Csak finoman


A következő cédulát találtam a kocsim ablaktörlője alá beszúrva.

Ha esetleg nem lenne jól olvasható a szöveg a képen:

Minden típusú roncs autóját
megvásároljuk,
elszállítjuk.

Uniós követelményeknek megfelelően
a forgalomból való kivonást vállaljuk!

Vashulladék felvásárlás,
elszállítás!

Nos, emberek.
Értem a célzást.

De egyelőre a kocsi még marad.
Akármilyen is.

Majd a lakás után.
Valamikor.

Karikatúra feed-ek

Elhanyagoltam az utóbbi időkben a karikatúra linkoldalamat, meg is kaptam érte a figyelmeztetést. Egy kicsit zavar is a dolog, valahogy mostanában úgy érzem, nem érdekel annyira se a rajzolás, se maguk a karikatúrák.
De azért erőt vettem magamon, felvettem az összes jelentkezőt… és bevillant, hogy hiányos az oldal. Az utóbbi időben a blogok, feed-ek mindenhol előretörtek, nehogymár pont a karikatúra vonal maradjon ki a hullámból.
4-5 feed eddig is volt az olvasómban, de biztos voltam benne, hogy ennél már jóval több van a neten. A mai délelőttöt nyomozásra szántam – és bizony, bizony… rengeteg van. Alig győztem kiválogatni az értelmesebbnek látszókat. Elsőre talán úgy tűnhet, az arány az ún editorial cartoon vonulat irányába borul – de ez az a műfaj, amelyik valósággal ordított az rss feed-ért. (A rajzolók hetente 2-3 rajzot készítettek, kiszámíthatatlan gyakorisággal. Anno azért is hagytam abba, hogy benézzek hozzájuk, mert nem tudtam, mikor frissülnek.)
Szerintem egész jó válogatás lett: vannak a dobozban olyanok, akik csak rajzokat tesznek ki, mellé szavazógombot, vannak olyanok, akik kirakják a vázlatokat is, melléírva a rajz közbeni töprengéseiket, vannak összefoglaló blogok, ahol a világ terméséből szemléznek és van ún. szemlélet-blog, ahol elmagyarázzák, hogyan kell megváltoznia a hobbikarikatúristának, ha profi akar lenni.
Olyan igazán web2.0 oldalt mondjuk még nem találtam, csak egy antiwebkettő hírt, de azt már régen is tudtam.

Értelemszerűen a válogatás a karikatura.lap.hu oldalon érhető el.

Szerencsés beszólások 2

Waldenburg, 1981
NDK szakmai gyakorlat

Akkor jöjjön a második eset.

Itt egy kicsit hosszabban kell írnom az előzményekről.
Középsuliba Kazincbarcikára jártam. Mintha ez nem lett volna éppen elég istencsapása, a mi évfolyamunk, pontosabban a két vegyész osztály volt az első a vegyipari szakközépiskolában, amelyiknél kitalálták, hogy a hét hat napjából kettőt üzemben kell töltenünk. (A két üzemi nap később, az ötnapos iskolahét bevezetésekor is megmaradt.) A mi osztályunknak Sajóbábony, az Egyesült Északmagyarországi Vegyiművek (ÉVM) jutott.
Mit mondjak, imádtuk. Reggel ötkor keltünk, zsúfolt buszozás a durván 20 kilométerre lévő gyárba, utána egész nap vagy kókadtan ültünk egy kinti tanteremben vagy a melósok között tanultuk, mi is a dörgés egy vegyigyárban. (A TNT részleg akkori felrobbanásáért _nem_ mi voltunk a felelősek.)
Teltek a napok, hónapok, évek… végül a gyár is észrevette, hogy ott vagyunk. 1981-ben felajánlották, hogy az általuk szervezett nemzetközi szakmai gyakorlatra 1 fő férfiember jelentkezhet tőlünk is. Heten voltunk fiúk, akiknek a tanulmányi eredménye megütötte az általuk kért szintet. Hosszú történet lenne most elmondani, de végül rám esett a választás.
Ez egy kéthetes turné volt, 1 hét Merseburgban, 1 hét Waldenburgban – míg a többiek a gyárban szenvedtek szakmai gyakorlaton. Jó bulinak nézett ki – és az is lett.

Vonattal mentünk ki. Amikor felszálltam, rögtön dilemmába ütköztem. Hová üljek? Nem ismertem senkit, de abszolút. A társaság eleve két rétegből állt össze: voltak egyfelől a cég saját szakmunkásképzőjének 14-15 éves diákjai, illetve voltak másfelől melósok, persze a fiatalabb korosztályból. Végül döntöttem: nekem, 17 éves fejjel már snassz volt beülni a 15 éves taknyosok közé, így kihasználtam, hogy termetem miatt (már általános iskolásként 180 centi magas és 82 kiló voltam) úgyis idősebbnek néztem ki a koromnál – és beültem a felnőttekhez, egy harsány ‘sziasztok’ köszönés mellett. Nem is volt gond, semmi. Olvasgattam. Egy ideig. Aztán bejött cuccostól a kupéba egy nagydarab, üres tekintetű, lakatarcú harmincas hapi. Látszott rajta, hogy nem a szavak embere… és érződött rajta valami vadállati mentalitás. Egyből csend lett a kupéban, az ultizók is elhalkultak. Üres hely már csak mellettem volt. A hapi megpróbálta felrakni a cuccát a poggyásztartóra, de az enyémtől nem tudta.
– Wkjgngkl werhgrh – vakkantott oda nekem valamit.
– Természetesen, azonnal – morogtam vissza.
És itt történt valami érdekes. A kupéban ugyanis mindenki, beleértve a durva hapit is, azt értette, hogy “fogd be a pofád, hülye köcsög”. Szó bennakadt, hang fennakadt, lehelet megszegődött. A kártyázók sápadtan tették le lapjaikat. A hapi szótlanul rakta le a földre a táskáját, miközben folyamatosan méregetett. Én érdeklődve néztem vissza rá. Így néztük egymást majdnem egy percig, majd felálltam és megigazítottam a sporttáskámat. Erre ő is felrakta a táskáját és mellémült.
Így kezdődött az aranyélet számomra.
Később sokmindent megtudtam. A hapi tényleg nem volt egy nagy lumen, és akkor még igen finom voltam. Ezzel szemben iszonyú erős volt és vad, mint a pampák bikája. Az egész gyárban rettegték a nevét. Senki nem mert még csak csúnyán ránézni sem.
Mi történhetett? (Hangsúlyozom, ez csak feltételezés.) A hapi nem szokhatta meg, hogy ilyen aggresszíven beszólnak neki és utána még állják is vele a szempárbajt. A magabiztosság elgondolkodtatta – és nem mert támadni. Utána a részemről jött barátságos reakció pedig lenyugtatta. Olyan volt, mint egy nagy gyerek.
Akkora respektem lett az eset után, hogy ihaj. Természetesen a körbejáratott pálinkásüveg nálam is töltött pár értékes másodpercet, illetve a vége felé már a két kísérő tanárral ultiztunk egy csomót, filléres alapon.

Aztán megérkeztünk. Én természetesen a kupéban utazókkal kerültem egy szobába. A lecuccolás után jött az újabb probléma: néhányan ki akartak menni a városba sört venni, de senki nem tudott németül. No, itt biztosítottam be véglegesen a pozíciómat, amikor közöltem velük, hogy én tulajdonképpen egész jól beszélek németül. Nem foghatta senki ránk, hogy vesztegettük volna az időt – ebédkor, azaz a megérkezés után két órával, a szoba egyik fele már tisztában volt a hely geofizikai adottságaival, konkrétabban, hogy hol vannak a boltok, hol vannak a kocsmák, és milyen söröket mérnek – míg a szoba másik fele már azt vitatta, hogy Heidi vagy Ramona melyik pozíciót szereti jobban. Ja, elfelejtettem mondani, hogy lánykollégiumba szállásoltak el minket. A német lányok pedig már akkor sem voltak túlzottan szégyenlősek. Kopogás, ‘schnaps ist?’ majd fűrészelés – ez volt a menetrend. A szerencséseknek. Engem itt elhagyott a jószerencse – ugyanis egy Petra nevű roppant dagadt nőstényördög szemelt ki magának. Ronda volt, erőszakos és iszonyú sötét. Egyik kedves tréfája volt, hogy cigijét a hapsik póló alól kivillanó pucér hasán nyomta el. Na, ez a nőstény egyszerűen minden próbálkozást gyökerében blokkolt irányomban. Az alatt az egy hét alatt iszonyú orgiáktól volt hangos a lánykolesz. A magyar hapik legendásan állták a sarat. Egy, csak egy hapsi dühöngött magányosan – ez én voltam. (Most nem számítva a külön szobában lévő tacskókat.) Azóta a Petra enyhén szólva sem tartozik a kedvenc neveim közé.

Letelt az egy hét. Mondanom sem kell, hogy vegyigyárat csak a helyijárati buszról láttunk. Ott volt mellettünk a Leuna vegyikombinát, de a németek nem merték megkockáztatni, hogy ellesünk valami technológiai fogást tőlük. Elláttak mindennel (gondolok itt a kajára, a sörre meg a lánykoleszre), oszt jól van.
A következő szálláshelynél már álcázás sem volt. Waldenburg egy apró kisváros a déli hegyekben. Vegyiüzem közel-távol sehol, ellentétben végeláthatatlan erdők, hegyek mindenfelé. Ráadásul éppen akkor volt a városkában Waldfest. Mindemellett a fesztiválhoz legközelebb fekvő erdőmenti fogadóban szállásoltak el minket. Volt, akinek a szobaajtaja egyből a söntésbe nyílt.
Újabb egy hét aranyélet. Petra hálistennek lekopott – viszont a hely jellegéből kifolyólag itt már nem a nőzés ment. Sör. Meg tojáslikőr. Tudom, így egymás mellett borzasztóan hangzik, de nagyon gusztusosan szervírozták: ostyapohár, belülről csokival bevonva és ebbe mérték bele a féldeci tojáslikőrt. Egy korsó sör egy ilyen édességgel nem volt két márka. (1.10 volt a likőr, 80 pfenning a sör. A márka olyan 4-5 forint körül lehetett.)
Itt kerültem váratlanul közel a vad muksóhoz. Addig sem volt probléma, a hapi beilleszkedett, igyekezett mindenkihez kedves lenni… de itt szerelmes lett. A lánykoliban annyira összejött egy csajjal, hogy az vállalta a kirúgatást is, eljött velünk együtt. És a fazon szeretett volna beszélgetni is vele. Mivel a szomszéd szobában laktak, így nem egyszer előfordult, hogy hármasban kiültünk a padra (a szobák kertkapcsolatosak voltak), ők enyelegtek, én meg fordítottam. Roppant hangulatos volt.

A nőkkel kapcsolatos balszerencsém azért ide is elkísért. Napközben konstans program volt a szobatársammal, Lajossal (akit a képen éppen fojtogatok), hogy kimentünk a forgatagba, nézegettük a műsort és próbáltunk csajokkal ismerkedni. Az egyik ilyen alkalommal hozzánkcsapódott Tádé is. A figura valamivel idősebb volt nálam, jóindulatú, barátságos lélek, a végtelenségig naív – és enyhén szellemi fogyatékos. Ő gyakorlatilag a fiatalokhoz csapódott, egyfajta óvóbácsi szerepet vett fel. (A képen bal szélen.)
Azt hiszem, írtam már ezen a blogon, hogy én általában jóban vagyok az ilyen extrém emberekkel. Sajnálom őket és átkozottul unfairnek tartom, hogy bárkik – kihasználva az illető agyi/szellemi gyengeségét – mindenféle hülyeséggel szívassák őket. Tádéval is így volt, a többiekkel ellentétben időnként leültem vele beszélgetni, játszani ezt-azt. (Például vett magának egy játékíjat; a fogadó csűrje mellett volt egy nagy placc, oda mentünk ki nyilazgatni.)
No, szóval sétáltunk hármasban, amikor az egyik sátornál megláttam egy iszonyúan gyönyörű lányt. Valami hülyeséget osztogattak, valami felhívást valami játékra. Messziről kiszúrtam – és jobbra-balra lökdösve az embereket, megbabonázva mentem felé. Lajos udvariasan lemaradt, de Tádé ott csörtetett mögöttem. A csajszi is kiszúrt, mert már messziről vigyorgott rám. Beszéltünk pár szót – és az ilyet az ember megérzi – a vonzódás kölcsönös volt. Gyorsan meg is beszéltünk másnapra egy randit. Közben Tádé böködött hátulról, én meg automatikusan fordítottam neki. Amikor kapcsoltam, már csak annyit tudtam tenni, hogy egy órával korábbi időpontot fordítottam neki. Meg se fordult a fejemben, hogy Tádé úgy érzi, hogy a csaj _mindkettőnkkel_ akar találkozni – márpedig ez történt.
Az időpont előtt 10 perccel jött is a fiú, hogy akkor menjünk. Baromi szarul éreztem magam. Most hogyan mondjam el neki, hogy a csajszi velem beszélt, őrá nem kíváncsi? Mindezt úgy, hogy azért ne bántsam meg. Végül egy kockázatos módszert választottam: közöltem vele, hogy engem nem érdekel a nő, menjen egyedül. Ki is robogott, majd félóra múlva visszajött, hogy a csaj nem jött el. Naná. Az igazi időpont ugye egy órával később volt. Amikor eljött az ideje, én is kimentem. Előrelátóan egy terepszínű anorák volt rajtam – és jól döntöttem. Tádé ugyanis a randi helye környékén csavargott fel-alá. Most már bántam, hogy nem az egyenes utat választottam, de nem vitt rá a szívem, hogy megbántsam. Végül az lett, hogy odamentem hozzá, elcsavarogtunk az erdőbe, jó messzire elvezettem, majd közöltem vele, hogy szeretnék egy kicsit egyedül maradni. Szerencsére nem ugyanazon az úton ment vissza – én pedig fától-fáig osonva mentem nem messze tőle, hogy ellenőrizzem. Majd percre pontosan értem a randi helyére, a lánnyal épp egyidőben. Gyorsan el is mentünk csavarogni az erdőbe, biztos, ami biztos. Sétáltunk, beszélgettünk, megcsókoltam… és úgy éreztem, én vagyok a legszerencsésebb hapsi a világon. Elvitt a kedvenc lovához, bemutatkoztunk egymásnak. Estefelé visszaértünk a városba. Itt derült ki, hogy gáz van – nincs kéró. Ez az utolsó napon történt, a fogadóban hatalmas ünnepséggel búcsúztattak minket. Ha ott meglátnak, akkor biztos nem tudunk félrevonulni. Hozzájuk nem mehettünk, ugye szülők. Elmentünk egy barátnőhöz, de az valami ordenáré veszekedés után kidobott minket. Végül megkaptam a mattot: az egyik szűk utcában egy Trabant hangos ordítással falhoz szorított, kipattant belőle egy hapsi és irtózatosan elkezdett ordítozni. Engem egyből a falnak lökött, majd nekiugrott a csajnak. Ekkor megfogtam a kezét, hogy ezt ne csinálja. Egy ideig dulakodtunk, végül lehiggadt annyira, hogy maradt az ordibálás. Ebből sajnálatosan egy büdös kukkot sem értettem. Nyilván a helyzet nem volt bonyolult, azt értettem – de fogalmam sem volt, most mit csináljak. Bántott, hogy a csajszi ilyen szituációba kevert, de féltem is: ha itt tettlegességig fajul a helyzet, akkor jól nézek ki. Már láttam a helyi lap első oldalán, hogy a magyar delegáció egyik tagja 8 napon belül gyógyuló sérüléseket okozott. Az meg aztán különösen hiányzott, hogy a visszaindulás előtti este berángassanak a rendőrségre. Végül megvártam, amíg a veszekedés ereje lecsitul, ekkor búcsút intettem mindkettőnek és elsétáltam.
A krónikához tartozik, hogy ezzel még nem lett vége az estének. Visszaértem a fogadóba, ahol vagy tíz ember esett nekem ordítva. Hogy hogyan merészeltem nem megjelenni a búcsúesten. Én azzal kalkuláltam, hogy úgysem veszi észre senki, hogy nem vagyok ott. Azzal viszont nem számoltam, hogy ezen az estén adják át a különböző díjakat. Én meg megnyertem egy csomó sportversenyt (asztalitenisz, foci), néhány másban dobogós lettem, így összesítésben is nyertem, enyém lett a legjobb Németország teszt, meg én lettem a legnépszerűbb ember. Gyakorlatilag hatszor kellett volna díjátadáson megjelennem. Nem kis égés volt. A magyar kísérő tanárok nem győztek mentegetőzni a német kísérő tanároknak.
Végül beestem, meglehetősen zavarodottan – és rögtön nekemugrott Achim, a durvább német kísérő. Volt már rendesen a fejében. Na, ott aztán voltam minden, csak jó ember nem.
– Te büdös magyar disznó, te mocskos huligán! Az ilyeneket útálom a legjobban! Megkap mindent és semmi hála! – ordította közelről a képembe németül.
– Áchim neheztel, amiért nem voltál itt – fordította Peter, a hivatalos tolmács.
Ha nem lett volna ilyen hülye a helyzet, istenbizony élveztem volna a duettet. Végül Áchim eldűlöngélt, én pedig rákacsintottam Peterre.
– Kösz, haver. A jószándék legalább megvolt… csak sajnos értettem én is, amit mondott.
– Nem tesz semmit – vigyorodott el ő is.
Ekkor tanultam meg, mekkora vad indulatokat tud kiváltani a látványosan visszautasított ajándék.

Ja, nem is mondtam, két nappal a vége előtt is buktam egyet. Berlinben kirándultunk, csavargás fel-alá. Két szimpatikus őrült minden tereptárgynál lefényképeztette magát, mintha védenék a várost az oroszok ellen. Jókat röhögtünk.
Ebéd a tévétoronyban. Fantasztikus hely, oda érdemes egyszer felmenni. Éppen kanalaztuk a levest, amikor Günter, a másik kísérőtanár felállt, csendet kért, majd elkezdett beszélni. Peter fordított.
Pillanatokon belül fülig pirultam. Valamelyik német őrült kinyomozta az útlevelek alapján, hogy nekem pont aznap volt a születésnapom. A tizenhetedik.
Méltatták az érdemeimet, majd átadtak egy pingpongszettet. (Előttevaló nap nyomtam le mindenkit.) Nem is ez volt a baj, kedves gesztus a részükről, igazán. A botrány akkor következett be, amikor a teljes csoport előtt kitudódott az életkorom. A felnőttek egy pillanatra elsápadtak, élükön a magyar kísérő tanárokkal. Az összes buliban benne voltam. Hajnalokig tartó durva kocsmázások. A beszólás a vad muksónak. Az orgiák, melyek kezdetén még én is a szobában tartózkodtam, legalábbis amíg Petra akcióba nem lépett. Minden vad dologból kivettem a részem… aztán nesze, még kiskorú vagyok.
Határozottan mákom volt, hogy a túra vége felé esett a szülinapom.

No, még egy sztori a végére. Gond nélkül visszaérkeztünk Magyarországra, én pedig csatlakoztam az osztálytársaimhoz a szakmai gyakorlat maradék részére. Továbbra is a koleszben laktunk. Mint itt is írtam, a koli mellett volt egy munkásszálló. Egészen különös véletlen folytán ide szállásolták el az ellencsapatot – azokat a németeket, akik a mi cseréink voltak. Mit ád az ég, ők főleg nők voltak. A német nőknek pedig a szocialista táborban különleges hírük volt. (A kinti tapasztalatok alapján nem is alaptalanul.) Csakhogy Magyarországon az erkölcsök azért sokkal szigorúbbak voltak, mint odakint. A munkásszálló lezárt részére ember be nem mehetett.
És basszus, szemtanúja voltam, éjszaka… ahogy Cseh Tamás is megénekelte…, a fiúk bizony “néhány lepedőt összekötve” rohamozták meg a munkásszállót. Ott álltunk az ablakban és vigyorogva néztük, ahogy a hapik ostromolnak, odafent a nők segítenek rögzíteni a lepedőket, a portás meg odalent óbégat, majd segítséget hív. Ezután a többiek el se hitték nekem, hogy mi viszont egy működő lánykoleszban laktunk egy hétig, mindenféle mozgáskorlátozás nélkül.
Igaz, Petrával.

Calvin and Hobbes ritkaságok

Egy újabb érdekes oldalra hívta fel figyelmemet a Drawn. Egy lelkes őrült a ritka, illetve meg nem jelent Bloom County karikatúrák oldala után összeállította a ‘Bill Watterson’ ritka rajzai oldalt is. Bill Wattersonról annyit kell tudni, hogy ő rajzolja a Calvin and Hobbes sorozatot.

ps: Az illető összes gyűjteményes oldala innen érhető el.

[Update]

Itt van egy sokkal gazdagabb, hasonló oldal.

Szerencsés beszólások 1

Zánka borozó, 2004
Szemmel láthatóan
megszűnt.

Szörnyen távol áll tőlem, hogy úgy komolyan beszóljak valakinek. Heccelődés haverok között, az elmegy – de úgy komolyan beszólni valakinek, miközben az ember asztal alatt már gyűri fel az ingujjat, készülve a verekedésre… az nem az én műfajom.

Ennek ellenére kétszer már sikerült.

Nagyjából 1984 körül voltunk. (Jó év volt, szó se róla.) Cimborákkal üldögéltünk a Zánka borozóban. Ez egy olyan kocsma volt, amilyen már elég kevés helyen található manapság. Horganyzott lemezzel borított pultot képzelj el, a belesüllyesztett üstökből mérte merőkanállal a csapos bádogmérőbe a kocsisbort, aztán unottan spriccelte jelig szódavízzel a poharat. Csapolt sör… az nem volt. Maga a kocsma Veszprém úgynevezett Dózsaváros részének határán volt, a Hosszú utcában, nem messze attól a résztől, ahol a rokonság szokott felordítozni a börtönbe. Ennek ellenére csak látszólag volt veszélyes hely. Sokszor jártunk oda, soha nem ért minket inzultus.
Eltekintve egy alkalomtól.
Négyen-öten mentünk le. Hétköznap kora délutánra járt az idő, alig volt forgalom. Egyedül egy másik asztalnál ült egy nagyobb roma társaság. A mi társaságunkban jelen volt Péter, aki külsőre, mondjuk úgy, hogy meglehetősen cigányos képű gyerek volt. Szoktuk is ezzel heccelni, különösen azért, mert egyből be tudott gurulni rá.
Szóval üldögéltünk, fröccsözgettünk. Jókat vigyorogtunk azon, hogy a másik asztaltól néha átintegettek Péternek.
Ahol input van, ott output is lesz. A klotyi elég lepusztult volt, de hát ettől a helytől nem is lehetett jobbat várni. Két piszoár volt egy nagyon szűk folyosón, a közelebbinél egy nagydarab öreg cigány csavargatta az uborkát. Próbáltam elmenni mögötte úgy, hogy ne lökjem meg, de nem sikerült.
– Bocs – szóltam oda neki.
– Hogy a faszba mersz tegezni! – ordított fel.
– Elnézést. Hátulról nem látszik a kora.
– Akkor is!
– Jaj, ne legyen már annyira sértődős. Nem akartam megsérteni és elnézést is kértem.
Erre már csak morgott valamit. A párbeszédnek diszkrét bájt sugárzott, hogy közben mindketten kézben fogtuk a farkunkat. Mindenki a sajátját.
A folyó ügyek végeztével mindenki visszament a helyére.
A jó ég tudja, mi volt abban a fröccsben, de nem sokkal később megint ki kellett mennem. Mit ád az ég, megint ott volt az öreg faszi a közelebbi piszoárnál. És megint meglöktem hátulról.
– Bocs – vetettem oda, mert a rövidtávú memóriám akkor éppen nem működött.
– Áááá!! Már megint letegeztél!! – ordított egy nagyot.
– És akkor összedőlt a Föld? – kérdeztem vissza, miközben próbáltam kihámozni az eszközt.
Csak a szeme villogott.
– Nézze, elnézést kérek. Nem figyeltem. A továbbiakban egyszerűsítsünk: tekintsük úgy, hogy ez az elnézéskérés az összes későbbi alkalomra is vonatkozik, oké? – ajánlottam fel végül.
Továbbra is villogott a szeme, aztán váratlanul felnevetett.
– Van vér a pucádban, ezt szeretem! Aztán vagy-é bátrabb?
– Mire gondol?
– Kimegyünk innét és úgy csinálunk, mintha összevesztünk volna idebe. Aztán megnézzük, mit csinálnak a többiek.
– Felőlem. De semmi verekedés, oké? Előtte leállunk – igyekeztem pontosítani.
– Háde, persze.
Pisiltünk, megigazítottuk a felszerelést, majd kimentünk a söntésbe.
Én mentem hátul.
Ahogy kiértünk, elég hangosan rászóltam.
– Na, bazdmeg, most ismételd meg, amit odabenn mondtál!
– A kurva fajtád! Már megint letegeztél! – ordított hatalmasat.
Szemei szószerint vérben forogtak. Basszus, ez most vagy komolyan vette vagy csak nagyon jó színész. De visszatáncolni már nem lehetett.
– Bazdmeg, le is kurvázlak! – ordítottam én is.
– Mit mondtál anyámra? – meredt ki a tekintete.
– Arra a sárgalábúra? – kérdeztem vissza. Ez egy olyan patikamérlegen kimért sértés volt. Éreztem, hogy nagyon vékony jégen járunk, valami olyasmit akartam mondani, ami azért nem akkora sértés. Nem sikerült.
– Ááááá!!! Megöllek, te mocsok!! – hörögte, miközben elkezdett keresgélni valamit a gatyájában.
Ekkor már feje tetején állt a kocsma. A hapi asztaltársasága az első szóra felpattant, rohantak megvédeni őt. Néhányan beálltak, hogy elzárják az én haverjaimtól, néhányan melléálltak, hogy ne tudjak támadni. Az én haverjaim sokkal lassabban kapcsoltak. Egyfelől senkinek nem volt kocsmai verekedős rutinja – minden látszat ellenére ez egy értelmiségi bagázs volt. Másfelől pedig egyszerűen nem hittek a szemüknek. Fogalmuk sem volt, mi történt azzal a jámbor sráccal, aki én voltam. De végül halványan érezték, hogy az se túl jó, ha tovább üldögélnek, így bizonytalanul ugyan, de kezdtek felállni és felsorakozni a védvonalban álló cigányokkal szemben. A kocsmáros szedegette lefelé a töményes üvegeket a polcról.
Mi támadó pozícióban, félig meggörnyedve álltunk egymással szemben, szemeink szikráztak.
Aztán kiegyenesedtem és elvigyorodtam.
– Köszönjük, uraim, az előadásnak vége – hajoltam meg színpadiasan jobbra is, balra is.
– Hogyan?? – értetlenkedett a bevadult roma velem szemben.
– Nem emlékszel? A budin megegyeztünk, hogy megtréfáljuk a kocsmát.
– Már megint letegeztél! – ordított fel.
– Jaj, ne csináld már. Emlékszel vagy sem?
Hatalmas szerencsém volt. A ködön keresztül kezdett neki derengeni a megállapodás.
Lassan kiegyenesedett. Vigyor öntötte el a képét.
– Fasza gádzsó vagy – nyújtotta a kezét.
Ekkor viszont nagyon közel álltunk ahhoz, hogy egyesített asztaltársaságaink rontanak ránk és vernek minket laposra. Szerencsére a roma valami tekintély lehetett a brancsban, pillanatok alatt lecsillapította a társaságot. Aztán intett nekünk, hogy üljünk hozzájuk. Kellemesen el is fröccsözgettünk velük egy ideig.
Nekünk legalábbis kellemes volt. Péter nem biztos, hogy így emlékszik rá: az összes cigány kapacitálta, hogy nincs abban semmi szégyen, ha valaki roma, ismerje csak be nyugodtan a fajtáját.

Lábadozás 2

Az utóbbi időben tapasztaltam néha, hogy amikor benyögöm, mivel kínlódok, a témában egy kicsit jártasabbak, amint meghallják a laparoszkópia szót, csak legyintenek. Az nem is műtét.
Valahol igazuk van. Ennél a műtétnél tényleg nem hasítják fel keresztben a delikvens hasát. Sőt, igazából nem is vágnak, inkább csak fúrnak – igaz, azt négy helyen.
De valahogy mégis, a következmények így se lebecsülendők.

Gyors leltár:

  • Ez a négy fúrás (illetve spec nálam az egyik már vágás) azért csak kellemetlen. Fáj és útban van.
  • A műtét előtt 97.8 kg voltam – most 95,6 vagyok. Nem, a különbözet nem az epekő. Az első zuhanyzásnál borzadtam el, végignézve magamon: ez a két kiló, ez bizony izomból ment el. A combjaim pl. teljesen elvékonyodtak. Lesz mit visszadolgoznom.
  • Hasizom – elfelejthetem. Minden apró kísérlet a használatára komoly fájdalmakat okoz. Tüsszentés, köhögés, kakilás, ágyból felülés, nevetés… meg ilyenek.
  • Az emésztőrendszerem romokban. Bármi apróságot eszek – pl egy szem szezámos goldfischlit -, olyan hatást érek el, mint amikor az ember szórakozásból kockacukrot dob a kólásüvegbe. Elkezd pezsegni a gyomrom, aztán alul-felül megindul az áldás.
  • A lázon és a hasmenésen sikeresen túltettem magam. Lázcsillapítóval és hasfogókkal.
  • A hangom… remélem, visszatér egyszer. Most olyan fátyolos, öreges lett.
  • A vérnyomásom – melyhez korábban órát lehetett állítani – rendesen leesett. Időnként teljesen váratlanul meg-megszédülök.
  • Lassan egy hete nem ittam sört. Igaz, a szakállam kezd visszanőni.

Nos, ennyi. Látható, nem az a négy seb okozza a legtöbb galibát.
Ki lett lendítve a szervezet egy egyensúlyból és meg kell várni, hogy visszaálljon egy újabbra.

Ennek része a napi egészségügyi séta. Az orvos kifejezetten a lelkemre kötötte, nehogy belerohadjak otthon az ágyba. Tény, hogy nagyon kényelmes heverészni, olvasgatni… de csalóka csapda is egyben. Mozogni kell, mégha fáj is.
Eddig a hasmenések miatt hosszabb útra nem mertem elindulni, de mára már bevállaltam egy nagyobb csavargást a Wekerlén – természetesen fényképezőgéppel.
Néhány kép annyira jól sikerült, hogy megosztom veletek. Személyes kedvencem a kőrakók tréfálkozása a Kós Károly szobor mellett, de nagyon tetszenek a rejtett értékek közé tartozó, a régi kockakövek között megbúvó dekorkövek is.
Ilyenek miatt lehet szeretni a telepet.

  

  

  

  

  

Ruszkik, haza

Folytatom a ‘minden napra egy mese’ rovatot.

Az idő 1985 és megint egy rendőrségi sztori. A főszereplő nem én voltam, szokás szerint csak belecsöppentem az események forgatagába. De gondolom, az érintett nem fog megsértődni, ha leírom, mennyivel megelőzte korát.

Szóval. Ültünk a kollégiumi (KOL) klubban és nagyon elégedettek voltunk a világ folyásával. Elégedettségünk fő oka az volt, hogy az aznapi pultosok kitettek magukért, délután átruccantak Győr-Sopron megyébe és este Ászok sör volt a klubban. Ez akkoriban ritka élmény volt, általában be kellett érnünk a helyben palackozott Balatonival. Ég és föld volt a különbség…
No, szóval sörözgettünk, négyen-öten, jól ment az idő. Sajnos. Én ugyanis nagy dilemmában voltam. Akkori barátnőm kint lakott a város másik végében, albérletben, én pedig beígértem neki, hogy délután kiugrok. A kapcsolat még elég labilis volt, kockázatos lett volna egy sörözés miatt nem kimenni. Cimboráim a világ legjobb cimborái voltak, amint értesültek a vívódásomról, egyből felajánlották, hogy semmi probléma, kijönnek ők is. Nekem ugyan voltak fentartásaim az ötlet jóságát illetően, de Imre már ment is, hogy az összes pénzünkön sört vegyen, Rómeó meg kitalálta, hogy majd kivonulunk a lakótelep melletti susnyásba és szalonnát fogunk sütni, milyen remek program lesz. Eltekintve attól, hogy március közepe volt, az utcákon foltokban még hó virított, este nyolc körül járt az idő és az egész arra épült, hogy a lánynál biztosan lesz szalonna, hagyma és kenyér – a kivonulós ötlet azért már sokkal jobbnak tűnt. (Voltak ilyen rohamok. Legközelebb majd azt is elmesélem, milyen volt, amikor egyik szobatársam újsághírdetéses randijára tizenhatan mentünk le a szomszédos városba.)
Na, Imre megjött a sörökkel, szétosztottuk a szatyrokat. (Én ilyenekkel nem vacakoltam, mindig is nagy hangsúlyt fejtettem arra, hogy olyan téli ballonkabátom legyen, amelynek zsebeiben a négy üveg sör mellett marad hely a töménynek is.)
Ahogy kell, ki is csörömpöltünk busszal a Haszkovo lakótelepre. Egy útba eső presszóban vettünk még valami töményet is, hátha a lány nem szereti a sört. Éva, ha meg is lepődött a hirtelen beállító négy jókedvű, nem is enyhén sörszagú hapsitól, nem nagyon mutatta. Volt nála egy kenyérsarok, vagy öt centi kolbász meg egy satnya hagyma. Tökéletes. Magára kapott valami dzsekit és már indultunk is.
Megint elejtem a fonalat. Aki nem ismeri a környéket, annak elmondom, hogy Veszprém észak-keleti sarkában két lakótelep található, akkor Haszkovonak és Felszabadulás-úti lakótelepnek hívták őket. A kettő a Felszabadulás út vége felé ért össze, az út pedig ment tovább a külső körgyűrű, illetve az állomás felé. Mi pont ezt a holt zónát, a körgyűrű környékének elhagyott részét szemeltük ki célul. Őszintén mondom, egyikünknek sem volt fogalma arról, hogy a közvetlenül a lakótelep utáni épületek az út mindkét oldalán az ideiglenesen nálunk ragadt orosz katonák laktanyái. (Oké, Imre, mint helybéli biztosan tudta, csak valószínűleg nem tartotta fontosnak megemlíteni.)
Fonal vissza. Nagyon jó hangulatban vonultunk célunk felé. Én elől mentem Évával, a többiek pár méterrel lemaradva, idétlenül viccelődve jöttek utánunk. Az épületek fel voltak lobogózva és Rómeó hirtelen ötletből leemelt egy magyar zászlót. Hogy majd ezt kitűzzük a tűz mellé, milyen hangulatos lesz. Vonultunk, beszélgettünk, az üvegek csörögtek… aztán nem sokkal a lakótelep után egy szirénázó rendőrautó vágott be elénk a járdára, csikorgó gumikkal. A rendőrök kipattantak belőle, fegyverrel megállásra szólítottak fel minket, majd a vezető beszólt a központba, hogy erősítést kér. Mi meg csak néztünk, mint Rozi a moziban.
Az erősítés pár perc múlva ott is volt, ők meg mögénk álltak. Aztán mindenkit betessékeltek a kocsikba és beszállítottak a kapitányságra. Itt derült ki, mi volt a bűnünk. Aznap történetesen március 15-e volt. Természetesen ilyenkor a veszprémi helyőrség is fokozott készültségben volt. Így szűrték ki, hogy egy népes csapat, magyar zászlóval felfegyverkezve vonul az orosz laktanya felé. Rendőreink lélekjelenlétén múlott, hogy pár méterrel a laktanya főkapuja előtt sikerült lekapcsolni a veszélyes társaságot. Mit mondjak, nem lettek sokkal kedvesebbek, amikor elmondtuk a mi verziónkat: öt enyhén becsiccsentett ember vonult a téliesen hideg márciusi éjszakában, hogy szalonnát süssön az ipartelepen. Amikor meglengettük az ötcentis kolbászt meg a satnya hagymát, azt már egyenesen sértésnek vették.
Elég hamar szétszedtek minket egymástól, majd elszeparáltan folyt tovább a kihallgatás. Én csak arra emlékszem, igyekeztem úgy mozogni, hogy ne csörögjön a zsebemben lapuló kisebb méretű szeszipari lerakat. Valahogy éreztem, hogy jegyzőkönyvbe vétele nem sokat dobna a helyzetünkön. Kérdezgettek, válaszolgattam. Éreztem, hogy milyen hülye helyzetbe kerültünk, de azonkívül, hogy ragaszkodtam az igazsághoz, mást nem tudtam tenni.
Négyen viszonylag hamar a rendőrség épülete előtt találtuk magunkat. Rómeót, a zászlóvivőt, még benntartották. Leültünk a parkban egy padra, a nagy ijedtségre kiürítettük a zsebemet. Az italtól kezdett visszatérni a bátorságunk. Egész biztosan ennek volt köszönhető, hogy akárhányszor kinyílt a rendőrség ajtaja, három érces férfihang kiabálta, hogy “Rómeó, te vagy?”. És amikor kiderült, hogy nem, akkor meg jött az, hogy “Engedjétek ki Rómeót!”. A rendőrök valami hajnali háromig bírták, aztán kijött egy fegyveres kapuőr és elzavart mindenkit a halál faszára.

Reggelre meglett Rómeó és jöttek a dolgos hétköznapok. Aztán egyszer értesítést kaptunk az egyetemtől. Rómeót vádlottként idézték a rektori vizsgálóbizottság elé, engem tanúnak. A tanácsnak volt egy KISz-es tagja, meg is keresett minket. Közölte, hogy nem kell beszarni, a bizottság nem akar vért látni, ha nem bosszantjuk fel őket, akkor nem lesz nyakazás.
Leültünk megbeszélni a stratégiát. Én azt javasoltam, hogy meg se próbálkozzunk közös mese kitalálásával. Külön fognak kihallgatni és ha belekérdeznek valami lényegtelennek látszó részletbe, akkor simán megbukhatunk. Önző dolognak tűnt, de azt javasoltam, mindenki védje magát, ahogy tudja. Próbáljuk meg függetleníteni magunkat egymástól – persze úgy, hogy a másikat se keverjük azért szarba. Ennek kulcspontja volt, hogy azt hazudjuk, utáljuk egymást és egyikünket sem érdekelte, mit csinált a másik. Hogy nem is igen tudunk emiatt semmit egymásról, mert egyikünket sem érdekelte a másik. Hogy Rómeó csak véletlenül csapódott aznap délután az asztaltársasághoz. Így tudom a legjobban elkerülni, hogy bármi terhelőt mondjak rá – ő meg megpróbálhatja magát olyan mesével kihúzni a szarból, amilyennel akarja.
(Bizarr, de a társaságban egy ideig tényleg volt egy olyan cukkolás, hogy én utálom Rómeót. Az egésznek az volt az alapja, hogy amikor éppen a szekrényem feletti tárolóban szögeltem valamit, leejtettem a kalapácsot és az pont az alattam pakolászó Rómeó fejére esett. A kis buták, ebből a jelbeszédből azt a következtetést vonták le, hogy nem csípem a fiút.
Még bizarabb, hogy tényleg volt egy olyan időszak, amikor se őt, se Imrét nem kedveltem túlságosan, sőt. Együtt katonáskodtunk és ott elég nagyképű alakoknak tűntek. Aztán az egyetemen jobban megismertük egymást és… ez már egy másik történet.)

No, eljött a tárgyalás napja. Az asztal mögött ültek: Rektorhelyettes (RH) László, Tanulmányi Osztályvezető (TO) Béla, a kiszes hapi, meg egy-két lényegtelen alak.
Tudom, az írásnak most, a csúcsponton kellene a legerősebbnek lennie, de itt már nem sok minden történt. Elmondtam a történetet. TO Béla vette a lapot, a nagydarab alamuszi bikára hajazó RH László szemmel láthatóan nem.
RH László: – Ittak előtte?
Én: – Nem igazán.
RH László: Igen vagy nem?
Én: Nem nagyon. Talán ha három sört.
RH László: Micsoda?!! Az magának alig??
TO Béla: De Lacikám, az tényleg nem sok…
És így ment végig. Valószínűleg a bűnözés történetének leghasználhatatlanabb tanúja voltam, a vádlottról – azon kívül, hogy utálom, mint a szart – semmit nem voltam hajlandó mondani.
Végül pár nappal később megkaptuk a verdiktet. Engem felmentettek, Rómeó kapott egy rektorhelyettesi ejnyebejnyét. (Azért figyeled a kor szellemét: írásba kaptam, hogy mint tanút, felmentettek.) Külön érdekesség volt, hogy az én jegyzőkönyvemben az szerepelt, hogy “tettüket józan állapotban követték el”, míg Rómeó példányában az, hogy “tettüket ittas állapotban követték el”.

Végül az utójáték. Nem tudom, hogy ez az eset mennyire játszott bele – TO Béláról nagyon sok sötét legenda keringett akkoriban -, de Rómeó már nem csinálta meg az év végi vizsgáit. Kiugrott az egyetemről és átigazolt a színházba, díszletcipelőnek. Innen küzdötte fel magát színpadmesternek, majd nem sokkal azután, hogy felköltöztünk Pestre, ő is feljött a családjával. Most itt színpadmesterkedik valamelyik színháznál.
Furcsa kanyarai ezek a sorsnak. Lehet, hogy ha akkor hirtelen ötletből vezérelve nem akasztja le azt a zászlót a tartójából, akkor most vegyészmérnök valahol Tiszaújvárosban. Mi pedig szegényebbek lennénk egy profi színpadmesterrel.

A rendőrség bársonyos kézzel közbelép

Érdekesen működik az ember. Én például sokkal jobban el tudok felejtkezni a bajaimról, ha nekiállok mesélni – míg másoknál ez pont fordítva történik: az emberek nagy része inkább olvasással, filmnézéssel tud kikapcsolódni.
Most betettem két Leningrad Cowboys lemezt a lejátszóba – és elmesélem milyen volt Magyarországon az első világszínvonalú rockzenekari koncert.

Iron Maiden, 1984, Budapest

Ez bizony még bőven a pártállami időkben volt.
Kezdjük egy idézettel:

A Maiden az elmúlt két évtizedben fél tucatszor járt Magyarországon. Két fellépésük különösen emlékezetes: 1984-ben csak a Budapest Sportcsarnok parkolójában játszhattak, mert az akkori szervek féltek, hogy a megvaduló közönség esetleg komoly kárt tesz az alig két éve átadott épületben.

Nos, igen. Rögtön itt van két olyan momentum, mely erősen vissza fog köszönni az írásomban is. Az egyik, hogy parkolóban rendezték a koncertet, a másik meg a szerv hozzáállása.
Én akkoriban iszonyú csóró egyetemista voltam Veszprémben – és úgy gondoltam, nehogy már egy nyitott parkolóban rendezett koncertre ne tudjak valahogy besurranni. Korán felutaztam, a cuccomat leraktam unokatestvéreméknél, majd kitekertem a koncert helyszínére. Itt jött az első pofáraesés. A parkolót egyik oldalról a Sportcsarnok, a másikról egy többszintes szálloda, a harmadikról a metróállomás szegélyezte – ahol egyáltalán meg lehetett közelíteni, ott acélkerítés és hihetetlen mennyiségű rendőr volt beverve a földbe. A rendőrökön rettenetesen látszott a feszültség. Végülis az első komoly rockkoncert volt nemcsak Magyarországon, hanem a szocialista blokkban is: egy olyan botrányhős világsztár rockzenekar jött el Budapestre, mely fölött állandóan ott lebegett a sátánizmus vádja. Egy olyan rockzenekar, melynek hírénél csak rajongótábora volt rosszabb. Mindez egy olyan helyzetben, mely különösen összezavarta a rendőröket. Hivatalosan még proletárdiktatúra volt, de gyakorlatilag már igencsak felpuhult az egész. Én ekkor már látványosan nem voltam KISz tag (szüleim őszinte rémületére), az egyetemen is egyre bátrabban lehetett iróniával emlegetni jelenlegi berendezkedésünket… de azért még csak a gálya volt az úr.
A magyar rendőrség – finoman szólva – nem igen volt ráhangolódva az estére. Nem szoktak hozzá ekkora tömegben deviáns úriemberekhez. Nem szoktak hozzá a finom módszerekhez. A gumibot, az igen. Azt ismerték, abban bíztak. De nem lehetett használni. Legalábbis nem egyből.
No, mindegy. Körbejártam többször is a terepet, de nem találtam sehol rést a falon. Magasabbra emeltem a fejem, körbenéztem úgy is – és megakadt a szemem egy Kerepesi úton lévő épületen. A ház majdnem a templomtorony mellett volt, teljesen fel volt állványozva és a tetejéről gyönyörű rálátás nyílt a parkolóra. Én akkoriban már túl voltam néhány veszprémi közintézmény külső megmászásán, egy felállványozott épület nem okozhatott problémát. Felmentem és láttam, hogy nem én voltam az első, aki rátalált erre a remek helyre. Körülbelül harmincan lehettünk. Mivel felújításra készültek, így a tető is be volt deszkázva, állványozva – az emberek kényelmesen el tudtak helyezkedni a tereptárgyakon. (Egyébként is a tető nagy része sík volt.)
Szóval békésen üldögéltünk, néztük az előzenekart. (P. Box?) Aztán megtörtént a katasztrófa. A műsorvezető (Cintula?) kiszúrta a mozgást a tetőn és úgy gondolta, ez remek alkalom egy jópofa megjegyzésre. Valami olyasmit mondhatott, hogy óvatosan ott a tetőn, le ne essen senki. Nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy rendőrségünk egyből rástartolt az információra. Perceken belül körbevették a házat.
Most egy kicsit elhagyom a szálat, leírom, hogy is nézett ki az épület. Kereszteződésben volt, a kisebb utca felőli fronton volt a bejárata, ott is állványozták fel. Volt egy belső udvara, a körfolyosók az udvar felé néztek. Maga az udvar annyira azért nem volt belső, a házfalak nem takarták el az egészet: a Kerepesi út felől egy jó húsz méteres szakaszon magas kerítésben folytatódott az épület.
A rendőrség fő erőit a kis utcába vonta össze, onnan is kiabáltak fel hangosbeszélővel. Azt mondták, menjünk le, senkinek nem esik bántódása. Néhányan elindultak lefelé, a többiek árgus szemekkel figyelték, mi lesz. Mi lett volna? Ahogy leértek az első fecskék, a rendőrök őrült módon elkezdték gumibottal verni a delikvenseket, majd rendőrautóba tuszkolták őket. A faszfejek. Persze odafönt kitört a pánik. Az eddig békésen üldőgélő emberek elkezdtek fel-alá rohangálni, keresték a menekülési lehetőségeket. A rendőrök odalent elunták, hogy több ember nem jön, elindultak felfelé. Néhányan nekiálltak őket cserepekkel dobálni. Félelmetes látvány volt. Ekkorra már teljesen besötétedett, de a rendőrök bevilágították az épületet. Potyogtak a cserepek, porzott a levegő és a tetőig felhangzott a rendőrök káromkodással kevert ordítozása. Én már akkor is a csendes, de hatékony megoldások kedvelője voltam, két sráccal elindultunk a sötét hátsó régiókba, hátha találunk valami kiutat. Én akkoriban meglehetősen ön- és közveszélyes őrült voltam; de amit az egyik társam csinált, az előtt csak a láthatatlan kalapomat bírtam meglengetni. A hapi tök sötétben lecsúszott a ferde tetőn, pusztán csak remélve, hogy meg tud majd kapaszkodni valamiben, amikor vége a tetőnek. Az őrülteknek őrült védangyala is van, mert bejött az elképzelés. Valami csatornatartó konzolt sikerült elkapnia, egy kicsit még traverzált a levegőben, majd amikor a körfolyosó felé ért, akkor elengedte a konzolt és pár méter esés után a folyosón volt. Hangsúlyozom, mindezt tök sötétben, olyan 3-4 emelet magasságban. Nekünk már sokkal könyebb dolgunk volt, egy részét láttuk a mutatványnak, a többit meg elkiabálta a srác. Mindketten utánacsináltuk a kunsztot, majd a világ legegyszerűbb módján lesétáltunk a lépcsőházban.
Persze ezzel még nem oldódott meg a helyzet. Az épület körbe volt véve és a Kerepesi út felőli kerítés mellett is rendőrök posztoltak. Ugyan várhattunk volna, bízva abban, hogy a tetőháború után a rendőrök már nem néznek be az udvarba… de ez meglehetősen kétesélyes volt. Abban mondjuk bízhattunk, hogy fentről senki nem jön utánunk – más nem látott minket ott leugrani, annak meg elég kicsi volt a valószínűsége, hogy még egy ekkora őrült legyen fent, aki megtalálja ezt az utat.
De fiatalok voltunk, akikre nem volt jellemző a várakozás. Ráadásul ekkor még volt előnyünk: a rendőrök nem számítottak kitörésre az udvar felől. Mi tök sötétben álltunk bent, minket nem láthattak, mi viszont jól láttuk, hogy két rendőr unatkozott a kerítés előtt. Megbeszéltük, hogy megpróbálunk egyszerre kitörni.
Itt jött ki a remek gyerekkori szocializálódás: körülbelül ötven méterre nőttem fel az egri strandtól. Nyáron nem volt olyan nap, hogy legalább egyszer ne ugrottam volna át a kerítésen. Volt olyan, hogy csak palacsintát enni lógtam be, aztán már jöttem is ki. Na, itt megtanulta az ember, hogyan kell nekirohanni a kerítésnek, majd ugyanezzel a lendülettel berohanni a tömegbe.
Hogy a többiek hol tanultak kerítést ugrani, azt nem tudom… de felmértük a kerítést, megvártuk, amíg csend lesz és elstartoltunk.
A csendre azért volt szükség, mert a túloldalon nem tömegbe kellett beszaladnunk, hanem a Kerepesi út forgalmába. Ész nélkül. Nyilván úgy próbáltuk maximalizálni az esélyeinket, hogy akkor szaladtunk, amikor lámpa fogta az autókat.
Nos, a kitörés remekül sikerült, dacára, hogy ez azért elég magas kerítés volt, remekül kihegyezett karókkal. Ugyan én pont egy ilyen hegybe tenyereltem bele és fordultam át rajta, de akkor nem foglalkoztam vele, rohantam mint a hülye, az út túloldalán lévő tömegbe. Elvegyülés után kerestük meg egymást, leültünk a gyepre, majd elővettem a végig a zsebemben őrzött fél liter vodkát és levezettük a feszültséget, szidva az ökör rendőröket. Ha hagytak volna mindenkit békén elmenni, akkor nem lett volna semmi gond. Szépen lemászik mindenki, ők körbeállják az épületet, hogy ne tudjon senki visszamászni, oszt jól van. Így meg… sajnos, fogalmam sincs, mekkora károk keletkeztek mind a tetőben, mind emberéletben. Kiindulva abból, ahogy a felmászó rendőröket cseréppel hajigálták… nem hiszem, hogy odafent kávé mellett beszélték volna meg az ügyet a felek.
Szerencsére a zene kihallatszott, így a fűben üldögélve, vodka mellett végighallgattam a műsort. Majd leporoltam magam és elsétáltam unokatesóékhoz, egy érdekes élménnyel gazdagabban.

Lábadozás

Megint felemás ébredés. Nagy hír volt, hogy éjszaka már tudtam bal oldalra is fordulni – végre össze is jött egy szolíd tízórás alvás.
A rossz hír, hogy egy bizonyos pozícióban – számítógépes székben hátradőlve, ágyban felpolcolt testtartásban – erős, nyilalló szúrást éreztem a felső sebnél. Végül bemásztam az ágyba, kerestem valami érdekes tévéműsort, hátradőltem és összeszorított foggal vártam, hogy elmúljon a fájás. Én nyertem. (Mondjuk érdekes vélemény korunkról, hogy a Discovery Civilization csatornán egész délelőtt háborús összeállítások mentek.)
Furcsa apróságok tudják borzolni az idegrendszeremet. Például a köhögés. Hajnalban kapott el egy roham – és azt hittem, belehalok. Végül visszafogtam a lélegzetem, ameddig bírtam – és szerencsére hamarabb fogyott el a roham, mint a levegő. Olyan nagyon nyugodt azért nem vagyok, a tüsszentőrohamok itt lebegnek a fejem felett. (Parlagfű-allergiám van és nyilván most van a szezonja.)
Jelenleg így néz ki egy nap:

  • Ébredés.
  • Reggeli.
  • A reggeli túlélése. (Hagy ne részletezzem.)
  • Mosdás.
  • Lelki felkészülés ebédre.
  • Ebédkészítés.
  • Ebéd.
  • Az ebéd túlélése.
  • Olvasgatás a neten.
  • Lelki felkészülés a vacsorára.
  • Vacsora elkészítése.
  • Vacsora.
  • A vacsora túlélése.
  • Lelki felkészülés az alvásra.
  • Alvás.

A műtét

2006.08.20; vasárnap

No, hála a tegnapi jólsikerült evezésnek, mára testben-lélekben kipihentem magam. Nyilván van bennem egy kis félelem, de aggódni ráérek majd hétfő délután. (Harmadiknak műtenek, az gyk. déli kezdést jelent.)
Összepakoltam. Együtt volt minden – de pont a legfontosabb fegyver volt hiányos. Nem volt nálam elegendő pénz, megfelelő címletekben. (Mint a krimikben.) Abban biztos voltam, hogy az orvosnak majd adni kell valamennyit… azt pedig még tegnap elalvás előtt okoskodtam ki, hogy csak megpróbálok jó viszonyt kialakítani Terikével. Tudom, hogy sokkal jópofább dolgok sülnének ki, ha itt marnánk egymást, de inkább a túlélés mellett döntöttem. Apu opportunista disznója vagyok.
No, szóval pénzt kell szereznem. Semmi gond, majd az Europark, ott van két automata is. Csak azt felejtettem el, hogy aug20 örömére be van zárva az épület. Jó. Irány a Kálvin-tér. Ott meg rossz az automata. Végül ha nehezen is, de sikerült pénzhez jutnom. A következő lépés a stratégia megtervezése volt. Hogyan adom át a pénzt? Hogyan adom át, ha többen is lesznek? Üres borítékot szerencsére hoztam magammal bőven. Az egyikbe beraktam egy ötezrest, összehajtottam és betettem az ingzsebembe, hogy alkalomadtán spontán előránthassam. Aztán a kórházig menet előkaptam a nyitott, jókedvű személyiségemet – így is, úgy is megnyúvasztanak, legalább csináljuk úgy, mintha mindannyian élveznénk.
A megérkezés utáni első programpont remekül sikerült. Terike rögtön lecsapott rám, elvitt egy vizsgálóba vérnyomást mérni, vért venni. Jókedvűen elbeszélgettünk, majd
– Terike, tegye el ezt, a fáradozásaiért! – rántottam elő a borítékot.
– Ugyan már, ne hülyéskedjen, nem fáradoztam még semmit.
– De fog! – jósoltam egy merészet – Tegye csak el.
– Nem is én leszek aznap, amikor műtik.
– Majd lesz utána.
Most magyarázzam el, hogy én hosszabb távra játszok? Ha sikerül a laparoszkópia, akkor már csütörtökön húzok haza. Ha nem, akkor két hétig fekszem itt bent – és ez a nem mindegy.
Mindenesetre a borítékot nem vette el. Visszatettem a zsebembe. Gyorsan végigelemeztem a beszélgetést: azért csak nem volt ez olyan határozott visszautasítás. Aztán amíg meditáltam, hirtelen feltűnt, hogy tkp. elérhető közelségben van egy zseb – a nővér ugyan sürgött-forgott, de a zsebe ott volt előttem. Gyorsan beledugtam a borítékot.
– Ejnye már, nem kellett volna – szólt rám.
De a borítékot már nem adta vissza.
Innentől sínen voltam. Egész délután úgy bánt velem, mint anya a hülye gyerekével – én pedig elővettem a legkedvesebb, legtürelmesebb modoromat. No worries. A lényeg, hogy lazán, de fegyelmezetten.
Fog ez menni.
Délután jött még egy altatóorvos, kikérdezni. Megtudtam tőle, hogy időközben előztem egyet, másodiknak vagyok kiírva. Ez mindenképpen jó hír… belegondolok, hogy én milyen lelkesen szoktam dolgozni hétfőn, ebéd után… jobb is nem belegondolni.
Mindenki nyomatékosan felhívta a figyelmemet, hogy nagyon sok vizet kell innom: ezen fog múlni, hogyan fogok ébredni az altatásból… Görcsösen rángatózva vagy angyali mosollyal. Hát… hoztam magammal öt liter vizet, csak elég lesz.
De vízből nem csak nekem jutott extra adag. Este kilenckor szépen elkezdték a tűzijátékot, aztán tíz perc múlva bejelentkezett a természet is a sajátjával. Egészen félelmetes volt közelről látni a két gigantikus műsort. Gondolom a tömegben ronggyá ázóknak elegük lehetett a vízből – de nekik csak 15 perc volt, nekem meg hajnali háromig kellett iszogatnom.

2006.08.21; hétfő

Az éjszaka jól telt, eltekintve meglehetősen bizarr álmomtól. Azt álmodtam ugyanis, hogy aug20-ra való tekintettel a Gyurcsány kormány bejelentette, hogy prezentálni fogják az ország állapotát: az egész kormány kisétált a parlament erkélyére, majd Gyurcsány rövid, optimista beszéde után az összes miniszter a mélybe vetette magát.
Rögtön a reggeli ébredés után egy jó és egy rossz hírrel fogadtak: a fél nyolcas vizitkor közölte az egyik orvos, hogy szerinte a laparoszkópia sikerülni fog, ekkor csak kedden leszek becsövezve és szerdán már mehetek is haza. (Tényleg nagyon jó lenne… de szerintem ez az orvos nem tudja, hogy nekem a ritkább – és nehezebben műthető kövem van.)
Nem sokkal később berobogott az orvosom is. Ő hozta a rossz hírt: a mai nap során lesz egy ambuláns műtéte. Ha délután hozzák a pácienst, akkor szerencsém van… ha délelőtt, akkor műtét elhalasztva. Remek. Itt fekszem testileg-lelkileg felkészülve… és reménykedem.
Van még egy pozitívum: nincs reggel lincshangulat. Kicsit tartottam tőle, mert ismerőseim szerint brutálisan horkolok, itt meg fekszik bent egy mindenre morgó öregember.
Időközben betoltak még egy ágyat a kórterembe. Eddig sem voltunk valami szellősen – hatan – de most, hogy a közlekedőfolyosóba is ágyat tettek, elég zsufi lett.
Aztán fél egykor szóltak, hogy menjek el pisilni. Most. Még gyorsan feltettem töltőre palmtopot, levetkőztem pucérra és befeküdtem az ágyikómba.
Érdekes volt. Először is az hatott újdonság erejével, hogy fekve lifteztem. Sok mindent csináltam már bohó egyetemistaként, ez valahogy kimaradt.
A következő durva élmény a borotválás volt. Igen, jól sejted, jelenleg nincs se hasi, se mellszőrzetem. De a legdurvább ezután jött.
– Eressze el magát! -szólt rám az előkészítő… majd felnyalábolt és átvitt egy másik ágyba. Pucéran, ölbevíve… nem mondom.
– Hallja, betyár erős ember maga! – csúszott ki a számon.
– Á, nem ügy – villantotta meg a bicepszét – Sokkal rosszabb lett volna, ha maga alacsony.
Masszívan leszíjazott az ágyhoz. Ott feküdtem pucéran, borotváltan, ágyhoz szíjazva a folyosón, elég sokáig – aztán betoltak végre a szentélybe. Na, innentől megint bedurvultak a dolgok. Egy csomó ember hajolt fölém. Először mindenki bemutatkozott, majd sorra elkezdték rámcsatlakoztatni a gépeket. Igen, azt a drága gépet is, amelyik azt mondja, hogy pitty.
– Ráér? – vigyorgott az orvos, késsel a kezében.
– Ha már úgyis erre járok… – vigyorogtam vissza.
Jött egy próbaaltatás, majd nem sokkal később rányomták a kakaót. Pedig a folyosón elgondolkodtam, mi legyen a búcsúgondolatom – a ‘goodbye cruel word’ egész szimpatikus volt -, de aztán már nem volt idő ilyesmire.
Nem tudom, hogyan csinálták, de a műtét után nem sokkal már fel is ébredtem. Egy csomó ember állt még körül.
– Sikerült a laparoszkópia? – kérdeztem.
– Igen, sikerült.
Ezzel vissza is ájultam. A következő ébredésnél még mindig ott volt az orvos.
– Doktor úr, fogok tudni ezután táncolni!?
– Természetesen.
– Jaj de jó… eddig ugyanis nem tudtam – mosolyodtam el bágyadtan.
– Ah, látom, már jól van a beteg – vigyorodott el az orvos is.
Pedig még nem nagyon. Egyik oldalon infúzió lógott ki belőlem, a másikon meg egy cső, amelyik egy nylonzacskóban végződött. Elméletileg arra szolgált, hogy az epehólyag helyén keletkező váladékot elvezesse. Nálam ilyen váladék nem keletkezett, viszont a cső elég rendesen fájt. Meg persze a seb is. A torkomról nem is beszélve – az valami pokolian égett, nyelni se nagyon tudtam.

A délután elég unalmasan telt. Én az infúziót figyeltem, aztán amint kezdett kifogyni a flakkon, csengettem a nővérnek. Mindegyikbe kaptam egy adag fájdalomcsillapítót – kellett is. Így legalább normálisan le tudtam zongorázni a telefonhívásaimat. A flakkonbambuláshoz felvettem a fülhallgatót. Az mp3 lejátszót még otthon feltöltöttem egy csomó angol hangoskönyvvel – de ezekhez nem sok kedvem volt. Szerencsére zenét is raktam rá. Sokat gondolkoztam, mi legyen az – melyik az a zene, amelyik képes átsegíteni a nehéz órákon… Végül egy olyat választottam, mely egyszer már bizonyított. Amikor Pestre jöttem és jó három hónapig egyedül éltem, távol a családtól, akkor Cseh Tamástól hallgattam rongyosra a ‘Levél nővéremnek 2’ lemezt. Ez most is jó választásnak bizonyult.
Az utolsó flakon még nem folyt le, amikor bejött a nővér.
– Nem kell pisilnie, Petrényi úr?
– Tulajdonképpen igen. Most akkor mi lesz, hozza a kacsát?
– Azt is lehet, de megpróbálhatjuk gyalog is.
– Hogyan? Mindkét oldalról rám van kötve valami.
– Az infúziót lekötöm, a zacskót meg majd cipeli magával.
Így is lett. Állandóan kérdezgette, nem szédülök-e… De nem. Én is meglepődtem rajta. Aztán a csorgatás… az ijesztő volt. A belső izmaim nem igazán működtek, ha meg szorítani akartam, akkor nagyon fájt. A végére meg is szédültem, úgy támogattak el az ágyig.
– Majd holnap kiszedik azt a csövet, akkor jobb lesz – vígasztalt a nővér.
Viszonylag korán, este hétkor elnyomott az álom. Meg is lett a böjtje, hajnal egykor felkeltem, hogy pisilni kell. Mindenki bőszen aludt. Belegondoltam, hogy most be kellene riadóztatni a nővért, csak azért, hogy készenlétben álljon. Végül legyintettem és nekivágtam egyedül. Sikerült. Aztán ugyanezt meg kellett csinálnom fél ötkor is.
Ettől függetlenül jól aludtam. A fél ötös és a fél hetes ébredés között megtörtént az első csoda: elég rendesen csökkentek a fájdalmaim.

2006.08.22; kedd

Reggeli méricskélések. Utána megkérdezték, láttam-e már a kövemet?
– Hogyan láttam volna? – kérdeztem vissza – Tudtommal rengeteg apró szemű volt.
– Hát, lehet – mondta a nővér – De ez nem apró szem.
Elémrakott egy dobozt. Két kő feküdt benne, egy borsószem méretű, meg egy másfél centi magasságú tojás.
Finoman szólva, nem akartam hinni a szememnek. Az egész korábbi levezetgetésem csődje volt ez a kő. A koleszterinszintemmel soha az életben nem volt bajom – erre itt vigyorog egy koleszterinkő.
Még igazából magamhoz sem tértem, amikor jött az újabb infó: állítólag nem volt egyszerű a műtét, teljesen be volt gyulladva az epehólyagom – nem sok esélye volt a laparoszkópiának.
Lassan ért már egy beszélgetés az orvossal. Még a pénzt sem tudtam odaadni neki… Igaz, a mozgékonyságom sem a régi.
Aztán megpróbáltak belőlem embert faragni. Terike kiszedte az infúziós kanűrt, jött egy orvos, a felügyelete mellett egy tanonc kirángatta a csövet. (Csak egy pillantást vetettem rá, csupa vér volt. Most legalább tudom, mitől csuromvér az ágyneműm és a pizsim.)
Innentől elméletileg rohangásznom kellett volna, de valahogy nem ment. Ágyban már jól elvoltam, de felállni, leülni katasztrofális volt. Mászkálni szintúgy. Pedig kellett.
A természet okosan megoldotta a problémát, az ebédtől olyan hasmenés tört rám, hogy ihaj. Kicsit féltem is, mert vasárnap délben ettem utoljára, a műtét előtt meg nem mosták ki a gyomromat – hogyan fogom szárnyaszegetten kinyomni a cuccot? Az aggódás jogos volt, a gyakorlatban a teljesen folyékony matyinál is csillagokat láttam. Ráadásul ahogy végeztem és visszamásztam az ágyba, rögtön mordult egyet a gyomrom és már mehettem is vissza. Teljesen tönkrevágta a hangulatomat.
Még az öreg hapi sem tudta feldobni. Egész nap azon morgott, hogy őt itt ki akarják nyírni. Az történt vele, hogy szóltak neki, a tegnapi ebéd után már ne egyen, mert ma műtik. Amit ez a hapi rinyált egész délelőtt… az mesébe illő. Én akkor már két napja nem ettem semmit és köszöntem szépen, jól elvoltam. Aztán megjött az ebéd, az öreg faszi kiment és dühöngve visszajött, hogy rizst adtak neki és azt utálja. Tudta, hogy délután látogatója jön (ránézésre behozott egy fél disznót meg a baromfiudvart), mégis lement három emeletet szendvicsért. A frissen műtött. Este meg nyikorgott, hogy fáj a gyomra. A gyógyszert viszont nem vette be, azt mondta, neki ez a fekete tabletta nem szimpatikus. És csodálkozik, hogy a sok hülye orvos május óta nem tudja meggyógyítani.
A kedvemet végképp tönkrevágta, hogy estére felszaladt a lázam. De túlzottan senki sem esett pánikba.
Aztán az est fénypontja: beszaladt végre az orvos. Egyrészt átadtam neki a zsét, másrészt közöltem, mi a helyzet: 37,9 láz és irgalmatlan szapora hasmenés. Erre egyből elkomorult: szerinte nem lehet a műtéttől, tutira itt szedtem össze valami gyomorrontást. Hiányzott, baromira. Mindenesetre a holnapi hazamenetel bizonytalanná vált.

2006.08.23; szerda

Eszméletlen álmok után nagyszerű ébredés. Az történt, hogy kiment a fejemből, hol vagyok – és rutinszerű mozdulattal másztam ki az ágyból. És csak menetközben villant be, hogy most valami hatalmas fájdalom fog jönni… De elmaradt. Volt egy kicsi, de jóval kisebb a vártnál. A sétálás pedig teljesen elviselhető volt, szemben a tegnapival. Nagyon távol vagyok még attól, hogy gyógyultnak érezzem magam – de a fájdalom jóval elviselhetőbb lett. Igaz, a kijelölt sétaút végén már elég vacakul voltam.
Lázam nem volt, a hasmenésről meg egyelőre nem tudni semmit. A tegnapi tapasztalatok szerint jelentősebb étkezés után várható – azt meg itt nem fogják bevárni. Szerintem megyek haza.
Be is jött. Végre tudtam hosszabban is beszélni az orvossal. Szerinte pont beleműtöttek egy gyomorrontásba, ezen próbáljam magam túltenni. Diéta, hasfogók, sok folyadék. Különösen sok folyadék, mert a műtét miatt is vesztettem rendesen. Aztán menjek haza, ha van valami gond, akkor menjek vissza.
Beszélt a műtétről is. Amikor megfúrtak, kiderült, hogy az epehólyag csúnyán be van gyulladva. Megfogni is alig bírták: ugye tele volt kővel, ráadásul löttyedt, nyúlós volt. Nem is bírta ki a műtétet, szétfoszlott – szerencsére csak azután, miután be volt zsákolva. Ha korábban esett volna szét, akkor jött volna a hasfelmetszés. Egy kicsi így is volt, mert a sok kő közül az egyik – amelyet bemutattak – akkora volt, hogy nem fért ki a laparoszkópiához vágott lyukon – így a felső vágást egy kicsit tovább kellett vágni. Szóval… borotvaélen mozgott a műtét, de sikerült. Mondjuk volt kurázsija az orvosnak, máshol úgy tudom, begyulladt epehólyagot csak metéléssel műtenek.

És igen, már itthon.
Nem igazán akartam egyből számítógéphez ülni, de csak ide kényszerültem. Az ágyból nagyon nehezen tudok kikecmeregni és most ebéd után várom a szokásos hasmenésrohamot. A székemből csak egyszerűbb rástartolni a klotyira…

Kivirágzott weblap

Egy jópofa link, innen. Arról szól, hogy egy applet feltérképezi, majd szép színes formában ábrázolja a beadott webhelyet. Különböző html megoldásokat más-más színekkel ábrázol, a végeredmény egy virágszerű képződmény.
Aranyos.
Habár az applet egy kicsit lassú, de érdemes figyelemmel követni a munkáját, igen látványos.

Jelen site például így néz ki:

Immáron kórházban

Ez is eljött. Péntek reggel kilencre kellett mennem, de előtte fel kellett még kapnom a korábbi vizsgálatok eredményeit.
A betegfelvételnél át kellett öltöznöm, de a ruhát cinkos kacsintás mellett nem rakták el – ehelyett belegyömöszölték egy zacsiba és visszaadták. Majd közölték, hogy menjek el az EKG-re, hátha hiányzik még valami vizsgálatom. Nagyon meglepődtem volna.
Mondjuk roppant hangulatos volt, végigsétálni két nagy táskával, nyári – rövidgatyás – pizsamában a publikus folyosókon, a normálisan öltözött emberek között. Jó, jó, ezt is el kell kezdeni egyszer… csak nehogy a lejtő végén sztriptízbárban kössek ki, fémrúdra csavarodva.
Az EKG után mehettem az osztályra. Megmutatták az ágyamat, engedelmesen bele is heveredtem. Túl sokáig nem pihenhettem, mert megjelent a végzet asszonya, Terike. Idős, rövid szőkített hajú nő, kissé molett, meglehetősen szögletes vonásokkal. Túláradó lendülettel felvette az adataimat, elmondta, mi a dörgés. Gyors vérnyomásmérés: 110/70.
– Van valami aktuális betegsége?
– Igen, parlagfűallergia.
– Óh, parlagfű az itt nincs.
Ekkor már a második rohamon voltam túl a kórteremben.
Aztán nekiállt a mellettem fekvő – tegnap műtött – pacákot vegzálni.
– Ááááááá! – mondta a fekvő ember – szétdurrannak az ereim!
– Na ne érzékenykedjen már, ennek be kell mennie.
– De tegnap nem fájt ennyire. Fáj.
– Persze, mert nyomom.
Nem sokkal később Terike kiment. Véletlenül betévedt egy másik nővér. A mellettem fekvő kihasználta a ziccert.
– Kedves, nézze már meg ezt a csövet. Valami nem stimmel vele.
– Úristen – mondta a nővér, majd gyorsan igazított rajta valamit.
Ezzel ő is elment. Természetesen kicsattanó vidámsággal megint jött Terike és egyből észrevette, hogy valaki belepiszkált a dolgába. A beteg tiltakozása ellenére visszaállított mindent, leszidva a belepiszkáló hozzáértését.
Nem sokkal később az egyik beteg panaszkodott, hogy megint bevérzett a sebe. Terike kezelésbe vette, aztán kiderült, hogy az illetőnek vagy felszakadt a sebe vagy az orvos elfelejtette bevarrni. Terike szerint az utóbbi.
Hozzám viszont bejött egy fiatal leányka, valahányéves orvostanhallgató. Alaposan kikérdezett, majd megkért, menjek át a vizsgálóhelyiségbe. Megvoltak a szokásos körök, gyomornyomkodás, sóhajtás… meg ilyenek. Közben bejött az orvos, mondott pár szót, többek között azt is, hogy még lesz nemsokára valami vizsgálat, aztán akár haza is mehetek, minek feküdjek bent a hétvégén, ha hétfő reggel lesz a műtét. Ennek örültem, bár némi aggódással vettem észre félszemmel, hogy a leányka kesztyűt húzott.
– A végbelét vizsgálták már? – kérdezte.
– Ööö… hogy érti?
– Manuálisan.
– Még nem volt hozzá szerencsém.
– Megvizsgálnám. Lehet?
– Az öné.
A többit nem részletezném.
Az aktus után még üldögéltünk az ágy szélén.
– Van még valami kérdése a műtéttel kapcsolatban? – kérdezte meg.
– Igen. Ha kiveszik az epehólyagot, akkor mi lesz utána? Úgy értem, mi fog történni, ha valami olyasmit eszek, amit nem lett volna szabad?
– Semmi gond. Habár epe ekkor már nem lesz, de a hasnyálmirigy be fog segíteni, meg lesznek ott mindenféle anyagok… nem kell aggódni.
– Izé… én úgy tudtam, hogy attól még a máj termelni fog epét, hogy nincs epehólyag.
– Ja, lehet. Akkor valószínűleg össze fogják kötni valamivel a májat.
– ????!!! – ütköztem meg.
– Elnézést, de még nem vizsgáztam sebészetből – reagált az elsötétülő tekintetemre.
Ezzel verte ki végképp a biztosítékot. Miért kellene ahhoz sebészetből vizsga, hogy valaki tudja, hogyan működik az emberi szervezet? Még szerencse, hogy az előzetes kérdőíven nem engedtem, hogy gyakornokok is belenyúlkáljanak a műtétbe.
Sétáltam vissza a szobámba és a sokktól csóváltam a fejem. Nem sokat dobott a kedvemen, hogy amikor elhaladtam egy nyitott ajtó mellett, a bent fekvő beteg épp azt mondta a telefonjába:
– Igen, az ügyvédemet keresem! –
Persze, tényleg lehetett bármi is… de elkezdtem félni.
Jogosan. Ugyanis jött az ebéd.
– Fiúk, itt az ebéd, lehet menni – vidámkodott be a szobába Terike.
A tegnap operált hapi és én bentmaradtunk.
Jött is nemsokára kedvenc nővérem.
– Petrényi úr, ez Önnek is szól. Menjen ebédelni!
– Köszönöm, nem.
– Debizony, kimegy.
– Nem megyek. Nézze, kb. 1 óra múlva én elhúzok innen haza.
– Dehogyis megy. Ha nem eszik, most rögtön, akkor azonnal infúzióra kötöm! – vette szigorúra a figurát.
– Nyugodjon meg, otthon fogok enni.
– Nem nyugszom meg. Akinek olyan alacsony a vérnyomása, mint magának, bármikor összeeshet az utcán.
– Ne vicceljen már. Egyébként is, pár nappal ezelőtt volt eperohamon, ilyenkor még csak nagyon kevés dolgot ehetek.
– De akkor igyon.
– Azt fogok, persze.
– Most. Fogja a poharát és igyon.
– Hagyjon már békén! – csattantam fel – majd iszok, ha úgy gondolom.
– De makacs ember maga! Hát nem érti, hogy a műtét alatt sok folyadékot fog veszíteni, ezért előtte fel kell töltenie magát? De ha nem akar, akkor ne igyon. Én hétfőn nem leszek, kínlódjon magával az akkori nővér!
Végre. Az volt az első jó hír, amióta befeküdtem a kórházba.
– Most azonnal kijön velem!
Kimentem. Adott egy poharat. Körbenéztem, majd az ágytálöblítő felíratú csapnál töltöttem megamnak egy pohár vizet és megittam.
Innentől kezdve már viszonylag sima volt a dolog, Terikén kívül még két nővér kérdezte meg, hogy tényleg nem eszek-e? Miután mindenkinek elmagyaráztam, hogy nem, nem eszek, végre békénhagytak.
Ja, hogy mi volt az az elixír, amit ennyire tukmáltak? Nos, répafőzelék. Még akkor sem tudtam volna megenni, ha az összes nővér erőiket egyesítve próbál meg leszorítani az ágykeretre.
– Amíg itt van, addig legalább egy liter vizet meg fog inni! – fenyegetett meg Terike.
– Nehogymár. Nem akarok annyi ideig itt lenni.
– Micsoda? Még fel sincs véve!
Később kihívtak. Felvették újból azokat az adatokat, melyeket aznap már kétszer felvettek, megmérték a súlyomat, mely adatot aznap már kétszer elhittek bemondásra.
Aztán egyszer megint megjelent a szőke démon.
– Örülhet. Mehet haza.
– De az orvos azt mondta, hogy még lesz valamiféle vizsgálat.
– Ja, akkor maradjon.
Eltelt majd egy óra. Gondoltam, utánajárok a dolgaimnak, kimentem a nővérpulthoz. Szerencsére nem a Terike volt ott.
– Van egy kis problémám. Elméletileg már mehetnék haza, de hátra van még valami vizsgálat. Nem tud erről valamit?
– Nem nagyon. Próbált már beszélni a nővérével?
– Igen.
– Ki is az?
– Terike.
A megértő pillantás, melyet kaptam, mindent megmagyarázott.
– Pedig vele kell dűlőre jutnia. Mindjárt jön.
Jött is.
– Már megint maga?
– Igen. Tud valamit erről a hátralévő vizsgálatról?
– Semmit. Maga mondta, hogy lesz.
– Nekem az orvos mondta. Akkor meg sem próbált utánaérdeklődni?
– Én? Miért nem kérdezte meg maga?
– Nézze, akkor én most elmegyek haza.
– Várjon, felhívom az orvost.
Telefon, beszélgetés, hallgatás.
– Mehet haza, az orvos azt mondta, nincs semmilyen vizsgálat – vigyorgott rám gúnyosan.
– Akkor nyilván kitaláltam az egészet, hogy minél tovább maradhassak itt! – csattantam fel.
– Látja, máris ideges. Ha ebédelt volna, akkor nem lenne ilyen ingerlékeny.
Most képzeljétek, ez a nő még él. Egy kicsit gyakorolnom kell még a pillantással ölést.
Indulás előtt még megkerestem.
– Miket kell majd behoznom?
– Evőeszközt. Poharat. Törölközőt. Tisztálkodási szereket.
– Rendben.
– Meg borotválja le a szakállát.
– Azt meg miért? – kapta fel a fejét a mellette álló nővér.
– A múltkor is nekem kellett levágnom egy már elaltatott ember szakállát! – vágta ki az adut Terike.
– Aha. Semmi gond, levágom – motyogtam – Viszontlátásra.

Pedig milyen kevésen múlott. Ketten érkeztünk a lifttel, pizsamában. A bácsikát magam elé engedtem kilépéskor. Őt egy másik nővér kapta el és fektette be a szobájába. Így maradt nekem Terike.
Persze, lehet, hogy ez így leírva mulatságosnak tűnik – de egyáltalán nem az. Az orvostól, a műtéttől csak egy kicsit félek. Terikétől nagyon. Iszonyúan nehezen tűröm az erőszakos ostobaságot. Baromira nem tudom elviselni azt a fajta erőszakos hozzáállását a hülyéknek, amelyben azt képzelik magukról, hogy kurvára okosak és minden helyzetből kidumálják magukat – pedig már két mondat után ellentmondásba kerülnek önmagukkal… és még csak rájuk sem lehet pirítani, mert annyira hülyék, hogy nem is látják az ellentmondást. És egy ilyentől fogok függeni napokig: ő fog kacsáztatni, ő fogja belém döfködni az infúziót, őrajta fog állni, hogy mindig a megfelelő flakon legyen a tű másik végén, hogy mindig a megfelelő gyógyszert kapjam a megfelelő időpontban. Aggódom. Nagyon.
Ha a Telkiről nem lennének olyan negatív tapasztalataim, akkor egy percig sem tétováznék, hanem már jelentkeznék is be. De ott meg az orvosi gárdában nem bízom.
Marad az őrangyal.

ps: Szombaton eltűnök, valami emberektől távoli világba. Rámfér egy kis meditálás, végiggondolni a dolgaimat, felkészülni lelkileg a műtétre. Vasárnap pedig már megyek be. Legközelebb majd csak akkor jelentkezek, ha kijöttem a kórházból.