Gépek

Most megint sztorizhatnékom van.

Egyetem, első félév végefelé. Gépelemek vizsga. Megírtuk délelőtt a beugrót, ebéd után szállingóztunk vissza a tanszékre. Ekkor kaptuk a rossz hírt. Valaki elkefélte az időegyeztetést és a vizsgáztató tanár – a tanszékvezető – éppen Szegeden volt valami konferencián. Délelőtt csörögtek rá, hogy azonnal jöjjön vissza vizsgáztatni. A hapiról tudni kellett, hogy ha feldühítették, baromi durva tudott lenni. Azt is tudni kell, hogy a gépész bagázs a veszprémi egyetemen kifejezetten undorító banda volt. Szívattak mindenkit, ahol lehetett – ahol nem, ott is. Ők szórták a legjobban az embereket; ha valaki túlment rajtuk, akkor már az isten sem mentette meg attól, hogy diplomát kapjon. Mindezt ráadásul határozottan bicskanyitogató, arrogáns stílusban tették.
Ezzel csak az volt a gond, hogy ez egy _vegyipari_ egyetem volt. Mindenesetre a fiúk tettek érte, hogy folyamatosan csúcsponton izzon a parázs a vegyész-gépész fronton. Beszélhetnék most például a skoda-kloridról… de hagyjuk, nem ez a cikk fő vonulata.
Ott álldogáltunk a folyosón, amikor megtudtuk, hogy mindjárt jön a tanár. Már messziről lehetett hallani az ordibálását. Végiggondoltuk: a legvaddisznóbb tanszék egyik híresen vaddisznó oktatója, emberfelettien bevadulva. Jó esélyek.
Mindenkit behívtak a tanterembe. A hapi leült az asztalhoz, undorral felemelt egy köteg papírt.
– Na, ez itt a hármas tanköré – fintorgott – nézzük, kié a legjobb.
Szemüvegigazítás.
– Aha, Petrényi József.
Kihúztam magam. Igazából még lebegtem is pár centit a levegőben.
Újabb szemüvegigazítás.
– Majdnem kettes – nézett fel – Jöjjön ki.
Fogalmam sincs, hogyan értem ki a táblához. Tudtam, hogy jól sikerült a beugró, én a négyesre pályáztam.
Egyik legdurvább vizsgám volt. Mondhattam bármit, egyből rámordított.
– Rajzoljon fel egy szögvas profilt!
Felrajzoltam.
– Mi ez a barbapapa?!!!
Most mondtam volna neki, hogy én csak karikatúrákat tudok rajzolni?
Elvoltunk egy ideig. Ő ordítozott, én próbáltam tartani magam. Végül legyintett, megadta a kettest.
A többi tankörtársamat ki sem hívta, bevéste nekik az elégtelent.
Aztán jött szobatársam és jóbarátom, László. Nála nagyobb motorbuzit azóta sem láttam. Középiskolás kora óta maga szerelte az MZ-jét. Rendszeresen szétszedte az utolsó csavarig, egyenként megcsókolta azokat és visszaszerelte. Emellett jó esze volt és kedvenc hobbitémája volt minden, mi gép. Amit ő nem tudott a gépelemekről, azzal már nem volt érdemes foglalkozni.
Természetesen hibátlan beugrót írt és mindenre tudott válaszolni. A tanár meg is enyhült egy kicsit.
– Jól van, fiam – tette le a szemüvegét – megadom magának a négyest.
– Elnézést, tanár úr – húzta ki magát László – nem fogadom el. Én az ötösért jöttem.
Akkora ordítást sem minden nap hallottak az egyetemi falak. A vakolat szó nélkül hullott le a falról, némi vörösizzást követően.
Végül összecsaptak. A tanár az összes szopatós kérdéssel bepróbálkozott. Olyan dolgokról vitatkoztak, amelyekről a többiek életükben nem is hallottak. Olyan szavak pattogtak, amelyekről még csak azt sem lehetett eldönteni, milyen nyelvhez tartoznak.
Szumma szummárum, László kiharcolta magának az ötöst. Az addigi vaddisznó módra durva tanár érzelmeihez innentől hozzáadódott a nyíltszíni megaláztatás okozta frusztráció is.
Aznap nem sokan mentek át. Az ötvenből talán négy.

László egyébként félelmetes alak volt. Télidőben összejött egy leánnyal. Mi, szobatársak, rendesek voltunk, elmentünk csavarogni a városba. Pénzünk nem nagyon volt, kocsmázni sem igen tudtunk beülni, így tényleg csak csavarogtunk. Amikor kezdett keményre fagyni a bajszunk, visszasétáltunk a koliba. Nem akartunk ajtóstól rontani a szobába, előtte megálltunk és hallgatóztunk egy kicsit. Iszonyú hangok jöttek a szobából. A frekvenciával nem is volt gond, tipikus ritmikus gyorsuló-lassuló hangok voltak… de a hangszín valahogy baromira nem stimmelt. Egy ideig ücsörögtünk az előtérben, de aztán gyanús lett a dolog – ennyi ideig nincs ember, aki bírná. Bátran benyitottunk.
László és Viktória az ágy szélére kuporogva polírozták László ETZ-jének motorblokkját.

Én egyszer faragtam rá László hobbijára. Az egyetem végefelé Németországban voltunk szakmai gyakorlaton. Természetesen vegyigyárba megint nem nagyon vittek, de jó csavargásokat szerveztek, nem volt semmi gond. Illetve mégis: jött egy távírat, hogy az addig csoportvezetőként és tolmácsként funkcionáló doktorandusz azonnal utazzon haza, katonai behívót kapott. A helyére kinevezik Petrényi Józsefet. Azaz engem. (Az egyetemen a nagy többség angolos volt. Elvétve volt olyan ember, aki angol helyett németből záróvizsgázott volna.) Mindenesetre kurvára nem hiányzott, de szerencsére ekkor már csak egy tengeri hajózás, a rostocki hajógyár megtekintése és hazautazás volt hátra. Reménykedtem, hogy megúszom.
Majdnem sikerült is, de a hajógyárban beütött a krach.
Szerintem László akkor már hetek óta készült erre az alkalomra.
Bementünk. Egy nagyon lelkes kalauzt kaptunk, aki tűzzel a szemében kezdte magyarázni az egyes munkafázisokat, az eszközöket és a technológiákat. Nem tudom, a kedves olvasó mennyire van otthon a német szaknyelvben. Eszméletlen. Olyan összetett szavaik vannak, melyeket felügyelet nélkül utcára sem lehetne engedni, nemhogy a köznyelvbe. És egy olyan helyen, ahol tízemeletes épület méretű tengeri hajókat gyártottak, ott voltak csak igazából elemükben ezek a szavak.
Én meg szinkrontolmácskodhattam.
Megállt a hapi egy teremben, mondott valamit. A felét értettem, a felét nem. Ez az angolban még elmegy, a németben viszont esélytelen vagy. Körbenéztem, a józan paraszti eszemet igénybevéve próbáltam valami értelmet adni a szövegtöredéknek.
– Azt mondja Günter, hogy ez a megmunkálófelület nagyon precízen van kidolgozva. Úgy képzeljük el, hogy teljesen síkba van reszelve – közöltem a többiekkel, határozottságot erőltetve magamra.
– Micsoda? – kapta fel a vizet László – Pepe, te teljesen meghülyültél? Ez akkora felület, mint egy teniszpálya! Ezt nem lehet síkba reszelni.
– Ne velem vitatkozz – vontam meg a vállam – Günter mondta.
– Akkor fordítsd le neki, hogy nem hiszem el! – hőbörgött László.
– Entschuldigung, Sie sachte dass diese Flache absolut gleich ist?
– Ja – válaszolta, miután hosszasan gondolkodva sikerült dekódolnia a kérdést.
– Látod – fordultam Lászlóhoz – megmondtam.
És ez ment végig. Izzadtam, mint a ló, mert László, vérszemet kapva, minden faszságot végigkérdezett az összes helyiségben. A többiek udvariasan bólogattak mindenhol, szerintem simán elhitték volna, ha azt fordítom, hogy a tengerjáró hajókat szappanból faragják ki.
Csak nekem lehetett olyan balszerencsém, hogy kifogtam ezt a hapit a csoportban.
Dehát, végülis nem ezért kedveltem…