Megnyugtató, ha az ember talál ebben a zűrös világban valami állandó, változatlan sémát. Nekem bizonyos értelemben szerencsém van: hozzámragadt egy séma, melytől nem tudok megszabadulni: ahogy nagyobb kirándulásra indulnánk, elromlik az autó. Jövő hét végén mennénk Szlovákiába, erre tegnap szólt Nej, hogy nem tud sebességet váltani. Lementem, kipróbáltam… tényleg. Üresen veszi, mint a kisangyal, ha elindítom a motort, akkor meg már nem. Remélem, megúszom egy gumibak cserével.
Külön öröm, hogy ma mentünk volna bakancs főpróbára, a Rám-szakadékba. Természetesen nem hagytuk ki, de így kelhettünk korán és utazhattunk jó három órát. Csak oda. Durván hatvan kilométer.
Általában igaz, hogy a túrák nehezebb részein szeretek minél hamarabb túljutni. Jelen esetben ez maximálisan sikerült is: ugyanis a túra legfárasztóbb, legnehezebb része a másfél óra álldogálás volt a pukkadásig zsúfolt buszon Dömösig. 8.09-re értünk a buszpályaudvarra, a busz 8.30-kor indult – ehhez képest már jó harminc méteres tömött sor tekergett a megállóban. Lányom meg is jegyezte, hogy ekkora tömegnél biztos fognak indítani mentesítő járatot. Néztem rá, mint a szellemi fogyatékosokra szoktak: Már miért indítanának? Hiszen ahhoz gondolkozni kellene: jó kirándulóidő van, a 8.30 tipikus elindulási idő, várhatóan sokan fognak kimozdulni a városból… szóval elméletileg lehetne két buszt indítani, de minek, amikor sok jó ember egy buszra is felfér és azért az mégiscsak olcsóbb.

Azt csak hittem, hogy megszabadulok a tömegtől, amikor végre leszálltunk a buszról. Mintha direkt szívatni akarna a fátum, ahogy sétáltunk kifelé a faluból a szakadék felé vezető úton, mint operettszínpadi belépőben, úgy lépdeltek elő mindenféle kis utcákból, házak közötti sikátorokból vidám és hangos turisták. Hirtelen azt vettem észre, hogy előttünk is ott termett vagy húsz jókedvű hátizsákos alak, meg mögöttünk is. Mi hárman begyorsítottunk, hamarosan leelőztük az egész bagázst. Nej alig tudott köpni-nyelni, mire utolért bennünket. Szegény meg volt győződve, hogy ilyen tempóban szándékozunk végigsöpörni az egész kiránduláson.

Végül találtunk egy kicsi légüres teret, éppen nem láttuk az előttünk haladót, éppen nem hallotuk a mögöttünk jövőt, próbáltunk is ráállni a tempójukra. Mint kiderült, abszolút felesleges erőfeszítés volt, ahogy kezdett komolyra fordulni a helyzet a szakadékban, rögtön feltorlódott a jónép, a fentről jövők beszorították a lentről menőket, szóval tolongtunk, mint a hetes buszon.

Meg is jegyeztem, hogy tipikus remeteváros a szituáció. Kijön egy csomó ember az erdőbe, hogy megszabaduljon a nagyvárostól, a tömegtől, a hétköznapjaitól… aztán az erdőben zsúfolódik tovább, folytatja ugyanazokat a beszélgetéseket (ahogy elkaptam egy-két foszlányt: volt szó szerződésmódosításról, másik társaságnál szolgáltatás igénybevételi feltételekről) – tipikus erdei beszédtémák. Persze a másik véglet sem jobb. Ilyet is láttunk. Letette a kocsit a parkolóba, aztán indulás előtt sejtelmes mosollyal kínálta körbe a félliteres üvegből a barackpálinkát a többieknek. Vagy az a fiatalokból álló laza csapat, akik nagyon vagányan nyomultak lefelé az ösvényen, kezükben felpattintott sörösdobozzal. Nem igazán értem a dolgot. Ha bebaszni akarnak, akkor miért nem mennek kerthelyiséges kocsmába? Semmi értelme összemixelni a kétfajta élvezetet, a természetjárás és a szeszelés szvsz nem összeférhető dolgok. Számomra ez teljesen olyan, mintha a templomba ülnék be kocsmázni. Profán, mint a rossznyavalya.
Arról már nem is beszélek, amikor elment mellettünk egy lefelé igyekvő csapat, aholis a fiatal hölgy odaszólt a hapsijának, hogy “Bazdmeg, de szépek a fák!”. A lelked, milyen lehet, angyalom – ha ezt így összeegyeztethetőnek tartod?

No, voltak azért vidámabb pillanatok is. Például láttunk egy családot, ahol a három gyerek éppen veszekedett. Azon, hogy ki cipelje a hátizsákot. Komoly. A szüleik elhitették, hogy a hátitáskát cipelni az nagy megtiszteltetés, nem akárki lehet méltó rá. És a kölykök ölték egymást, hogy vihessék. Micsoda ötlet, barátom!

Találkoztunk a Debil Túrázóval is. Mi felfelé mentünk – irgalmatlanul lihegve – ő és párja lefelé sétáltak. Ahogy egymás mellé értünk, a hapi odaszólt nekünk:
– Milyen az út?
És odamutatott, felfelé.
– Mármint lefelé? – igyekeztem pontosítani.
– Nem, felfelé.
– Hát, azt én ugyan nem tudhatom. Mi még nem jártunk arra – vontam meg a vállam.
Erre szégyenlősen elmosolyodott, mentek tovább. Megcsóváltam a fejem, aztán mi is mentünk tovább.
Nem sokkal később jött egy másik pár.
– Elnézést, nem tudja merre van a Rám-szakadék? – kérdezték meg.
Körbenéztem. Az ösvény viszonylag egyenes volt, a turisták hosszú tömött sorokban igyekeztek lefelé az ösvényen, gyakorlatilag mindenféle jelzéslesés nélkül csak menni kellett a zömmel.
– Mindig csak lefele, csókolom, mindig csak lefele – sajtoltam ki magamból a semmitmondó választ.

Az mindenesetre biztos, hogy épp jókor indultunk. Tíz óra körül tett ki minket a busz Dömösnél és még elviselhető módon tudtuk áthámozni magunkat a vaskorlátos, létrás részen. Ha később indultunk volna, és pont elkapjuk azt a hihetetlen tömeget, mely Dobogókőről indult neki lefelé, akkor soha nem értünk volna át a szűk részeken.

Aztán persze felértünk, a Rezső kilátóból gyönyörködtünk a ködös tájban, a hihetetlen színekben pompázó erdőkben, majd a dobogókői menedékházban mindenki ellátta magát azzal, amelyben a legnagyobb hiányt szenvedte, végül busszal leevickéltünk Pomázig, onnan HÉV-vel be a városba – és a túrázó jól megérdemelt jutalmaként ismét jött a Szlovák Söröző. Kicsit sárosak voltunk, kicsit(?) büdösek is, de úgy látszik itt nem tartatják be olyan erősen a kínos vasárnapi etikettet. A csajok is meggyőződhettek, hogy nem beszéltünk félre, tényleg finoman főznek és tényleg hatalmas adagokat szervíroznak.
Azt hiszem, simán elment volna a cég reklámjának Nej, aki ebéd után a Nyugati metróállomáson séta közben aludt el.

No, szóval jó volt. de várjuk már nagyon a Szlovák Paradicsomot, ahol ilyen vagy még nehezebb terepeken mászkálhatunk, természetesen vasárnapi turisták nélkül.

Megjegyzés:
Az Internetre felrakott többi kép itt található.