Szóda és ami abból jön

A heti rutin szerint beugrottam a szódáshoz, kicserélni a ládányi palackot. Szóba elegyedtünk. Panaszkodott, hogy messze nem volt akkora a forgalom, amennyit a meleg miatt saccolt.
Nyilván ennek sok oka van, nem is mennék bele az elemzésbe.
Egy szempontot emelnék ki: a szódavíz már messze nem annyira eszenciális anyag, mint az én fiatalkoromban volt. Nálunk ugyanis kiemelten, mit kiemelten, elemien fontos anyag volt.
Nem, nem feltétlenül otthon. Bár gyerekkorban megvolt otthon a két szifonból álló szifon cluster, biztosítva, hogy mindig legyen hideg szóda a hűtőben. De egy üzemben, ahol melósok dolgoztak, ide értve az ország összes üzemét, a szódavizes hordó volt az alfa és az omega. Ez volt a legfőbb motivátor, a társasági élet központja.

Elmondom, hogy nálunk, a vegyi gyárban hogyan nézett ki a szódavíz-ellátás.
Volt eleve a fémhordó. Ez egy vegyi gyárban annyira közönséges anyag volt, mint mondjuk asztalos műhelyben a léc. Mindig volt belőle. Ebbe beleállítottuk a szódásballont. Majd körbeborítottuk szárazjéggel. Annak az olvadási hőmérséklete valahol -76 fok körül van. (Honnan vettük? Ne hülyéskedj, vegyi gyárban minden anyag van.) Füstölt? Mint a picsa. Hideg volt? Ember, te még olyan hideg szódát nem ittál. És ezzel mindenki elégedett volt.
Eleve, vegyi gyárban a füst, mint zavaró tényező… röhögnöm kell.

Most éppen van kedvem hozzá, miért ne sztorizzak?

Tudom. A fiatalabb olvasókat most veszítem el. Nekik már tele van a hócipőjük a szüleik sztorijaival, miszerint ők kövön aludtak és derékszíj helyett szögesdrótottal fogták össze a nadrágjaikat, na azok voltak az igazi idők, bezzeg a mai fiatalok.

Nos, most nem ilyesmiről van szó. Biztos vagyok benne, hogy amiket leírok, manapság is előfordulnak.

Klórüzem.

Elektrolizáló cellák. Ha nem vagy képben, leírom röviden a technológiát. Egy ilyen cella egy durván húsz méter hosszú, egy méter széles, enyhén lejtő szögletes, zárt fémkádból állt. A kád alján higany folyt végig. Az volt a katód. A kádban eleinte konyhasó oldat volt, de ahogy ment az elektrolízis, folyt a lötyi, úgy lett belőle nátrium-hidroxid, azaz nátronlúg a folyadékban és a fölötte lévő – elméletileg zárt térben – egyre jobban dúsult a klórgáz. Ilyen cellából volt vagy húsz egy csarnokban. Úgy képzeld el, hogy volt egy 100m*50m alapterületű csarnok, olyan 20m belmagassággal. Az oldalfalakon hatalmas üvegtáblák voltak, melyek egyfajta szűrt fényt engedtek be. És ebben a csarnokban dolgozott egymás mellett az a húsz cella.
Nekünk, melósoknak, mindenféle dolgaink voltak. Fel-alá rohangáltunk a csarnokban.
Csináltuk.
De…
Elképesztő volt, hogy a melósokat mennyire nem világosították fel arról, hogy mivel dolgoznak.
A haverom – aki azóta valószínűleg már nem él, pedig csak pár évvel volt idősebb nálam – odahívott egy vödörhöz.
– Dugd be a kezed!
– Ne baszd meg, ez higany!
– Persze! Pont az a buli!
– A higany durva méreg!
– Lófaszt! Dugd már bele a kezed!
Addig nyikorogtam, míg kaptam egy gumikesztyűt. Azzal már beledugtam a kezemet és tényleg elmondhatatlan érzés volt. Ha soha nem dugtad bele a kezed egy vödör higanyba, akkor el sem tudod képzelni, miből maradtál ki.
Na most a srác naponta ötször-tízszer játszotta ezt el. Kesztyű nélkül. Teljesen addikt volt. Tudod, mit tud a higany? Ezt. Tudod, hogy fém létére melegben mennyire vadul szublimál?

De ez még csak az étvágygerjesztő volt. A hétköznapok sokkal színesebbek voltak a klórüzemben. Szószerint. Ugyanis a cellák elvileg tömítettek voltak, gyakorlatilag… hát, izé. Óriási mázli hogy a klórgáz olyan mélysárga és kifejezetten lusta gáz. Azaz akárhol is szivárgott – és rohadt sok helyen szivárgott – ott jól láthatóan kavargott felfelé a mélysárga gáz. Lustán. Azaz simán ki tudtuk kerülni.
Neked valószínűleg a klórgáz úgy maradt meg, hogy halálos gáz. Hogy Ypern, és ez volt a világ első és akkoriban a leghalálosabb vegyi fegyvere.
Nekem nem. Én együtt éltem vele. Tekergett a sárga füst? Kikerültem. Gázálarc senkinél sem volt. Ügyesek voltunk, kezeltük a helyzetet.

Most azt hiszed, öregemberesen túlzok, ilyesmit nem lehetett megcsinálni az iparban.
Meg lehetett. Durvábbakat is.
Ugyan már leírtam korábban, talán nem is egyszer, de most megint kedvem van mesélni, szóval röviden.
Volt egy identitáskeresős időszakom. Bachelor vegyészüzemmérnöki diplomám már volt, a masterbe belekezdtem, de nem tetszett, szívesen váltottam volna progmatra, át is vettek volna Szegedre a negyedik évre, de én az elejétől szerettem volna kezdeni, a szüleim viszont elgyötörten közölték, hogy nem bírnak tovább támogatni, így végül az maradt, hogy vagy találok olyan munkahelyet, amelyik támogatja az elképzeléseimet, vagy találok egy olyat, ahol fizetnek annyira vastagon, hogy futja saját erőből a képzésre. Az elsőt most hagyjuk, a második viszont egy gyári meló lett volna. 17e forintos fizetésért. Csak jelzem, hogy amikor két évvel később elhelyezkedtem MSC mérnökként, 9e forintot kaptam. Durván jó pénz volt az a 17e. Megpályáztam. Ravaszul nem vallottam be, hogy vegyészüzemmérnök vagyok, megelégedtem azzal, hogy vegyipari szakmunkás.
Sok lett.
Nem vettek fel. Ez ugyanis egy olyan üzem volt, amelyikből három ment a világon: kettő Afrikában, egy itt nálunk. Veszélyes volt? Kurvára. Annyira, hogy már attól is beszartak, hogy egy vegyipari szakmunkás jelentkezett, Csupa péket, meg hentest vettek fel. Akik nem tudták, mibe keverednek.
Ma már valószínűleg nem élnek.

Jól elirogattam itt. Mit is akartam mondani? Hát, egyfelől ne nagyon legyenek illúzióid a vegyiparral kapcsolatban.
Másfelől meg a szódavíz, az egy jó dolog.

Köszönetnyilvánítás

Meghajlás. A mikrofon átvétele. Fejgép rám áll, fénye megcsillan a szmokingomon.

Szóval ezzel az írással szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki nagyot fordított, vagy lódított az életemen. A családot, a közvetlen rokonságot, a barátaimat most nem részletezem, magától értetődő, hogy sokkal tartozom nekik. Inkább nézzük azokat, akiknek igazából nem is kellett volna… aztán mégis csinálták.
Nem, nem mindenki lesz kedves ember. Ez nem része a munkaköri leírásnak.

~oOo~

Az első ember, akitől nagyon sokat tanultam, egy öreg apáca volt. Általános hetediktől kezdve két éven keresztül jártam hozzá hetente egyszer-kétszer németet tanulni. Alkalmanként másfél óra volt kifizetve, de ennél sokkal-sokkal többet voltam nála. Idős testvérével élt együtt, gondolom örült ő is a társaságnak. Miután befejeztük a németezést, beszélgettünk az életről. Okos, pontosabban bölcs öreg hölgy volt. Mélyen vallásos. (Akkoriban ez némileg tiltott volt.) Én pedig koromhoz képest művelt kölyök, nem kicsi egóval. Elolvastatta velem az Újtestamentumot. Majdnem a fejéhez vágtam. Jókat nevetett a szigorúan logikus levezetéseimen. Ha lehet ilyet mondani, barátokként váltunk el: ő, a 85 körüli matróna és én, a 14 éves kiscsikó. Aztán mentem Kazincbarcikára, kollégiumba.

~oOo~

Ha az időrendet nézem, nem is őt kellett volna először említenem. Hanem Dancsnét. Ha el tudtok képzelni rossz tanárt, nos, ő az volt. Akaratos. Prűd. Nem ritkán hisztis. Vonalas. Biztos vagyok benne, hogy utálta az iskolát, azzal a sok neveletlen gyerekkel.
Élővilágot tanított. Volt egy munkafüzetünk. Az egyik feladat az volt, hogy rajzoljunk le egy piócát. Lerajzoltam. Csak éppen úgy, hogy a tekergő féreg alakja leírta a nevét. Megböktem a padtársamat: ezt nézd meg! Dancsné észrevette, rámkiáltott, hogy ne mozduljak, majd hozzámsietett. Igyekeztem kiradírozni, de nem sikerült. Kikapta a kezemből a munkafüzetet. A Pioca névből annyi maradt, hogy Pi és az o betű első fele. Az a szerencsétlen prűd tanerő nyilván arra gondolt, hogy a Pina szó volt odaírva. Akkorát ordított, hogy majd kettészakadt a feje.
– Egyes! Ezért a disznóságért egyest kapsz! Meg egy fekete pontot is! Ezt nem úszod meg! Azonnal gyere ki a táblához felelni!
Persze a felelet is egyes lett. Sőt, a fekete ponttal kitelt még egy egyes. Tíz percen belül kaptam hármat. Miközben addig (ez hetedikben volt) négyesnél nem nagyon volt rosszabb jegyem.
De ezzel még nem elégítette ki a bosszúvágyát.
– Meg foglak buktatni! Azt hiszed, téged nem lehet kivágni ebből az iskolából? Hát majd meglátod!
Beszartam, na. Habár mind az igazgatónőnek, mind az igazgatóhelyettes nőnek személyes kedvence voltam, de a fene tudja, mire képes egy bedühödött tanerő. Én akkor már a középsulis felvételin gondolkoztam, rohadtul nem hiányzott egy évismétlés. A biológia nem tartozott az erősségeim közé, ha ki akar vágni, akkor bizony ki is fog.
Nekiálltam bioszt tanulni. Az egész tananyag úgy volt hülyeség, ahogy volt, egy csomó tény, kategorizálás, logikával kezelhetetlen katyvasz. Nem volt jobb ötletem, bebifláztam. A memóriám korábban sem volt rossz, a leckék memorizálása nyilván még csak javított a helyzeten. Dancsné nem tudott sehol megfogni. Bakker, szószerint megtanultam az egész tankönyvet. Év végén ötös lettem belőle.
De nem csak ebből a tantárgyból. Eddig az eseményig ugyanis gyakorlatilag nem tanultam. Az órákon odafigyeltem… és ennyi. Ha volt házi, akkor azt gyorsan, amíg a fejemben voltak a dolgok, megcsináltam otthon. Tankönyvet még csak véletlenül sem fogtam a kezembe. Ez a technika bőven elég volt egy 4-es átlaghoz. Ezt minden félévben hoztam is. Ennyi tartás volt bennem. A tanerők folyamatosan rágták a szüleim fülét: ebben a gyerekben sokkal több van. Vegyék már rá, hogy rendesen tanuljon! Szüleim próbálkoztak is, időnként még a tettlegességtől sem visszariadva. (Első gyerek voltam, ha mond ez valakinek valamit.) Nem használt semmi. Meg voltam róla győződve, hogy jól csinálom. Ember, hozom a 4-es szintet, mi itt a baj? A maradék időmben pedig olvastam.
Azt, amit a teljes tanári kar, a szüleim, a nagyanyám nem tudott elérni, azt a bevadult Dancsné elérte. Brutális terrorral. Ugyanis miután elkezdtem foglalkozni a biológia tankönyvvel, hamarosan elkezdtem olvasgatni a többi tankönyvet is. És ha nem is olyan szigorúan, de bebifláztam a biflázni valókat, és ez remekül kiegészítette a logikus dolgokat, melyeket az órán szedtem fel.
Év végére 4,8-as átlagom lett. (Az a fránya testnevelés és ének.) Majd utána minden félévben, végig. Pont abban a szakaszban, amikor a jegyek beleszámítottak a felvételibe.

Nem mintha bármi jelentősége lett volna. Ugyan Barcikára még felvételiznem kellett, elméletileg nézték is a jegyeket, de valahogy kiszivárgott, miszerint olyan kevés volt a jelentkező, hogy mindenkit felvettek. Egy évvel később meg már nem is volt felvételi.

De a lényegen mindez már nem változtatott. Tanultam.

~oOo~

Középiskola. Zoli bácsi. Egy nyüzüge, 170 centi magas, kortalan, erősen kopaszodó tanár. Mindig ugyanabban a nadrágban, ugyanabban a kinyúlt, kötött mellényben járt. Még barlangászni is. A legfélelmetesebb tanár volt az egész iskolában. Mindenki fosott tőle. Akkora tekintélye volt, mint együtt az összes többi tanárnak. Se.
Róla már régóta tervezek egy külön írást, így most csak a lényeget emelném ki. Vegyipari technológiát tanított, azaz a legkomplexebb szakmai tantárgyunkat. Mert szép dolog a matematika, a fizika, a kémia, a géptan, a munkavédelem, a vállalati gazdaságtan… de ezek mind a technológiában állnak össze. Márpedig Zoli bácsi nagyon tudta az anyagot. (Tankönyvszerző is volt.) Gyakorlatilag függetlenítette magát minden más tanártól: ha azt látta, hogy akár kémiából, akár fizikából még nem vettük azt, ami egy konkrét technológiához kellett, leadta az illetékes tanár helyett. Ha megtudta, hogy lyukas óránk keletkezett, berohant és tartott egy rögtönzött technosz órát.
Tőle tanultam meg a rendszerben gondolkodást. Hogy szép dolog az építőkockák ismerete, kell is (soha nem bifláztam a középsuliban annyit, mint az ő tantárgyában), de ez mind azért kell, hogy később az alkotó, kreatív ember szárnyalhasson a nyersanyag/céltermék/gazdasági lehetőségek fázisterében.
Ha Dancsné vett rá arra, hogy tanuljak, Zoli bácsitól tanultam meg, hogyan kell tanulni.

~oOo~

Érdekes módon az egyetemről nem tudok megemlíteni senkit. Pedig egész biztosan volt ott is bőven szürkeállomány, de én bűn rossz diák voltam. Előadásokra nem jártam, a kislétszámos szemináriumokra már igen (délutánonként voltak, addigra felkeltem), a féléves anyagot az addigra tökéletessé vált biflázós technika segítségével egy hét alatt beemeltem. Ami új tapasztalat volt számomra, hogy ezzel a bemagolt tudással úgy tudtam előadni magam a szóbeli vizsgákon, mintha teljesen képben lennék. Megtanultam blöffölni. Összességében hoztam egy 3-as átlagot és ez nekem nagyjából meg is felelt. Különösen, miután másodikban megismerkedtem a számítástechnikával. Onnantól a vegyipart elkussoltattam a sarokba.

~oOo~

Első munkahely. Veszprém, távfűtés. Informatikai vezető. Én. Nemröhög. Volt olyan is, amikor két beosztottam volt. De egy, az elég sokáig. (Miután eljöttem, a srácot sikkasztásért börtönbe vágták. A cégvezető pedig miatta bukott meg.)
De nem ez a lényeg. Magára a munkahelyre semmi panaszom sincs. Hiába végeztem az egyetemen vegyészmérnökként, a cégvezető elhitte, hogy értek az informatikához. Én pedig az évek során, ezen a munkahelyen, meg is tanultam. Mert teljesen más programozni mondjuk az egyetem kiber tanszékén, mint kint az életben alakítgatni egy cég informatikai tevékenységét. Kezdve onnan, hogy odakerülésemkor semmilyen számítógépünk sem volt.
A pénz viszont elég vékonykán csordogált. Tanácsi, később önkormányzati cég. 1995-ben havi bruttó 36e forintot kerestem, ez a prémiummal (ha meglett) hónapra vetítve 50e forint körül jött ki. Nej pedig masszívan gyeden. És két gyerek. 1995 őszén eladtuk a húszéves Ladánkat, hogy tüzelőt tudjunk venni télire.
Nem volt fényes a jövőnk.
Szilveszteri buli 95-ben a cégnél. Olyan szolídka. Délután kezdtük, hidegtál, pezsgők, csapódó beszélgetések. Az én szobám volt a dohányzó, elmentünk Józsival egy cigire.
Józsi a veszprémi tömbfűtőmű korábbi igazgatója volt. Okos, villogó szemű, értelmes ember, nem is maradt sokáig a távfűtésnél. A cigaretták során, pezsgőzés közben, mindketten kiöntöttük a bánatunkat. Én elmeséltem, hogy mennyire reménytelen az anyagi helyzetünk. Ő pedig elpanaszolta, hogy mindkét gyereke felköltözött Pestre, egyedül maradtak. Mert Pesten annyival magasabbak a bérek. Mennyivel? Tényleg? Hmm.
Este tíz körül mentem ki az utolsó buszhoz. Rendesen bepezsgőzve. Az ólmeleg buszban belecsavarodtam a télikabátomba és félig elaludtam. De csak félig. És ebben a félkómás állapotban minden összeállt egy kerek egésszé.
Fél tizenkettőkor értem haza. A gyerekek már aludtak. Pezsgőt bontottunk Nejjel a konyhában.
Én pedig belekezdtem:
– Figyelj Gabi, van egy elképzelésem…
Nem vitatkozott.

~oOo~

Ez a felköltözés nem volt sima ügy. Januárban elolvastam egy csomó írást (nem, akkor még nem volt internet), ezek alapján összeraktam egy elfogadható önéletrajzot, meg egy motivációs levél vázlatot, melyet mindig az adott helyzethez igazítottam. HVG, Népszabadság. Februárban elkezdtem pályázgatni. A cég tök rendes volt. Különösen a főnököm/cégvezetőm, Károly. Aki ránézésre egy smirgli modorú varacskos disznónak látszott, de valójában a legérzőbb szívű főnököm volt mindegyik közül. A rendszeres heti pesti fuvarral jártam fel én is, interjúzni. Meg olykor vonattal. Volt, amikor a vonaton hoztam elő valami nagyon mélyről a német nyelvet, mert azon ment az interjú. Április elején, habár még nem volt fix helyem, de hivatalosan is bejelentettem Károlynak, hogy hosszútávon ne számítson rám.
– Igazad van, Józsikám. Ha nem lennék ennyire öreg, én is mennék.
Aztán megjött a tuti munkahely (kettő is), április végén kiléptem, a május ment a kutyáknak, júniusban már az új helyen kezdtem Pesten. (Istenem, hogy ez mennyire nem volt ilyen egyszerű… de ezeket már megírtam korábban.)

~oOo~

Az új hely… maga volt a mennyország, és egyben a pokol is. Azt számoltuk ki Nejjel, hogy minimum nettó 60e kell, hogy sikerüljön az ugrás. Ez akkor bruttó 100e volt. Az egyik cégnél pont ennyit adtak volna. A másiknál… kicsit félszegen jelentették be, hogy 150e lenne, de a próbaidő végén 160e. Ez nagyjából négyszer annyi volt, mint a veszprémi bruttóm. El sem hittem, hogy ennyi pénz létezik. Persze, hogy a másodikat választottam.
Felvettek. Örültem. Aztán felvettek egy másik embert is. Pont arra a munkára, amire engem is. Próbaidő alatt. Eléggé elkámpicsorodtam. Közöltem Nejjel, hogy a felköltözés elmarad. Ilyen helyzetben a véglegesítés előtt nem csinálunk semmit. Három hónap. Ők hol a Bakonyban nyomorogtak, hol a szülőknél próbálták átvészelni az időszakot. Egy húszéves Trabantunk volt, azzal rohangáltam minden hétvégén hol Úrkútra, hol Szoboszlóra, hol Egerbe.

Nagyon sokat jelentett nekem abban az időben Béla. Ő volt az infrások csoportvezetője. (Ja, Veszprémben egy személyben voltam kóder, infrás, hálózatos és IT vezető. Pesten ebből egyedül az infrás tudásra tartottak igényt, a többi ment a kukába.) Ha röviden kellene definiálnom az úriember kifejezést, akkor az ő nevét mondanám. Pedig igazából nem is csinált sok mindent. Pusztán mindig kedves volt, nyitott, maximálisan segítette a beilleszkedésemet, mind a technológiába, mind a cégbe. Egyengette a dolgaimat. Az, hogy ilyen vadul sodródó körülmények között is meg tudtam kapaszkodni Pesten, az jelentős mértékben neki köszönhető. Ha visszaemlékezem, a cég nem igazán kelt bennem pozitív emlékeket. Béla igen.

~oOo~

Aztán, ahogy mondani szokták, dolgok történtek. A cég agonizálása közben kirúgtak. Tíz hónapig voltam munkanélküli. Ez nagyon sok idő, bőven elég ahhoz, hogy egy ember önbizalma teljesen összezuhanjon. Végül belefutottam valami tinglitangli, ismeretlen cégbe, akik annyira meg voltak szorulva, hogy nem csinálták végig a HR köröket (angol tudás, MCP vizsga megléte), hanem felvették az első embert, aki másnap tudott kezdeni. Valami borzalmas munkakörbe. Csináltam. Fogcsikorgatva. És erősen, de borzasztó erősen elhatároztam, hogy még egyszer ilyen esélyt nem adok a sorsnak. Ha kell, én leszek a legjobb. A monoton munka kiszedett belőlem mindent, de ráfeküdtem az angolra és miután felhúztam magam valamennyire (addig világéletemben németes voltam, angolt semmilyen formában nem tanultam, a tíz hónapnyi munkanélküliség is leginkább emiatt volt), elkezdtem gyúrni a vizsgákra. Egy év múlva megvolt az első két MCP vizsgám (igen, GT, én is a Windows 2000 szerver vizsgával kezdtem, istenem, de be voltam szarva az IQJB előtti parkban), egy év múlva hoztam az MCSE+M-et. És természetesen nem álltam meg, 2003 MCSA/MCSE upgrade-ek, meg egy csomó minden, azóta is. Hülye fejjel azt gondoltam, hogy ez talán már elég lesz a munkahelyemnél, hogy a futószalagszerű rabszolgamunkából kikeveredjek, de láncban vagy háromszor el lett adva a cég, persze hogy nem fért bele az, hogy kategóriát ugorjak. (Végül csak kilépéssel fenyegetőzve jött össze.) Szar időszak volt.
Egy fénysugár volt csak. Ekkor volt a magyar Microsoftnál az az időszak, amikor azt mondták Budai Petinek, hogy figyelj öcsém, kapsz pénzt, paripát, fegyvert, kovácsolj össze lécci valami magyar közösséget a Windows körül. Határozottan nagy szerencsémnek tartom, hogy bekerülhettem abba a csapatba, akik nyakukba kapták ezt a feladatot. Utólag elmondhatom, nem az MVP cím volt a nagy dolog (sem a cégemnél, sem a szakmai életemben soha senki nem használta ki, hogy nekem 5 évig megvolt), hanem az, hogy benne voltunk valamiben, hogy éreztük, hogy csak akarni kell és tényleg nagyszerű dolgok kerülnek ki a kezünk alól. Hogy én könyveket akartam írni és Peti megkérdezte, hogy Józsi, nem írnál néhány könyvet? Hogy GT-vel annyira egymásra találtunk. Hogy amikor Péterváron elmeséltük a cseh, meg a lengyel MVP-knek, hogy nálunk hogyan néz ki az általunk pörgetett szakmai élet, csak sápadtak az írígységtől.
Remek száguldás volt. Végre éreztem, hogy nem csak a levegőben lógva tanultam, hanem használom is a tudásomat, meg az egyéb tehetségeimet. És maga a csapat is csupa jó emberből állt.
Aztán persze vége lett. A Microsoft elvette a pénzt/paripát/fegyvert, később Petit is, az utódai allokálható erőforrás híján nem sok mindent tudtak kezdeni, az egész bedőlt, úgy ahogy ilyen esetekben lenni szokott.
De ez az időszak adja jelenleg is a szakmai egóm alapját. Ami, jelzem, nem kicsi.

~oOo~

Aztán ezzel zárul is a sor. Vedd észre, hogy nem olyan listát akartam írni, hogy hány jó emberrel találkoztam. Soha nem lenne vége az írásnak. Sok barátom van, rengeteg jó haverom, a kollégáimat is csak dicsérni tudom mind a két munkahelyemen, tényleg nagyon sok jó ember mozog a közelemben és örülök is nekik.

Itt olyan embereket, olyan eseteket szedtem össze, amikor egy ember, egy találkozás, egy esetleges beszélgetés megfordította a sorsomat.

Egy kis magyarázat

Bár nem igazán hiszem, hogy szükség lenne rá, de írás közben eszembe jutott.

Szóval az előző novella.

Mesélek. Volt valamikor egy sztorink, nagyjából 1985 körül. Erős sztori volt, szerepelt benne orosz laktanya, magyar rendőrség és egy haverom emiatt volt kénytelen elhagyni az egyetemet. Azaz mindenképpen egy olyan sztori, amely rendesen beleég az ember memóriájába.
Pár évvel ezelőtt volt évfolyamtalálkozónk, ahol a sztori szereplői váratlanul összejöttek egy bárpultnál. Valaki elkezdte mesélni a sztorit. Nem tudta végigmondani: egymás szavaiba vágva javítottuk ki egymást. Mint kiderült, mindenki másképpen emlékezett rá. De nem csak részletekben, hanem fő vonalakban is. Össze ugyan nem vesztünk, de parázs vita lett belőle. Érted? Miközben ott volt az a srác is, akinek az életét törte el a sztori.
Vajon melyik verzió fog fennmaradni?
Nyilván az enyém. Nem csak azért, mert én még a minket letartóztató rendőr nevére is emlékszem (pár évvel később korrupció miatt kivágták a rendőrségtől, véletlen újsághírben olvastam), nem, hanem azért, mert egyedül én írtam meg az egészet. A többiek mesélhetik otthon. De az enyém kint van a neten, pár ezer ember olvasta és a fene tudja, mi lesz ezen írások sorsa, ha már egyikünk sem lesz. De ez lett leírva, a többi… csak úgy elszáll.

Na most, ez kábé egy generáció. Gondold el, mi marad meg többezer év történelméből, amikor leginkább csak szájhagyomány útján megmaradt legendákból, azok többszáz évvel későbbi leírásaiból kell építkeznünk?
Mi csak hisszük, hogy ismerjük a történelmet – valójában a legtöbbször fogalmunk sincs, mi is történt valójában.

Anno

Üldögéltem elsején a padláson és felidéztem a kezdeti időszakot.

Édes istenem, de régen is volt.

88 januárjában vizsgáztam. Bravúros vizsga volt, én a kettesért mentem és végül négyest kaptam. Megkerestem egy barátomat, hogy most be kellene rúgnunk, de nagyon, nem gond, finanszírozom. Jött is. De hozott magával egy tök ismeretlen csajt, Gabit. Nem kicsit voltam mérges. Én a barátommal akartam elsüllyedni, ebbe a képbe nem illett bele egy vadidegen ember. Mindegy, elvoltunk valahogy, de a közös berúgásból semmi nem lett.
Én akkoriban szingli voltam, a barátnőm valamikor novemberben jelentette be, hogy nem sok jövőt lát a kapcsolatunkban. Nem hiszed el: a legnagyobb baja az volt, hogy nem vagyok elég magas. Marhára nem értettem, de hamar meggyőztem magamat, hogy talán mégsem kellene erőltetni ezt a kapcsolatot. A barátaim viszont, mintha összeesküdtek volna, kapacitálni kezdtek. Hogy Gabi. Ugyanolyan olvasómániákus, mint én. Elképesztően művelt. Mint én. Az Isten is egymásnak teremtett minket. Hiába magyaráztam, hogy ez nem így működik, lesöpörték. Ne legyek már hülye.
Aztán eljött az április. Szabó buli. Nej – eredetileg Szabó – és egy haverja, aki később a tanúja is lett az esküvőnkön – szintén Szabó – orbitális bulit rendeztek a szinten.
Nekem ez nem volt túl jó hetem. Az elején bepróbálkoztam egy lánynál – utólag azt kell mondjam, eléggé otromba módon, a mai napig szégyellem magam miatta – majd magán a Szabó bulin egy másik lánynál is, akit akkor már napok óta puhítottam. El lettem hajtva. Jó. Elmentem aludni. Csakhogy a szobában az egyik szobatársam és barátnője úgy döntöttek, hogy mivel mindenki kint van a buliban, akkor ők párosodnának. Egészségükre. Visszamentem a buliba, kikaptam egy üveg bort a lavórból és elvonultam egy sarokba. Be fogok rúgni. Az se rossz.
Jó tempóban haladtam. Az emberek táncoltak, kurjongattak, plafonig ért a jókedv, én pedig mélyre süllyedtem az önsajnálatban. Rohadjanak meg. Toltam a borokat.
Aztán egyszer csak odajött hozzám az egyik ünnepelt. Nem, nem a Miklós. Hogy mi a francokat kornyadozok én itt.
– Közöd? – mordultam rá.
– Ez az én bulim.
– És?
– Ne rontsd a hangulatot.
Vágtam egy gúnyos vigyort.
– Most jobb?
– Mi bajod?
– Hagyjál békén.
– Tudok valamit segíteni?
– Hozzál még egy üveg bort.

Elment. Visszajött.

– Csak Cinzano-t találtam. Jó lesz?
– Jó. Legalább hamarabb berúgok.

Nem részletezem. Gabi is be volt csípve, én is, hajnalban – jócskán a buli vége után – már a hátsó lépcsőn smároltunk.
Aztán kora hajnalban mind a ketten hazautaztunk. Ugye tavaszi szünet.

Egy héttel később érkeztünk vissza a koliba. Érdekes volt. Gabit a szobatársai folyamatosan cseszegették. Hogy a hapsija vajon mire fog emlékezni. Az én szobatársaim meg engemet.
Mindenki el volt tévedve. Ritkán csináltam segget a számból, alig vártam, hogy Veszprémben legyek és találkozzunk.

Két hónap után szakítottunk. Gabi kérdezett valamit, ami túl korai volt, én pedig őszintén válaszoltam. Puff. A csajszi sírva rohant ki a szobából, én pedig lehangoltan néztem magam elé. Ez van. Most már kipipálhatom a Gabriella nevet is a naptáramban. Aztán lementem a haverokhoz, akik éppen teniszeztek, beálltam én is, ütöttem a labdát, hogy majdnem belehalt.

Jött a vizsgaidőszak. Ez mindig nehéz, de így, különösen. Korábban már kiderült, hogy borzasztó hatékonyan tudunk tanulni együtt. Rengeteg éjszaka, rengeteg telefirkált asztal mutatta azt, hogy milyen magasságokban szárnyaltunk. Ez mind elveszett.
De sokkal rosszabb volt, hogy hiányzott. Közhely, de tényleg akkor veszed észre a másik hiányát, amikor már nincs. Amikor melletted van, akkor az olyan… megszokott.
Szóval bajban voltam. És ahogy a klasszikusok mondják, analizáld a helyzetet, keresd meg a probléma gyökerét és hárítsd el.

Elkezdtem átjárni a szobájukba. Először meg akartak ölni. Nem csak Gabi, de az összes szobatársa is. Én pedig vigyorogva beszélgettem velük. Mintha nem éreznék semmit. Pedig. Amikor kijöttem tőlük, nem is a szobámba mentem, hanem a Nagymocskosba. Borzasztó nehéz ám feldolgozni, ha az emberfiát masszívan utálják. Viszont nem hagytam abba. Végül eljutottam odáig, hogy Gabit már azzal zaklatták a szobatársai, hogy akkor most mi a szösz is van közöttünk? Ő sem tudta.

Születésnap. Az enyém. Gabi vett egy üveg bort és meghívott magához. A szobatársai diszkréten leléptek. Szerinted mi történt? Harsányan végigdumáltam az egészet. A korábbi nőügyeimről. Mentségemre szóljon, az addigi szexuális életem tényleg egy vicc volt, én pedig jól standupoltam, végigröhögtük az estét.

Megtört a jég. Ugyan még nem jöttünk össze, de már ismét együtt tanultunk a vizsgaidőszakban. Ugyanolyan hatékonyan, mint korábban. Sőt. Felelevenítettük a korábbi terveket is. Már akkoriban is őrült nagy mászkálós voltam, tele tervekkel. Menjünk ide. Meg oda. Szerezzünk sátrat. Nem gond, cipelem. Gabi is teljesen belezúgott ezekbe az elképzelésekbe.
Csak hát, vizsgaidőszak. Meg, csak hát, szóval nem voltunk együtt.

Letelt a vizsgaidőszak. Mindkettőnknek sikerült. Gabi pesti barátnője szerzett is sátrat. Gabi egyik barátjánál megszállhattunk egy estére Pesten. Utána pedig Szeged. Kalandra fel.
Megérkeztünk a városba. Udvariasan vittünk magunkkal hat üveg sört. A srác bólintott, mi pedig elsétáltunk a világ végére a sátorért. Visszatértünk. Kiültünk az illetővel – aki korábban már járt Gabival – a konyhába. A leányzó elment a fürdőszobába. Söröztünk.
– Tök jó csaj – szögezte le a srác – Együtt vagytok?
– Nem. De ti miért szakítottatok?
– Nagyon csíptem, de szerintem infantilis.
– Nocsak – csúszott fel a szemöldököm. Imádom az infantilis embereket.
– Egyszerűen nem lehet komolyan venni. Nem is tud komolyan viselkedni, engem meg ez társaságban zavart. Szép, különösen az arca, de elegem lett abból, hogy állandóan szégyenkeznem kellett miatta.
– Nem mondod?

Aztán még ragoztuk egy kicsit a témát. Ez a beszélgetés nagyon kellett. Addig is úgy gondoltam, hogy valamit kezdenünk kellene egymással, de ez a beszélgetés megerősített abban, hogy minket tényleg egymásnak teremtettek. Csak hogy érthető legyen, nekem akkoriban két állapotom volt: vagy magamba gubóztam, vagy infantilisen viselkedtem.

Másnap már Pesterzsébeten stoppoltunk. Dabasnál megállt egy autó. Gabi keresztanyja, gyakorlatilag a második anyja ült benne a férjével.
– Ki ez a csöves?
Udvariasan visszavigyorogtam. Nem vettek fel.

Beültünk egy kocsmába. Sör. Nagy levegő.
– Nem kezdhetnénk újra?
Gabi nem válaszolt.

Aztán megállt mellettünk egy angyal. Mindketten hátra ültünk, a pacák pedig benyomott egy Simon & Garfunkel kazettát. Kecskemétig mentünk vele. A kezem óvatosan rácsúszott Gabi kezére és nem lett lelökve. Hallgattuk a zenét.

Szegeden gyorsan felnyomtuk a sátrat a kempingben és este, a Hágiban deklaráltuk, hogy újra együtt vagyunk. Azóta is tart.

gabi

pepe

Az a szemét Weöres

Egészen kicsi gyerek voltam, olyan 4 éves óvodás. Volt egy tíz centis bohócbabám. Valami fűrészporral tömött, rombuszmintás ruhájú kisklapec. Jancsibohócnak neveztük. Imádtam. Nagyon sokat játszottam vele.
Egyik este megharagudtam rá. Nem emlékszem, miért, lehet, hogy túl sokat beszélt vissza. Nagyapámmal üldögéltünk a konyhai cserépkályha előtt, éppen széndarabokat dobáltunk a lobogó tűzre. Hirtelen mozdulattal bedobtam Jancsibohócot is. Nagyapámnak egy pillanatra kikerekedett a szeme, de aztán vállat vont. Ezzel már nem tudott mit csinálni. Ültünk, hallgattunk.
– Papó, szerintem már eléggé megbüntettem a Jancsibohócot. Kivennéd? – fordultam hozzá.
Beletelt egy időbe, mire az Öreg el tudta magyarázni, mi a helyzet. Napokig bőgtem utána.

~oOo~

Ilyenkor télen a padlás a szivarszoba. Tegnap este belenéztem odafent a műsoros kazettás dobozba és kezembe akadt a Szélkiáltó egyik lemeze, a Keserédes. Hmm, én ezt valamikor szerettem. Kazettát már nem tudok meghallgatni, de van ez a remek kincsesbánya, hátha. Nos, a Keserédes nem volt meg, de a Húsz Év összefoglaló lemez gyakorlatilag tartalmazza az összes dalt. Szuper.
Aztán felcsendült a Paprikajancsi Szerenádja. Most őszintén, szabad ezt? Ötven év után ilyen erősen, ilyen lelkiismeret-gyilkos módon emlékeztetni arra, micsoda kis hülye voltam?

Olvasónapló

Eriggy, oszt baszd meg a hullócsillagot,
vagy ha nem tetszik, megbaszhatod akár a fényességes telihóóóóóóódat!

Hát mi mással kezdje az ember Vonnegut-ot, mint a Börleszk-kel? A második Vonnegut regényem volt, az elsőt, a Macskabölcsőt csak kölcsönben kaptam meg, azóta nyilván beszereztem, de sajnos már nem a Réber által illusztrált kiadásban, ezért nem is azzal kezdtem.

Szóval Jocika 18 éves, a szüleivel nyaral Kenesén a vállalati üdülőben. (A nyaralásról egy nappal hamarabb megy haza vonattal, mert már várja Egerben a katonai behívó.) Nappal úszik, emellett nagyokat pingpongozik az apjával. Az Öreg lassan kezdi felfogni, hogy a gyerek nő, növöget, és immár méltónak tartja arra, hogy az üdülői ebéd előtt meg-meghívja egy felesre. Jocika örömmel fogadja a gesztust.

Hat évvel később a már egyetemista Józsefet a furfangos sors ugyanebbe az üdülőbe vezérelte, egy országos bridzs versenyre. Amikor a szünetben elmesélte emlékeit a csapattársainak, mindenki jót mosolygott. És amikor Józsefnek éppen nem ment jól a játék, akkor hoztak neki egy felest.
A következő partiban József agyonvágta a torna egyik kiemelt párosát.

Szóval 1982, családi üdülés. Jocika a Börleszk-et hozta magával olvasnivalónak. A kényelemmel nem vacakolt, hasra dobta magát a padlószőnyegen, úgy olvasott. És a szülei rohadtul nem értették, miért dobja félre időnként a könyvet és csapkodja ököllel a földet. Fülig érő szájjal, harsányan röhögve.

Nos, ez a Börleszk. És ma is ugyanaz.

PS.
A külön vicc. A könyv hátsó borítóján az ár. 20 forint. Egy Réber által illusztrált, ma már beszerezhetetlen könyvért.

Staféta

Arról csak álmodoznak a szülők, hogy a közös életükből mi marad meg a gyerekekben, mi hagy kitörölhetetlen nyomot bennük. Tök jó lenne, ha valami emelkedettebb pillanat rögzülne bennük, a magasztos szülői példamutatás… és mondjuk nem az, amikor a fenyőfői erdei házban egy plüss sündisznóval fociztunk, persze ott volt egy jó nagy haveri kör, Apuka pedig kicsit félrészeg volt.

Szóval, jó lenne… de ez egyáltalán nem tervezhető.

Apám nem sokat vett részt a gyerekkorunkban, főállás, mellékállás, hatnapos munkahét, ritkán láttuk. Viszont volt egy apró, nagyon apró sztori. Rabacba utaztunk nyaralni, együtt egy baráti családdal, és a felnőttek úgy döntöttek, hogy nem rohanunk: útközben megaludtunk egy kempingben, valahol Zágráb után. Előtte benéztünk a városba vásárolni ezt-azt és az egyik áruházban ránk mosolygott a mennyország. A játék részlegen ki volt rakva százvalahány matchbox. Fillérekért. Csak hogy tudd: Magyarországon egy játékbolt évente kétszer kapott matchbox-ot, 3-4 fajtát, és egyébként semmi. Én kifejezetten csak azért sétáltam be minden nap a Dobó térre – pedig nem volt közel – hogy nehogy elmulasszam, amikor áru érkezik. Ehhez képest abban a jugó boltban száznál is több. Olcsón. Persze, hogy nekiálltunk sikoltozni az öcsémmel, végül a szülők megúszták fejenként 20-30 kisautóval a bevásárló körutat. A délután már a kempingben ért minket, a férfiak felverték a sátrat és a jól megérdemelt rumpuncsukat szopogatták a kempingbüfében, mi, gyerekek pedig a matchboxokat tologattuk az aszfalton. Aztán a tologatás annyira jól sikerült, hogy a kedvenc mecsim belepottyant a csatornába. Kész, vége is lett a világnak. Ordítottam, mint a fába szorult féreg. Mint akit kilöktek a mennyországból. Anyám persze elrohant apámért, apám otthagyta a poharát, aztán felmérte a terepet, vakarta a fejét… és ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy fiam, ez egy vacak tízforintos matchbox és egyébként is kaptál ma vagy harmincat, szóval fogd be a szád… ehelyett elment, felkajtatott valami kempinggondnokot, felnyitották a csatornatetőt, az öreg lemászott, turkált egy kicsit a szarban-hugyban, aztán kihalászta a kisautót.

Ennyi. Tényleg egy apró közjáték, nem lepődnék meg, ha a családból már csak én emlékeznék rá. Nekem viszont sokkal több volt. Belém rakott egy mintát. _Ezt_ jelenti apának lenni. Ha kell, akkor kivont karddal, harsány csatakiáltással nekirohanni a sárkánynak. Még akkor is, ha nekünk csak egy kellemetlen gyík, akit legszívesebben hagynánk a francba. A gyereknek viszont sokat számít. Amikor a fiam felvételizett a Radnótiba és hazahozta az írásbelijét és kiderült, hogy az egyik kérdést félreértette, szó nélkül kerekedtem fel és kerestem meg az iskolában a tanárt, aki a dolgozatokat javította. Amikor érettségi előtt kiderült, hogy a lányom harmatgyenge matekból, szó nélkül dobtam félre mindent és két hónapig gyötörtük egymást, végül csak a balszerencséje miatt lett négyes a csajszi érettségije. Előtte meg azon paráztunk, hogy egyáltalán átmenjen. És akkor ott volt még a földrajz. Ezekben mind benne volt az az emlék, amikor az Univerzum által meggyötörten bömböltem az út szélén, apám pedig jött azzal a karddal. Benne volt, hogy ezt így kell.

PS.
Csak a történet teljessége miatt mondom el, hogy a férfiak végül a nagy ijedtségre való tekintettel jól bekarmoltak abban a kempingbüfében, aztán a sötétben felbuktak a sátormadzagokban, okozva néhány vidám percet a sátrakban lapulóknak. Ez is megmaradt.

Egy magnó életet menthet

Na jó, ez némileg túlzás, de életet simán átalakíthat.

1978-ban mentem középiskolás koleszba. A – magyar rádió által alakított – zenei ízlésem finoman szólva is katasztrofális volt: a Piramist már túl keménynek tartottam, az LGT-t utáltam és egyik kedvenc dalom a “Sajtból van a hold” volt a Bergendy zenekartól. Viszont volt egy Europa Star rádiós magnóm. Egyedül a koleszban. Mondanom sem kell, mindenki nálam akarta meghallgatni az innen-onnan beszerzett kazettáit.
Így következett be az a nap, amikor valaki behozta a Deep Purple Made in Europe koncertjét én pedig, meghallva az első számot (Burn) szószerint kataton állapotba kerültem Lord szólói alatt. Addig el sem tudtam képzelni, hogy ezekből a hangszerekből ilyen hangokat is ki lehet csiholni. Aztán pár héttel később feljött néhány nagyfiú és azt az ajánlatot tették, hogy nem vernek meg, ha felveszem nekik a rádióból az akkor váratlanul leadott néhány P Mobil számot. Felvettem. Sőt, tetszettek. (Kétforintos Dal, Menj Tovább, meg ilyenek. Emlékszem, a Menj Tovább még a tévében is ment, a dal közben Vikidál motorozott egy Babettával valami stadionban.) Részt vettem az ellenállásban is. Akkoriban az éber magyar sanzonbizottság betiltotta a Boney M Raszputyin című száma miatt az egész lemezt, én meg otthon, az autómagnóban lejátszva, a Star magnó mikrofonjával felvéve sokszorosítottam a lemezt.

Akkoriban még az egy magnó is ritkaság volt, nemhogy autóba (autóba!) beépített kazettás magnó. Az élvonalban nyomultunk. Telente apám kiszerelte az autóból, nehogy ellopják, ilyenkor a könyvespolcomon raktuk össze. Közvetlenül a saját (!) orosz minitévénk fölött. Mondtam már, hogy élvonal?

És ilyenek. A lényeg, hogy 1979-re gyökeresen megváltozott a zenei ízlésem. Aztán betört a konzumáció, megjelentek a miskolci lengyelpiacon az 1-2ezer forintos kazettásmagnók. (Csak szólok, hogy az Europa Star 7900 forintba került, mely valamivel több pénz volt, mint apám egyhavi fizetése.) Innentől már nem jártak hozzám mindenféle fura emberek, de a mag el lett vetve. 1980-ban már hosszű hajam és csöves nadrágom volt, na meg babos kendőm is, igaz, az utóbbit nem hordtam. De volt. 1982-ben pedig már bagóztam és kirúgtak a koleszból. Kezdtem saját életet élni.

Emlékek

Nem is tudom, minek nevezzem ezt az írást. Leginkább arról van szó, hogy felbukkant egy váratlan emlék és gyorsan rögzítettem, mielőtt ismét elsüllyed. Azaz ez egy írás magamnak. Mindenki a saját felelősségére olvassa tovább.
Délelőtt zenét kerestem és pont az E betűs könyvtárba léptem be. Erste Allgemeine Verunsicherung? Einstürzende Neubauten? Hopp, Edda. Ezer éve nem hallgattam. (Nyilván csak az első két lemez. A harmadiknál már érződik, hogy Attis elkezdett kokettálni a földönkívüliekkel.) Oké, jöhet. Hallgattam az első lemezt – és hirtelen beugrott a bűvös kocka. Utána pedig végtelen bükki rétek, legelők, fantasztikus völgyek.

Elmerengve néztem a füstbe: ez most vajon mi?
Aztán apránként visszafejtettem.

Az Edda nagyjából akkor vitte végbe a csodát, amikor Barcikán voltam középiskolás. 1977-ben még farsangi zenekarként nyomták a sulinkban a csakberrit meg a lassúkat. 1978-ban váltottak egy nagyot és elkezdett leszivárogni Barcikára is, hogy van itt egy figyelemreméltó miskolci banda. 79 elején toltak egy koncertet Barcikán és egyből megfogtak. Rögtön beraktam őket a nagy kedvenceim (Hobó, Ricse, P Mobil) közé.

Csak megjegyzem, hogy akkoriban nagyon bejött nekem a szintén miskolci BMW/Tandem formáció is (ember, két szintetizátorral nyomultak a gitárok mellett) de sajnos az ő munkájukból nem maradt fent semmi.

Aztán 1980-ban megtörtént a csoda: megjelent az első Edda nagylemez. Ez akkoriban óriási fegyvertény volt. Nem is tudom, mennyit kellett ehhez kényeztetniük Erdős Pétert. Csak hogy érzékeld: a nagy budapesti feltörekvők közül a HBB-nek szintén ebben az évben jött ki az első lemeze, a már ekkor legendás P Mobilnak csak 81-ben, a Ricsének meg csak 84-ben, de az is milyen lett már. (Na, ők maximum kaktusszal kényeztethették Erdős Pétert.) Mi, ott a világ végén el sem tudtuk képzelni, hogy egy helyi kedvencből hirtelen ekkora országos játékos lett, de persze örültünk neki.
Nagyjából ekkor, nem sokkal a lemez kijövetele után, szervezett az iskola egy tanulmányi kirándulást. Egy busszal mentünk, szerintem csak az A és B osztály, de ha tévedek, akkor Sztupi majd kijavít. Putnok és Sátoraljaújhely között csavarogtunk, Széphalom, keleméri erdő, ezek a célpontok rémlenek. Naná hogy megkértük a sofőrt hogy az új Edda kazettát tegye be a magnóba és egész úton azt hallgattuk végtelenítve. Sokan ott hallották először. Voltak is döbbenetek, hiszen az addigra közkézen forgó kazettákhoz képest igencsak durván belenyúltak a zenékbe. Hátrányukra. A szövegek csiszolásáról meg ne is beszéljünk.
De most nem ez a lényeg. Hanem az, hogy egész nap az Edda szólt a buszban.
A keleméri réten elkéredzkedtem a tanerőktől. Ez egy szombati nap volt, én éppen hazautazást kaptam a koleszból, így szépen besétáltam Putnokra és életemben először – és utoljára – kipróbáltam a Putnok -Eger szuperexpressz vonatot. 40 kilométer, három óra. Ellenben a táj gyönyörű. De most még ott járunk, hogy beértem a putnoki állomásra és volt vagy másfél órám a vonat indulásáig. Mit csinál ilyenkor egy 16 éves srác? Kiültem az árnyékba, elővettem a bűvös kockámat – mindig nálam volt, mint ahogy akkoriban mindenkinél – és tekergettem. Akkoriban már ki tudtam rakni, sokkal jobban izgattak a különböző minták. Hamar el is repült az idő, sőt, a vonaton sem éreztem soknak azt a három órát. Különösen azért nem, mert a táj lélegzetelállító volt. A szerelvényen hárman tartózkodtunk, a sofőr, a kalauz, meg én. Királd környékén a vonat éppencsakhogy meg tudott birkózni az emelkedőkkel. Ez most egyáltalán nem túlzás: ha leszálltam volna, kényelmes sétatempóban is simán lehagyhattam volna a szerelvényt. És ott, azon a részen mentünk át erdőkön, hatalmas tisztásokon, hágókon, gerinceken, miközben a távoli völgyekben látszódtak a közeli települések. Aztán Szilvásváradtól már ismerős volt a táj, ismét foglakozhattam a kockámmal.

Hát, így. Így folyt össze az Edda első lemezének ronggyá hallgatása a bűvös kockával és a gyönyörű Bükk egy általam ismeretlen oldalával. Emlék rögzítve.

Egy gondolatot még megér, hogy mi is lett mindezekből. Az iskola helyén ma már valami zeneművészeti iskola van. A szombat már nem is tudom mióta nem munkanap. Az Eddából önmaga karikatúrája lett. A bűvös kockát elfelejtettük, aztán most éppen reneszánszát éli. Az említett vasútvonal pedig közben megszűnt.
Ja, én meg megöregedtem.

Higiénia és hisztéria

Olvasgattam ezt a cikket és egyik ámulatból a másikba estem.

Messziről kezdem. Úgy adódott, hogy gyerekkoromtól Drezda volt az egyik kedvenc városom. Voltunk ott szülőkkel, amikor még általános iskolás voltam, aztán voltam ott középiskolásként szülőkkel is, másokkal is, aztán voltam ott egyetemistaként, sőt, voltam ott az immár nagy ló gyerekeimmel is.
Amikor 16 éves voltam, akkor voltunk kint a leghosszabban, talán olyan 10 napig laktunk fent a loschwitzi dombokon. Ez a hosszú idő már éppen elég volt arra, hogy ne csak a várost járjuk be, hanem bemenjünk az érdekesebb múzeumokba is. A Zwinger múzeumai, nyilván, Közlekedési múzeum, Kincstár (Grünes Gewölbe), Karl May múzeum kint a rák farkán (Radebeul) és értelemszerűen a környék látványosságai is. Egyvalamiben voltunk biztosak: a Higiénia múzeumba nem megyünk el. Már amikor megláttuk a térképen, már akkor röhögtünk. Pusztán a nevén. Higiénia múzeum?! Mit mutatnak be? Hogyan fejlődött a kézmosási technika az ókortól a legújabb korig?

Csak jelzem, hogy akkoriban a történelemtudomány szerint a Legújabb Korban éltünk. Az Újkornak ugyanis vége lett akkor, amikor győzött a szocializmus.

Persze, hogy nem mentünk el megnézni.

Erre most mit olvasok a cikkben? Hogy a drezdai Higiénia múzeumban mutatják be a Borghild projektet és a kifejlesztett mintapéldányokat. Érted? 16 éves kamasz. És a fontos porcikáiban élethű guminő kifejlesztési fázisai tudományosan bemutatva, eredeti példányokkal illusztrálva. Csak megjegyzem, hogy öt évvel később, amikor először voltam nyugaton, egy bécsi szexbolt kirakata előtt órákat töltöttem a haverommal és próbáltuk megfejteni, melyik eszköz mire való. Á, egyáltalán nem érdekelt a téma.

Hogy jön ide a hisztéria? Hát, a másik oldalról. Nem tudom, hányan voltak tisztában vele, de amikor a Sörgyári Capriccio filmben Frantisek meglepi Maryskát egy doboz valamivel, az tulajdonképpen egy vibrátor, mindenféle illatanyagokkal felturbózva. Én tudtam, mert művelt voltam. Míg a Borghild projekt arra szolgált volna, hogy a katonák hevületét levezesse, addig a nőknél sokkal szemérmesebb volt a marketing: a vibrátorokat/dildókat gyógyító eszközként forgalmazták. A női hisztériát gyógyították vele. Így azért sokkal tudományosabban hangzott. Még az orvos is felírhatta, ha túl kiegyensúlyozatlannak tartotta a pácienst.
Akárhogy is nézem, volt némi bája a viktoriánius szemérmesség felszámolásának. Tudósok, pusztán a hadsereget és a tudományt szolgálva. Orvosok, pusztán gyógyítási célokból. Aha.

Az arcnélküli ember

Középiskolás koromban más volt a zenéhez való viszonyunk, nagyon más. Akinek rádiós kazettás magnója volt, az már nagy királynak számított. Mi még tuhel (sic!) kábellel járkáltunk át egymáshoz, a kétkazettás magnó olyasmi – nemlétező – vágyálom volt, mint manapság a vezeték nélküli áram.(1)
És ha egy kedvenc magyar zenekar előrukkolt egy új lemezzel… az valami elmondhatatlan közösségi élmény volt(2). Kíváncsian hallgattuk az első Karthágó lemezt. Szorongva hallgattuk az első P. Box lemezt(4): lesz-e olyan jó, mint a P. Mobil?
Emlékszem, amikor kijött az Omega 9. A Gammapolis. Addigra már megbarátkoztunk az űrrock stílussal, nem is volt az olyan rossz. Ott ültünk – szorongtunk – a koleszes szobámban vagy tízen. Valakinek sikerült megszereznie kazettán, nekem pedig volt magnóm. Feszülten hallgattuk. Szurkoltunk, hogy jó legyen.
Majd elérkeztünk az Arcnélküli Emberhez. Szemek gúvadtak egy pillanat alatt. Aztán amikor lecsengett a szám, úgy néztünk egymásra, mintha átszaladt volna a szobán a gyorsankefélő farkas.

(1) A Boney M – egyébként betiltott – Rasputin lemezét autómagnóról (ez is eszméletlen királyság volt, még ha a szülők autójában volt is) vettem át mikrofonnal. Még ezzel is király voltam.

(2) Ez a közösségi “lemez-első-meghallgatás” sokáig élt. Még az egyetemen is így ültük körbe a lemezjátszót az ‘István a Király’-nál(3), de még Hobó Vadászatánál is.

(3) Nagyon nem tetszett. Ahogy szobatársam, a lipcsei Thomas megjegyezte az ő sajátos akcentusával: “Pepe, ez nagyon gáz!”. Igaza volt.

(4) Na, azért a digidagi is kiverte rendesen a biztosítékot.

Szembeszél

Épp nemrég, egy esti beszélgetés során vettük sorra Nejjel, mennyi mindent is kinlódtunk mi át együtt. Hogy pénzügyi analfabétaként vergődtünk át egy olyan 25 éves korszakon, amikor még a profik sem mehettek biztosra. Sőt, biztosra egyedül az mehetett, aki képes volt a jövőbe látni. Hiszen alapértékek mentek a levesbe, megváltoztathatatlan dolgok változtak meg, akár napok alatt. És persze még nincs vége: az unortodoxia azt az alapvető dolgot képtelen felismerni, hogy manapság nem a pénz az értékmérő, hanem a bizalom. (Pontosabban: a pénz értékét a bizalom adja.) Eljátszani a bizalmat pont ugyanaz a tevékenység, mintha elégetném a pénzemet, vagy lenulláznám az adatokat a bank számítógépközpontjában.

Aztán arra gondoltam, összeszedem ezeket a sztorikat. Mind a két gyerek valamilyen közgazdász vonalon nyomul, legalább ők lássák, hogyan is csetlettünk át ezen az időszakon.

-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Kezdődött 1990-ben a házvásárlással. Nej egyetemista volt és mint ilyen, kölcsönfelvételkor nem számított. Nekem volt 7800 forint bruttó bérem. Az akkori jellemző hitelkamat 33%(!) volt, erre kellett volna felvenni 15-20 éves lakásvásárlási kölcsönt. Készpénzünk nem volt, a lakásárak pedig olyan 1,3-1,5 millió körül mozogtak. Nos, a matek kegyetlen dolog: ha 1,4 millió forintot vettünk volna fel 15 évre ekkora kamatláb mellett, akkor összesen 185 101 millió forintot kellett volna visszafizetnünk. De hát mit csinálhattunk volna? Felvettük.
Persze, nem így. Fogtuk a majdnem nullát és addig pumpáltuk, amíg elefánt nem lett belőle. Az esküvőn Nej összetáncolt 80e forintot. Nem mentünk belőle nászútra, hanem betettük a meglévő Ifjúsági Takarékbetétjébe, majd addig terelgettük a pénzt az országban, amíg az OTP teljesen össze nem zavarodott és úgy nem tekintette az összeget, mint ami a meglévő 60e forinttal együtt már 15 éve van bent náluk. Így megkaptuk a teljes összeg duplájára a Kiemelt Törlesztési Támogatású Hitel (a továbbiakban KTTH) lehetőségét. Ez a hitel azt jelentette, hogy az első öt évben az állam magára vállalta a törlesztőrészletek 66%-át, a második öt évben a 33%-át, az utolsó öt évben pedig a 15%-át. (A számokban nem vagyok teljesen biztos, ha valaki pontosabban emlékszik, nyugodtan korrigáljon.) Tehát hirtelen ott jártunk, hogy volt 430e forint sajáterőnk. Aztán jött az első lakáshozjutás támogatása (150e), plusz nagy mellénnyel bevállaltunk öt évre két gyereket (szocpol) és ekkor nyílt ki igazán a bőségszaru: egy csomó vissza nem térítendő támogatás, plusz egy jó adag KTTH. A szülőK is beszálltak valamennyivel és a vége az lett, hogy csak 150e forintot kellett piaci áron felvennünk. Persze ott lógott a fejünk fölött, hogy ha nem jön össze a két gyerek, akkor óriásit bukunk, de úgy gondoltuk, hogy ez egyszerűen megelőzhető, pusztán csak éjjel-nappal khmm… a gyerekcsináláson kell dolgoznunk, ami ifjú házasok esetében azért annyira nem nagy büntetés. Mindemellett persze a havi törlesztőrészlet így is felment 10e forint fölé, azaz az én vékony 7800 forintom elég szégyenlősen mutatott a hiteligénylésen. Kellett is mellé 5(!) adóstárs, azaz nem volt elég a négy szülő, de rá kellett dumálnom a sógornőmet is. Itt írja a Kiszámoló, hogy soha ne vállajunk kezességet, és valahol igaza is van, de ha akkor nem kapom meg ezt a segítséget, akkor a mai napig sátorban vadkempingezünk valahol a Bakonyban. Oké, hogy elmagyaráztam nekik, hogy a jövedelmünk jó része szürke és erről ugyan nem tudok igazolást vinni, de azért határozottan létezik – emellett viszont bízniuk kellett a farkamban is, hiszen ha nem jön össze időben a két gyerek, akkor együtt bukjuk ezt a brutális kölcsönt.
De összejött, aztán a házat hét év után eladtuk, így letudtuk ezt a rémálom kölcsönt és ekkor már a kamatok is lehiggadtak.

-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Amikor megszületett a második gyerek is (1993), úgy döntöttünk, hogy teszünk valamit a biztonságuk érdekében. Egy ismerősöm anyja ilyen házhozjáró biztosítási ügynök volt, kijött hozzánk és elmagyarázta a lehetőségeinket. Nos, egy újabb ingyen jótanács: ilyet sohasem szabad csinálni. Az ismerősöd anyja már nem az ismerősöd, nem azt fogja nézni, hogy neked legyen jó, hanem azt, hogy neki. Mindenesetre kötöttünk egy 18 évre szóló megtakarítással kombinált vegyes életbiztosítást. A nő mentségére legyen mondva, a kamatok akkoriban még igencsak 15-20% között mozogtak, tehát ő is ez alapján kalkulált lejárati összeget. Aztán pár év múlva a kamatok lenyugodtak, a biztosítás pedig igencsak tré lett, különösen azután, hogy megszüntették az adókedvezményét is. De a részletekre hamarosan ki fogok térni.

-*-*-*-*-*-*-*-*-*

A következő kalandunk a tőzsde volt. Nem, ne kapj a fejedhez, én is tudom a szabályt: tőzsdézni csak annyi pénzzel szabad, amennyi nem fáj, ha elveszíted. Csakhogy. A pesti lakást úgy tudtuk megvenni, hogy mindketten felvettünk 500-500e forint vállalati hitelt, és ez csak a vételár volt. Emellett a lakás oltári brutálisan lepusztult állapotban volt: előtte huzamosabb ideig egy arab kolónia lakott benne albérletben és a tulaj úgy döntött, hogy egyszerűbb eladnia, mint helyrehoznia. Falra kent fekália, felszedett parketta, ajtóra kent darált hús, melyre rálakkoztak, konyha egész egyszerűen nem volt, a szobaajtókon kilós lakatok, szóval tényleg zűrös egy lakás volt. Viszont jó helyen feküdt és legfőképpen olcsó volt. Mi pedig úgy kalkuláltunk, hogy Pesten mindketten jó állásokat csíptünk meg, így lesz pénzünk apránként rendberakni.
Az egyik év tavaszán Nej a következő ajánlatot kapta a munkahelyétől: vagy odaadják neki a normális mennyiségű bónuszát készpénzben, vagy másfélszer annyit kap, de a cég részvényében. (A cégnek kifejezetten jónevű részvénye volt, szóval nem egy vacak, nem likvid papír.) Nagy volt a kísértés, hiszen a plusz összeggel két felújítási lépést is meg tudtunk volna lépni egyszerre. Árnyalta a szituációt, hogy a cég kikötötte, hogy 6 hónapig nem adhatjuk el a részvényeket. Végül beleugrottunk. Nem is figyeltük a részvények alakulását, hiszen úgysem tudtunk volna mit csinálni. Unalmas hat hónap volt, a részvények se le, se föl nem mászkáltak. A hat hónap után ugyanott volt a miénk ára, mint ahogy kaptuk. Egyszerűen csak el kellett volna adni. Csakhogy. Valami hihetetlen és azóta sohasem előforduló csoda révén mind a ketten ki tudtunk venni ugyanarra az időpontra 3 hét szabadságot és le tudtunk menni a gyerekekkel az Adriára: először Horvátországba 10 napra, utána Olaszországba 10 napra. (Csak hogy adjak mellé egy kis korrajzot is: elmentem a körzeti orvoshoz, közöltem vele, hogy nagyon stresszes vagyok – ez nem is járt messze a valóságtól – és írjon fel nekem tengerparti tartózkodást. Receptre. Gúvadt a szeme, mint egy gumilabda, de felírta. Aztán a két telepített lakókocsis nyaralást a Neckermanntól rendeltük meg, aki szerepelt a TB listáján, így a két papír segítségével az egész nyaralás a kafetériából ment.) Nos, a hat hónap pont ebben a 3 hétben telt le, de emiatt nem szakítottuk meg a nyaralást. Addig se történt semmi a hat hónap alatt. Hazajöttünk, pakolások, felvenni a tempót a munkahelyen… eltelt pár nap. És akkor tört ki az orosz tőzsdeválság. A részvények zuhanórepülésbe kezdtek, a mieink 1 hónap után már csak a felét érték, és csak zuhantak tovább. Miközben eljött az ősz és ekkorra időzítettük be a felújítást. Ez most olyan poénkodásnak tűnhet, de nem az: igazából ebben az időszakban őszültem meg látványosan. Aztán decemberben váratlanul életre kapott a részvényünk, gyorsan el is adtuk 85%-os áron – de ekkor már december volt, a felújításokkal meg kellett várnunk a tavaszt.
Mondanom sem kell, azóta kerülöm a tőzsdét, mint a tüzet. (Pedig ha tényleg megengedhettük volna magunknak, hogy hosszútávra játsszunk, akkor ma a részvényeink már 400%-on állnának, és voltak már 500% felett is.)

-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Eljött a 2007. A gyerekek – egy fiú és egy lány – elértek abba a korba, amikor már kényelmetlen volt számukra a közös gyerekszoba. Meg úgy általában is elég szűkösen éltünk, szóval megérett az idő egy lakáscserére. Nem ért minket váratlanul a helyzet, akkor már két éve rendszeresen raktuk félre a pénzt. Egyrészt azért, hogy legyen, másrészt pedig azért, hogy meglássuk, mekkora az az összeg, melyet tartósan félre tudunk tenni havonta, úgy, hogy még kényelmesen élünk is mellette. Nyilván ehhez kellett majd hozzápasszintanunk a jövőbeli hitel törlesztőrészletét. Most nem akarom annyira kirészletezni, a lényeg, hogy végigjátszottuk szépen a cserét, svájci frank alapú kölcsönt vettünk fel, tíz évre, hogy ne húzzuk sokáig, a törlesztőrészlet pedig a tapasztalati érték 80%-a lett. (Azaz volt benne 25% tartalék.) Vedd észre a mintát: szélcsend, optimista környezet, semmi nem utal a közeli katasztrófára. Az óvatoskodásom (2 év spórolás, 80% limit) még túlzottnak is tűnhet. Hát, nem volt az. Megint az nyert, aki előre látta a jövőt.
Cifrázta a helyzetet, hogy nem csak lakást váltottunk, hanem autót is. A korábbi Ford Scorpio Cosworth nagyon jó gép volt, de a kimutatásaim szerint az éves szervizelése 4-500e forintba került, ennek ellenére akkor már rendszeresen hagyott minket cserben külföldön. Megérett a cserére. Úgy kalkuláltunk, hogy ha az új törlesztőrészlete 40e körül lesz, akkor anyagilag ugyanott vagyunk, de már egy új, megbízható autóval. Viszont az is látszott, hogy ha elszaladnak a devizahitelek, akkor már két kölcsönünknek fog megugrani a törlesztőrészlete és ezt már lehet, hogy nem fogjuk kibírni. Ekkor elkövettem egy hibát: úgy vettük meg az autót, hogy rögzítettem a törlesztőrészlet értékét. Ez, ott, akkor jó ötletnek tűnt. Nyilván sem én, sem más nem számított ekkora bukásra.
Aztán bekövetkezett az, ami már történelem. A válság egyszerre kapta el a teljes nyugati társadalmat, egyedül a svájci frank tartotta magát, ebből kifolyólag az egész világ frankba szerette volna áttolni a megtakarításait, ebből kifolyólag pont a frank értéke szaladt fel a csillagos égig. A lakástörlesztőnk 67%-ot ugrott, azaz bőven túllépte a 25%-os biztonsági limitet. Az autóhitelünk pedig hirtelen ugrott egy évet.

Ezt most elmagyarázom, mert én keményen megfizettem ezért a tanulságért, másnak már ne kelljen. Tehát: sohasem veszünk fel fix törlesztőrészletre kölcsönt. Egy kölcsön – és hasonlóképpen egy megtakarítás – két kulcseleme a kamat és a lejárat. (A felvett összeg most állandó.) Ha félreteszel egy összeget egy konkrét kamatra, akkor az az időben egyre meredekebben fog pénzt termelni, hiszen a kamat is folyamatosan kamatozik. Ugyanez történik fordítva a hitelnél is, hiszen ekkor tkp. a bank teszi be hozzád a pénzét. Azaz minél hosszabb idejű kölcsönt veszel fel, annál meredekebben fog nőni a visszafizetendő összeg. Logikus, hogy ha te a törlesztőrészletet fixálod le, akkor a visszafizetendő összeg növekedésével növekedni fog a lejárati időd, de ez pont a nemlinearitás miatt megint növelni fogja a visszafizetendő összegedet, azaz megint továbbnöveli a lejárati időt, mely megint növeli az összeget, és így tovább, mint egy matematikai sorozat, ahol a sorozat elemei az egyes növekmények, melyek ugyan egyre kisebbek lesznek, de neked a szummát kell kicsengetned. Ha a kölcsön felvételekor a lejárati időt vetted volna fixre, akkor a visszafizetendő összeg emelkedésekor nyilván nőtt volna a havi törlesztőrészleted, de a lejárat nem, azaz kiesik belőle a nemlineáris növekedés.

Azaz megint beletenyereltünk valamibe, ahol ugyan próbáltunk előzetesen felkészülni arra, hogy lehetnek bajok, de ekkorára senki nem számított.

-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Aztán 2011. Nem éreztem jól magam. Folyamatosan azon küzdöttünk, hogy kigazdálkodjuk a törlesztőrészleteket, arra már nem maradt forrásunk, hogy valami vésztartalékot képezzünk. Márpedig ha nincs félrerakott pénzünk, akkor én nem érzem jól magam. Váratlan segítség érkezett, váratlan helyről: felmondtak a munkahelyemen. Egy hónap múlva már újból dolgoztam, a végkielégítésből pedig végre sikerült valami megtakarítást képeznünk. Nej is kapott egy nagyobb összeget a cégétől. Aztán még a kilencvenes években kötött az akkori cégem egy nyugdíjkiegészítő biztosítást a részemre, ezt ebben az évben lehetett először minimális adózással felrúgni. Felrúgtam. Szép dolog a nyugdíj, de ha nem élek addig, akkor cseszhetem. (Az alap egyébként is borzasztóóan rossz hatékonysággal kezelte a pénzt, ha kiveszem és csak lekötöm, már akkor jobban járok.) A fenti összegeket gyorsan euróra váltottam, és ekkor Matolcsy segített meg. (Elnézést azoktól, akiknek ez rosszul esett.) Megint bedöntötték a forintot, így elég szépen kerestem, amikor visszaváltottam.
Ekkor már a végkielégítésre gyúrtunk. (A fenti pénzeket nyilván leköthettem volna, vehettem volna befektetési jegyeket, kötvényeket – de az egyértelműen látszott, hogy annál jobb befektetés, mint kiszállni egy rossz kölcsönből, nincs.)

Az utolsó pillanatban jött egy újabb mentőkötél: októberben járt le az 1993-ban kötött biztosításunk. Már előre dörzsöltem a markomat, aztán amikor megláttam a végösszeget, úgy kellett felmosni. A felvehető pénz kevesebb volt, mint amennyit abszolút értékben beraktunk. És a pénz jó része még kilencvenes évekbeli forint volt, mely legalább tízszer annyit ért, mint ma. Meg hol van az időfaktor, mely nemlineárisan növeli a befektetés értékét? Hol van a 18 évnyi takarékoskodás? A válasz rövid: sehol. Nem volt takarékoskodás. Csak én hittem úgy, hogy volt. A kezdetektől fogva, minden hónapban, amikor befizettem az indexált(!) havidíjat, rögtön, prompt abban a pillanatban le is vonták belőle a biztosítási díjakat, és csak a maradék párszáz forint kamatozódott. Azaz az idő hiába exponenciális multiplikátor, de úgy telt el, hogy nem volt mit növelnie. Vicces, mi? Én pedig azt hittem, hogy már 18 éve takarékoskodom.
Jó, persze, azzal vigasztaltam magamat, hogy tekintsünk úgy erre a kalandra, hogy volt egy életbiztosításunk, szerencsére nem kellett aktivizálni. Egyedül az viselt meg, hogy ha én ezt pusztán biztosításként kezelem, akkor 1993 óta tudtam volna mellette takarékoskodni is, a 18 év pedig termelte volna a kamatot, ahogy tanulta.

Aztán végkielégítettünk. 180 forintos frank értéken betoltunk minden mozgósítható pénzt, beleértve még az üvegbetéteket is. Így végül a fennmaradó kölcsönünk – mely egész véletlenül pont annyi volt, mint amennyit 4 évvel korábban felvettünk, azaz 4 éven keresztül gyk. a semmiért fizettük a durván magas havi összegeket – na mindegy, szóval a hátralévő fizetendő összegünk egyharmadára zuhant. Igaz, belement az összes megtakarításunk is, de még így is bőven megérte.

Most eltekintve a makroökonómiai hatásoktól, eddig úgy nézett ki, végre valami, ami a családunk szempontjából anyagi sikertörténet. De így, utólag ránézve, az látszik, hogy vederből cseberbe estünk. Azaz nagy rosszból közepes rosszba.

Anno az IEB-nél vettük fel a lakáskölcsönt, ezt később megvette a CIB. A végtörlesztést is náluk csináltuk. Itt viszont csak fix kamatú forinthitelt lehetett felvenni a hiányzó összegre. Az egész akció így is necces volt, nem vagyok agresszív tipus, de az ügyintéző hölggyel többször is veszekedtem, amikor láttam, hogy próbálja elfektetni az ügymenetet. Egyszerűen már nem mertem bevállalni mellé, hogy más banknál veszek fel forinthitelt a maradék összegre. Ráadásul a fix kamat – akkor! – nem is nézett ki annyira rossz megoldásnak. Konkrétan 11,5% volt, akkoriban 8% körül járt a jegybanki alapkamat és a bankok 3% körül tettek rá. Amennyit én a hiányos közgazdasági tudásommal tudtam, az az, hogy a tartós 10% körül jön az államcsőd – és akkor még ez a lehetőség is bőven benne volt a levegőben. Nem is beszélve arról, hogy Matolcsynak még a rendelkezésére állt 2% játéktér, abban pedig biztos voltam, hogy ha nem lesz IMF megállapodás, akkor erre a játéktérre szüksége is lesz. Azaz a 11,5% elfogadható értéknek tűnt.
Csakhogy. Nem számoltam a világgazdasággal, pontosabban a világgazdasági folyamatokkal. A válság kezelésére beindultak a pénznyomdák és ezzel párhuzamosan leestek mind a jegybanki, mind a banki kamatok. Ezt a váratlan külső tendenciát meglovagolta a kormányunk is és ők is leejtették az alapkamatot, jelenleg 5,5%-ra. Hiszen még ezzel is jóval többet fizetünk, mint a többi állam. Én viszont itt ülök egy 11,5%-os fix kamatozású kölcsönben és vakarom a fejemet. (Szerencsére rövidtávra kötöttem – mondtam már, hogy az időtől félek a legjobban? – de még így is hátravan négy év.)

-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Elérkeztünk a jelenhez. A végkielégítésből úgy jöttünk ki, hogy felére csökkent a lakás törlesztőrészletünk, igaz, az autóé megmaradt. A megtakarításaink viszont megint lenullázódtak, azaz ennek a pótlása volt a kiemelt cél. Cifrázta a dolgot, hogy az utolsó pillanatban, azaz már a jelentkezés pillanatában derült ki, hogy mind a két gyerek továbbtanulása csak fizetős képzésben valósulhat meg, így hirtelen megint megsokszorozódtak a terheink (1,3m/év). Oké, persze, vettek fel diákhitelt, de abban egyetértettünk, hogy nem szeretnének már pályakezdéskor súlyosan eladósodni, szóval amíg bírjuk, rakjuk félre nekik is a zsét.

Hivatalosan egy évvel ezelőtt szűnt meg a deviza lakáshitelünk, de a részletek már novemberben lecsökkentek, mi pedig rögtön el is kezdtük élére rakni a pénzt. Természetesen euróban. Emlékezzél vissza, mi volt itt egy évvel ezelőtt. Decemberben 327 volt az euró és simán benne volt a 350 is. Amikor januárban leesett 300 körülre, rögtön váltottunk is. Aztán egész évben rágtam a kefét. Az euró egy évvel ezelőtt 292 volt, mint ahogy most is. Euró lekötésre 3,2%-ot fizetett a bank, ami euróra nézve kifejezetten jó szám, de a forint közben 9%-ot fizetett. Nyilván ebben benne volt a kockázat, de hát most éppen nem történt baj. (Az más kérdés, hogy ez nem a kormányunkon múlott.) Külön cifrázta a dolgot, hogy a CIB olyan botrányos marzsot használ, hogy az átváltás simán elvitte a 3,2% megtakarítást.

És most így állunk. Nem kicsit frusztráló, hogy minden döntési pontnál eszméletlen munkát öltem bele, hogy racionálisan döntsek. Kár volt. Egyszer sem jöttek be az elképzeléseim.
Mindig csak azok jártak jól, akik látták a jövőt.

Beam me up, Scotty!

Hülyék ezek az angolok.

Habár a Monty Pythonról semmit sem tudtam, de a fenti megállapítás már 15 éves koromban megvolt. Akkoriban ugyanis – ezt most nehéz lesz elmagyarázni – vadul gyűjtöttük a reklámanyagokat. Igen, azokat, melyeket manapság már undorral hajítunk ki a postaládánkból. De akkor ezerrel tombolt még a szocializmus, cipőt a cipőgyárból és traubit akarunk… ehhez képest egy prospektus egy nyugati(!) autógyárból(!) maga volt a felbecsülhetetlen kincs, az alfahímség netovábbja.
A kollégiumban valaki szerzett egy listát nyugati autógyárak címeivel, meg két sablonlevelet: egyet németül, egyet angolul. Kamaszok tucatjai vetették rá magukat és mentek kifelé sorban a levelezőlapok. Nekem a Volvo és a Suzuki válaszolt, mondanom sem kell, ezekkel a prospektusokkal tapétéztam ki otthon a szobámat. (Mármint rá a gyerekkori fényes citromsárga tapétára. Kék mozdony minták is voltak rajta.) Emlékszem, az egyik srác egy tök ismeretlen gyárnak írt, aztán kapott is egy jó nagy csomagot: tele traktor prospektusokkal. Az egész kolesz rajta röhögött, egyedül Józsi volt boldog. Ízig-vérig parasztgyerek volt, bolondult a traktorokért.

Nos, a Volvo prospektus is fenséges volt (kocka 200-as Volvók!), de a Suzuki csomag maga volt a gyönyör: matricák is voltak benne! Nem is kicsik. Az egyiken egy motor volt, mellette a szöveg: Take it easy, Suzy! A másikon csak a szöveg: Beam me up, Scotty! Miután kilelkendeztem magamat, elgondolkodtam. Oké, jó a kép, menő az angol duma: de mi a francot akarnak ezek mondani? Angolul tudó ember nemhogy a koleszban nem volt, de egész Kazincbarcikán sem. Én már azzal csodabogárnak számítottam, hogy az orosz mellett németet is tanultam az általánosban. Angol? Ki gondolt rá akkoriban, hogy valamikor el fog jutni angol nyelvterületre?
Szóval könyvtár, angol szótár. Kész, kampec. A szavakat megtaláltam ugyan, de egyszerűen nem álltak össze. Fogd meg könnyen, Zsuzsi? Háát, ez akár még értelmes mondat is lehetett volna. Na de a másik! Beam: kocsirúd, gerenda, ragyog, sugároz. Dugj fel nekem egy kocsirudat, Scotty? Á, csak nem. De ezzel a mondattal nem jutottam tovább. Pedig már úgy kinéztem, hogy mind a két matricát felnyalom a Komár mopedemre, de a másodikat végülis nem mertem.

Egy komplett rendszerváltásnak és az internet elburjánzásának kellett megtörténnie, hogy egy Startrek epizódnál hangosan a fejemre csapjak: nadehát itt van! Pont most mondta a fazon, hogy sugározzák fel a hajóra! Hát akkor mégsem kocsirúd. Sőt, igazából egy jófejség akart lenni a Suzukis marketingesektől. De kevés dolog ment annyira félre a világban, mint ez a mondat az 1979-es Kazincbarcikában.

Nazarénus

Ha agyonütnek sem tudom, hogyan jött elő ez a régi emlék, de egyik este, a padláson le kellett tennem az éppen olvasott könyvet, hogy fel tudjam idézni az egészet.

Igencsak hátulgombolós kiskölyök lehettem, talán már felsős úttörő, de még ebben sem vagyok biztos. Le voltunk adva pár napra nagyanyámhoz, akinél éppen nagy felfordulás volt. Festettek, vagy mi a szösz, a lényeg, hogy esténként földre dobott lószőr matracokon aludtunk a fal mellett.
Első este rádiókabarét hallgattunk. Ekkor jöttem rá, hogy a humor nem elég a nevetéshez – kell a közösségi élmény is. Teljes sötétség volt a szobában, mindenki feküdt a földön, hallgattuk a kabarét – és senki nem nevetett. Pedig a poénok nem voltak rosszak, legalábbis nem voltak rosszabbak, mint máskor, a fiúk/lányok bedobtak mindent – de mi nem láttuk egymást, így nem volt meg az együttes élmény katalízise. Nem láttuk, hogy másoknak hogyan tetszik a műsor, önállóan meg senki nem mert hangosan felnevetni. Fura volt.
A következő éjszaka már nem volt ilyen csendes. Nagyanyámmal kemény vallási vitába keveredtem. Osztottuk egymás agyát, rendesen. Akkoriban az Újtestamentummal már nagyjából képben voltam, az Ótestamentumból inkább csak sztorikat ismertem. De ez is elég volt ahhoz, hogy határozott véleményem legyen. Az biztos, hogy nagyon szidtam a katolikus egyházat, mint olyan szervezetet, amelyik nagy ívben letojja a jézusi gondolkodást. Nagyanyám vallásos volt, abban az értelemben, hogy rendszeresen járt templomba és meg sem fordult a fejében, hogy bármit is megkérdőjelezzen abból, amit ott hallott. Én meg ugye, ifjú és bohó. Szikrázott a levegő, végül nagyanyám azt vágta hozzám, hogy minden ember közül én vagyok a legfertelmesebb, egy nazarénus: aki ismeri az igét, és ennek ellenére nem hisz az egyházban. Akkor, ott, ezzel vége is lett a vitának, mert fogalmam sem volt, kik is azok a nazarénusok. De azért megjegyeztem, hogy alkalomadtán utánanézek, mert szimpatikus népeknek tűntek.

Negyven évnek kellett eltelnie, mire eszembe jutott ez az egész, és ténylegesen utána is néztem a nazarénusoknak.

Hittanilag a protestáns evangéliumi kereszténység anabaptista ágának ultra-konzervatív fundamentalista irányzatába lehet őket sorolni.

Hát… nagyanyám valószínűleg nem pont erre gondolhatott. A keresztény pap feltehetőleg rendszeresen ekézhette a keresztyéneket, aztán valamikor megemlíthette, hogy ezek közül is a legreménytelenebbek a nazarénusok – nagyanyámban pedig már csak ennyi maradt meg. Az mindenesetre biztos, hogy nem talált: az én véleményem nem sokat változott azóta, márpedig egészen biztos vagyok benne, hogy nem állnék be a nazarénusok közé. Sem.

Tévedések víg játéka

Ha már úgyis ilyen múltbarévedős hangulatom van, jöjjön néhány emlékezetes félreértés.

Az elsőt már kommentben említettem, de legyen együtt a többivel. Ha jól emlékszem, a Közép-európai Hobo Blues I-ben hangzott el a következő részlet:

Amikor a hobók útjára léptem,
Ti még kissrácok voltatok.

Mondanom sem kell, totálisan félrehallottam.

Amikor a hobó kutyára léptem,
Ti még kissrácok voltatok.

És borzasztóan nem értettem, mi abban a pláne, hogy az énekes már akkor rálépett egy kutyára, amikor én még kisgyerek voltam? De akkoriban kezdtem felfedezni önállóan a világot, gondoltam, ez is valami olyasmi, amit a felnőttek valamilyen általam ismeretlen okból időnként megtesznek.
 

 
(Ennyire nem vagyok kretén, ne a lemezfelvétel alapján gondold, hogy félrehallottam. Ezeket a zenéket agyonmásolt, isten háta mögött rögzített koncertfelvételeken ismertük meg.)

A következő félreértés okozója a kazettamásolgatás volt. Akkoriban ugyanis csak ez a sokszorosítási technika létezett, a bakelit lemezt nehéz lett volna házilag újrapréselni.

Illetve nem, és ez egy újabb apró félreértés. A gyerekkoromban ugyanis még kazettás magnó sem létezett. Én még echte szalagos magnóval kezdtem. Orosz szalagos magnó, akkora, mint egy ágyneműtartó. Csak a kapcsológombjai akkorák voltak, hogy ma a japánok számítógépet építenének bele, nem is egyet. Én még tekercseltem a Magyar Rádiótól nagy tételben megvett, kiselejtezett, többszáz méter hosszú szalagokat kisorsókra. Na, ennek a dögnek volt az a neve, hogy Pekopa. Így is maradt meg az emlékeinkben, pedig pár évvel később már tanultunk oroszul és ki tudtuk silabizálni, hogy ez tulajdonképpen Rekord. De ekkor már nem változtattuk meg a nevét.

Vissza a kazettákhoz. Sikerült megszereznem egy havertól a Sex Pistols Nagy Rockandroll Svindli című lemezét. Jó zene, jó zene, de a legütősebb az utolsó két szám volt a kazettán. Évekkel később meg is vettem cédén és döbbenten vettem észre, hogy ez a két szám nincsen rajta. Sok-sok évnek kellett eltelnie, mire kezembe akadt (izé, letöltődött) egy Bowntown Rats lemez és felordítottam, hogy itt vannak! (Gondolom, volt egy kis hely a kazetta végén és a haver még odamásolt valamit.) Így esett, hogy nálam a Sex Pistols két legjobb számát Sir Bob Geldoff játszotta. (Vájtfülű érdeklődőknek: “Someone’s Looking At You”, illetve “Diamond Smiles”.)
 

 

 
A Sex Pistols-szal egyébként sem volt szerencsém. Ugyanis én speciel tőlük hallottam elöször a My Way-t és meg voltam róla győződve, hogy saját számuk. (Ahogy Sid Vicious előadja, nem is igazán lehet elfelejteni.)
 

 
Na most ezek után képzeld el, amikor a bakonyi házban egy meleg nyári napon bejöttem a kerti munkából, leültem a nappaliban, bekapcsoltam a tévét, éppen a 3 tenor énekelt, majd kis idő után rázendítettek egy Sex Pistols nótára. Nyilván egyből keresni kezdtem a lakásban a kandi kamerát.
 

 
Egy másik zenével meg magamból csináltam hülyét. Úgy adódott, hogy a Rhapsody in Blue-t sem az eredeti előadótól hallottam először, hanem Rick Wakemantől. Nagyon megtetszett, és egy társaságban, amikor valaki felrakta a lemezt, lelkesen magyaráztam mindenkinek, hogy én ezt ismerem, ez egy csodajó Wakeman szám. És akkor sem vettem észre magamat, amikor udvarias hallgatásokba ütköztem.

Végül ott vannak a gyorsan korrigált félreértések, melyekben pont az volt a szép, hogy a félreértett verzió némileg jobban, de legalábbis izgalmasabban hangzott. Ilyenből rengeteg volt, álljon itt csak kettő.

Ott volt például az a fárasztó dal a lencsi lányról:

Amikor este lett
az ici pici lányka félt,

Na, ez nyilván a következő verzióban volt népszerűbb:

Amikor este lett
az ici pici lány kefélt,

 

 
Másodiknak pedig említsük meg a Prognózistól a “Mi lesz veled, ha elszabadulnak a nőhegyek” változatot.
 

 

Schedule

Írtam már itt a blogon, gondolom, nem nagy újság, viszont a sztori szempontjából lényeges: 1996-ban, amikor felköltöztünk Budapestre, én egy kukkot nem tudtam angolul. Ez nem is lett volna olyan nagy baj, ha az állásinterjún nem hazudom be szemrebbenés nélkül, hogy tudok. Szerencsére senki nem ellenőrizte le – és a cég sem károsult, mert a hat év alatt, melyet ott töltöttem, egyszer sem kellett a szakszöveg-olvasásnál bonyolultabb mutatványra vállalkoznom. Az meg még ment.
Csakhogy ennek két következménye is lett.
Egyfelől – bármennyire is szerettem volna – nem mertem elmenni a cég által rendezett angol nyelvtanfolyamokra. Mert oké, hogy az írott szöveget valahogy kisilabizálom, de hatalmas égés lett volna, ha rögtön az elején a you-t jou-nak ejtem. Pölö.
A másik, hogy – már csak a presztizs miatt is – a felhasználók felé nem mutathattam, hogy ennyire fű vagyok. Mit mondjak, voltak kutyaszorítók. Az egyik ilyen az volt, amikor 1997-ben bevezettük az Exchange 4.0 verziót, melyhez akkoriban még Exchange kliens program dukált, illetve egy MAPI alkalmazás, a Schedule+. (Meg egy másik MAPI alkalmazás, egy sakkprogram.) Az én feladatom volt a felhasználók kioktatása. Ezzel sem volt gond, írtam egy manuált, elterjesztettem. De végig ott volt bennem a félelem, hogy mi van, ha szóban kérdeznek valamit? Hogy a bánatba kell kiejteni ezt az idióta schedule szót? Ha arra gondolsz, hogy google translator, akkor közlöm, hogy akkoriban még internet sem nagyon volt. 37-en használtunk egy lopott betárcsázós accountot, de azzal sem mentem sokra, mert tartalom sem igazán volt még. A német műveltségemmel adódott, hogy a schedule az egyszerűen sedule, de éreztem, hogy ingoványos a terület. Végül szereztem egy igazán nagy Országh szótárat, ahonnan kibogarásztam, hogy az angoloknál sem egyértelmű a helyzet: az amerikaiak szkedzsöl-nek mondják, az angolok sjegyul-nak. Hát, nem örültem, mert mind a kettő hülyén hangzott egy angolul nem tudó ember szájából, de ez van.
A félelmem be is jött, hamarosan megállítottak a folyosón.
– Te, Józsi, segítsél már!
– Igen?
– Van itten ez a határidős program, de fogalmam sincs, hogyan kell a nevét kiejteni. Te biztosan tudod.
Nagy levegő.
– Természetesen, Gábor(1). Pusztán az a kérdés, melyik nyelvterület szerint szeretnéd kiejteni.
– Tessék?
– Amerikában úgy mondják, hogy szkedzsöl. Az angolok úgy mondják, hogy sjegyul. Te pedig úgy mondod, amelyik jobban tetszik.
– Aha! Akkor sjegyul, mert az amerikaiak bugrisok.
– Tedd azt.

Ez az egész onnan jutott eszembe, hogy egy friss kedvenc blogomon olvastam egy írást. Amelyből kiderült, hogy a kifejezés eredete a latin schedula szó – melyből nem mellékesen a magyar cédula kifejezés is ered. Ha én ezt akkor tudom, sokkal frappánsabban is kivághattam volna magamat a szituációból.

ps.
Aztán amikor 2002-ben leépítették a cégnél az informatikát, az volt az első, hogy a végkielégítésből egész nyáron intenzív angol tanfolyamokra jártam. De ez már egy másik történet.

(1)
Ilyen sztoriknak se szeri, se száma. Valahogy vonzottam ezeket. Amikor például cégtáblát festettem az arácsi vasútállomás restijében, lefelé a buszon olvastam le a dobozról, hogyan is kell festeni a trináttal. Odalent, amikor a körém sereglő alkeszek figyelték a munkát és kérdezgették, mit miért csinálok, a világ legtermészetesebb hangján magyaráztam el, hogyan működik ez a festék. A faszik meg hümmögtek és motyogtak, hogy igen, ez aztán a profi, látszik, hogy nem ez az első munkája.
De hasonló volt első félév végén a szervetlen vizsgám is. Előtte este vágtam földhöz a kölcsönkért jegyzetet.
– Az isten nyomorult fülét! Hát mi a bánatos lóalkatrész már az, hogy vörösvérlúgsó meg sárgavérlúgsó!? (2)
Zsolt, akivel együtt tanultunk, vigyorogva világosított fel.
– Pepe, az a kálium-hexaciano-ferrát, meg a ferrit.
– Ja!? De akkor miért nem azt írják?
(Az anyagokat ismertem, sűrűn használt indikátorok voltak.)
Aztán a vizsga. Moha bá nagyon hangulatember volt… és éppen jó hangulatban találtam. (Előttem vizsgázott Judit, aki még az öregnél is alacsonyabb, ellenben sokkal dekoratívabb leányzó volt és mint ilyen, helyből feldobta a prof napját.) Engem is jókedvűen kérdezgetett. Én meg válaszolgattam, ahogy tudtam. Aztán jött a keresztkérdés:
– Fel tudja írni a vörösvérlúgsó képletét?
– Természetesen – bólintottam és már írtam is.
A tanár az összes 150 centijével felpattant és sugárzó arccal fordult a hallgatóság felé:
– Látják! És tudja! Csak tudja és tudja!
Még leírtam a külső elektronhéj szerkezetét és akkora ötöst vésett be, hogy alig fért el az indexben.
Ja, és Zsoltot kirúgta.

(2) Nem pont ezeket a kifejezéseket használtam.

1988 nyara

Valamikor régen írtam egy közös túráról az Akkor-Még-Nem-Nejjel. Utána volt némi nézeteltérés közöttünk, ugyanis ő némileg máshogyan emlékezett a történtekre. Nem a sztorikkal, meg a hangulattal volt a baj, hanem az időbeliséggel.
– De nem is ekkor voltunk ott!
– Dehogyisnem, hidd el, jól emlékszem.
– De nem lehetett, mert ott abban a sátorban voltunk, azt viszont csak később vettük meg.
– Ne mondd már, ott sóvárogtunk a büfé előtt, nem volt pénzünk, azért mentünk váratlanul át egy másik kempingbe.
– Igen, de nem akkor.
És így tovább. A vita eldönthetetlennek tűnt.

Egészen addig, amíg a napokban egy nagy iratrendezés közben meg nem találtam a 88-as füzetemet. Nem nevezném naplónak, mert szinte semmilyen napló jellege nincs. Sokkal inkább arról volt szó, hogy papír vagy notesz vagy apró füzet mindig van nálam és amint van egy kis szabadidőm, használom is. Ebbe a füzetbe például – a fene sem tudja, milyen apropóból – de feljegyeztem az összes kocsmának a nevét (dátummal együtt), ahová a Kedvessel betértünk. Egész nyáron. Emellett pedig a füzet tele volt rajzokkal, melyekkel a kalandokat illusztráltam. Plusz voltak benne programozási algoritmusok és bridzs licitrendszeri elemek. Ugyanis miközben kocsmáztunk a Drágával, ilyenekre oktattam. Nincs elveszett idő.
A füzet segítségével viszont nem volt nehéz rekonstruálnom a nyarat. Ültem, lapoztam… és egyfolytában vigyorogtam, ahogy jöttek az emlékek. Kár lenne ezeket veszni hagyni.

Előzmények

Gabival eleve furán jöttünk össze. Én akkor egy másik lányt hajtottam, de nem lett a dologból semmi. Pedig sokat igérően indult, de valami akkora bunkó voltam, hogy azt még így utólag sem értem. Ahogy ez kútba esett, akkor egy másik lánnyal kezdtünk összegerjedni.
Tavaszi szünet, nagy hazautazás a koliból. Az utolsó hétvégén kevesen maradtunk, mert mindenki elutazott. Viszont az egyik évfolyam nagy bulit rendezett, mert két prominensüknek is akkor volt a születésnapja. Az egyiket ismertem, a másikat nem igazán. (Látni láttam, de nem nagyon beszélgettünk.)
– Te, Attila, vegyünk nekik valami egzotikumot – javasoltam Gyökér barátomnak.
– Mire gondolsz?
– Találkoztál már valaha is az életedben kék itallal? – kérdeztem vissza.
Attila jelentős alkoholista múltra tekinthetett vissza, de még ő is a fejét csóválta.
– Tényleg nem.
– Na, akkor vegyünk valami kéket – javasoltam.
Nyakunkba vettük a várost, míg végül az egyik delikát boltban találtunk egy üveg Blue Curacao likőrt.
Elégedetten mentünk a buliba. Én különösen, mert ott volt az a lány is, akivel terveim voltak. Beszélgetések, szolíd kortyolgatások, tánc. Felkértem lassúzni a lányt, eljött. Tébláboltunk a parketten, összebújtunk, de valahogy nem volt az igazi. Aztán vettem egy nagy levegőt és előjöttem a farbával. Mármint beszédben. Némi csend követte a vallomást, majd kaptam egy nagyon finom, disztingvált elutasítást.
Nekem ennyi elég is volt a buliból. Azon a héten kétszer lettem elhajtva és ez még az én – akkori – vaddisznó lelkületemnek is sok volt. Bementem a szobánkba, de ott meg éppen az egyik pár használta ki, hogy jelenleg mindenki a buliban van. Mondjuk úgy, hogy szemmel láthatóan zavartam őket. Visszasétáltam, nyakon ragadtam egy üveg bort és leültem egy eldugott sarokba. A buli ment a maga útján, egyre többen kaptak halálos sebeket, néha odajött valaki, hogy mit búslakodok itt a sarokban, de elég volt egy morgás és békén hagytak. Néha elmentem kicserélni a borosüveget, aztán visszaültem. Valamikor hajnalban odaevickélt az egyik ünnepelt, az, akit nem nagyon ismertem.
– Hát te mit búslakodsz itt?
– Hrrrrrrrr!
– Megismételnéd? Nem értettem tisztán! – szédült bele a mellettem lévő székbe.
– Hrrrrrrrr! Mmphmmmmph!
– Aha – vigyorgott – Be vagyunk baszva?
Közel sem voltam hozzá. De láttam, hogy ilyen egyszerűen nem szabadulok tőle. Beszélgetni kezdtünk.
Amikor kelt fel a nap, már a lépcsőfordulóban smároltunk. Ő volt Gabi.

Eltelt két hónap. Elvoltunk. Nem mondanám, hogy fergetegesen, ugyanis mind a ketten elkövettük azt a hibát, hogy kozmetikázni akartuk magunkat, nem úgy viselkedtünk, amilyenek voltunk. Pont közéesett egy VEN (Veszprémi Egyetemi Napok, egy egész hetes fergeteges buli), az segített elfedni a problémákat. Utána meg jött a ZH időszak, majd közeledett a vizsgaidőszak. Addigra teljesen rászoktunk az együtt tanulásra, nagyon jól ment. Az egyik éjszaka, tanulás közben, nekiálltunk terveket szőni. Bennem általában – mindig – mozgott a mehetnék, összeraktunk egy jó kis csavargási tervet, stoppal, vadkempinggel, neki az országnak.
Igenám, de még a vizsgaidőszak előtt volt egy kellemetlen beszélgetésünk. A Kedves megkérdezte, hogy mi a szándékom ezzel a kapcsolattal. Mennyire gondolom, hogy ennek van értelme. Nyilván ő is érezte, hogy valami nem stimmel. Előtte már én is ezen tipródtam, így őszintén közöltem vele, hogy nem sok jövőt látok benne. Valószínűleg nem erre a válaszra számított, mert megszólalni sem bírt, csak feldúltan elrohant.
Kész, vége. Kicsi kollégiumban laktunk, pillanatok alatt elterjedt a hír, hogy szakítottunk.

Teltek a napok. Jött a vizsgaidőszak, mindenkinek megvolt a maga baja. Csakhogy én furcsa dolgokat vettem észre magamon. Nem ez volt az első szakításom, rúgtak ki párszor, megtettem én is… de ilyet még sohasem éreztem. Hiányzott. Kezdtem lassan ráébredni, hogy valószínűleg mégsem volt igazam, amikor azt mondtam, hogy ennek a kapcsolatnak nincs jövője. Pár nap után már biztos voltam benne, hogy elböktem. De hogyan lehet ezt egyenesbe rakni?
Pofátlanul.
Átsétáltam a szobájukba és megkérdeztem tőle – miközben a barátnői körében beszélgettek – hogy hogy ityeg a fityeg. Ha tekintettel ölni lehetett volna, akkor sündisznóként szúrtak volna át a lándzsák. Ezt eljátszottam néhányszor a következő napokban. Érdeklődtem a vizsgái felől. A harmadik alkalommal már válaszolt is. A sokadik alkalommal felvetettem, hogy – mindenféle hátsó gondolat nélkül – mi lenne, ha együtt tanulnánk? Az olyan jól ment. Onnantól együtt éjszakáztunk, persze szigorúan tanulás céljából. Hamarosan jó idő lett, így lejártunk a Balcsira tanulni. (Autóstop, Arács szabadstrand.) A barátnői teljesen szét voltak zilálva. Nem értették, hogy mi van. Gabi sem. Nekem akkoriban volt a születésnapom. Vett egy üveg bort és leültünk beszélgetni. Nem hagytam szóhoz jutni. Végigsztoriztam az estét. (Szerencsére jó beszélőkét örököltem, ha akarom, akkor lelőni sem lehet.) Nem mondom, hogy kellemes beszélgetés volt, de nem lett kínos és még nevetgéltünk is. Végül megegyeztünk, hogy pusztán csak azért, mert már nincs köztünk fiú-lány kapcsolat, még nem kellene kidobni a terveinket, így a vizsgaidőszak után csakazértis elmegyünk a megbeszélt csavargásra.

Első túra

Gabi pesti barátnője igérte, hogy szerez nekünk kölcsönbe egy sátrat. Így azzal kezdtünk, hogy felutaztunk Pestre. Gabi egyik barátja éppen haverja üres albérletében dekkolt, nála aludtunk. Délután sétáltunk egy hatalmasat (a barát valahol a VI. kerületben lakott, a barátnő meg – a sátorral – valahol a Szilágyi Erzsébet fasorban). Jó séta volt, végignevettük az utat. Mire visszaértünk, a barát szerzett valahonnan sört. Gabi elment zuhanyozni, én meg leültem a sráccal a konyhában sörözni.
– Hallom szakítottatok – tért a lényegre.
– Ja, igen, persze.
– Hát igen, nehéz ügy.
– ?
– Ne érts félre, Gabi jól néz ki. De időnként furcsán viselkedik.
– Mire gondolsz?
– Hát, néha olyan infantilis.
Nagyra tágult a szemem. Én soha nem tapasztaltam ilyet.
– Komolytalan, na. Egy egyetemistának az ő korában már több komolyságot kellene tanúsítania. Gabi viszont hajlamos elnevetgélni a komoly dolgokat is. Olyan gyerekes.
Miközben mondta, nekem egyre jobban kezdett csillogni a szemem. Addig is úgy éreztem, hogy lesz ebből a kapcsolatból valami, de ha egy régi barát, aki nálam jobban ismeri a leányzót, ezeket a tulajdonságokat emeli ki, akkor egész biztosan ő az a nő, aki nekem kell.
Gabi kijött a fürdőszobából, kiült a konyhába, más irányba ment a beszélgetés. De bennem megerősödött az elhatározás, hogy az első adandó alkalommal dűlőre kell vinni a viszonyunkat.

Ez az alkalom Dabas határában következett be. Odáig vitt az első stop. Pont volt az út mellett egy ótvar kocsma, beültünk egy sörre. Ott, abban a füstös és mocskos késdobálóban vetettem fel az ötletet, hogy mi lenne, ha újrakezdenénk?
Nem válaszolt egyből. Ráadásul a következő stoppunk elég szerencsétlenre sikerült. Gabi keresztanyja – gyakorlatilag a második anyja – állt meg. Én nem mentem a közelbe, de az öreglány igencsak kiakadt, hogy Gabi egy ilyen torzonborz alakkal járja stoppal az országot. Nem is vettek fel, igaz a kispolákba be sem fértünk volna.
Aztán ahogy mentünk egyre délebbre, úgy engedett fel. A mai napig imámba foglalom azt a pacákot, aki Kecskemétig vitt bennünket és közben végig Simon and Garfunkelt hallgatott. Ekkor fogtam meg a kezét és ekkor nem lökte el. Mármint Gabi.
Szegeden gyorsan felállítottuk a sátrat és bementünk a városba. A Hágiban ültünk le vacsorázni. Kellemes, meleg este volt, a kerthelyiségben pont ideális volt a hangulat – és csak itt bólintott rá a leányzó az ötletemre.
Innentől megint együtt voltunk.
A következő napon becsavarogtuk a várost. Kéz a kézben. És mindketten vadul infantilisek voltunk.

A következő állomás Mártély volt. 1986-ban már voltam ott EFOTT-on, emlékeztem, hogy kellemes a hely. Tényleg az volt. Rajtunk kívül csak ötmillió szúnyog élt a környéken, mondhatni, teljesen egyedül voltunk. Nagyokat fürödtünk, időnként elsétáltunk a kocsmába egy fröccsre. (Ezt pontosan tudom a feljegyzéseimből.)

Innen egy vad átkötéssel Pécs jött. Nem volt egyszerű menet. Szeged és Pécs között csak sokadrangú utak vezettek. Kimentünk a város szélébe, de egyszerűen nemhogy stop, de autó sem volt. Visszamentünk, vasútállomás. Ott felvilágosítottak, hogy a két megyeszékhely között nincs közvetlen járat, fel kell utaznunk Pestre és ott átszállni. Na, ezt azért mégse. Visszamentünk a város szélére. Végül délután négykor mosolygott ránk a szerencse, felvett egy hapi, aki Komlóra ment.
– Jó lesz?
– Hajjaj!
Már sötétedett, amikor Komlóra értünk. Buszpályaudvar, még volt esti busz Pécsre. Késő éjszaka kezdtük kérdezgetni a járókelőket, hogy merre van a városban felsőoktatási kollégium. Megint szerencsénk volt, mondtak egyet, valahol fent a hegyen. Megkerestük. A portás rendes volt, adott szobát. Olyan este tízkor cuccoltunk le, teljesen fáradtan.
De másnap már új nap jött. Egyikünk sem volt soha Pécsen (na jó, én egyszer már vadásztam ott illegális jósnőre), bejártuk a várost. Múzeumok, képtárak. Bementünk egy Picasso kiállításra, ahol a mester kifejezetten buja rajzaiból mutattak be vagy háromszázat. Én pedig mindegyiken elmagyaráztam a különböző szimbólumokat. A Kedvest a végén földönfekve húztam ki a kijáraton. A Vasarelly képtárban már megadóan tűrte a műelemzéseket. Ott mégsem volt annyi bika meg fallikus szimbólum.
Este már nem a koleszban aludtunk, hanem kibuszoztunk Orfűre. A kempingben vertük fel a sátrat.
Bár több napot terveztünk a környékre, de itt szembesültünk azzal a ténnyel, hogy teljesen legatyásodtunk. A sátrat praktikusan a büfé mellett állítottuk fel és csak utána döbbentünk rá, mekkora marhák voltunk. Nézhettük, ahogy mások esznek, isznak – miközben mi azt a három kiflit rágcsáltuk, melyet a maradék összes pénzünkön vettünk.

Nem is maradtunk sokáig. Másnap beutaztunk Pécsre, majd stoppal irány Pest. Az előjelek nem voltak túl jók, a város szélén kilométerhosszan bakák stoppoltak. Márpedig őket mindig hamarább vették fel az autósok. De itt is szerencsénk volt, kifogtunk egy kamionost, aki utálta a katonákat. Ráadásul Pestre ment.

Innen, az eredeti terv szerint mindenki ment volna haza a szüleihez, de felvetettem Gabinak, hogy jöjjön el velem Egerbe. Szép város, szívesen megmutatnám neki. Rábólintott. Csak hát, a szülők. Megvigasztaltam, hogy semmi gond. Apámmal lehet, hogy találkozni sem fog az első köszönés után, egyedül anyámmal vigyázzon, mert ledumálja a fülét a fejéről. Sikerült is beleraknom az ideget a vonaton. Kénytelen voltam később oldani a hangulatot.
– Utaztál már ezen a vonalon?
– Még nem.
– Huhú. akkora dolgot fogsz látni Gyöngyös körül, hogy a szemed-szád kettéáll!
– Mit?
– Nem mondom meg, majd csak ott.
Ezzel sikeresen más irányba is tereltem a kiváncsiságát.
Aztán Vámosgyörk után rejtélyesen odahívtam az ablakhoz.
– Na, mit látsz?
– Izé, semmit.
– Ne mondj már ilyeneket. Nézz szét jobban!
– Alföld. A távolban hegyek. Meg ott füstöl valami böhöm nagy gyár.
– Meleg, meleg. Na, mi az a gyár?
– A franc se tudja.
Hatásszünet.
– Hát egy Heller-Forgó rendszerű hőerőmű!
– Mi van?
– Hát neked már meg se dobban a szíved egy Heller-Forgó rendszerű erőműtől?
Itt láttam rajta először a teljes ledöbbenést. Tudta, hogy nem vagyok normális, de ekkora kreténséget soha nem tételezett fel rólam. Azóta persze már sokszor láttam ezt a tekintetet.
– Azt akarod mondani, hogy egy szaros hőerőművel hitegettél eddig?
– Nem szaros. Heller-Forgó. Nem rémlik, mennyit tanultuk az elvét hőgéptanból?
– Akkor már inkább az anyád, ha választanom lehet.

Megérkeztünk. A szülők örültek, mint mindig, de érezni lehetett némi ledöbbenést is. Én addig ugyanis távol tartottam a családtól a nőügyeimet (az én harcom), most szembesültek először azzal, hogy a fiuk hazahozott egy példányt. Számomra is meglepő módon anyám némileg zavartan elvonult a konyhába, apám viszont úgy, ahogy nézte a tévét, klottnadrágban és trikóban kirongyolt és körbesertepertélt minket.
– Hogy utaztatok? Jól sikerült a kirándulás? Fáradtak vagytok? Ennétek valamit? Jaj, de ostoba vagyok, megkínálhatlak benneteket valamivel?
– Egy sört kérnék – szűrtem ki a sok kérdésből a legfontosabbat.
– Gabika, te mit iszol?
– Köszönöm, nem kérek semmit.
– Egészen biztos?
– Egészen.
– De komolyan, nem kell szégyenlősködnöd.
– Ja, akkor pálinka van?
Mindenkinek egyből fülig ért a szája.
– Persze, hogy van. Már hozom is – sietett be vigyorogva a szobába apám.

Kellemes napokat töltöttünk a családi fészekben, aztán kikisértem Gabit a buszmegállóba. Hazautazott.

Második túra

Erről most túl sokat nem írnék, megtettem korábban. Gabi barátnője Kisarban lakott és oda szervezett egy sátras hepajt. Most legyen elég egy rajz, abból a bizonyos füzetből.

From Segédlet

A sztorit nem írom le még egyszer, a linken el lehet olvasni.

Harmadik túra

Ezt az előző csavargás során terveztük meg. Az elv hasonló volt, gyaloglás, autóstop, sátor és az ország azon területe, mely mindkettőnk számára ismeretlen volt.
A találkozó nálunk volt. Közben én csinosítgattam a szobámat – telefestettem a falakat karikatúrákkal meg portrékkal, a fél szobát beborítottam egy nagy pókhálóval, drótokból és fekete szigetelőszalagból gyártottam egy monstre pókot, felcipeltem egy öreg hűtőszekrényt, szóval tényleg hangulatosan berendezkedtem. Gabi még éppen elcsípte a végét, befogtam őt is takarítani.

Nagy terveink voltak. Be akartuk portyázni az országot a Kőszeg-Szekszárd – Békéscsaba vonal mögött. Azzal kezdtük, hogy elvonatoztunk Kőszegre. Felnyomtuk a sátrat, megnéztük a várost. Másnap elsétáltunk Szombathelyig. A térkép alapján úgy saccoltam, hogy kellemes erdei utakon fogunk haladni – ehelyett tök egyenes országúton mentünk, a tűző napon. Húsz kilométert. Eleinte még csak-csak voltak falvak, be tudtunk lépni egy fröccsre, de a végén elfogyott minden: a falvak is, meg a vizünk is. Szerencsére volt nálunk citrom, azt nyalogattuk kilométerszám.

From Segédlet

Szombathelynél megjelent felettünk egy viharfelhő. Ekkor adtuk fel, az utolsó pár kilométeren már stoppal utaztunk.
Pont akkor szakadt le az ég, amikor a sátrat állítottuk a kempingben. Utána már nem is vacakoltunk, a legvadabb felhőszakadásban sétáltunk el a kempingbüfébe, mintha mi sem történt volna. Mintha nem lettünk volna cafatokra ázva.
Másnap újabb séta következett. Elgyalogoltunk a jáki templomig. A nap persze ezerrel sütött, de nem ez volt a legnagyobb baj. Gabi cipője megadta magát. Először feltörte a lábát, de úgy, hogy járni alig bírt, utána pedig elszakadt. Ezzel lőttek is a gyalogtúrás terveknek. Visszabuszoztunk Szombathelyre, kicsit sétálgattunk a városban, majd átterveztük az útvonalat. Kihagytuk az Őrséget, Zala megyét… és egy hirtelen elhatározással elvonatoztunk Pécsre, onnan meg busszal Orfűre. Másodjára már csak jó lesz.
Nem lett jó. A kemping drága volt, a tóból lekerített medencét javítgatták, nem lehetett fürödnii. Ettől még felvertük a sátrat. Másnap elindultunk túrázni. Az első utunk Abaligetre vezetett és annyira megtetszett a hely, hogy nem is vacakoltunk, visszarohantunk Orfűre, lebontottuk a sátrat, visszakértük a pénzt és átköltöztünk Abaligetre.
Az itteni élményeket nem részletezem, megtettem már korábban. (De vedd figyelembe, hogy ez az eredeti verzió, bizony ebben a sztoriban még keveredik a két túra anyaga.)

Nagyon kellemes napokat töltöttünk Abaligeten, még a horror élményekkel együtt is. Az eredeti terv szerint mentünk volna tovább délnek, Siklós, Villány felé, de Gabi lába már teljesen tropa volt. Ehelyett vonatra szálltunk és átruccantunk Szekszárdra.
Ez az ötlet sem jött be. Megmutattam Gabinak a várost (valamikor ott katonáskodtam), a séta után nagyon jól esett ücsörögni a hűvös Szász pincében. De a korábbi tuti szállásom (egészségügyi szakközépiskola kollégium) nem üzemelt, és ötletem sem volt, hol alszunk. A város közepén csak nem verjük fel a sátrat. Végül úgy döntöttünk, hogy a vonaton hajtjuk álomra a fejünket. Az egyértelműen látszott, hogy az eredeti túrát nem tudjuk végigvinni. Feladtuk. Szekszárdon felültünk egy késő délutáni vonatra, Pesten még elcsíptük az utolsó debreceni járatot, hajnalban már Hajdúszoboszlón voltunk Gabiéknál. (Abszolút nem foglalkoztunk vele, milyen egzisztenciák utaztak rajtunk kívül a fekete vonaton. Mi is néztünk ki valahogy, mi is büdösek voltunk, ráadásul hullafáradtak is. Végigaludtuk az utat.)
És eljött az a pillanat, amikor a nyalóka visszanyalt. Én lettem bemutatva Gabi családjának. Szerencsére az öreggel nem kellett sokat barkochbázni, egyből hozta a pálinkásüveget. Ekkor kezdődött egy hosszú sorozat. Éveken keresztül az volt a program, hogy kiültünk éjjel a nyári konyhába, ahol az apja pálinka és cigaretta mellett nyomta a kissé hihetetlen sztorikat. Én élveztem. (Mint írtam is korábban, ha öreg emberrel beszélgetsz, nem az a lényeg, hogy igaz-e a sztori, hanem az, hogy jó legyen.)

Ezzel vége is lett a nyárnak. A túra elhagyott végét már a következő évben tettük meg egy baráti párral (Szeged – Mártély – Gyula – Hajdúszoboszló – Vekeri-tó EFOTT), de ez már egy másik történet.

Érteni és értetni

Nemrég egy fórumon beszélgettünk és előjöttek régi sztorik, beszólások az egyetemi időszakból(1).

(1)
– Életetek legszebb időszaka lesz! – fenyegettek akkor a felnőttek.
– A faszt – reagáltuk le tömören.
Aztán mégis.

Én pedig éppen melankolikus hangulatban voltam, hagytam, hadd jöjjenek elő az emlékek. Majd rájöttem, hogy mindegyik csak úgy lebeg valahol, ha nem írom le őket, akkor elvesznek.

Már írtam arról, mennyit hányódtam 1987-ben. Zűrös év volt, de az ősz ismét az iskolapadban talált. És milyen jól tette! No, meg én is. Teljesen más ember lett volna belőlem, ha azt a két évet kihagyom.
Ugyanis a szent őrültekhez kerültem. Az úgynevezett rendszer ágazaton az oktatóknak semmi sem volt drága, ha arról volt szó, hogy fényt gyújtsanak a nebulók fejében.

Kezdjük azzal a sztorival, mely indukálta ezt az írást.

Ágazatunk atyja és őrült nagybácsija utaztak egy autóban. Árva dokens, az atya, vezetett, mellette pedig Zoli bácsi – alias Klerenc – üldögélt. A docens úr modellezést oktatott, Zoli bácsi pedig valszám/statisztikát. Az öreg egyszer csak megkérdezte a dokenst, hogy szerinte mennyi annak a valószínűsége, hogy valaki meghúzza a kocsiban a kéziféket? Nulla – vágta rá Árva. Erre Klerenc berántotta a kéziféket. Olyan hatvanas tempónál. Nagy pedagógus volt az öreg, egy pillanatot sem hagyott ki, ha edukálni lehetett.
Az Árva meg síelés helyett autót javított a következő héten.

És ilyen emberek kezére voltunk bízva. Szerencsére. Tőlük tanultam azt a mentalitást(2), hogy semmi sem drága, ha az közelebb viszi a delikvenst a megértéshez. Ha kell, nyugodtan írd meg Hacsek és Sajó formában a szakcikkedet. Ha kell, állj ki a színpadra és énekeld el egy csábtánc közben. (Nem tartozik szigorúan a tárgyhoz, csak megjegyzem, ténylegesen énekeltem már nagyszámú közönség előtt, miközben egy tüllboát tekergetve táncoltam. Józanul.) Nevezd nyugodtan büdös kurvának a receive konnektort, ha ezzel örökre beégeted az olvasó fejébe azt a tevékenységet, melyet a konnektor végez.

(2) Illetve volt középiskolában is egy Zoli bácsi nevű szent tanárom, de róla külön írok majd.

Vas Jóska egyszer látta, hogy bizonytalan a társaság egy szabályozó algoritmus megértésénél. A következő órára beállított, egyik hóna alatt egy IBM XT, a másik alatt egy monitor, a billentyűzet pedig a fogai között lógott. Ha el tudod képzelni, mekkora fizikai teljesítmény volt 1988-ban ezeket a 40 kilós cuccokat csak így felcipelni a tanterembe (eleve előtte likvidálnia kellett a gép előtt ülő szakit, mert akkoriban a gépidőért közelharcok folytak), akkor sejtheted, mekkora elszántság volt benne. Pedig csak egy nyomorult algoritmusról volt szó, melyet végülis elmondott korábban, utána akár legyinthetett is volna, látva a zavaros tekinteteinket. Összedugta a hardvert, elindította a TP3.0-t, aztán már magyarázta is, hogy mi micsoda. Később pedig lendületből ezekkel a vasakkal együtt jött órára.

Árva dokens más technikával dolgozott. Nem is illett volna hozzá ez az erőemelő mentalitás. Ő teljesen lefárasztotta a delikvenst. Addig gyötörte szellemileg az áldozatát, míg az teljesen feladta egyéniségét, lebontotta minden belső gátját és valahol a semmi határán, öntudatlanul, mindenféle védekező mechanizmus nélkül, pőrén lüktetett az agya. Ekkor – és csak ekkor – vált alkalmassá a nebuló arra, hogy befogadja a dokens úr mondanivalóját.

Nem kis problémát okozott, hogy ilyen mentalitással vizsgáztatott is.

Én általánosságban határozottan jó vizsgázó voltam. A fene tudja, hogyan, hiszen vizsga előtt mindig be voltam szarva, az anyagot sem igazán tudtam, legalábbis az első három évben – aztán mégis. Amikor már kint voltam a szinpadon, elmúlt minden gátlásom és simán kidumáltam magam minden nehéz helyzetből. Ez nem kicsit volt bosszantó, ugyanis nem tudtam, hogyan csinálom. Ha tudtam volna, akkor sokkal lazább lett volna az életem: tanulnom sem kellett volna, bőven elég, ha csak jól vizsgázom. De így nem voltam biztos magamban. Kimentem, vártam az ihletet – és az mindig jött.

Kivéve Árvánál. Ihlet nála is jött, de az öregen nem fogott. Nagyon egyszerű technikája volt: nem szólt közbe. Hagyta, hogy a delikvens mondja, csak mondja. Ha nagy bátran nekiálltam süketelni, csak ült és hallgatott. Láncban szívta a cigarettákat és figyelt. Húsz percnyi, egyre vadabb előadás után pedig megszólalt, hogy szerinte nem is arról beszéltem, amit kérdezett, ergo kezdjük előlről. Árvánál egy kétórás vizsga gyakorlatilag átlagos volt. Ha egy napra nyolcan jelentkeztek nála, akkor az utolsó biztos lehetett benne, hogy este nyolc előtt nem kerül be. Nej – akit sikerült rádumálnom, hogy ő is itt végezzen – egy egyszerű labordigerrel(3) is megszívta. Délután kezdték, hajnali egykor lett vége. Egy egyszerű labordigernek.

(3) Talán nem mindenki végzett vegyipari jellegű egyetemen, szóval ezt elmagyarázom. A digerálás, illetve a macerálás vegyipari folyamatok. Tudom, most vigyorogsz, azt hiszed, a macerálás valami diákszleng, de nem. Mindkettő egyfajta extrakciós eljárás. Oké, ezt is elmagyarázom. Az extrakció során valamilyen anyagból oldószerrel oldanak ki egy értékes komponenst. Ha ez hidegen történik, akkor macerálásról beszélünk, ha melegen, akkor digerálásról.
Nos, ebből – immár tényleg a diákszleng – nevezte el digerálásnak azt a folyamatot, melynek során a tanár a diák fejéből nyerte ki az értékes komponenst, a tudást, majd viszi át azt az indexbe.

Szóval Árvánál vizsgáztam, és szokás szerint csak beszéltem, beszéltem. Bíztam abban, hogy menetközben kitalálom, mi a helyes válasz. Közben elkövettem azt a hibát, hogy időnként egyenleteket irkáltam a táblára. Garantált, mondhatni tutibiztos egyenletek voltak, ezért is lepődtem meg, amikor olyan 40 perc után Árva, durván belevágva a monológomba, megjegyezte:
– Kolléga, a második sor hibás.
Mint a vágtázó ló, melyet szügyönlőttek, úgy néztem a táblára. Mivan?
Innentől indult el a rémálom. Az öreg nem volt hajlandó megmondani, mi nem stimmel, én meg maximális erőkifejtéssel próbáltam úgy hajlítani a teret, hogy úgy nézzen ki, mint ahogy az egyenletem leírja. Szánalmas próbálkozás volt. Mint a végén kiderült, az egyenlet teljesen jó volt, annyi volt a hibája, hogy az első sor deriválásánál elböktem egy eadegyperikszet. (A világ második legkönnyebben deriválható tagja.) Egyébként minden komponens jó volt, rendben fejezték ki a valóságot. Csakhogy én mindegyik komponensről kiselőadást tartottam, próbáltam bebizonyítani a tök jó tagról, hogy rossz. Hiszen a dokens szerint valamelyik rossz. Komponensenként 20 perc ráfordítással röpke egy óra alatt végigértünk az egyenleten. Az öreg minden – türelmesen végigvárt – húsz percnyi próbálkozás után csak annyit vetett oda, hogy nem ez a hiba.
Végül teljesen elvesztettem a legendás vizsgázó hidegvéremet. Szegény tanársegéd próbált rávezetni arra, hogy rossz úton járok, de amikor beleszólt az újabb zseniális okfejtésembe, elpattant bennem egy idegszál, és valami egészen durva hangnemben elküldtem a… mondjuk úgy, hogy valahova máshová(4). Árvának ennyi volt csak a reakciója:
– Khmm, kolléga, úgy vélem, ez a hangnem nem illik ebbe az intézménybe.

(4) Jogos lehet a kérdés, hogyan engedhettem meg magamnak, hogy ilyen durván kiosszak egy tanársegédet? Úgy, hogy korábban együtt laktunk a Tudósotthonban, szinte minden délután együtt bridzseztünk, nem kevésszer távoztunk hajnali utolsó vendégként valamelyik krimóból, a Tudósban nagyokat beszélgettünk – mondhatni, meglehetősen bensőséges kapcsolatban voltunk. Ő is ezért mert beleszólni a feleletbe.

A vizsga vége egyébként zene lett, azaz nem írta be az egyest, de meg kellett ismételnem.

Hogy egyébként mi volt az, ami még beleillett az intézménybe? Nos, az öreg itt is meglehetősen furán gondolkodott.

Ez már a diplomafélév. Hárman választottunk egy közös munkát, mindenki a saját részfeladatából írta meg a diplomáját. A munka egyébként egy némileg okosabb vegyipari CAD elkészítése volt. A némileg okosabb azt jelentette, hogy nem csak meg lehetett vele tervezni egy kisebb vegyi gyárat, de a készülékek mögött ott volt a matematikai modell is, így ha a tervező beirkálta a fizikai paramétereket (anyagnevek, tömegáramok, nyomás, hőmérséklet), akkor egy modellen tanulmányozhatta, hogyan fog a valóságban ketyegni a gyára. Jó nagy munka volt, rengeteg gépidő kellett volna hozzá. Kellett volna. Csakhogy a tanszéken mindösszesen két XT és egy 286-os AT volt, ezen sportolt mindenki. Hamar beláttuk, hogy esélyünk sincs, így átálltunk éjszakai életmódra. Délután négykor keltem, ettem egy pár virslit mustárral, zsemlével, hat óra körül bementem a tanszékre, majd reggel nyolcig dolgoztam. Utána alvás négyig. Igazi kocka életmód.
A tanszéken aztán hamar eldurvult az élet. Vittem a merülőforralót, teát főzni. Kávé nem kellett, akkor már koffeintablettákon éltem. Vittem a magnót. A tanteremben majdhogynem láncban szívtam a cigiket.
A munka jól haladt, de mint minden ilyen feladatnál, a vége felé egyre szűkebb kezdett lenni az idő. Még ezt is bele kellene rakni, ezen még csinosítsunk egy kicsit… a leadási határidő meg nem alkalmazkodott ezekhez a remek ötletekhez.
Végül annyira belemerültem a munkába, hogy teljesen elfelejtkeztem a környezetemről. Nem vettem észre, hogy elmúlt reggel nyolc. A magnó továbbra is hangosan szólt – akkor éppen vad alteros voltam, egy Pál Utcai Fiúk / Kontroll Csoport kazettát forgattam hónapokon keresztül(5) – a cigiket folyamatosan szívtam, a billentyűzetet ugyanolyan folyamatosan vertem. Időnként káromkodtam egy-egy sistergőset. Abszolút nem tűnt fel, hogy a hátam mögött a docens úr éppen órát tart a tanteremben. Ő pedig volt olyan laza, hogy nem zavartatta magát a sarokban bemutatott produkciómtól. Ennyi excentrikusság még bőven belefért a világképébe.

(5) Gyorsan be is raktam a winampba a kazit.

 
És akkor Zoli bácsi. Ő sem volt éppen kispályás egyéniség.

Már rögtön az elején rosszul kezdődött a kapcsolatunk. Klerenc erős dohányos volt, nem csak a szünetben bagózott, hanem az órán is. Szórakozottsága legendás volt, ebből kifolyólag nem mindig volt nála cigi. A tankörben egyedül én dohányoztam.
Ez azt jelentette, hogy számomra minden órán létszámellenőrzés volt. Mert az öreg azt nem mindig vette észre, hogy a szélen ülő szemüveges hiányzik… de azt, hogy a potenciális cigarettaforrása nem jött el, egyből kiszúrta.
Kifejezetten szerencsés volt, hogy az óráin nem unatkoztunk egy szemet sem. Legalább annyira vérmes volt, mint szórakozott. Amikor azt bizonygatta, hogy azok az eljárások, amelyekkel a valószínűségeket ellenőrizzük, szintén valószínúség alapúak, már vörös fejjel verte az asztalt. Hogy mást ne mondjak, egyetemi professzorként, valószínűségszámítást oktatva, szenvedélyes lottózó volt. Miután megtanította nekünk, hogy mekkora marhaság is ez.
A Buffon-tűs számolás teljesen megmaradt bennem. Kimentünk a folyosóra, adtam neki egy doboz gyufát, feldobta a levegőbe – majd kiszámolta a PI értékét. (Anélkül, hogy mélyebben belemennénk az elméletbe, feldobáskor az adott hosszúságú gyufaszál kiszámolható valószínűséggel metszi a padló vonalait. A képletben szerepel a PI is… azaz megszámolom a relatív gyakoriságokat és már kalkulálható is durva közelítéssel a PI.) Az eset után napokig azt számolgattuk, hogy ha kivágnánk a Lenin-liget fasorát, abból milyen pontos PI-hez jutnánk.
De a legvadabb emlékem róla, a vizsga. Azt azért sejtheted, hogy a tananyag kemény volt, vizsgázni már nem kockadobálásból mentünk. Nem is tudtam mindent, de bíztam a vizsgarutinomban. Szükség is volt rá, ugyanis olyan tételt húztam, amelyről csak annyit tudtam, hogy nem tudok róla semmit sem. Viszont jól tudtam az előző tételt, mely valamilyen szinten ennek a bevezetője volt. Így leírtam azt, jó részletesen.
Az öreg elszedte, elkezdte olvasni. Egyre vörösebb lett a feje. – Ezt miért írta ide!? – húzott ki egy nagy darabot. – Érdektelen! Nem ez volt a kérdés! – Csak úgy pörgött a piros toll a kezében. A végén az irományom úgy nézett ki, mintha kivéreztette volna. Döbbenten üldögéltem. Kész, bukta.
– Hogy mert így eljönni? Mit képzelt, mi lesz itt a vizsgán? Egyáltalán, hanyasért jött?
– Öööö, egy olyan hármasféléért…
– Hármas? – enyhült meg – Az más. Az írása alapján ötöst akartam adni, de ha magának jó a hármas, akkor végeztünk is.
És beírta a hármast.
Ez volt az a vizsgám, amely után nem tudtam, hogy sírjak, vagy röhögjek. Aztán maradt az utóbbi, mert ki nem szarta le, hogy hanyas lett a vizsga, a sztori meg bőven megérte a pofáraesést.

ps.
Már néha én sem tudom, mit írtam meg és mit nem. Nem tartom kizártnak, hogy a fenti történetek valamilyen formában már szerepelnek más írásokban. Ha valakit ez zavar, akkor elnézést. Egy biztos, nem fogok nekiállni most keresgélni.
Különben is, szvsz jobb így, hogy ezek az összetartozó emlékek egymás mellé kerültek.

Mi így vonulunk be

Feküdtem az ágyamban, néztem a plafont, amikor eszembe jutott egy régi emlék. Fogalmam sincs, honnan, fogalmam sincs miről… de jót vigyorogtam rajta. Fel is kaptam a netbookot, gyorsan lejegyeztem.

Mint korábban már írtam, a 87-es év nagyon rücskösre sikerült. Már a gödörből való kimászás jegyében történt, hogy felvettek az egyetemre egy kk munkára és szállást is kaptam a Tudósotthonban. Hétvégén cuccoltam be, hétfőre terveztem a papírozást az irodában. Igenám, csak vasárnap a haverok és haverinák nagy üdvözlő bulit szerveztek. (Akkor én már – mai szóval – bachelor voltam, azaz mérnökember. Az egyetemi oktatók is kollégának szólítottak, a legtöbbjükkel tegeződtem is. A technikusok között pedig akkorra már nagyon sok ismerősöm volt, sokan hozzám hasonlóan a félévismétlést próbálták az egyetem közelében átvészelni.) Lényeg a lényeg, haverok közé kerültem, vasárnap este pedig orbitális bulit csaptunk. Az utolsó kolléga reggel hatkor kacsázott vissza a szobájába.
Én pedig ott maradtam egy irgalmatlan mocskos konyhában. Mindenfelé üres üvegek hevertek, a padló ragadt a kiborult italoktól, a hamutartókban púposan állt a hamu, beleszurkálva a csikkek… szóval ahogy egy hajnal hatig tartó buli után ki tud nézni egy helyiség. Nekem ugye szobám még nem volt, az iroda meg reggel nyolckor nyitott. Elhatároztam, hogy jó fiú leszek, addig kitakarítok. A következő pillanatban koppant a fejem az asztallapon, elnyomott az álom.

Óriási rikoltozásra ébredtem. Megérkeztek a takarítónők. Meglátták az irgalmatlan nagy rendetlenséget, a koszfészek közepén pedig egy tök ismeretlen részeg fazont, aki az asztalra borulva aludt. Már szalajtották is egyiküket a gondnokért, hogy hívja a rendőrséget.
Én meg szépen, lassan, ahogy kezdtem felfogni a körülöttem lévő világot, rájöttem, mi a probléma. Hiszen ezek a takarítónők azt hiszik, hogy én egy illegális behatoló vagyok!
Így a részeg emberek önbizalmával felálltam, elmosolyodtam – egyből hátraugrottak vagy két métert – és barátságosan közöltem velük, hogy ugyan már, nem vagyok illetéktelen behatoló, mától én is itt lakom.

Nem azt a reakciót kaptam, mint amire számítottam. Körbenéztek a konyhában, felmérték az iszonyat nagy disznóólat – és ha lehet, még hangosabban kezdtek el sikoltozni.

***

A takarítónőkkel egyébként soha nem sikerült jól kijönnöm. Most hagyjuk azt a részt, amikor fogadásból négykézláb körbecsókoltam a kollégium folyosóját, ők meg falkában jöttek utánam, hogy mit csinálok én az ő folyosójukkal. Sokkal durvább volt, amikor szatírnak néztek.

1987. Naná. Mire számítottál?

Akkor már a fűzfői munkásszálláson laktam. 3+1 műszakban jártam dolgozni a gyárba, az adott napon éppen délutános voltam. Kilenc körül keltem, szuttyogtam egy kicsit, majd tíz körül elmentem zuhanyozni a közös férfi fürdőbe. Éppen a tus alatt álltam, már nem emlékszem, mimet is szappanoztam, amikor nyílt az ajtó és becsörtetett egy takker. Na azt a visítást, amit az a nő csapott, amikor meglátott, azt nem lehetett megjátszani. Eldobott mindent a kezéből és kirohant a folyosóra.
Megcsóváltam a fejemet, befejeztem a zuhanyzást, majd egy szál derékra csavart törölközőben kiléptem a folyosóra.

Odakint egy orkhadsereg várt rám. A takarítónő fellármázta a szintet, hogy őt megtámadta egy szatír a tusolóban. Az összes kockafejű, izomagyú melós kijött a folyosóra, hogy megvédje. Nem tudtam nem észrevenni, hogy néhánynál széklábszerű tárgyak is voltak. Én meg álltam ott közöttük, egyik kezemmel a törölközőt fogtam össze, a másikban meg a tusfürdőm volt.
– Hé, fiatalember, itt nem szokás ám ilyesmiket csinálni! – kezdte a kárálást az egyik.
Végignéztem rajtuk és igazat adtam neki. Én se néztem ki belőlük, hogy túl sokszor zuhanyoznak.
– Nézzék – próbáltam a józan ész keretein belül tartani a történetet – ez itt egy férfi zuhanyzó. Én pedig elmentem zuhanyozni. Mi itt a probléma?
A takarítónő a háttérben hangosan szipogott.
– Nem zuhanyzunk délelőtt. Ez a szabály. Értve vagyok? – mordult fel az előző redneck.
– Felőlem – vontam meg a vállamat, aztán határozottan elsétáltam közöttük.

A szobámból hallottam, hogy jó egy órán keresztül vigasztalgatták még a folyosón a takkert és mindennek lehordták az ilyen városi ficsúrokat. Akik felrúgva a legelemibb szeméremérzetet, képesek délelőtt zuhanyozni. Ruha nélkül.

Flamingo-go

Ha már utaltam itt a táblafestős időszakra, elmesélem a legdurvábbat.

Miután 1990-ben Balatonfüreden közmegelégedettségre elkövettem a második cégtáblát is, megkeresett egy férfi. Van nekik Flamingo Tours néven egy éttermük és utazási irodájuk, ezt reklámozandó szeretnének 6 darab reklámtáblát. (Nem vagyok biztos benne, de úgy sejtem, azóta rendesen kinőhették magukat: ma már ott van tőlük nem messze egy Flamingo Hotel is.)
Maga a feladat nem tetszett túlságosan: én rajzolni/festeni szeretek, ők viszont rengeteg szöveget szerettek volna a táblákon. Ráadásul idő is nagyon kevés volt rá: hétfőn kell kezdeni, nekem viszont szombattól már egyhetes buli a haverokkal Tiszafüreden. Viszont amikor közöltem az árat, szó nélkül rábólintott. És ez volt a lényeg: egy hetes munkával nettó 6000 forint. Amikor a havi bruttó fizetésem 7900 volt.

Ráérni ráértem. A munkahelyem akkoriban még nem állított megoldhatatlan kihívások elé, sőt, mondhatni semmilyen kihívások elé nem állított. (Informatikus egy olyan részlegnél, ahol csak egy játékgép – C128 – volt. És ahol a vezetőség határozottan közölte, hogy soha nem is lesz számítógépünk.)
Még-nem-Nej az egyetemen vizsgákra gyúrt, én már kint laktam a szolgálati lakásban (3*4 méter). Nem zavartuk egymást.

Napközben melóimitáció a munkahelyen, utána irány Füred, bringával. Sötétedésig festés, utána hazakecmergés az Arács-Palóznak-Lovas-Felsőörs útvonalon. (Az a bringa még nem bírta a Nosztori emelkedőt.)

Lássuk részletesen.

Vasárnap
Tanulmányút az állatkertbe. (Hátsó kapun beosonva. Úgy gazdaságosabb.) A flamingó rózsaszín.
Szövegsablon elkészítése. Mondtam már, hogy borzasztóan sok szöveget akartak kiírni a táblára? Én meg hülye fejjel gót betűket választottam. Tipográfia? Azt se tudtam, hogy eszik-e, vagy isszák. (Nem mintha ma borzasztóan értenék hozzá, de most már tudom, mi az, hogy kenyérszöveg, és milyen betűtipust _tilos_ oda használni.) Akkor gót betűkkel nyomtam le még a legkisebb betűméretet is. Borzasztóan nézett ki. Borzasztó kemény munka is volt.
A0-ás papír, megszerkesztettem a szöveget, snitzerrel kivágtam.

Hétfő du.
Alapozás. Fűzöld háttér. Egy országúti versenybringával vittem le a trinátot, hígítót és ecseteket.
A tulaj már ott dobott egy hátast, hogy nála akarok festeni. Nálam, a panellakás 12m2-es szobájában viszont nem megy a dolog. Oké, van garázs az alagsorban. Kritérium: ha csak egy csepp festék is lecsöppen, felkoncolnak. Kértem egy köteg Veszprémi Naplót, bepapíroztam a garázst. Keverés, mázolás. Tulaj megjelent, hogy a garázs feletti teraszon zavarja az étkező vendégeket az oldószerszag. Vállvonogatás. Később tulaj még mérgesebben. Garázsajtó becsuk. Onnantól én sajátítottam ki az összes oldószergőzt. Aznap nem kellett sokat innom otthon a bódulathoz.

Kedd du
Vittem a szövegsablont. Csomagtartóra pókolva. Rátettem a táblára, átfestettem erős vörös színnel. Utána levettem és kikontúroztam a betűket. 3 táblára volt csak időm. De legalább ezt már nyitott térben csinálhattam, a garázs mögött. Udvar is alápapírozva.

Szerda du
A maradék 3 tábla szövege. A garázsban, ahol a festékeket kevergettem, már az összes póknak előre köszöntem.

Csütörtök du
Az első festések. Flamingó. Nádas. Zsombék. Békák. Tó.
Az első komoly vita a tulajjal. Szerinte a flamingó fehér. Amikor már kikevertem 1 liter rózsaszín festéket. Fehér festék – az akkor már nem volt. Kitartottam. A tulaj is. Brehm neve meglepően sűrűn hangzott el. Végül meggyőztem. (Ez van, b+. Csak rózsaszín flamingót tudok festeni.)
Intim kérdés. Tudok-e papírplakátot is gyártani? Csak azt. Szállodákba. Ezer pénz. Szöveg leadva. Van egy buszuk, kaptam róla fényképet, annak mindenképpen szerepelnie kell rajta.
Aznap este nem aludtam. De reggelre elkészült a papírplakát, pasztell és filctoll kombinációval, rózsaillatú hajlakkal fixálva. (Nem találtam mást otthon. Ez is csoda volt.)

Péntek
A munkahelyen néha kimentem a klotyira aludni 10-15 perceket.
Délután papírplakát csomagtartón le. Odalent maradék 3 tábla, művészkedés.
Ekkor éreztem azt, hogy a tulaj megenyhült. Nem a táblák minősége miatt, mert az valószínűleg nem tetszett neki (rózsaszín flamingó, bah), hanem látta, hogy mennyit melózok. Délutánra megkapott mindent, én meg a pénzt.
(Egy időben direkt kerültem arrafelé, amikor Füreden bringáztam, egy táblát sem láttam kirakva sehol. Most vagy szélesebben terített, vagy annyira nem tetszettek neki a táblák, hogy inkább nem rakta ki. Mindenesetre rendesen kifizetett.)
Aznap már a teljes tiszafüredi csomagot vittem magammal, sporttáskában a csomagtartóra szíjazva. Délután négykor végeztem, irány bringával Sárszentmihály (54 km), haver szüleinél találkozó.
Este borozgatás a lugasban, az első pohár után lefordultam a padról.

Szombat
Kora reggel indulás bringával Tiszafüredre. 250 kilométer. No problem.
Az őrangyalom közbelépett. Dunaföldvárnál letört a pedálom. Elég csúnya törés volt, esélyem sem volt megjavítani. Haver ment tovább, én meg eltoltam a bringát a vasútállomásig. És bár minden esély ellenem szólt, sikerült úgy beerőltetnem a törött menetű pedált a pedálkarba, hogy a bringa újra használható lett. Ettől persze még nem kaptam új erőre, a kerékpárt feladtam Tiszafüredre, én pedig elutaztam Még-Nem-Nej szüleihez a Hajdúságba. (Egy ideig együtt utaztam bicajjal, láttam, hogy átszállásokkor a vasutasok mekkora élvezettel tekertek vele fel-alá a peronon. Egészségükre.) A szülőknél futottam össze a leányzóval és másnap vonatoztunk együtt tovább Tiszafüredre, ahol felvettük a bringát a vasútállomáson. Közben a haver is megérkezett, teljesen összetörve. Öreg bringás volt, de az alföld, tűző napos nyári melegben őt is megviselte. (“Fülöpszállás és Kecskemét között beborultam az árokba és csak hánytam és hánytam.”)

Mit mondjak? Éltünk. A 7e forintnak, melyért annyit dolgoztam, simán a seggére csaptunk azon a héten. Könnyen jött, könnyen ment.

És ezt akár mottóként is felírhatnám, amikor a csikóéveimre emlékezem. (Szerelőcsarnok építése Veszprémben. A vállalkozónak csak valami földmunkás markolója volt, az emelte magasba az acélszelemeneket, mi pedig a bazi nagy lógó vasak tetején rohangásztunk négykézláb, minden biztosítás nélkül, és csavarozgattuk össze a szerkezetet. Végül akkor hagytuk abba, amikor a folyamatosan szakadó eső ónosra váltott, a vállalkozó meg nem volt hajlandó veszélyességi pótlékot fizetni.)

ps.
Csak, hogy kerek legyen a sztori. Hazafelé Még-Nem-Nej hozta a bringát, a haverrel közösen. Három nap alatt értek vissza, esténként a fűben aludva az út mellett. Gárdony környékén a haver konkrétan megmentette a leányzó életét, mert Gabi már annyira elkészült az erejével, hogy nem vette észre a vonatot, simán bement volna a vasúti átkelőbe. Miklós ordított rá olyan hangosan, hogy végül a csajszi magához tért és megállt. Aztán Sárszentmihályon a csajszi fordult le egy pohár bor után a padról.

Istenem. Tudtunk élni.