A megoldás

Én teljesen hülye vagyok – hiszen van megoldás, nem is bonyolult. Évek óta folyik ebben az országban a kormánykerékért folytatott eszetlen civakodás. Hiába tudjuk, hogy ez nem vezet jóra, ha közben egyik fél sem hajlandó egy jottányit sem engedni. Már hogyan is engednének: itt már régóta a ‘minden vagy semmi’ a tét.

Igen jó hírem van: létezik elfogadható megoldás. Ha a csehek és szlovákok el tudtak válni egymástól; ha a kibékíthetetlen Észak és Dél-Korea ketté tudott válni, akkor ez a lelkiekben már régóta kettészakadt ország miért ne válhatna fizikailag is ketté?
A két nagy párt vezetője húzzon sorsot: az egyik megkapja a Dunántúlt, a másik a maradékot. Budapestet értelemszerűen elfelezzük.
A határvonalat felássuk, tankcsapdákat, aknamezőket telepítünk. Ez ugyan lehetetlenné teszi ez értelmes kommunikációt, de ez már évek óta úgyís reménytelenül megszűnt. Igaz, lesz egy kis logisztikai probléma, mire mindenki megtalálja új helyét, lakását az új országban, de mi ez a kis kényelmetlenség a boldog jövőhöz képest. Az eddig civakodó és emiatt előre haladni képtelen ország két, önmagában tökéletesen harmonikus fél országként rakétaként fog előre száguldani. A hajtóerő nem kis mértékben a két ország közötti rivalizáció lesz. És mint tudjuk, a katonai fejlesztések is élénkítik a gazdaságot.

Nem is értem, eddig miért nem merült fel egy ilyen indítvány.
A Kossuth téren ennél jóval vadabb ötleteket is megtapsoltak már az utóbbi napokban.

This is my auto

Meghallgattam Gazi legújabb kompozícióját. Szomorú vagyok.

Pedig megszokhattam volna. Eddigi életem során hányszor, de hányszor kellett vállrándítás nélkül kidobnom egykor fontosnak hitt dolgokat… embereket.

[Update]
Azért csak benyomtam a winampba a Waszlavik összest. Így, a 16. házassági évfordulónkon úgy is hajlamos az ember az emlékezésre.
Eszembe is jutott az eset, amikor annyira hosszúra nyúlott a legénybúcsú, hogy gyakorlatilag aznapos ittasan utaztam le Nejem családjához, ahol már nagyban készültek az eseményre. Indulás előtt bedobtam egy Gazi kazettát a zsebembe, végletekig elszánva magam, hogy ezt a zsenit feltétlenül megismertetem apóssal, aki alapvetően egy tök jó fazon. Végül is, tényleg az, de szikár parasztember lévén valószínűleg nemes egyszerűséggel vasvillára nyársalva ebrudalt volna ki a házból már a második számnál. Szerencsére Nej gyors akciója elejét vette a jelenetnek.
Aztán amikor 94-ben sógornőmmel és öcsémmel négyesben Olaszországban csavarogtunk, és már mindenki hulla volt, különösen én, a sofőr – végül azzal sikerült becsempésznem egy Waszlavik kazettát a magnóba, hogy csak ez tud engem ébrentartani. Öcsém valószínűleg azóta sem tudja megbocsátani nekem ezt az akusztikus merényletet.
És még számtalan emlék. Hallgattam begőzölt bulikon. Hallgattam programozás közben. Hallgattam Trabantban, Ladában. Hallgattam unalmas vasárnapi délutánokon, mint gyerekekkel játszó családapa. Hallgattam, amikor az ablak előtt hangoskodó alakokat akartam elűzni. (Igaz, ilyenkor egy kicsit hangosabban.) Szóval hallgattam. Ez az, ami egy kicsit nehezebb lesz mostantól.

Gyáva nyúl

Mielőtt bárki félreértené, nem személyeskedni akarok. Ez egy szituációnak a neve – olyan szituációé, mellyel a játékelmélet foglalkozik.

Gyáva nyúl (chicken run, csibefutam)
Alaphelyzet: Két kocsi száguld egymás felé, az veszít, aki hamarabb félrekapja a kormányt.
A nehézség: Ha egyikük sem kapja félre mindketten meghalnak, de egyik sem tudhatja, hogy a másik mennyit kockáztat még.
link

Ha az egyik játékosnak az előjáték során sikerül meggyőznie a másikat arról, hogy ő tántoríthatatlan, és semmi esetre sem fog kitérni, akkor a másik kénytelen lesz kitérni, hogy elkerülje a legrosszabbat.
A meggyőzés eszköze akármi lehet. Hermann Kahn amerikai pszichológus például így ír: „A technikás játékos eleve holtrészegen száll be az autóba, ott nagyot húz a whiskysüvegből, majd széles ívben kidobja azt az ablakon, hogy mindenki lássa, mily holtrészeg. Sötét szemüveget vesz, hogy mindenki számára világossá tegye: ő aztán nem sokat lát a dolgokból. Amikor az autó eléri a maximális sebességét, egy erőteljes mozdulattal leszakítja a kormánykereket, és kivágja az ablakon. Ha az ellenfele minderre odafigyelt, játékosunk már nyert is. Ha nem figyelt oda, az már az ő baja…”
Nem biztos, hogy ez a taktika a lehető legracionálisabb, de alighanem eredményes. Ha mindketten ezt játsszák, akkor ugyan biztos a végzetes kimenetel, de nagy kockázat nem így játszani, mivel aki nem ezt teszi, az feladja a labdát az ellenfélnek, hogy játszszon ő így. Minél irracionálisabban játssza valaki a gyáva nyulat, annál biztosabban fog nyerni.

Ebben a játékban az egyetlen esély a kölcsönös kooperációra az, ha mindkét fél teljesen világossá teszi a másik számára, hogy részéről a kooperáció szóba sem jöhet. Aki nem vállalja a legrosszabb kockázatát, az biztos vesztő a gyáva nyúl típusú játékokban. Márpedig az ilyen játékok igen gyakoriak. A második világháború előtt Chamberlain nem vállalta a legrosszabb, a háború kockázatát, így aztán Hitler jó néhány gyáva nyúl típusú játszmát nyert meg eleinte. Churchill volt az, aki idejében felismerte a helyzet csapdáját, és kikényszerítette Anglia hadba lépését, jóllehet hosszú ideig csak a „furcsa háború” formájában.
A kubai rakétaválság idején, 1962-ben Kennedy tanácsadói már játékelméleti módszerekkel elemezték a helyzetet, és jó előre kimutatták a konfliktus gyávanyúl-jellegét. Ez segítette Kennedyt abban, hogy idejekorán világossá tegye az oroszok számára, hogy ebben a kérdésben ő nem hajlandó kompromisszumra. Sikerült is meggyőznie Hruscsovot arról, hogy az amerikai vezetés nem retten vissza a nukleáris háborútól sem. Végül Hruscsov rántotta el a kormányt.
link

Hogy miről jutott ez az eszembe? Már nem is tudom…