Nem is kicsit. Kilencre vártam a riasztós hapit. Magunk között szólva, már napok óta nem voltam nyugodt. Betermeltünk már annyi mindent a lakásba, hétvégén el is utazunk, a riasztó meg – köszönhetően a farok gázszerelőnek – nem működik. (Az a majom úgy vágta le a gázcsövet, hogy vele együtt elnyeste a hozzá kötözött négy szalagkábelt. Meg megolvasztotta a felette menő külső szerelésű kábelcsatornát, a benne menő vezetékkel. Amikor rákérdeztem, hogyan sikerült így elgombáznia a rendszert, csak annyit mondott, hogy nem vette észre.) Emellett a telefonszerelő is szétkötözgetett mindent (a beleegyezésemmel), amikor bekötötte az adsl-t, így ha működne is a riasztó, akkor sem tudna bejelezni a szekuritiseknek.
Nos, ez volt a megoldandó feladat. A hapi el is kezdte szorgalmasan kibogozni a gubancokat. Odáig nem is volt gond, amíg el nem jutottunk a telefonos kapcsolatig.

– Ezen adsl is van – nézett rám vádlóan a szerelő.
– Igen, bár már nem sokáig. Jeleztem, hogy kössék le.
– Csakhogy én itt nem tudok rendesen rákapcsolódni, csak ha elvágom a telefonkábelt és összedrótozom a riasztókábellel.
– Nem lehetne elegánsabban? Valami elosztódobozzal? – akadékoskodtam.
A telefonszerelő hagyott itt egy csomó dobozkát, előkerestem néhányat.
– Ezek közül nem lehetne valamelyiket felhasználni?
– De. Csakhogy akkor kellene vezeték, megfelelő csatlakozó és krimpelő fogó. Önnek van?
– Már hogyan lenne. Ön a szerelő, nem én.
– Csakhogy nem készültem telefonszerelésre.
Patthelyzet. Végül ráhagytam.
– Oké, kösse, ahogy tudja.
Kötötte.
– Most kellene beszólni a központba, hogy ne foglalkozzanak a riasztással, mert piszkáljuk a rendszert.
– Azonnal – mondtam és feltúrtam a papírjaimat a szám után.
Felhívtam.
– Csókolom, XY vagyok, akárhonnan. Azt szeretném kérni, hogy most egy ideig ne figyeljenek a riasztásokra.
– Jelszó?
– Izé…?
– Ehhez jelszó kell.
– Nézze, én küldtem maguknak átvállalási nyilatkozatot, abban nem volt jelszó.
– Nem tudom. De én csak akkor tudom levenni a riasztást, ha Ön mond egy érvényes jelszót.
– Hmm, ez nem lesz könnyű.
– Segítek, egy férfinévről van szó.
– ? Soha nem szoktam férfinevet megadni jelszónak. Legalább becézett?
– Nem, ez egy történelmi név.
– Végképp passz. Életemben nem használtam még történelmi nevet jelszóként. Hogyan lehet jelszavam, ha még nem adtam meg semmit?
– Nem tudom. Esetleg kapcsolom az ügyfélszolgálatot.
– Köszönöm.
Ott végigmentünk ugyanezen a folyamaton, kiderült, hogy mivel még nem kapták meg az új szerződést, így nem minden adatomat írták át. Gyakorlatilag a rendszer már ismeri a nevemet, a pénzt fizetem, minden egyéb kaotikus.
Végső elkeseredésemben felhívtam a régi tulajt.
– Meg tudná mondani, mi volt a jelszava a riasztóhoz?
– Persze.
És mondott egy férfinevet. Egy történelmit.
Újból felhívtam a céget és büszkén bemondtam a jelszót. Innentől teljesen megváltozott a világ.
A hapi ráküldte a riasztót – de az eldobta az agyát. Bősz szerelés, vezetékcsere után már látta a riasztó a telefont, de kommunikációs hiba miatt nem tudott beszólni a központba. A szerelő lecserélt mindent, amit tudott, megmért mindent, amit lehetett, majd kimondta a verdiktet:
– Valószínűleg megsérült a riasztó kommunikációs panelja.
– Csak úgy magától?
– Nézze, heteken keresztül rövidzárban volt.
– És attól tönkremegy?
– Őszintén szólva még nem hallottam ilyesmiről. De más tippem nincs.
– Mennyibe kerül egy ilyen panel?
– Húszezer.
– Ejha. Nem lehetne ezt azért megbízhatóbban behatárolni?
– Leküldhetjük a gyártóhoz. De ekkor csak a szállítás két hét, arra jön még a vizsgálódás.
– Jó, mondjuk kicseréli. És ha az sem tud kommunikálni?
Itt jött egy hosszas magyarázat. Bevallom, nem tudtam belőle kihámozni a lényeget. Valami olyasmi volt, hogy ha elmegy a panel, akkor megy ez, megy az, meg menteni sem lehet, meg… mittudomén.
– Kommunikációs hiba. Nézze, nem segítene, ha beszélne egy túloldali rendszergazdával? Azt is el tudom képzelni, hogy a túloldalon van elállítva valami, ami miatt nem jön létre most a kapcsolat – próbálkoztam a jól bevált hibakereső algoritmussal.
– Ha eddig működött, akkor mostantól is kellene neki.
– De azért tegyünk egy próbát.
Tettünk.
Körülbelül két perc kellett ahhoz, hogy kiderüljön, a túloldalon nem vezették át a magammal hozott telefonszámot – így ott a régi tulajdonos számán várták a kapcsolatfelvételt. Átállították, minden működött.
Kommunikációs panel. Ja.

Közben volt egy másik zűrös telefonom a Díjbeszedővel. Tudni kell, hogy nálam van a társasház órája és ebből néha keletkeznek nehezen kezelhető helyzetek. Most is ilyesmibe futottunk bele, szerencsére az ügyintéző hölgy korrekt volt. Sajnos a szituáció nem annyira – holnap újra kezdjük.
Mindenesetre ekkor már az étkezőasztalt ellepték a szerződések, feljegyzések, cetlik.

Ekkortájt nem tudtam nem észrevenni, hogy a kert végében úthengerek, dömperek, markolók, lépegető exkavátorok kezdték döngölni a sóderes utat. Amint időm is lett rá, kitéptem és letámadtam egy melóst, hogy mi ez a nagy felfordulás? Csak nem leaszfaltozzák az utcát? Szerencsére nem, csak elegyengetik a gödröket. Tényleg megijedtem, mert ez az utca pont úgy jó, ahogy van: igazából ahhoz szűk, hogy forgalom menjen rajta, de ahhoz jó, hogy a lakók elérjék a hátsó udvaraikat, illetve a kirándulók az erdőt. Vétek lenne ide aszfaltot tenni, forgalmat csábítani.

Ekkor számomra még jócskán nem volt vége a napnak. Összekaptam magam, irány Vecsés.
Mert mi is kell egy igazi nyaraláshoz?

  • Egy kajak, amely jó tengerre is. Megvan.
  • Egy megbízható autó, nagy csomagtérrel. Megvan.
  • Két darab négyszemélyes sátor és egy sörsátor. Megvan.
  • Kempingágyak, székek, asztal. Megvan.
  • És egy utánfutó, amely mindezt – és mást is – elcipel. Ne legyen túl nagy, de legyen rajta magasító és ponyva.

Nagyítás

Nos, ez utóbbiért mentem le Vecsésre, az Utánfutó Centrumba. Elég nehezen találtam meg – valahogy máshogyan képzeltem el egy Centrumot. ;) De nem lehet egy rossz szavam sem. Eltekintve attól, hogy a weblapon feltűntetett árakra még rájön a forgalombahelyezési 50-60e forintos költség – na meg a vizsgáztatás nyűge, idő, bizonytalanság. Mi pedig hamarosan nyaralni akarunk menni.
Pont kapóra jött egy félreállított használt darab. Pont akkora volt, amekkorát én szerettem volna – a legkisebb. Viszont ponyvás, magasítós, 1 éves, műszakiztatott. És az ára is fájdalomküszöb alatt. Nem is vacakoltam sokat, megvettem. A legkeményebb problémát a készpénz elővarázslása jelentette, nálam ugyanis csak bankkártya volt – ez pedig Vecsésen nem ért sokat. Nem kis munka volt automatát találnom – de végül ez is sikerült.

De még mindig nem volt vége a napnak – ugyanis kifogytunk itthon folyóborból. Először arra gondoltam, hogy Vecsésről hazafelé ugrok be a borkereskedőhöz, de aztán elvetettem az ötletet – ha meglát utánfutóstól, még talán túl vérmes reményeket táplálna irányomban.

Este még megtartottam itthon a riasztókezelési szemináriumot. Ránézésre mindenki megértette – de kíváncsi vagyok, mire mindenki gondolkodásába rögzül az eszköz kezelése, hányszor fogjuk mosolyogva üdvözölni az ezerrel kirongyoló szekuritis autót.