Noplíz

Emberek, ne csináljátok. Eddig kétszer sikerült megúsznom, hogy képbe kerüljek annál a bizonyos hihetetlenül lúzer versenynél… erre most valaki jelölt az alternatív változatban.
Hogy egy valamikori törzsőrmesteremet idézzem: “Fiúk, ne szopassatok már!”.

Ez egy blog, melyet leginkább saját szórakozásomra írok. Nem versenymű.
És határozottan zavar, hogyha versenyben indítják.

Kábulat ingyér’

Tök jó. Azt hiszem, megszúrt a nap. Nem kell megijedni, nem túl erősen… csak olyan pszichedelikusan: kábé 20 másodpercenként megszédülök, megrogynak a lábaim… és olyan percenként áthúz valami kóbor áram a két fülem között. Egyelőre marhára élvezem: nem kellett se meginnom, se elszívnom semmit, mégis egy olyan kellemes valóságonkívüli állapotba jutottam.
Akit érdekel a dózis: délelőtt bringáztam másfél órát a tűző napon – és ugyanezt megismételtem délután is.

Devalválódunk

Nagyon kellemetlen dolgokat fedezek fel. Amióta erdő mellett lakunk és minden nap kétszer keresztülmegyek rajta, azóta csökkent az áhitatom úgy általában az erdő iránt. Hiszen minden nap részem van benne.
Ugyanezt érzem a barna Kozel sörrel kapcsolatban is. Másfél hete gyakorlatilag kifogyhatatlannak látszó készleteink vannak itthon belőle – és a megszokás erősödésével az áhitat ugyanúgy csökken.

Kié a rajzfilm?

Így jelent meg a HVG-ben:

Lúdas Matyi, Pom-Pom és Vuk szülőatyja 80 éves

Nekem pedig egyből kinyílt a bicska a zsebemben. Csak tisztázásképpen: imádom Dargay Attila munkáit. És az is lehet, hogy részt vett a Pom-Pom vagy a Nagy ho-ho-horgász elkészítésében. De könyörgöm, nem az atyja. Az atyai címért eleve ketten versenyezhetnek: Csukás István, aki a figurákat kitalálta, illetve Sajdik Ferenc, aki azokat megrajzolta.

Célközönség

Reggel elszáguldottam egy óriásplakát mellett. Annyit láttam csak belőle, hogy egy aranyos óvodáskorú gyerek bújik egy idealizált nagypapához, mindketten roppant boldogok, a kiemelt szó pedig ‘fon’-ra végződik. Ebből gondolom, hogy ez vagy egy mobiltelefon vagy egy mobilszolgáltatás reklámja lehetett.
Igenám, de ki lehet a célközönség? Az óvodások biztosan nem, ők maximum annyit látnak egy ilyen reklámtáblából, hogy egy kisgyerek ölelget egy idegen bácsit. A nyugdíjasok? Ahhoz, hogy felfigyeljenek rá, tele kellett volna pakolni a plakátot bőrös csirkelábakkal is.
Nem, ez egy áttételes reklám, a célközönség nincs is jelen a plakáton. A célközönség ugyanis a kettő közötti generáció. Azok a 30-as, 40-es emberek, akik meglátják a plakátot, a fejükre csapnak, vesznek egy ilyen fon izét és egy mozdulattal megszabadulnak a gyerektől és a nagyfatertól.
Ráadásul mindezt nyugodt lelkiismerettel, hiszen a plakáton is látszik, hogy a szereplők mennyire boldogok.

Egyszerű RAM bővítés

Nagyon keményen indult számomra a hét, tegnap nem is szándékoztam mást csinálni otthon, mint berakni két darab 1GB RAM modult az otthoni gépembe, enni egy kis hermelint, majd a sör után beájulni az ágyba.
Hát, nem.
A gépben 3 db memóriaslot van. Eddig egy 512 MB RAM modul volt benne. Tettem volna be a másik két modult, amikor kiderült, hogy az egyik vinyó sarka belóg a harmadik slot fölé, emiatt nem megy be a modul. Nézegettem aztán feltűnt, hogy a DVD író rövidebb pár centivel, ha megcserélném ezt a kettőt, akkor éppen bemenne a RAM a helyére. Nosza. Igenám, de a kábelek így már nem értek el az eredeti egységig, azokat is meg kellett cserélnem. Ez még nem is lett volna olyan nagy baj, csakhogy ekkor borul az eredeti primary/secondary slave/master kiosztás – amiben az a tragikus, hogy a fene sem emlékszik, hogy a három vinyó és a DVD közül melyik milyen státuszban volt. Megnézni meg csak úgy lehet, ha kiszerelek mindent – ehhez viszont ki kell kapnom a procit is, mert a szerelőkeret csak úgy fér ki. Félóra múlva számítógépalkatrésszel volt tele a nappali… meg a hócipőm. Gyakorlatilag darabokban hevert a gép – de legalább meglett a szükséges információ. Összeraktam, bekapcsoltam. (Persze ekkor még nem raktam vissza a helyére, ugyanis bútorba van szerelve a kis drága.)
A jó hír az volt, hogy nem sípolt. A rossz az, hogy nem is működött.
Első körben kikaptam a két új modult, bekapcs – sípol. Ekkor átraktam a régi modult a nullás bank-be, és már be is indult a gép. Beraktam mellé az egyik újat, akkor is elindult. Beraktam a másik újat – se kép, se hang. Tehát 2 giga a max.
Modulok újra ki, 1 gigás a nullás bank-be. Beindul. Még egy giga, megint beindul. A félgigás a harmadik slotba, ájulás. Hmm… tényleg 2 GB lehet a határ.
Kiszedtem a félgigásat a harmadik slotból, szomorúan nézve az üres helyre: végülis emiatt kellett darabokra szednem a gépet majd újra összeraknom.
Újabb tesztindítás, működik. Ráraktam a külső borítást, beszenvedtem a helyére, ahogy kell: földöncsúszva az íróasztal alatt, zseblámpa a szájban, fojtott káromkodások. De minden jó véget ér egyszer, elkészült. Igaz, ekkor már este kilenc volt, de a jól végzett munka öröme mindenért kárpótol.

Bekapcsoltam… se kép, se hang.

Ott rohadj meg.

Tudom, ebben nincs semmi rendkivüli, mindenkivel történnek hasonló dolgok. Csak nem éppen akkor, amikor egyre súlyosabb időzavarban vagyok – és nem ilyen sűrűn, mint ahogy mostanában velem. Apró, hétköznapi dolgok (vasárnap délután DVD-t akartam írni – ráment az egész délutánom és nem sikerült) vadulnak be és falják fel szörnyetegként az időmet. Mintha ólomcipőben kellene sodró vízben Cooper-tesztet futnom.