Category: Sztori

Jó régi, talán olyan húsz évvel ezelőtti sztori. Nem egy nagy történet, de erősebb hőhullámoknál mindig eszembe jut.
Akkor is tombolt a hőség, klímánk nem volt és a lakásban sem igazán lehetett kereszthuzatot csinálni, nem mintha a forró levegő képes lett volna bármire is. Estefelé mentem ki a konyhába és láttam, hogy fiam a kitárt hűtőajtó előtt áll félmeztelenül és nagy levegőket vesz. Én, aki valamikor a Joule-Thompson effektussal keltem és a Carnot-ciklussal feküdtem, harsányan elkezdtem röhögni.
– Te nagyokos, mit csinálsz?
– Melegem van.
– Figyelj, tudod te egyáltalán hogyan működik a hűtőgép? Az a hőmennyiség, melyet kiszipkáz a hűtőből, a hűtő mögötti hőcserélőn jelenik meg, azaz semmit nem fog hűlni a konyhában levegő.
– Nem érdekel a konyha levegője. Az érdekel, hogy itt a hűtőajtóban jó.

Nekem pedig tágra nyílt a szemem. Én itt mérnökösködök, automatikusan a konyhát tekintve rendszernek, a fiam meg, józan paraszti ésszel, csak magát. Mit érdekli őt a konyha? Neki jó – és tényleg jó, benne áll a hidegben – más meg nem számít. Ha ő maga a lehűtendő rendszer, akkor minek foglalkozzon mással?

Mennyire kell emlékezni arra, amit az egyetemen tanultunk?

Pár szó a rendszer szakról, illetve a többiről.

A veszprémi egyetemre jártam – akkor még nem Pannon – ahol a nyolcvanas években megpróbálták bevezetni ezt a bachelor-master szisztémát, csak hát ilyen néven nem lehetett, mert túl nyugat lett volna, ehelyett lett első/második fokozat. Az első fokozaton (bachelor) mindenki ugyanazt a hároméves képzést kapta, ennek az eredménye egy vegyészüzemmérnöki, azaz főiskolai diploma lett. Akiben volt elég spiritusz, az ott maradt a második fokozatra (master), de itt már specializálódni kellett. Volt a radió, az volt a hedonisztikus szak, ahol kizárólag a szellemi és fizikai gyönyöröknek éltek mind a hallgatók, mind az oktatók; a másik véglet a rendszer szak volt, ahol vér veríték és könnyek… de megtanították, hogyan használjuk az agyunkat.

Szóval:
– Radió: szanatórium, azaz IHB buli.
– Mindenki más.
– Rendszer: mazochisták.
Ahogy a Nézőművészetiben Mucsi deklarálta: szopni fogtok, de nagyok lesztek. Scherernél meg buli, haverok, fanta, igaz nem is fejlődtök semmit.

Na most én soha nem voltam jó tanuló. Általános iskolában folyamatosan és komolyan b@sztattak a tanáraim, mert szerintük sokkal több volt bennem, mint amit kiadtam. Nem tudták, hogy én a belső világomban éltem, ahol én voltam az istencsászár, a külső világot pedig mindenestől leszartam. A középsuliban relative jó tanuló voltam, legalábbis a többiekhez képest, de azért láttam, hogy nagyobb léptékben sehol sem vagyok. Az egyetem pedig… hagyjuk. A lényeg az volt, hogy eddigre már elveszítettem minden motivációmat, a vegyészet konkrétan hidegen hagyott és ha nem találtam volna rá a számítástechnikára, mára már alkoholista hajléktalan próféta lennék.

Ilyen viszonyok mellett mindenkit meglepett – legfőképpen engemet – hogy nemcsakhogy ottmaradtam a master képzésre, hanem belevágtam a legkeményebb, leginkább mazochista ágazatba. Ember, innen még rúgtak ki embereket. A maradék négy ágazatban soha nem fordult elő ilyesmi.
Jó, persze. Ekézem itt magamat, de buta ember soha nem voltam. Remek döntés volt, életem egyik legjobb döntése. Kemény két év volt, kockázatos, mert innen simán kivágták az embert, ha nem volt elég penge. Persze nem ment egyből, első alkalommal nekifutottam olyan lazán, ahogy az előző három évben próbálkoztam, aztán hamar felfogtam, hogy ez itt nem megy, félévhalasztás lett belőle. De a második nekifutás már epikus lett.

Miért is volt ez fontos? Mert az egyetemi képzésben nem a tudás a lényeg, hanem a szemlélet. Modellezni ma már csak nagy vonalakban tudok, a numerikus matematika nem megy, sem a függvényanalízis, nagyon homályosan emlékszem a lineáris, illetve a nemlineáris algebrára, a statisztikus termodinamikával meg ki lehetne üldözni a világból. De a gondolkodás módja, amit ebben a két évben sajátítottam el, a mai napig meghatározza, hogy hogyan tekintek a világra.

Nej – akkor még csak Gabi – gyengébb volt matekból, mint én. Mégis meggyőztem, hogy ő is ebbe az irányba menjen. Kemény munka volt, mert a leányzó tisztában volt azzal, hogy ez a szak elég magas ugrás lesz számára. És sem ő, sem én nem voltunk biztosak abban, hogy menetközben fel fog nőni hozzá. Szerencsére felnőtt, és nála is rakétákat indított be ez a képzés, hasonlóan, ahogy nálam is.

Ennyit az előzményekről.

Diplomamunka. Hárman dolgoztunk egy projekten, mindenki ebből írta a diplomáját. Közös témavezetőnk volt. Az ötlet nem volt új, de ambíciózus, nagyon is. Azt találtuk ki, hogy írunk egy olyan szoftvert, amellyel tetszőleges(!) vegyi gyárak működését lehet modellezni, az egész előtt pedig egy grafikus felület segíti a tervezést. Csak szólok: 1989. Ma is léteznek ilyen rendszerek, Nej dolgozik is velük, kisebb vagyonba kerülnek.
Na, ilyet akartunk írni mi. Három pisisgatyás veszprémi végzős. Miért ne?
– Mi legye a neve? – kérdeztük a témavezetőt.
– Hmm, legyen Dysicont! – vágta rá.
Dynamic Simulation and Control.

Megjegyzem, sikerült. Megírtuk. Működött. Pedig a kor körülményei között nem működhetett volna, de a csapat esze megoldotta. Ugyanis miután a GUI begyűjtötte az adatokat, maga a modell már nem fért bele a memóriába. Ehelyett a srác kitalálta, hogy a modell összerakásának az eredménye egy forráskód lett, melyet utána be kellett fordítani (Pascalban dolgoztunk), és ez a kód már futott. Igen, némileg kényelmetlen volt, mert bármilyen bemeneti adat módosítása után új forráskód keletkezett, de ember, ne felejtsd el, akkoriban még az XT is nagy dolognak számított, nemhogy egy AT. A szakma mindenesetre értékelte, 89-ben megnyertük a Magister innovációs alapítvány díját, mely arról szólt, hogy a magyar felsőoktatásban milyen nagyreményű számítógépes produktumok képesek keletkezni. El is kezdődött a nyüzsgés a termék körül, hogyan lehetne belőle piacképes produktumot kihozni… aztán az egészet elsodorta a rendszerváltás.

Magamat nem akarom túlfényezni, hármunk közül az én részvételem volt a legkisebb jelentőségű. A grafikus felületet, illetve a szoftver vezérlését egy tankörtársam írta, a vegyipari berendezések modelljeit pedig egy másik tankörtársam rakta össze. Én a szabályozástechnikával, a rendszerirányítással foglalkoztam. Ez sem volt kis pálya, de sokkal kevesebb elméleti matek volt benne és sokkal több gyakorlati.
De a programban mindenképpen volt fantázia. Ez mozgatott engem is és valószínűleg a többieket is. És tényleg jó lett, kár, hogy a történelem elsodorta.

~oOo~

Nej államvizsgája. Barátnőkkel készültek rá a kollégium társalgójában. Én pedig rendelkezésre álltam. Azaz a társalgó végében lévő biliárdasztalnál (karambol biliárd, csakis) böködtem haverokkal a golyókat, meg persze sörözgettünk és bagóztunk. (Atyavilág, akkor még lehetett dohányozni a társalgóban. ma már társalgó sincs, szigorú tanuló van helyette)
Egyszer csak jött Gabi, hogy nem értenek valamit. Valami izé, mi is… valami Dysicont.
Egyből letettem a dákót. Bocs fiúk, ezt nem lehet kihagyni.
Egyfelől a hiúság: amit két éve összeraktunk, immár államvizsga tétel. Hoppá!
Másrészt mekkora ziccer már! Óriási lehetőség, hogy imponáljak szívem szottyának meg a barátnőinek. Úgy is kezdtem: mocsok nagy szerencsétek van, egyike vagyok azoknak, akik ezt a rendszert összerakták. Ha valaki ért hozzá, én vagyok az.
A csajok szemmel láthatóan megkönnyebbültek. Hátradőltek a fotelben. Gabi ideadta a jegyzeteit. Átolvastam. Jeges kéz szorította össze a szívemet. Átolvastam még egyszer.
– Figyeljetek – tettem le az asztalra a füzetet – Itt valami nem stimmel. Egy árva szót sem értek abból, amit nektek oktattak.
– Dehát te csináltad!
– Igen. De nem én raktam köré ezt a kib@szott sok matematikai absztrakciót!
Volt némi morgás, nehezen akarták elhinni, hogy ennyire reménytelen a dolog, de tényleg az volt. Diffegyenlet diffegyenlet hátán és még csak az sem volt tiszta, hogy melyik betű mit jelent. Nagyon elkefélték. A mai napig ezt használom, mint negatív oktatási példát. Amikor viszonylag érthető matematikai alapokra helyezett technikát, számítógépes algoritmusokat, egy szoftver filozófiáját, melyeket mind lehetne oktatni, annyira elabsztrahálják, elviszik az N+1 érthetetlen dimenziókba, hogy az sem ismer rá, aki mind az elméletet, mind a gyakorlati megvalósítást összerakta.
Mindenesetre jól lebőgtem.

És hát persze, ahogy nagyjából a legtöbb ember megtapasztalja… abban a pillanatban, ahogy kiléptem az alma mater kapuján, eldobtam minden elméletet, egyedül a frissen szerzett újfajta gondolkodás maradt velem. A vegyészetet hagytam a fenébe, átváltottam az érdekődési területemnek megfelelő informatikusi pályára. Nej… Corvinus managerképző, mint kitérő, de utána visszatért a normális emberek közé, ma technológus. Azaz modellezik. Igen, olyan – platinaárba kerülő – eszközökkel, mint amilyen a mi kis dysicontunk volt. De már ő sem használ diffegyenleteket. Ezeket megcsinálja helyette a szoftver. Azaz tudásszinten abból, amit az egyetemen tanultunk, gyakorlatilag egyikünknél sincs már meg semmi.
De a gondolkodásmód… az nagyon ott van. És ez volt az egésznek az értelme.

Valamikor nagyon régen Andrassew Iván mellé sodródtam egy presszóban. Beszélgettünk. Arra panaszkodott, hogy tele van ötlettel, de egyiket sem meri megírni, mert nem emlékszik, hogy megírta-e már valahol.

Na, éppen így jártam a napokban.

Estefelé járt az idő, az olvasófotelben üldögélve az elalvás előtti citromfűteámat kortyolgattam és egy karikatúraalbumot nézegettem. Aztán az egyik rajznál beugrott egy emlék. Letettem a könyvet és újra lepörgettem a sztorit magam előtt. Tök jó volt. Ezt le kellene jegyezni a blogba, hiszen nekem a blog tulajdonképpen a naplóm publikus fele.
Átültem a gép mellé. Vajon írtam már erről? Keressünk rá. Beírtam két kifejezést, semmi találat. Oké, akkor gyorsan összedobok egy vázlatot, bennük az ütős kifejezésekkel, aztán egyszer majd kidolgozom. Csakhogy már a vázlatolás közben megéreztem, hogy nekem _most_ van kedvem írni. Most jönnek, mit jönnek, özönlenek a mondatok. Bontottam egy üveg bort (csá citromfűtea) és nekiálltam írni.
Hajnal kettőre lettem kész. De végig élveztem az egészet, meg hát el is készült egy írás.

~oOo~

Másnap beléptem, hogy egy kicsit átcsiszoljam. Aztán eszembe jutott egy harmadik keresőkifejezés. Rákerestem azzal is, és… bakker. Ott volt az eredeti írás. 2006-ból. Ezt a blogot 18 éve írom és 16 évvel ezelőtt egyszer már megírtam ezt a sztorit. Ami megnyugtató volt, az az, hogy a történet ugyanaz volt most is, nem színezte tovább az agyam. Ami szintén látszott, az az, hogy jobb lett a stílusom. A mostani írás dinamikus, letisztult, a régi meg olyan, mint mocsárban biciklizni.

Csak hát… mit csináljak? Tegyem ki még egyszer? Tény, hogy a régi olvasók gyakorlatilag teljesen elkoptak, az újak meg nyilván nem olvasták. De mi van, ha mégis van egy törzsolvasó, aki kommentben figyelmeztet? Az elég ciki lenne.
Dobjam ki az újat? De az tetszik jobban.
Végül azt találtam ki, hogy a régi írástól szabadulok meg, de úgy, hogy nem borítom fel az időrendiséget. Azaz kitöröltem a régi írás _tartalmát_, de magát a posztot megtartottam, azaz egyszerűen belemásoltam az új szöveget.

~oOo~

Azaz aki kíváncsi az írásra, akár azért mert emlékszik a régire és össze szeretné hasonlítani az újjal, akár azért, mert nem ismeri a sztorit és szeretne egy jót vigyorogni, szóval erre a linkre kell kattintani és már lehet is olvasni az 1981-es német szakmai gyakorlat rövid, de megragadó történetét.

Szerencsés beszólások 2

(Igen, az külön komplikálta a helyzetet, hogy ez egy témán belül a második írás volt, azaz valahol ott kellett maradnia az előző írás mellett.)