Amikor a kóstolópohár kifejezetten hátrány

Gondoltam, ma megkóstolom az egyik hétköznapi fogyasztásra szánt horvát vörösboromat: Peljesko Vinogorje, Plavac Barrique 2004.
Más a bontás is elég körülményes volt, a dugó meglehetősen morzsolódott – de azért még zárt, a bor nem volt dugós.
Aztán betöltöttem a mindent eláruló kóstolópoharamba. Hát, mit mondjak… szagra istálló, nem kevés trágyadombbal. Sok lötybölődés után a szag elhalványult ugyan, de a jellege nem változott. Ehhez képest az íze roppant pozitív váltás volt: tömény kelkáposztafőzelék. Nálam ez az étek benne van a top5-ben, de valahogy egy vörösbortól azért fura.
Ki is kaptam az üvegből a vákumzárat, levegőztettem egy kicsit, aztán töltöttem egy újabb adagot, immár egy egyszerűbb kóstolópohárba. A kellemetlen szag teljesen eltűnt, most valami olyasmit éreztem, mintha egy bazaltsziklát szaglásznék. Viszont az íz… teljesen beédesedett. A cukor minden mást elnyomott.
Nem adtam fel, még nem a lefolyóba borítottam, egyelőre csak egy kancsóba. Hátha az egynapos levegőzés jót tesz neki.
Mivel ebből a borból kettő üveggel is vettem, gondoltam, végére járok a dolognak. Felbontottam a másikat is, borítottam egy keveset a szigorú kóstoló poharamba. Szag… érdekes módon, itt szagban jött a kelkáposzta. Ízben már nem volt olyan vészes, talán ezt az ízt kapnánk, ha a Sió szőlőlét barrikolnánk. Mondjuk, ez sem egy kifejezett dícséret.

Persze annyira nem pánikoltam be, ezek 25 KN (900 HUF) körüli borok, nem buktam nagyot. De azt markánsan.
Te ne vegyél ilyet.

Példázat

Az alábbiak csak a fantázia szüleményei, pusztán csak az elv érzékeltetésére találtam ki az egészet. (Na jó, nem teljesen… de ez most nem lényeges.)

Tételezzük fel, hogy Nej, mint főnök, kiadja nekem, hogy holnap ássam fel az udvart. Egy kávéskanállal. Természetesen igénybe vehetem beosztottaimat, a gyerekeket.
Kinek a hibája lesz, ha nem készül el a munka?

  1. Azt mondom, hogy az enyém.
    Hiába próbáltam rávenni a kölyköket, az egyik eleve szart az egészbe, a másik meg nem ért hozzá. Igaz, próbáltam helyettük is dolgozni, de hiába túrtam kétszer olyan gyorsan a földet, mint ahogy szoktam, hiába dolgoztam megállás nélkül, nem készültünk el estére. Persze, hogy az én hibám.
    Rossz hírem van: ha tényleg így gondoltam, akkor azonnal le kell számolnom azzal az illúzióval, hogy jó főnök lesz belőlem. Nem… ilyen hozzáállással maximum lekiismeretes marha lehetek, egy unterman.
  2. Azt mondom, hogy a főnökömé.
    Hiszen hogyan lehet már olyan idióta, hogy azt hiszi, ekkora munkát, ilyen eszközzel, ezekkel az emberekkel, ilyen rövid határidővel meg fogunk tudni oldani! Ha lehetetlen munkát oszt ki, akkor ne csodálkozzon, ha bebukik az egész.
    Nos, ez már egy fokkal jobb hozzáállás. Tesszük a dolgunkat, motiválgatjuk az alkalmazottakat, haladunk, ahogy haladni lehet – miközben pontosan tudjuk, hogy úgyse leszünk készen időre. De eljutunk addig, ameddig normális munkával el lehet, aztán majd úgyis megmódosítják azt a határidőt.
  3. Azt mondom, hogy mégis az én hibám.
    Vegyük észre, én nem csak úgy vagyok a főnöke a beosztottaimnak, hogy kiadom nekik a munkát és felügyelem, hogyan végzik el…
    Nem, nekem, mint főnöknek az is a felelősségem, hogy _ne kelljen_ a beosztottaimnak lehetetlen munkát kiadnom. Azaz sarkamra kell állnom, és minden eszközt be kell vetnem, hogy a főnökömet meggyőzzem arról, hogy ekkora munkát, ezzel az eszközzel, ezekkel az emberekkel, ilyen rövid határidőre képtelenség elvégezni. Ha mégis ragaszkododik hozzá, akkor biztos lehet benne, hogy bebukjuk.
    Érted, ugye? Nem azért az én hibám, mert nem bírtam rámotiválni, rákorbácsolni az embereimet eléggé a munkára – hanem azért az én hibám, mert nem bírtam elmagyarázni a főnökömnek észérvekkel, hisztivel, mindegymivel, hogy lehetetlent kíván.
    Ez a hiba, nem az, hogy nem készült el időben az udvar.

Tényleg zseni?

Ez a hapi… megdolgoztat.

Írtam már, hogy esténként Dali naplóját olvasom. És szinte egyfolytában csóválom a fejem, majd egy idő után csóva megáll, nézem a plafont – és elvigyorodok.

Nézzük rögtön a könyv borítóját. Egy égő tekintetű Dali van rajta, felstuccolt bajsza egészen a szeméig ér, a végére csinos masni van kötve. Oké, polgárpukkasztás, nyilván.
Aztán olvasom a naplóban, hogy Dali szemében mekkora szimbolikus jelentősége volt a bajusznak. Egész embereket ítélt meg arról, hogy milyen bajszot viseltek és az hogyan állt. Ebben a szimbolikában igenis roppant fontos volt a saját bajsza is: a méret és a felfelé meredés életerőt jelentett, a masni pedig egyszerre diadalt és egyfajta játékosságot – melyek ellentételezték a tüzes, elhivatott nézést. Mestermű, a saját – véresen komolyan vett – szimbólumain belül.

De nézzünk egy durvább példát. Itt van egy idézet.

Ma reggel kivételes székletet alkotok: két pirinyó rinocéroszszarv jön ki belőlem. Aggaszt, miért ürítek ilyen keveset. Azt hittem, a pezsgő, amelytől már teljesen elszoktam, meg fog hajtani. De nem egészen egy óra múlva vissza kell térnem az árnyékszékre, és végre normálisat székelek. A két rinocérosszarv tehát egy másik folyamat végét jelezte. Később még visszatérek e rendkívüli horderejű kérdésre.

Nos, igen. Tipikus polgárpukkasztás ez is egy szimbolistától.
Csakhogy később beváltja a fenyegetését és tényleg visszatér a témához.

Arra jöttem rá, hogy ha sikerülne elérni, hogy az emberi ürülék ugyanolyan cseppfolyós lenne, mint a folyó méz, akkor az emberi élet meghosszabbodna, mert az ürülék (Paracelsus szerint) az élet fonala, ezért minden szakadásnál, minden szellentésnél egy-egy percnyi élet száll el. Időben ez a Párkák ollóvágásaival egyenértékű, ők is ugyanúgy vagdossák, kurtítják az élet fonalát. Az evilági halhatatlanságot az ürülékben, a székletben, és nem másutt kell keresni… És mivel itt a földön az ember legmagasztosabb küldetése az, hogy mindent spiritualizáljon, erre az ürüléknek van a legnagyobb szüksége. Ezért is undorodom mindinkább az ürítéssel kapcsolatos viccektől, egyáltalán az e tárgyú léhaságok minden megnyilvánulási formájától. Másfelől viszont el vagyok képedve, milyen csekély filozófiai és metafizikai érdeklődést tanúsított eddig az emberi szellem az ürülék életbevágó kérdése iránt. És az is felfoghatatlan, hogy milyen sok nagy szellem végzi ugyanúgy a szükségletét, mint bárki más. Ha egyszer átfogó értekezést írok e kérdésről, akkor egészen bizonyosan megdöbbentem vele az egész világot.

Na most, ilyenkor mi van? Kiröhögjük? Azért nem árt utánagondolni.

Az én világképemben a test olyan pont, ahol valamekkora szellem képes koncentrálódni. Hol több, hol kevesebb: minél bonyolultabb egy test struktúrája, annál bonyolultabb lehet a rajta keresztül megnyilvánuló szellem is. Úgy is mondhatnám, mintha a test egyfajta búvárruha lenne, melynek segítségével a szellem a tengerbe képes merülni.
Csakhogy hol a határ a test és a lélek között? A testünk veszi kezelésbe a táplálékot, veszi ki belőle a hasznos anyagot, teszi vissza a káros anyagokat – honnan tudjuk, hogy a lélek ebből teljes mértékben kimarad? Hiszen másfelől mondják azt is, hogy az vagy, amit megeszel.
Márpedig ha az ürülékkel eltávozik egy kevés magunkból is, akkor tényleg ez is egy módszer arra, hogy spiritalizáljuk a világot. Mely folyamatot Dali például az aszkézisével próbált meg befolyásolni.
Cáfolja valami az elképzelést? Nem. Akkor felkerülhet a lehetséges dolgok listájára.

Most akkor polgárpukkasztó vagy zseni? Én inkább az utóbbira hajlok.

Nagyjából így éreztem akkor is, amikor a Millet Angélusának Tragikus Mítoszá-t olvastam tőle. Rengetegszer felröhögtem, hogy ez az ember egy futóbolond. Aztán elolvastam még egyszer, átgondoltam még néhányszor – és rájöttem, hogy igaza van. Azóta például én is viszolygok az imádkozó sáska kéztartásától, mert hamis: hiszen imádkozni látszik, de ragadozni akar.
Gondold el, mekkora szimbólum.

Elsők

Ma megjött az idény első, garantáltan parlagfű okozta tüsszentésem. Nemcsak az izéből lehetett érezni, hanem abból az erősségből is, mely majd szétrobbantotta a fejem.
Lehet, vége lesz a teraszon tanulásnak.

Viszont Dóra – Nej segítségével – megsütötte élete első almás bittéjét. (Almás? Bitte!) Külön kiemelendő, hogy ez egyben Nej első pitéje is volt.

1:1.

Tücsökzene

Tücsök van a hálószobánkban. Ciripel is, veszettül.
Túlzottan nem bánom, mert szeretem a hangját – meg úgyis nyomják a többiek odakint, rendesen.

Csak azon aggódok, nehogy szétrágja a könyveimet.