Month: June 2007

Katonatörténetek 1

Társaságban nem túl szerencsés katonasztorikat elővezetni, mivel aki nem volt katona, az csak legyint rá, miket hantázik már itt az öreg – aki meg volt katona, az nem igazán figyel a történetre, mert alig várja, hogy a saját, valamennyire hasonló történetét elmondhassa.
Csakhogy ez egy blog… és itt nem tud senki közbevágni. Ergo mesélek.

Kezdjük rögtön azzal, amikor atombombát robbantottunk.

Illetve mégsem, egy kicsit képbe kell hozzalak benneteket.
A középiskola elvégzése után én ún. 810-es számú vegyianyaggyártó szakmunkás képesítést kaptam, így logikus volt, hogy előfelvételisként a szekszárdi önálló vegyvédelmi zászlóaljhoz hívtak be. (Bátran beszélhetek, azóta nemcsak az egység, de maga a laktanya is megszűnt fizikailag.) Az állományban volt néhány vegyi felderítő, de a többség locsolóautóval illetve porszívóval harcolt. (Csak megjegyzem, az esetleges háborúban a kijelölt ellenségünk a mittudoménmilyen számú olasz hegyivadász ezred volt. Néha úgy elképzeltem magunkat, ahogy a sziklás olasz hegyekben vonulunk a rozsdás csepel locsolóautóinkkal, a rejtőzködő olasz hegyivadászok meg sorra hullanak le a sziklák mögül a röhögéstől.)
Na, szóval, a harcieszközök. A többség FMG-re volt osztva (Folyadékkal Mentesítő Gépjármű) – én viszont Bogyó honvéddel PS-re; ez hivatalosan Porszívással Sugármentesítő volt, de én csak PorSívónak becéztem. A mi dolgunk volt az, hogy atomtámadás után eltávolítsuk a radioaktív port az esetleges túlélőkről. (Nemröhög. A történet minden szava igaz.)
Maga a technika nem volt bonyolult: egy utánfutóra rá volt barkácsolva egy ezerhatos moszkvics motor, ez egy kétfokozatú, manuális tengelykapcsolón keresztül hajtott meg egy levegőfúvót. (Az irány kapcsolgatható volt.) Harcolni úgy harcoltunk vele, hogy beindítottuk a motort, zártuk a tengelykapcsolót, felkaptuk a tízcentis dréncsövet és szívtunk. Nem kicsit volt szimbolikus.

Na, akkor térjünk vissza az atombombára.

A várakozásoknak megfelelően reggel hétkor tört ki a háború. Senki nem lepődött meg, legalább egy hete mindenki tudta, hogy reggel hétkor váratlanul riadóztatni fogják a zászlóaljat. Szintidőn belül felhajigáltuk a harci eszközöket a teherautókra és elhagytuk a laktanyát. Az első és legfontosabb feladat a harci locsolóautók feltöltése volt. Hagyományosan ezt a Sió parton szoktuk megejteni. A világ legostobább seggfej őrmestere, Nyerges őrmester vezényelte a műveletet. Akkoriban elég sok eső volt, rendesen felázott a part. Az őrmi már térdig elsüllyedt a sárban, de még integetett a sofőröknek, hogy tolassanak csak nyugodtan közelebb a vízhez. Azokat meg nem azért fizették, hogy okosak legyenek, tolattak. Aztán amikor a század összes locsolóautója derékig süllyedt az iszapba, kiszálltak, félrevonultak és kényelmesen leültek bagózni. Ők már tudták, hogy ezeket az autókat ember innen ki nem szedi. Természetesen ment a telefon a századparancsnoknak, aki haját tépve rohant ki a csatornapartra. A vége az lett a kalandnak, hogy megkeresték a környező parasztokat.
– Jóemberek, bajban vagyunk.
– A Nyerges őrmester?
– Az bizony. Honnan találták ki?
– Csak úgy tippeltünk.
– Bátyám, van magának Rába Steigere?
– Van, hát. Meg a szomszédnak is.
– Szedjék már össze az összeset és jöjjenek le a partra.
Valahogy így. Mi meg a fák árnyékából figyeltük a nem mindennapi felfordulást. A csupa sár autókat végül leparkolták a keményebb talajon, a locsolóautós hadfik bevezetékeztek a vízpartig, secperc alatt felszippantották a szükséges vizet. Mehettünk tovább. Jó két órás késéssel. Nagyon nagy balhénak néztünk elébe, ugyanis egy ilyen háború egyáltalán nem olyan spontán dolog, mint ahogy azt képzelné az ostoba civil ember. Nekünk például meg volt szabva, hogy délután négyre melyik földút mely kilométerén kell lennünk, mert az ellenség ott fog meglepetésszerűen atombombát robbantani.
Hát, attól a ponttól akkor még igen messze voltunk.
A századparancsnok mindent egy lapra tett fel. Habár nagyon nagy esők voltak korábban és minden csupa sár volt, úgy döntött letérünk az útról és vagy 5 kilométeren keresztül átvágunk a felszántott szántóföldön, jelentősen lerövidítve az utat. Életveszélyes mutatvány volt. Vagy harminc darab roncs kategóriájú Csepel teherautó, keresztül a dagonyán. Ha csak egyik sofőr is hibázik, az egész menetoszlop ott akad el a puszta közepén. És a parasztok sem biztos, hogy örömmel szednek ki minket, miután szétbarmoltuk a földjüket.
Nem tudom, mit ajánlottak fel a soförőknek, de nem kevés rendkivüli szabadság repkedhetett a levegőben. Egyszer csak a konvoj begyorsított és belecsapott a dágványba. Félelmetes élmény volt: mindenfelé csapkodott a sár, az autók repkedtek, rázták a seggüket, csúszkáltak jobbra-balra – de a sofőrök üveges szemmel csak nyomták a padlógázt, bízva abban, hogy az előttük lévő sem fékez.
A századparancsnok 19-re húzott lapot – és alsó jött neki. Mindegyik teherautó elérte a betonutat. Sőt, a mutatvánnyal olyan sok időt nyertünk, hogy jó fél órával korábban értünk a megadott ponthoz.
Ránk is fért. A franc se gondolta volna, hogy a háború ennyire izgalmas dolog.
Üldögéltünk az árokparton, bagóztunk. Időnként el-elpislantottunk afelé a távoli liget felé, ahol fel fog robbanni az atombomba.
Gondolom, a történet ezen pontján már illenék elmagyaráznom, mi is az az atombomba. Értelemszerűen nem igazi bomba, csak úgynevezett imitáció. Képzeljetek el egy jó hosszú, jó vastag acélhengert, melynek egyik vége zárt. Ezt beássák a földbe, majd begyújtják. Olyan anyaggal van feltöltve, mely teljesen ártalmatlan robbanást produkál, nagy, gomba alakú felhővel. Valami olyasmi, mint manapság a szülinapi tortákra rakható mini tűzijátékok.
Na, ezt vártuk ott az árokparton. Ezzel terveztük megkoronázni a napot.
Közben persze a falusiak meglátták, hogy ott ücsörögtünk, nyilván kijöttek kérdezősködni.
– Katona urak, mi lesz itt?
– Atombombát fogunk robbantani – közöltük velük higgadtan.
– Ne csinájják már, az nagyot durran – hőköltek hátra.
– Márpedig bátyám, itt az lesz. Nem hallgatott rádiót? A Kossuth is bemondta.
– Hinnye. Akkor most mit csináljunk?
– Üljön ide mellénk, ilyet úgyse látott még.
– Meg hozzon már egy kis sört! – szólt oda a haverom.
– Hát, pálinka az éppen van nálam.
– Az is jó lesz – döntöttünk nem túl sok fontolgatás után.
Jó társaságban hamar telik az idő. Észre sem vettük, már négy óra lett. Feltápászkodtunk, majd megannyi Vera Muhina figuraként a liget felé fordultunk. Vártunk. Még mindig vártunk. Aztán egyszer csak jött egy tompa dübbenés, majd rövid időre levegőbe repült egy vascső, némi földdel kisérve.

Kedves elvtársaink fordítva ásták be a bombát.

Üzemmódváltás

Ezennel közlöm, hogy ideges, aggresszív, frusztrált és kialvatlan üzemmódból átváltottam hajszolt, kialvatlan de jókedvű, nyaralós üzemmódba.
Igen, nyaralni megyünk. Kicsit túl sok az elvarratlan szál mögöttünk, kicsit meglehet, nehezebb lesz teljesen kikapcsolódnom – de már érzem az ilyenkor megszálló könnyedséget. Vigyor. Beleszarás. Majd csak lesz valahogy.

Pedig az előjelek nem túl jók: úgy volt, hogy Vrsarba megyünk, erre ránéztem az időjárásjelentésre – és elhűltem. Jövő hét hétfő/kedd/szerda nappal is és este is végig eső, az egész Isztrián. Sátorban nem túl nagy élmény.
Gyorsan megnéztem, Horvátország más tájain mi a helyzet – és Dalmáciában egész hétre napsütést mondtak. Nem is variáltam túl sokat, célpontot változtattam: irány a tavaly már megismert Jezera-Lovisce kemping. Nem mintha akkora nagy durranás lenne, hogy pusztán csak a kemping kedvéért érdemes lenne visszamenni, nem. Viszont az egész környék egy mindenki igényét kielégítő kajakos paradicsom – és mi tavaly még kajak nélkül voltunk itt.
Gyökeresen más élményekre számítok.

Szóval, viszlát mindenkinek, majd valamikor jelentkezem. Addig is olvasgassátok a következő sztorit, jókedvemben írtam.

ps1: Erről jut eszembe, a nemrég bevezetett Sztori kategóriát feltöltöttem elemekkel; azaz végigmentem az írásokon és kategorizáltam. Örömmel közlöm, hogy holtversenyben a legjobb kategória jött létre. Míg a Világmegváltás rovat az egy kicsit komolykodó írásokat szedte össze, addig a Sztori rovat a groteszk, időnként morbid történetek rovata lett, bőven nyakonöntve vigyorgással.
Ha elvonási tüneteket észlelsz magadon a jövő héten, javaslom, olvass el naponta néhány sztorit.

ps2: Ha van valami, amit borzasztóan sajnálok ebben a mostani pörgésben, az az, hogy nincs időm megírni a fejemben kavargó sztorikat. Rengeteg van idebent, szívem szerint csak írnám és írnám őket, amíg még emlékszem a részletekre – de nincs rá idő.
Így leszünk mindannyian szegényebbek.

A kegyelemdöfés

Metrón olvastam, valami kiplakátolt bulvárlap címlapján. Nagy betűkkel.

Felesége kirakta Dévényi Tibor szűrét.

Alatta kisebb betűkkel.

Túl sokat flörtölt.

Na, itt omlottam testileg, lelkileg össze.
Ugyanis volt szerencsém pár évvel ezelőtt személyesen is találkozni az öreggel.
Flörtölni. Ja.

Érdekes ügykezelés 2

Apám, mibe nyúltam!
Ma egész nap hivatalokban mászkáltam, délután pedig kulcspozícióban lévő lakótársakkal randiztam. Ha most nekiállnék mindent megírni, Tolsztoj tűzbe vágná a ‘Háború és Béké’-t. Nem is teszem, már pusztán csak Tolsztoj iránti tiszteletből sem.
Legyen elég annyi, hogy egy ügyes trükk következtében a Vízmű úgy tekint rám, mint közös képviselőre. Immár három hónapja. Kár, hogy én nem tudtam róla. A Díjbeszedő pusztán azért nem perelt még be, mert egyrészt július végéig haladékot kaptunk, másrészt meg különböző adminisztratív okokból nincs is érvényes szerződésünk a Vízművekkel, így még nem tudták átjelenteni a nevemet. Ha rajtam áll, nem is fogják. Igaz, ekkor meg szerződésünk nem lesz.
Mindenesetre a Díjbeszedőnél már bemutatták az ÁNTSz és Tűzoltóság engedélyt a vízkorlátozásra. Amit őszintén szólva nem is bánnék, ugyanis mivel a társasház nem működik, így semmi eszközöm sincs arra, hogy kiverjem a szart a notórikus nemfizetőkből. Mert most már látszik, kik azok, akik nem adnak le valódi vízóraállásokat (ugye, Mystic) – aztán akik miatt éves szinten sokszázezres hátralékok gyűlnek össze. Jelenleg éppen másfél millánál járunk.

Elkezdtem felvenni a kapcsolatot egy artézi kutakat fúró társasággal. Nem röhög. Komoly.

A hallgatás, mint olyan

El sem hinnéd, mennyi információt hordozhat az információ hiánya. Hogy mennyi mindent jelenthet a hallgatás.

  • Amikor a tótumfaktum hallgat. Történik valami nagyon fontos, mindenki várja, mit mond. De nem mond semmit. És ezzel mondja a legtöbbet.
  • Békeffy híres konferansza, amikor kiderült, hogy Imrédy (I. zsidótörvény) felmenői között találtak zsidókat. Kiállt a színpadra és csak annyit mondott, hogy ‘Nahát…!’. Percekig tartó vastapsot kapott, a cenzorok őrjöngtek.
  • Márai írta a naplójában, hogy sok íróról a mellőztetésük megszüntetésekor derült ki, hogy nem is volt miről hallgatniuk. És ez is mennyire kínos: lehet, hogy lett volna mondanivalója, de a sok hallgatásban feloldódott. Aztán amikor beszélhetett volna, már nem akart – és addigra nem is volt mit.
  • Végül egy kedves sztori. Mikszáth úgy gondolta, hogy csak meg kellene látogatnia Gárdonyi Gézát, hiszen mindketten nagy írók, és még csak nem is találkoztak. Gárdonyi akkor már Egerben remetéskedett. Mikszáth lebumlizott, felsétált a dombra, beköszönt. Gárdonyi előkapott egy üveg bort, kiültek a teraszra. Hallgattak. Olykor ittak egy pohár bort. Pipázgattak. Így ment ez órákon keresztül. Egyszer aztán felállt Mikszáth, hogy neki most már igazán mennie kell.
    – Hová siet, kend, hiszen olyan jól elbeszélgettünk! – hökkent meg Gárdonyi Géza.