Category: Sztori

(H)őskor

Ez az írás is már évek óta porosodott a piszkozatok között.

“A kezdeti időkben az ügyfél gyakorlatilag szóba sem állt a műholdas szolgáltatóval, amíg az nem garantálta, hogy képes összehangolni az ügyféloldali alkalmazásokat a műholdas technológiával. Egy-egy bevezetést így többnyire egy pilot előzött meg, és ennek tapasztalatai alapján lehetett finomhangolni az egyes paramétereket. Volt azonban példa kudarcra is: a novelles fájltranszfer az istennek sem akart összeállni – mivel LAN-ra volt kifejlesztve, a lehető legtermészetesebb környezetként azt tekintette, hogy ott van mellette a másik gép, elküldött egy aprócska csomagot, és csak várt-várt a válaszra… A műholdas kommunikáció szempontjából ez egy meglehetősen zűrös alapértelmezésnek bizonyult. Ezért nagyon jó – mondja Zsakó János –, hogy a TCP/IP-t már eleve ezekre a lehetséges problémákra is gondolva tervezték meg; arra, hogy különböző átviteli környezetekben más és más késleltetési idők fordulhatnak elő, és ehhez a protokoll automatikusan tud alkalmazkodni.”
20 éves a magyarországi internet

A fenti könyv nemrég került a kezembe és fülig érő vigyorral olvastam végig. Ugyan név szerint nem szerepelek benne, de egy csomó dologban azért benne voltam, meg persze a korom miatt át is éltem az egészet.
De most nem történelemkönyvet szeretnék írni.

Egy apró sztori a fenti idézethez. Avagy hogyan változtattam egy ilyen protokollhiba miatt munkahelyet.

A cég neve tulajdonképpen mindegy is, ha jól tudom, már megszüntek. A történet idején próbaidős voltam. Nagyjából ekkor folyt egy projekt, amely során egy vidéki központi irodát kellett nagy teljesítményű wifin közvetlenül összekötni egy másik telephellyel. A cégnek voltak már ilyen projektjei, gond nélkül lementek.
Itt nem.
Az architektúra úgy nézett ki, hogy mind a központban, mind pedig az isten háta mögötti telephelyen Windows klienseket használtak, azokon pedig a cég lelke, egy Clipper alkalmazás futott. Az adatbázis természetesen a központban figyelt egy Novell szerveren. Nos, a központban hasított a program, a külső telephelyen pedig… timeout-tal dőlt a kardjába. A kollégák hiába mutogatták, hogy hálózati teszten, fájlmásolásnál hasít a hálózat, az ügyfélnek csak az számított, hogy a riska.exe (kösz Peka a nevet) fut, vagy sem. Nyilván elmérgesedett a helyzet, különösen úgy, hogy a projekt már eleve feszültséggel indult. Az alkalmazást helyi informatikus vállalkozó fejlesztette, aki szivesen megcsinálta volna az összeköttetést is, a cégvezetés viszont inkább a pesti profikat választotta. Ja. A küzdés, a kudarcszag éreztén nyilván beindult a helyi hangulatkeltés is, a végén már arra is gyanakodtunk, hogy a helyi informatikus szabotál, hiszen semmibe nem került volna beleírnia az alkalmazásba, hogy a telephelyről ne kapcsolódjon.
Ebbe a projektbe kerültem bele, nagyjából abban a fázisban, amikor már mindenkinek a zsebében kinyílt bicskák lapultak. Volt egy szuperképességem: a kilencvenes években hat évig dolgoztam alapvetően Clipper fejlesztőként. Át is bogarásztam a forrásprogramot, de minden hálózatos része rendben volt: lockolt, amikor lockolnia kellett, nyitott, amikor meg már nem. Közben a kollégák sniffelték a forgalmat. Végül összegyűltünk az irodánkban és elkezdtünk átvizsgálni minden begyűjtött cuccot. Sikertelenül. Egyszerűen nem találtunk semmit.
A nap végén bejött a csoport vezetője. Amikor megtudta, hogy nem találtunk semmit, kitört. Hogy mennyire kutyaütők vagyunk. Hogy még ezt sem tudjuk megoldani. Majd közölte, hogy mindenki, aki benne volt a projektben, elbukta a havi zsebbe-pénzt.

Ez még abban az időben történt, amikor teljesen természetes volt, hogy a kicsi/közepes cégek minimálbérre jelentették be az alkamazottakat, a többit meg borítékban csúsztatták a zsebükbe.

Nekem itt azért elkerekedett a szemem. Ez a borítékos rendszer ugyanis cefettül erősen azon áll, hogy lemondok bizonyos jogaimról, azért, hogy a cég megfizethető bért tudjon fizetni. A cég viszont soha, hangsúlyozom sohasem rúghatja fel ezt a szóbeli egyezséget, hiszen a borítékban lévő összeg nem prémium, nem bónusz, hanem a fizetés. Ha ezt megvonják, akkor az gyakorlatilag kirúgás.
Így is álltam hozzá. Másnap közöltem a csoportvezetővel, hogy kösz, részemről vége. És ennyi.

A cég végül elbukta a projektet. Hogy mi lett a történet vége, azt nem tudom. Utólag persze könnyű okosnak lenni, de valószínűleg el sem lett volna szabad vállalni a munkát, csak hát az a tapasztalat, hogy mit csinál a Clipper/Novell páros vezetéknélküli hálózaton, az nem volt meg a cégnél. Meg úgy általában az informatikusi közbeszédben sem.

Jóleső kérődzés

Valamikor nagyon régen Andrassew Iván mellé sodródtam egy presszóban. Beszélgettünk. Arra panaszkodott, hogy tele van ötlettel, de egyiket sem meri megírni, mert nem emlékszik, hogy megírta-e már valahol.

Na, éppen így jártam a napokban.

Estefelé járt az idő, az olvasófotelben üldögélve az elalvás előtti citromfűteámat kortyolgattam és egy karikatúraalbumot nézegettem. Aztán az egyik rajznál beugrott egy emlék. Letettem a könyvet és újra lepörgettem a sztorit magam előtt. Tök jó volt. Ezt le kellene jegyezni a blogba, hiszen nekem a blog tulajdonképpen a naplóm publikus fele.
Átültem a gép mellé. Vajon írtam már erről? Keressünk rá. Beírtam két kifejezést, semmi találat. Oké, akkor gyorsan összedobok egy vázlatot, bennük az ütős kifejezésekkel, aztán egyszer majd kidolgozom. Csakhogy már a vázlatolás közben megéreztem, hogy nekem _most_ van kedvem írni. Most jönnek, mit jönnek, özönlenek a mondatok. Bontottam egy üveg bort (csá citromfűtea) és nekiálltam írni.
Hajnal kettőre lettem kész. De végig élveztem az egészet, meg hát el is készült egy írás.

~oOo~

Másnap beléptem, hogy egy kicsit átcsiszoljam. Aztán eszembe jutott egy harmadik keresőkifejezés. Rákerestem azzal is, és… bakker. Ott volt az eredeti írás. 2006-ból. Ezt a blogot 18 éve írom és 16 évvel ezelőtt egyszer már megírtam ezt a sztorit. Ami megnyugtató volt, az az, hogy a történet ugyanaz volt most is, nem színezte tovább az agyam. Ami szintén látszott, az az, hogy jobb lett a stílusom. A mostani írás dinamikus, letisztult, a régi meg olyan, mint mocsárban biciklizni.

Csak hát… mit csináljak? Tegyem ki még egyszer? Tény, hogy a régi olvasók gyakorlatilag teljesen elkoptak, az újak meg nyilván nem olvasták. De mi van, ha mégis van egy törzsolvasó, aki kommentben figyelmeztet? Az elég ciki lenne.
Dobjam ki az újat? De az tetszik jobban.
Végül azt találtam ki, hogy a régi írástól szabadulok meg, de úgy, hogy nem borítom fel az időrendiséget. Azaz kitöröltem a régi írás _tartalmát_, de magát a posztot megtartottam, azaz egyszerűen belemásoltam az új szöveget.

~oOo~

Azaz aki kíváncsi az írásra, akár azért mert emlékszik a régire és össze szeretné hasonlítani az újjal, akár azért, mert nem ismeri a sztorit és szeretne egy jót vigyorogni, szóval erre a linkre kell kattintani és már lehet is olvasni az 1981-es német szakmai gyakorlat rövid, de megragadó történetét.

Szerencsés beszólások 2

(Igen, az külön komplikálta a helyzetet, hogy ez egy témán belül a második írás volt, azaz valahol ott kellett maradnia az előző írás mellett.)

Szerveslabor-munka

A cím nem főnév, hanem melléknév. Egyfajta munkát jelöl.
Az eredete 1985-be nyúlik vissza. Akkor volt szerveskémia laborunk az egyetemen. Igazából semmi különös nem volt benne, átvettük az általános laborfelszerelést, megkaptuk, hogy milyen anyagokat kell beadnunk a félév során, a könyvtárban kiirodalmaztuk a recepteket és már kezdődhetett is a móka.
Nem, nem azzal, hogy elkezdtük legyártani a kívánt anyagot. Az már lófütty volt.
Az igazi kihívást a speciális laborfelszerelés beszerzése okozta. Mindegyik kimásolt recepthez szükségünk volt 1-3 olyan speciális eszközre, mely nem volt része az egyenfelszerelésnek. Ezekből általában pár darab volt a tanszéken, diákból meg vagy nyolcvan.
Az ember nagy naívan elment az előkészítőbe.
– Háromésfélszer tekert nyakú golyós Erlenmájer lombikra lenne szükségem.
– Magas nyomású?
– Igen.
– Nincs.
– És alacsony nyomású?
– Az sincs.
– Akkor milyen van?
– Semmilyen.
– Mikor lesz?
– Nézzük. Most Lajosnál van, pénteken hozza vissza. A lista… jelenleg tízen vannak előtted.
– Mikor kaphatom meg?
– Május 21.
– 28-án kell leadnom a preparátumokat.
– Az hat nap, hét éjszaka.
– Végülis. Akkor viszont nem a pézsma-acetátot veszem előre, hanem a gumikaucsuk-kloridot.
– Melyik receptet találtad meg?
– Abban a nagy fekete könyvben volt.
– Ahhoz egy csiszolatos háromnyakú, duplafalú lombikra lesz szükséged.
– Pontosan. Van?
– Nincs.
– És lesz?
– Igen. Ennek még üres a listája. Ha felírlak, akkor a jövő héten megkapod.
– Szuper!
– Más kell még?
– Persze. Soroljam?
– Soroljad.

Nos, nagyjából így. Végül, ha nehezen, ha kanyargósan is, de a félév végére be tudtunk adni valamennyi preparátumot. (A termelési százalékokat inkább hagyjuk.)

Nálam azóta az összes olyan munka, ahol a tevékenység kiemelkedően magas hányada az alapanyagok, a szerszámok beszerzéséből és a terep előkészítéséből áll, amihez képest maga a munka már semmiség, az szerveslabor-munka.

Az első ilyen melóm tavasszal a szúnyoghálózás volt. Egyértelműen mindenkinek elege lett ezekből a barkácsboltokban kapható tépőzáras vackokból. Egy hét után már elkezdett leválni a tépőzár, egy hónap után meg lehetett cserélni az egészet. Miután tavaly beszereztem egy rendes létrát, adta magát, hogy csinálok patent fakereteket, fém, vagy üvegszál hálóval beborítom és kívülről csavarozom fel az ablakok elé.
Ránézésre egyszerű.
De.
Minden ablak alsó pereme valami dekorációs okból kilóg a síkból. Le kellene fűrészelni a peremet, de annyira öreg, hogy nem élné túl. Azaz le kell szedni (vésni, faragni) és egy másik profilú szegélyt tenni a helyére. Ilyen boltban nincs, azaz venni kell valamilyet, körömreszelővel befaragni, újrafesteni (kétszer) majd bepasszintani a régi helyére. Természetesen a keretnek szánt faanyagot is le kell festeni minimum kétszer. Már ha találok megfelelő léceket. Végülis lettek. Levágtam, lefestettem. Ezzel el is ment a hétvége, mert meg is kellett száradnia. Csavarok beszerzése. A léc egy centi vastag, ebbe nem mehet akármilyen facsavar. Ilyesmit a barkácsboltok nem tartanak, irány a csavarbolt. Tök feleslegesen, mert amikor elkezdtem ráhúzni a hálót, kiderült, hogy sokkal praktikusabb a kékfejű kárpitos szög. (Még az időközben beszerzett mini U-szögeknél is jobb volt.) A hálóhoz tervezett csavarok persze nem jók a keret rögzítéséhez, szóval újra csavarbolt. Tudom, hogy akik itt dolgoznak, láttak már sokmindent, de azért rendesen megnéztek, amikor kétszer is voltam náluk, mind a kétszer kábé ötven forintnyi áruért. Ja, nem mondtam, amikor végiggondoltam, mennyi munka is lesz ez, leredukáltam a munkát két ablakra. A lenti, illetve a fenti teraszajtókra úgyis szúnyogfüggöny megy.
Na mindegy, kábé három hétbe tellett, mire a két szúnyogkeret tiptop összeállt, az ablakkeretek elő lettek készítve és én is összeszedtem a bátorságomat az újabb létrázáshoz. Ehhez képest a felcsavarozás már röpke ujjgyakorlat volt.
Szerveslabor-munka.

A másik hasonló dinamikájú meló a klíma beszerelése volt. Itt ugyan nem dolgoztam semmit, annyi volt csak a feladatom, hogy összeszedjem rá a pénzt, meg folyamatosan baszogassam a mestert, mert nagyon nem akarta ezt a munkát. Erről már írtam részleteket korábban, itt viszont a teljes folyamatot rögzítem.
– Tavaly novemberben jeleztem a fiamnak, hogy beszéljen már a klímás ismerősével, mert tavaszra klímát szeretnénk.
– Decemberben beszéltem telefonon a klímással.
– Februárban jött ki felmérni a terepet. Hümmögött. Nagy a ház, nagy a légtér. Négy beltéri, két duál kültéri. Gree. Jó lesz? Jó lesz.
– Áprilisban jeleztem egy csütörtöki napon a fiamnak, hogy a klímás felszívódott.
– Másnap – bringázás közben – hívott a klímás, hogy már egy hete akart hívni, csak mindig elfelejtette. Közölte, hogy felmentek az árak. (Nahát.) A korábbi áron Whirlpool klímát tudna szerelni. Jó lesz? Jó lesz.
– Április végén megint jeleztem a fiamnak, hogy a klímás eltűnt.
– Másnap – bringázás közben – keresett a hapsi. Miszerint most tudta meg, hogy az általa megrendelt eszközöket a kereskedő eladta másnak. Van nála négy kültéri, jó lesz? Nem, nem lesz jó. Nem akarok gyártelepet a külső falra. Akkor mi legyen? Megrendelheti újra, de még drágább lesz. Mert megint felmentek az árak. Mennyi lesz? X. Jó, legyen. De akkor legyen már végre. (Előtte szétnéztem a piacon, az X kifejezetten jó ajánlat volt.)
– Eltelt egy hónap. Ekkor már kihagytam a fiamat, rácsörögtem a hapsira és egyáltalán nem kedvesen szembesítettem a helyzettel. Hogy nyár van. Hogy túl vagyunk az első kisebb hőhullámon. Hogy az első ajánlathoz képest már 300e forinttal többnél járunk. És hogy klíma még sehol sincs.
– Ezek után csütörtökön – bringatúra közben – felhívott, hogy megvan minden, szombaton jönnek szerelni. A szombat persze nem volt jó nekünk, nagyon nem volt jó, a vasárnap sem igazán (este érkeztem haza a túrából), de a hétfő meg már neki nem felelt meg. Végül kijöttek vasárnap, a fiam szerencsére ráért, emellett még jöttek kedden, amikor meg már én voltam itthon.

Összességében ez nem volt tipikus szerveslabor-munka, de maga a tény, hogy novembertől júniusig, azaz hét hónapon keresztül tartott az előkészítése, végül maga a munka két nap alatt megvolt, valamennyire mégiscsak ebbe a kategóriába sorolta a folyamatot.

A Nagy Begyó

Egész nap szobroztunk a parton
Vártuk, hogy elindul a Nagy Begyó

Reggel arra ébredtem, hogy egy hang azt mondta a fejemben, hogy Nagy Begyó. Kávéfőzés közben már a dallam is, meg a megerőszakolt dalszöveg is eszembe jutott. Amikor pedig kávét kortyolgatva leültem a gép mellé, szép lassan előbújtak az emlékek is.
Gyorsan rákerestem a blogon, nem írtam-e meg már valamikor, de nem. Akkor jöjjön, úgyis annyira fekete lett már minden mostanában.

1984 nyara, egész konkrétan augusztus. A vizsgaidőszakban kiderült, hogy még életemben nem voltam Debrecenben, mely tény Zsoltot annyira mellbevágta, hogy ellentmondást nem tűrően elhívott a virágkarneválra. Nem mintha nagyon ellenkeztem volna. Jó buli lesz.
Több napra készültünk. A szállás vadkemping. Van ott valami olyasmi, hogy Nagyerdő, ennek már a neve is szimpatikus: nagy is, meg erdő is, egész biztosan el lehet bújni valamelyik sarkában. Vittem a tisztességben megrokkant, gigantikus családi csehszlovák sátrat. (Pokoli nehéz volt, nem is lehetett kicsire összehajtani, cserébe beázott.) Vonattal utaztam le, Zsolt pedig elkérte a család féltett kispolszkiját.
Az állomáson találkoztunk.
Mi legyen?
Gondoltam, felvágok, mondok olyat, amiről Zsolt sem tudott.
– Menjünk ki a strandra!
– Melyikre?
– A 33-as út mellé.
– Ott nincs semmilyen strand.
– De van.
– De nincs.
– De van.
– Figyelj, úgy ismerem Debrecent, mint a tenyeremet. Nincs.
– Akkor most koncentrálj, mert mutatok valami újat a tenyereden.
– Na jó. Menjünk.

Nyilván nem volt semmilyen strand. Piszkosul nem értettem, mert a vonatból határozottan láttam. Aztán feltűnt valami. Nem látom a sínt.
– Hé, árulás. A vonat nem a 33-as út mellett megy.
– És?
– Menjünk vissza a csárdáig és kövessük a sínt.
– Most már nagyon ajánlom, hogy legyen ott egy strand.

Nem volt. Pontosabban nem strand volt. Hanem egy tófürdő. A Látóképi tófürdő. Nem mondom, hogy túl bizalomgerjesztő lett volna. Hétköznap volt, déltájban, kint a nagy büdös Hortobágyon. Ember sehol.
– Biztos, hogy ebben lehet fürödni?
– Szednek jegyet.
– És?
– Ha már fizetni kell érte, akkor én tutira bemegyek a vízbe.

Aztán úszkáltunk egy kicsit. A nagy semmiben. Szürreális volt.

Utána kizötyögtünk a Nagyerdőre, egy távoli tisztásnál leparkoltunk. Csavargás. Sör. Majd este sötétben sátorállítás.

Korán keltünk, egyből lebontottuk a sátrat. Fogmosás a közeli szökőkútban.

Erős nap várt ránk. Zsolt Debrecenben volt középiskolás, állítása szerint amely kocsmát nem ismert, azt nem is volt érdemes ismerni. Ezeket mind meg akarta mutatni nekem. Nos, ezeket mind meg is néztük. Emlékeim szerint húsznál több kocsmában voltunk. Ha azt kérdezed, hogyan úsztuk meg a detoxikálót, a válaszom az, hogy még csak be sem csíptünk. Kora reggel indultunk neki. Végig gyalog mentünk. És nem csak a belvárosban jártunk, sőt. Pár kilométer séta az augusztusi tűző napon, leülés egy árnyékos kerthelyiségben, sör, majd újabb hosszú séta. Mindez késő estig.
Rengeteg helyen voltunk. Őszintén szólva egy kicsit össze is folyt az egész. Egy hely maradt meg, de az kristálytisztán. Ez egy olyan kocsma volt, amelynek nem is lett volna szabad léteznie. Közvetlenül az Aranybika szálloda mellett vírított egy Halászkert nevű borozó. Totál le volt pukkanva, de ebben rejlett a bája is. Bádogpult, süllyesztett fémhengerekkel. Mérővel mérték ki belőle fröccsnek az almabort. A személyzet kizárólag idős hölgyekből állt: idős hölgy volt a csapos és idős hölgyek voltak a kidobólegények is. Nem hülyéskedek. Amikor ott voltunk, éppen egy túlságosan hangosra beállt részeget dobtak ki úgy , hogy az orrán csúszott át a Bikáig. Imádom az ilyen helyeket.

Egy kis kitérő. Számomra is hihetetlen, de megtaláltam az egyetemi vázlatfüzetemet és ott voltak benne a debreceni hosszú hétvégét feldolgozó rajzok is. Ez jó. Ami kevésbé, az az, hogy valahogyan jobb minőségű rajzokra emlékeztem. Tény, 1984-ben még elég bénán rajzoltam, ráadásul ezek tollal készültek, azaz nem lehetett javítgatni, na meg ki is fakultak már. Szóval végül nem szkenneltem be.
Kárpótlásként legyen itt egy 2005-ös rajz, mely a Halászkert-élményt dolgozta fel.
Ilyen volt.

A sötétben megint felnyomtuk a sátrat, hajnalban lebontottuk, szökőkút, fogmosás.
Ma lesz a virágkarnevál.

Előtte már mindenféle népek vonultak mindenfelé. Mazsorettek, zenészek, gyakorlatilag olyan emberek, akik majd az installációkat kísérik, de addig is csinálták a fesztivált. Nekünk szerencsénk volt, kifogtunk egy holland csapatot. Az elvonuló főkötős csajok stilszerűen narancsokat dobáltak a tömegbe a kis kosárkájukból. Narancsot. 1984-ben. Csoda, hogy a tömeg nem tépte őket széjjel. Én mindenesetre éltem az alkalommal, rákacsintottam egy molett hölgyre, aki visszavigyorgott és dobott egy narancsot. Reggeli megoldva. Meg arra az évre a narancs is.

Végül odaértünk a felvonulásra várakozó kocsikhoz. Én akkor láttam először ilyesmit és igencsak tátva maradt a szám.
Különösen akkor, amikor odaértünk a címben is szereplő csodához.
A Nagy Begyóhoz.
Ez nem is tudom, mi akart lenni. Talán valami bálna, amelyik éppen vizet spriccelt volna a feje tetején? Nem tudom. Mindenesetre leginkább egy felfelé kunkorodó óriási falloszhoz hasonlított, mely éppen spriccelt.
Csak álltunk és néztünk.
– Ez vajon mi lehet?
– Az ugye nem?
– Az nem.
– Akkor mi?
– Hát… a Nagy… megvan, a Nagy Begyó!
– Micsoda?
– Nagy Begyó. Tudod, a kígyó az, amelyik kifelé megy, a begyó meg az, amelyik befelé.
– Aha. Jól aludtál?
– Jól. Miért?
– Csak úgy kérdeztem.

Aztán megvártuk, míg elindul. Meg úgy mentünk vele. Figyeltük a közönség reakcióját. Elég sok tátott szájat, leesett állat láttunk. Meg egy csomó villámgyors racionalizálást.

A fesztivál után átvonultunk a Kölcseyhez, mert oda voltak kiírva még mindenféle programok.

Először egy japán kalligrafikus produkcióját néztük meg. Szeretném felhívni a figyelmet, hogy 1984-et írtunk. Húszéves voltam egy bezárkózott országban. Halványlila fogalmam sem volt arról, hogy létezik olyan művészeti ág, hogy kalligrafika. Álltunk a parkolóban, ahol földre volt fektetve néhány nagy darab vászonborítású tábla. Aztán kijött egy vigyorgó japán hapsi fekete fürdőköpenyben kimonóban, hátizsákkal, amelyből néhány nehéztüzérségi méretű ecset állt ki. A kezében egy vödör tust hozott. Kezdett érdekelni a dolog. A szpíker bemutatta a művészt, sorolta a sikereit… mi meg, értő közönség, egyre kíváncsibbak voltunk, mi lesz ebből. Aztán vége lett a bemutatásnak, a japán hapsi meghajolt, elővett a hátizsákjából egy egyméteres ecsetet, megkeverte vele a tust, koncentrált, aztán még mindig koncentrált, majd hirtelen mozdulattal felmázolt valami krikszkrakszot a vászonra. Utána hátralépett, meghajolt, elmosolyodott, szemmel láthatóan nagyon büszke volt rá. A debreceni nyakas kálvinista nép meg szaporán pislogott. Néhányan zavartan tapsoltak. Hogy ne legyen már szomorú a művész. És ez ment egészen addig, amíg a kalligrafikus tele nem mázolta mind a hat táblát. Természetesen japán írásjelekkel. Nem tudom, ki találta ki, hogy hívják meg ezt a produkciót, méghozzá ide, de utána kifejezetten megdícsértem Zsoltnak a várost. Amilyen képem nekem Debrecenről addig volt, legvadabb álmomban sem gondoltam volna, hogy rövid időn belül két ilyen absztrakt produkcióba sikerül belefutnunk.

Rögtön utána kezdődött a művházban egy Mini koncert. Ez lement rendben, a zenekar hozta a megszokott magas színvonalat. Széksoros teremben ültünk, nagy tombolás nem volt. Tőlünk nem messze produkálta magát egy ránézésre ketyós srác, becsempészett egy fuvolát, majd azon követte a zenét.
Koncert után kiültünk a művház presszójának a teraszára. A zenészek hasonlóan döntöttek, kiültek sörözni a mellettünk lévő asztalhoz. Rögtön betekintést is kaphattunk a híres emberek nehéz életébe. A koncerten már feltűnt ketyós srác úgy érezte itt van élete nagy lehetősége és mindenáron be akarta mutatni, hogy ő mekkora spíler fuvolán. Szegény Ádám próbálta mindenféle módon lerázni, de a hapsi kifejezetten makacs volt, nem sikerült. Azért milyen már, hogy koncert után nem tudsz nyugodtan meginni egy sört a teraszon.

Késő délután indultunk el visszafelé. Ekkor mentünk el Jenő mellett. A jómunkásember a parkoló szélén bontotta szét pajszerrel a kalligrafikák favázát. A vászonnal nem vacakolt sokat, egyszerűen letépte. Gondolom, el kellett számolnia kilóra az anyaggal. Remélem, a japán hapsi ekkor már szakémámorban fetrengett és nem volt tanúja a spontán műértésnek.

Tulajdonképpen vége volt. Még össze kellett szednünk az autót, Zsolt kivisz a vasútállomásra és mindenki megy haza.
Aha.
Azt még nem mondtam, hogy az autót nem ám letettük valahogyan az út szélén, mi meg begyalogoltunk a tisztásra. Nem. Akarta a fene cipelni azt a dögnehéz sátrat. Terepjáró üzemmódba kapcsoltuk a polákot és tökön-paszulyon keresztül becsörtettünk a tisztásra. A sátrat nyilván nem hagytuk állva, de a kocsi maradhatott. Amekkora volt az a szerencsétlen, ki sem látszott a bokrok mögül.
Csakhogy harmadik napra a rendőrök valahogy kiszúrták, hogy bent áll egy autó a bokrok között. (Igen, hülyék voltunk, ekkor már kiállhattunk volna reggel.)
Indiánok. Nem vicc. Mint gyerekkorunkban a kovbojos-indiános játékban, úgy próbáltuk megközelíteni az autót. Fától fáig szökellve. Szerencsére a rendőrök nem vették túl komolyan a feladatot. A szóbajöhető kijáratokat elállták, de a kocsi környékén nem maradt senki, afölött meg lazán elsiklott a figyelmük, hogy kispolszkival voltunk. Így végül beszálltunk, elindultunk befelé az erdőbe, amerre nem állt rendőr. A végén sikerült kicentiznünk magunkat a sétányt lezáró távoli sorompó mellett.
És most már tényleg mehetett mindenki haza.

Becsaptál, cserben hagytál

Már csak ezért is érdemes volt megcsinálni az internetet.

Mesélek.

Habár középiskolás koromban megtanultam gitározni, de soha nem voltam valami nagy zenei virtuóz. Utólag azt mondom, hogy hiányzott az alap zenei műveltség, na meg valamennyi, akármennyi, akár csak hangyafasznyi énekhang. Na mindegy, megtanultam egy csomó akkordot, többféle pengetési technikát, bemagoltam 20-30 dalt, ezzel jól elszórakoztattam magamat. Társaság előtt csak akkor mertem játszani, ha alaposan meggyőződtem róla, hogy mindenki részeg. Legfőképpen én.
A repertoárnak volt egy kiemelt darabja. Ha mással nem is, ezzel mindig sikert arattam. Az egyetemen az egyik idősebb haverom megtanított egy ukrán népdalra. Kézzel jegyeztem le egy füzetbe, meg úgy nagyjából értettem is. Az akkordozása sem volt túl komplikált.
Aztán teltek az évek. A füzet elkallódott. A dal akkordozását még ma is tudom, a szövegből fel-felrémlik néhány foszlány, különösen a refrénből, de az egész dal véglegesen elveszett. Nem teljesen szalonképes ukrán népdal? Úgy, hogy alig van meg belőle egy-két szó? Reménytelen.

Aztán az egyik nap, fogalmam sincs, milyen felbuzdulásból egy Leningrad Cowboys lemezt tettem be háttérzenének. A fiúk nyomták is az énekkarral együtt, én éppen valamilyen utazást készítettem elő, amikor megálltak az ujjaim a billentyűzet fölött. Bakker. Ez _az_ a dal. Gyorsangyorsan. Mi ez? A Cossack Was Riding Beyond the Duna. Izé. Keressünk rá a szövegre.

The Cossack rode over the Danube,
He said: “farewell, my sweetheart”
You, my black horse,
Lead on and march!
“Wait, wait, my Cossack,
your girl is crying,
How can you leave her,
Just think about it.”

Itt valami árulás van. Én egészen másra emlékszem. Konkrétan arra, hogy egy kanos hapsi különböző tevékenységek mögé bújva minden nap meg akart dugni egy csajt, aki ránézésre beleegyezett, de aztán mégse. Ebben a dalban meg csak egy kozák van és a lova.

Aztán persze meglett az igazi is. Csak le kellett görgetni a ‘See also’ fejezethez. Egyből ráismertem. Igen. Ezt ordítoztuk, a refrént a vége felé már kifejezetten sokan. (Egyébként sem bonyolult nóta, vedd észre, hogy csak a hét napjai és a fedőtevékenységek neve változik, az összes versszak azonos.) Az utolsó versszak hiányzik csak, amikor a csaj akart valamit és a hapsi küldte el a búsba. (De ez lehet, hogy már csak egy lokális hozzáköltés volt.)

Mindegy is. A lényeg, hogy egészen reménytelen dolgok is képesek felbukkanni a neten. Talán mégsem kellene még beszántani az egészet.

[Update 2021.08.11]
Ha egy üzlet beindul. Itt van egy videó, ahol grúz csajok éneklik konkrétan ezt a dalt.

[Update 2022.12.27]
Itt pedig teljesen autentikus módon a Vopli Vidopljaszova ukrán együttes, illetve valami bizonyítványosztó ünnepségen két népviseletbe öltözött fiatal.