Leltár

Egy újabb tégla csusszant be tegnap a falba. Így most van:

  • Egy darab sörsátrunk
  • Két darab négyszemélyes sátrunk
  • Két darab összehajtható műanyag székünk
  • Két darab összehajtható, napozónak is átalakítható kempingszékünk
  • Egy darab kellemesen nagy kempingasztal
  • Egy darab horgászágy
  • Három darab napozóággyá alakítható kempingágy
  • Két darab tartalék gumimatrac
  • Négy darab szivacs és hálózsák
  • Egy darab grillsütő
  • Egy darab utánfutóra telepíthető kicsi, de erős hűtőszekrény
  • Egy darab utánfutó
  • Egy darab tengeri kajak
  • Négy darab egetnyaló lelkesedés

Reszkess Horvátország, hamarosan megyünk.

Jaj, az úton… update

Az első nap idén, amikor bringával mentem, egy meghosszabbított pályán. Hát mikor ázzon szarrá az ember, ha nem ilyenkor? Pedig két zivatart is kivártam, de hazafelé még három kapott el.
Már az mozivászonra kívánkozott, ahogy hazaindultam. A cég portájától ugyanis csak lendületes kitöréssel lehet bekapcsolódni a forgalomba. Fel is pattantam a bicajra, lendületesen a pedálok közé csaptam, rátettem popsimat a nyeregre… a betöretlen puha popsimat az acélkemény versenynyeregre… és farkasordítást megszégyenítő hangeffektus mellett csapódtam be az autók közé. Lendületesen, persze.

Viszont a totális elázást kompenzálta, hogy elég sokáig együtt tekertem egy farmotoros busszal. Elég szépen fel volt újítva, semmi füst, semmi pöfékelés, csak ment a forgalomban, az ablakban vigyorogtak az úttörők apró gazemberek. Ember, ez volt ám a busz valamikor! Nem ám ilyen vékony, kemény ülések voltak benne, hanem süppedős, puha fotelek. Kedvenc helyem a hátsó kártyaasztal volt: belesüppedve az ülésekbe, kártyával, bambival még a százkilométeres utak is csak úgy repültek gyerekkoromban.

Jaj, újra az úton

Enyhe tél volt, meleg tavasz és eddig forró a nyár. Ideális lett volna végig kerékpárral közlekednem – ha a lakáseladás/vásárlás mindennapos teendői nem tették volna ezt lehetetlenné. Tegnap este jutottam el odáig, hogy össze tudtam vadászni a teljes kerékpáros felszerelést és ma reggel már újra kétkeréken döngettem be.

Azzal kezdődött, hogy a Rákos-patak mellett egy idősebb és egy középkorú hölgy andalgott úgy a kerékpárúton, hogy teljesen elzárták azt. Nem járdán, dedikált kerékpárúton: a patak ezen szakaszán nincs járda mellette. Mögéjük értem, nyomtam a csengőt, mint a süket. Rá se bagóztak. Egy idő után meglehetősen hangosan rájuk szóltam, hogy ‘Halló!’. Az idősebb elnézést kért, félreállt – a középkorú viszont felháborodva kiabált rám, hogy “Hát akkor hol menjek!?”
Aranyom, nem tudom. De ne a kerékpárúton. Vagy ha ott mész, akkor ne zárd el a teljes utat. De ha már elzártad, akkor figyeljél és ha csengetést hallassz magad mögött, akkor állj félre. Ha meg mindezt nem teszed, akkor ne te sértődj meg, ha rádkiabálnak.

Aztán a Chinoin-nál szinte ugyanez. Egy fasz taxis úgy tette ki az utasát, hogy lefordult az útról, átment egy kis hídon az árok fölött, majd ráfordult a járda/kerékpárútra: a kerékpárutat az autó zárta le, a járdát meg a kiszálló középkorú nő az ajtóval. Balra árok, jobbra kőkerítés. Csikorogva fékeztem és a tehetetlenség következtében még kiesett a számból egy “kurvaéletbe”. Erre a banya kezdett el hőbörögni, hogy nekem meg mi bajom van.

Itt van kicsiben az ország. Nem az a borzasztó, hogy aki tud, az lop, csal, hazudik – hanem az, hogy ha rászólnak, akkor örjöngve viszonttámad.