Most pedig leírom, miért _nem_ láttál itt semmilyen újévi üdvözletet sem.
A jókívánság – az én olvasatomban – mindenképpen személyes dolog. Gondolok rád, mármint konkrétan rád, a személyre, nem pedig egy névtelen arcra a sok olvasó közül, és szeretném, ha neked jó éved lenne. Ez így oké – de ilyen szöveget kitenni meglehetősen képmutatás, hiszen dehogyis tudok gondolni minden olvasóra külön-külön – maximum 5%, akit tényleg ismerek valamilyen módon.
A gépies jókívánság-automatától viszont feláll a szőr a hátamon. Lehet, hogy ez egyéni szociális probléma, de én nagyon kényelmetlenül érzem magam, ha azért kell valami jót kívánnom, mert éppen jót _kell_ kívánnom. Közeli rokon, barát felköszöntése, interneten névreszóló jókívánság – ezek mögött érzem, hogy tényleg jót akarnak. Ott van mögötte, hogy tényleg rám gondolt, felrémlett előtte az arcom, ha csak egy pillanatra is, de valószínűleg megfordult a fejében, hogyan is élhetek most… ennek van értelme. De amikor kapok egy levelet és látom, hogy a to/cc mezőben fel van sorolva a fél internet… az ilyen levélre udvariasan nem válaszolok. Kuka. És ugyanígy visszás érzéseket kelt bennem az is, ha egy általam látogatott weblap azzal fogad bármilyen alkalomból, hogy sok boldogságot kíván. Most miért? Azért, mert éppen ekkor azt illik? És akkor meg ráadásul pont azért, mert éppen az oldalán jártam? Azért köszönöm, inkább nem kell. Ez olyan, mintha a Vörösmarty-térre kitennének egy robotot, amely mindenkinek sok boldogságot kívánna, aki megáll előtte. Érzed ugye, hogy ennek mennyire nincs köze a tényleges jót kívánáshoz.
Hogy azért mégse nézzen már ki úgy ez a bejegyzés, mint egy elkeseredett zsörtölődés, beírom a végére az általam egyedül elfogadható automatikus jókívánságot:
“Minden embernek minden napra békét, egészséget és illő mennyiségű boldogságot kívánok – alkalomtól függetlenül.”
Recent Comments