Nem értem

Sokadjára ugrok neki a Babó/Gyűrűk ura párosnak, most a változatosság kedvéért angolul.
Ez a tény az apropója egy régóta bennem lappangó kérdésnek: hogyan is működik a regény bioszférája? Eszméletlen helyeken – Mória bányáiban, Mordor kietlen sziklarengetegében – élnek milliószámra az orkok. Növényzetnek nyoma sincs. Állatoknak szintúgy. Mi a francot eszik ez a ragadozókból álló hatalmas massza? Ha egymást… akkor nem kell matematikusnak lennünk, hogy megsejtsük, hová tart a sorozat. Ha követ, sarat vagy földet ennének, akkor rendben lennénk, de ilyesmiről szó sincs – sőt. A főhősöket többször is el akarják fogyasztani, legyenek akármilyen fajtához tartozók is. (Az, hogy az orkok sárból származnának, az csak a filmes adaptációban jelenik meg. Könyvben ilyesmiről szó sincs. Igaz, orknőkről sem.)
No, mindegy, törődjünk bele, hogy orkok milliószámra hemzsegnek olyan környezetben, ahol egy mormál halandó egy hét alatt éhenhalna.
De itt van a következő kínzó kérdés: mi a biznisz ebben az egészben Szauronnak? Úgy értem, háborúzáson kívül semmire másra sem jó lényekkel lerohanni a világot, kiirtani minden növényt és egyáltalán minden élőlényt, üres kősivataggá változtatni a világot… mi ebben a jó neki?
Mi a motivációja?

Kleine szívás, gute szívás

Tulajdonképpen ez az írás valamennyire kapcsolódik Al hozzászólásához. Az ember ugyanis nem úgy utál meg egy terméket vagy egy gyártót, hogy egyszer belefut egy kellemetlen hibába – az általánosabb utálathoz sokkal inkább tömérdek apró bosszúságon keresztül vezet az út.
Olyanon, mint amilyenbe pl. ma este is belefutottunk.
Egy ügyfelünk meglehetősen cifra címtárának forest root tartományát állítottuk át Windows2000-ről Windows2003-ra. (Már céloztam erre a melóra.) A tartományvezérlők HP blade szerverek.
Nyilván a munka oroszlánrésze (büdös vagy és ordítasz) az előkészítő munka volt. Összeszedtünk mindent, kezdve a megfelelő Support Pack-tól a legapróbb információig. Többek között tudtuk, hogy amennyiben a hálókártyák teamingben vannak, akkor inplace upgrade előtt szét kell őket szedni. És még számtalan apró trükköt tudtunk – de tényleg nem akarok túl sokáig ezzel macsózni.
Kezdtük a jó öreg forestprep-pel.

Megjegyzés:
Isten áldja, aki kitalálta a ‘repadmin /options +DISABLE_OUTBOUND_REPL’ parancsot. Eszméletlen mennyiségű munkától kímélt meg bennünket. Ha lesz időm, akkor majd a Technet blogba meg is írom, mi a hálálkodás lényege.

Mint a mesében, minden simán lement. Replikáció – mint kés a vajban. Alig telt el másfél óra és az ország legeldugottabb sarkában is ott vigyorgott az új séma. Jöhetett az upgrade. Távoli gépre rámásolva az i386 könyvtár, ILO porton keresztül belépve a winnt32 elindítva. Elméletileg ennek a kezdeti érdeklődés után minden interakció nélkül le kellett volna futnia. Elméletileg.
Éppen amikor kezdett gyanús lenni, hogy minden túl szépen megy, beütött a ménkű.
Feljött egy ablak, hogy a program hiányol egy francseemlékszikanevére.sys állományt egy Compaq Network Teaming Disc nevű médiáról. Alul egy browse jellegű menü, felette a lehetőségek: OK vagy Cancel.
Zavartan néztünk egymásra a kollégámmal.
– Istenbizony nem voltak teamingben a kártyák – mentegetőztem.
– De a teaming fel van telepítve… – szögezte le.
– Igen. De ki volt kapcsolva.
Vakaróztunk rendesen. A kérdéses DC nagyjából a legfontosabb DC volt az erdőben. (Azzal illik kezdeni.) Schema Master, Domain Naming Master… meg fontos replikációs csomópont.
Értelemszerűen ilyen telepítő médiánk nem volt. Lévén este kilenc után, az se volt valószínű, hogy be tudunk szerezni egyet. Azaz az OK gomb kiesik – marad a Cancel gomb. Belegondoltál? Egy marha bonyolult erdő legfontosabb tartományvezérlője behal inplace upgrade közben.
Nyilván megvoltak a rollback stratégiáink. Innen tudtuk, hogy ha ezt a DC-t – pontosabban a funkcióit – elő akarjuk varázsolni a semmiből, akkor kényelmesen megtekinthetjük majd az ablakból azokat a hajnali kukafosztogató egyetemistákat, akik még éppen megelőzik a hajléktalanokat.
Főnökünk volt olyan balszerencsés, hogy pont ekkor telefonált ránk, hogyan állunk. Nem adhattunk mást, csak mi a lényegünk. Még a telefonon keresztül is érzékelni lehetett, hogyan nyúlt meg az orra.
Természetesen nekiálltunk felszántani az Internetet. Én megpróbáltam a HP oldaláról közelíteni, kollégám pedig guglizott. Mondanom sem kell, hogy én egy abszolút érdektelen oldalra jutottam, ő viszont talált egy érdekes doksit.
Idézek belőle:

If you have Compaq Network Teaming installed, see the informations below:

  • During the Installing Network phase, the installation stops (approximately with 32 minutes left of the install to complete) and a dialog pops up specifying Insert Disk (see actual message below.)
    Please insert the compact Disk labeled ‘Compaq Network Teaming Disk’ into your CD-ROM and then click ‘OK’.
  • When dialog pops up, click Cancel for the installation to proceed. After this point, the installation proceeds uninterrupted until it is complete.

Gondolj bele azoknak az embereknek a lelkivilágába, akik szerint ez így korrekt megoldás. Nem, nem teszünk ki az ablakba egy ‘skip’ gombot. Nehogymár. Szarjon csak be az a rendszergazda, hogy ha nyom egy Cancel-t, akkor lesz egy installálás közben ábrándosan félbehagyott, használhatatlan szervere. Hogy esetleg ki is írhatnánk valami információt az ablakba? Ugyan már… nyomd meg öcsém a gombot, ha bátornak érzed magad!
Természetesen ez volt a megoldás. Megnyomtuk a Cancel gombot, a telepítés pedig – a félbeszakítási szándékunkon jót derülve – simán lefutott.

Ez messze nem volt hetedhét határra szóló szívás. Olyan aprókára sikerült. De mögötte ott van egy olyan mentalitás, melyet nem tudok elfogadni. Hiába jók általában a HP vasak, hiába dicsekedhetsz szép nagy uptime értékekkel – az ilyen pofonok jobban megmaradnak az emberben. Különösen, ha nem csak egy termékcsaládnál találkozik ezzel a felelőtlen trehánysággal.

Ennek is vége

Kicsit zavaró érzés néha, hogy tudom, vannak, akik annyira nyomon követik a blogot, hogy jobban emlékeznek a történetekre, mint én. Ők már egészen biztosan kiszúrták… a többiekkel viszont most közlöm, hogy jó egy hete leesett a bal oldalról egy link.
Ez önmagában nem lenne egy világraszóló esemény – de a link eltűnése egy hosszú történet lezárása is.

Valamikor – 1998 körül – elindítottam egy weblapot, azzal a céllal, hogy kirakjam a saját rajzaimat a netre. Aztán később rájöttem, hogy az ötletben sokkal több van: meg lehet ismertetni a hazai közönséggel itthon ritkán látható karikatúristák műveit, sőt, be lehet mutatni hazai alkotásokat a nagyvilágnak is. Később az utóbbi két szándék elnyomta az elsőt és így alakult ki a Világökörség karikatúra magazin – de ez most nem annyira lényeges. A történet szempontjából sokkal lényegesebb, hogy körbenéztem, hogyan lehetne ezt a weblapot bevezetni a köztudatba. Nagyjából ekkortájt lehetett szemtanúja a nagyérdemű egy meglepő mutatványnak: jött valaki az ismeretlenből, összedobott egy apró, de kellően informatív linkgyűjteményt – és pár hónap alatt minden második hazai böngészőben ez lett a nyitóoldal. Igen, a www.startlap.com oldalról van szó.
Gondoltam, megpróbálom magam beküzdeni a humor dobozba. A levelemre jött egy meglehetősen hideg válasz: az üzemeltető pontosan leírta, miért szar az oldalam – azaz miért nem hajlandó kirakni. Rövid tépelődés – és falrugdosás – után rájöttem, hogy a srácnak tényleg igaza van. Átalakítottam, formaterveztem, a korábbi, meglehetősen szürke “humoros rajzok” nevet megváltoztattam “Rajzlap”-ra – majd újból jelentkeztem. Klasszikus “jó időben jó helyen” történő jelentkezés volt. Misi, a Startlap üzemeltetője pont akkor kezdte úgy érezni, hogy a lap karbantartása meghaladja az erejét, és segítőtársakat keresett maga mellé. Belőlem kinézte, hogy kompromisszumképes vagyok, a technikai ismereteim megvoltak, így rövid levelezgetés után megkaptam a Humor aloldal szerkesztését. Hamarosan lett “Kultúra”, “Autó” és még két másik aloldal, melyeknek a neve most nem jut eszembe. Ez volt a Startlap2.0.
Dehogyis volt admin felület – mindenki lokálisan szerkesztgette a statikus html fájlt a saját gépén, aztán időnként elküldte Misinek, aki kirakta a netre.
Ez így ment egy jó darabig, majd megjelent a szőke herceg fehér lovon – egy kiadó megvette az oldalt szőröstől-bőröstől, emberestől. Misi maradt szaktanácsadónak, mi meg maradtunk szerkesztőnek.

Megjegyzés: Nekem ez az üzlet különösen pikáns volt. Időközben ugyanis a kis magazinom is fejlődött. Jelentkezett egy úriember, aki felajánlotta, hogy a meglehetősen vacakul hangzó rajzlap.swi.hu helyett odaadja nekem a rajz.lap.hu nevet. A cégük ugyanis viccből bejegyezte a lap.hu tartományt, mert ez egy jópofa név: egy csomó szót lehet elétenni, úgy, hogy az eredmény meglehetősen kellemes látvány lesz: vicc.lap.hu, rajz.lap.hu, ka.lap.hu… meg ilyenek. Sanyi el is kezdte a vicc.lap.hu-t, én meg csináltam a rajz.lap.hu-t. Voltak olyan kedvesek, hogy tárhelyet is adtak. Igenám, de a szőke lapkiadónak tervei voltak, márpedig ehhez kellett a lap.hu. Úgy döntött, mindenestől megveszi. Így alakult ki az a fura helyzet, hogy az üzleti tranzakció mindkét felén érdekelt voltam, természetesen csak nézelődőként. Annyi esett le az üzletből, hogy minden szerkesztő választhatott egy domainnevet ingyen, melynek a karbantartását is a kiadó állta. A többieknek szerencséjük volt, a vicclap.hu-t még nem jegyezte be senki, a később bekapcsolódott okorszem.hu nem volt érintett – de a rajzlap.hu sajnos már foglalt volt. Egy hétvégi brainstorming után alakult ki a miarepa.hu, mely par nap utan vilagokorseg.hu névre evolválódott.

No, szóval szerkesztgettünk, én immár a humor.lap.hu-t. De a kiadó nem állt meg a címvásárlásnál, sokkal nagyobb ívű elképzelései voltak. Először megalkottak egy webes adminfelületet, majd miután ez bevált, megnyitották a kapukat: bárki szerkesztő lehetett, aki talált egy jó témát és a témához kapcsolódó X linket. Ez lett a Startlap3.0. Jöttek is az emberek, gyarapodott a birodalom. A gyarapodással persze mi is szépen elvesztettük az előjogainkat. Misi kiszállt az üzletből, a szerkesztési honor pedig átalakult a korábbi fix összegről reklámbanner értékesítési lehetőségre. Ez nekem nem esett túl jól: egyrészt a munka drasztikusan megnövekedett, nem volt ritka a napi tíz linkajánlás – mindegyiket át kellett nézni, elbírálni, aztán vagy finoman elutasítani vagy valahogy beszerkeszteni. Természetesen a sok link miatt a kategóriák meglehetősen sűrűn változtak és abban az admin programban még nem volt egyszerű a dobozok közötti átjárás. (Az állandó csoportosításnak lett a következménye a különvált karikatura.lap.hu is.) Másrészt ez pont akkor volt, amikor éppen visszaesett az online reklámpiac. Tettem néhány bátortalan próbálkozást bannerértékesítésre, de nem kísért túl nagy siker. Igazából még egy pixelt sem tudtam eladni. Ez a kettő így együtt más erős volt, leadtam a humor.lap.hu-t egy szerkesztőtársnak, magam maradtam a karikatúráknál.

Így teltek az évek. Ma már – ha jól tudom – háromezernél több szerkesztő van, a korai izgalmak után az egyszerű hétköznapok jöttek. A Startlap találkozókra nem jártam – amikor pár százan lettünk, én már akkor besokkaltam a tömegtől.
Végül úgy alakult, hogy az utóbbbi években elfordultam a karikatúráktól is. Valószínűleg ennek a blognak is köze van hozzá – rájöttem, hogy szóban is ki tudom fejezni mindazt, amihez korábban rajzolnom kellett. Bejátszott egy kicsit a csömör is: évekig átlagban napi száz karikatúrát néztem át – szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy aki nekem _eredeti_ grafikai humort tud ma prezentálni, azt az embert kiállításon fogom mutogatni.
Végül a hétvégén jutottam el oda, hogy immár sokadszor kaptam figyelmeztetést, miszerint van linkajánlás a postafiókomban, ennek ellenére több, mint egy hónapja nem léptem be az admin programba. Ez azért már gáz. Volt bennem annyi kurázsi, hogy beismertem, így már nem érdemes csinálni – átadtam az oldalt Halász Gézának. Végül is… neki ez a munka majdhogynem kötelessége is. :-)

Azaz vége. Jó volt: megvolt benne minden, ami kell: hősies indulás, eszméletlen hajtós meló a közepén, végül az érdektelenségbe fúlás.
Szép, kerek történet.

Most berágtam. De tényleg.

Délután annyira erősködött a Windows Update, hogy végül feldobtam a gépemre az IE7-et.
Súlyos felelőtlenség volt.
Este sürgősen szkennelnem kellett volna néhány lapot – és a szkennerszoftver meg sem nyikkant a kattintásra. Semmi hibaüzenet, semmi elfüstölés – és semmi aktivitás.
Első ránézésre nincs túl sok összefüggés a két esemény között – de amikor újratelepítettem a drivereket és a vezérlőprogramot, akkor már kaptam hibaüzenetet is indításkor. Ez az idióta HP olyan programot adott a lapolvasóhoz, mely időnként kimegy és behív egy lokális weblapot, melyen jscript kód van. És valamiért ezt a kódot az új IE már nem eszi meg. (Unspecified error in…)
Hulla jó. Hiába a Firefox az alapértelmezett böngészőm, a HP bedrótozva az Explorert hívja meg. A kódot nézegettem, de igazából nem láttam belőle semmit. (Leginkább kódot nem. És az is gyanús, hogy a hibaüzenet szerint a rossz kódrészlet a 99. és a 146. sorokban van – miközben az illető állomány mindössze 98 soros.)
Nézegettem az új IE beállításait, ahol szkriptre utaló dolgot láttam, azt mindenhol a leggyengébbre állítottam – hatástalanul.
Elmentem a HP weblapjára, találtam is megfelelőnek tűnő oldalt – de a felsorolt esetek közül egy sem illik az enyémre. És az ott leírt javítások sem működnek.
Annyit sikerült összehoznom, hogy grafikus programból a TWAIN driveren keresztül sikerült képet beolvasnom. A szomorú az, hogy ma éppen egy sok oldalas doksit kellett volna pdf-be olvasnom – és ez csak abból a menüből érhető el, mely el sem indul.
Lehetőségként maradna még a visszatérés az IE6-hoz… de ugye nem kell részleteznem, hogy ez mivel jár: minimum virtuális gépen egy új XP felhúzása. Mondanom sem kell, messze nem állok úgy időben, hogy túl sokat tudnék foglalkozni a hibakereséssel.

Volt egy szkennerem.
Kösz, HP.
Kösz, Microsoft.

Apeh és a XXI. század

Mint korábban is írtam, megkaptam a sokadik levelet az Apehtől, hogy legyek kedves regisztráljak a csillagügyfélkapun keresztül.
A levélben – és a weblapon is – ezzel a szövegrészlettel találkoztam:

A kötelezettség minden havi adó- és járulékbevallás benyújtására kötelezett munkáltatóra és kifizetőre, továbbá a kiegészítő tevékenységet nem folytató egyéni vállalkozóra vonatkozik.

Habár a szöveg explicite nem tartalmazza, hogy a kiegészítő tevékenységet folytató vállalkozónak nem kell havonta elektromosan adót bevallani, de sansz azért van rá, jókora.
Meg kellene kérdezni.
Ott van a lapon, hogy hívjuk a 189-es telefonszámot. Nosza. Rövid IVR, végre embert kapok a drót túlsó végére. Elmondom, mi a bajom, erre közli, hogy nadehát ez adózási probléma, ahhoz ő nem ért. De átkapcsol az adóhivatalhoz. Jó. Ott jó 3 perc zenehallgatás után vette fel egy hölgy. Akkor még nem tudtam, mekkora szerencsében volt részem. Neki is elmondtam a bajomat. Indignáltan közölte, hogy ez egy technikai osztály, ők nem foglalkoznak ilyesmivel, de kapcsolja a megfelelő részleget. Vagy 5 perc zene után közölte az IVR, hogy most éppen senki nem ér rá, telefonáljak később. És letette.
Remek. Telefonálnék ugyan, de fogalmam sincs, mi volt az a szám, amelyre átkapcsoltak.
Viszont annyira reklámozták a www.apeh.hu oldalt, gondoltam, megnézem. Szépnek szép… csak éppen nyoma sincs mindazon szolgáltatásoknak, melyeket reklámoztak. A telefonszámokat tartalmazó oldalt is csak a honlaptérképről találtam meg, ami azért nem kicsit snassz. Itt azt írták, hogy a kék számot csak vezetékes telefonról lehet hívni, mobilról más számon kell támadni. Mivel ügyfélnél voltam egész nap, így csak a mobiltelefon jöhetett szóba. Hívtam négyszer-ötször a megadott számot, nem vették fel.
Nyomozzunk tovább. A honlaptérképről megtaláltam végre azt az oldalt, melyet a telefonban is annyira dicsértek: írhatok levelelet a hivatalnak. Ugyan csak egy form, de a semminél több. Kitöltöttem. Elküld. Erre közölte, hogy nem jó a megadott adószám. Itt kezdődött először rángatózni a szám széle. Egyrészt csak be tudok gépelni ennyi számot… másrészt ki a vérvörös búbánatos lóherét érdekli, hogy mi az adószámom? Egy teljesen általános kérdést szeretnék feltenni, adószámtól függetlenül. Alaposan átnéztem a beírt számot, jó volt. Még nyomtam néhány Entert, de nem jutottam át a szigorú kerberoszon.
A nyitólapon találtam egy központi telefonszámot. No, talán ez bejön. Hívtam… erre egy gépi hang közölte, hogy ha információra lenne szükségem, akkor hívjam a következő számokat (és felsorolta a korábban már megtalált számokat), amennyiben ismerem a kért melléket, akkor pedig gépeljem be.
Innen is lepattantam. Hívtam ismét a 189-et, azzal a kemény szándékkal, hogy elkérem az ügyintézőtől, milyen számra kapcsolt pár órával korábban. Az első néhány ütésváltás hamar megvolt, az új hölgyemény sem tudott válaszolni és felajánlotta a kapcsolást.
– Állj! – sikoltottam a kagylóba – Ne kapcsoljon, csak mondja meg a számot!
– Mit gondol? – méltatlankodott – Azt nem lehet.
És átkapcsolt.
Most viszont már egyből nem volt szabad ügyintéző, így az a dög automata letette a telefont.
Velem nem csesztek ki, gondoltam, láttam valami telefont darabban a tesztszobában, megnéztem, volt rajta városi vonal. Juhhé. Hívtam a kék számot – és igen, ez volt az a titkos szám, melyet az ügyintéző nem volt hajlandó elárulni.
– Alakulunk – gondoltam optimistán.
Felhívtam. Erre a gép bekérte az irányítószámomat.
– Nem mindegy, te rohadt dög! – rúgtam bele az asztal lábába. Mi a jóisten köze van egy általános kérdésnek ahhoz, hogy melyik kerületben lakom?
A történet további része határozottan unalmas. Bolyongtam az IVR menükben, de akárhányszor odáig jutottam, hogy megvolt, hová kellett mennem és már csak az ügyintézőnek kellett volna felvennie a telefont, pár perc zenehallgatás után az automata kivágott a vonalból. Mint macskát szarni.

Időközben megtaláltam az IVR menüt a weboldalon is (csak dolgoztak valamit a fiúk), itt akadt a szemembe a szöveg:

Ha Ön az ingatlan, vagyoni értékű jog átruházásából származó jövedelemének megszerzését legfeljebb 12 hónappal megelőző időpontban szerez lakóingatlant, de az ingatlant részben vagy egészben adókedvezmény érvényesítésére jogosító lakáscélú hitelből, vagy más támogatott forrásból finanszírozta, nem veheti igénybe a lakásszerzési kedvezményt a lakáscélú felhasználás azon része után, amely a lakáscélú hitelből vagy más támogatott forrásból származik.

Mivel lakásvásárlásban/eladásban is érdekelt vagyok, megpróbáltam grokkolni a szöveget, de egyszerűen nem sikerült. Mély szemantikai elemzés kimutatta, hogy a problémát az okozza, hogy a “de az ingatlant” fordulat nem igazán egyértelmű, melyik ingatlanra vonatkozik. Márpedig kurvára nem mindegy.
Gondoltam, ezt is megkérdezem. Innentől felváltva menüzgettem a két kérdést illetően, természetesen irányítószámilag végigvariáltam fél Budapestet. A durván húsz hívásból, jó egy óra alatt egy olyan sem volt, hogy ügyintéző vette volna fel: mindig pár perc zene, majd a géphang, hogy mindegyik ügyintéző dolgozik.

Na most erre legszívesebben annyit mondtam volna csak, hogy dugjátok fel magatoknak az összes rendeleteteket a Vámosi-Nagy Szabolccsal együtt – de a legdurvább, hogy nem mondhatom. Mert ha elkefélek valamit, akkor természetesen én leszek a hibás és már vernek is vasba.

Azért ilyenkor meg tudom érteni a gyereket, hogy néha nem akar felnőtt lenni. (Pár évvel ezelőtt megmutattam neki, hogy már van adókártyája – hogy a hivatal már rákészült arra, hogy egyszer majd adóalany lesz. Azt a lesápadást… le kellett volna fényképezni.)

Családmodell

Most telefonált Nej, hogy azon gondolkodik, bent alszik a munkahelyén, mert nem sok kedve van már este tíz után negyven kilométert hazazötykölődni, aztán reggel ötkor meg vissza. Aztán mégis meggondolta magát, mert maximum a földön tudna aludni, aztán hogy nézne már ki holnap.
Megvígasztaltam, hogy ne eméssze magát, vanank ilyen időszakok az ember életében, amikor minden összejön a munkahelyén.
– Nyugi, én például szerdán és csütörtökön valószínűleg nem jövök haza. Illetve csak másnaponta délelőtt – adtam le a saját beosztásomat.
– Miért?
– Mert egyeztettünk az ügyféllel és a szűk határidők miatt ekkor tudunk csak dolgozni.
– Jó kis család vagyunk. A gyerekekkel beszéltél?
– Persze, elmondtam a lánynak, hogy mennyit leszünk a héten itthon.
– És mit mondott?
– Gyorsan pénzt kért.

Eh, ma…

Ritka szar napom volt, csupa frusztráció. Este csak kóvályogtam a lakásban, míg végre megtaláltam a gyógyszert: a karácsonyi süteményhez elrejtett dióbél, száraz tokaji furminttal. Nyugodtra zabáltam magam.
Közben benyomtam meglehetős hangosan egy PUF lemezt.

Nincs benned a régi tűz már
Hiába a folyóra néző ablakok

Valahogy… most nem bánnám. El tudnám viselni, ha kiégve bár, de senkitől sem zavartatva henyélhetnék valami gyönyörű környezetben.

Ahol nyílik a napló

Váratlan élményként középiskolás kémiatanárom bejelölt az iWIW-ben ismerősnek. Váltottunk is pár szót és elő is mászott pár emlékkép.

Középiskola. Első évfolyam. Legeslegelső óra. Idegen megyében, idegen városban, távol mindentől, a szülőktől, a barátoktól – egy 14 éves gyereknek kell egyedül megállnia, ismeretlen környezetben. Bejött a kémiatanár, bemutatkozott… majd közölte, hogy feleltetés lesz. Ahol a napló kinyílik.
A levegő megfagyott a teremben. A szekrények sarkairól jégcsapok lógtak.
Napló felcsapva: Petrényi, Polányi.
Kemény lecke volt ez, mindkettőnknek. Megtudtuk, hogy a napló mindig nálunk nyílik ki. Innentől bármelyik tanárnak jutott eszébe az a zseniális ötlet, hogy feldobja a naplót, Tecával már kezdtünk csomagolni. Megadóan, mondhatni kézenfogva vonultunk ki a táblához.
A legelső alkalommal sem volt másképpen. Iszonyú zavarban kóvályogtunk ki a táblához, ha ott ránk kérdezett volna valaki, melyikőtök a fiú és melyikőtök a lány, komolyan zavarba jöttünk volna. Végül lement a felelés, a franc sem emlékszik már, milyen szintű kérdések voltak, milyen szintű válaszok érkeztek rájuk… a vége az lett, hogy mindketten négyest kaptunk.
És mennyivel másabb volt visszamenni a padba. Átestünk a tűzkeresztségen. Megvívtuk első csatánkat a félelmetes idegenben – és győztünk. Meg kellett felelnünk egy csomó elvárásnak – és sikerült. Ha nem is lehetett mérhető mennyiségben kimutatni, de kaptunk egy kis respektet a többiek részéről is. Sőt, magamban a tanárnak is megbocsátottam – pedig már lelki szemeimmel láttam nyárson forogni a pokolban. Végül is… a sokkoló oktatásnak is megvan a létjogosultsága… csak a szenvedő alanynak kell idő ahhoz, hogy felfogja, ez az egész az ő érdekében történt.

Megjegyzés:
Csak úgy eszembe jutott a sokkolásról.
Jó egy évvel ezelőtt összeállítottam azon személyek listáját, akik valamilyen módon hatalmasat taszítottak rajtam – akiknek köszönhetem, hogy ma az vagyok, aki… hogy úgy gondolkodom, ahogy éppen. (És ez most pozitív kitétel akart lenni.:) Megdöbbentő lista alakult ki: a személyek negyven százaléka egyáltalán nem pozitív szereplőként volt jelen az életemben. Egy csomó fontos váltás egyáltalán nem meggyőzésből, józan észből származott, sokkal inkább félelemből, megalázásból.
Nem tudhatod, hogy valaki szeretetből vágott pofon vagy szórakozásból.

Mint Joe, a mutáns, aki felrúgta a hangyák szekerét.

Karácsony gyűlölet

Évek óta azt tapasztalom, hogy egyre jobban gyűlölöm a karácsony környéki időszakot. Lassan ott járok, hogy egy Bosch kép, a Keresztvitel alakjai ugranak be, amint látom, milyen erőszakosan, milyen gátlástalanul próbálnak rámtukmálni megvadult emberek minden szart, mindezt az ünnepre hivatkozva.
És még csak az utcára sem kell kimennem: pár hete az Akismet naponta durván ezer(!) kommentspamet fog meg. Körülbelül napi ötven átjön a szűrőn, ezekre én raktam rá egyedi szabályt. Mindemellett átlagban napi száz körül kapok emailspamet, sajnos a megváltoztathatlan címemre. (Egyedül a Paypal-nél adtam meg augusztusban. Kár volt – egyből adatbázisba került.)

Hányinger.

Régóta érett bennem a dolog, idén végleg bekeményítettem: kilépünk a körből. Ebben az évben fenyőfa még lesz, jelképes ajándékok szintúgy lesznek (közülük egyik remélhetőleg egy adásvételi szerződés) – és ennyi.
Jövőre meg még ennyi sem. Félrerakunk valamennyi pénzt és elhúzunk a retekbe. Hogy félre valahová egy erdőbe, ahol élő fenyőfa alá rakhatunk ki apró ajándékokat, vagy elmegyünk egy közepesen távoli városba (Bécs, Prága, München, Zágráb) ahol gondtalanul csavaroghatunk – még nem tudom. De egy biztos – idéntől már csak élményeket adunk egymásnak, mást nem.
A szeretet ünnepén.

Hátradőlve

A kockázatos bizonytalan döntésekben is eljön az a pillanat, amikor az ember kellemesen elernyedhet: ez az, amikor mindent előkészítettünk, várunk a többiekre és pontosan tudjuk, hogy az is jó lesz nekünk, ha létrejön az üzlet, de annak is lesznek előnyei, ha nem.

Fotó Háber

Mostanában egyik ügyfelünknél szorgoskodom, éppen címtárat fogunk frissítani 2000-ről 2003-ra. (Micsoda véletlen, Jani is pont ezzel szórakozik egy másik ügyfélnél. Úgy látszik a késő ősz jó a címtárfrissítésnek.)
Szorgoskodunk a tesztszobában egy kollégával – és eszembe jutott a három évvel ezelőtti címtárfrissítés, ugyanennél az ügyfélnél. Maradandó élmény volt.

A Windows NT4 PDC/BDC világból kellett áttérnünk WIndows2000 Active Directory-ra. A körülmények nem feltétlenül voltak ideálisak. A projektet nem önállóan nyertük el: külön – ellenérdekelt – cég írta a terveket, mi pedig az ő terveik alapján végeztük az implementációt. A projekt vezetését külső projekt manager végezte, természetesen egy harmadik külső cégtől. Helyismeretünk egyedül nekünk volt (onsite L2 mérnökeink voltak kihelyezve az ügyfélhez) – alig volt megalázó, hogy nem szólhattunk bele a tervezésbe, sőt, buta biorobotként csak azt tehettük, betűről-betűre, amit a külső cég mérnökei leírtak. Nem ez az életre szóló barátságok receptje.
A tesztelést is nekünk kellett elvégeznünk, természetesen ezt sem a saját fejünk után haladva. A tervező cég különösen erősen írta elő, hogy minden lépésről screenshoot-ot kell nyomni, mert azok alapján fogják elkészíteni az implementációs tervet.
Kollégámról tudni kell, hogy remek, magasan képzett szakember, aki nem ismer megoldhatatlan problémát – de kurvára utál dokumentálni. Úgy érzi – és valahol jogosan – hogy az ő tehetségét vétek ilyen alantas feladatokra pazarolni. Számára a képernyőfotózási kényszer kellemetlenebb élmény volt, mint egy tökönrúgás vasalt Martens bakanccsal. De csináltuk, bár néha nehezen hallottuk egymás hangját a folyamatos fogcsikorgatástól.
Lementek a tesztek, született többszáz mega képernyőfotó, átadtunk mindent a tervező cégnek, akik ezek alapján méltóztattak megírni az implementációs tervet. Most tekintsünk el az olyan barátságos megjegyzéseinktől, hogy “egyik ujjamat a seggembe dugva, seggrészegen is különb terveket írtam volna, mint ez a szar”, képzeljük el, hogy ez hogyan finomodott tervmódosítási javaslattá… a lényeg, hogy elkészültek végül a tervek.
Melyeket rögtön az implementáció első lépésében dobhattunk is ki, ugyanis amikor beraktunk egy ideiglenes PDC-t, majd megpróbáltuk lábon upgradelni, a folyamat végtelen ciklusba került. Az első 5 órát még viszonylag jó hangulatban töltöttük el, jó heten körbeállva azt az egyszem PC kategóriájú gépet. Ugyan kollégám erősködött, hogy nyomjuk ki a szemét a faszba, de senki nem merte meglépni. Az ügyfél négy napot adott az átállásra (hosszú hétvége), így őriztük a gépet még pár óráig. Aztán a külső cég felhívta a Microsoftot. (Nekünk meg volt tiltva. Mondtam már, hogy biorobot?) A Microsoft gondolkodott egy kicsit a problémán, majd azt javasolta, hogy nyomjuk ki a gép szemét a faszba. Az ő kontójukra kikapcsoltuk, elkezdtük az egészet újra – és most már sikerült. Na persze nem egyik óráról a másikra, az ügyfélnek igen cifra tartományi rendszere volt, megspékelve egy barokkos Exchange organizációval, szóval azt is csak egy nap késéssel vettük észre, hogy odakint közben leesett a hó. Nem kicsit rongálta a munkamorált, hogy azt is előírták nekünk, hogy az implementáció egyes fázisait is fényképeznünk kellett.
Aztán eljött az utolsó éjszaka, vasárnap. Látszólag minden rendben muzsikált. Kollégám a külső cég emberével a finombeállításokat reszelgette, amikor kiderült, hogy nem működik a címtár replikáció a vidéki telephelyekre. Azt hiszem, nem követek el súlyos indiszkréciót, ha elárulom, hogy akkor sem mi, sem a külső cég emberei nem álltak olyan szinten a címtárban, hogy izomból le tudtunk volna kezelni egy ilyen szituációt. Beszartunk, na. Alig volt időnk és nem tudtuk megmagyarázni, miért nem megy a replikáció – a hibajavítási módszerekben meg nem voltunk még járatosak. Rollback-re már nem volt idő, ennek a cuccnak pár órán belül működnie kellett.
A külső cég embere remegő ujjakkal tárcsázta a Microsoftot. Természetesen a ‘follow-the-sun’-elv miatt egy jóképességű kansasi legény vette fel a telefont. Röpke félóra alatt sikerült tisztázni a helyzetet. Az amerikai legény lekérdezett mindent, kért hozzáférést, hümmögött, végül közölte, hogy dobjuk ki az összes automatikusan létrejött IP site-link konnektort és hozzuk őket létre újra manuálisan. Ma már fel sem veszem az ilyesmit, de akkor ez kb. olyan volt, mintha egy papnak azt mondanák, hogy dobja ki a francba a feszületet és tegyen a helyére egy akváriumot. A külső cég embere izzadságtól csöpögő vörös fejjel kattogtatott a képernyőn, mereven betartva mindent, amit a telefonos szakértő súgott a fülébe.
Na, kollégám ezt a pillanatot választotta ki, hogy megbosszulja mindazt a megaláztatást, melyet az utóbbi hetekben kellett lenyelnünk. Odahúzódott a hapi mögé, majd félhangosan, de mindenki számárá hallhatóan rászólt:
– Aztán fényképezzél, bazdmeg!

Kis híján az a pizzaszelet – melyet akkor majszoltam a háttérben – volt életem utolsó pizzája. Végül a folyosóra rohantam ki, hogy méltóságomat valamennyire megőrizve próbáljak az elkövetkezendő öt percben levegőhöz jutni.
Ezért a beszólásért érdemes volt végigszívni azt a három hetet.

Lurdy, már megint

Kicsit rossz szájízzel indult. Kilenckor elkezdődött a regisztráció, ellenben a terem ajtaját csak negyed tíz körül nyitották ki. Nem volt túl kellemes közel negyedórát ácsorogni a levegőtlen, fülledt folyosón a tömegben, tudva, hogy túl sok ok nem lehet a terem zárvatartása mögött.

Aztán jött az első előadás. Vista deploying. Ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám, hogy nyögvenyelős. Volt egy demó, mely végigvonult az előadáson – egy demó, melyet baromira nem értettem. Nem a tartalmát, hanem az időzítését. Az előadó rögtön a demóval kezdett szöszmötölni, bebootolt egy gépet, nézhettük a csíkot, aztán elindított egy telepítést. Az egész lassú, álmosító volt – és a lényeg, hogy rosszul időzített. Demózni akkor kell, ha az előadó már megszerezte a hallgatóság figyelmét… akkor, amikor már bírja a szimpátiájukat. Akkor, amikor már lefárasztotta a jónépet új információkkal és aktív pihenésként máshogy szeretné terhelni a hallgatóságot. Ehelyett rögtön ez a szöszmötölés, amikor még semmi nem volt, se figyelem, se szimpátia, se lefáradás – lúzerszagú volt. Ráadásul, mint később kiderült, az egész demó lényege az volt, hogy _nem_ történt semmi – azaz az előadó annyira kipreparált egy Vista telepítést, hogy az nem kért semmit, csak felhasított. A gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy az előadás vége felé ránéztünk a konzolra, majd az előadó bejelentette, hogy ta-dam, itt a Vista, a demónak vége. (“Hű, de szép!” – lelkesedett Feri bácsi blazírtan az első sorban.)
Nem kicsit néztem furán. Engem speciel sokkal jobban érdekelt volna, ha azt demózta volna le az előadó, hogy _hogyan_ jutott el a telepítés kezdetéig. Istenbizony a zavartalan telepítést elhittem volna neki becsszóra.
Akkor nézzük, mi maradt meg az előadásból.

  • WIM: Windows Image Format
    AZ egész image alapú klónozás alapformátuma. Habár nem egészen image alapú, hiszen fájlokról van szó, megörökölve a ‘single instance’ elvet a RIS-ből – de mégis egy fájlként mountolható.
  • WAIK: Windows Automated Installation Kit
    Letölthető programcsomag, melyben egy csomó segédprogramot találhatunk. Ezekkel lehet összeszögelni a tulajdonképpeni automatikus telepítést.
  • ImageX: Segédprogram, a WAIK része. Ezzel lehet mountolgatni az image-eket, azaz tkp. kezelni a telepítőkészleteket.
  • WinPE – Régi ismerős. Egy lebutított oprencer, mellyel bootolva kapunk egy promptot, melyen belül egyszerűbb feladatokat tudunk elvégezni. Ideális segédprogram telepítések indítására. Szintén benne van a WAIK-ban.
  • Unattend.xml: A korábbi rendszerekkel szemben a Vistá-nál már csak egy szöveges fájl létezik – és ez sem igazán szöveges, hanem xml. Gondolom, nem kell bővebben elmagyaráznom.
  • WSIM: Windows System Image Manager: az előbbi xml fájlt szerkeszthetjük notepad-del is (de csak ha 12 éle van a fejünknek) – és használhatjuk ezt a segédprogramot is. (Szintén a WAIK része.) Tulajdonképpen grafikus felületen állíthatjuk össze, mi mindent szeretnénk az unattend fájlban viszontlátni.
  • Windows Deployment Server – az a szerveroldali alkalmazás, mely ezt az egész automatikus telepítést levezényli, a konfigurációk alapján.
  • BDD (Business Desktop Deployment) – nagyvállalati telepítési módszertan, kliens oldali operációs rendszerekre.

És akkor megint morgok, mert már régen tettem ilyet. (Érted morgok, nem ellened.;)

1. Nem látom a szignifikáns különbséget a RIS és eközött… Pedig lennie kell, mert az előadó úgy kezdte, hogy RIS fúj, WIM/WAIK rulez.

2. Nekem a Microsoft automatikus telepítési módszereivel mindig is az volt a bajom, hogy nem találtam a fonalat. Illetve mire megtaláltam, rendszerint gyökeresen megváltoztatták az egészet. Innentől nekem az az alapelvárásom egy akármilyen automatikus telepítésről szóló előadással szemben, hogy először magyarázza el a vezérlő elvet. Utána elindulhatunk a cifrázások felé, belemehetünk a részletekbe… de amíg nem tudom mihez kötni az új fogalmakat, addig akár urdu nyelven is szólhat az előadás, ugyanannyit fogok érteni belőle.

Szünetben beszélgettünk. Elhangzott, hogy túl mély volt az előadás. A magam részéről nem tudom értelmezni ezt a véleményt: a Lurdyban nagyobbrészt jó úszók vannak – de legalábbis, akik akkor ott beszélgettek, mind nagyon profi úszók voltak. Nem létezik számukra az a kategória, hogy “túl mély”. Olyan viszont létezik, hogy ismeretlen víz, tele sziklákkal.
Nekem az egész előadásról az maradt meg, hogy nincs vezérfonal. Nincs semmi, amire felaggathatnám a tudásmorzsákat. Márpedig kötődés – asszociáció – nélkül az információk egyszerűen leperegnek az agyamról.
Különösen úgy, hogy nem kaptuk meg kinyomtatva a ppt-t – így nem tudtam a slide mellé jegyzetelni.

Hogy mondjak jót is az oktatóról: tisztán, határozottan adott elő, félszegségnek nyoma sem volt.
De fényt – legalábbis az én fejemben – nem tudott gyújtani ebben a témában.

Aztán szünet. Melyet jól elcsesztem. Elbeszélgettem az időt és már nem tudtam kávét inni. Live hard: ülj be az első sorba, közvetlenül GT elé és próbálj meg ne elaludni, alig pár óra éjszakai alvással magad mögött, kávé nélkül.
– Jó reggelt mindenkinek! – köszönt be az előadó. Fél tizenkettőkor. Istenem, valamikor én is így mértem az időt…

Szakmai morzsák:

  • Önálló Group policy service – annak minden előnyével: pl érzékeli, mikor kerülök tartományba és akkor érvényesít. Nincs többé sunnyogás VPN-nel, hibernált laptoppal.
    Innentől nem feltétel a ping sem.
  • Az LGPO immár rendelhető felhasználókhoz is.
  • Gpo-k központi helyen, mindenki onnan szedi. Vista már tud róla, létre kell hozni a megfelelő nevű share-t, keresni fogja arrafelé.
  • BITS – peer-to-peer alapon is megy (csak Vista) – bittorent, öcsém, bittorent!
  • Qos GPO alapon.
  • Eventlog
    • Xml alapú logok
    • Kategóriánkénti logok – pilótavizsga, b+
    • Elmenthető filterek
    • Beépített log management: szűrt eventlog import megadott gépekről
    • Debug.log: az eseménynaplóban részletes logolás, csak hibakeresés idejére bekapcsolva
  • Ütemezett feladatok: custom program/email/message. Jónak tűnnek. Remélhetőleg Tamásunk ezzel egyből értesülni fog, amint megáll a levelező szervere.
  • Perfmon: Data collector set – újdonságként lett felvezetve, de tudta a régi is, csak nem ennyire kényelmesen.

Szünetben a rendezőség bevadult. Első szünetből lent próbáltunk visszamenni, az íróasztaloknál – nem engedték, mert az csak kijárat. Bementünk a túloldali művészbejárón. Kifelé Varánusz szintén arra próbálkozott, de visszapattant – így maradt le a szendvicsekről. Kénytelen volt tejszínhabos csokikrémet tömni a fejébe. Nem csodálnám, ha teltkarcsúvá válása miatt peren gondolkozna.
A következő szünet végén megadóan mentem a művészbejáró felé – erre most már beengedték a népet a korábbi kijáraton is.
Több következetességet, ha kérhetném, Uraim.

Az újabb előadás a Vista biztonsággal kapcsolatos újdonságairól szólt. Bátor dolog volt Szabó Gábor részéről közvetlenül ebéd után ilyen témával kiállni az ezerfejű elé.
Itt hangzott el az alábbi mondat:

Nagyítás

“Reméljük, a másik szobában nem alszik mindenki…”
… avagy ahogy az előadó láthatja a termet.

És akkor itt is a szakmai morzsák:

  • Percekig kerülgetve, de nem kimondva a script kiddie fogalom. Sikerült.
  • Gina.dll a levesbe, szabad a pálya az alternatív autentikációk felé.
  • Néhány slide-ra ráismertem GT webcastjáról – ez később el is lett ismerve.
  • A szolgáltatásoknak SID-je van (S-1-80-logikai név hash), innentől ACL-hez rendelhetők. Nem mindenhatóak.
  • User Account Control (UAC). Végre. Mindenki user. Ha ez kevés, akkor interakció jön.
    Konkrétan. Amikor belép egy admin, két tokent kap: egy usert és egy admint. A felhasználói tokennel vitézkedik, de amikor adminkodni akar, akkor a rendszer visszakérdez. Ilyenkor kell váltania az admin tokenre.
    Mi van akkor, ha egy öreg program nem bír meglenni a teljes körűen elérhető registry, Program Files nélkül? Hát kap. Virtuálisat. Ami csak az övé.
    Demo. Jé, ezzel már találkoztam Moszkvában. Csak ott érthetően lett bemutatva. Itt viszont átrohantunk rajta.
    Install detektálás. (Oké, de a malicsuz is installal kerül fel… akkor mi van?)

Gyors kávészünet. Vérvételnél hemoglobinszint helyett lazán lehetne mérni nálam koffeinszintet is.

GT Longhorn bemutatója elrémisztésképpen NT4 Server Manager képernyővel indult. Gondolom Varánusz – 1200 NT4 szerver – élvezte volna a célzást, ha nem szorult volna be szünet végén a klotyiba.

Szokásos szakmai blokk:

  • Dns client peer-to-peer névfeloldás.
  • Vista-Longhorn: beállítható, ki legyen az állandó DC.
  • DC kipucolásának lehetősége a címtárból. Háromszoros hurrá.
  • Az AD szervízként fut. Indítható, leállítható. (Leállás alatt AD DS Stopped Mode van, a gép member szerverként működik.)

Itt fogyott ki a nafta a palmtopból. Pedig érdekes téma következett: a Longhorn Core DC. Komolyan beindította a vezérhangyát a fejemben. Tavasszal költözünk új házba és itt zöld mezős beruházásként alakíthatom ki a családi informatikát. (SOHO) Korábban már kaptam egy impulzust Lepitől – ne használj SBS-t, inkább legyen több virtuális géped egy host gépen -, most megkaptam ehhez a Longhorn Core DC ismertetését… és kezd összeállni a kép.

Persze várjuk meg, amíg alszom rá egyet. Előbb-utóbb lesz olyan is.

[Update]
Éjszaka már elfelejtettem összefoglalni. Szóval összességében jó előadások voltak, az elsőn is volt mit tanulni, annak ellenére, hogy az építőkockák nem álltak össze. GT szokás szerint pontosan elmondta, amit akart és már poénkodni is mert. Jó lesz ez. Szabó Gábor előadása is rendben volt, egyedül az zavart, hogy ha valaki időnként el akar térni az előadástól, akkor legyen bátrabb és fejezze is be azokat a kitérőket – annak semmi értelme, hogy eltérünk, félúton megijedünk, aztán gyorsan visszatérünk az előadáshoz.

Pre Lurdy

Mivel kezd sűrűsödni a levegő az ingatlanügyleteink körül, így épp itt volt az ideje, hogy beszerezzek a saját lakásról is egy tulajdonilap másolatot. (No meg kíváncsi is voltam, levakarta-e már az otp a jelzálogbejegyzését végre. Ha azt hiszed, hogy ezt csak úgy telefonon elárulják, akkor nem sok hivatalos ügyet intézhettél eddig.)

Kezdjük a küldetést a weblapon. Szép, szép… Csak éppen a nyitvatartási idő meg a telefonszám nincs kint. Esetleg Google…? Igen, így már más. Nyitvatartás: hétfő, kedd, szerda. Azaz ha a héten akarok valamit, akkor csak szerda hajnalban, a Lurdy előtt tudok beugrani.
Ébresztő 5 órakor. Nej ma később kelt, mint szokott, én jóval korábban – így sikerült összehoznunk, hogy begyógyult szemekkel kerülgessük egymást a konyhában.

Hétre a Földhvatalban voltam, elégedetten állapítottam meg, hogy az utóbbi kilenc évben itt semmi sem változott: ugyanúgy az utcán kígyózott a hosszú sor – nyitási idő után – mint régen. Aztán kiderült, hogy néhányan a jó ég tudja milyen céllal csak megálltak az ajtó előtt, a többiek meg simán besoroltak mögéjük – így nőtt a sor. Végül bátran előrementem, be az ajtón… és ott túl a rácson már más világ volt. Fél óra alatt végeztem, a törlő határozat – igaz, csak széljegy formájában – de be volt jegyezve. (Azért átfutottam a lapot: simán ki lehetne adni novellaként, a hivatal impotenciája címmel. Lsd itt, meg itt.)
Az épületből kifelé követtem el a hibát: ráérősen végigolvastam a faliújságot. Először is kiderült, hogy a weblap teljesen pontatlan információkaz tartalmazott. (Itthon találtam meg az igazit.) Másodszor egy külön papíron vigyorgott rám az értesítés, hogy ügyfélszolgálati iroda üzemel mindennapos nyitvatartással… Na, hol? Igen, a Lurdy házban. Bármelyik szünetben kimehettem volna másolatot kérni. Így meg ugye most azt kockáztatom, hogy GT hozzámvágja az ásványvizes flakkont, ha túl hangosan horkolok.

No, mindegy. Hirtelen időmilliomos lettem. Először nem is tudtam mit kezdeni az érzéssel, annyira elszoktam tőle. Végül úgy döntöttem, teszek egy kora reggeli sétát a ködös, szmogos városban – ennek is megvan a hangulata. Plusz úgyis túrabakancsban jöttem, betörési célzattal – hát akkor gyötrődjön csak az a baki.
Végül ahol a szükség, ott a legnagyobb a segítség – az emeleti Semiramis babkávézóban bedobtam egy söröskorsónyi cappuccinót. Talán az első kávészünetig kitart.

Eladhatatlan?

“Az eladás csak ár kérdése” – hallottam az utóbbi időben többször is. Félek, hogy ez nem teljesen így van.

Nézzük például a tegnapi esetet.

XX. kerület Királyhágó utcában, 128 négyzetméteres családi ház, alsó szint 33 négyzetméteres nappali, félszoba, ebédlő, szoba, fürdőszoba, WC, konyha, kamra. A nappaliból nyílik egy gardrob szoba, valamint innen indul az emeletre a lépcső, a felső szintre. A felső szinten dolgozó szoba 15 négyzetméteres, és egy 19 négyzetméteres szoba. Mellette még egy szoba, vagy vizesblokk kialakítható. A házban külső bejárattal egy tároló van, ami 12 négyzetméter. A házhoz tartozik egy kétállásos garázs elektromos kapuval. A ház nagyon jó elosztású, csendes betonos utcában van.
Irányár: 25 mFt

Az ember elolvassa és már tárcsázza is a közvetítőt, hogy hama-hama, menjünk megtekinteni.
Útközben megtudtuk, hogy az eladó építész, ő maga tervezte és építette a házat – ami ugye nem baj, sőt. Nos, egészen addig nem is volt baj, amíg meg nem láttuk az építész urat. Egy meglehetősen lepukkant idősebb hapi fogadott, enyhe alkoholszag lengte körül, fogai elől a tömérdek hiányosság okozta esztétikai hibát intenzív sötétbarna elszíneződéssel próbálták korrigálni. A ház kívülről nem volt bepucolva, a zsebkendőnyi udvar az utolsó centiméterig le volt betonozva. Az udvar nemhogy kicsikére sikerült, de a szomszéd olyan közel volt, hogy egy erősebb tüsszentéskor simán elkapja a náthát is. Aztán a ház… vegyesen találtunk benne minőségi anyagokat és sufni megoldásokat. Például határozottan nem tetszett, hogy a födém fagerenda, alul-felül deszkázva – miközben a tetőtéri részt B30-as téglákból húzta rá. Én anno úgy hallottam, hogy vagy vasbeton födém vagy minden más esetben könnyűszerkezetes tetőtér beépítés jöhet csak szóba. (De lehet, hogy tévedek. Mindenesetre érdekesen hullámzott az emeleten a padló.) Nej egy helyen be is kukkantott a tető alá és igencsak elhúzta száját a lepusztult deszkák láttán.
No, mennyi lenne az a pénz, amiért ezt a házat megvennéd? 25 millióra tartják… megvennéd 10 milláért? Annyit biztosan megér, márcsak a telek meg a beépített anyag révén is. Megvennéd? Mert én nem. Még 2 millióért sem. Nem tudom magam elképzelni abban a környezetben.

Na most, mi van, ha ugyanez a helyzet a mi lakásunkkal is? Oké, én nem vagyok lepusztulva és a lakás sem annyira taszító… de lehet, hogy valakit zavar a két kutya az udvaron… lehet, hogy valakinek nem tetszik a túlsó szárnyon lepergett vakolat, a szemben lévő házon a graffiti, az épület ódon hangulatú színei, a körfolyosó, a fürdőkád helyett a zuhanytálca… vagy mittudomén.
Mi van, ha az eddigi érdeklődők úgy mentek el, mint mi tegnap, hogy ezt ugyan semmi pénzért sem?

Ebben az esetben az eladás egyáltalán nem árkérdés.

Nézőművészeti

Még egy gondolat erejéig térjünk vissza ehhez a színházi estéhez.
Volt egy olyan jelenet a darabban, amikor az oktató és az asszisztense a tapsolást gyakoroltatták a közönséggel. Kiálltak a színpadra és először csak óvatosan, később egyre lelkesebben nekiálltak tapsolni. A tapsot – fura kényszerből – átvette a közönség és eleinte ők is óvatosan, később egyre jobban belemelegedve tapsoltak, pontosan olyan ritmusban, mint ahogy a színészek előírták. Hangsúlyozom, a színpadon semmilyen előadás nem folyt, csak két színész tapssal diktálta a tapsolás ritmusát.
Óvatosan körbenéztem: Nejen és rajtam kívül mindenki lelkesen tapsolt a közvetlen környezetünkben. A hangerőből ítélve nagyjából ez lehetett az arány a teljes teremben is.

Marhára kíváncsi vagyok, hogy a darab végén hányan értették meg a mondanivalót… hányan éreztek legalább röstellkedést, hogy menetközben parancsra tapsoltak, anélkül, hogy bármi okuk is lett volna a tetszésnyilvánításra?