A munkásszállás nem apácazárda

Régen irkáltam már a sztori kategóriába. Jöjjön egy kis visszaemlékezés. Mert a köztudatból lassan kikopnak már azok a fogalmak, azok az életkörülmények, melyek nekünk egykor teljesen hétköznapiak voltak. (Meg ahogy a dolgok most állnak, lehet, hogy a jövőben újra visszajönnek.)

Mond az neked valamit, hogy KMK? Az én időmben meglehetősen veszélyes dolog volt. Azt jelentette, hogy Közveszélyes MunkaKerülő. Azaz ha a személyigazolványodba, vagy a munkakönyvedbe – igen, ez egy olyan igazolvány volt, melyet jó, ha magadnál tartottál – nem volt beírva munkahely, akkor közveszélyesnek ítéltek és a rendőr simán bevihetett. Ugyanis ha nem dolgoztál sehol, az egyértelműen a te hibád volt, nem a munkaadóké.

Ez konkrétan úgy volt, hogy ha megnyerted a lottó ötöst és életed végéig elegendő pénzhez jutottál, papíron akkor is el kellett menned dolgoznod valahová.

Mindenkinek dolgoznia kellett valahol. Pont. És voltak olyan munkaadók – tipikusan a nagy szocialista vállalatok – akiknek kötelező volt felvennie az embereket. Mert egyébként KMK. Ebből alakult ki a kerítésen belüli munkanélküliség. A nagy állami vállalatok felvettek boldog-boldogtalant, függetlenül attól, hogy tudtak neki munkát adni, vagy sem. Leginkább nem, de nem is ez volt a cél.
A cél konkrétan az volt, hogy az egyszerű emberek, ideértve a nehezen szocializálható alakokat is, azokat, akikből esetleg hajléktalanok lettek volna egy másik világban, szóval mindenki, valamilyen szervezett – és nyilvántartott – módon éljen, igenis, időre menjen be a gyárba, még ha nem is csinál semmit, de ne nagyon menjen ki, és ha alkoholizált is, azt csak munkaidő után tegye. (Legalábbis elméletileg.) Ez megérte az államnak azt, hogy munkabért fizessen ki nekik, értelemszerűen a gazdálkodó szervezet terhére.

Ez valami olyasmi volt, mint a mostanában annyit emlegetett feltétel nélküli alapjövedelem. Ebből is látszik, hogy a szocializmus mennyivel megelőzte a korát.

Beszéljünk még egy fogalomról: vándormadár. Naggyon negatív fogalom volt, akire rásütötték, az évekig mosakodhatott, mire kimászott alóla. Mit is jelentett? Hát azt az embert, akit ha felvettek valahová, akkor onnan pár hónap után átment egy másik céghez, majd onnan pár hónap – esetleg pár év – után átment egy másik céghez. A kor ideálja az a melós volt, aki 40-50 évig dolgozott egy helyen. Aki váltogatott… az a rendszer ellensége volt. Vándormadár.

Persze ez a hozzáállás még nem volt elég. Hogy a hatalom ezt a nehezen kezelhető réteget – elméletileg ugye az uralkodó osztályt – konszolidálja, kellettek hozzá a lakhatási körülmények is. Hiszen hiába adtak munkát a proletárnak, meg valami fizetést is, de a lakhatási problémáit már nem tudták megoldani.

Munkásszállás.

Vidám dolog volt. Laktam ilyen helyeken – már mérnökként is, de eltitkolva – nagyon tanulságos élményeim maradtak meg belőle. A gyerekeimnek is mondtam, és a mai napig is vallom, hogy ha egy területre be akarod ásni magad, akkor – akár inkognitóban is – ki kell próbálnod, milyen legalul élned. Mert csak akkor látod, milyen embereket kell majd később irányítanod. Illetve, dehogyis. Az emberek olyanok, amilyenek, emberek. Amit itt tapasztalsz, az az, hogy hogyan működik a csoportdinamika olyan emberek között, akik nem rendelkeznek elegendő információval, nem is biztos, hogy fel tudnák dolgozni, akik éhesek, akik eleve rosszindulatúak, azaz azt feltételezik, hogy őket át fogják baszni – és őszintén szólva, ennek komoly alapja is volt – akik nem fognak elhinni semmit felülről, de egyből elhisznek mindent oldalról, akik bizalmatlanok, de egy jó pillanatban elsütött durva viccel, egy erős beszólással pillanatok alatt magad mellé tudod állítani őket.
Nagy vonalakban erről szól a vezetés, erről szól a politika.

Na mindegy, ez a rendszer elketyegett úgy-ahogy. Amíg a pénzügyi egyensúly bírta. Az azért borítékolható volt, hogy a kerítésen belüli munkanélküliség le fogja húzni a hatékonyságot, azaz nem leszünk igazán versenyképesek, sőt, még nyereségesek sem, de ezt ellensúlyozta az állami támogatás, már persze amíg volt, de az a pénz sem a semmiből jött, hanem hitelből, aztán persze egyszer csak összedőlt a kártyavár.
De ez már történelem.

Tanácsi lakás.

Ez volt a másik lehetőség, a valamivel tehetősebbek számára. A mai fiataloknak ez megint tutira értelmezhetetlen kategória. Egyszerűen arról volt szó, hogy ha beadtál egy igényt, persze fizetni is kellett érte, akkor egyszer – valamikor – jogosult lettél egy állami bérlakásra. Ami már majdnem egy saját lakás volt. Majdnem. Ha kaptál.
Hallottál már arról, hogy hiánygazdaság?

De igazából nem is a rendszerről akartam értekezni. Ez itt fent csak a háttér felfestése volt néhány lendületes ecsetvonással.

Ez a blog rólam szól, én pedig a személyes élményeimről szeretnék írni.

A munkásszállással, mint olyannal először Dunaújvárosban találkoztam. (Hacsak nem számítom azt, hogy Kazincbarcikán a Lombik nevű osztályon aluli kocsma egyik oldalán a középsulis koleszunk volt, a másikon meg egy munkásszállás. A Lombik – és az előtte lévő betonplacc – meg tele volt álló/guggoló/fekvő melós alkeszekkel.)
Erről, mármint a dunaújvárosi élményekről viszont egyszer már írtam, most inkább csak ezt a videóklippet tenném be, kedvcsinálónak.

A második találkozásom a témával akkor volt, amikor beköltöztem az egyetem munkásszállójára. Elméletileg ennek sokkal lazábbnak kellett volna lennie, mégiscsak egy szabadabb légkörű szállásról volt szó, tele egy csomó szürkeállománnyal, de nekem sikerült itt is maradandót alkotnom.

A harmadik élmény pedig az volt, amikor szatírnak néztek a balatonfűzfői munkásszálláson és kis híján meglincseltek.

Most egyébként nagyon zavarban vagyok. Amikor eszembe jutott a téma és beugrottak az emlékek, lelkesen álltam neki felvázolni a hátteret. Majd amikor odajutottam, hogy jöjjenek a történetek, a biztonság kedvéért rákerestem, nem írtam-e meg valamikor már ezeket? Bakker. Megírtam. Mind a hármat. 10-15 évvel ezelőtt. Az elsőnek a linkje ott van fentebb, a másik két sztorié meg itt.

Szöveget viszont ki nem dobunk, írni meg éppen van kedvem, valami majd csak kisül belőle.

Nézzük a tanácsi lakásokat.
Nekem olyan szerencsém volt a diplomamunkámmal – hárman fejlesztettünk ki egy vegyipari CAD rendszert, mind a hárman a saját területünkből írtuk a diplománkat – hogy elnyertük vele egy akkor még rangosnak számító alapítvány fődíját.

Magister néven futott, két évig élt, a rendszerváltás elsodorta. (Nem keverendő össze a mostani debreceni Magister alapítvánnyal. Ez utóbbi 2000-től működik.) A másik első helyezett egy olyan csapat volt, akik multitaskingos operációs rendszert fejlesztettek Intel 80286-os processzorra. Az sem volt kispálya.

Ennek anyagi következményei is lettek, én konkrétan vettem a pénzból egy Lewis farmergatyót, egy Csepel Lady országúti bringát és beadtam egy igénylést tanácsi lakásra, vaskos okmánybélyeggel.

Azért Csepel Lady, mert csak ezt lehetett a környéken kapni. Írtam már, hogy hiánygazdaság? Még ezért is el kellett utaznom Várpalotára.

De persze ekkor már tulajdonképpen az egész rendszer recsegett, ropogott, leginkább összedőlt. (1989-ben végeztem.) A farmernadrág és a bringa jól bírták, de az önkormámyzati lakás… akkor már behalt. Hiszen az önkormányzatok – bocsánat, akkor még tanácsok – legfőbb célja már akkor is az volt, hogy szabaduljanak ettől a lakásállománytól. Magyarul szarért-húgyért elkótyavetyélték, ahelyett, hogy bevállalták volna az igencsak esedékes felújításokat. (Tudom, az IKV-nál dolgoztam, elméletileg mi üzemeltettük ezeket a lakásokat.)
Friss igénylőként nyilván meredeken kimaradtam ebből az egészből, pár év szolgálati lakásban történő szívás után vettünk a Bakonyban egy meglehetősen reménytelen házat, így végül visszavontam az igénylésemet.

De – és akkor ez itt egy kis történelmi kitekintés – ez előtt évtizedekig ez volt a bevált módszer. A szüleim így jutottak szövetkezeti lakáshoz 1968-ban – sőt ennél sokkal durvábban, de erről majd szeretnék külön is írni – és valójában egy pályakezdőnek nem igazán volt más lehetősége. Munkásszállás az öntudatos proletárokkal, vagy albérlet, bízva abban, hogy egyszer a tanács befogadja a kérelmet. Az, hogy egy egyszerű ember csak úgy, akár banki kölcsönnel is, saját lakást vegyen, az csak egy galaktikus mese része volt. No way.

Azért a szövetkezeti lakás egy kicsit más volt. Ott végülis az ember saját lakáshoz jutott. De ilyet megcsípni nagyon nem volt egyszerű.

Mi valahogy kigazdálkodtuk ezt az egészet. Nagyon szar helyre mentem el dolgozni – írtam, már, hogy IKV? – azaz utáltak minket, cserébe durván alacsony volt a fizetés… de valahogy mégis jól alakultak a dolgaink. Kaptunk egy 54 nm2-es szolgálati lakást – egy másik családdal közösen – de ez a másik család, brutális véletlenek sorozataként (bakker, már ezt is megírtam), egy olyan család volt, amelyikkel már nyolc éve szoros kapcsolatunk volt, így a közös szolgálati lakás nem jelentett problémát. Persze, kényelmes sem volt, de mivel nyolc éve bírtuk egymást, bele tudtunk helyezkedni ebbe a helyzetbe is. Nyilván mind a két család várta, hogy egyszer majd megkapjuk a tanácsi lakásunkat, de ahhoz az kellett volna, hogy gyerekek szülessenek, csak hát azok ilyen körülmények között valamiért nem igazán jöttek. (Mondjuk be is baszott volna.)

Na mindegy, lett, ahogy lett. Egy elképesztően meredek, mondhatni öngyilkos akció során sikerült átvernünk minden hivatalos szervet, sikerült bevonnunk mindkét oldal családjából az összes fizetőképes embert – igen, még a sógornőmet is – és végül meg tudtuk venni (32%-os kamattal) a Bakonyban azt a házat, amely a közös családi életünk kezdete, a gyerekeink bölcsője és a mai napig is mindenféle családi eredetmondánk eredője. A többi meg már történelem.
(És igen, a jó ég áldja meg, már ezt is megírtam. 13 évvel ezelőtt.)

Nos, azt hiszem, hiába is próbáltam megmenteni, de ez az írás nagyon félrement. Bágyadtan süt a tavaszi nap, kedvem is volt a teraszon ülve sztorizgatni… erre kiderült, hogy minden történetet, melyet erre a szálra terveztem felfűzni, már megírtam korábban.

Persze annyira nem reménytelen a helyzet. Végigolvastam a korábbi írásokat és még én is, aki részt vettem a történetekben, aki meg is írtam ezeket, még én is végigvigyorogtam mindegyiket. Meg a belőlük nyíló írásokat. Szóval alapvetően nem volt ez rossz szórakozás. Ha van időd rá, kalandozz el te is.

Szóda és ami abból jön

A heti rutin szerint beugrottam a szódáshoz, kicserélni a ládányi palackot. Szóba elegyedtünk. Panaszkodott, hogy messze nem volt akkora a forgalom, amennyit a meleg miatt saccolt.
Nyilván ennek sok oka van, nem is mennék bele az elemzésbe.
Egy szempontot emelnék ki: a szódavíz már messze nem annyira eszenciális anyag, mint az én fiatalkoromban volt. Nálunk ugyanis kiemelten, mit kiemelten, elemien fontos anyag volt.
Nem, nem feltétlenül otthon. Bár gyerekkorban megvolt otthon a két szifonból álló szifon cluster, biztosítva, hogy mindig legyen hideg szóda a hűtőben. De egy üzemben, ahol melósok dolgoztak, ide értve az ország összes üzemét, a szódavizes hordó volt az alfa és az omega. Ez volt a legfőbb motivátor, a társasági élet központja.

Elmondom, hogy nálunk, a vegyi gyárban hogyan nézett ki a szódavíz-ellátás.
Volt eleve a fémhordó. Ez egy vegyi gyárban annyira közönséges anyag volt, mint mondjuk asztalos műhelyben a léc. Mindig volt belőle. Ebbe beleállítottuk a szódásballont. Majd körbeborítottuk szárazjéggel. Annak az olvadási hőmérséklete valahol -76 fok körül van. (Honnan vettük? Ne hülyéskedj, vegyi gyárban minden anyag van.) Füstölt? Mint a picsa. Hideg volt? Ember, te még olyan hideg szódát nem ittál. És ezzel mindenki elégedett volt.
Eleve, vegyi gyárban a füst, mint zavaró tényező… röhögnöm kell.

Most éppen van kedvem hozzá, miért ne sztorizzak?

Tudom. A fiatalabb olvasókat most veszítem el. Nekik már tele van a hócipőjük a szüleik sztorijaival, miszerint ők kövön aludtak és derékszíj helyett szögesdrótottal fogták össze a nadrágjaikat, na azok voltak az igazi idők, bezzeg a mai fiatalok.

Nos, most nem ilyesmiről van szó. Biztos vagyok benne, hogy amiket leírok, manapság is előfordulnak.

Klórüzem.

Elektrolizáló cellák. Ha nem vagy képben, leírom röviden a technológiát. Egy ilyen cella egy durván húsz méter hosszú, egy méter széles, enyhén lejtő szögletes, zárt fémkádból állt. A kád alján higany folyt végig. Az volt a katód. A kádban eleinte konyhasó oldat volt, de ahogy ment az elektrolízis, folyt a lötyi, úgy lett belőle nátrium-hidroxid, azaz nátronlúg a folyadékban és a fölötte lévő – elméletileg zárt térben – egyre jobban dúsult a klórgáz. Ilyen cellából volt vagy húsz egy csarnokban. Úgy képzeld el, hogy volt egy 100m*50m alapterületű csarnok, olyan 20m belmagassággal. Az oldalfalakon hatalmas üvegtáblák voltak, melyek egyfajta szűrt fényt engedtek be. És ebben a csarnokban dolgozott egymás mellett az a húsz cella.
Nekünk, melósoknak, mindenféle dolgaink voltak. Fel-alá rohangáltunk a csarnokban.
Csináltuk.
De…
Elképesztő volt, hogy a melósokat mennyire nem világosították fel arról, hogy mivel dolgoznak.
A haverom – aki azóta valószínűleg már nem él, pedig csak pár évvel volt idősebb nálam – odahívott egy vödörhöz.
– Dugd be a kezed!
– Ne baszd meg, ez higany!
– Persze! Pont az a buli!
– A higany durva méreg!
– Lófaszt! Dugd már bele a kezed!
Addig nyikorogtam, míg kaptam egy gumikesztyűt. Azzal már beledugtam a kezemet és tényleg elmondhatatlan érzés volt. Ha soha nem dugtad bele a kezed egy vödör higanyba, akkor el sem tudod képzelni, miből maradtál ki.
Na most a srác naponta ötször-tízszer játszotta ezt el. Kesztyű nélkül. Teljesen addikt volt. Tudod, mit tud a higany? Ezt. Tudod, hogy fém létére melegben mennyire vadul szublimál?

De ez még csak az étvágygerjesztő volt. A hétköznapok sokkal színesebbek voltak a klórüzemben. Szószerint. Ugyanis a cellák elvileg tömítettek voltak, gyakorlatilag… hát, izé. Óriási mázli hogy a klórgáz olyan mélysárga és kifejezetten lusta gáz. Azaz akárhol is szivárgott – és rohadt sok helyen szivárgott – ott jól láthatóan kavargott felfelé a mélysárga gáz. Lustán. Azaz simán ki tudtuk kerülni.
Neked valószínűleg a klórgáz úgy maradt meg, hogy halálos gáz. Hogy Ypern, és ez volt a világ első és akkoriban a leghalálosabb vegyi fegyvere.
Nekem nem. Én együtt éltem vele. Tekergett a sárga füst? Kikerültem. Gázálarc senkinél sem volt. Ügyesek voltunk, kezeltük a helyzetet.

Most azt hiszed, öregemberesen túlzok, ilyesmit nem lehetett megcsinálni az iparban.
Meg lehetett. Durvábbakat is.
Ugyan már leírtam korábban, talán nem is egyszer, de most megint kedvem van mesélni, szóval röviden.
Volt egy identitáskeresős időszakom. Bachelor vegyészüzemmérnöki diplomám már volt, a masterbe belekezdtem, de nem tetszett, szívesen váltottam volna progmatra, át is vettek volna Szegedre a negyedik évre, de én az elejétől szerettem volna kezdeni, a szüleim viszont elgyötörten közölték, hogy nem bírnak tovább támogatni, így végül az maradt, hogy vagy találok olyan munkahelyet, amelyik támogatja az elképzeléseimet, vagy találok egy olyat, ahol fizetnek annyira vastagon, hogy futja saját erőből a képzésre. Az elsőt most hagyjuk, a második viszont egy gyári meló lett volna. 17e forintos fizetésért. Csak jelzem, hogy amikor két évvel később elhelyezkedtem MSC mérnökként, 9e forintot kaptam. Durván jó pénz volt az a 17e. Megpályáztam. Ravaszul nem vallottam be, hogy vegyészüzemmérnök vagyok, megelégedtem azzal, hogy vegyipari szakmunkás.
Sok lett.
Nem vettek fel. Ez ugyanis egy olyan üzem volt, amelyikből három ment a világon: kettő Afrikában, egy itt nálunk. Veszélyes volt? Kurvára. Annyira, hogy már attól is beszartak, hogy egy vegyipari szakmunkás jelentkezett, Csupa péket, meg hentest vettek fel. Akik nem tudták, mibe keverednek.
Ma már valószínűleg nem élnek.

Jól elirogattam itt. Mit is akartam mondani? Hát, egyfelől ne nagyon legyenek illúzióid a vegyiparral kapcsolatban.
Másfelől meg a szódavíz, az egy jó dolog.

Köszönetnyilvánítás

Meghajlás. A mikrofon átvétele. Fejgép rám áll, fénye megcsillan a szmokingomon.

Szóval ezzel az írással szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki nagyot fordított, vagy lódított az életemen. A családot, a közvetlen rokonságot, a barátaimat most nem részletezem, magától értetődő, hogy sokkal tartozom nekik. Inkább nézzük azokat, akiknek igazából nem is kellett volna… aztán mégis csinálták.
Nem, nem mindenki lesz kedves ember. Ez nem része a munkaköri leírásnak.

~oOo~

Az első ember, akitől nagyon sokat tanultam, egy öreg apáca volt. Általános hetediktől kezdve két éven keresztül jártam hozzá hetente egyszer-kétszer németet tanulni. Alkalmanként másfél óra volt kifizetve, de ennél sokkal-sokkal többet voltam nála. Idős testvérével élt együtt, gondolom örült ő is a társaságnak. Miután befejeztük a németezést, beszélgettünk az életről. Okos, pontosabban bölcs öreg hölgy volt. Mélyen vallásos. (Akkoriban ez némileg tiltott volt.) Én pedig koromhoz képest művelt kölyök, nem kicsi egóval. Elolvastatta velem az Újtestamentumot. Majdnem a fejéhez vágtam. Jókat nevetett a szigorúan logikus levezetéseimen. Ha lehet ilyet mondani, barátokként váltunk el: ő, a 85 körüli matróna és én, a 14 éves kiscsikó. Aztán mentem Kazincbarcikára, kollégiumba.

~oOo~

Ha az időrendet nézem, nem is őt kellett volna először említenem. Hanem Dancsnét. Ha el tudtok képzelni rossz tanárt, nos, ő az volt. Akaratos. Prűd. Nem ritkán hisztis. Vonalas. Biztos vagyok benne, hogy utálta az iskolát, azzal a sok neveletlen gyerekkel.
Élővilágot tanított. Volt egy munkafüzetünk. Az egyik feladat az volt, hogy rajzoljunk le egy piócát. Lerajzoltam. Csak éppen úgy, hogy a tekergő féreg alakja leírta a nevét. Megböktem a padtársamat: ezt nézd meg! Dancsné észrevette, rámkiáltott, hogy ne mozduljak, majd hozzámsietett. Igyekeztem kiradírozni, de nem sikerült. Kikapta a kezemből a munkafüzetet. A Pioca névből annyi maradt, hogy Pi és az o betű első fele. Az a szerencsétlen prűd tanerő nyilván arra gondolt, hogy a Pina szó volt odaírva. Akkorát ordított, hogy majd kettészakadt a feje.
– Egyes! Ezért a disznóságért egyest kapsz! Meg egy fekete pontot is! Ezt nem úszod meg! Azonnal gyere ki a táblához felelni!
Persze a felelet is egyes lett. Sőt, a fekete ponttal kitelt még egy egyes. Tíz percen belül kaptam hármat. Miközben addig (ez hetedikben volt) négyesnél nem nagyon volt rosszabb jegyem.
De ezzel még nem elégítette ki a bosszúvágyát.
– Meg foglak buktatni! Azt hiszed, téged nem lehet kivágni ebből az iskolából? Hát majd meglátod!
Beszartam, na. Habár mind az igazgatónőnek, mind az igazgatóhelyettes nőnek személyes kedvence voltam, de a fene tudja, mire képes egy bedühödött tanerő. Én akkor már a középsulis felvételin gondolkoztam, rohadtul nem hiányzott egy évismétlés. A biológia nem tartozott az erősségeim közé, ha ki akar vágni, akkor bizony ki is fog.
Nekiálltam bioszt tanulni. Az egész tananyag úgy volt hülyeség, ahogy volt, egy csomó tény, kategorizálás, logikával kezelhetetlen katyvasz. Nem volt jobb ötletem, bebifláztam. A memóriám korábban sem volt rossz, a leckék memorizálása nyilván még csak javított a helyzeten. Dancsné nem tudott sehol megfogni. Bakker, szószerint megtanultam az egész tankönyvet. Év végén ötös lettem belőle.
De nem csak ebből a tantárgyból. Eddig az eseményig ugyanis gyakorlatilag nem tanultam. Az órákon odafigyeltem… és ennyi. Ha volt házi, akkor azt gyorsan, amíg a fejemben voltak a dolgok, megcsináltam otthon. Tankönyvet még csak véletlenül sem fogtam a kezembe. Ez a technika bőven elég volt egy 4-es átlaghoz. Ezt minden félévben hoztam is. Ennyi tartás volt bennem. A tanerők folyamatosan rágták a szüleim fülét: ebben a gyerekben sokkal több van. Vegyék már rá, hogy rendesen tanuljon! Szüleim próbálkoztak is, időnként még a tettlegességtől sem visszariadva. (Első gyerek voltam, ha mond ez valakinek valamit.) Nem használt semmi. Meg voltam róla győződve, hogy jól csinálom. Ember, hozom a 4-es szintet, mi itt a baj? A maradék időmben pedig olvastam.
Azt, amit a teljes tanári kar, a szüleim, a nagyanyám nem tudott elérni, azt a bevadult Dancsné elérte. Brutális terrorral. Ugyanis miután elkezdtem foglalkozni a biológia tankönyvvel, hamarosan elkezdtem olvasgatni a többi tankönyvet is. És ha nem is olyan szigorúan, de bebifláztam a biflázni valókat, és ez remekül kiegészítette a logikus dolgokat, melyeket az órán szedtem fel.
Év végére 4,8-as átlagom lett. (Az a fránya testnevelés és ének.) Majd utána minden félévben, végig. Pont abban a szakaszban, amikor a jegyek beleszámítottak a felvételibe.

Nem mintha bármi jelentősége lett volna. Ugyan Barcikára még felvételiznem kellett, elméletileg nézték is a jegyeket, de valahogy kiszivárgott, miszerint olyan kevés volt a jelentkező, hogy mindenkit felvettek. Egy évvel később meg már nem is volt felvételi.

De a lényegen mindez már nem változtatott. Tanultam.

~oOo~

Középiskola. Zoli bácsi. Egy nyüzüge, 170 centi magas, kortalan, erősen kopaszodó tanár. Mindig ugyanabban a nadrágban, ugyanabban a kinyúlt, kötött mellényben járt. Még barlangászni is. A legfélelmetesebb tanár volt az egész iskolában. Mindenki fosott tőle. Akkora tekintélye volt, mint együtt az összes többi tanárnak. Se.
Róla már régóta tervezek egy külön írást, így most csak a lényeget emelném ki. Vegyipari technológiát tanított, azaz a legkomplexebb szakmai tantárgyunkat. Mert szép dolog a matematika, a fizika, a kémia, a géptan, a munkavédelem, a vállalati gazdaságtan… de ezek mind a technológiában állnak össze. Márpedig Zoli bácsi nagyon tudta az anyagot. (Tankönyvszerző is volt.) Gyakorlatilag függetlenítette magát minden más tanártól: ha azt látta, hogy akár kémiából, akár fizikából még nem vettük azt, ami egy konkrét technológiához kellett, leadta az illetékes tanár helyett. Ha megtudta, hogy lyukas óránk keletkezett, berohant és tartott egy rögtönzött technosz órát.
Tőle tanultam meg a rendszerben gondolkodást. Hogy szép dolog az építőkockák ismerete, kell is (soha nem bifláztam a középsuliban annyit, mint az ő tantárgyában), de ez mind azért kell, hogy később az alkotó, kreatív ember szárnyalhasson a nyersanyag/céltermék/gazdasági lehetőségek fázisterében.
Ha Dancsné vett rá arra, hogy tanuljak, Zoli bácsitól tanultam meg, hogyan kell tanulni.

~oOo~

Érdekes módon az egyetemről nem tudok megemlíteni senkit. Pedig egész biztosan volt ott is bőven szürkeállomány, de én bűn rossz diák voltam. Előadásokra nem jártam, a kislétszámos szemináriumokra már igen (délutánonként voltak, addigra felkeltem), a féléves anyagot az addigra tökéletessé vált biflázós technika segítségével egy hét alatt beemeltem. Ami új tapasztalat volt számomra, hogy ezzel a bemagolt tudással úgy tudtam előadni magam a szóbeli vizsgákon, mintha teljesen képben lennék. Megtanultam blöffölni. Összességében hoztam egy 3-as átlagot és ez nekem nagyjából meg is felelt. Különösen, miután másodikban megismerkedtem a számítástechnikával. Onnantól a vegyipart elkussoltattam a sarokba.

~oOo~

Első munkahely. Veszprém, távfűtés. Informatikai vezető. Én. Nemröhög. Volt olyan is, amikor két beosztottam volt. De egy, az elég sokáig. (Miután eljöttem, a srácot sikkasztásért börtönbe vágták. A cégvezető pedig miatta bukott meg.)
De nem ez a lényeg. Magára a munkahelyre semmi panaszom sincs. Hiába végeztem az egyetemen vegyészmérnökként, a cégvezető elhitte, hogy értek az informatikához. Én pedig az évek során, ezen a munkahelyen, meg is tanultam. Mert teljesen más programozni mondjuk az egyetem kiber tanszékén, mint kint az életben alakítgatni egy cég informatikai tevékenységét. Kezdve onnan, hogy odakerülésemkor semmilyen számítógépünk sem volt.
A pénz viszont elég vékonykán csordogált. Tanácsi, később önkormányzati cég. 1995-ben havi bruttó 36e forintot kerestem, ez a prémiummal (ha meglett) hónapra vetítve 50e forint körül jött ki. Nej pedig masszívan gyeden. És két gyerek. 1995 őszén eladtuk a húszéves Ladánkat, hogy tüzelőt tudjunk venni télire.
Nem volt fényes a jövőnk.
Szilveszteri buli 95-ben a cégnél. Olyan szolídka. Délután kezdtük, hidegtál, pezsgők, csapódó beszélgetések. Az én szobám volt a dohányzó, elmentünk Józsival egy cigire.
Józsi a veszprémi tömbfűtőmű korábbi igazgatója volt. Okos, villogó szemű, értelmes ember, nem is maradt sokáig a távfűtésnél. A cigaretták során, pezsgőzés közben, mindketten kiöntöttük a bánatunkat. Én elmeséltem, hogy mennyire reménytelen az anyagi helyzetünk. Ő pedig elpanaszolta, hogy mindkét gyereke felköltözött Pestre, egyedül maradtak. Mert Pesten annyival magasabbak a bérek. Mennyivel? Tényleg? Hmm.
Este tíz körül mentem ki az utolsó buszhoz. Rendesen bepezsgőzve. Az ólmeleg buszban belecsavarodtam a télikabátomba és félig elaludtam. De csak félig. És ebben a félkómás állapotban minden összeállt egy kerek egésszé.
Fél tizenkettőkor értem haza. A gyerekek már aludtak. Pezsgőt bontottunk Nejjel a konyhában.
Én pedig belekezdtem:
– Figyelj Gabi, van egy elképzelésem…
Nem vitatkozott.

~oOo~

Ez a felköltözés nem volt sima ügy. Januárban elolvastam egy csomó írást (nem, akkor még nem volt internet), ezek alapján összeraktam egy elfogadható önéletrajzot, meg egy motivációs levél vázlatot, melyet mindig az adott helyzethez igazítottam. HVG, Népszabadság. Februárban elkezdtem pályázgatni. A cég tök rendes volt. Különösen a főnököm/cégvezetőm, Károly. Aki ránézésre egy smirgli modorú varacskos disznónak látszott, de valójában a legérzőbb szívű főnököm volt mindegyik közül. A rendszeres heti pesti fuvarral jártam fel én is, interjúzni. Meg olykor vonattal. Volt, amikor a vonaton hoztam elő valami nagyon mélyről a német nyelvet, mert azon ment az interjú. Április elején, habár még nem volt fix helyem, de hivatalosan is bejelentettem Károlynak, hogy hosszútávon ne számítson rám.
– Igazad van, Józsikám. Ha nem lennék ennyire öreg, én is mennék.
Aztán megjött a tuti munkahely (kettő is), április végén kiléptem, a május ment a kutyáknak, júniusban már az új helyen kezdtem Pesten. (Istenem, hogy ez mennyire nem volt ilyen egyszerű… de ezeket már megírtam korábban.)

~oOo~

Az új hely… maga volt a mennyország, és egyben a pokol is. Azt számoltuk ki Nejjel, hogy minimum nettó 60e kell, hogy sikerüljön az ugrás. Ez akkor bruttó 100e volt. Az egyik cégnél pont ennyit adtak volna. A másiknál… kicsit félszegen jelentették be, hogy 150e lenne, de a próbaidő végén 160e. Ez nagyjából négyszer annyi volt, mint a veszprémi bruttóm. El sem hittem, hogy ennyi pénz létezik. Persze, hogy a másodikat választottam.
Felvettek. Örültem. Aztán felvettek egy másik embert is. Pont arra a munkára, amire engem is. Próbaidő alatt. Eléggé elkámpicsorodtam. Közöltem Nejjel, hogy a felköltözés elmarad. Ilyen helyzetben a véglegesítés előtt nem csinálunk semmit. Három hónap. Ők hol a Bakonyban nyomorogtak, hol a szülőknél próbálták átvészelni az időszakot. Egy húszéves Trabantunk volt, azzal rohangáltam minden hétvégén hol Úrkútra, hol Szoboszlóra, hol Egerbe.

Nagyon sokat jelentett nekem abban az időben Béla. Ő volt az infrások csoportvezetője. (Ja, Veszprémben egy személyben voltam kóder, infrás, hálózatos és IT vezető. Pesten ebből egyedül az infrás tudásra tartottak igényt, a többi ment a kukába.) Ha röviden kellene definiálnom az úriember kifejezést, akkor az ő nevét mondanám. Pedig igazából nem is csinált sok mindent. Pusztán mindig kedves volt, nyitott, maximálisan segítette a beilleszkedésemet, mind a technológiába, mind a cégbe. Egyengette a dolgaimat. Az, hogy ilyen vadul sodródó körülmények között is meg tudtam kapaszkodni Pesten, az jelentős mértékben neki köszönhető. Ha visszaemlékezem, a cég nem igazán kelt bennem pozitív emlékeket. Béla igen.

~oOo~

Aztán, ahogy mondani szokták, dolgok történtek. A cég agonizálása közben kirúgtak. Tíz hónapig voltam munkanélküli. Ez nagyon sok idő, bőven elég ahhoz, hogy egy ember önbizalma teljesen összezuhanjon. Végül belefutottam valami tinglitangli, ismeretlen cégbe, akik annyira meg voltak szorulva, hogy nem csinálták végig a HR köröket (angol tudás, MCP vizsga megléte), hanem felvették az első embert, aki másnap tudott kezdeni. Valami borzalmas munkakörbe. Csináltam. Fogcsikorgatva. És erősen, de borzasztó erősen elhatároztam, hogy még egyszer ilyen esélyt nem adok a sorsnak. Ha kell, én leszek a legjobb. A monoton munka kiszedett belőlem mindent, de ráfeküdtem az angolra és miután felhúztam magam valamennyire (addig világéletemben németes voltam, angolt semmilyen formában nem tanultam, a tíz hónapnyi munkanélküliség is leginkább emiatt volt), elkezdtem gyúrni a vizsgákra. Egy év múlva megvolt az első két MCP vizsgám (igen, GT, én is a Windows 2000 szerver vizsgával kezdtem, istenem, de be voltam szarva az IQJB előtti parkban), egy év múlva hoztam az MCSE+M-et. És természetesen nem álltam meg, 2003 MCSA/MCSE upgrade-ek, meg egy csomó minden, azóta is. Hülye fejjel azt gondoltam, hogy ez talán már elég lesz a munkahelyemnél, hogy a futószalagszerű rabszolgamunkából kikeveredjek, de láncban vagy háromszor el lett adva a cég, persze hogy nem fért bele az, hogy kategóriát ugorjak. (Végül csak kilépéssel fenyegetőzve jött össze.) Szar időszak volt.
Egy fénysugár volt csak. Ekkor volt a magyar Microsoftnál az az időszak, amikor azt mondták Budai Petinek, hogy figyelj öcsém, kapsz pénzt, paripát, fegyvert, kovácsolj össze lécci valami magyar közösséget a Windows körül. Határozottan nagy szerencsémnek tartom, hogy bekerülhettem abba a csapatba, akik nyakukba kapták ezt a feladatot. Utólag elmondhatom, nem az MVP cím volt a nagy dolog (sem a cégemnél, sem a szakmai életemben soha senki nem használta ki, hogy nekem 5 évig megvolt), hanem az, hogy benne voltunk valamiben, hogy éreztük, hogy csak akarni kell és tényleg nagyszerű dolgok kerülnek ki a kezünk alól. Hogy én könyveket akartam írni és Peti megkérdezte, hogy Józsi, nem írnál néhány könyvet? Hogy GT-vel annyira egymásra találtunk. Hogy amikor Péterváron elmeséltük a cseh, meg a lengyel MVP-knek, hogy nálunk hogyan néz ki az általunk pörgetett szakmai élet, csak sápadtak az írígységtől.
Remek száguldás volt. Végre éreztem, hogy nem csak a levegőben lógva tanultam, hanem használom is a tudásomat, meg az egyéb tehetségeimet. És maga a csapat is csupa jó emberből állt.
Aztán persze vége lett. A Microsoft elvette a pénzt/paripát/fegyvert, később Petit is, az utódai allokálható erőforrás híján nem sok mindent tudtak kezdeni, az egész bedőlt, úgy ahogy ilyen esetekben lenni szokott.
De ez az időszak adja jelenleg is a szakmai egóm alapját. Ami, jelzem, nem kicsi.

~oOo~

Aztán ezzel zárul is a sor. Vedd észre, hogy nem olyan listát akartam írni, hogy hány jó emberrel találkoztam. Soha nem lenne vége az írásnak. Sok barátom van, rengeteg jó haverom, a kollégáimat is csak dicsérni tudom mind a két munkahelyemen, tényleg nagyon sok jó ember mozog a közelemben és örülök is nekik.

Itt olyan embereket, olyan eseteket szedtem össze, amikor egy ember, egy találkozás, egy esetleges beszélgetés megfordította a sorsomat.

Egy kis magyarázat

Bár nem igazán hiszem, hogy szükség lenne rá, de írás közben eszembe jutott.

Szóval az előző novella.

Mesélek. Volt valamikor egy sztorink, nagyjából 1985 körül. Erős sztori volt, szerepelt benne orosz laktanya, magyar rendőrség és egy haverom emiatt volt kénytelen elhagyni az egyetemet. Azaz mindenképpen egy olyan sztori, amely rendesen beleég az ember memóriájába.
Pár évvel ezelőtt volt évfolyamtalálkozónk, ahol a sztori szereplői váratlanul összejöttek egy bárpultnál. Valaki elkezdte mesélni a sztorit. Nem tudta végigmondani: egymás szavaiba vágva javítottuk ki egymást. Mint kiderült, mindenki másképpen emlékezett rá. De nem csak részletekben, hanem fő vonalakban is. Össze ugyan nem vesztünk, de parázs vita lett belőle. Érted? Miközben ott volt az a srác is, akinek az életét törte el a sztori.
Vajon melyik verzió fog fennmaradni?
Nyilván az enyém. Nem csak azért, mert én még a minket letartóztató rendőr nevére is emlékszem (pár évvel később korrupció miatt kivágták a rendőrségtől, véletlen újsághírben olvastam), nem, hanem azért, mert egyedül én írtam meg az egészet. A többiek mesélhetik otthon. De az enyém kint van a neten, pár ezer ember olvasta és a fene tudja, mi lesz ezen írások sorsa, ha már egyikünk sem lesz. De ez lett leírva, a többi… csak úgy elszáll.

Na most, ez kábé egy generáció. Gondold el, mi marad meg többezer év történelméből, amikor leginkább csak szájhagyomány útján megmaradt legendákból, azok többszáz évvel későbbi leírásaiból kell építkeznünk?
Mi csak hisszük, hogy ismerjük a történelmet – valójában a legtöbbször fogalmunk sincs, mi is történt valójában.

Anno

Üldögéltem elsején a padláson és felidéztem a kezdeti időszakot.

Édes istenem, de régen is volt.

88 januárjában vizsgáztam. Bravúros vizsga volt, én a kettesért mentem és végül négyest kaptam. Megkerestem egy barátomat, hogy most be kellene rúgnunk, de nagyon, nem gond, finanszírozom. Jött is. De hozott magával egy tök ismeretlen csajt, Gabit. Nem kicsit voltam mérges. Én a barátommal akartam elsüllyedni, ebbe a képbe nem illett bele egy vadidegen ember. Mindegy, elvoltunk valahogy, de a közös berúgásból semmi nem lett.
Én akkoriban szingli voltam, a barátnőm valamikor novemberben jelentette be, hogy nem sok jövőt lát a kapcsolatunkban. Nem hiszed el: a legnagyobb baja az volt, hogy nem vagyok elég magas. Marhára nem értettem, de hamar meggyőztem magamat, hogy talán mégsem kellene erőltetni ezt a kapcsolatot. A barátaim viszont, mintha összeesküdtek volna, kapacitálni kezdtek. Hogy Gabi. Ugyanolyan olvasómániákus, mint én. Elképesztően művelt. Mint én. Az Isten is egymásnak teremtett minket. Hiába magyaráztam, hogy ez nem így működik, lesöpörték. Ne legyek már hülye.
Aztán eljött az április. Szabó buli. Nej – eredetileg Szabó – és egy haverja, aki később a tanúja is lett az esküvőnkön – szintén Szabó – orbitális bulit rendeztek a szinten.
Nekem ez nem volt túl jó hetem. Az elején bepróbálkoztam egy lánynál – utólag azt kell mondjam, eléggé otromba módon, a mai napig szégyellem magam miatta – majd magán a Szabó bulin egy másik lánynál is, akit akkor már napok óta puhítottam. El lettem hajtva. Jó. Elmentem aludni. Csakhogy a szobában az egyik szobatársam és barátnője úgy döntöttek, hogy mivel mindenki kint van a buliban, akkor ők párosodnának. Egészségükre. Visszamentem a buliba, kikaptam egy üveg bort a lavórból és elvonultam egy sarokba. Be fogok rúgni. Az se rossz.
Jó tempóban haladtam. Az emberek táncoltak, kurjongattak, plafonig ért a jókedv, én pedig mélyre süllyedtem az önsajnálatban. Rohadjanak meg. Toltam a borokat.
Aztán egyszer csak odajött hozzám az egyik ünnepelt. Nem, nem a Miklós. Hogy mi a francokat kornyadozok én itt.
– Közöd? – mordultam rá.
– Ez az én bulim.
– És?
– Ne rontsd a hangulatot.
Vágtam egy gúnyos vigyort.
– Most jobb?
– Mi bajod?
– Hagyjál békén.
– Tudok valamit segíteni?
– Hozzál még egy üveg bort.

Elment. Visszajött.

– Csak Cinzano-t találtam. Jó lesz?
– Jó. Legalább hamarabb berúgok.

Nem részletezem. Gabi is be volt csípve, én is, hajnalban – jócskán a buli vége után – már a hátsó lépcsőn smároltunk.
Aztán kora hajnalban mind a ketten hazautaztunk. Ugye tavaszi szünet.

Egy héttel később érkeztünk vissza a koliba. Érdekes volt. Gabit a szobatársai folyamatosan cseszegették. Hogy a hapsija vajon mire fog emlékezni. Az én szobatársaim meg engemet.
Mindenki el volt tévedve. Ritkán csináltam segget a számból, alig vártam, hogy Veszprémben legyek és találkozzunk.

Két hónap után szakítottunk. Gabi kérdezett valamit, ami túl korai volt, én pedig őszintén válaszoltam. Puff. A csajszi sírva rohant ki a szobából, én pedig lehangoltan néztem magam elé. Ez van. Most már kipipálhatom a Gabriella nevet is a naptáramban. Aztán lementem a haverokhoz, akik éppen teniszeztek, beálltam én is, ütöttem a labdát, hogy majdnem belehalt.

Jött a vizsgaidőszak. Ez mindig nehéz, de így, különösen. Korábban már kiderült, hogy borzasztó hatékonyan tudunk tanulni együtt. Rengeteg éjszaka, rengeteg telefirkált asztal mutatta azt, hogy milyen magasságokban szárnyaltunk. Ez mind elveszett.
De sokkal rosszabb volt, hogy hiányzott. Közhely, de tényleg akkor veszed észre a másik hiányát, amikor már nincs. Amikor melletted van, akkor az olyan… megszokott.
Szóval bajban voltam. És ahogy a klasszikusok mondják, analizáld a helyzetet, keresd meg a probléma gyökerét és hárítsd el.

Elkezdtem átjárni a szobájukba. Először meg akartak ölni. Nem csak Gabi, de az összes szobatársa is. Én pedig vigyorogva beszélgettem velük. Mintha nem éreznék semmit. Pedig. Amikor kijöttem tőlük, nem is a szobámba mentem, hanem a Nagymocskosba. Borzasztó nehéz ám feldolgozni, ha az emberfiát masszívan utálják. Viszont nem hagytam abba. Végül eljutottam odáig, hogy Gabit már azzal zaklatták a szobatársai, hogy akkor most mi a szösz is van közöttünk? Ő sem tudta.

Születésnap. Az enyém. Gabi vett egy üveg bort és meghívott magához. A szobatársai diszkréten leléptek. Szerinted mi történt? Harsányan végigdumáltam az egészet. A korábbi nőügyeimről. Mentségemre szóljon, az addigi szexuális életem tényleg egy vicc volt, én pedig jól standupoltam, végigröhögtük az estét.

Megtört a jég. Ugyan még nem jöttünk össze, de már ismét együtt tanultunk a vizsgaidőszakban. Ugyanolyan hatékonyan, mint korábban. Sőt. Felelevenítettük a korábbi terveket is. Már akkoriban is őrült nagy mászkálós voltam, tele tervekkel. Menjünk ide. Meg oda. Szerezzünk sátrat. Nem gond, cipelem. Gabi is teljesen belezúgott ezekbe az elképzelésekbe.
Csak hát, vizsgaidőszak. Meg, csak hát, szóval nem voltunk együtt.

Letelt a vizsgaidőszak. Mindkettőnknek sikerült. Gabi pesti barátnője szerzett is sátrat. Gabi egyik barátjánál megszállhattunk egy estére Pesten. Utána pedig Szeged. Kalandra fel.
Megérkeztünk a városba. Udvariasan vittünk magunkkal hat üveg sört. A srác bólintott, mi pedig elsétáltunk a világ végére a sátorért. Visszatértünk. Kiültünk az illetővel – aki korábban már járt Gabival – a konyhába. A leányzó elment a fürdőszobába. Söröztünk.
– Tök jó csaj – szögezte le a srác – Együtt vagytok?
– Nem. De ti miért szakítottatok?
– Nagyon csíptem, de szerintem infantilis.
– Nocsak – csúszott fel a szemöldököm. Imádom az infantilis embereket.
– Egyszerűen nem lehet komolyan venni. Nem is tud komolyan viselkedni, engem meg ez társaságban zavart. Szép, különösen az arca, de elegem lett abból, hogy állandóan szégyenkeznem kellett miatta.
– Nem mondod?

Aztán még ragoztuk egy kicsit a témát. Ez a beszélgetés nagyon kellett. Addig is úgy gondoltam, hogy valamit kezdenünk kellene egymással, de ez a beszélgetés megerősített abban, hogy minket tényleg egymásnak teremtettek. Csak hogy érthető legyen, nekem akkoriban két állapotom volt: vagy magamba gubóztam, vagy infantilisen viselkedtem.

Másnap már Pesterzsébeten stoppoltunk. Dabasnál megállt egy autó. Gabi keresztanyja, gyakorlatilag a második anyja ült benne a férjével.
– Ki ez a csöves?
Udvariasan visszavigyorogtam. Nem vettek fel.

Beültünk egy kocsmába. Sör. Nagy levegő.
– Nem kezdhetnénk újra?
Gabi nem válaszolt.

Aztán megállt mellettünk egy angyal. Mindketten hátra ültünk, a pacák pedig benyomott egy Simon & Garfunkel kazettát. Kecskemétig mentünk vele. A kezem óvatosan rácsúszott Gabi kezére és nem lett lelökve. Hallgattuk a zenét.

Szegeden gyorsan felnyomtuk a sátrat a kempingben és este, a Hágiban deklaráltuk, hogy újra együtt vagyunk. Azóta is tart.

gabi

pepe