Katonatörténetek 1

Társaságban nem túl szerencsés katonasztorikat elővezetni, mivel aki nem volt katona, az csak legyint rá, miket hantázik már itt az öreg – aki meg volt katona, az nem igazán figyel a történetre, mert alig várja, hogy a saját, valamennyire hasonló történetét elmondhassa.
Csakhogy ez egy blog… és itt nem tud senki közbevágni. Ergo mesélek.

Kezdjük rögtön azzal, amikor atombombát robbantottunk.

Illetve mégsem, egy kicsit képbe kell hozzalak benneteket.
A középiskola elvégzése után én ún. 810-es számú vegyianyaggyártó szakmunkás képesítést kaptam, így logikus volt, hogy előfelvételisként a szekszárdi önálló vegyvédelmi zászlóaljhoz hívtak be. (Bátran beszélhetek, azóta nemcsak az egység, de maga a laktanya is megszűnt fizikailag.) Az állományban volt néhány vegyi felderítő, de a többség locsolóautóval illetve porszívóval harcolt. (Csak megjegyzem, az esetleges háborúban a kijelölt ellenségünk a mittudoménmilyen számú olasz hegyivadász ezred volt. Néha úgy elképzeltem magunkat, ahogy a sziklás olasz hegyekben vonulunk a rozsdás csepel locsolóautóinkkal, a rejtőzködő olasz hegyivadászok meg sorra hullanak le a sziklák mögül a röhögéstől.)
Na, szóval, a harcieszközök. A többség FMG-re volt osztva (Folyadékkal Mentesítő Gépjármű) – én viszont Bogyó honvéddel PS-re; ez hivatalosan Porszívással Sugármentesítő volt, de én csak PorSívónak becéztem. A mi dolgunk volt az, hogy atomtámadás után eltávolítsuk a radioaktív port az esetleges túlélőkről. (Nemröhög. A történet minden szava igaz.)
Maga a technika nem volt bonyolult: egy utánfutóra rá volt barkácsolva egy ezerhatos moszkvics motor, ez egy kétfokozatú, manuális tengelykapcsolón keresztül hajtott meg egy levegőfúvót. (Az irány kapcsolgatható volt.) Harcolni úgy harcoltunk vele, hogy beindítottuk a motort, zártuk a tengelykapcsolót, felkaptuk a tízcentis dréncsövet és szívtunk. Nem kicsit volt szimbolikus.

Na, akkor térjünk vissza az atombombára.

A várakozásoknak megfelelően reggel hétkor tört ki a háború. Senki nem lepődött meg, legalább egy hete mindenki tudta, hogy reggel hétkor váratlanul riadóztatni fogják a zászlóaljat. Szintidőn belül felhajigáltuk a harci eszközöket a teherautókra és elhagytuk a laktanyát. Az első és legfontosabb feladat a harci locsolóautók feltöltése volt. Hagyományosan ezt a Sió parton szoktuk megejteni. A világ legostobább seggfej őrmestere, Nyerges őrmester vezényelte a műveletet. Akkoriban elég sok eső volt, rendesen felázott a part. Az őrmi már térdig elsüllyedt a sárban, de még integetett a sofőröknek, hogy tolassanak csak nyugodtan közelebb a vízhez. Azokat meg nem azért fizették, hogy okosak legyenek, tolattak. Aztán amikor a század összes locsolóautója derékig süllyedt az iszapba, kiszálltak, félrevonultak és kényelmesen leültek bagózni. Ők már tudták, hogy ezeket az autókat ember innen ki nem szedi. Természetesen ment a telefon a századparancsnoknak, aki haját tépve rohant ki a csatornapartra. A vége az lett a kalandnak, hogy megkeresték a környező parasztokat.
– Jóemberek, bajban vagyunk.
– A Nyerges őrmester?
– Az bizony. Honnan találták ki?
– Csak úgy tippeltünk.
– Bátyám, van magának Rába Steigere?
– Van, hát. Meg a szomszédnak is.
– Szedjék már össze az összeset és jöjjenek le a partra.
Valahogy így. Mi meg a fák árnyékából figyeltük a nem mindennapi felfordulást. A csupa sár autókat végül leparkolták a keményebb talajon, a locsolóautós hadfik bevezetékeztek a vízpartig, secperc alatt felszippantották a szükséges vizet. Mehettünk tovább. Jó két órás késéssel. Nagyon nagy balhénak néztünk elébe, ugyanis egy ilyen háború egyáltalán nem olyan spontán dolog, mint ahogy azt képzelné az ostoba civil ember. Nekünk például meg volt szabva, hogy délután négyre melyik földút mely kilométerén kell lennünk, mert az ellenség ott fog meglepetésszerűen atombombát robbantani.
Hát, attól a ponttól akkor még igen messze voltunk.
A századparancsnok mindent egy lapra tett fel. Habár nagyon nagy esők voltak korábban és minden csupa sár volt, úgy döntött letérünk az útról és vagy 5 kilométeren keresztül átvágunk a felszántott szántóföldön, jelentősen lerövidítve az utat. Életveszélyes mutatvány volt. Vagy harminc darab roncs kategóriájú Csepel teherautó, keresztül a dagonyán. Ha csak egyik sofőr is hibázik, az egész menetoszlop ott akad el a puszta közepén. És a parasztok sem biztos, hogy örömmel szednek ki minket, miután szétbarmoltuk a földjüket.
Nem tudom, mit ajánlottak fel a soförőknek, de nem kevés rendkivüli szabadság repkedhetett a levegőben. Egyszer csak a konvoj begyorsított és belecsapott a dágványba. Félelmetes élmény volt: mindenfelé csapkodott a sár, az autók repkedtek, rázták a seggüket, csúszkáltak jobbra-balra – de a sofőrök üveges szemmel csak nyomták a padlógázt, bízva abban, hogy az előttük lévő sem fékez.
A századparancsnok 19-re húzott lapot – és alsó jött neki. Mindegyik teherautó elérte a betonutat. Sőt, a mutatvánnyal olyan sok időt nyertünk, hogy jó fél órával korábban értünk a megadott ponthoz.
Ránk is fért. A franc se gondolta volna, hogy a háború ennyire izgalmas dolog.
Üldögéltünk az árokparton, bagóztunk. Időnként el-elpislantottunk afelé a távoli liget felé, ahol fel fog robbanni az atombomba.
Gondolom, a történet ezen pontján már illenék elmagyaráznom, mi is az az atombomba. Értelemszerűen nem igazi bomba, csak úgynevezett imitáció. Képzeljetek el egy jó hosszú, jó vastag acélhengert, melynek egyik vége zárt. Ezt beássák a földbe, majd begyújtják. Olyan anyaggal van feltöltve, mely teljesen ártalmatlan robbanást produkál, nagy, gomba alakú felhővel. Valami olyasmi, mint manapság a szülinapi tortákra rakható mini tűzijátékok.
Na, ezt vártuk ott az árokparton. Ezzel terveztük megkoronázni a napot.
Közben persze a falusiak meglátták, hogy ott ücsörögtünk, nyilván kijöttek kérdezősködni.
– Katona urak, mi lesz itt?
– Atombombát fogunk robbantani – közöltük velük higgadtan.
– Ne csinájják már, az nagyot durran – hőköltek hátra.
– Márpedig bátyám, itt az lesz. Nem hallgatott rádiót? A Kossuth is bemondta.
– Hinnye. Akkor most mit csináljunk?
– Üljön ide mellénk, ilyet úgyse látott még.
– Meg hozzon már egy kis sört! – szólt oda a haverom.
– Hát, pálinka az éppen van nálam.
– Az is jó lesz – döntöttünk nem túl sok fontolgatás után.
Jó társaságban hamar telik az idő. Észre sem vettük, már négy óra lett. Feltápászkodtunk, majd megannyi Vera Muhina figuraként a liget felé fordultunk. Vártunk. Még mindig vártunk. Aztán egyszer csak jött egy tompa dübbenés, majd rövid időre levegőbe repült egy vascső, némi földdel kisérve.

Kedves elvtársaink fordítva ásták be a bombát.

This entry was posted in Sztori.

11 thoughts on “Katonatörténetek 1

  1. Én bírom a katonasztorikat. Ha most lennék egyetemista, tuti szakdogát írnék a nyolcvanas évek katonasztorijaiból, mint a rendszer stupiditásának és minimálgondolkodásának jellegzetes példáiról.

  2. Össze lehetne vetni évtizedenként a változást, avagy a változatlanságot, meg lehetne nézni, hogy első vagy második lépcsős laktanyáknál volt e stupiditáshányados-különbség, Dunántúl vagy Tiszántúl ill. Alföld téri vonatkozásában észlelhető e bármi eltérés! Ó minő idea! Ha találok egy kiadót, tuti megírom – egyszer…
    csak egy dologtól atrtanék, kutatás közben sok sört kéne fogyasztanom, és nem vagyok már 25 éves…

  3. Egyáltalán nem rossz ötlet. Amellett, hogy szociológiailag is értékes lenne, hatalmasakat is lehetne rajta röhögni.
    Ha gondolod, bevehetsz társszerzőnek: én innám a söröket, te meg jegyzetelnéd, amit az interjúalanyok nyilatkoznak. :-D

  4. Hoppá.

    Zöpö, ha még olvasod, bocs a hülye megfogalmazásért. Egy kicsit félrement.

    Én úgy vagyok az írással, hogy nem érdekel a téma, mindennek nekimegyek. Aztán a katonasztoriknak mégsem annyira.
    Nem az íráskészségünket viszonyítottam, hanem a saját témafeldolgozó bátorságom megbicsaklására céloztam..

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *