Category: Kajak

Balatonkarika Döluksz

Nem így terveztük, de így alakult.

Eljött szeptember első hete (jelen esetben beleértve augusztus utolsó napját is, de hát így adta ki a naptár) és ilyenkor szoktuk körbeevezni a Balatont. A jelenlegi volt a kilencedik próbálkozás… és nem egészen úgy alakult, ahogy terveztem, legalábbis számomra.
Idén hárman vágtunk neki a teljes körnek, becsatlakozni pedig Turi Ati csatlakozott be Badacsonyőrs környékén egy rövid szakaszra. A terep egy részén M kisérte partról a csapatot.

Leérkezés
2023.08.31; csütörtök

Csütörtök délután gyűltünk össze a megszokott helyen, Fonyódon. Sétálgattunk, beszélgettünk, összedobtunk egy paprikás krumplit, utána békés sörözgetés folyt estig, majd alvás. Újításként már délután levittük a kajakokat a partra és nagyjából be is pakoltunk.

Fonyód – Siófok, Szabadi-Sóstó
2023.09.01; péntek

A tegnapi előkészületek után nem meglepő, hogy sikerült időben elindulnunk. Gyönyörű időnk volt, kivételesen majdnem tükörsima vízben húztuk az evezőinket. A meteorológia szerint a szél erősödni fog 15-25 km/h közé, de hátulról fog fújni, azaz repülni fogunk. Az élet szép.

Nagyjából ez is történt. Az első 7-8 kilométer után érezhetően erősödött a szél, de még komfortzónán belül kalimpáltunk, a sebesség/erőfeszítés arány pedig igencsak kedvezően alakult. Ez az állapot nem is változott Szárszóig (22 km), ahol az első kikötést és az ebédet is terveztük. Lángos, sör, Csukás István.

Ebéd után újra vízre szálltunk… és innentől indult be mindaz, ami végül kiverte nálam a biztosítékot. Ha ránézel a lenti térképre, láthatod, mi jött össze. A szél ekkor már órák óta fújt, közepes erőséggel, délnyugat felől, azaz végig a Balaton hossztengelye mentén. Ennek az lett a következménye, hogy gyakorlatilag rátolta a Balatont a tihanyi szorosra, itt már egyáltalán nem komfortos hátsó hullámok csavargatták a kajakot. Balatonföldvár után ráadásul a szél megerősödött, érzésre ez már elérte a 35 km/h sebességet és az iránya is megváltozott, tisztán nyugati lett, a térképen pedig látható, hogy abból az irányból is hatalmas hullámokat tudott feltorlaszolni az erős szél.
A szárszói indulás szétszórt minket, én eveztem leghátul, alig láttam a többieket. Annyi azért látszott, hogy Péter ment nyílegyenesen, de róla tudjuk, hogy nagy viharmenő, 2019-ben is csak ő mert egyedül vízreszállni a 90 km/h-s erősségű szélben. Nejnek atomstabil kajakja van, őt sem szokták zavarni a hullámok, de azért valamelyest megilletődött, kihúzódott a part mellé, ami jelen esetben – tekintettel a szélirányra – nem sokat jelentett, de annyi biztonságot azért adott, hogy ha az erős hullámok beborítanak, akkor ne legyen alattunk mély víz. Én pedig követtem, mert először azt hittem, hogy valami baj van és ki akar szállni, aztán csak később esett le, hogy baj, az nincs, csak túlélésre játszik a Kedves. A Tihany-Szántód szorosról nem akarok sokat beszélni, tragikus volt, pont úgy jött ki a lépés, hogy meg kellett várnom, amíg elmegy előttem a komp, dobált a háborgó víz, a 25 méterre lévő horgászok meg folyamatosan küldtek ordítva a kurvaanyámba, hogy takarodjak onnan, mintha én élvezetből ücsörögnék a szélvihar közepén, a kompon pedig simán keresztül tudnék evezni, de mindegy is, ahogy Péter mondta, vannak horgászok, akik csak ordibálni járnak ki, és úgy gondolják, hogy akárhol, akármilyen szűkületben telepednek is le, ameddig be tudják dobni az ólmot, addig övék a víz.
A cső után valamelyest enyhültek a hullámok, de ekkor már megfogalmazódott bennem, hogy nekem ebből elegem van, nem csinálom tovább. Persze még hosszú volt az út, aztán Siófoknál ismét visszaerősödtek a hullámok (a szélirány és szélerősség nem változott, Füredtől már megint tekintélyes hullámokat tudott feltornyozni az erős szél), nekem pedig volt időm hosszabban is átgondolni, mi is a helyzet velem és a kajakkal.

  • 17 évnyi kajakozás után furcsa kimondani, de alapjában véve utálom a hullámokat. Megvolt ez a gondolat már évek óta, de a mai evezés törte át a kognitív disszonancia védelmi vonalát. Igazából már rögtön az elejétől fogva nem szerettem a hullámokat, de úgy gondoltam, hogy ez mindenkinél így van, aztán idővel majd elmúlik, mint ahogy kezdő kerékpáros is fél attól, hogy elesik, aztán belejön és elengedett kézzel vagánykodik. Ott már gyanús lett a dolog, amikor láttam, hogy olyanok, akik később kezdtek kajakozni, hamarabb átestek ezen a fázison, én meg még mindig kinlódtam. Persze makacs voltam, próbálkoztam. Vettem egy, a Kodiaknál kevésbé stabil kajakot. Azt mondtam, ha majd ebben is be merek menni a hullámok közé, akkor a Kodiakban nem kell tartanom semmitől. Aztán később vettem egy K1-et, mondván, hogy ha megtanulom megülni, akkor végképp nem lesz ellenfél a hullám. Az igyekezet nem volt hiábavaló, egyre nagyobb hullámokban maradtam bent a vízben, olyanokban, melyekből régebben sikítva menekültem volna ki a partra… de az ellenszenv nem múlt el. A legjobb példa pont ez az evezés volt. Balatonföldvárnál teljesen kihúzódtunk a parthoz, a beborult szörfösöknél láttuk, hogy a víz kábé derékig ért, azaz semmi, az égegyadta világon semmi következménye nem lett volna, ha elbököm és beborulok, minden cucc ki van kötve és vízálló, egyszerűen csak megemelem a kajak elejét, hogy kifolyjon a víz, a derékig érő vízben vissza tudok szállni és már megyek is tovább. Aztán mégse, csak csikorgattam a fogamat és paráztam. Azaz a racionális énem hiába tudta, hogy nincs és nem is lehet baj, a fejemben a többszázezer éves ősember egyfolytában verte a tamtamot, hogy ‘veszélyveszélyveszélymenekülj!’. Ezzel pedig nem tudok mit kezdeni: szemmel láthatóan sem az idő, sem a tudás nem segít.
    Aztán van itt még valami, egy fontos gondolat. Hamarosan 60 leszek és ha még nem is érzem, hogy vége, de azt érzem, hogy a hátralévő évek már egész könnyen megszámlálhatóak. Azaz egyáltalán nem mindegy, hogyan töltöm el az időmet. Egyre fontosabb lesz, hogy mindent, ami kellemetlen, kihajigáljak az életemből. A nagy hullámokban történő evezés pedig határozottan kellemetlen.
    Oké, hogyan tovább? A K1-et eladtam. A másik két kajak marad: az MP7 lent lakik Dunaharasztiban, azzal továbbra is szeretnék cirkálgatni az RSD-n, a Kodiakkal pedig túrázgatni potenciálisan kevésbé durva vizeken. Az Adria, a Balaton képes nagyon bevadulni, de van egy csomó tó/folyó, melyeknél ilyesmiktől nem kell tartanom, a teljesség igénye nélkül: Tisza-tó, a lengyel Mazuri/Suwalki tóvidék, mérete miatt a Velencei-tó és mittudomén.
    Sokkal komolyabb problémának látom, hogy nemcsak kinőtt a konkurencia, hanem ki is szorította a fejemből a kajakot. A bringa. Nyilván nem kell sokat magyaráznom: a bringázást imádom, a hullámokat rühellem. Bringán bármilyen időjárást át tudok vészelni gond nélkül, ha nagyon bedurvul, legfeljebb elvonulok valami védett helyre. Kajakon ugyanez a biztonság nincs meg. A bringázáshoz kell kábé 10 perc előkészület és már megyek is, a kajakozásnál másfél óra az elő-, illetve utómunka. A bringa az szárazföld és így sokkal szabadabb, a kajak víz, pontosabban vízpart, így sokkal kötöttebb. Nyilván a kajakozásnak is megvan a maga speciális előnye, de azt hiszem, nem véletlen, hogy idén augusztusban eveztem először az RSD-n, azt is csak azért, hogy valamennyire bemelegítsek a Balatonkarika előtt, miközben bringával sorra tolom a nagy túrákat.
  • Oké, vissza a sztoriba.

    Minden jónak vége van egyszer, szerencsére a kevésbé jóknak is, megérkeztünk a kempingbe. Itt nem volt parti egységünk, azaz a fizikai megérkezés még nem jelentette azt, hogy mentálisan is megérkeztünk. El kellett mennem a recepcióra, kivárni a sort, kivárni az ügyintézést (mindenkinek legyen ott a személyije és a lakcímkártyája), utána nyugtázni, hogy ezt most nem találtuk el, a hosszú strand felső végében szálltunk partra, mert tavaly ott volt a mobilház, na most nem, most középen kaptunk egyet, aztán vissza a partra, közölni a többiekkel, hogy egész estét betöltő kajakcipelés lesz, azért egy ilyen dög simán megvan 70 kiló, kiskocsi mondjuk van, de ezzel se két perc, aztán felcuccoltunk, a vécé megsemmisítése és végül ekkor, csak ekkor lehetett kiülni a teraszra a még vizes, koszos, büdös cuccban vacsorázni és legfőképpen bontani végre egy nyomorult sört, mert mégiscsak megérkeztünk egy nagyon kemény nap után. Az erős hátszél hiába fújt be minket a szokottnál két órával hamarabb, a szállásfoglalás simán elvitt belőle másfél órát.

    Én már a vízen is célozgattam rá, hogy kiszállok, de itt, a vacsoránál mondtam el nagyjából azt, amit fentebb a kurzív betűkkel szedett bekezdésben is írtam. Nyilván nem örültek neki, de amikor felvázoltam a lehetőségeket, újra megjelentek a mosolyok. Holnap reggel segítek lecipekedni, utána leadom a házat, majd elvonatozok a kocsiért, összeszedem M-et, elmegyünk Füredre, kivesszük a kecót, bevásárolunk, M főz valamit, de a biztonság kedvéért elszaladunk velős pirítósért is, na meg vörös ír sörért, mert ez úgy beakadt az utóbbi évek alatt, aztán várjuk őket a parton, jelezzük, hol kell kiszállniuk, segítünk felhúzni a kajakot, majd fent körbeüljük a terített asztalt és Péter körbekínálja a pálinkás üveget.
    Aztán nagyjából ugyanez minden nap. Balatonkarika Döluksz.

    Persze nem volt minden ennyire egyszerű, először Nej is ki akart szállni, de aztán este meggyőzte magát. Az időjárás nem fog változni, a közepesnél valamivel erősebb délnyugati szél eleinte hátulról, aztán oldalról, végül szemből fog támadni, egy dolog marad csak állandó, a nagy hullámok, ugye megint feltolja a szél a Balatont a felső csücsökbe, szóval lesz megint tánc, de őt nem zavarják a hullámok, akkor meg miért ne menne?

    Siófok, Szabadi-Sóstó – Balatonfüred
    2023.09.02; szombat

    Pontosan úgy történt minden, ahogy tegnap leírtam. Segítettem lecipekedni, konstatáltuk, hogy kifejezetten csendes a víz, hasonlóan a tegnapi naphoz, persze ez nem marad majd így, na mindegy, elindultak. Összepakoltam, kihúztam a kajakot a recepcióra, rendesek voltak, berakhattam egy belső udvarra, utána vonattal Fonyódra, autóval vissza, felszórtam a tetőre a kajakot, összeszedtem M-et, vettünk ír vörös sört, vettünk velős pirítóst, vettünk boltban egy tálca sört (szomjasak a hősök), kivettük a mobilházat, berendezkedtünk, úsztunk egyet és már idő is volt, érkezett a vízi csapat. Kiintegettük őket a ház mellett, a kajakokat nem is kellett cipelni, amit egyáltalán nem bántak, mert visszafelé elég rendesen elkapta őket az erős szembeszél. Nej készen volt, mint a mateklecke. Viszont teljesen belelkesedett, az előzetes terveivel ellentétben bevállalta a további evezést, egészen Keszthelyig. Probléma szál se, a parti egység legfeljebb nyaral egyet, amíg kisérgeti őket.

    Balatonfüred – Badacsonytomaj
    2023.09.04; vasárnap

    Nagyot változott az élet a tó mellett. Tegnap kiszállni is alig tudtak, annyira tele voltak a strandok. Még egy törölközőt se nagyon lehetett leteríteni a parton, nemhogy egy kajakot ledobni. Mára enyhült a hőség, megélénkült a szél… az emberek pedig elmaradtak. Ugyanolyan lett az élet, amilyen egyébként is szokott, így szeptember elején.
    A parton állva méregettem, mi lesz. A füredi öböl védve volt, legalábbis a belseje, de bentebb már fodrozódott rendesen a víz. A szél Siófok felől fújt és már korán reggel emberkedett. Az öböl még rendben lesz, de a tihanyi rév környéke megint bemutathatja, mit tud. Utána pedig főleg hátszelük lesz, persze ha kinyalják az öblöket, akkor lesz minden. Ilyen szeles időben meg nincs választásuk, a part mellett érdemes menni. Én mindenesetre még mindig nem bántam, hogy kihagyom.

    Az első tervezett pihenő Sajkod. Most, hogy nem voltak extra feladataink, tudtuk követni őket. Fizettünk… és pár perc múlva már a sajkodi strandnál is voltunk. A parton ugye nem kellett megkerülnünk a félszigetet. A hátralévő másfél órát egy könnyed gyalogtúrával ütöttük el, utána felderítettük a terepet (melyik kocsmában van még csapolt sör, hogyan lehet bejutni a klotyira), aztán már itt is voltak. Ittunk egy sört, elmesélték mi volt eddig (Nej szerint a tihanyi csövet nem élveztem volna), majd mentünk tovább Balatonakaliba. Közben beugrottunk a Fék ABC-be, mert az országban itt kapható egyedül Nej kedvenc bora, utána felderítettük az akali strandot, meglepő módon nyitva voltak a büfék, nem ehhez szoktunk, de nem bántuk. Régebben itt már kajakból ettünk: kolbász, szeletelt kenyér, langyos sör… nem rossz, de annyira nem is jó. Most ettünk egy tépett disznós szenyót, nekem jól esett, Nejnek nem annyira, végülis kajakómában nem igazán buli evezni.
    A következő pihenőjük Révfülöpön volt, a Császtai strandon. Mi közben kirándultunk, felmentünk Balatonhenyére sétálgatni egyet. A tavalyi balatonfelvidéki bringázásnál tetszett meg a falu, utólag sajnáltam is, hogy csak úgy átrobogtam rajta. Igen, tudom, Varga Judit, de nem lehet minden tökéletes.
    Révfülöpön még söröztünk egyet a fáradt vízi emberekkel, utána mindenki ment a dolgára. Induláskor esett be Turi Ati, rögtön fordult is a kajakos csapattal visszafelé. Közben – teljesen indokolatlanul – fellőték a II-es viharjelzést, a versenyzők ignorálták. Mi a tomaji kempingben kivettük a faházat, berendezkedtünk. Rossz hír fogadott, a büfét már nem a Félszemű viszi, valami családi vállalkozássá alakult, a pultos fiatal csajon annyira látszott, hogy utálja az egész világot, hogy rendelni is alig volt kedvem tőle. A klasszikus tomaji pizza is megszűnt, végül ettünk egy giroszt pitában. Aztán a távolban láttunk egy kajakost, mélyen bent evezett, határozottan a badacsonyi kikötő felé, hamar leesett, hogy ez csak Nej lehet, ő képes arra, hogy akár egy csőben is eltéved. Integettünk, kiabáltunk, aztán csak befordult.
    Kimaxoltuk a büfé nyitvatartását, kilencig sörözgettünk, utána gyors alvás.

    Badacsonytomaj – Keszthely
    2023.09.05; hétfő

    Minden Balatonkarikán ez a pihenőnap: 27 kilométer, tinglitangli, két kiszállás, a végén a keszthelyi yachtklub, ahol jó esetben meleg kajával, hideg sörrel és egy bútorraktár szállással várnak. Az élet szép. Még akkor is, ha reggel megint fellőtték a II-est, nyilván megint indokolatlanul. Oké, nagyon durva szelet jósolt a meteorológia, de a maximális széllökésekre is csak 45 km/h-t jelzett, az meg még csak I-es. (Ráadásul minket egyáltalán nem érintett, lévén északnyugati szél volt, azaz pont a parttól fújt befelé. Ennek partközelben gyakorlatilag nincs hullámvonzata.)
    Integettünk az indulóknak, utána leadtuk a kulcsokat, majd elzötyögtünk Szigligetre. Időnk volt bőven, így felsétáltunk a vár alatti fagyishoz, nyaltunk egy nagyot, majd visszasétáltunk a kocsihoz.

    Irány a strand. Pont elkaptuk az érkezőket. Sör.

    Utána visszaautóztunk Badacsonyba, mert M-nek innen indult hazafelé a busza. Időnk még mindig volt, így nekivágtunk a Kisfaludy háznak, de útközben elfogyott az idő, így megálltunk félúton, egy panorámás büfénél, ittunk egy kávét, majd séta vissza. M busszal el, én pedig átgurultam a Yacht klubhoz. Itt nem kellett szállást foglalnom, kész szerencse, mert nem is tudtam volna, a külső kapu okoskártyás, nekem meg olyan nincs, beúszni meg nem akartam. Újabb séta. Füreden ottfelejtettük a mini vágódeszkánkat, kerestem egy konyhafelszerelés boltot, közben jól besétáltam Keszthely belvárosát is. Mire visszaértem, már láttam a parton a jellegzetes színű kajakokat, bekurjantottam, visszakurjantottak, aztán kinyitották az ajtót. Sör. Lehet, hogy ez egysíkú programnak tűnik, de nem tudjuk megunni. Aztán megjött az igazgató úr, megjött Ági, a csaplároslány, aztán az igazgató urat rövid időn belül elrabolta a családja, Ágival még dumáltunk, aztán ő is elment, kajáltunk, söröztünk, beszélgettünk. Lazák voltunk, mert nekünk itt volt a vége: a holnapi napot már csak Péter csinálja egyedül. Eleve a Balatonnak ez a legkellemetlenebb része, mondhatnám, hogy a seggluka, ha ez nem lenne ostoba poén Fenékpusztán. Most viszont a szél még rácifrázott egy nagyot, az az erős szél, mely ezen a parton nem jelentett semmit, a túlparton nagyon is önfeledten tombolt, a kis vízben pedig magasra tudnak torlódni a hullámok. Nem nekünk való vidék.

    Keszthely – Fonyód
    2023.09.06; kedd

    Reggel kávé, pakolászás, reggeli. Érzékeny búcsú, elrúgtuk Péter kajakját a parttól, majd hazaautóztunk. Újabb pakolászás, nem is kicsi. És ennyi.

    Hogy mi lesz a Balatonkarika jövője? Passz. Nem tudok és nem is akarok jósolni.
    Egy évünk van rá, hogy kitaláljuk.

    Somogyi túrák

    Baráti meghívásra utaztunk el Nejjel Kaposvár környékére. Jó vendégek voltunk, ettünk, ittunk, ahogy kell. Napközben pedig csavarogtunk a kerékpárral: bejártuk a Zselicet (sajnos nem a legjobb útvonalon), eltekertünk a dombokon keresztül a Balatonig, másik dombokon keresztül vissza és persze megnéztük a Deseda tavat is, mind bringával, mind kajakkal. Az utóbbinál bejött egy kis cifrázás: Nej portyával nyomta és feltűnt egy K1 is.

    Jubileumi Balaton-karika 06/06

    Keszthely – Fonyód
    2022.09.06; kedd

    Távolság: 27,29 km.
    Idő: 6 óra 31 perc.

    Gondolhatod, reggel egyből, ahogy kinyílt a szemem, még pisilés előtt, már a meteorológiát néztem. Szar. Bővebben: megint szeles nap lesz. Szerencsére nem az erre a szakaszra jellemző kellemetlen szél fog fújni, de maga az egész előrejelzés annyira zavaros volt, hogy abból még bármi is lehetett.

    A déli partot úgy, ahogy van, nem igazán szeretem, de legjobban ezt a sarkot rühellem. Durván alacsony víz, állandóan figyelni kell, ne ragadjon le a kajak, az uralkodó északi szélnek pedig 5-15 kilométere van, hogy hullámokat neveljen, ami nem túl sok, viszont az alacsony vízszint miatt ez is elég cifra tud lenni. Nem is beszélve a keleti szélről, mely habár a fenékpusztai, illetve a keszthelyi partoknak csattan, ahol ugyan nem alacsony a víz, de 40-50 kilométernyi távolsága van ahhoz, hogy tisztességesre nőjjenek a hullámok és a szél nem lazsál.

    Szóval nem ez a kedvenc szakaszom. Ehhez képest a meteorológia egyfajta mixet borított ránk. A szélerősség 10 km/h lesz, 20 km/h széllökésekkel, nem kicsi, majdnem olyan, mint tegnapelőtt, de a lényeg az iránya… hát, izé… lesz benne dél-nyugati, déli, dél-keleti. Memorizálni kellene, hogy melyik partszakaszon, hány órakor, milyen szelet mondanak, de tök felesleges, mert amikor ilyen kiszámíthatatlan a szél, akkor úgysem találják el. Jó ez nekünk? A fene tudja. A déli parton megyünk, a déli jellegű szél nem kellene, hogy zavarjon, hiszen nincs tere hullámokat gyártani. Feltéve, ha a parton megyünk. De pont ezen a szakaszon nem lehet kint menni, legalább egy kilométerre be kell osonni és még ott sem igazán mély a víz. Ekkor viszont már lehet kellemetlen a fenti erősségű szél generálta hullám. Arról nem is beszélve, hogy most mind a hárman arra szavaztunk, hogy vágjuk le a francba az egész fenékpusztai részt, teljesen érdektelen, iszapos terep, meg egyébként is húzzunk haza, ami jó, de ha középen vágunk át a teljes Keszthelyi-öblön, akkor már számíthatunk erős hullámokra.
    Fasza.
    Amikor pedig már kezdett lenyugodni a túrán a lelkem.
    – A francba! – morgott Péter, amikor megtudta – Tök jó lett volna megkapni ugyanezt a szelet nyugatról!
    – Ezt komolyan mondod? – csodálkoztam rá.

    Ez ugyanis hátszelet jelent. Eleinte nem nagy hullámokkal, de Fonyódig 23 kilométere van a szélnek és ez a 10/20-as elég is ahhoz, hogy nagggyon kellemetlen hullámokat növesszen.

    – Persze – bólintott – Mire jó egy ilyen vacak oldalhullám? Nem visz előre, csak kellemetlenkedik.
    – Ember, ha a meteorológia nyugati szelet mondott volna, akkor el sem indulok, hanem megyek a kocsiért.

    Nos, ilyen előzmények után indultunk el. Kifordultunk a kikötőből én pedig nekiálltam apró szimatokkal levegőt mérni. Jónak tűnt. A meteorológia szerint itt jobbról féloldalt érkező szembehullámzásra kellett számítanunk, nos, nem ez jött, hanem totál keleti szembeszél, szerencsére nem túl erős. Ezzel nekem nincs különösebb bajom, nem forgat, csak lassít. Tíz kilométernél megálltunk inni egy sört, kint a nyílt vízen, a berényi strandon ugyanis nincs nyitva semmi, a máriafürdőin mondjuk van, de amilyen alacsony, iszapos a part, senkinek nem volt kedve kikötni. Nagyjából itt kezdett befordulni a szél az ígért déli irányba, viszont az ereje meg gyengült, szóval minden különösebb probléma nélkül haladtunk. Habár tényleg meglehetősen összevissza jöttek a hullámok, de olyan 10-20 centisre nőttek, az meg nokedli.
    Belőhettük volna egyből Fonyódot is, de a tavalyi kerülés óta rászoktunk, hogy a kultikus búcsúpizzát nem érkezéskor, hanem korábban, Balatonfenyvesen fogyasztjuk el. Egyfelől ekkor még bátran lehet sört inni, Fonyód másfél óra evezés, plusz jó egy óra pakolás, az alkohol eltűnik, mire beülünk az autóba. Másfelől meg Fonyódon ilyenkor már nem nagyon van nyitva semmi.
    Szóval Fenyves. Messziről becéloztuk. Szegény Nejnek kellett összeszorított fogakkal eveznie, mert így lett a táv közel 20 kilométer, kiszállás, azaz pisilési lehetőség nélkül. Ő pedig nem Etelka. Még.

    Kikötöttünk. Klotyi. Robinson Pizzéria.

    – Ön motokrosszozik? – érdeklődött a pultos.
    – Miből gondolja?
    – Mert én igen és pont ugyanolyan pólóm van, mint Önnek.
    – Ööö – gondolkodtam el valami frappáns, de ironikus válaszon, aztán hagytam a fenébe – Nem, ezt nekem a kereskedő bringásmezként adta el.

    Abba már nem akartam belemenni, hogy akkor miért is hordom kajakozáshoz.

    Az indulás vicces volt. Valami iszonyú hosszan araszolgattunk befele, evezőlapát helyett a kezünkkel lökdösve előre magunkat. Hiába, a déli part varázsa.

    Innen már nyugi volt. Akkor is, ha feltámadt a szél és egy kicsit megnőttek a hullámok. Már mindegy. Benne van a levegőben, érezni a szagát, hogy vége. Megcsináltuk. Ez már a finis, a célegyenes. Ahol akkor is végigmegy az ember, ha jártányi ereje sincs.

    – Látod, ezek a hullámok még beleférnének hátulról is – mutattam a vízre.
    – Látom – bólintott Péter – De az megvan, hogy ha ezek hátulról jöttek volna, akkor nem láttad volna?
    – Hogyhogy?
    – Mert azt mondtad, hogy akkor elmentél volna a kocsiért Keszthelyről.
    – Ah.

    Sajnos a helyes válasz ott nem jutott eszembe, pedig logikus: ha a beígért szélerősség jött volna nyugatról, akkor nem ekkorák lettek volna a hullámok. Hanem akkorák, melyeknél igenis elmentem volna a kocsiért.

    Illetve maradjunk még egy kicsit a témánál, mert ezen a másfél órán, amíg a stégünkig eveztünk, volt időm elgondolkodni dolgokon.
    Először is fel kellett oldanom egy kognitív disszonanciát. Azt, hogy én egyfelől sportos, túrázós embernek tartom magam, másfelől meg, hogy egy túrázásból csak a sörözgetést akarom megcsinálni, a túrát magát nem.
    Ezt sokféleképpen lehet feloldani, kettő is szóba jöhet.

    • Az első az, amit már tavaly is éreztem, idén pedig különösen erősen. Egyszerűen az évek során átértékelődött a fejemben a Balaton-karika. Míg az első években ez valami iszonyú nagy dolog volt, melyet vérrel-verítékkel kellett végigharcolni, amiért meg kellett szenvedni és a végén pokolian fájó, kipurcant izmokkal, de büszkén célbaérni, nos, ez úgy elmúlt. Mit mondasz, még egy Balaton-karika? Persze, öreg haver, miért ne! Megcsináltam már ötször, nyilván kirázom hatodszor is csuklóból.
      Pedig ez nem igaz. A karika egyáltalán nem lett könnyebb. Öt egymást követő napon kell megfeszülni. A kezdeti fájdalmak nagyjából a harmadik napon kezdenek mérséklődni, elmúlni pedig majd csak a karika után két héttel múlnak el. De nem csak az izmok játszanak, mentálisan is ott kell lenni. Le kell gyűrni a monotonitást, az évek során egyre csökkenő motivációt, a miértvagyokénitt?-érzést. És akkor ott van még a küzdelem az időjárással, a körülményekkel, mely megint teljes embert kíván.
      Azaz az egész egyáltalán nem az a nyaralós, pancsolós kirándulás, ahol evezgetünk egy kicsit a haverokkal, utána sörözünk egy kicsit, majd másnap újrakezdjük, hejehuja-haj. Ha valaki így jön el, annak nagyon vacak lesz az ébredése… márpedig én tavaly is így jöttem, meg idén is. Ezen nyilván változtatni kell. Ez nem olyan túra, mely elsősorban az élvezetről szólna. Ez sokkal inkább egy fájdalmas erőpróba, mely edzi a testet, a lelket. Márpedig erre szükségem van, sőt, minél inkább öregszem, annál inkább.
    • A másik – párhuzamos – feloldás kicsit cifrább. Mielőtt nekiálltam volna leírni a mostani túra élményeit, a biztonság kedvéért végigolvastam a korábbiakat. Hogy lehetőleg ne ismételjem magamat. Háát… érdekes végigkövetni, hogyan gyártok újabb és újabb koncepciókat ugyanarra a témára. (És nem kizárt, hogy pár év múlva ezen a mostani eszmefuttatáson is csak mosolyogni fogok.) Konkrétan arról van szó, hogy miért parázok én annyit a kajakforgatós hullámokban? Hiszen pontosan tudom, hogy meg tudom csinálni. Vannak emlékeim arról, hogy olyan vizeken maradtam kajakban, ahol nem is számítottam rá. Ezeknek a tapasztalatoknak le kellett volna rakódniuk. Hogy mást ne mondjak, az, hogy ha elkeseredetten és ösztönösen is, de kajakban maradtam a vasárnapi ötös hullámsorozatban, annak nagyot kellett volna dobnia az önbizalmamon. Azon, hogy legközelebb ne parázzak már, se előre, se bent a vízben.
      De ez nem így van. A tapasztalatok, az emlékek rakódnak szépen, de ezek mind racionális dolgok. Az viszont, amit odabent a fejemben az ősemberem csinál, az tipikus pánik. Ezerrel csapkodja a pánikgombot az a szerencsétlen és semmilyen racionális gondolkodás nem győzi meg, hogy ezt nem kellene. Elnyomni nyilván el tudom, ha nem tudnám, akkor nem is tudtam volna végigmenni ezeken a terepeken, de ettől még nem lesz elviselhető a helyzet. Nem élvezem és soha nem is fogom élvezni ezeket a szituációkat. Sajnos az elfojtott pánik is pánik. Igen, most lehetne sorolni a hasonló szituációkat tériszonyról, pókfóbiáról, nem akarok ezekbe túlzottan belemenni, de valami hasonló lehet nálam is akkor, amikor nem érzem azt, hogy teljes mértékben én kontrollálom a mozgásomat, hanem valami nálam ezerszer nagyobb erő csak úgy dobál.
      Ennek a gondolatmenetnek viszont vannak nagyon komoly következményei. Korábban már értekeztem arról, hogy azért érdemes egyre instabilabb kajakokkal kisérletezgetni, mert ez elősegíti a stabilabb kajakok uralását is. Nos, ez így nem igaz, legalábbis nálam nem. Ez a tudás ugyanis racionális. A pánik meg nem az. Hiába vagyok egyre jobb, hiába tudom – racionálisan – hogy egyre zizisebb szituációkat tudok megoldani, ha jön a pánik és igyekszik megbénítani.
      Igen, ez súlyos gondolat, alapjaiban érinti a kajakhoz történő hozzáállásomat. Van-e értelme kajakoznom, ha egy kicsit is zűrös vízen már bepánikolok? Milyen tengeri kajakos az, aki nem mer bemenni a hullámzó vízbe? Mennyi értelme van K1 kajakkal szopatnom magamat, ha az – esetleges – techikai fejlődést nem tudom realizálni, mert a pánik nem engedi?
      Azaz ez a feloldás azt mondja, hogy igen, József, te egy sportos ember vagy, aki azért nem akar menni erre a túrára, mert van egy kezelhetetlen félelme.
      Jó. Hogyan lehetne ezt mégis kezelni?
      – Egyfelől úgy, hogy elengedem a kajakot. Maximum az RSD-n, meg békésebb tavakon evezgetek, egyébként pedig sportágat váltok. Például kerékpárra.
      – Másfelől létezik másik megoldás is: a dafke. Amikor a tériszonyos direkt kikényszeríti magát a szikla szélére. Amikor az arachnofóbiás csak azért is megfogja azt a pókot. Nem, ez nem kellemes élmény. Még csak el sem múlik tőle a fóbia. Maximum csökken. De hát az is valami. Kérdés persze, hogy ez a csökkenés mekkora és ennyiért érdemes-e? Nos, a válasz az, hogy igen. A fejlődés ugyanis látható, érzékelhető. Visszagondoltam, mennyire paráztam például a 2016-os Balaton-karikán, annyira, hogy az utolsó 16 kilométert meg se csináltam, aztán 2018-ban, a következőn, amikor szinte végig vacak időben, gyakorlatilag egyik viharból a másikba tántorogtunk, már szó nélkül mentem a korábbinál zűrösebb vízeken. A mostani vasárnapi túrát pedig soha nem néztem volna ki magamból, legalábbis úgy, hogy magamtól mentem bele a centrifugába, amikor pedig volt nyugodt út a part mellett.
      Azaz mégiscsak lehet farigcsálni azt a pánikot, de csak lassan és fájdalmasan.

      Aztán, hogy melyik lesz és meddig, az nyilván attól függ, mennyi energiája van az embernek erre az egészre.

    Huh, elnézést, ez egy kicsit hosszú lett, meg sok is belőlem. Ott jártunk, hogy az utolsó csapásokat tettük a stégünk felé, pontosabban az utolsó csapásokkal felakadtunk a bokáig érő iszapban, így az utolsó húsz méteren vonszoltuk a kajakot a stégig, majd a hosszú stégen besétálva a borzalmasan dzsuvás partszéli vízen kötéllel vontattuk ki a kajakokat, aztán a parton pakolás, meg pakolás, meg a sár nagy részének levakarása, a zuhanyzás sajnos elmaradt, mert leszedték a csapról a slagot, ott ültünk Nejjel büdösen egymás mellett a kocsiban, de mindegy is, ugye holtodoglan-holtomiglan.
    – Ne foglalkozz vele, úgysem szállunk ki hazáig – vigasztalt Nej.
    – Várjál te azzal, a kocsi bármikor kitalálhat valamit.
    Így is lett. Már Fonyódon bejelzett a lámpácska, miszerint puhaság van a gumi(k)ban, benzinkút legközelebb Lellénél van az M7-esen, na addig, mint tojáshéjon. Felpumpáltam a megadott értékre, a hibaüzenet nem tűnt el, újra felpumpáltam, most egy picivel többre, a hibaüzenet nem tűnt el, már kezdtem tépni a hajamat, amikor beugrott, hogy kerékcserénél sem tűnik el a hibaüzenet, hiába van rendesen felpumpálva az új kerék, egyszerűen rögzíteni kell alapértékként az új állapotot, na ekkor végre elkussolt az istenbarma, mehettünk haza. A Velencei-tó után eső, Pesten már felhőszakadás, meg is állapítottuk, hogy tualjdonképpen tök jó túra volt, mert esőt egyáltalán nem láttunk.

    Powered by Wikiloc

    Jubileumi Balaton-karika 05/06

    Badacsonytomaj – Keszthely
    2022.09.05; hétfő

    Távolság: 25,55 km.
    Idő: 6 óra 40 perc.

    A számokból megint láthatod, hogy mekkora tinglitangli laza napunk volt. A meteorológia eleinte enyhe szelet mondott, utána meg még azt se. Mintha nem is ugyanazon a tavon eveztünk volna, mint tegnap.

    Az ilyen napokról szinte nem is lehet mit írni. Időben ébredtünk, összepakoltunk, időben indultunk. Az első pihenő 8 kilométernél volt, a szigligeti strandon. Folytatták a tavalyi meglepő szériát, amilyen picike a strand, amilyen kevesen voltak hétfő délelőtt, ahhoz képest nyitva volt mind a négy strandkocsma. Isten tartsa meg a szokásukat. Innen Péter ment öblöt nyalni, mi pedig egy szépen metszett ívvel közelítettük meg Györököt. Ahol megint nem történt semmi rendkivüli, kikötöttünk, ettünk egy lángost, ittunk egy sört, és mentünk tovább. Habár az eddigiek szerint nekünk megint vágnunk kellett volna, de a Keszthelyi-öböl annyira szép, hogy innentől együtt pilinckáztunk a part mellett. Átbújtunk a vonyarci wakeboard pálya hídja alatt, az egykori kemping helyén magasodó négy toronydaru láttán tettünk néhány szaporodással kapcsolatos megjegyzést Mészáros Lölö a Tiborcz gyerek felmenőire, aztán már a Yacht klubban is voltunk.

    Ezt már többször is leírtam, ne valami csilivili Yacht klubbot képzelj el, ez valamikor egy ládagyár volt, alacsony, megkopott ipari épületekkel, ahol most az egyes fészerszerű termekben mindenféle vízieszközöket tárolnak. Jó a kapcsolatunk Gáborral, a gondnokkal, pardon, az Igazgazó Úrral, aki ezeken a kerüléseken megengedi, hogy a bútorraktárban aludjunk. Régebben volt büfé is, velük is jó volt a kapcsolatunk, ha a vízről idetelefonáltunk, hogy dobjanak már össze bográcsban valami vacsorát, akkor összedobták. Mára a büfével mindenféle gondok lettek, nem működik.

    Érkezés után elsétáltam boltba, mert elfogyott a sörünk. Utána haraptunk valami vacsit (kolbász, kenyér, tömlős sajt, mint minden reggel és este), majd mielőtt el tudtunk volna menni zuhanyozni, megérkezett Gábor. Hellóhelló, hogyvagy, hogyvagy, derégláttukegymást. Igyunk egy háromcentest. Meg még egyet. Aztán mennie kellett. Mi még ücsörögtünk egy kicsit, majd meglepően korán elmentünk aludni. Mondjuk, a sportórám szerint már nagyon is rámfért. Egy alacsony alkoholtartalmú, hosszú, mély alvásra volt szükségem. Legalábbis szerinte.

    Powered by Wikiloc

    Jubileumi Balaton-karika 04/06

    Balatonfüred – Badacsonytomaj
    2022.09.04; vasárnap

    Távolság: 39,85 km.
    Idő: 9 óra 4 perc.

    Mit is írtam az elején? Ciklon és anticiklon csörtéznek a fejünk fölött. Reggel nyugodtan kidobhattuk a tegnap esti előrejelzést. Amikor ránéztem a mobilra, gyakorlatilag sikoltottam. Pontosan ugyanolyan időt kaptunk, mint egy évvel ezelőtt. És már akkor sem élveztem.

    Északkeleti szél, 15-ös alap, 25-ös széllökésekkel. Ránézésre nem túl tragikus, erre még az 1-es viharjelzést sem lövik fel. De nézzük meg térképen.

    A vékony piros vonal a trekkünk, azon mentünk. A háttérbe olvadó halványpiros nyíl a szél. A vastag narancssárga nyilak a fő hullámzást mutatják, a lilák pedig a divergenciát, azaz az öblök, bemélyedések okozta oldalsó áramlásokat. Habár dolgozhattam volna még a nyilak vastagságán, de nem akartam annyi munkát beleölni. A lényeg, hogy a nyilak vastagsága _nem_ arányos a hullám erősségével, nem volt ekkora különbség a fő hullám és a divergens hullám között.

    A szél és a hullámok között egyáltalán nem lineáris az összefüggés. Nagyon nem mindegy, hogy a pillanatnyi pozíciónkhoz képest milyen irányból fúj a szél, illetve mennyi tere van felnevelnie a hullámokat. Nos, tér az ma volt bőven. A szél Akarattya környékén csapott le a tóra, onnan a füredi öböl 23 kilométer. Bőven elég ahhoz, hogy egy közepes szélből is nagyon durva hullámok legyenek.
    De ez még hagyján. Ugyanis Tihany nem véd meg mindent. Van egy csillapítás a félsziget tövében Sajkodnál, de arrébb már nagyon idegbeteg lesz a víz. Egyrészt bekavarodik a csőben átpasszírozott vízmennyiség, másrészt pedig továbbra is ott van a főáram, melynek Révfülöpnél már 40 kilométernyi tere lett felerősödni. Emellett pedig berajzoltam, hogy az egyes beugrókban nagyjából milyen mellékes hullámzás generálódott, nyilván ezek is keverték a trutyit.

    Reggel csak néztem a mobilt, csak néztem, végül annyit bírtam kinyögni, hogy idén legalább jó a kormányom.

    Tavaly ugyanis az volt a legnagyobb problémám, hogy hasonló viszonyok között egyáltalán nem működött a kormányom, csak szkegként tudtam használni. A túra végén sikerült csak beállítanom. Az idei első nap rögtön ki is derült, hogy a beállítás tényleg jó lett, sőt, otthon befújtam wd40-nel a kormányszerkezet minden részét, vajpuhán muzsikált.

    Megreggeliztünk, összepakoltunk. Nekem teljesen megnyomta a kedélyemet a várható birkózás. (Jelzem, ezzel egyedül voltam. Péter kifejezetten élvezi ezt a terepet, Nejnek és Attilának meg semleges. Egyedül én parázok.)

    Vízre szálltunk (1-es pont). Nézegettem, beleszagoltam a levegőbe és a két, egyformán vacak alternatíva közül kiválasztottam az egyiket. (Utálom a bizonytalan, de a bőrőmre menő döntéseket.) Egyrészt bemehettünk volna az öböl tövébe hátszéllel, viszont ekkor a tihanyi csúcsig kemény oldalszélben kellett volna elvergődnünk. Ha viszont ferdén átvágunk, akkor rövidebb a táv (átfogó kontra befogók), nincs hátsó hullám, mondjuk helyette pont a legkellemetlenebb azaz hátulról féloldalasan támadó hullám van végig. Péter és Attila az első verzió mellett döntöttek, mi Nejjel a másodikat választottuk. (Erre mondaná Dogbert, hogy ‘asztán megdöglött mind’.)
    Odabent látszott, hogy nem becsültük alá a hullámzást. Cifrázta, mint Lusta Dick a trombitaszólót. De szerencsére most nem volt horgász, aki ránk kiabált volna, hogy menjünk beljebb. (Tavaly volt. Nej el is vesztette a fejét és elküldte a kurvaanyjába.) A mólók kerülése (2-es pont) most is nagy kihívás volt, eleve a víz is forog ezekben a kanyarokban, mint a centrifuga, meg nekünk is fordulni kell közel 180 fokot, jó kis fogcsikorgatós élmény. De minden jónak vége lesz egyszer, szerencsére a rossznak is, végül kikeveredtünk a kompkikötőig, itt persze elkaptuk, hogy dudál a komp, na ilyen tetű lassan még nem láttam kompot elindulni, minket meg ekkor hátulról tolt az erős szél, szégyenszemre hátrafelé kellett eveznem a hátulról rámzuhanó hullámokban. A kikötő után beslisszoltunk a móló takarásába. Kikötöttünk. Hét kilométer birkózás. Megérdemlünk egy sört és egy kis nyújtózkodást.

    Tihanyi rév, büfé. Vécé. Az van rá kiírva, hogy ha nem fogyasztasz, akkor 500 forint/fő. Nem tudom… tényleg ennyire szabadáras a klotyi? Akkor is, ha ez egy kikötő és nincs mellette nyilvános vécé?

    Na mindegy, mi kértünk egy sört, szóval rövidre zártuk, de nem szeretem, amikor zsarolásnak kell engednem.

    Utána búcsút vettünk Attilától. Megy vissza Szabadi-Sóstóhoz. Őt sem kell irigyelni, ebben a brutál szembeszélben, szembehullámzásban ki fog nőni addig a szakálla. Persze ő meg rajtunk poénkodott, miszerint nem sokat fogunk unatkozni. Hát, ja. Tavaly ugyanis idővel elkezdett csitulni a szél, idén viszont esze ágában sem volt. Elsőre nagy arcunk volt (ha eddig túléltük, akkor már nem is lehet bajunk), a forduló után becéloztuk Akalit és elindultunk, jó mélyen bent. A koncepció az volt, hogy ha szarabb lesz, mint a füredi öbölben, akkor kiljebb megyünk.
    Atyavilág, mekkora marha tud lenni időnként az ember.
    Péter folytatta a part kinyalását, szépen elkocogott a szelíd vízben. Mi meg bele a pogózó küzdőtérbe. (Amiben az a vicces, hogy Péter kifejezetten imádja a vad vizeket, én meg utálom és inkább mentem volna a part mellett. De akkor nem jött volna ki a matek, hiszen a gyorsabb egység ment volna rövidebbet.)
    Szóval mentünk, mendegéltünk. Egy ideig kifejezetten elégedetten. A hullámok persze növekedtek, eléggé összevissza is jöttek, de uraltuk a helyzetet. Nagyon faszák vagyunk. Aztán elkezdtek egyre nagyobbak lenni a hullámok. Annyira, hogy kiadtam az ukázt, menjünk a part felé. Na, ekkor derült ki a koncepció hibája. Hogy amikor annyira nagyok a hullámok, hogy már nem vagyunk biztosak abban, hogy tudjuk kezelni, nos akkor már annyira bent vagyunk, hogy jó 30-40 perc, mire védett övezetbe jutunk. Olyan vízen, ahol már csak szerencsével tudjuk uralni a kajakot. Márpedig ha itt borulunk, akkor… nem is tudom, mit csinálunk. Rohadtul bent vagyunk, a hullámzás Révfülöp felé visz, ami jó 15 kilométerre van, ilyen időben kizárt, hogy vissza tudjunk mászni a kajakba, hiszen akkor ki sem borultunk volna, marad a BalatonHelp, feltéve, hogy elő tudom túrni a mobiltelefonomat. Szóval beszartunk, nem is kicsit. Pedig még nem kaptuk meg a nagy pofont. Ugyanis nagyjából akkor fordultunk part felé (a fenti térképen a piros kör, a trekket pont eltakarja a lila vonal, de sejthető a forduló), amikor a tihanyi csőben összeszűkült, emiatt nagy sebességű vízáramlás kitört jobbra, a part felé. Azaz hirtelen megsorozott minket hátulról öt akkora hullám, hogy felsikoltottam. Nem, ez most nem vicces túlzás, tényleg átordítottam Nejnek, hogy ezt nem tudjuk megcsinálni. Gyakorlatilag mind az öt hullám akkora volt, hogy már verve voltunk. Felemelt a magasba, olyan egy méter magasságban a kajak közepe ült a hullám tetején, az eleje és a háta lógott a levegőben, a kormány ilyenkor már nem ér semmit, a hullám persze igyekszik befordítani – és ha sikerül neki, akkor a következő hullám már be is borít – az egyedüli védekezési lehetőség, hogy előrehajolva kaparsz a lapáttal, mint az állat, azaz gyakorlatilag szörfözöl a hullám tetején, utazol a hátán és kivárod, amíg lecsillapodik. Na ilyenből volt öt. Ahogy elmentek, a biztonság kedvéért megint átkiabáltam Nejnek, hogy kösz mindent, jó volt ez a 35 év veled, de szerencsére több ilyen roham már nem jött, mi pedig soványmalacvágtában tepertünk kifelé.
    Mondjuk, nem teljesen. A mai napig nem tudom, honnét szedtük a bátorságot, de még bőven nem voltunk komfortos környezetben, amikor dafke megint becéloztuk a belső, erősen hullámzó vízben Akalit és most már nem is variáltunk, mentünk nyílegyenesen.

    Borzasztóan örültem, amikor végre szilárd talaj volt a lábam alatt. Pedig Akali annyira nem nagy öröm, az égegyadta világon minden zárva van, az egyetlen nyitva tartó vécéért is át kell gyalogolni szinte az egész strandot. Ittunk egy sört, ettünk egy flapjack zabszeletet, ennyi.
    Vissza a birkózószőnyegre.
    Határozottan emlékszem, hogy tavaly itt már meglehetősen lecsillapodott a szél is és a hullámzás is. Na most esze ágában sem volt. A zánkai öbölig még csak-csak elkalimpáltunk, aztán a szokásos koreográfia szerint Péter elindult partot nyalni, mi meg becéloztuk nagyjából Szepezd környékét, de hamarosan nyakunkba kaptuk a brutál hullámokat és rohantunk is ki a túlpartra. Kábé a zánkai strandnál landoltunk.
    Innen jött a neheze. Vess még egy pillantást a fenti térképre. Itt már 40 kilométeren keresztül felhízlalt hullámszauruszok jöttek, méghozzá nem is egy irányból. A direkt hullámok oldalról kaptak el, az öbölben elkanyarodó hullámok meg hátulról. Pusztán csak azért, nehogy megszokjuk az egyiket és a végén unatkozzunk.
    Ilyen körülmények között eveztünk le hat kilométert, azaz valamivel több, mint egy órát. A végén pedig jött a révfülöpi spiccnél (3-as pont) a vitorláskikötő mólója, ahol aztán tényleg minden volt: itt tombolt legerősebben a szél, meg persze egyszerre játszott a fő hullámzás és a visszakeveredő hullámzás is. A móló mögött leparkoltam, hogy bevárjam Nejt, de még ott is, az elvileg védett területen is vitt előre a hullámzás, folyamatosan hátrafelé kellett eveznem.
    Tényleg nagyon durva volt.
    Az első húsz perc után kezdtem morogni, hogy tényleg ennyire hülye vagyok? Időt, pénzt áldozok azért, hogy ekkorákat szopjak? A spicc ekkor még baromira messze volt, a víz meg egyre csak romlott. Nem, ebből elég volt. Egyébként is, ez már a hetedik kerülésem, a hét szép kerek szám, legalábbis a hetes számrendszerben, éppen ideje abbahagyni, meg egyébként is jöjjenek a fiatalok. Kész, kiszállok, úgysem motivál már semmi.
    Aztán később még jobban tele lett a búrám. Miért kellene egyáltalán még ezt is végigcsinálnom? Megérkezünk Tomajba, onnan következő reggel egy óra séta a badacsonyi kikötő, áthajózok Fonyódra, felveszem a kocsit, visszajövök a kajakért, aztán onnantól én leszek a parti egység. Igen, ez lesz.
    Háromnegyedóra múlva már nagyon ocsmányul káromkodtam. Ekkor már ott jártam, hogy nem, nem várok még Tomajig sem. Révfülöpnél kiszállok, elvonatozok Badacsonyig és még ma este hozom a kocsit. Egy perccel sem kinlódok többet, mint amennyit innentől még muszáj.
    Utána jött a spitz megkerülése, amikor már kis híján szétrobbant a fejem.
    A hátsó förgeteg elrepített a Császtai strandig, ott ráfordultunk a gyerekpancsolóra. Kiszálltunk. Leültünk inni egy sört. Nem volt ez sok idő, de meglepő változások indultak be. A fák, melyek kikötésünkkor még majdnem vízszintesen dőltek a szélben, elkezdtek kiegyenesedni. Ráadásul a strand már egy öböl elején volt, ott, ahová a fő hullámzás már nem tudott betörni, azaz valamivel simább lett a víz is. Nem, nem lett sima… csak simább. Aztán eszembe jutott, hogy mindig is ez a zánkai öböl volt az a pont, ahol minden összejött, ahol rendszeresen ordítva káromkodtam, majd amikor kijöttem belőle, egyből megnyugodtam. Megtörtem a túra gerincét, innentől már nem ellenfél. Kortyolgattam a sörömet és kezdett elszivárogni a dühöm. Oké, persze, Tomajig elmegyek, ritka hülye elképzelés volt, hogy innen megyek el az autóért, hová is tenném addig a kajakot? Tomajon meg majd meglátom reggel. Ha kellemes időt mond a meteorológia, akkor menjünk. Ez gyakorlatilag pihenő szakasz, ráadásul ez a másik kedvencem is, miért pont ezt hagynám ki?
    Jó. És jövőre mi lesz? Semmi. Jövőre már nem jövök. Nyilván senki nem fog neki örülni. Meg nekem is hiányozni fog. Mondjuk mi lenne, ha jönnék, de állandó parti egységként? Autóval kisérném a többieket, akiknek így nem kellene fullra pakolt kajakot hajtaniuk. Jó! A kempingekben kivenném a szállásokat, majd mire megérkeznek, főznék valami vacsorát. Sőt, vinném a kajakomat és ha az idő engedi, még elébük is tudnék evezni. Így benne is lennék, meg eveznék is, de nem lennék rákényszerítve, hogy olyan vízben is evezzek, amelyhez semmi kedvem sincs. Oké. Akkor ez lesz. Majd valamelyik este elővezetem.

    Az eddigiekhez képest nyugodt vízben indultunk el Révfülöpből, nagyjából a pálkövei spitzig nem is volt gond. Utána viszont, amikor becéloztuk az ábrahámhegyi spitzet, az időjárás felemelte a mutatóujját, jelezve, hogy még itt van. Azaz megint belekeveredtünk a főhullámzás sodrába (4-es pont) és kezdődött minden előlről. Hiába csitult el a szél, a hullámok még nagyon sokáig lötyögtek. Azaz megint becéloztuk az öböl túloldalának közepét, onnan pedig kellemetlenül erős oldalhullámzás mellett araszoltunk el a spitzig, majd az ábrahámhegyi móló megkerülése a zavaros vízben, eh.
    Viszont innentől már egyre csökkenő hullámzás mellett fordultunk rá a tomaji kempingre, legalábbis arra a pontra, ahol a kempinget sejtettük, a laposan szembetűző naptól ugyanis nem láttunk semmit: sem a GPS képernyőjét, sem a partot.
    Persze megtaláltuk, a kajak már magától is kiúszna, ha hagynánk. Kikecmeregtünk, Péter elszaladt a recepcióra, ügyes volt, megszerezte a kocsmához legközelebbi olcsó faházat, becuccoltunk, aztán csak úgy, zuhanyzás nélkül, vizes cuccban be is ültünk a Félszeműhöz. Sör. Pizza. Sör. Ez volt a tervezett program. Éppen a pizzát csócsáltuk, amikor befutott Túri Ati, mindenki meglepetésére egy rendszeridegen kenuval. Hellóhelló, hogyvagy, hogyvagy, derégláttukegymást. Igyunk sört. Meg még egyet. Végigdumáltuk, végigvigyorogtuk az estét, a kocsmában meglepően sokan voltak, így a Félszemű sem zárt be fél nyolckor. Jó este volt. Aztán végül mindenki elment a dolgára, bezárt a kocsma is. Elalvás előtti zuhany, búcsúsör, aztán szunya.
    Direkt nem néztem meg a meteorológiát.

    Powered by Wikiloc