Érdekes ügykezelés

Alapvetően ez úgy szokott kinézni, hogy az ember fogyaszt, a szolgáltató ezt megméri, a fogyasztó pedig kifizeti az összeget.

Most elmesélem, hogyan lehet az elvárható jóindulat mellett eljutni odáig, hogy a normális ügymenet része lesz a bírósági per is.

A történet még a múlt évezredben kezdődött. 36 darab sorházas lakásból létrejött egy Lakóközösség.
Hogy miért nem lehetett mindenki úr a maga portáján? Mert az építtetőnek így olcsóbb volt. Örüljetek emberek, hogy nem hagyták az egészet osztatlan közös tulajdonnak – mint sok más épületet a környéken. No, mindegy, megalakult a kamu Társasház, összedobtak valami Alapító Okirathoz hasonló papírt, közös képviselő – az nincs, lakógyűlés szintúgy. De így legalább minden ingatlan alszámot kapott az ingatlannyilvántartásban, azaz pl. vehető fel rá kölcsön.
Nos, a szolgáltatók nagy részével normális a viszony. A Gázművek, az ELMŰ, a T-Com mér és számláz, az átalánydíjas szolgáltatók is teszik a dolgukat – de a vizesekkel bajok vannak. Mivel nincs minden lakásban vízóra, meg a meglévők a hitelesítések terén itt-ott már kihívásokkal küszködnek, így a Vízművek nem számláz külön a lakásoknak. Van egy főmérője, ő az ezen fogyasztott viz ellenértékét szeretné megkapni, jelen esetben a Társasháztól. Attól, mely nem igazán működik. Mivel nincs közös képviselő, így nemes egyszerűséggel annak a lakónak küldik a számlát, akinek a lekerített területén van a főmérő. Szép nagy számlák ezek, öröm ránézni.
Az idők során sok próbálkozás volt.
A tiszta munka – ha van közös képviselő, akit fizetnek ezért a melóért – az az, hogy egyrészt az órák vagy hitelesek vagy nem léteznek. Aztán a számlából levonjuk a vízórával rendelkezők óraállásait, majd a maradékot megkapják az óra nélküliek tulajdoni hányad szerint. Értelemszerűen itt rengeteg ellenérdek ütközik, ezeket a harcokat, legalábbis induláskor, a közös képviselőnek meg kell vívnia. De nincs. Helyette néhány ember megpróbálkozott így-úgy osztogatni, de állítólag majdnem lincselés lett belőle.
Végül az lett a mindenki által elfogadott kompromisszum, hogy minden lakó tulajdoni hányad alapján fizet, akár van vízórája, akár nem. Ebből azért érdekes dolgok tudnak kisülni: például ha spórolok a vízzel, akkor jól ráfaragok: mert az elszámoláskor sokkal több vizet kell fizetnem, mint amennyit elhasználtam. És itt jön be a csoportdinamika: mivel mindenki így gondolja, ezért mindenki vízpazarlásra rendezkedett be. Nehogymá.
De legalább a növényzet szép dús errefelé.

Csakhogy van itt még egy probléma. Sem a Vízmű, sem a Csatornázási Művek (ugye ezek mindig párban járnak, csak hogy még áttekinthetetlenebb legyen a helyzet) nem hajlandók tulajdoni hányad alapján egyenként számlázni. Valahol igazuk van, a pénz szétosztása a lakók boltja, a Szolgáltató nem Igazságosztó Hivatal, aki felvállalja a konfliktusokat. Ők kiküldik egyben a számlát és kész. Az ember meg, aki megkapta, úgy ahogy van, ki is dobta a kukába – mert neki ugyan ne küldjenek ekkora összegekről számlákat, nem Krőzus ő. A vizesek erre megvonták a vállukat és görgetik maguk előtt a tartozáshegyet. (A vízórások természetesen közben fizetgetnek.) Aztán eltelik pár év, a kintlévőség egyszercsak kiveri valamelyik hivatalnoknál a biztosítékot. Elindulnak a felszólítások, de ugyanoda kerülnek, mint ahová a számlák.
Na, ekkor jön a per. Mivel közös képviselő nincs, így a szolgáltató kiválaszt találomra néhány lakót és rajtuk veri le a tartozást. A víz elfogyott, arról vita nem lehet, így a szerencsétlenek vagy befizetik a milliókat vagy végrehajtják rajtuk a határozatot. Aztán perelhetik a többi lakót, hogy visszakapják a pénzüket.
A társasház fennállása óta egy ilyen alkalom volt, akkor úgy oldódott meg a helyzet, hogy a lakók többsége megértette a szituációt és elment a Szolgáltatóhoz. Mert ugyan automatkusan nem bontják szét a számlát, de ha XY bemegy, hogy kifizetné a részét, akkor kiszámolják neki. A Szolgáltató pedig végül azokat perelte, akik nem rendezték a számlájukat. Pontosabban pereli még mindig.

És most jött el a második alkalom, nemrég kaptam meg egy ránézésre is igen emberes számlát. De aztán a dörzsöltebb lakók felvilágosítottak, hogy semmi probléma, be kell menni a vizesekhez, rendezni a tartozást és várni, hogy a többiek mit pereskednek. Mert ez a hétköznapi ügymenet.

Anziksz

Hungária körút. Kerékpárral várok, hogy átmenjek a körút másik oldalára. Piros lesz az autóknak és az egyik hapi későn eszmél, félig már ráhajtott a kerékpárútra. Megszoktam már, fel sem venném – de a hapi kihajol a kocsiból és már messziről elnézést kér, hogy kényelmetlenséget okozott, de már nem tud visszatolatni.
– Óh, nem tesz semmit – mosolygok vissza… és nem értem. Nem ehhez szoktam.
…::..:::……..:::::::::………..:::::::..:..:::::..:..:..:
Még mindig a Hungária, az aluljáróból mennék felfelé. Itt nagyon kell tekerni, ha a zöldhullámmal végig akarok menni a Népligetig. Megyek is, mint a hülye… de a keskeny részen utolértem egy kerékpárost, aki hol balra, hol jobbra dűlöngél a bringájával. Csengetni már nem volt idő… nagy levegő, megpróbáltam elmenni balról, nyilván balra húzta a kormányt, mentem én is balra, a zsákom már hozzáért a falhoz, de aztán szerencsére gyorsan elhúztam mellette.
Viszont a zöld hullám már nem lett meg, közvetlenül a liget előtt meg kellett állnom. Ez pont elég volt ahhoz, hogy utolérjen.
– Elnézést, hogy dűlöngéltem – vágott bele – de beragadt a váltóm, azt próbáltam kiszabadítani, amiatt volt.
– Óh, nem tesz semmit – leheltem vissza pillanatnyi oxigénhiányos állapotomban. Pedig igenis tesz… legszívesebben megveregettem volna a vállát, hogy kösz haver, örülök, amikor példákkal bizonyítják, hogy nem mindenki közömbös köcsög.
…::..:::……..:::::::::………..:::::::..:..:::::..:..:..:
Pedig. Már Kispest kertvárosában andalogtam, csupa jobbkezes kereszteződés. Az egyiknél jött egy autó balról, benne fiatal kölyök. Lassított, jobbra nézett, látta, hogy csak egy kerékpáros, az meg nem akadály – és kijött elém.
Nekem meg még a farkamat is az aszfaltba kellett mélyesztenem, hogy meg tudjak állni.