Archetipusok

  • Rossz jobb oldali: MUK, csodaszarvas, mongyonle, el-kur-tad.
  • Jó jobb oldali: Bakker, kurva nagy gáz van velünk. Az MSzP sorra hibázik, oszt mégsem tudjuk lenyomni őket semmilyen eszközzel sem, már mióta. Miafaszvan velünk?
  • Rossz bal oldali: Apukám, addig van aranyélet, amíg a Zorbán van hatalmon a jobb oldalon. Addig akár az asztal közepére is szarhatunk, elég csak kiabálni utána, hogy “visszajön az Orbán!” – és már megint ránk szavaznak.
  • Jó baloldali: Bárcsak életre térne a jobb oldal, megszabadulna a mániákus vonásaitól és visszatérne a centrum közelébe. Akkor nekünk sem a polgárháborúval kellene foglalkoznunk. Lehet, hogy megszorítanák a baloldalt… még az is lehet, hogy néha nyernének – de talán az ország elindulna kifelé a gödörből. Nekünk is könnyebb lenne később jómódból politizálni.

Kapcsa off

Lehet újra szabadon kommentelni, kedves emberek.

ps: Több baj volt vele, mint haszon. Lenyelte az idézőjeleket, nem fogadta el a jó jelsorozatokat, frusztrálta az embereket. Márpedig ezen a blogon ezt a jogot kizárólag magamnak tartom fenn.

Jókedvű nap… kéne már egy igazán jókedvű nap…

Úgy kezdődött, hogy az egész napot végigszoptam az egyik legnehezebb fejű ügyfelünkkel – és egy olyan problémával, melyről egy hete bizonygatjuk, hogy nem lehet megoldani. Roppant motiváló érzés azzal szembesülni, hogy őt nem érdekli, de oldjuk meg.

Aztán öt óra tájban jött egy telefon az ügyvédtől, hogy van egy kis gáz. A biztonság kedvéért felhívta az eladóinkat, hogy minden rendben van-e a holnap reggeli szerződéskötés előtt? Tudni kell, hogy az eladó felesége ma délután jött haza a kórházból – és most látta először a szerződést. Annak ellenére, hogy a férje – és a férj ügyvéde – folyamatosan egyeztetett a mi ügyvédünkkel, és feltételezem a férj is tájékoztatta a feleségét, szóval mindezek ellenére a hölgy felháborodott, hogy ezt a szerződést nem írja alá. Nem tetszett neki a vételár, nem tetszettek neki a foglalóval kapcsolatos kitételek és semmiképpen nem volt hajlandó kötbért fizetni arra az esetre, ha nem költöznének ki a birtokbavétel napján. Egyeztettünk az ügyvéddel, hol vagyok hajlandó engedni (csökkent a kötbér értéke), majd az ügyvéd visszahívta őket – de megint lepattant.
Nem volt más hátra, nekem kellett megegyeznem velük.
Azzal kezdtem, hogy nem csináltam semmit. Illetve dehogyisnem, dühöngtem, meg káromkodtam – hiszen másfél hónap előkészítő munkája látszott elfüstölni – de fogcsikorgatva kivártam, amíg ők hívtak fel. Hidegen közöltem velük, hogy valamikor majd kimegyek hozzájuk. A stratégiám fontos eleme volt, hogy ez nem telefontéma – és egyébként is, legyen ott a férj is, akivel már mindent leegyeztettünk. Ezek után hazamentem, beszélgettem Nejjel, főztem egy teát, átnéztem a leveleimet, a feedeket – és átolvastam alaposan a szerződéstervezetet. Csak ezek után mentem ki hozzájuk, bízva abban, hogy volt idejük elgondolkodni. Nekem pedig lehiggadni. A magam részéről éppenhogy sikerült, csak a kocsiban éreztem, hogy elönt a nyugalom. Odakint már mosolyogtam. Meg ők is.
Tisztáztuk, hogy mi a bajuk a foglalóval, belementem a módosításba. (Igazuk volt – de miért nem tudták ezt korábban mondani?) Utána viszont közöltem, hogy a kötbér eltörlésének követelése egyet jelent annak beismerésével, hogy már most tudják, hogy nem akarnak kiköltözni birtokbavételkor a lakásból. Tiltakoztak, de ekkor rávilágítottam, hogy amennyiben biztosak a kiköltözésben, akkor miről is beszélünk? Nem mindegy, hogy mennyi a bünti? Ráadásul – a szóbeli megállapodásunk alapján – én úgy időzítettem a mostani lakás eladását, hogy egy hetem legyen a kiköltözéshez: ha ők nem költöznek ki, akkor nekem is kötbért kell fizetnem. Hümmögtek, beleegyeztek.
A legviccesebb a vételár tisztázása volt. A hölgy odafordult a férjéhez, hogy:
– Drágám, akkor mi is a bajod a vételárral?
– Semmi, abszolút semmi – pattintotta le az egyébként végig korrekten viselkedő férj.
Azaz a nő próbálta a férje kenni a dolgot, de ő kiugrott alóla. Egyébként nevetséges is lett volna a reklamálás, az általuk felajánlott irányárhoz képest 1, azaz egy százalékot alkudtunk le.
Miután letisztázódtak a fontosabb kérdések, mindenki megnyugodott. Beszélgettünk még egy félórát, majd mosolyogva elbúcsúztunk egymástól.

Bakker.

Holnap szerződéskötünk.

Ugyan kellene még egy kicsit dolgoznom, hiszen a hétvégén jelenésem lesz, a mai vacakolás miatt meg semmit sem haladtam – de nem. Egyszerűen nem fog az agyam.

Egotrip

Kelt panaszkodik arra, hogy elhallgatták előle a kicsi online könyvesboltok címeit. Egy pillanatra elgondolkodtam, majd kisérletképpen beírtam a nevemet a gugliba – és egyből jöttek is az általam sosem hallott könyves webáruházak linkjei.
Már önmagában ez is szívet melengető volt, de az egyik helyen különleges meglepetésben volt részem: nem a könyv hátoldaláról másolták le az ajánlószöveget, hanem saját méltatást írtak róla. Méghozzá nem is akármilyet.
Nézzétek el nekem, ha ezt most idemásolom.

A kötetben 80 amerikai-angol szleng humoros értelmezését olvashatjuk a szerzö karikatúráival illusztrálva. A könyv felhötlen szórakozást ígér, és a nyelvtanulás utáni kedvet is felébresztheti. a színes történeteket, a szikrázó szójátékok és a beszédes karikatúrák a már gyakorló nyelvtanulók számára is hasznos, hiszen a könyv a szemléltetö oktatás iskolapéldája lehetne…

Nem, ne is mondjatok többet. Mára ennyi pont elég volt.

Dry

Ma hasítottam egy kis időt iszonyatos mennyiségű elmaradásaim ledolgozására, Exchange blogok olvasása terén. Ezek között találtam egy megdöbbentő fényképet.

Voltam olyan mocsok, haverok között megköröztettem, hátha felismeri valaki. Természetesen nem jött helyes válasz. Így most kénytelen vagyok én fellebbenteni a fátylat: ez a Niagara-vízesés.
Csak éppen víz nélkül.
Nem, nem Photoshop. 1969-ben úgy döntöttek, hogy kipucolják egy kicsit az alját, ezért egy gáttal elzárták a vizet, majd pár hónapig toszogatták a sziklákat, míg végül úgy döntöttek, hogy túl drága lenne rendesen kitakarítani, így maradt minden a régiben: visszaengedték a vizet.

részletes cikk

Viccgyilok

Szoktam. Szeretem.

Itt van az újabb páciens a Napivicc hírlevélből:

Az ókori Görögországban Szókratészt nagy becsben tartották tudása miatt.
Egy nap egy ismerősével futott össze az utcán, aki azt mondta:
– Szókratész, akarod tudni, hogy mit hallottam a legjobb barátodról?
– Várj egy pillanatot! – válaszolt Szókratész – Mielőtt bármit mondanál, szeretném ha megfelelnél három kérdésre. Ezt hívják a tripla szűrőnek. Az első szűrő az Igazság. Teljesen megbizonyosodtál arról, hogy amit mondani akarsz igaz?
– Nem. – Válaszolta az ember. – Éppenséggel csak hallottam róla, és…
– Rendben, szóval nem igazán vagy biztos benne, hogy igaz-e vagy nem. Most próbáljuk meg a második szűrőt, a Jóság szűrőjét: az, amit mondani akarsz a barátomról, valami jó dolog?
– Nem, épp ellenkezőleg…
– Szóval – folytatta Szókratész – valami rosszat akarsz mondani róla, de nem vagy benne biztos, hogy igaz. Semmi baj, a harmadik szűrő még vissza van: a Hasznosság. Amit mondani akarsz a barátomról, az hasznos lesz nekem?
– Nem igazán.
– Nos – vonta le a következtetést Szókratész:
– Ha mondani akarsz nekem valamit, ami nem igaz, nem jó és nem is hasznos, miért mondanád el egyáltalán?
Ezért volt Szókratész egy nagyszerű filozófus és ezért tartották igen nagy becsben.
És ezért nem jött rá soha, hogy a legjobb barátja a felesége szeretője.

Nos, ha hihetünk a feljegyzéseknek, Szókratész felesége, Xantippe volt a világ legrondább, legkiállhatatlanabb természetű asszonya. Számolatlanul verte szét az amfórákat férje fején. Egyáltalán nem volt véletlen, hogy Szókratész az egész napját filozofálgatással töltötte az agorán.
Ennek fényében azért meglehetősen hiteltelen a vicc csattanója.
A többi viszont tanulságos.

Nem ér

Egy ilyen fárasztó nap után, amikor pihenésképp Stephan Pastis karikatúracsíkokat nézegettem, a következőbe futottam bele.

Pig és Satan beszélgetnek.
—————
P: So, what remodelling work are doing you back home?
S: We’re paving the main road with this special asphalt made by Thomas Good and the Chin Brothers.
—————
P: Who are they?
S: Good’s an asphalt specialist and the Chins are these ten brothers… together they designed a special asphalt they named after themselves.
—————
P: So the road to hell is paved with…
S: Good and Ten Chins.

Először csak néztem, hogy miről is van szó… aztán leesett.
És nagyon fájt.

És ilyenkor mi van?

Túl vagyok a harcon. De nem vagyok benne biztos, hogy nyertem.

Bizonytalanságom forrásai a következők:

  • Az adóbevallás alapvetően arra a logikára épül, hogy az ember beírja, mennyi volt a jövedelme és ez alapján mennyi adót kellene fizetnie. Aztán megnézi, mennyit vontak tőle ténylegesen, majd a különbözet függvényében örül vagy szomorkodik.
    Na most én beírtam, mennyi volt a jövedelmem – és a remek Abev2006 program cseszett kiszámolni hozzá az adót. Mivel a mező rózsaszín volt, így én se tudtam beírni. Kitöltöttem minden más adatot, aztán nyomkodtam az ‘újraszámol’ gombot, mint süket a csengőt. Nem történt semmi.
    Végül mentettem, kiléptem, öt perc után visszaléptem. A mező továbbra is üres volt. A biztonság kedvéért végignéztem az összes űrlapot, hátha valahol elfelejtettem valamit… aztán amikor visszatértem a főlapra, meglepődve tapasztaltam, hogy közben kiszámolta az adómat. De hogy ezt az akciót mi triggerelte, arról fogalmam sincs, hiszen nem módosítottam semmit, csak nézelődtem.
  • Van egy olyan rovat, ahol a veszteségelhatárolásokat kell feltűntetni. Alapvetően kétfajta veszteség létezik, az egyiket a vállalkozás élettartama során bármikor el lehet számolni, a másikat csak a keletkezésétől számított öt éven belül. Az első kategóriába a vállalkozás első három évében keletkező veszteség tartozik. Mivel én már 5 éve nyomom az ipart, ezért a korlátlan ideig elhatárolható veszteség értékem állandó, az újabb veszteségeket már csak a korlátozott ideig elszámolható kategóriába írhatom.
    Gondoltam én, a naív. Az Abev program viszont a tavalyi veszteségemet is simán hozzácsapta a korlátlan ideig elhatárolható értékhez. Természetesen a mező rózsaszín, tehát manuálisan nem módosítható.
  • Van az első lapon egy összesítő táblázat, hogy milyen számű űrlapokba írtam számokat – azaz a vaskos paksaméta mely lapjait kell csak megnézniük. Én szépen beirkáltam mindent, amit kellett, aztán megnéztem, mit összesített a progi – és hiába irkáltam az egyik lapra, nem vette figyelembe az összesítésnél. Ja, természetesen ismét rózsaszín mezőről van szó.

Természetesen más lehetőség nem lévén, be fogom küldeni ezt a lapot. De eddig minden adóbevallás után nyugodt voltam, mert tudtam, hogy nem hibáztam. Ennek most vége, hiszen látom, hol vannak a hibák – de nem tudom javítani azokat.
Mondjuk akár fel is hívhatnám a hivatalt – de tavaly novemberben már próbálkoztam egyszer és másfél napomba került, mire a menük végén emberrel is tudtam beszélni.

Végülis… hülye vagyok, nem kellene annyit aggódnom. A telefonszámomat tudják, legfeljebb majd hívnak, ha valami nem tetszik nekik.
A rózsaszín mezőkért meg úgysem enyém a felelősség.

Pedig

Pedig milyen szépen indult a reggel. Ragyogó napsütés fogadott, miközben minden befehéredett – és valami szerencsés összejátszás folytán mind a lakásban mind a környéken megállt kissé az élet, így sikerült puha, fehér csöndre ébrednem.
Ennek már vége. A nap ugyan még süt, de az élet már beindult. Ugatnak a kutyák, járnak az autók – és a hó sem marad meg, olvad.

Emellett pedig tölthetem ki megint az adóbevallásomat. A változatosság kedvéért most elektronikusan. Nem vagyok nyugodt. A papír változat sem volt kispálya, de a nagy részét már rutinból tudtam le. Most viszont… már ott megállt a tudomány, hogy a rengeteg űrlapból egyáltalán melyek azok, ahová be kell vésnem a nulláimat. (A vállalkozásom masszívan veszteséges, a munkahelyemen jól vonják az előleget, más jövedelmem meg nincsen – ennek ellenére ugyanúgy végig kell rágnom magam a vállalkozós űrlapokon, mint a MOL-nak.)

Ilyenkor jön elő a “mit keresek én itt?” érzés. Mintha kívülről látnám magamat és fotelből nézném, hogy az a másik mit küszködik. Aztán jön a fájdalmas realizálás, hogy az ott én vagyok és addig nem lesz vége ennek a kellemetlen helyzetnek, míg össze nem szorítom a fogam és le nem zavarom azt az utált és monoton és hosszadalmas cselekvéssorozatot, mely ki lett osztva nekem.
Pontosan ilyenek voltak a középiskolai kifutások. Roppant sötét tornatanárunk volt, aki azzal próbálta fegyelmezni az osztályt, hogy időnként elordította magát, hogy “KIFUTÁS!” – és ekkor, akár tél volt, akár őszi eső, tornagatyában, trikóban ki kellett futni az utcára, megkerülni az iskola területét meg a vele határos Vegyész sporttelepet. Ez egy jó két kilométeres táv volt. Ha a tanárnak különösen rossz kedve volt, akkor azokat, akik nem tudták hozni a tizenkét perces szintidőt, azokat visszazavarta, hogy ismételjenek. Amikor meg jókedve volt, akkor beült a Wartburgjába és jött mellettünk – dudával jelezve, hogy mikor kell sprintelni.
Ezeken a futásokon éreztem ugyanezt az érzést. Az egyik felem kívülről nézte az egészet és csak legyintett, hogy ugyan már, 6 perc és már vége is. A másik meg felordított, hogy 6 perc, b+, de addig nekem kell megszakadnom, ha azt akarom, hogy tényleg vége legyen.

No. Éppen most zárom az excel táblában a tavalyi év könyvelését, lassan előveszem a tavalyi űrlapot és megpróbálom összepontozni a rubrikákat az ideivel. Összeszorított fogakkal és “egyszer ennek is vége lesz” mantrázással.

Oké, tudom, ki is hagyhatnám ezt az egész bohóckodást.
De nincs kedvem képviselőnek menni.

Remete a világ végén

Van ez a mém: ül a remete a világ végén, egy szikla tetején – és időnként eléjárul egy-egy megvilágosodni vágyó alak, az élet értelmét vagy hasonló mély dolgot firtatandó.

Mekkora marhaság is ez. Mit tudhat az életről egy világ végi magányba zárkózott remete?
Nyilván rengeteget az ember nélküli világról – csakhogy ez absztrakció, a világ jelenleg tele van emberrel. Méghozzá meglehetősen domináns módon.
Az embereket, a köztük lévő viszonyokat viszont leginkább közöttük, a zsúfolt nagyvárosban lehet tanulmányozni.

Azaz kérem, javítsa mindenki a mémet a fejében: a remete ül/mászkál/tapasztal a nagyvárosban és dehogyis mer tanácsot adni bárkinek is ilyen bonyolult viszonylatok között.

Szöveg, rajz nélkül

Ez a Pastis félelmetes. Itt van egy újabb karikatúracsík – mely megint megáll rajz nélkül is.

—————-
– I can’t believe you are a folk singer for the far right.
– Well, that shows how dumb you are, because it’s a totally untapped market.
—————-
– This next song’s called:
“If you’re not white,
And you talk funny,
We’ll drop bombs
Right on your bunny.”
—————-
– Bunny?
– “Camel” didn’t rhyme.
—————-

Én és az ojság

Az írás apropója az a két cikk, melyek a mostani Technet magazinban jelentek meg. Látszólag nem egy nagy ügy… de elég hosszú és kanyargós történet előzte meg a megjelenést.

2002 környékén vagyunk. Marci folyamatosan rágta a fülemet, hogy írjak már valami szakcikket az újságba. (A félreértsek elkerülése végett jelzem, hogy ez nem dicsekvés akar lenni a részemről: Marci akkoriban minden szóba jöhető szerző fülét rágta. Nem is csodálom, hogy egy idő után elege lett belőle: az emberi fülnek nem lehet túlontúl jó íze.) Éppen akkoriban egy SAN tervezésén dolgoztam, gondoltam, írok egy cikket róluk. Bele is csaptam, jó 20% el is készült – csak jelzem, hogy a cikkben mindig az első 20% a legnehezebb – amikor jött a hír, hogy az újság átkerült a Microsofthoz és a teljes szerkesztőség le lett cserélve. Mivel én ott nem ismertem senkit, engem sem ismert senki, a cikkből is csak egy kis darab volt kész, így vállat vontam és kidobtam a kukába.
Azért egy poént most reciklálok. Így magyaráztam volna el a g-bic fogalmát:

A gébic az a dugó, melyet beledugunk abba a dugóba, melyet végül beledugunk az aljzatba. Ez már csak egy ilyen szakma. Az informatikusok szeretnek… izé, csatlakoztatni.

Jó egy hónappal később eszembe jutott, hogy megkérdezem, lenne-e kedvük folytatni az AdAstra karikatúra sorozatot. Írtam egy emailt – és még csak válasz sem jött. Nem tagadom, rosszul esett. Legalább annyit írhattak volna, hogy kösz, de nem. Mindenesetre megint megvontam a vállam: úgy látszik, két út van, az egyiken én megyek, a másikon az újság. (Ettől még szurkoltam nekik: tartom, hogy ma is ez a legszinvonalasabb rendszeres informatikai kiadvány az országban.)
Teltek az évek. Aztán 2006 tavaszán megkaptam a megtisztelő MVP címet, nyáron pedig megkérdezték, lenne-e kedvem írni az újságba. Belegondoltam: miért is ne? Mégis más, ha az embert felkérik, az a régi sztori meg már régen volt. Rábólintottam.

Egyik pénteken jött a körlevél, hogy mindenki jelezze, milyen cikket szeretne írni a következő számba. Ránéztem a naptárra: hmm, hétvégén a fű sem nő, ráérek vasárnap este válaszolni. Mekkora entré lenne már, ha nem csak egy sort írnék az excel táblába, hanem rögtön mellé is raknék egy cikket? Szombat reggel nekiugrottam és vasárnap estére készen is lettem egy maratoni hosszúságú cikkel (1) az Exchange public folder replikációról. (Ez egyébként – véleményem szerint – hiánypótló cikk lett volna. Még az Exchange adminok közül is nagyon kevesen vannak tisztában a PF replikáció mechanizmusával. Amíg megy, addig oké, de ha valami gubanc van, akkor jön az, hogy tejóég, ez egy fekete doboz, hol lehet ehhez egyáltalán hozzányúlni?)
No, cikk elment vasárnap este – és ekkor szembesültem vele, hogy a fű mégiscsak nő hétvégén. Nem csak az aktuális lapszám telt meg cikk elképzelésekkel, hanem a következő is. Az én írásom maximum a kettővel későbbi számba fért volna bele, de akkor már az új Exchange termék bemutatása kerül fókuszba – és elég hülyén nézne ki mellette egy olyan cikk, mely a régi termék egyik elsorvasztandó technológiáját boncolgatja. Ergo ez a cikk is ment a kukába – illetve mit is mondok, ment a blogra. (Különböző adminisztratív okokból még a Technet bloghoz sem kaptam ekkor hozzáférést, így maradt a saját blog.)
Nos, nem mondhatnám, hogy ez az akció jelentősen növelte volna a cikkírási hajlandóságomat – gyakorlatilag mentálisan lemondtam arról, hogy valaha is írok az újságba. (Alapvetően kedves, jóindulatú ember vagyok – de van egy jellemhibám: nem szoktam erőlködni. Ha valakit nem érdekel, amit nyújtani tudok, akkor nem forszírozom a dolgot. Szerencsére rengeteg minden van, melyekkel el tudom foglalni magam – ha az egyik nem húz, akkor van helyett jócskán más is.)
Majd miután ezt így lerendeztem magamban, számomra is váratlanul lecsaptam két cikkre a tervezett Exchange számban. Megkaptam. Megírtam. Olvassátok.

Bár megjegyzem, nem vagyok túlzottan elégedett magammal. Nem szoktam még meg a papír alapú cikkírást, azt, hogy az újságban olyan kevés hely van. Ráadásul nem vettem észre, hogy abban a bizonyos excel táblában van egy oszlop, hogy mekkora lehet a cikk. Emailben rákérdeztem, van-e felső limit, Peti meg gondolom nem értette a kérdést, ezért rábólintott, hogy nincs.
Az a két cikk, melyet most olvashattok, egy átkozottul hősies munka végeredménye. 22 oldalból lett összetömörítve/megvágva a tíz oldalnyi anyag. Peti szerintem még mindig izzad.
Mindemellett én érzem az íráson, hogy ez egy tömörített anyag – más a ritmusa, feszesebb, sűrűbb lett így a cikk. Nehezebben is mászik az emberek fejébe.
Más ez… és ezt még tanulnom kell. Itt, a blogon, belefér minden. Addig írok, amíg kedvet érzek hozzá – és úgy nem gondolom, hogy rendesen körbe nem jártam a témát. Az újság ennél szorosabb valami. Eddig a tempó kedvéért beáldoztam a tömörséget és ez jót tett a stílusnak – de zabálta a helyet. Papír alapon még meg kell tanulnom kompromisszumot kötni.

(1): Az Exchange írások legalján.

Hamlet

Ma este megint szinházban voltunk. Hamlet nézett meg minket a Bárka szinházban.
Nem, nem elírás. Ez egy úgynevezett formabontó darab volt, ahol többé-kevésbé aktivizálták a nézőket is.
Azzal kezdődött, hogy már jegyvásárláskor felhívta a hölgy a figyelmemet, hogy vihetünk zenei cédét és akkor azt beépítik a darabba. Emellett erősen kérnek mindenkit, hogy hozzon valami apróbb tárgyat, mert azokat is megpróbálják majd szerepeltetni.
– Hmm. Rendben. Koponyájuk ugye már van? – kérdeztem rá.
– Persze, de az már unalmas. Nem használjuk.
Mindenesetre azért van egy sejtésem, miért akarták ellopni Szegeden a koponyát a patológiáról.
– És ha lehet, legyenek itt egy negyedórával korábban.
– Miért?
– Mert egyrészt ekkor fogják Önök szétpakolni a székeket oda, ahová ülni szeretnének, másrészt ekkor fogják szintén Önök kiválasztani, hogy kik játsszák az egyes szerepeket.
– A színpadon fogunk ülni?
– Nem lesz színpad.

Kegyetlen Színház.

Ehhez képest ma elment az idő, az utolsó pillanatban értem haza, még át is kellett öltöznöm, rendberakni valahogy a lakást (áram- és vízszünet is volt a nap során) – és csak ekkor jutott eszembe, hogy negyedórával korábbra kell mennünk, meg vinni is kell valamit.
Drága dologról nyilván nem lehet szó. Azt ígérték, visszaadnak mindent – de a francnak sincs kedve előadás után sorbaállni. Nézzük, mit selejteztünk ki az utóbbi időben.
Napok óta kerülgetünk egy fregolit az előszobában, melyre Barna a hétvégén rávetődött. Nem rossz… de egy kissé el lett törve. A konyhai mérleg! Két hete ott figyel az előszobában az is, még nem volt időm levinni a kukába. Egész jó… de baromi koszos. Már beöltözve megpróbáltam megpucolni, de a vízhiány utáni első csapmegnyitás hozta szokott formáját – a levegős csőből egy jó adag mangános trutymó lőtt hasba. Káromkodva basztam földhöz a mérleget – így egy újabb remek kellékkel lettek szegényebbek a fiúk. Végül Barna régi fényképezőgépét vágtam zsebre – azt, melyet fogalmam sincs, miért őrizgetek azóta, hogy a gyerek leejtette egy húszméteres létráról a Szlovák Paradicsomban.

Épp időben érkeztünk. Az előcsarnokban már volt néhány perverz alak, sárga gumikacsával, lila locsolókannával… meg hasonlókkal. Szerintem mi sem lógtunk volna ki a fregolival.
Betereltek mindenkit a terembe, majd közölték, hogy hátul lehet széket vételezni, majd mindenki oda teszi le, ahová akarja – feltéve, hogy az nem szőnyeg. Utána kérték a cédét. Meg sem próbáltam saját zenét vinni – amióta az esküvőnkön az anyakönyvvezető maffia elszabotálta a Jethro Tull kazettát, azóta nem hiszek az ilyesmikben. Végül először sorsolással, később kő/papír/ollóval ki lettek választva a színészek, indulhatott a darab. Ja, a kellékek. Minden felvonás előtt tíz másodpercig fel kellett emelnünk a vitt cuccokat – ezalatt mérték fel a színészek, hogy miből élnek. Aztán letettünk mindent magunk mellé, a felvonások alatt pedig a szereplők bátran használták a tárgyakat. Hát, születtek érdekes megoldások. Poloniust például teniszlabdával szúrták le. Húsz méterről. Ofélia levelét tamponosdobozból olvasták fel. Hamlet hatvan centis svédfogóval kergette a szellemet. A fényképezőgépet Rosencrantz használta fel, hogy Hamletet ellessék, mi bántja titkon úgy. (Vagy Guildenstern? A franc se tudja, ezt a kettőt mindig keverem.) No, szóval az őrület az biztosítva volt – kár, hogy ez az egész a darab minőségének a rovására ment. Amikor egy drámai ponton a közönség nem feszülten figyel, hanem harsányan vigyorog… az paródiának nem rossz ugyan, de itt azért voltak jelek, hogy az eredeti szándék bizony komoly volt. Az olyan jelenetekkel sem tudtam mit kezdeni, mint amikor Hamlet elég brutálisan ödipuszizott Gertrúddal… vagy amikor Fortinbras-szal csókoloztak, miközben Hamlet szenvedélyesen markolászta a norvég hadvezér melleit. Remélem, a kölykök nem zavarodtak teljesen össze. (Dóra előtte mit összeörült, hogy ez neki úgyis kötelező olvasmány lesz. Hát, ha ez alapján kellene beszámolnia a darabról… lenne meglepetés.)
De mindezektől még akár lehetett volna jó is az előadás… de sajnos nem volt az. Nem szívesen mondok ilyet, de véleményem szerint a színészek teljesen szétjátszották a darabot. Ripacskodás folyt gyakorlatilag végig, megspékelve provokatív elemekkel, nézők bevonásával, meghökkentő jelenetekkel, a váratlan kellékekkel történő improvizációval… hatásvadász volt az egész, a katarzis minimális esélye nélkül. Szerintem.

Kapcsa

A spam elleni harc jegyében megint kavartam a blogon. Az Akismet lehet, hogy jó, de nekem decemberben napi 30-40 spam-et engedett át – és hiába fogott meg mellette százat, hagyott azért munkát nekem is. Ekkor jött a Hashcash, mely az Akismet-tel párban abszolút remekül dolgozott. A Hashcash olyan napi 10 szemetet engedett át, azokat meg az Akismet csípte nyakon. A védelmen egy hónap alatt olyan 3 spam jutott át.
A gond csak az, hogy ehhez bekapcsolt javascript kellett a látogató részéről – és némi szerencse. Eddig kétszer fordult elő ugyanis olyan anomália, hogy valakinek a kommentje ‘elveszett’ az éterben: az illető elküldte, a WordPress tudomásul vette, a blogon meg is jelent, hogy van komment az íráshoz – de az mégsem érkezett be az adatbázisba.
Emiatt úgy döntöttem, hogy szép az, ami egyszerű: kikapcsoltam mindkét védelmet és feltelepítettem egy Captcha! plugint, dacára annak, hogy a szerzője mindenáron megpróbált lebeszélni róla. Mostantól itt is be kell gépelni azt az öt karaktert, melyet meglehetősen meggyötörve tesz ki egy grafikára a plugin.

Meglátjuk.

Tíz pont

Ma megint olyan nap van, amikor ezeréves bakelitlemezeimet digitalizálgatom befelé. Most értem el a komolyzenei szekcióhoz.
Az első lemez, mely a kezembe került, Ravel Bolero-ja volt. Egyből fülig ért a szám, ahogy megláttam.

A történethez tudni kell, hogy valamikor 1979-ben kijött egy film a kissé fura ‘10′ címmel, melyet pár évvel később Magyarországon is bemutattak ‘Bombanő’ néven. A címszerepet Bo Derek játszotta, az ügyetlen középkorú zeneszerzőt meg Dudley Moore. Habkönnyű vígjáték volt, meglehetősen erősen arra építve, hogy Bo Derek tényleg irgalmatlanul jól nézett ki. Nem akarom végigmesélni a történetet, a lényeg, hogy az ügyetlen hapinak a végén tényleg sikerül megkapnia a nőt és amikor az intim akciót készítik elő, akkor Bo feltesz egy lemezt, mondván, hogy ő mindig Ravel Bolero-jára szokott szeretkezni, merthogy az mennyire megdobja az élményt.

Mondanom sem kell, a bakelitlemez pár héten belül ott vigyorgott minden művelt ember gyűjteményében.