BUÉK

Most pedig leírom, miért _nem_ láttál itt semmilyen újévi üdvözletet sem.
A jókívánság – az én olvasatomban – mindenképpen személyes dolog. Gondolok rád, mármint konkrétan rád, a személyre, nem pedig egy névtelen arcra a sok olvasó közül, és szeretném, ha neked jó éved lenne. Ez így oké – de ilyen szöveget kitenni meglehetősen képmutatás, hiszen dehogyis tudok gondolni minden olvasóra külön-külön – maximum 5%, akit tényleg ismerek valamilyen módon.
A gépies jókívánság-automatától viszont feláll a szőr a hátamon. Lehet, hogy ez egyéni szociális probléma, de én nagyon kényelmetlenül érzem magam, ha azért kell valami jót kívánnom, mert éppen jót _kell_ kívánnom. Közeli rokon, barát felköszöntése, interneten névreszóló jókívánság – ezek mögött érzem, hogy tényleg jót akarnak. Ott van mögötte, hogy tényleg rám gondolt, felrémlett előtte az arcom, ha csak egy pillanatra is, de valószínűleg megfordult a fejében, hogyan is élhetek most… ennek van értelme. De amikor kapok egy levelet és látom, hogy a to/cc mezőben fel van sorolva a fél internet… az ilyen levélre udvariasan nem válaszolok. Kuka. És ugyanígy visszás érzéseket kelt bennem az is, ha egy általam látogatott weblap azzal fogad bármilyen alkalomból, hogy sok boldogságot kíván. Most miért? Azért, mert éppen ekkor azt illik? És akkor meg ráadásul pont azért, mert éppen az oldalán jártam? Azért köszönöm, inkább nem kell. Ez olyan, mintha a Vörösmarty-térre kitennének egy robotot, amely mindenkinek sok boldogságot kívánna, aki megáll előtte. Érzed ugye, hogy ennek mennyire nincs köze a tényleges jót kívánáshoz.

Hogy azért mégse nézzen már ki úgy ez a bejegyzés, mint egy elkeseredett zsörtölődés, beírom a végére az általam egyedül elfogadható automatikus jókívánságot:

“Minden embernek minden napra békét, egészséget és illő mennyiségű boldogságot kívánok – alkalomtól függetlenül.”

Ködlámpa bohócsapka

Tegnap este autózgattam a városban. Ugyan köd volt, nem is kicsi, de működött a városi közvilágítás, egész tűrhetően lehetett látni. Ennek ellenére szinte mindegyik autóban, amelyikben egyáltalán volt, fel volt kapcsolva a ködlámpa. Egyfelől gondolom működött az, hogy ha már van ködlámpám – pénzt fizettem érte, ember – akkor éljek is azon ritka alkalmak egyikével, amikor legálisan is használhatom… másfelől meg egész biztosan van egy csomó olyan ember, aki mechanikusan viselkedik: “Köd van? Akkor kapcsoljunk ködlámpát”. Ebbe a gondolkodásba már nem fér bele az a kérdés, hogy “Van-e értelme?”. Nem lényeges. Köd -> Ködlámpa.
Ha az lenne az autógyártók előírása, hogy köd esetén bohócsapkát kellene húzni, elég hülyén néznénk ki.

Életkép

Támasztom a Nagyvárad-tér metrólejáratán a korlátot, várom a nagylányt, hogy menjünk CT-re. Közben természetesen blogolok a palmtopba. Ősz hajú férfi, sapkában, konzervatív fekete szövet télikabátban.
Megérzem, hogy valami történik. Boldog mosollyal felém szaladó fiatal nőt látok, ahogy felnézek. Meglátja az arcom, meglepődik, majd megfordul és erőltetett nyugalommal elsétál.

Mibe keveredtem?

Évvégi nagy kérdések

Elővezetem a több éve magamban hordozott egyik legfogósabb problémámat. Aki használ elektromos szakállvágó készüléket, árulja már el, hogy mire való a ‘screener’ feltét? Sem a használati utasítás, sem a magyarázó ábra, sem a gugli és sem a józan ész nem segített. Teljesen jól megvagyok nélküle – de ha nem lenne szükség rá, akkor biztosan nem is csomagolnák be a szettbe ezt a legnagyobb méretű feltétet.

Tanácstalan vagyok.

Változások, várakozások

Mivel minden lúzer január elsején akar új életet kezdeni, én úgy döntöttem, hogy már most lezárom az idei évet és elgondolkodom, milyen lesz, milyen lehet a következő.

2006:

  • A nagyon nagy változás: megtalálták végre, mitől kinlódom olyan látványosan 2002 óta. A műtét sikerült és az időnkénti debilitásrohamokon kívül azóta semmi komolyabb egészségügyi problémám sincs. (Na jó, a térdizületem miatt sem vagyok túlontúl nyugodt.)
  • Tavasszal MVP lettem.
  • Voltam Moszkvában, emellett családdal együtt Dél-, illetve Közép-Dalmáciában. Többször is barangoltunk Szlovákiában és egy rövid kirándulás erejéig megnéztük Bécset, Sopront és Kőszeget. Alapvetően jó kis utak voltak, de nem tudom nem megjegyezni, hogy az időjárás igen erősen ellenezte a megmozdulásainkat. (Pár napra visszatért a télies idő Pünkösdkor, júniusban; a fél napos hóesés november elején; illetve a kerékpártúrát kettévágó eső…) A nyaralásokra még rendesen rányomta bélyegét a félelmem az eperohamoktól.
  • Egész éven keresztül elhúzódott a lakáseladási kaland. Őszre végre sikerült belőni a reális árat és jó eséllyel hamarosan tényleg elmegy a lakás.
  • Választási év volt, annak minden gusztustalanságával együtt. Gyakorlatilag a tavasz is baromi rosszkedvűen telt, az őszről meg már ne is beszéljünk. Nem tudom, mikor érünk már el oda, hogy a politikusok kampányolások helyett egyszerűen csak teszik a dolgukat. Na jó, a sikerekről azért beszámolhatnak.

2007:
Nagyon nagy változások várhatók. Gyakorlatilag bátran mondhatom, hogy ez az év a Változások Éveként fog bevonulni a személyes naptáramba.

  • Január első felében adásvételi szerződést kötünk a mostani lakás eladásáról. Az ár egy kicsit alacsonyabb, mint terveztem, de cserébe bentmaradhatunk a lakásban az egész folyamat alatt.
  • Január második felében adásvételi szerződést kötünk a jövendőbeli lakás megvásárlásáról. Habár kell hozzá kölcsön rendesen, de úgy néz ki, bírni fogjuk. Szerencsére a bank is így gondolja.
  • Kihasználva a teljes élettér-változást magam körül, megpróbálom egy kicsit átalakítani a saját életemet is. Addig oké volt, hogy a szeptember-októberi óvatos kísérletezések és pozitív visszajelzések után a november-december a nagy zabálások jegyében telt el. Volt mit bepótolnom. Vissza is szedtem a súlyomat, ahogy kell.
    Nos, a kompenzációs időszaknak vége, az új életben ki fogok alakítani egy vállalható, a mostaninál egészségesebb, de azért kellően hedonista életmódot.
  • A nagy átalakítások nem csak a lakásra, az étrendre és a bútorokra fognak kiterjedni. Az első lépéseket már megtettem, hogy ne lógjak állandóan a számítógép mellett. Itt még rengeteg végiggondolnivalóm van, valószínűleg néhány optimalizáláson is túl kell esnem – de ez lesz a helyes út.
  • Némileg ellentmond az előző pontnak, de nyitni akarok a szakcikkek írása felé. Oké, eddig is megírtam, ha belefutottam egy-egy pofonba. De jövőre bejön az Exchange2007, egy koncepciójában is teljesen új verziója annak a terméknek, mellyel leginkább foglalkozom. Rengeteg tanulnivalóm lesz ezzel kapcsolatban – márpedig az egyik legjobb tanulási módszer a cikkírás.
  • És amiben nem akarok nagyot változtatni: továbbra is foglalkozni szeretnék, amennyire csak tudok, a két gyerekkel. Hogy ők is legalább olyan jó évet zárjanak jövőre, mint amilyen jó évet zártak idén.

Közönségem, mondd, akarsz-e lenni?

Akárhogy is nézzük, az ember élete egy nagy megfelelési vágy, egy kényszer, hogy elfogadja a világ. Eleinte, amíg kicsi gyerekként korrodeálja szülei idegrendszerét, a csöpp ember híres akar lenni, minimum világhírű. Nem kevesebbet akar, mint hogy az egész világ ismerje el az ő nagyszerűségét.

Aztán telnek az évek, a realitások kezdenek beszivárogni a gyerek világképébe. Már ha szerencsés. Elsősorban a szüleinek akar megfelelni, a tanárainak és egészen más szempontból az osztálytársainak, haverjainak. Persze még fantáziál arról, hogy milyen hőstetteket is fog majd oda sem figyelve végrehajtani – de már sejti, hogy ezek mennyire valóságtól elrugaszkodott dolgok. (Ettől persze ábrándozni azért még jó.)

Aztán az évek makacsul telnek tovább – megvan ez a rossz szokásuk -, az emberesedő palánta már egyre kevésbé akar megfelelni szülőknek, tanároknak. Haveri kör van, barátok – és persze megjelenik a másik nem. Végül megérkezik az igazi, aki annyira fontos lesz, hogy ő jelenti a teljes világot. Ha neki meg tudunk felelni, ha őt el tudjuk kápráztatni, akkor az egész világot késztettük csodálatra. Ehhez képest barátok, haverok, tanarak, szülők – csak a második sorban kaphatnak helyet.

De az évek továbbra is telnek. Méghozzá nem is rosszul. Megszületnek a gyerekek, akiknek végre nem kell megfelelnünk – ők feltétel nélkül fogadnak el minket.
És ha jó a családi légkör, akkor az ember nem is akar nagyon másnak imponálni. Természetesen kisebb kihívások továbbra is vannak: valamennyire meg kell felelnünk – családostól – egy általános képnek, meg kell felelnünk – hajjaj, de még mennyire – a munkahelyi elvárásoknak, a szakmai követelményeknek. Bejöhetnek egészen extra viszonyok is, nem ritka, hogy a felnőtt közel kerül gyerekkori álmaihoz és tényleg híres lesz. Ha nem is világhírű, de lesz egy kör, ahol ismerik a nevét, elismerik a munkásságát. Bármilyen furcsa, de ez is megfelelési kényszert indukál: senki nem szereti, ha megkopik a neve.

És az évek még mindig telnek. A nagy elvárások idővel elrozsdásodnak, már a nagy Ő is elfogad feltétel nélkül, az ember baráti társaságban vagy munkahelyen már nem is igazán foglalkozik azzal, hogy amit mond, illik-e a róla kialakult képhez.

Gyakorlatilag a végén, a hosszas kacskaringók után, az egészséges ember megtalálja a végső megoldást: saját magunk elvárásainak kell megfelelnünk, nem másnak.
Persze az a sok-sok év nem telt el feleslegesen: ahhoz kellettek, hogy kialakítsuk magunkban azt az igényrendszert, amelynek majd eleget akarunk tenni.

Kőszeg, 2006 utolsó napjaiban




















2006.12.25; hétfő

Ilyen is ritkán van: 10-11 között terveztük, hogy indulunk – és negyed tizenegykor tényleg. Alapvetően eseménytelen úton értünk Veszprémbe. Itt tapasztaltuk meg tervünk első gyenge pontját: kedvenc éttermeink sorra zárva voltak. Azért nem adtuk fel, és végül sokadik próbálkozásunk eredményre vezetett. Meg a Szürkebarátba. Valamikor nagyon sokat jártunk ide, de nem igazán enni. A hely azóta rengeteget fejlődött, kiakolbólintották a cimbalmost az instrumenttel egyetemben. Ebéd után kiscsalád meglepő ígéretet tett: ha Úrkút felé megyünk, akkor megpróbálnak addig ébren maradni. Mivel ez egyet jelent a természet megerőszakolásával, roppant kíváncsian vártam, mi sül ki belőle. Tényleg ébren maradtak.
Aztán ha már arra jártunk, megnéztük a kórházat is, ahol világra bújtak. (“Nem tudom, mit rinyálnak annyit ezen a nők, az egész nem több, mint egy nagy szorulás.” – jutnak eszembe Miklós szavai abból az időből.)

Na most, tudni kell, hogy mi most azért mentünk Kőszegre, mert elegünk volt a hajtásból, a határidőkből, a tolakodásból, a tömegből. A tervet sikeresen túlteljesítettük: a város hétvégi házas övezetének széle felé elhelyezkedő vendégház annyira kihalt volt, hogy még a tulajdonosék sem voltak otthon. Nyitva hagyták a külső ajtót, nyitvahagyták a kedvenc apartmanunk ajtaját, majd elutaztak. Abszolút egyedül voltunk. Szavakkal le sem tudom írni azt a csendet, amely akkor fogadott, amikor kisétáltam a teraszra. Kint voltunk az erdőben, a hegy tövében. Mit mondjak még? A térerő zérus. Mindegyik társaságnál.

Berendezkedtünk. Alapvetően jól pakoltunk, mindösszesen egy szatyor maradt otthon: zsemle, wc papír, papírzsebkendő. Szerencsés baleset volt, mert igaz, hogy enni sem tudtunk, de legalább szarni sem kellett. Habár én próbáltam pedzegetni a társaságnak a gyerekkori túraélményeimet, különös tekintettel a lapulevél multifunkciós felhasználási lehetőségeire – de harsány ‘fúj’ felkiáltáson kívül mást nem kaptam. Illetve, dehogynem: egész este a lyukas lapulevelemmel szívattak.

Kártyaparti, Gazdálkodj Okosan. Este tízig. Amilyen dedósnak képzeli el ezt a játékot az ember, olyannyira nem az: a lényeg, hogy milyen dumák mennek közben. Meg se próbálom visszaadni a beszólásokat – mi mindenesetre végigröhögtük az egészet. Még a lapulevelezést is.

Éjszakai ágykeresés. 3 éve jártam utoljára az emeleten. Fogalmam sem volt, hogyan vannak elhelyezve az ágyak. A villanykapcsoló lent van. Körben pedig a hamisítatlan bakacsinfekete sötétség. Aztán egész jól sikerült, eltekintve attól, hogy keresztben vetődtem be az ágyba, nyakonragadva Nej lábikráját. Naná, hogy nem ébredt fel.

2006.12.26; kedd

Reggelre meglett a zacskó, lehetett enni… és ellenkezőleg.

Derékfájás beállt. Ez már csak így szokott lenni. Minél nagyobb a szám, minél inkább ki akarok szabadulni a természetbe, annál inkább történik valami, ami megpróbál keresztbe tenni. És persze mindig nekimegyek szemből.
Most is. Pusztán annyi történt, hogy Barna kapta meg a kajás hátizsákot, aztán nekiindultunk.
Rögtön az elején üdvözöltük az ősellenséget. Anno itt kezdtük el a családi túrázásokat. És már akkor is beleütköztünk – rögtön a túraútvonal elején – abba a kaptatóba, mely nevéhez méltóan megkaptatja a derék túristát, de úgy, hogy a tetején az ember gyomra megpróbál felmászni a nyakába, hogy elég helyet biztosítson a kitágult tüdejének. Nos, ez a kaptató semmit sem változott, továbbra is kemény ellenfél. (Megálltam a közepén és fényképeztem egyet lefelé meg egyet felfelé.)
Egy új színfolt is megjelent a túrázásaink történeteiben: mandarinhéjat szórtam ki a kisállatoknak. Korábban almacsutkát szoktunk ‘célzatosan’ elhagyni – most ugye Karácsony van, ilyenkor a mandarin megy, mint gyümölcs.
A kaptató után a sárga kereszten mentünk a Vörös Keresztig. Ott pihegtünk egy cseppet, majd irány az Óház-tető. Itt már kezdtük sejteni, hogy december ide, Karácsony másnapja oda, de most valószínűleg nem leszünk annyira egyedül az erdőben, mint legutóbb Szlovákiában. Az első erre utaló jel egy gőzoszlop volt, melyből később egy futó alak materializálódott. Aztán az ösvényen is találkoztunk emberekkel, majd fent az Óház-tetőn már bele kellett törődnünk, hogy 3 család élvezi együtt a magányt, a kilátást. És később csak romlott a helyzet, a Hétforrásnál már vagy húsz ember gyűlt össze. Többen voltunk, mint a vége felé a Kossuth-téren. Persze adott a magyarázat: nincs messze a parkoló, ezerrel süt a nap, nyilván sokan megmozdultak a városban.

Klasszikus poén, 3 évvel korábbról.
Nej lesétált a forráshoz, megtölteni mindenkinek a flakonját. A Hétforrás többek között onnan is kapta a nevét, hogy hét csőből jön ki a víz. Mindegyikre egy-egy ősvezér neve van ráírva.
– Melyikből kérsz? – kiáltott fel hozzám.
– Töhötöm.
– Miért pont?
– Mert megtöhötöm.

Pihenő, rövid fényképezés. Barnával elmentünk katasztrófatúristáskodni is: van a közelben egy elhagyott valamikori határőrlaktanya. Bemásztunk, kattogtattunk. Ha nem lenne annyira egyszerű felépítésű épület, akár még paintball pálya is lehetne belőle.

Aztán mentünk tovább az ösvényen. Ez így leírva teljesen triviális – mégis az erre járó emberek kilencven százaléka erre – úgy látszik – képtelen. Képzelj el egy hosszú, szilvaszerű ovális útvonalat. Az egyik végében parkoló, a másik végében, már túl a fordulón, a Hétforrás. Az egyik út hangulatos erdei ösvény, a másik átlagos betonút. Ennek ellenére az emberek feljönnek kocsival, elsétálnak betonúton a szilva másik végéig, onnan le a forrásig, majd megfordulnak és visszasétálnak a betonúton a kocsiig. Senkinek nem jut eszébe, hogy egyenesen továbbmenjen az erdei úton, mely rövidebb is és persze hangulatosabb is.
Mondjuk, persze, én is jó vagyok… ekézem itt azokat, akiknek legalább eszébe jutott, hogy kimehetnének a szabadba karácsony másnapján. Mindenesetre a parkoló fullon volt – és tényleg nem tudom, hogy ez most szomorú vagy örömteli dolog.
Innen lesétáltunk a sípályáig, majd a Szabó-hegy mellett elhaladva visszaértünk a Meszes-völgybe. Még élvezkedtünk egy sort a térdig érő avarban, aztán már a háznál is voltunk. (Tök furcsa volt látni útközben az eladó hegyoldalakat.)
Este a szokásos kártyaparti. Utána társasjáték jött volna – ehelyett Nejnek szurkoltunk, hogy találjon valam térerőt a házban és el tudja küldeni a karácsonyi sms-eit. Nem volt egyszerű.
Ezért – is – szeretjük ezt a helyet.
Nej egy cseppett aggódott, hogy a sötét lépcsőfordulóban vajon jót írt-e be.
– Hja, tényleg nem árt vigyázni, az ember egy cseppet nem figyel és a Kellemes Karácsonyt helyett véletlenül azt gépeli be, hogy Akassza Fel Magát Mindenki A Csúcsdísz Mellé – vigasztalgattam. Nem túl sok sikerrel.

A játék végén Nej pakolta volna el a társasjátékot:
– Hol a nagy zöld gumi?
– Na, ez elég misztikusan hangzott- vetettem közbe, majd prófétai hangon folytattam: – eljőve egyszer a nagy zöld gumi és lesz akkor jajj mindenkinek!
Aztán lassan feltűnt, hogy utódaink harsányabban röhögnek, mint az elvárható lett volna… És végül leesett nekem is a kétcentes.
De nem jöttem zavarba, tekintve, hogy pont a kirándulás előtt beszélgettünk Nejjel, hogy van még egy hátralékunk: beszélgettünk már velük a szexről, mint biológiáról, a szexről, mint technikáról – de nem beszélgettünk még a szexről és erkölcsről. Így kihasználtam a ziccert és megtartottam utolsó atyai dörgedelmemet. Kibírták röhögés nélkül – így alapvetően sikeresnek nyilvánítottam a beszédet.

2006.12.27; szerda

Megint időben indultunk el. Lassan kezdek aggódni.
Így 11.45-re értünk Veszprémbe. Először arra gondoltam, hogy leparkolunk nagy arccal a Villa Medici mellett, majd onnan sétálunk át a Malom borozóba, de alighogy leálltunk, megjelent a parkolócédulás ember. Igen, december 27-én, egy irgalmatlanul külvárosi parkolóban. Valószínűleg nem lett volna nagy összeg, de minek pazaroljak? Visszaszálltunk és továbbcsorogtunk a közvetlenül a borozó melletti parkolóba.

Jogos lehet a kérdés, hogy miért nem a Villa Medici? Ennek érzelmi okai vannak. Anno rengeteg időt és pénzt költöttem cimboráimmal a Malomban, az eredeti tulajjal annyira jóban is voltunk, hogy időnként beálltunk a pult mögé segíteni. Aztán jött egy új tulajdonos, aki menőbb helyet akart csinálni belőle. Ember, a Dózsaváros szélén! Én egyik alkalommal olyan ingerült vitába keveredtem emiatt a tulajjal, hogy Zsuzsa véresre rugdosta a bokámat, mire abbahagytuk. Ez a tulajdonos aztán feladta, az új meg diszkót álmodott az öreg vizimalom épületébe. Na, onnantól én letöröltem a kocsmatérképemről a helyet. Végül csak úgy hallottam, hogy a diszkó is tönkrement, az öreg épületet meg örökre bezárták. Ehhez képest volt meglepetés, hogy amikor 2004-ben Veszprémben töltöttünk pár napot és éppen az Úrkút-sétányon (helyieknek: Szerelem-sziget) csavarogtunk, nyitva találtuk a helyet. Vendég az nem volt, a pincérnő reagálása szerint nem is nagyon szokott lenni, de a hely élt. Igaz, a neve Nivegy-völgyi borozó lett, de borkedvelők fülében szépen cseng e név, nincs vele semmi baj. A múltkor is jót vacsoráztunk és a mai ebédért is megérte bemenni. A hely specialitása a tócsi: van sima tócsi, kerek tócsi, hosszú tócsi, lyukas tócsi… szóval van vagy húszféle tócsis étel. (Ez külön öröm a lelkemnek, mert az eredeti tulaj volt ilyen tócsis ember. Nála bizony még mi is reszeltük a krumplit.) És nem elég, hogy sok fajta tócsi van, maga az anyag önmagában is kifejezetten remek. Ez itt a vallomás helye: nekem az egyik kedvenc ételem a tócsi (mackó, lapcsánka… kinek melyik név ismerős), ahol lehet, azt próbálok választani. Nincs túl sok ilyen hely. Az utóbbi pár évben ettem tócsit Lőcsén, Tátralomnicon, Pesten a Szlovák étteremben, Podlesokban… de a veszprémi Malom borozóban készült tócsit egy lapon sem lehet említeni ezekkel. Eleve fokhagymás… mit fokhagymás, baromira fokhagymás. A pincérnőt még nem is láttam, de már éreztem a szagát. Mármint a tócsiét. És rendesen át volt sütve: szép, barnára sütötték, úgy, hogy a széle már kellemesen ropogósra pirult. A beletekert marhapörkölt csak hab volt a tortán – ha megbocsájtjátok nekem ezt a humorosnak szánt képzavart. Barna hasonlót evett, csak lecsós sertéstarja volt belehajtogatva, Nej túrós-tejfölös feltéttel kérte – Dóra evett egyedül halat.
No, szóval finom volt – és megerősített abban, hogy ha déltájban arrafelé járok, akkor oda kell menni ebédelni.
A kétfogásos étel utolsó falatai szemmel láthatóan mindenkinél problémát okoztak, de a kölykök csak betermeltek mindent, végül én is bekaptam az utolsó falatot. Nejnek már sok volt a halászlé után a nagy tányér túrós tócsi.
– Azért látom, a Petrényi vér megvan bennetek is rendesen – dícsértem meg a tányért a kipukkadáshatáron túl is az utolsó falatig kitörlő kölyköket.
– Dehát Anya nem is evett meg mindent! – tiltakoztak.
– Pszt, ne mondjátok el senkinek, de ő csak felvette a Petrényi nevet – súgtam oda nekik félhangosan.
Persze előtte meggyőzödtem, hogy az asztalos masszív keresztgerendát szögelt az asztal lábaira, így a bokánrúgás szóba sem jöhetett.
Mivel a Malom borozóban nem tudok elképzelni olyan szituációt, hogy ne bort igyak, így végül Nej vezetett. A kötelező tiszteletkörként megejtett szurkapiszka után segítettem neki kinavigálni a városból – cserébe bentmaradhattam a kocsiban.
Fehérvár körül már a majrévasat is elengedtem.

Nem tudom, milyen idő volt ebben a három napban Budapesten. De azt tudom, hogy Kőszegen olyan intenzíven sütött a nap, mintha az év utolsó napjaiban szeretne bepótolni valami korábbi elmaradást. Ehhez képest döbbenet volt az a hatalmas ködtakaró, melybe Pesttől jó negyven kilométerre futottunk be – és mely masszívan kitartott hazáig. Ha ti eddig ilyen szutyok szürkeségben tengődtetek, fogadjátok őszinte részvétem.

Linkek:

  • Mohás Vendégház
  • Az összes fénykép
    Ezt most tényleg érdemes megnézni, mert ebben az albumban vannak régi szkennelt képek is, meg most készültek is. Ráadásul akkoriban még kommentelgettem a fényképek mellé, így ott is található információ.
  • Ezt a két képet (egyik/másik) külön kiemelném. Érdemes egymás mellé tenni őket.
  • Végül egy panorámakép Kőszegről.

Díszítés közben




Kicsit kapkodva fordultunk rá a fenyőfa versenyfeladatra. Délben vettük meg – ember, a negyedik árusítóhelyen találtunk egyáltalán fát. Aztán szegénynek olyan görbe volt a lába, hogy amikor dühömben kibasztamdobtam a szobaajtón, akkor eltört a régi talpa. Ha fenyőfát nehéz volt találni, talpat hatványozottabban. De elpakoló árusokból kivertem egy ipari darabot. Alig kellett vele fűrészelni, fúrni, csavarozni. De áll, mint czövek.
Aztán később szólt csak Nej, hogy ha jól emlékszik, két évvel ezelőtt eltört a csúcsdísz. Tényleg jól emlékezett, tavaly emiatt is vettünk olyan fát, amelyikre nem lehet csúcsot rakni. De szerencsére kreatív családunk előtt nincs akadály, végül egy roppant trendi fekete fuszekli került a csúcsra.

Aztán a szaloncukorkötöző brigád bealudt a karácsonyi daloktól, kénytelen voltam valami dinamikusabbra váltani. Ez fényesen be is vált – csak most meg díszíteni nincs kedve senkinek.
Idén adtam át ünnepélyesen a kölyköknek a fadíszítés jogát. Nem kellett nekik.
Ülünk körben, vigyorgunk, mint a vett malac… és időnként valaki megköt egy pár szaloncukrot. Lassabban, mint szerződést.
Az üvegdíszek meg hullanak, mint őszi falevelek.

Persze minden jó, hajó a vége. (Hol van az még?)
Ennek fényében hasonlóan kellemes, vidám karácsonyt mindenkinek.

Füstbement bejegyzés

Írtam ma egy nagyon jó bejegyzést. Úgymond ihletett állapotban voltam, csak írtam és írtam… majd amikor befejeztem, átfutottam és elismerően csettintettem: igen, ezért érdemes volt felkelni. Végül beleszúrtam egy linket és rákattintottam a ‘Publikálás’ gombra. A megszokott képernyő helyett egy üres böngészőablakot kaptam, a következő üzenettel:

Bocs, de először engedélyezni kell a hivatkozások küldését a funkció működéséhez.

Ijedten nyomtam rá a ‘back’ gombra, de már csak egy üres admin ablakot kaptam vissza. A remek kis írásomnak nyoma veszett. Próbáltam visszaemlékezni, foszlányok voltak is belőle, de úgy szépen, kerek egységben, gondos egyensúlyban nár nem jött vissza a szöveg. Nem is próbálkoztam vele, erről az írásról örökre lemaradtunk.
Sokkal jobban zavart, hogy mi volt a jelenség mögött. Az üzenetben volt egy link, ide vezetett. Szépen leírják, hogy az admin form a ‘referer’ értékkel ellenőrzi, hogy aki írt, az tényleg a login ablakon keresztül ért-e el a formhoz. Ha a ‘referer’ küldés le van tiltva, akkor nem lehet adminkodni.
Nézzük, mit javasol az írás. Rakjak fel egy plugint a Firefoxba. Megtörtént. Eredmény nuku. Írjak át egy értéket a konfigurációban. Habár a beírt érték is jó volt, átírtam, semmi hatás. Átmentem a régi gépemhez, onnét simán ment a link beküldés.
Hmm. Vissza az új géphez, nézzük mit csinál az IE7. Ugyanazt a választ kaptam – itt sem lehetett linket elmenteni.

Oké, tehát a géppel van a hiba. Mit csináltam vele az utóbbi időben? Elég sok mindent, hiszen tulajdonképpen most szabom személyre. Na jó, de mégis… Például tegnap ment fel a Windows Firewall helyett a Kerio. Vizsgáljuk meg.
És ott volt. Egy isten háta mögötti eldugott ablakban ott vigyorgott egy beállítási lehetőség, alapértelmezetten bekapcsolva. Kikapcsoltam – és már rendben ment is minden.

Nagyítás

Persze valami rejtély továbbra is marad. Ugyanez a Kerio van a régi gépemen és a munkahelyin is. Az életemre esküszöm, hogy ezt a beállítást soha nem piszkáltam. Igazából nem is tudtam róla. Akkor hogyan lehet, hogy a másik két gépen ez a probléma soha nem fordult elő?

Karácsonyi meglepetés

Remek, váratlan karácsonyi ajándékot kaptam tegnap este. Egy Pratchett-rajongó sorstárs értesített, hogy letölthető a Hogfather film. Ebben az a döbbenet, hogy nemhogy azt nem tudtam, hogy megfilmesítették a történetet, de azt sem hogy egyáltalán egy Pratchett regényt megfilmesítettek volna. Rajzfilmet már láttam kettőt, hát, izé. Viszont ez a mostani rendes, látványos egészestés film – olyan, amilyent már rég készíteni kellett volna, hiszen a figura könyvei ideálisak filmre. (Képzeld el a Gyűrűk Urának képi világát a Galaxis Útikalauz fanyar humorával összekeverve.)

Ja, hogy miért pont karácsonykor. Nos, a Hogfather egyike a harminc körüli Discworld könyvnek. Maga a címszereplő a mosolygós, pirosruhás korongvilágbéli megfelelője a földi Télapónak (Mikulásnak, ha úgy jobban tetszik). Aztán a korongvilággal állandóan fasírtban lévő auditorok megbízzák a Bérgyilkosok cégét, hogy tegyék el láb alól az öreget. Ez valamelyest sikerül is. Igenám, de váratlanul egy kolléga ugrik be helyette. Kolléga alatt értem, hogy az öreghez hasonlóan szintén antropomorphikus megtestesülésként létező Halál kapja magára a piros köpenyt – és próbálja megmenteni az ünnep (Hogswatch) szellemét. Mit mondjak… meglehetősen sajátos eszközökkel lát hozzá. Eközben fogadott unokája Susan a bérgyilkosokkal próbál megküzdeni. A küzdelemben váratlan segítőtársra lel – mellészegődik a Másnaposság Istene. Aztán persze a végén minden jóra fordul.

A linkek:

És akkor a hírek…

Azt hiszem, az a legjobb, ha kiírom magamból.

Ma voltunk a leánnyal Neurológián. Még nyáron kezdődött, egyszer csak minden előzmény nélkül elsírta magát. Mint kiderült, olyan erős fejfájás kapta el, hogy nem bírta elviselni. Aztán elmúlt. Erre a héten elkapta egy olyan roham, hogy az iskolából is hazazavarták. És ez a fájás már nem akart elmúlni – pontosabban csak több nap után szelidült le.
Ma az orvos kikérdezte, adott néhány életmódváltási ötletet, írt fel egy általános megelőző gyógyszert, illetve elküldött minket további vizsgálatokra. A szemfenéktükrözés negatív lett, a szemész a szemüveg-nem-viselést is kizárta, mint okot. 28-án megyünk CT-re. Egyszer már voltunk, pár évvel ezelőtt a fülészt is zavarta a vissza-visszatérő fájás – melyet akkor fülpanaszként azonosítottunk. Akkor nagyon be voltam tojva, mit találnak – most már egy csöppet rezignáltabb vagyok. De csak egy csöppet.
Az orvos elsőre ún. nem típikus migrént diagnosztizált. Ez nyilván nem öröm… de a többi lehetőséget is mérlegelve még nem is olyan nagy tragédia.

A mai élmények fényében azért megint tudnék rúgni néhányat az egészségügybe… de valahogy nincs kedvem.

Inkább írok a jó hírekről.

Jelenleg két ingatlanügyletünk folyik párhuzamosan. Az egyik, a biztos, az az, hogy szeretnénk megvenni egy sorházrészt. A másik, a lassabb folyamat, hogy szeretnénk eladni a saját lakásunkat.
December 15-ében húztam meg a határt. Azt mondtam, hogy aki bújt, bújt: aki addig jön és valamilyen formában elkötelezi magát, azé a lakás. Ha addig nem jön senki, akkor áthidaló hitelt veszünk fel a régi lakásra, vásárlási hitelt az újra és így szerezzük meg a kecót. Szépen be volt gerjesztve az ügyvéd 18-ára, az adásvételi aláírása 22-ére, a hitelkérelem beadása 27-ére. Minden az utolsó pillanatban, persze, ahogy kell. (A bank az idén beadott kérelmekre nem is kicsi kedvezményt ad.) Hirdetés is 15-én jelent meg utoljára, az ingatlanközvetítőknek is szóltam, hogy 15 után leállunk.
Ezek után 16-án kaptam egy telefont, egy idősebb hölgy hívott, hogy az interneten(!) talált rá az adatainkra, megnézné a lakást. Nos, a megnézés alighanem enyhe kifejezés arra, amit csinált. Kis jegyzetfüzettel gyakorlatilag kétórás interjút csinált, a legapróbb szögig kikérdezve mindent. Aztán a végén alkudoztunk egy cseppet – nem túl erőszakosan, de pont annyira harcosan, hogy a végén mind a ketten elégedettek lehettünk a végeredménnyel. Végül nem mondtak semmit, csak azt, hogy egy héten belül visszaszólnak. Ettől én még hétfőn elmentem az ügyvédhez és elindítottam a vételi szerződést, mintha semmi sem történt volna. Aztán délután jött a telefon a hölgytől, hogy még egyszer kijönnének. Meg is tették. Egy újabb másfél órás beszélgetésen szedtük szét csavar mélységig a lakást, miközben a gyerekszobában Dóri kinlódott. Lementünk a pincébe, felmentünk a padlásra. Végül a hölgy szóban kinyilvánította, hogy meg szeretnék venni a lakást – én pedig szóban kinyilvánítottam, hogy el szeretnénk neki adni. Január első felében kötjük meg az adásvételi szerződést és azért az árengedményért, melyet adtam, biztosítják, hogy az új lakás átadásáig bent lakhassunk. Elkiabálni persze nem akarom, tudom, hogy egy adás-vétel csak akkor biztos, ha a vevő mindent kifizetett, az eladó meg mindent átadott – de ez a szóbeli ajánlat mindenképpen megnyugtató.
Természetesen ment a telefon az ügyvédnek, hogy fékezzen, ment a másik telefon az eladónak, hogy szerződéskötés elhalasztva január második felére. Szegények, ők se bánták: az eladó felesége a múlt héten kapott infarktust, ebből szerencsésen kilábalt, de mivel cukorbeteg is, a szívroham szétzilálta a cukorháztartását és most azért van kórházban, hogy visszaállítsák az egyensúlyt.

Most gondold el, ezek a jó hírek.
Persze annyira nem is rosszak. Senki sem halálos beteg, remélhetőleg záros határidőn belül mindenki felépül. Emellett van egy szóbeli megállapodásunk a lakásunk eladásáról és egy másik szóbeli megállapodásunk az új lakás megvásárlásáról. A kiköltözés/beköltözés átmenetek mindenki megelégedésére egyeztetve vannak. Szvsz lehetünk optimisták.

Mindenesetre, hogy így alakultak a dolgok, elindítottam egy régi elképzelésemet a megvalósulás rögös útján. Már pár éve azon agyalok, hogyan tudnánk kilépni, így Karácsony táján, a magáról és az ünnepről megfeledkezett civilizázióból. Az eredeti elképzelésem az volt – és istenbizony, egyszer tényleg meg is csinálom – hogy bérelünk egy abszolút komfortmentes faházat Finnországban – vannak ilyenek, bagóért – ahol magunknak vágjuk a fát, éjfélkor a magunk vágta lékben fürdünk a befagyott tóban, nagyokat sétálunk az örök hó és az ezer tó birodalmában – és egyáltalán boldogan vesszük tudomásul, hogy belátható távolságon belül rajtunk kívül csak állatok élnek.
A karácsonyi idióta konzumálásra költött pénzhez alig kellene hozzátenni, hogy megcsinálhassuk.
Persze, nem most. De az első lépést így ad-hoc is megtehetjük: gyorsan telefonáltam Norbinak, a kedvenc apartmanunk éppen szabad volt 25-27 között – így megragadom az alkalmat, hogy mindenkivel tudassam: lelépünk ebből a városból és elmegyünk a világ végére (természetesen erdőbe) és valószínűleg jól fogjuk érezni magunkat, szigorúan csak magunk társaságában. (Őszintén szólva, egy ideig gondolkoztam valami wellness megoldáson is, de aztán csak visszatértem ahhoz az alapállásponthoz, hogy nincs annál jobb wellness, mint amikor egész napos erdei csavargás után az ember hazaér, lerúgja a bakancsot és kihúzódik a ház mellett rakott tűzhöz és bor mellett kolbászt sütöget nyílt lángon, majd utána hajnalig kártyázik a családdal, leszarva a híreket, a tévéműsort és mindent, ami elektronikus.)

Bridzsélet

Délután ledőltem szunyókálni. Ébredés után a frissen érkezett Bridzsélet került kezembe, gondoltam, felületesen átfutom, mégis milyen írások vannak benne. “Wordsudoku”, “Bridzs-erotika”, “Doppingszabályzat”… istenbizony, elgondolkodtam, felébredtem-e tulajdonképpen?

Minden interjúkészítő titkos álma

Az interjúalany, aki nem beszél vissza.

A HVG Online leközölt egy interjút Kaján Tiborral, 85-ik születésnapja alkalmából.
Az interjú remekül sikerült, habár enyhe szépségtapasz, hogy az alany meg sem szólalt. Másra nem tudom ugyanis vélni, hogy a megjelentetett anyagban csak az interjút készítő újságíró kérdései jelentek meg, a válaszok nem.

Tudtátok?

A közvetítő irodákban ellenőrizzük, hogy az általunk aláírandó megbízási szerződés milyen feltételeket, időtartamot, adatokat foglal magába. Tartalmaz-e például kizárólagosságot, mert ha igen, akkor a szerződésnek ellentételező része is kell, hogy legyen, méghozzá a nem teljesítés esetére közösen megállapított kártérítés összegére vonatkozóan.

cikk

Getting Things Done

Ez a rajz marhára régóta itt van a fejemben, de most volt csak időm papírra vetni.

Papírra… ez persze nem igaz. Majd ha egyszer lesz egy kis időm – meg kedvem -, megírom mindazt a jót is, ami mostanában történt velem. Az egyik pl. az, hogy megvettem Janitól a régi tabletpc-jét.
Az utóbbi pár napban leginkább ezt gyűrtem – és azt kell mondjam, hogy nem értelek benneteket, emberek, hogyan bírtok hagyományos pécén, laptopon dolgozni, amikor a tabletpc annyival egyértelműen jobb?

No, mindegy. Imhol az első rajz, mely ezzel a kütyüvel készült.

Nagyítás

Ha valakinek esetleg szüksége lenne rá:
hint

Gyógyszertárban

– 500 mg-os C vitamint szeretnék.
– Szopogatósat vagy lenyelőset?
– ?

Valószínűleg velem lehet a baj, mert hirtelen ledermedtem. Csak néztem a fiatal gyógyszerész csajszit. Még csak el sem pirult.

– Izé, szopogatósat kérnék, ha lehetne – nyögtem ki végül.

Egész biztosan tudta, hogy tudom. Ciki.