen komoly félelmem az volt az úton, hogy ebben a kajakban – melyet a tervezője versenyekre tervezett, nem egész napos túrákra – előbb-utóbb megadja magát a testem, betörik a derekam, begörcsöl a lábam, elviselhetetlenül megfájdulnak az izmok… hát, úgy a seggem környékén. Nem beszélek mellé, ezek sajnos tapasztalatok.
Szentendrénél van egy erős szűkület, nehezen evezhető. Előtte inkább beiktattunk egy ötperces kiszállást. Nyújtózkodás, séta, kicsi gimnasztika.
Rengeteget jelentett. Gyakorlatilag újraindult a másfél óra. Vigyorogva húztunk át a szűkületen.
És ami nagyon jó, hogy felfelé szinte végig van valahol sóderes part, azaz öt percre bárhol ki lehet szállni. Ezzel el is lett fújva a legfőbb aggódásom.

A következő pihenő Leányfaluban esett meg. Habár itt van a kerülések legendás palacsintázója, megegyeztünk, hogy kihagyjuk. Egyrészt vacak. Én bringázások alatt teszteltem, Péter evezések során, messze nagyobb a híre, mint a minősége. Másrészt nem akartuk húzni az időt. Harmadrészt meg vittünk magunkkal kaját. Én a korábban említett brutális proteincsokikat meg sört, Péter, mint a klasszikus iskola híve, szalonnát, kolbászt, kenyeret meg diákcsemegét. És sört.
Jól elvoltunk.

Aztán Leányfalu után jött a rockandroll. A haver útmutatásából tudtuk, hogy a Tahi hídnál indul be a szívás.
Beindult.

Nem is tudom, mit írjak.
Küzdöttünk. Pontosabban, küszködtünk. És amikor azt hittük, túl vagyunk a nehezén, akkor kaptuk tüdőre a legretkesebb szakaszt.

GOPR5411

Látod, milyen sekély a víz?
Gyakorlatilag folyamatosan lapátoltuk a levegőbe a sódert. Az, hogy egyáltalán be tudtam kapcsolni a goprót egy videó, illetve egy fénykép erejéig, az nekem húsz méter visszacsúszást jelentett. Péter vacsiúj fakajakjának az alja is igen durva karistolásokat kapott.

Csak, hogy értsd. Egy kajak esetében kiemelten kritikus, hogy mennyire egyenletesen sima a fala. Ezért mennek sokkal gyorsabban az üvegszálas, illetve a mindenféle karbon kajakok, mert a polietilén kajakoknak durva a felülete, nem gördül rajtuk annyira a víz. Na most, ha egy sima felületű kajak összeszed néhány karcolást, rögtön el is veszítette az anyagából fakadó előnyöket.

Hát, lapátoltunk. Jobbat nem tudtunk. És igyekeztünk nem nézni a partot. Nagyon megalázó lett volna látni, milyen tetű lassan haladunk el egy-egy bokor mellett.

De minden szívásnak vége lesz egyszer. Ezen a részen is áthámoztuk magunkat. Sőt. Dunabogdány után, a lankás öblökben mintha nem is folyt volna a folyó. Amikor pedig arra számítottunk, hogy a Duna befolyása környékén lesznek a legdurvább viszonyok, nos, ott eveztünk a legkönnyedebben.
Persze hátravolt még a befolyás átvágása. Mert a szigetcsúcson ki kell kötni. Hiszen ez az igazi csúcs-csoki. Péter szerint ez mindig is durva munka volt.
Most viszont átnéztük a haver track-jét. Aki egy nagyon egyszerű trükkel vágta át a gordiuszi csomót. Felevezett a part mellett a nagy Dunán, aztán beleállt a sodrásba, majd kisodródott a csúcsra. Egyszerűen kihagyta a Szentendrei ágban az átvágást.
Hmm. Így is lehet.
Pontosan így is csináltuk.
A legnagyobb problémánk az volt, hogy egyszerűen nem láttuk, hol van a sziget csúcsa.
Oké, persze, alapvetően könnyű. Ott, ahol véget ér a fasor.
Na most, itt a fasortól többszáz méter távolságra még sóderpad húzódott.

PA080015

Olyannyira nem találtuk el a csúcsot, hogy szégyenszemre zátonyra futottunk. Az utolsó 50 méteren kézzel húztuk ki a kajakokat a sekély vízből.

– Ilyen nincs – morfondírozott Péter – Ennyire alacsony vízet még sohasem láttam errefelé.
– Várjál, csináljunk fényképeket egymásról a mobilokkal. Azok belerakják a képbe a GPS koordinátákat. Aztán mutogathatjuk, hogy bent álltunk a Duna közepén.

Megcsináltuk.

IMG_20181008_143609

PA080013

Innen lefelé… az egy más világ volt. Nem, nem azért mert már nem kellett eveznünk. Dehogyisnem. 15.30-kor indultunk el. Hátravolt még 37 kilométer. Durván öt óra evezés, beleszámolva a pihenőket is. Számold ki. A Dunán sötétben nem akkora élmény evezni.
Azaz nem nagyon pihentünk, lefelé is húztuk, ugyanúgy, mint felfelé. Ráadásul ha beállsz a Duna közepére, nem is érzed, mennyivel mész. Lehet, hogy tépsz 14 km/h sebességgel. De nem érzed. Csak azt tudod, felidézve a térképet, hogy Úristen, milyen messze vagyok még.

Aztán ott vannak a hajók. Böszme nagy hajók. Ezek szemérmetlen módon ott járnak a Dunán, ahol a legnagyobb a sodrás. Ahol mi is járnánk. Mármint, ha lehetne. Mert tilos. De azért ott megyünk. Fülelve minden rezdülésre. Apró szimatokkal levegőt mérve. Piros és zöld bójákat folyamatosan figyelve. (Folyásirányban zöld balra, piros jobbra. Ez a hajózási út. Ide nem szabad bemenni. Aha.)

– Lefelé már jó lesz – közölte Péter.
– Biztosan.
– Amilyen alacsony a víz, nem járnak a szállodahajók. Sem az uszályok.
– Akkor mehetünk végig a hajózási útvonalban?
– Tulajdonképpen igen. Egyedül a szárnyashajókra kell figyelnünk.

Természetesen végig rossz passzban voltunk. Természetesen jártak a szállodahajók és az uszályok. Természetesen akkor találkoztunk velük, amikor sarkantyúk is cifrázták a helyzetet.

Sarkantyú
A sarkantyúkat a folyón főleg kanyarokban építik fel. A sarkantyú a kanyarral bizonyos szöget (45-90 fok) bezáró főleg kövekből épített műtárgy, ami a folyóba lóg bele, így a megfelelő irányba tereli a folyót, megakadályozva azt, hogy a folyó romboló és építő munkájával alakíthassa medrét. Főleg éles kanyarban esetenként egymás után több sarkantyú is lehet.
A sarkantyúk mögött erős limány, nagy vízhozamú, nagy sodrású folyóknál a sarkantyú mellett elhaladva hullámnyelvre, esetleg örvényre kell számítani. Emiatt érdemes kissé beljebb elhaladni a sarkantyú mellett.
Árvíz esetén a sarkantyú gátként viselkedhet, alatta életveszélyes vízhenger lehet.
Link

Ez minket annyiból érintett, hogy a sarkantyúk környékén rendesen meg lett cifrázva a hajózási útvonal. Gyakorlatilag egy S alakú kanyar épült bele. Na most, nekünk a hajózási útvonalon kívül kellene haladnunk, de ha bejön egy ilyen, teljes medret kitöltő S kanyar, csak úgy tudunk szabályosan áthaladni rajta, ha kétszer is metsszük az útvonalat. Ez oké is akkor, ha éppen nincs benne egy böszme nagy hajó. De ha van, akkor jön a matek. Merre menjek, hogy vagy előtte, vagy utána menjek át az útvonalon? Milyen gyors is vagyok? Milyen gyors is a hajó? És egyáltalán, mi a fenét is keresek itt?

Vác környékén ilyesmikkel szórakoztunk. Volt böven sarkantyú is, hajó is.

Ahogy túljutottunk ezen a szakaszon, kiálltunk pihenni. Itt készült két kép a nap hőseiről.
Nem rólunk. A kajakokról.

PA080028

PA080029

Aztán eveztünk egy csomót. A kedvenc gödi kocsmámat kihagytuk. Igazából már nem kívántunk mást, csak hazaérni. Göd alatt utolsó pihenő. Beöltöztünk a fináléra. Egy plusz polár. Leraktam a fejkamerát, fejlámpa került a helyére. Meg a lélekbeni felkészülés. Non passarant.

Aztán nekiindultunk. Már erősen szürkületben.
Nem kicsit paráztam. Még legalább másfél óra az út, azaz tök sötétben fogunk befutni. Állítólag a Megyeri-híd gyönyörű sötétben. De nekem erről mindig az jutott az eszembe, hogy egy uszály, vagy egy szárnyashajó meg baromi ronda. És baromi veszélyes.

Eleinte minden rendben volt. Besötétedett. Minden csendes volt. Idilli. Túlságosan idilli. Csend. Még a lapátot is máshogyan merítettem, hogy ne törjem meg.
Feltűnt a nagyon távolban a Megyeri-híd. Budapest fényszennyezése halvány narancssárgával világította meg a vízet. Nem kellett fejlámpa, éppen eleget láttunk.

– Péter, ez gyönyörű – jegyeztem meg halkan.
– Igen.
– Nem is tudom, mit szeretnék? Haladni feléje, vagy sokáig ebben a környezetben evezgetni?
– Meglesz mind a kettő.

És tényleg. A horányi komp egy kicsit bezavart, pont kereszteztük az útját, de utána megint minden elcsitult. Az első teherhajóig. Na, ott balek voltam. Ugyanis időben bekapcsoltam a fejlámpámat, de a leggyengébb fokozatra. Amikor ráébredtem a hibámra, már késő volt. Jöttek a durva nagy hullámok. Sötétben. Tudod milyen nehéz kivédeni egy hullámot, ha nem látod? Kettő kis híján beborított. Kapaszkodtam, kalimpáltam, aztán valahogy megmaradtam. Na, innentől full fényerővel mentem. Mit spóroljak, van benne elég szufla.

Nem akarom fényezni magamat, végig paráztam. Emlékeztem, mit mesélt a haver. Hogy már majdnem zárta a kört, amikor elzúgott mellette egy szárnyashajó és életében nem szarta úgy össze magát, mint akkor. Nekem ehhez már egy szállodahajó is elég lett volna. Bármennyire is a végén jártunk, én bizony belehajráztam.
És mennyire igazam volt. Éppen kivonszoltuk a hajókat, amikor valami bazi nagy hullámok csaptak föl a parton.
– Ez meg mi a fasz volt? – jegyeztem meg könnyed társalgási stílusban.
– Egy szállodahajó. Nem láttad?
– Szerencsére nem.

De végre szárazföld volt a lábunk alatt. Úgy értem, hogy az a szárazföld, ahol éppen az autó is parkolt. Gyorsan felszórtuk rá a cuccot, lejelentkeztünk az asszonypajtásoknál, hazatéptünk. Itthon kiültünk a teraszra szivarral, borral, de először Péter aludt el szivarral a szájában, utána nem sokkal nekem bukott le a fejem, igaz szivar nélkül.

Elpilledtünk, na.

Útvonal

Ugyanez három dimenzióban.

Evezni, amíg szép időnk van 03/05

Tiszafüred
2018.10.04-07

Túra a Pyrus társasággal
2018.10.06; szombat

Az éjszakai kandallótűznél reggelre minden cuccom megszáradt. Egy ilyen kandalló alanyi jogon járhatna mninden háztartásba.

Reggel, indulás előtt megnéztem Nej kajakját. Kiugrott a kormány tengelye. Ezekkel a kormányokkal állandóan csak a baj van. Aztán a vízparton addig forgattam, nyomtam, tekergettem, míg váratlanul visszaugrott. Megint megoldottunk egy problémát.

Aztán nem sokkal később odajött Péter.
– Te, Józsi, azon a kajakon nem fordítva van a kormány?
– Hogy érted?
– Nem jó a profilja.
– Biztos?
– Biztos.
– Végülis, te már építettél kajakot.

Megfordítottuk az MP07-en a kormányt. Jobb lett, mint valaha. Még egy probléma megodva.
Nem lettem volna a problémák helyében akkor Tiszafüreden.

PA060046

Ez már csoportos túra volt, fél tizes tervezett indulással. Mi a kormány miatt kicsit korábban mentünk ki – a fene tudja, mennyire lesz egyszerű a javítás – így jóval a többiek előtt készültünk el. Nem mintha nagyon igyekeztek volna. Negyed tízkor kezdtek szállingózni. Fél tízkor még csak a trécselős pakolások mentek.

– Szálljunk vízre – javasoltam Nejnek fél tízkor – Valakinek el kell kezdenie. Mert egyébként soha nem indulunk el.

Nos, nem nagyon hatottunk meg bárkit is. Négyen-öten körözgettünk a vízben, a többiek kifejezetten jól érezték magukat a parton.
Tíz órakor elkezdtem matekozni. Kábé 2,5 órát bírok ki ebben a kajakban, utána eltörik a derekam. Fél órája üldögélek benne, Poroszló pedig minimum két óra. Azaz nekem indulnom kell, függetlenül attól, hogy a társaság fele még nem szállt vízre.

– Indulunk – intettem Nejnek.
– Antiszociálisan?
– Ha máshogy nem megy.

Előtte még odaszóltam a többieknek, hogy ne jöjjenek utánunk, mert másik úton megyünk, mint a tervezett túra. Az ugyanis nagy átfedéseket mutatott a tegnapi evezésünkkel. Olyan nagyon azért nem térünk el, gyakorlatilag egy párhuzamos úton megyünk. Poroszlótól meg már jöhetünk együtt vissza.

GOPR5380

Ebből nem lett semmi. Mint kiderült, kábé 15 perccel indultunk el korábban, mint a többiek, de ketten sokkal gyorsabban haladtunk a sima útvonalon, mint a teljesen kezdőket is tartalmazó csapat a nehezen járható nádas labirintusokban. A vége az lett, hogy mi már megebédeltünk a parttól meglehetősen távol lévő bódéban, amikor a többiek még csak szállingóztak.

PA060050

Aztán a parton ittunk még egy sört, dumálgattunk, elpöfékeltem egy szivart és már tényleg nem tudtunk mit csinálni, amikor láttuk, hogy egy kisebb csapat még csak most indul el a még mindig nagyon távoli bódé felé, szóval nem vártunk tovább, hazaindultunk egyedül. Antiszociálisan.

Megint cifráztam egy kicsit. Mert tanulni mindig jó. Volt a fejemben két útvonal, de a kettő közötti kapcsolat nem volt meg. Megkerestük.

Utána már tényleg semmi extra. Hosszú, andalítóan kellemes csorgás a Kis-Tiszán. Valamikor gyűlöltem ezt az ágat – meg a családban mindenki – mert csak mentünk és mentünk és úgy tűnt, hogy soha nem lesz vége. Nem is, kábé 12 kilométer hosszú, végig egyforma csatorna.
Végig nagyon szép.
De sok évnek kellett eltelnie, hogy felismerjem a szépségét. Azóta úgy vagyok, hogy akár egész nap képes lennék egy ilyen ágban evezni. Ugyanaz az időtlen szépség, mint a Balaton, vagy a Duna menti kerékpárút.

GOPR5390

De azért csak szombat volt, csak kiszabadultak a prosztók is a természetbe.

– Nézd a bunkóját, most jön ki motorcsónakkal az oldalágból – szóltam oda Nejnek.
– Mitől bunkó?
– Várjál. Először kapaszkodj meg, ez nem fog lassítani.

És tényleg nem lassított. Nem mondom, hogy katasztrófa, mert némi gépészkedéssel megoldottuk, de akkor is bunkóság.

– Honnan tudtad, hogy bunkó?
– Majd nézd meg a következő táblát.

Vízitúra tábla. Pongor ág. Belsőégésű motorral behajtani tilos.

– Na, innen jött ki. Motorcsónakkal. Nagy gázzal. Érted már?
– Aha. De figyelj, megérthetnéd. Ott volt vele A Nő. Imponálnia kellett.
– Azaz azért csinálta a bunkója, hogy szaporodhasson. Remek.

A Tiszán kész életveszély volt átkelni. Fentről is, lentről is, de a Kis-Tiszáról is özönlöttek a motorcsónakok, nyilván senki sem lassított, hiszen ez már a nagy Tisza. Jó kis hullámvasút volt. Fél évvel ezelőtt tomboltam volna. Azóta megtanultam kajakozni. Mármint az MP07-ben is. Csak legyintettem.

Kikötöttünk, felcuccoltunk. Nejnek véget is ért a túra, mert a vasárnap délelőtti kajakozást hagyományosan kihagyjuk. Nekem… nekem még lesz.

A háznál kellemes meglepetés fogadott. Kaptunk egy tönköt. De micsoda tönköt! Minden Tönkök Öreganyját.

PA060056

Benne egy fejszével. Még rajta volt az árcédula. :) Azaz észlelték, hogy hiányos a felszerelés, valamelyik karbantartót kiszalasztották, hogy vegyen egy fejszét, fűrészeltek egy tönköt és kipakolták. Akkora piros pont, hogy bele sem fér az ellenőrző könyvbe. Szeretem ezt a kempinget.

Rögtön el is kezdtem játszani vele. Olyan kemény volt a tönk, hogy a fejsze is alig állt bele. Gyerekkoromban egyik kedvenc szórakozásunk az volt az öcsémmel, hogy a nagyszüleim udvarán lévő tönkbe ki tudja úgy belevágni a fejszét, hogy a másik ne tudja kihúzni. Csak csapkodtam, csapkodtam. Nej meg vigyorgott. Elvan a gyerek, ha játszik.

Aztán zuhany, rendes vacsora. A ma esti közös főzőcskélés elég bizonytalanul lett megszervezve, inkább teleettük magunkat hideggel. Antiszociálisan.

Utána kisétáltunk a tűzhöz. Bármilyen furcsa is, de a tegnapi hangulat folytatódott. Azaz megint jól éreztem magamat, megint élénk volt a társalgás, nem volt üresjárat. És igen, megint éjfél körül jelzett be a fáradtság.

A házban még játszottam egy kicsit a kandallóval – túl jól sikerült, Nej nem sokkal később kinyitotta az ablakot, annyira melege lett – majd elpilledtem. Habár már nem evezünk, de a tervezett fél tizes indulásra azért kimegyünk elbúcsúzni. És persze úgy, hogy addigra már útrakészre pakolunk.

Útvonal

Ugyanez három dimenzióban.

Hazautazás
2018.10.07; vasárnap

Reggeli. Annak is megvan a bája, amikor az ember kora reggel nem a vízes neoprén bakancsot veszi fel a szakadt melegítővel és a spriccálló dzsekivel.
Éppen pakolászgattam, amikor meghallottam az első autókat. Gyorsan eldobtam mindent és rohantam videózni. Aztán befejeztük a pakolást és kimentem a partra.

PA070167

Arcokat vadászni.

Irkáltam az új fényképezőgépről. Hogy milyen jó dolgokra képes. Például nagyon jól lehet vele távolról, észrevétlenül portréfotókat készíteni. Ez így is van, de sajnos spontánul nem megy. Előre fel kell tenni a 40-150-es objektívet, mellyel csak és kizárólag portrézni lehet. Most is ez történt. Nekitámaszkodtam egy távoli fának és aljasul igyekeztem gesztusokat, mimikákat elkapni.

Ezekből a képekből nem kaptok. Privát ügylet.
Na jó, ez az egy még belefér.

PA070072

Aztán tépés haza. Estére vártuk Pétert, aki még végigtolta a délelőtti evezést, majd jön hozzánk. Mi ugyanis még nem fejeztük be.

Benne volt a kezünkben a boogie.

Evezni, amíg szép időnk van 02/05

Tiszafüred
2018.10.04-07

A Nagy Túra
2018.10.05; péntek

Valami azért nem stimmel ezzel az MP07 kajakkal. A kormányt ugyan sikerült rögzítenem, de nem lehet felhúzni. Ami annyira nem nagy baj, hiszen állandóan leengedem, de azért valahol mégis… nem az igazi.
De ettől még mehetünk.
Megyünk is.

Reggel még egy gyors bolt, mert tegnap este elsaccoltuk a várható fogyasztást. (Vacsorára bekaptuk a négy napra tervezett kaja felét.) De tízkor már vízen voltunk. Ambíciózus tervekkel: az Örvényi Morotván (VIII-as öblítőcsatorna?) átvágva lemegyünk az V-ös öblítőig a Tiszán (12 km), onnan Sarud, aztán fel Poroszlóig, majd tovább felfelé, a Tiszavalki medencében a Szartosig, onnan Nagy Morotva, egy kis labirintus, majd a X-es öblítőcsatornán haza.

A VIII-as azért kérdőjeles, mert a hivatalos Tisza-tó térképen elcseszték a számozást, két VIII-as csatorna is van, de nincs VII-es. Ami még jobban cifrázza a helyzetet az az, hogy az egyik VIII-as öblítőt gyakorlatilag egybemossák az Örvényi Morotvával, a másikat meg benőtte a növényzet, nem járható. Ellenben van egy olyan, hogy Füredi öblítőcsatorna, amely akár lehetne a VII-es is, de sehol sem jelölik így.

Bátrak voltunk. Bevállaltuk a dzsuvát. Az Örvényi Morotva végében, közvetlenül a Tisza mellett van egy rejtett, közepesen nehezen járható átjáró.

Rejtett. Ja. Szezonban tele van beszorult motorcsónakokkal. Mert a helyi csónakáztatók mindegyike arra viszi a romantikára vágyó turistákat, ‘majd csak átjutunk valahogy!’ felkiáltással.

Az átjáró előtt pedig vastag sulyomszőnyeg.

– Na te lúd, kapaszkodj! – idéztem a rajzfilmből, bekapcsoltam a goprót és nagy lendülettel belevágtam. Mindenfelé repkedtek körülöttem a növények, de tempósan haladtam. A növényzet kitartott egy ideig az átjáróban is, utána már csak csendesen csordogáltunk.

Ekkor még nem tudtam, mekkora mázlink volt.

A Tiszán kényelmesen eveztünk. Piszok sokat. Aztán jött az V-ös csatorna.
Haditanács. Sarud? Nagy kitérő, viszont ki lehet szállni. (Ugye, kényelmi teszt folyt éppen.) Vagy keresztül a poroszlói medencén egy hősies hajrával és egyből Poroszló?
Az utóbbi lett. Bravúros volt, de szép is. Habár szoktam azzal büszkélkedni, hogy már minden utat bejártam a Tisza tavon, de ez nem igaz. Ez például még nem volt meg: a Kozma foktól nyílegyenesen átvágtunk a titkos átjáróig – ez egy még közelről is alig látható hasadék a nádasban, melyet kábé öt kilométerről kellett eltalálnunk a nyílt vizen – utána fellapátoltunk a Kis-Tiszán Poroszlóig.

PA050031

Nej feje ekkor már elég furcsa színekben játszott. Kábé 20 kilométernél jártunk, kiszállás nélkül. Ő egy nem túl kényelmes kajakban. Miközben én egy fotelminőségű Kodiakban is kezdtem elgémberedni. A pisilési kényszerről nem is beszélve.

Ahogy kiszálltunk, versenyt csörtettünk a nádasban.

De utána minden kiegyenesedett. Kiültünk a parton a napra, bontottunk egy sört, elrágcsáltunk egy brutális proteincsokit. Van ugyan a közelben lángosos bódé is, de holnap ugyanitt kötünk ki a csapattal, azt majd akkor.

Vidáman indultunk haza. A napocska sütött, a kajakok suhantak, az evezősök mosolyogtak.
Nem sokáig.
Illetve… ez a tipikus ‘egyik szemem sír, a másik meg üveg’ szituáció.
A jó hír, hogy szélesítik a Poroszló-Tiszafüred utat. Azaz valószínűleg lesz majd hely a kerékpárútnak is. A rossz hír, hogy a hidakat is szélesítik, mely munkának az első lépése az, hogy kőgát épül a meglévő híd alá. Ez a kisebbik – és távolabbi – hídnál konkrétan meg is történt. Balszerencsénkre ezt céloztuk be először.
Mehettünk vissza a nagyobbik hídhoz. Habár már ott is borogatták a köveket a Kamazok, de még éppen átfértünk. Hamarosan kajakkal nem lehet majd átkelni a Poroszlói medencéből a Tiszavalkiba. Nem mintha télen annyira jól kajakozható lenne a Tisza tó… de azért szólok.

Aztán jött a Szartos. Nem tudok elvonatkoztatni attól a gondolattól, hogy a nép megint pontosan fogalmazott, amikor ilyen nyers névvel illette a környéket. Először jött a frankfurti leves, aztán egyre sűrűbb lett, végül csak azt hallottam hátulról, hogy ‘Segítség! Segítség!’. Nejt elkapta a mocsári szörny: vastagon beleragadt az egyik sulyomszigetbe. Nem kellemes dolog az egy olyan billegős kajakban, amelyikben életében először ül az ember. És már van benne öt óra evezés.
De mire visszaértem, kiszabadította magát. Igaz, 5 méternél nem mertem közelebb menni hozzá. Valahogy nem állt jól a szeme.
– Iszunk egy sört? – érdeklődtem.
– Jézusom, ennyire rosszul nézek ki? – kérdezett vissza.
– Oké, igyunk.

De végül nem ittunk. Ugyanis én sem voltam nyugodt. Itt kellett volna lennie egy átjárónak a Nagy Morotva felé, de sehol sem találtam. Márpedig már kezdett szürkülni. Ha nem találom meg, akkor mehetünk Tiszavalk felé, ami tíz kilométerrel hosszabb. Nejen pedig látszott, hogy már a tervezett utat is nehezen fogja bírni.

– Menjünk – javasoltam – Sört csak akkor igyunk, ha már kifelé megyünk a Nagy Morotvából.

Nos, nehezen ugyan, de megtaláltam az átjárót. Átjárhatatlan volt. Annyira vastagon nőtte be a sulyom, hogy ha a GPS nem mutatja határozottan, hogy azon a szűk járaton kell bemenni a nádasba, észre sem vettem volna.

– Várj meg itt! – intettem és teljes erővel belerongyoltam a szőnyegbe.
Húsz métert mentem. Utána úgy megfogott, mint a beton. Se előre, se hátra.
Mindenféle perverz csípőmozgással és sűrű evezőcsapkodással olyan tíz perc alatt sikerült kifarolnom.

– Hát, baj van – közöltem.
– Akkor most mi lesz?
– Keresünk másik átjárót.
– Van róla track?
– Hogyan lenne?
– Térkép?
– Az van. De a nádasok nincsenek rajta.
– Jézusom.
– Innen szép nyerni.

Annyira azért nem volt rossz a helyzet, de nem akartam hiú reményeket kelteni. Úgy terveztem, hogy megyünk tovább felfelé a medencében és rácsatlakozunk a Nagy Morotva és a Nyárádi-ág közötti víziútra. Aztán felülről megyünk be a Morotvába. Nyilván volt egy csomó bizonytalanság a tervben: nem biztos, hogy ebben a katyvaszban feljutunk a víziútig. Nem biztos, hogy a víziút felől járható a Morotva. Nem biztos, hogy végig tudunk evezni a Morotván a Labirintusig. De más ötletem nem volt.

Meglett a víziút. Bejutottunk a Morotvába. Teljesen járható volt.

– Látod, a végén minden jó lesz – mosolyogtam Nejre.
– Ránk férne.
– Megisszuk a sört?
– Ne. Teljesen elgyötört a kajak. Én már csak ki akarok szállni.
– A francba. Most kellene kajakot cserélni.
– De itt nem lehet.
– Itt aztán nem.
– Menjünk.

Végigzúztunk a Morotván. Én a vége felé már egyre elkeseredettebben. Habár a víz teljesen sima, növénymentes volt, de már látszott, hogy baj lesz. A végén ugyanis, a nádas előtt vastag, széles sulyommező terült el. Nej még nem tudta, hogy amögött van az átjáró. És ezt már nem lehet megkerülni.

Megálltam.

– Most mi van? – érdeklődött Nej.
– Mondhatom, ami a nyelvemen van, vagy várjunk, amíg képes leszek finomítani rajta?
– Jézusom. Várjunk.

– Na szóval. Kábé 100 méterre vagyunk a teljesen tiszta víztől. Ahol már erdőben evezünk. Onnan olyan 3 kilométer Tiszafüred. De ehhez át kell verekednünk magunkat száz méter sulyomcsapdán.
– És ha nem?
– Akkor plusz tíz kilométer kerülő Tiszavalk felé.
– Jézusom.

Álltunk. Nézegettük a sulymost. Hogy az elején milyen könnyedén siklottunk át egy hasonló mezőn! De az vékony mező volt, errefelé meg járhatatlanul vastagok.

Ekkor tolta ki az orrát a nádasból egy vadász Ysak kajak. Benne Norberttel.
Örültem persze neki is, de a legjobban annak örültem, hogy kifelé jött abból a dzsuvából. Azaz átjárható.
Beszélgettünk pár szót, aztán megterveztük, hogy én nagy lendülettel berongyolok, Nej pedig jön a mögöttem kialakuló megtisztított úton. De nem volt rá szükség. A sulymos ugyanolyan könnyed, vékony sulymos volt, mint az Örvényi Morotván. Szóval ijesztgetett ugyan a bestye, de a végén kiderült, hogy csak papírkutya.

Innen már nem történt semmi érdekes. Az erdei labirintust végigforgolódtuk, onnan csak egy ugrás volt a Tisza, onnan pedig egy másik ugrás a X. öblítőn a Tiszafüredi Holt-Tisza.

Nej totálisan kikészült a kajakban. A táv is sok volt neki és a kajak… nos az sem túl kényelmes. Messziről kellett csokoládékat dobálnom neki, ha egyáltalán beszélgetni akartam vele.

Kiszálltunk.
– Én a helyedben még eveznék 500 métert.
Azokkal a tekintetekkel ölni lehetett volna.
– És miért?
– Mert a GPS szerint kábé ennyi hiányzik, hogy biztosan te legyél ebben a kajakban a távolsági rekorder. Ugyanis valahol nekem is 36,5 kilométer körül van a rekordom.
– Hagyjuk. Nem érdekel.

PA050037

Este forró zuhany. Ugye egész nap hideg vizes polár ruciban nem akkora élmény az élet. Aztán egy könnyed vacsora a faházban. majd közös buli a tűz körül, közösségi paprikás krumplival. Annak ellenére, hogy benne volt a vállunkban 36,5 kilométer, elég jól bírtuk a többiekkel, akik még frissen érkeztek. Nekem ezek a közösségi sütögetések nem mindig jönnek be, van, amikor csak téblábolok, aztán egy-két sör és ugyanannyi szivar után elmegyek aludni. Most nem ez történt, jól éreztem magamat, sokat dumálgattam az emberekkel. Éjfél körül is csak azért mentem el aludni, mert előbújt a fáradtság.
Meg hát holnap korai ébresztő lesz.

Útvonal

Ugyanez három dimenzióban.

Evezni, amíg szép időnk van 01/05

Tiszafüred
2018.10.04-07

Előkészületek, leutazás
2018.10.04; csütörtök

Ősz. Szezonzáró nagy találkozó Tiszafüreden, közös evezésekkel.

A felkészülés kulcsszava az ‘elengedés’ volt. Nekem ugyanis eredetileg terveim voltak: sokat szerettem volna kajakozni. Azaz már a héten, amikor lemegyek a kajakért Dunaharasztiba, akkor is eveztem volna egy húszast, aztán kivettünk két nap szabit, hogy le tudjunk menni már csütörtökön, kezdve egy húszas bemelegítéssel, majd utána minden nap toljunk egy komolyabbat.

Viszont kedden jött egy olyan szélvihar, hogy többször is felrántotta a terasz árnyékolójának az automatáját, meg produkált egy kétórás áramszünetet. Szerdán csitult ugyan egy kicsit, de még messze nem volt kajakos az időjárás.
Jó, akkor ezt elengedtem. Csütörtökön leszaladok a kajakért, aztán megyünk és majd ott evezünk.
Erre Nejnek betettek csütörtökre egy oktatást. Meglépni nem igazán tudott, mivel ő volt az egyik oktató. De leszervezte, hogy délután egyre hazaérjen. Úgy terveztük, hogy addigra tipp-topp összepakolok mindent és rohanunk lefelé, ha egy húszast nem is tudunk evezni, de egy tízest mindenképpen.

A logika az volt mögötte, hogy sokat szerettünk volna kisérletezni. Azaz pénteken Nej kipróbálja, milyen egy nagy, hosszú túra az MP07-ben. Én a Kodiakkal mentem volna mellette. Aztán ha valamiért nem bírja a hosszú túrát (van ilyen, hosszú távon még én is kinlódok benne), akkor cserélünk. De ehhez tudnunk kell, Nej mennyire bírja a Kodiakot. Azaz csütörtökön legalább egy másfél órás túrán ki kell próbálnia azt is.

Aztán ezt is elengedtem. Délben még sehol sem voltam a pakolással. Illetve belegondoltam, hogy odalent át is kellene venni a szállást, elmenni boltba bevásárolni, begyújtani… ez evezés nélkül is pont elég. Meg mindettőnkre ráfért volna egy kis üldőgélés. Hajtós hetünk volt.
Nem rohanni mentünk, hanem élvezni az őszt.

Szóval kényelmesen összepakoltunk és valamikor három körül elindultunk.

Nyitott hátsó ajtóval.

Egyszerűen mostanában annyira szétszórt vagyok, hogy rendszeresen elfelejtem lezárni a kombi hátsó ajtaját. Látni nem látszik, mert az általában fent lévő kajakok eltakarják.

Elindultunk, csoszogtunk lefelé. Kertváros. Bakkanókkal. Fekvőrendőrökkel. Üllői út. Market Central. Aztán már a ferihegyi leágazónál lett gyanús, hogy nem ilyen hangok szoktak jönni kívülről. Leálltam a leállósávban. Kiléptem és rögtön megláttam a nyitott ajtót.
Elsápadtam.
Mivel pakoltunk be egy kosár tűzifát, így minden más a csomagtartó végébe szorult. Az új fényképezőgép táskástól, a goprós doboz, az állvány, a két négyévszakos, kacsatollas szuper hálózsák… ezek mind teljesen kint voltak a raktér szélén. Mennyi potyoghatott le útközben?
Semennyi.
Az őrangyalom valószínűleg plusz kezeket növesztve reszketett végig az úton, de bent tartott mindent.
Innen üzenem, hogy minden meg van bocsátva.

Az M0 gödöllői szakaszán (M31?) elment mellettünk egy rendőrautó. Utána nem sokkal konvojban vagy tíz. Vitará-k, kisebb mikrobuszok. Hmm. Fura. Mentünk tovább. Aztán Gödöllőig elment még vagy harminc rendőrautó. A sor Gödöllő után is folytatódott.
– Mi lehet ez? – kérdezte Nej.
– Biztos a Kétfarkúék aszfaltot festenek Miskolcon.
– Ja, akkor értem.

Vedd észre, mennyire szomorú történet ez. Én viccelni akartam, azért mondtam egy ekkora marhaságot. Nej viszont azt hitte, hogy képben vagyok, ismerem a hátteret és tényleg azért megy az M3-ason tempósan vagy 40 rendőrautó Miskolc felé, mert a Kétfarkúék demonstrálni akarnak. Azaz simán elfogadta a magyarázatot. Mert a mostani rendszerben simán benne is van.

Egyszer csak torlódás. Fék, vészjelző. Mi a franc lehetett?
Nem hiszed el.
A belső sávban haladó sok nyomulós szájhős utolért egy rendőröket szállító buszt. És – megfogva az egész sávot – 160-ról lelassítottak 90-re. Igen, azok a nyomulós istenbarmai, akik levillogtak, ledudáltak, amikor kajakokkal a tetőn bementem 120-szal megelőzni egy-egy kamiont, most összeszarták magukat, vigyázzba álltak és kilencvennel araszoltak el a rendőrségi busz mellett.
Nej csodálkozott. Nem hitte el.
Aztán mentünk tovább.
Újabb torlódás. A külső sávban egy csomó kamion.
– Fogadjunk, hogy a kamionok között lesz egy újabb rendőrségi busz!
– Na ne!
Volt. A beszarósok meg megint berántották a féket.
Jó kis ország, jó kis emberekkel.

Leértünk, átvettük a szállást. Kaptunk vagy 200 kiló fát is. Igaz, fejszét és tönköt nem, de úgyis hoztunk gyújtóst.

Irány a bolt. Leparkoltunk a Tesco elé. Szórakozottan átnéztem a kajakokat. És meghűlt bennem a vér. Az MP07 kormányából kiesett a tartócsavar és csak a madzag tartotta a levegőben. Lefelé csak úgy loboghatott a szélben. Na most egy ilyen madzag nem a kitartás csúcsa, ez ráadásul már el is kezdett foszlani, szóval pokoli mázlink volt, hogy nem hagytuk el útközben.
Egyrészről.
Másrészről ezzel a kajakkal mi itt kajakozni szeretnénk. Már holnap kora reggel. Csütörtök este van. Honnan szerzek M10 * 40-es csavart, anyával és két marha nagy alátéttel? Itt, egy vidéki, alváshoz készülődő kisvárosban?
A Teszkóban nem volt, de nem is nagyon reménykedtem benne. Hazafelé bagolymódra forgott körbe-körbe a fejem, néztem a boltokat mindenfelé. Autósbolt. Éppen zárja be a hapsi. Gyorsan leparkoltam. Odafutottam. Sehol senki. De ott, a távolban, mintha az a fickó zárt volna. Utánafutottam.
– Elnézést, maga zárta az előbb az autósboltot?
– Igen, én. Mi kellene?
– Huh. Csavar.
– Semmilyen csavart nem tartok.
– És ha mondjuk most lenne szüksége egy 10-es csavarra, hová menne?
– Haza. Ilyenkor már minden zárva van.
– Hát, köszönöm.

Maradt a kemping. Ha a karbantartók reggel hétre jönnek, akkor talán le tudom dumálni, hogy kezdjenek nálam és el tudunk indulni a tervezett kilenc órás időpontban.

Aztán a karbantartók még éppen ott söröztek a teraszon.

Fura így gondolni arra a napra, de tulajdonképpen őrületes mázlim volt végig.

Kábé negyedórás turkálás után találtunk csavart. Igaz, 8-as volt, igaz kapupánt, de bepróbáltuk és működött. A kőrakás hallható robajjal omlott le a szívemről.

A többi már csak szórakozás volt. Kiültünk borozgatni – folytattuk az osztrák termés tesztelését – vacsoráztunk, utána begyújtottam a kandallóba, üldőgéltünk és néztük a lángot.
Mint a bakonyi időkben a kazánházban.

PA040028

PA050045

Balaton Maszatolás 06/06

Nedves befejezés
2018.09.04; kedd

A reggeli szokásos kupaktanács. Lehangoló eredménnyel. Valahogy azt hittük, hogy már vége. Innen Fonyód csak 30 kilométer. Nem nagy távolság. Tegnap délután meg már egy kicsit sütött is a nap. Lesz egy vidám hajrá és elmondhatjuk, hogy ezt is megcsináltuk.
Ehelyett itt van egy újabb napnyi kinlódás.
Egész napos, masszív eső. Bármikor, bárhol lehet zivatar, felhőszakadás. A radarképen valami akkora ronda felhőrendszer közeleg, hogy a teljes Balatont betakarja, plusz még a fél Dunántúlt is. És itt is marad fölötte. Déltől állítólag mérséklődik, de a radar, illetve a matematikai modell szerint amikor mérséklődik Keszthelyen, akkor erősödik Fonyódon.
Ja, és hajnal óta folyamatosan esik. Nem kicsit.

Rohadjon meg. Menjünk.

DSC01005

DSC01008

Kihasználtunk egy röpke esőszünetet. Lecuccoltunk, vízreszálltunk. Maga a víz tükörsima volt, de az eső hamarosan újrakezdte.
– Nem olyan rossz ez – mantráztam – ha ilyen maradna, nem is bánnám.

Szerinted?

A Zala torkolata környékén bevadult a szél. A centrifuga ugyan nem indult be, de a kifejezetten erős szél kifejezetten erős hullámokat generált. És tudtuk, hogy a tó geometriája miatt minden méternyi haladással csak nőni fognak a hullámok.
Ekkor volt hátra még 26 kilométer.
Ahogy fordultunk a sarokban, visszanéztünk Keszthelyre. Egy sűrű, fekete felhő szabályosan bekebelezte a várost. Cifra idő lehet ott most.
Hiába, indulni azt tudunk. Már megint időben iszkoltunk el a durva időjárás elől.

Azt tudtuk, hogy a hullámok folyamatosan erősödni fognak. De arra nem számítottunk, hogy a kezdetben csak csepergő esőből ekkora felhőszakadás lesz. De az lett.

Balatonberényig még rendben voltunk. Utána nem sokkal bementünk a titkos kikötőnkbe.

GOPR5144

Nos, a titkos kikötő megdöglött. Mint láthatod, benőtte a nád, meg úgy általában kiszáradt. A többiek azért még kiszálltak, már csak egy pisire is. Én inkább a kajakban maradtam. Nem szeretem a magas stégeket, odakint hideg van, a spricómat meg nehéz visszarakni.

IMG_4399

Csakhogy Etelka nálam is bejelentkezett.

Etelka egy általános alany. Valaki, akinek mindig pisilnie kell.

Megpróbáltam a szokásos módon kiforogni a stégre, de ahhoz magas volt. Aztán észre sem vettem, de felültem a kajak hátára, majd egy elegáns mozdulattal kiléptem. Megcsináltam azt, amit Nej napokig gyakorolt júliusban Keszthelyen.
Hja, nagy úr a szükség.
De hogyan fogok én itt visszaszállni?
A többiek már kajánul készítgették a kameráikat.
Aztán amikor beülésre került a sor, mire élesíthették volna a mobilokat, már bent is ültem. Beléptem a kajakba és leültem. Ennyire egyszerűen. Igaz, hogy tizensok évig képtelen voltam erre a mozdulatra, de most valahogy olyan magától értetődő volt.

Nej kérdezte, amikor hazaértem, hogy milyen volt.
– Kegyetlen – válaszoltam – De ha nem csináltam volna végig, akkor nem váltam volna azzá, aki most vagyok.

Viszont a kikötőből kijövet szószerint percről percre durvább lett a helyzet. Az eső folyamatosan erősödött, végül felhőszakadás lett belőle. Feltámadt a szél. A hullámok pedig zabolátlanul bevadultak. Márpedig ha van olyan sarka a Balatonnak, ahol ez a fajta időjárás kegyetlen tud lenni, akkor ez az alsó sarok ilyen. Minden irányból védtelen, szabadon tombolhat a szél, szabadon tornyozhatja a hullámokat. Nincs öböl, nincsenek hegyek, nincsenek nagy nádasok, tényleg nem véd a széltől semmi. És akkor még ott volt nekünk a felhőszakadás, meg a szél, ahogy arcunkba, ruhánkba vágta a vizet.

Fenyvesen kiszálltam, mert le kellett eresztenem a kondenzvizet, meg meg akartam nézni a Goprót, mivel nem tetszett, ahogyan működik. Illetve nem működik.

Ja, ez külön vicces. Két évvel ezelőtt enyhébb(!) körülmények között szálltam ki a túrából pont ezen a szakaszon. Most meg felraktam a fejkamerát és ki/bekapcsolgattam evezés közben.

A Goprónak viszont meg kell halnia. Eddig csak a képminősége nem tetszett, mostanra viszont teljesen tré lett. Rengetegszer csak úgy kikapcsolt felvétel közben. Állandóan figyelnem kellett a csipogásokra és a megállások után újraindítgatnom.

Bélatelep környékén szelídült meg az időjárás. Ekkor már elő tudtam venni a fényképezőgépet is.

DSC01010

DSC01009

Így néztek ki a tanúhegyek a felhőtakaró alá szorulva.

De ekkor már jó volt. Legalábbis jobb. Az eső még csepergett, de ezt már észre sem vettük. A hullámokkal nem foglalkoztunk. Bementünk a part mellé. Végülis kinyalás, nem?

A megérkezés, kicuccolás, bepakolás már rutinmunka volt. Én még zuhanyoztam egyet a kerti slagnál. Ennél már úgysem lehetek vizesebb, de legalább kibírom a szagomat a kocsiban.
Utána átmentünk a büfésorra. A vacak időjárás itt is tarolt, bezárt minden, ahol enni lehetett volna, de az egyik kocsmában közölték, hogy Béla nyitva van. Nem volt egyszerű, de megtaláltuk Bélát. Tényleg nyitva volt.

IMG_20180904_165105

Ez pedig a csúcspizza a csúcspalacsintákkal. Meg utána a csúcskávé. Jól esett elégedetten hátradőlni a székben, egy szivarkával. Minden ellenünk szólt. Mégis megcsináltuk.

Nem, nem volt kellemes élmény. De rengeteget tanultam, fejlődtem ebben az öt napban.
Bőven megérte.

Útvonal

Ugyanez 3D animációban: Relive Keszthely – Fonyód.

A teljes túra útvonala

Balaton Maszatolás 05/06

Sarokba szorítva
2018.09.03; hétfő

Hajnali kettőkor leszakadt az ég. Szószerint. Először azt hittem, hogy a tető omlott ránk. Dörgésből, villámlásból semmi extra nem volt, mondhatni a szokásos, de az eső olyan erővel, olyan mennyiségben jött lefelé, mintha vízesés alá kerültünk volna.
És ez kitartott reggel hétig.

Reggeli közben haditanács. Meteorológia nézegetése. Semmi jó. Valami szutyok esőfelhő szorult a Keszthelyi-medence fölé, egész nap itt fog kavarogni. Szinte végig esni fog, hol nagyon, hol özönvízszerűen. A jó hír viszont az, hogy bejelentett vihar – értem alatta, hogy a matematikai modell által megjósolt vihar – nem lesz. Ettől persze még bármikor születhet bárhová egy, láttunk épp elég ilyet az utóbbi napokban.
Pedig már egészen jól álltunk. A következő célpont Keszthely, 28 kilométer. Nincs semmilyen A,B,C terv, ezt meg kell ennünk.

– Figyeljetek – vonta meg a vállát Péter – beöltözünk. Ezek meg tengeri kajakok, bírják a hullámokat. Vihar nem lesz. Induljunk.

Úgy is lett.

Ahogy beültünk a kajakba, az első pár evezőcsapás után megint elkezdett cseperegni az eső. Kétszáz méter múlva már szakadt. És megjelent a viharos szél is. Hogy ne unatkozzunk.
Mentünk. Félóra múlva csontig eláztam. Pedig annyiszor megfogadtam, hogy újraimpregnálom a kajakos dzsekimet, csak mindig elfelejtem.
Hamarosan megjött a vihar is.
Erős villámlás. Péter, ahogy szokta, nekiállt számolni.
– Egy, kettő, há….
Bumm. Reccs. Ott is volt a dörgés.
– Bakker. Ez olyan 3-400 méterre lehetett.
– Ne menjünk ki? – kérdezte Orsolya.
– Megfontolandó.

A szigligeti strand volt a legközelebb, oda csúsztunk ki. Nem hittem volna, hogy lehet még rosszabb, de a jó meleg kajakból kiszállva, amikor belémharapott a szél, meg a szakadó eső, kiderült, hogy igen. Bementünk a strandbüfé fedele alá, berendeztük a menekülttábort.
Ültünk. Vártunk.
Bontottunk sört, nálam mindig volt műzlicsoki, szivarka. Múlattuk az időt.
Egyszer megjelent a tulaj. Pakolászott.
– Nyitva vagytok? – kérdezte Péter.
– Nem. Miért, ennétek valamit? – morrant a hapi.
– Kösz, nem – visszakozott Péter a goromba válaszra.
– Akkor meg miért kérded?

Ültünk. Vártunk.

DSC00982

DSC00984

Orsolya sztorizott valami helyről, ahol evezés közben megálltak palacsintázni.
– Te, ott nincs is palacsinta – ugrott be.
– Józsi – nézett rám jelentőségteljesen – Te nem tudod?
– Mit?
– A palacsinta csak elméleti palacsinta. A gyakorlatban lehet sült hekk is.
– Óh.

Végül jó egy órát vártunk, mire elállt az eső. Óvatosan körbenéztünk.
Csend. Gyanús csend.
Beültünk a kajakba. Óvatosan elindultunk. Mintha aknamezőn eveznénk. Még a lapátokat is csendben meregettük.
Ez volt felettünk.

DSC00994

DSC00993

DSC00987

Ez meg mellettünk. Vájtszeműek kivehetik a háttérben a szigligeti vár romjait is.

DSC00986

A Szigligeti-öböl nem hazudtolta meg magát, elég rendes szél fújt. Nyilván jöttek mellette a kellemetlen oldalhullámok is. Tempósan haladtunk, követtük a partot.

Györök előtt történt egy apró közjáték. Én ‘Ide nekem az oroszlánt!’ felkiáltással bementem a tó belseje felé. Gyakorolni. Jertek, böszme nagy hullámok, öleljetek a kebletekre. Legfeljebb sűrűbben riszálom a csípőmet. Nem is volt semmi baj, egy kicsit mintha kezdtem is volna élvezni a szituációt.
Kikötés előtt egyesítettük az erőinket.
Péter határozottan szigorúan nézett rám. Orsolya pedig zavarban volt.
– Józsi, nem szívesen mondok neked ilyeneket, de kifejezetten rosszul nyalsz.
– Orsi, igazad van. Bár én úgy pontosítanék, hogy a lehetőségekhez képest nyalhattam volna jobban is.
Ebben megegyeztünk.

DSC00999

DSC01000

A györöki strandon több meglepő dolog is történt. Például kisütött a nap. El is felejtettük, hogyan néz ki. A fenti képeken látható, hogy egészen jó idő lett.
Egy órán keresztül.

DSC00995

De azért a brutális esők nyoma rendesen látszott.

A másik meglepő dolog az volt, hogy az egyik strandbüfé éppen akkor nyitott ki. Sőt, nemhogy kinyitott, de a röpke miniatűr nyarat rögtön ki is használta egy csomó nyugdíjas német és beszivárogtak a strandra. Enni, inni, nézelődni. Azaz kihalt strand helyett élettel teli fogadott. Ahol várnunk kellett a kajánkra, mert sok volt a vendég.
Nagy viccmester az élet.

IMG_20180903_140814

Hamburger. Csapolt Bak sör. És folyamatos telefon bámulás. Igen, meteorológia.
Roppant gyanús volt, de sehol nem láttunk viharra utaló jeleket. Nem létezik, hogy egyszerűen csak így, majdhogynem kellemes időben suhanunk be Keszthelyre.
Márpedig az lett belőle. Igaz, a nap később elbújt, a medence mélyén feltámadt az északi szél, fel is jött az egyes viharjelzés, de a hullám ugye nem ellenfél.

Kikötöttünk. Igaz, először nem vettük észre.

DSC01007

Így nézett ki a kemping strandján a pázsit. Akár ki is evezhettünk volna.

Meglepő módon 18.00-ig volt recepció. Valószínűleg ez a kemping a Mészáros birodalom büntetőtábora. Itt dolgozni is kell.
Nyilván kőház. Nagyon lepukkant házak ezek, évtizedek óta mindenféle karbantartás nélkül, viszont fillérekért adják, még főszezonban is. Pontosan ilyen csavargóknak valók, mint mi. Akiknek csak estére kell valami fedél a fejük fölé, napközben meg úgyis eveznek, bringáznak, túráznak.

Wellcome drink.

IMG_20180903_175357

A fenti kép egyébként Nejnek készült. Mi ugyanis júliusban itt töltöttünk el egy hetet. Lássa, hogy gondolunk rá.

Berendezkedtünk. Átöltöztünk szárazba. Menjünk, igyunk egy sört. Meg együnk valamit.

A szokásos, kellemesen lepusztult ládagyári Yacht Club sajnos nem játszott. Ágit elkapta a gépszíj: filmsztár lett belőle. Ma is ruhapróbán volt Etyeken, nem tudott nekünk főzni.

Adta magát a házzal közvetlenül szemben lévő étterem. Átmentünk. Besétáltunk a pulthoz. Sehol senki.
Hangos köszönés.
Erre a teraszon felállt egy pacák és nagy morogva bejött.
– Szerettem volna megvacsorázni – közölte köszönés helyett.
Mi csak néztünk.
– Egész nap semmi vendég és amikor leülök vacsorázni, rögtön jönnek – nézett ránk szemrehányóan.
– Hát, az élet nem mindig fenékig tejfel – értett egyet Péter.
– Úgy egyébként nyitva vannak? – érdeklődtem.
– Persze. Csak hát a vacsora…
– Igen, tudjuk. Akkor kérek egy korsó csapolt sört.
Ételrendeléssel már nem tartottuk fel a hapsit. Még a végén túlságosan kihűlne a vacsorája.
Utána átsétáltunk a másik étterembe, de zárva volt. Elmehettünk volna még a Halászcsárdába, de abban maradtunk, hogy Péternek rengeteg kajája maradt meg, behiénázzuk. Nekem meg még volt egy csomó söröm. (A Kodiakba ugye fér bőven.) Elleszünk.

El is voltunk. Jóllaktunk. Okoztam némi döbbenetet, amikor megjegyeztem, mennyi a kalóriatartalma a kolbásznak, de itt mindenki aktívan mozog, hamar túltették magukat a sokkon. Higgadtan rágcsáltuk tovább a szálakat.
Aztán sör, beszélgetés. Hamarosan azt vettük észre, hogy Orsolya a széken ülve, fejét falhoz támasztva elaludt. Hát, ja. Harcos egy napjaink vannak.
Végül bement aludni. Maradtunk ketten. Beszélgettünk, füstölgettünk.
Aztán megjelent egy kisebb madár méretű lódarázs. Valahová a fejem fölötti sarokba szorult be. Én nagyon parázok ezektől, már a sima darázs csípésére is allergiás vagyok. Ültem, mint aki megbénult. Nem mozogni. Aztán majd elmegy.
Nem ment el.
– Te, Józsi, gyere el onnan. Ez beleakadt valami pókfonálba és egyre idegesebb.
Lassú higanymozgással felálltam, majd hirtelen léptem néhányat. Nagyokat.
Tisztes távolból néztük.
– Bezzeg ha lenne nálunk valami Chemotox! – sóhajtott Péter.
Bementem. Kihoztam egy nagy palack Raid-et.
– Kodiak, mi? – vigyorgott Péter – Belefér a fél lakás.
Lefújtam a darazsat. Vergődött egy ideig, majd hirtelen mozdulattal eltűnt. De hová?
Adta magát, hogy belepottyant Orsolya száradni kirakott lycra nadrágjába.
– Te, Orsi, lódarázs van a gatyádban! – kiabáltam be.
– Ne higgyél neki, most tapostam el! – kiabált be Péter.
– Tényleg? – néztem rá.
– Tényleg.
– Oké, Péter eltaposta! – kiabáltam be – De ha akarod, még belerakhatjuk!

Remélem, ezek után jól aludt.

Útvonal

Ugyanez 3D animációban: Relive Badacsonytomaj – Keszthely.

Balaton Maszatolás 04/06

Lendületes menekülés
2018.09.02; vasárnap

Itt volt az ideje, hogy alaposan átbeszéljük a helyzetünket.

Az előrejelzések szerint egész nap folyamatosan vihar lesz a Balaton fölött. Viszont jó hír, hogy a viharok közepén lesz egy lyuk, amely pont abba az irányba mozog, amerre megyünk. Meg kellene csípnünk ezt a lyukat és teperni vele lefelé.
Már ha a matematikai modell pontos. Ha nem, akkor jobbról-balról fogjuk kapni a pofonokat.
Komplikálta a helyzetet, hogy tegnap alaposan elmaradtunk a tervtől. Ma minimum be kellene hozni a lemaradást, de az igazi az lenne, ha tovább is tudnánk menni. Holnapra ugyanis teljesen reménytelen napot mutatott a meteorológia.

Ez nyilván felvetette, hogy elengedjük-e a kinyalás koncepciót? Igaz, tegnap már voltak szépségfoltok, de az még belefért volna. Ma viszont mennünk kellett a lyukkal, olyan eszeveszett tempóban, ahogyan az halad. Ebbe nem fért bele a part menti szuttyogás.
Szóval elengedtük. Nem kicsit. Nagyon. Ha ránézel ott lent a track-re, egyből látni is fogod.
Igen, ehhez jócskán át kellett lépnünk a szabályos 1500 méteres határt. De ha már úgyis kettes viharjelzésben megyünk, akkor oly mindegy. Úgyis csak egyvalamiért lőhetnek egyszer fejbe.

Megjegyzem, nem volt kockázat nélküli, amit csináltunk. Messze bent a tóban, úgy, hogy viharok között szlalomoztunk. Elég, ha csak egyszer rontjuk el, vagy egyszer dob be egy testcselt az aktuális vihar és máris csapágyasra rongyoljuk a csípőnket. Már ha megússzuk.
Gyakorlatilag már a vízen is bújtuk mobiltelcsin az előrejelzéseket. Minden átvágás előtt. Meg persze figyeltük az eget, hallgattuk a zörejeket, apró szimatolásokkal mértük a levegőt.

Indulás előtt még elszaladtam a kempingboltba valami hideg ebédnekvalóért, aztán 9-kor hajrá.
Ave Caesar.

DSC00968

Az A terv: Révfülöp. B terv: Balatonakali. (C terv: ha valami csoda folytán jól haladunk, akkor Badacsonytomaj.)

Az első meredek átvágást szerencsésen megúsztuk. Tíz kilométer, jócskán 6 km/h fölötti átlaggal. Toltuk, ahogy bírtuk. Mentünk a lyukban.

DSC00971

Tihany.

DSC00972

Elment mellettünk egy hajó.

– Evezzünk mellé. Az összes utas át fog jönni erre az oldalra és befordulnak a vízbe.

Aztán közelebb ért és láttuk, hogy csak két utas volt rajta.

Ez egy sunyi hátrafénykép a fejem fölül. Naná, hogy a mögöttem lévőket nem tudtam meglepni.

DSC00969

Vagy kamera nélkül is ilyen debilek.

Tihanyban elbúcsúztunk Attilától és gangoltunk tovább. Megint egy nagy levágással. Valahol szerencsénk volt, az összes vízirendőr a tegnapi vihar utáni károk felmérésén dolgozott, gyakorlatilag a kutya sem foglalkozott velünk. A viharjelző ugyan pörgött, mint a motolla, de mi ugye a lyukban eveztünk.

Újabb 10 kilométer, újabb brutális átlag, olyan 7 km/h körüli. Akaliban már kiszálltunk ebédelni. Ez végülis már a B terv. Végre jó sör, lángos, velős pirítós. Kellett is az energia.

Akali kemping előtti strand. Ilyen vacak időben kirajzanak a horgászok, hiszen lehet a strandon is lógatni a botot. Itt, Akaliban valahogy mindig összegyűlik a horgásztársadalom alja. Az egyik Karikában is volt valami ordibálós német faszi, aki egészen addig verte magát, amíg ki nem szálltunk mellé. Öten. (Nem balhézni mentünk, oda volt tervezve a szállás.) Utána valahogy sokkal szerényebb lett.
Ez a mostani klasszisokkal kreténebb volt. Jócskán a bólyán túl mentünk el a strand mellett, olyan 60-70 méterre lehettünk a horgásztól. Ja, és közöttünk volt egy vízben úszkáló pacák is. Erre a hülyéje velünk kezdett el ordibálni. Hogy elvisszük a madzagját. Mondom, 60-70 méter.
Péter meg nekiállt vele vitatkozni. Csak csóváltam a fejemet.
Határozott meggyőződésem, hogy – a vágyak/lehetőségek összeegyeztetési képességének hiánya mellett – a túlfejlett egó az egyéni boldogság legnagyobb akadálya. Miért érdekli az embereket, hogy azt a szemmel láthatóan idióta barmot meggyőzzék? Úgysem fog sikerülni. Ha meg lemennek a szintjére, egyből vesztenek. A méltóságukból. Az önértékelésükből. A partról ordibáló seggfej horgász pont ugyanaz, mint az internetes fórumokon, komment rovatokban ordibáló barom troll. Azért nagy az arcuk, mert sérthetetlennek tartják magukat. Nem kell foglalkozni velük. Nem szabad hagyni, hogy akár csak meg is karcoljanak. Hülye vagy, bazdmeg és hülyén is döglesz meg. Aztán ennyi. Semmi dolgunk velük.

Délután folytattuk a levágásokat. A zánkai öböl eleve egy becsapós dolog: annyira elnyújtott, hogy nem látszik rajta, mennyire hatalmas. Csak utólag, a térképen.

Nos, idáig tartott a szerencsénk. Itt már elkapott minket egy meglehetősen erős északi-észak-nyugati szél. Vihar még mindig nem volt, de a szél jelezte, hogy nincs az sem messze. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a szélnek volt egy jelentős előretoló komponense, szóval billegtünk, táncoltunk, de közben rohantunk is.

Én pedig itt nőttem fel a feladathoz.
Ha emlékszel, a két évvel ezelőtti Karikát nem zártam be, az utolsó 16 kilométer már túl erős volt. Annyira zűrös volt a terep, hogy betojtam. Kikötöttem, Péter pedig értem jött Fonyódról az autómmal.
Nos, azóta eltelt két év. A betojás egyenes következménye az lett, hogy megembereltem magamat. Megvettem az M07 kajakot. Hogy egy lényegesen instabilabb kajakkal gyakoroljak. Két éve gyűrjük egymást. Számtalan zűrös helyzetben voltam vele, számtalanszor volt halálfélelmem. De egyszer sem borultam. És a sok gyakorlás meghozta a gyümölcsét. Ugyan Kenesénél még kényelmetlenül éreztem magamat a hullámokban, de itt, Zánkánál minden elmúlt. Mentem, mintha nem lenne semmi zavaró tényező. Pedig a szél cifrázta rendesen. Percről-percre változott az iránya, kipróbált minden égtájat. A víz igyekezett lekövetni a szelet, de teljesen kiszámíthatatlan csapongás lett belőle. Nem érdekelt. Egyedül annak szurkoltam, hogy ne szemből jöjjenek a hullámok, mert akkor lelassulunk. Az ma nagyon rosszul jött volna.

Nem győzök mosolyogni az akkori magamon. Hogy én mennyi baromságot irkáltam össze. Letagadni nem tudom, mert az internet mindenre emlékszik. Inkább csak vigyorgok rajta. Hogy a Kodiaknak van egy bizonytalankodó mozgása, azért parázok a hullámokban. Hogy túl alacsony a kormánya, azért irányíthatatlan nagy hullámokban. Hogy valójában szkeg kellene rá.
Mennyi marhaság. Egyszerűen csak arról van szó, hogy nem voltam eléggé jó. Soha nem léptem át a komfortzónám határát, emiatt persze, hogy nem ment jól az evezés, ha a zóna határait kellett feszegetnem.
És ennyi.

A lyuk kezdett összeszűkülni a fejünk fölött. Már nem engedhettünk meg magunknak több kiszállást. A maradék 22 kilométert egy seggel toltuk végig. A vége felé azért csak kaptunk egy jó adag szembehullámot, de azon is 6 km/h felett száguldottunk végig.
Őrült rohanás volt.

DSC00976

Aztán feltűnt Badacsony, végül meglett Badacsonytomaj is. 42 kilométer. 6.2 km/h mozgásátlag.
Ilyen időben. Ilyen terepen.

– Józsi, rengeteget fejlődtél – nyugtázta Péter – és ha kell, ezt írásba is adom.
– Ja, érzem – bólintottam – de még van hová. Most már rendesen jöttem, nem zavartak a hullámok. De még nem élveztem őket.
– A kilométerek meghozzák azt is.

A badacsonytomaji kemping szerencsére nem Mészáros kemping, itt a portás ad ki faházat is. Mivel este nyolcra újabb armageddont jósoltak ide, nem is töprengtünk. Különösen, mert ez egy jó kemping, színvonalas faházakkal, már három ember számára is sátor árfekvésben.

Persze ehhez le kellett küzdenünk a vicces kedvében lévő idős pacákot.
– Jó napot kívánok!
– Jó napot! Mit akarnak?
– Faházat. Olcsón.
– Az nincs.
– Telefonon foglaltunk.
– Nekem nem szóltak.
– Az már a maguk baja.
– Inkább a maguké.
– Szóval nincs?
– Van. Csak azt akartam, hogy lássák, itt rend van.
– Már kezdtünk megijedni. Tudja, estére elég csúnya vihar jön.
– Nem jön itt semmi.
– Honnan tudja? Leszóltak fentről?
– Méghozzá egészen magasról. Tudják, az a pacák, aki valamikor még járt is a vízen.
– Hát, mi még nem szeretnénk találkozni vele.

Aztán megkaptuk a faházat. Felcuccoltunk. Berendezkedtünk. Zuhany, átöltözés. Mindjárt embernek éreztem magamat. Nem rossz a vizes cucc sem, de azért az olyan fókás.
Este nyolcig volt kemping étterem, fél nyolckor estünk be. Féltünk, hogy már nem lesz semmi, de a pultos felvette a rendelést három pizzára, szépen szervírozta is, majd bezárta a kocsmát. A tányérokat csak ott kellett hagynunk a teraszon.
Sokáig ücsörögtünk a sötétben. Kellemes este volt.

– Tök fura lehet leszbikusnak lenni – morfondirozott Orsolya.
– Semmi gond nincs azzal – jegyeztem meg – én is az vagyok.
– Te!?
– Ja. A nőket szeretem.
– Ó, akkor én meg buzi vagyok?
– Na, szép kis társaság gyűlt itt össze – dörmögött Péter.

Utána még kiültünk a házunk teraszára. Néztük a vihart. Éppen Fonyódot és Keszthelyt rombolta le, Badacsonyba még nem ért el.
Ekkor ballagott el mellettünk a biztonsági őr.
– Jó estét! Mit szól ehhez a frankó viharhoz?
– Ööö. Igen. Vihar.
– Mégiscsak lesz.
– Hát, lesz.

Nem gyötörtük tovább. Végülis jó arc volt, egy kicsit furcsa stílussal.

Tisztálkodás, alvás. Meglepő módon megint nem sátorban.

Útvonal

Ugyanez 3D animációban: Relive Alsóőrs – Badacsonytomaj.