Jimbo

Ahogy már többször is említettem, holnap elhúzunk a retekbe. Nagyjából össze vagyunk pakolva, most éppen az áramot csomagoljuk – nem hülyéskedek, szinte minden konnektorban elemtöltő dolgozik, kell az áram a kütyüknek.
Az utolsó pillanatra ugyan, de sikerült beszereznem mindent. Hülye fejjel először túraboltba mentem – el is rémültem a négyezer forintos zokniktól, a nyolcezer forintos vászonsapkáktól, olyannyira, hogy a túranadrágokat már nem is mertem megnézni. Aztán jött az isteni szikra, military shop. Az erdőben úgyis mindegy, hogyan nézek ki, a lényeg, hogy erős, tartós anyag legyen rajtam. A J.press-es túrazoknik (darabja 890 Ft), a gyakorló sapka (900 Ft) és a gyakorló naci (7900 Ft) együttesen sem kerültek annyiba, mint három profi túrazokni a Mountex-ben.

Mit mondjak még? Valószínűleg nem fog hiányozni Abszurdisztán. (A ma esti zavargások apropója Rákóczi Ferenc újratemetésének századik évfordulója. Ez az indok, hogy lehessen megint egy kicsit gyurcsánytakarodjozni. Hát mi a groteszk, ha ez sem?)
Szóval soká jövünk vissza – sajnos nem eléggé soká, mert november 4-re már edzenek tudtommal mindkét oldal erős emberei – de legalább addig béke lesz.
Mármint ott, az erdőben.

ps: Azért remélem, nem sok embert hoz zavarba az írás címe és a fénykép közti összefüggés felismerése. :)

[Update]
Jót vigyorogtam: megláttam, hogy Nej olvasnivalónak a GTD-t dobta be a táskába. Hát… ha úgy alakulnak a dolgok, ahogyan terveztem, esténként maximum fél oldalt saccolok számára ebből a könyvből – a maradék idejét a fáradtság fogja beosztani.:)

Vigyél el

Vigyél el,
Az a jó, ha meg se kérdezel

A halálosan tömött, enyhén büdös és fülledt buszon álldogálltam hazafelé utaztamban. Az előttem ülő középkorú nő meredten figyelte az újságját, próbálta elolvasni a magazin egészoldalas cikkét. Nem volt könnyű dolga, a busz zsúfolásig tömve volt, a város éppen a péntek délutáni dugulásban szenvedett, a busz hol megállt, hol meglódult. A következő megálló valami iszonyú messzi, elérhetetlen célpontnak tűnt.
Beleolvastam, mi köti le annyira a nő figyelmét, hogy szinte betűről betűre, kínos aprólékossággal olvassa a cikket. ‘Tibet felett lefényképezték minden idők legfélelmetesebb szörnyetegét, egy hatalmas sárkányt’ kiáltotta világgá a cikk címsora. Lopva ránéztem a nő arcára. “Vigyél el” – sugározta reménytelenül a jó ötvenes családanya arca – “mindegy hová, Tibetbe vagy a mesébe, csak vigyél innen el.”

Do you think I’m sexy?

Délután beugrottam a J.Press üzletbe túrazoknikat venni – és mivel éppen vacakul állok az ilyesmikkel, vettem egy marék alsónadrágot és trikót is. Az esti zuhanyzás után már ezeket vettem fel… és döbbenten tapasztaltam, hogy a gatya bizony erősen tanga szabású és a trikó is igen szexisre sikerült.
Azannya.
Alig győztem utána fényképezgetni magam a tükörben.

Imádok élni

Ma este nagytakarítást csaptam a gépemen, így került szemem elé egy régi fényképekből összerakott videó.
Gondoltam, megosztom.

Habár önmagában sem lenne rossz, de van története is. Több helyen említettem már, augusztusban volt egy epehólyageltávolítós műtétem, mely nagyjából közepesre sikerült: volt egy kis komplikáció, emiatt kicsit lassúbb volt a felépülésem is, de azért jól sikerült a műtét. Mivel a lyukakat a hasizomba fúrták, így a felépülés legkomolyabb problémája a mozgás gyakorlása volt. Sokáig csak feküdtem, illetve rövidebb, lakáson belüli sétákat tettem.
Aztán egy napon elegem lett az ágy-klotyi távolság abszolválásából, gondoltam egy nagyot és nekiindultam a lakókörnyezetemnek. Természetesen fényképezőgéppel – a lassú totyogáshoz nagyon jól illett a fotózás. A durván egy kilométert jó másfél óra alatt tettem meg – de abban az állapotban ez hatalmas fegyvertény volt.

Aztán valamivel később összefűztem a képeket egy videóba, tettem alá egy nagyon odaillő zenét – és most már az Interneten is kint van a felvétel.

Jóska

Hádzs jósolják náktek valamit – kántálta a cigányasszony, amikor leszálltunk a buszról.
Nos, én is ilyen jövőlátó állapotban vagyok, hagy osszam meg a töprengéseimet veletek.

Az ország szemmel láthatóan hisztérikus állapotban van. Na jó, nem az egész – de jelentős része. Ez a hiszti magától nem fog elmúlni – egyfelől, mert vannak, akik szándékosan gerjesztik, másfelől pedig itt Gyurcsánytól a hisztizők nem fognak elfogadni semmilyen válságkezelő csomagot. Azt a csomagot, amely még meg sem érkezett, hiszen még nem történt semmi – de már most is óriási az eszetlen hiszti. Olyan most az ország, mint a fogorvos várószobájában ész nélkül toporzékoló gyerek, miután meghallotta bentről a fúró hangját.
Ez a hiszti egészen addig fog tartani, amíg a gyerek nem kap egy kurva nagy pofont. Egy akkorát, hogy taknya-nyála kifröccsen. Egy akkorát, amely ráébreszti, hogy nincs biztonságos menedék és a hisztizéssel rengeteget veszíthet.

Mik lehetnek ezek a pofonok:

  • A kormánynak nem sikerül úrrá lenni a helyzeten, a befektetők elunják a kutyakomédiát, az országot leírják, drasztikusan megdrágul a hitelhezjutásunk, a forint beszakad és felugrik 350-380 közé. Mindenki, akinek devizahitele van, szembesül vele, hogy tartozása 30%-kal megnőtt, miközben fizetése törtrészére esett vissza. A segélyek, nyugdíjak, az egészségügy, az oktatás bizonytalanná válik – nem törvényi szabályozás következtében, hanem azért, mert vagy nem, vagy csak drágán fogunk hitelhez jutni a nemzetközi piacon – azaz nem lesz rá zsé.
    Ez elég nagy pofon lenne, de félő, hogy nem elég nagy. Akiket eddig félrevezettek, azokat lehet, hogy ezután is félre lehet majd.
  • Kaphatunk sokkal nagyobb pofont is. Az EU mondhatja egy idő után, hogy ez lófasz, nem demokrácia – és amíg vissza nem áll a demokratikus működés – igen, az államfő, a miniszterelnök, a parlament és a független, csak a parlamentnek elszámolással tartozó közjogi méltóságok/intézmények rendszere -, addig nincs egy peták fejlesztési pénz se. Azaz főhetünk a levünkben, a hirtelen nyomorulttá vált környezetünkben, kilátástalanul. Mert addig zárva lesz a csap, amíg nem történik változás – és elnézve a feleket, változás márpedig nem lesz. Nem tehetek róla, de nekem van egy olyan megérzésem, hogy a jobboldal pont ezt az állapotot tűzte ki célul. Ha helyzet úgy rendeződik, hogy ők kerülnek hatalomra. akkor ők lehetnek a megmentők – és amíg uralomra nem kerülnek, addig a komcsik egy fillér EU pénzt nem költhetnek. Az ország… hát, azt tudhatjuk, mennyit jelent számukra az ország.
  • És természetesen létezhet még nagyobb pofon, a hideg polgárháború átfordulhat meleg polgárháborúba. Lassan lesz itt akkora gyűlölködés, mint amekkora volt a szerbek és a horvátok között.

Nos, a forgatókönyvek elég meredekek, elismerem. De fél évvel ezelőtt a mostani helyzet is elképzelhetetlen volt.
És még nincs vége, még mindig lehet fokozni a helyzetet, létezhet ennél meredekebb forgatókönyv is: pl. az, hogy létrejön egy társadalmi kiegyezés és megpróbálunk közös erővel kimászni a szarból.
Szvsz ennek látom a legkisebb esélyét.

Az élet megy tovább… de még milyen sebességgel

Nem semmi nap áll mögöttem. Hajnalban nagyon későn feküdtem, nagyon korán keltem. Mint mindig, amikor élet lengi be ezt a kedves várost. Aztán reggel elvittem a kocsit a szerelőhöz, veszekedtem. Utána kerestem egy automatát, vettem ki pénzt és egyből le is perkáltam az Express irodában. Lakáshirdetésre. Hátha. Utána egy lendületes sprinttel még éppen beértem a türelmi zónán belül a munkahelyemre – mely sprint meglehetősen felesleges volt, hiszen egész nap nem találkoztam főnökkel. Ettől dolgoznom még kellett, persze. Délután elmentem a kocsiért, természetesen megint veszekedtünk. Pontosabban kifejtettük egymásnak, ki mit ért a garancia kifejezés alatt. A vége 50% lett. Ami persze baromi sok, tekintve, hogy körülbelül 10 méter megtétele után a kocsi szórta ugyanazt a hibát, amellyel odavittem. Visszamentem, megint veszekedtem egyet. A szerelő kijött, mentünk egy jó nagy kört, a kocsi úgy ment, mint a kisangyal. Hiba szál sem. A szerelő kiszállt, elnézést kértem, hazamentem. Felkaptam a nagylányt, elmentünk bevásárolni a jövő hétre. Mondanom sem kell, a kocsi ment kb. 20 métert, majd újra megnyekkent. A Tesco-nál már két kézzel rángattam a sebváltót, hogy be tudjam tenni rükvercbe. Valahogy hazavergődtünk. Rögtön hívtam a szerelőt, hogy holnap reggel megyek.
Szerintem veszekedni fogunk.
És most már itt van az este, az előszoba fullra be van terítve szatyrokkal, de nincs kedvem elpakolni, viszont valamilyen véletlen folytán – magam sem tudom hogyan – de elfogyott egy üveg olaszrizlingem… szóval zajlik az élet.

Erdő és alkohol

Először elkezdtem válaszolni Varánusz hozzászólására, de aztán olyan hosszú lett a szöveg – és olyan gondolatok is belekerültek, hogy végül úgy döntöttem, jobb lesz ez rövid írásként.

Nos, vezetem már lassan két éve ezt a blogot, nem lehetne azt mondani, hogy szűkszavúan. Írtam már rengeteg mindenről – de arról még nem, hogy személy szerint miben is hiszek. Semmiképpen sem a térítő vallásokban, nem tudok elfogadni se harcos öregurat, se harcos szakállas alakokat. Köpcös, bölcs mosollyal lebegő alakot már sokkal inkább, de még annál is közelebb áll hozzám a Természet, mint isteni szubsztancia. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Pánt kergetem az erdőben, hanem azt, hogy egyszerre hiszek ember feletti és ember alatti szellemi rétegekben, melyek élőlényeken keresztül jelennek meg. Hiszek abban, hogy a világ sokkal bonyolultabb annál, mint ahogy mi itt elképzeljük – beleértve ebbe a születésünk előtti és utáni életet is. És természetes, hogy ez mind a természet része – a mi dolgunk pedig, hogy beleilleszkedjünk, harmóniát találjunk vele. (És amennyiben lehetőségünk van rá, hasznos gondolati struktúrákat hozzunk létre.)
Talán ebből a megközelítésből érthető, hogy miért érzem úgy magam az erdőben, mint más ember a templomban. Nekem a sudár fák megannyi míves oszlopok. Szeretek szó nélkül sétálni közöttük. És hasonlóan, mint a templomban a hívők, én sem szeretem a hangos szót. Ugyanígy elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki magnóval állítson be, melyből ordít a zene – és ugyanilyen nonszensznek tartom azt is, ha valaki kocsmának nézi az erdőt.

Szóval, a rövid válaszom: nem. Nem vonom vissza. Természetesen, ha az ebédidő egy menedékháznál ér, ebéd után szívbaj nélkül megiszok egy sört. A túra végén, a szálláson szintúgy. De ennek szvsz semmi köze az erdei szeszeléshez.

Erdő

Mindenesetre alig várom már, hogy elmenjek erről a trágyadombról, amivé ez az ország változott. Pár nap és bevesszük magunkat egy hétre az erdőbe, a békés Szlovákiában. Emberrel is alig találkozunk, nemhogy radikális vadbarommal.
Hacsak a mókusok úgy nem döntenek, hogy a demokratikus szabályokat felrúgva, erdei ösvényre vonulva döntik meg a sündisznó kormányt.

Népszavazás

Most olvasom, hogy a Fidesz népszavazást akar arról, hogy legyenek-e megszorítások.

Maximálisan egyetértek velük. Ha már hirtelen ennyire egyszerű lett a világ, kiegészíteném a kívánságlistát néhány régi óhajommal:

  • Legyen mindenki hirtelen gazdag, elégedett és boldog.
  • Legyen a nőknek hátul is melle.

Aki magyar, megszavazza.

Rám szakadt


















Megnyugtató, ha az ember talál ebben a zűrös világban valami állandó, változatlan sémát. Nekem bizonyos értelemben szerencsém van: hozzámragadt egy séma, melytől nem tudok megszabadulni: ahogy nagyobb kirándulásra indulnánk, elromlik az autó. Jövő hét végén mennénk Szlovákiába, erre tegnap szólt Nej, hogy nem tud sebességet váltani. Lementem, kipróbáltam… tényleg. Üresen veszi, mint a kisangyal, ha elindítom a motort, akkor meg már nem. Remélem, megúszom egy gumibak cserével.
Külön öröm, hogy ma mentünk volna bakancs főpróbára, a Rám-szakadékba. Természetesen nem hagytuk ki, de így kelhettünk korán és utazhattunk jó három órát. Csak oda. Durván hatvan kilométer.
Általában igaz, hogy a túrák nehezebb részein szeretek minél hamarabb túljutni. Jelen esetben ez maximálisan sikerült is: ugyanis a túra legfárasztóbb, legnehezebb része a másfél óra álldogálás volt a pukkadásig zsúfolt buszon Dömösig. 8.09-re értünk a buszpályaudvarra, a busz 8.30-kor indult – ehhez képest már jó harminc méteres tömött sor tekergett a megállóban. Lányom meg is jegyezte, hogy ekkora tömegnél biztos fognak indítani mentesítő járatot. Néztem rá, mint a szellemi fogyatékosokra szoktak: Már miért indítanának? Hiszen ahhoz gondolkozni kellene: jó kirándulóidő van, a 8.30 tipikus elindulási idő, várhatóan sokan fognak kimozdulni a városból… szóval elméletileg lehetne két buszt indítani, de minek, amikor sok jó ember egy buszra is felfér és azért az mégiscsak olcsóbb.

Azt csak hittem, hogy megszabadulok a tömegtől, amikor végre leszálltunk a buszról. Mintha direkt szívatni akarna a fátum, ahogy sétáltunk kifelé a faluból a szakadék felé vezető úton, mint operettszínpadi belépőben, úgy lépdeltek elő mindenféle kis utcákból, házak közötti sikátorokból vidám és hangos turisták. Hirtelen azt vettem észre, hogy előttünk is ott termett vagy húsz jókedvű hátizsákos alak, meg mögöttünk is. Mi hárman begyorsítottunk, hamarosan leelőztük az egész bagázst. Nej alig tudott köpni-nyelni, mire utolért bennünket. Szegény meg volt győződve, hogy ilyen tempóban szándékozunk végigsöpörni az egész kiránduláson.

Végül találtunk egy kicsi légüres teret, éppen nem láttuk az előttünk haladót, éppen nem hallotuk a mögöttünk jövőt, próbáltunk is ráállni a tempójukra. Mint kiderült, abszolút felesleges erőfeszítés volt, ahogy kezdett komolyra fordulni a helyzet a szakadékban, rögtön feltorlódott a jónép, a fentről jövők beszorították a lentről menőket, szóval tolongtunk, mint a hetes buszon.

Meg is jegyeztem, hogy tipikus remeteváros a szituáció. Kijön egy csomó ember az erdőbe, hogy megszabaduljon a nagyvárostól, a tömegtől, a hétköznapjaitól… aztán az erdőben zsúfolódik tovább, folytatja ugyanazokat a beszélgetéseket (ahogy elkaptam egy-két foszlányt: volt szó szerződésmódosításról, másik társaságnál szolgáltatás igénybevételi feltételekről) – tipikus erdei beszédtémák. Persze a másik véglet sem jobb. Ilyet is láttunk. Letette a kocsit a parkolóba, aztán indulás előtt sejtelmes mosollyal kínálta körbe a félliteres üvegből a barackpálinkát a többieknek. Vagy az a fiatalokból álló laza csapat, akik nagyon vagányan nyomultak lefelé az ösvényen, kezükben felpattintott sörösdobozzal. Nem igazán értem a dolgot. Ha bebaszni akarnak, akkor miért nem mennek kerthelyiséges kocsmába? Semmi értelme összemixelni a kétfajta élvezetet, a természetjárás és a szeszelés szvsz nem összeférhető dolgok. Számomra ez teljesen olyan, mintha a templomba ülnék be kocsmázni. Profán, mint a rossznyavalya.
Arról már nem is beszélek, amikor elment mellettünk egy lefelé igyekvő csapat, aholis a fiatal hölgy odaszólt a hapsijának, hogy “Bazdmeg, de szépek a fák!”. A lelked, milyen lehet, angyalom – ha ezt így összeegyeztethetőnek tartod?

No, voltak azért vidámabb pillanatok is. Például láttunk egy családot, ahol a három gyerek éppen veszekedett. Azon, hogy ki cipelje a hátizsákot. Komoly. A szüleik elhitették, hogy a hátitáskát cipelni az nagy megtiszteltetés, nem akárki lehet méltó rá. És a kölykök ölték egymást, hogy vihessék. Micsoda ötlet, barátom!

Találkoztunk a Debil Túrázóval is. Mi felfelé mentünk – irgalmatlanul lihegve – ő és párja lefelé sétáltak. Ahogy egymás mellé értünk, a hapi odaszólt nekünk:
– Milyen az út?
És odamutatott, felfelé.
– Mármint lefelé? – igyekeztem pontosítani.
– Nem, felfelé.
– Hát, azt én ugyan nem tudhatom. Mi még nem jártunk arra – vontam meg a vállam.
Erre szégyenlősen elmosolyodott, mentek tovább. Megcsóváltam a fejem, aztán mi is mentünk tovább.
Nem sokkal később jött egy másik pár.
– Elnézést, nem tudja merre van a Rám-szakadék? – kérdezték meg.
Körbenéztem. Az ösvény viszonylag egyenes volt, a turisták hosszú tömött sorokban igyekeztek lefelé az ösvényen, gyakorlatilag mindenféle jelzéslesés nélkül csak menni kellett a zömmel.
– Mindig csak lefele, csókolom, mindig csak lefele – sajtoltam ki magamból a semmitmondó választ.

Az mindenesetre biztos, hogy épp jókor indultunk. Tíz óra körül tett ki minket a busz Dömösnél és még elviselhető módon tudtuk áthámozni magunkat a vaskorlátos, létrás részen. Ha később indultunk volna, és pont elkapjuk azt a hihetetlen tömeget, mely Dobogókőről indult neki lefelé, akkor soha nem értünk volna át a szűk részeken.

Aztán persze felértünk, a Rezső kilátóból gyönyörködtünk a ködös tájban, a hihetetlen színekben pompázó erdőkben, majd a dobogókői menedékházban mindenki ellátta magát azzal, amelyben a legnagyobb hiányt szenvedte, végül busszal leevickéltünk Pomázig, onnan HÉV-vel be a városba – és a túrázó jól megérdemelt jutalmaként ismét jött a Szlovák Söröző. Kicsit sárosak voltunk, kicsit(?) büdösek is, de úgy látszik itt nem tartatják be olyan erősen a kínos vasárnapi etikettet. A csajok is meggyőződhettek, hogy nem beszéltünk félre, tényleg finoman főznek és tényleg hatalmas adagokat szervíroznak.
Azt hiszem, simán elment volna a cég reklámjának Nej, aki ebéd után a Nyugati metróállomáson séta közben aludt el.

No, szóval jó volt. de várjuk már nagyon a Szlovák Paradicsomot, ahol ilyen vagy még nehezebb terepeken mászkálhatunk, természetesen vasárnapi turisták nélkül.

Megjegyzés:
Az Internetre felrakott többi kép itt található.

Bénázunk

– Az eladó lakással kapcsolatban szeretnék érdeklődni.
– Tessék.
– Mikor lehet megtekinteni?
– Általában délután. Mondjuk öt óra után.
– Ma?
– Huh, ma speciel hat óra után érek haza – de lehet, hogy később.
– Nekem jó a fél hét is.
– De akkor már sötét van.
– És? Nincs világítás?
– De, persze, hogy van. Viszont Önök nem látják a környéket.
– Értem. Ezek szerint a lakás szép környéken van?
– Nem, nem igazán. Pontosabban… olyan átlagos. De, gondolom, Önöknek nem mindegy, hogy mennyi információt szereznek az ingatlanról.
– Ebben igaza van. Akkor oda megyünk háromnegyed hatra, körbejárjuk a környéket, de csak fél hétkor megyünk fel.
– Rendben. Akkor várom Önöket. Viszonthallásra.
– Viszonthallásra.
Letettem a telefont és csak néztem bambán magam elé. Én és a nagy hülye pofám. Éppen pár nappal ezelőtt mondja egy ingatlan értékbecslő, hogy az épület valahogy nyomasztólag hat a vevőkre, én meg elintézem, hogy a páciensnek bő félórája legyen alaposan áttanulmányoznia, miért is ellenszenves az összhang.

……:..:::………:….::…:….:….:……:::::…………….

Újabb érdeklődő telefonál pénteken, hogy neki nagyon sürgős lenne megtekinteni a lakást. Habár szombaton egész nap a természetben szerettem volna csavarogni, de a lakás fontosabb.
– Jó, végülis lehet szó szombatról is. Arra szeretném kérni, hogy amennyiben megoldható, próbáljuk meg minél korábbra tenni a látogatást.
– Értem. 11 óra jó lesz?
Nénikéd. Mióta korai időpont a délelőtt 11?
– Persze, jó lesz. Akkor várom. Viszonthallásra.
– Viszonthallásra.

Természetesen nem jött el. Én viszont délután már nem indultam el kirándulni.

……:..:::………:….::…:….:….:……:::::…………….

Kedden kerékpárral jöttem be. Tekerés közben hallom, csörög a telefon. Bicajról le, kapnám elő a telcsit az övtáskából, de olyan szerencsétlenül nyúltam hozzá, hogy a tekerőgombbal elutasítottam a hívást. Nézem a számot, letiltva. Hát, így jártam. Vártam még két percet, hátha ismét hív. És bejött – újabb csengés, újabb béna előkapás, megint elutasítottam a hívást. Újabb két perc ácsingózás, immár kézben tartott telefonnal – de több hívás nem jött.
Beértem a munkahelyre, éppen zuhanyoztam, amikor megint csörgött a telefon.
Vizesen kirongyoltam a fülkéből, előkaptam a telefont. Megbeszéltünk mindent, éppen arról volt szó, hol is van a lakás – amikor hirtelen elment a térerő. Pár másodperccel később visszajött, de a hapi már nem hívott vissza.
Felmentem dolgozni. Déltájban jött újra a hívás. Elnézést kértem a szakadásért, immár gyorsan lekevertük a fontos dolgokat. Sajnos nem volt jó neki a 17.00 utáni időpont, megegyeztünk péntek délutánban. Később visszahívott, hogy a felesége 17.30-ra mégiscsak oda tud érni.
Necces volt, mert ehhez nekem 16.00-kor el kell indulnom bringával – és egyáltalán nem biztos, hogy ez sikerül. A gyerekeket riadóztattam, rakják rendbe a lakást. (Hogy utálhatják már ezeket a telefonokat.)
Természetesen az indulás nem jött össze, 17.25-kor értem haza és még rohannom kellett volna zuhanyozni. Közben, amikor még csak elraktam a kerékpárt, a szemben lakó srác úgy döntött, erősítőpróbát tart – benyomott valami idióta technozenét teljes hangerőn.
Nos, éppen rohantam volna tusolni, amikor csörgött a telefon. Az érdeklődő az utcáról telefonált – lehetett hallani a készülékbe beszűrődő zenét -, hogy tárgytalan, fel sem jön.
Pár perc múlva a srác kikapcsolta a hifit. Tényleg csak tesztelt rajta valamit – de ez pont elég volt, hogy elriassza az érdeklődőt.

Nos, jelenleg így állunk.
Ha így megy tovább, ebben a lakásban fogunk megrohadni.