Tényleg zseni?

Ez a hapi… megdolgoztat.

Írtam már, hogy esténként Dali naplóját olvasom. És szinte egyfolytában csóválom a fejem, majd egy idő után csóva megáll, nézem a plafont – és elvigyorodok.

Nézzük rögtön a könyv borítóját. Egy égő tekintetű Dali van rajta, felstuccolt bajsza egészen a szeméig ér, a végére csinos masni van kötve. Oké, polgárpukkasztás, nyilván.
Aztán olvasom a naplóban, hogy Dali szemében mekkora szimbolikus jelentősége volt a bajusznak. Egész embereket ítélt meg arról, hogy milyen bajszot viseltek és az hogyan állt. Ebben a szimbolikában igenis roppant fontos volt a saját bajsza is: a méret és a felfelé meredés életerőt jelentett, a masni pedig egyszerre diadalt és egyfajta játékosságot – melyek ellentételezték a tüzes, elhivatott nézést. Mestermű, a saját – véresen komolyan vett – szimbólumain belül.

De nézzünk egy durvább példát. Itt van egy idézet.

Ma reggel kivételes székletet alkotok: két pirinyó rinocéroszszarv jön ki belőlem. Aggaszt, miért ürítek ilyen keveset. Azt hittem, a pezsgő, amelytől már teljesen elszoktam, meg fog hajtani. De nem egészen egy óra múlva vissza kell térnem az árnyékszékre, és végre normálisat székelek. A két rinocérosszarv tehát egy másik folyamat végét jelezte. Később még visszatérek e rendkívüli horderejű kérdésre.

Nos, igen. Tipikus polgárpukkasztás ez is egy szimbolistától.
Csakhogy később beváltja a fenyegetését és tényleg visszatér a témához.

Arra jöttem rá, hogy ha sikerülne elérni, hogy az emberi ürülék ugyanolyan cseppfolyós lenne, mint a folyó méz, akkor az emberi élet meghosszabbodna, mert az ürülék (Paracelsus szerint) az élet fonala, ezért minden szakadásnál, minden szellentésnél egy-egy percnyi élet száll el. Időben ez a Párkák ollóvágásaival egyenértékű, ők is ugyanúgy vagdossák, kurtítják az élet fonalát. Az evilági halhatatlanságot az ürülékben, a székletben, és nem másutt kell keresni… És mivel itt a földön az ember legmagasztosabb küldetése az, hogy mindent spiritualizáljon, erre az ürüléknek van a legnagyobb szüksége. Ezért is undorodom mindinkább az ürítéssel kapcsolatos viccektől, egyáltalán az e tárgyú léhaságok minden megnyilvánulási formájától. Másfelől viszont el vagyok képedve, milyen csekély filozófiai és metafizikai érdeklődést tanúsított eddig az emberi szellem az ürülék életbevágó kérdése iránt. És az is felfoghatatlan, hogy milyen sok nagy szellem végzi ugyanúgy a szükségletét, mint bárki más. Ha egyszer átfogó értekezést írok e kérdésről, akkor egészen bizonyosan megdöbbentem vele az egész világot.

Na most, ilyenkor mi van? Kiröhögjük? Azért nem árt utánagondolni.

Az én világképemben a test olyan pont, ahol valamekkora szellem képes koncentrálódni. Hol több, hol kevesebb: minél bonyolultabb egy test struktúrája, annál bonyolultabb lehet a rajta keresztül megnyilvánuló szellem is. Úgy is mondhatnám, mintha a test egyfajta búvárruha lenne, melynek segítségével a szellem a tengerbe képes merülni.
Csakhogy hol a határ a test és a lélek között? A testünk veszi kezelésbe a táplálékot, veszi ki belőle a hasznos anyagot, teszi vissza a káros anyagokat – honnan tudjuk, hogy a lélek ebből teljes mértékben kimarad? Hiszen másfelől mondják azt is, hogy az vagy, amit megeszel.
Márpedig ha az ürülékkel eltávozik egy kevés magunkból is, akkor tényleg ez is egy módszer arra, hogy spiritalizáljuk a világot. Mely folyamatot Dali például az aszkézisével próbált meg befolyásolni.
Cáfolja valami az elképzelést? Nem. Akkor felkerülhet a lehetséges dolgok listájára.

Most akkor polgárpukkasztó vagy zseni? Én inkább az utóbbira hajlok.

Nagyjából így éreztem akkor is, amikor a Millet Angélusának Tragikus Mítoszá-t olvastam tőle. Rengetegszer felröhögtem, hogy ez az ember egy futóbolond. Aztán elolvastam még egyszer, átgondoltam még néhányszor – és rájöttem, hogy igaza van. Azóta például én is viszolygok az imádkozó sáska kéztartásától, mert hamis: hiszen imádkozni látszik, de ragadozni akar.
Gondold el, mekkora szimbólum.