Nem ér

Egy ilyen fárasztó nap után, amikor pihenésképp Stephan Pastis karikatúracsíkokat nézegettem, a következőbe futottam bele.

Pig és Satan beszélgetnek.
—————
P: So, what remodelling work are doing you back home?
S: We’re paving the main road with this special asphalt made by Thomas Good and the Chin Brothers.
—————
P: Who are they?
S: Good’s an asphalt specialist and the Chins are these ten brothers… together they designed a special asphalt they named after themselves.
—————
P: So the road to hell is paved with…
S: Good and Ten Chins.

Először csak néztem, hogy miről is van szó… aztán leesett.
És nagyon fájt.

És ilyenkor mi van?

Túl vagyok a harcon. De nem vagyok benne biztos, hogy nyertem.

Bizonytalanságom forrásai a következők:

  • Az adóbevallás alapvetően arra a logikára épül, hogy az ember beírja, mennyi volt a jövedelme és ez alapján mennyi adót kellene fizetnie. Aztán megnézi, mennyit vontak tőle ténylegesen, majd a különbözet függvényében örül vagy szomorkodik.
    Na most én beírtam, mennyi volt a jövedelmem – és a remek Abev2006 program cseszett kiszámolni hozzá az adót. Mivel a mező rózsaszín volt, így én se tudtam beírni. Kitöltöttem minden más adatot, aztán nyomkodtam az ‘újraszámol’ gombot, mint süket a csengőt. Nem történt semmi.
    Végül mentettem, kiléptem, öt perc után visszaléptem. A mező továbbra is üres volt. A biztonság kedvéért végignéztem az összes űrlapot, hátha valahol elfelejtettem valamit… aztán amikor visszatértem a főlapra, meglepődve tapasztaltam, hogy közben kiszámolta az adómat. De hogy ezt az akciót mi triggerelte, arról fogalmam sincs, hiszen nem módosítottam semmit, csak nézelődtem.
  • Van egy olyan rovat, ahol a veszteségelhatárolásokat kell feltűntetni. Alapvetően kétfajta veszteség létezik, az egyiket a vállalkozás élettartama során bármikor el lehet számolni, a másikat csak a keletkezésétől számított öt éven belül. Az első kategóriába a vállalkozás első három évében keletkező veszteség tartozik. Mivel én már 5 éve nyomom az ipart, ezért a korlátlan ideig elhatárolható veszteség értékem állandó, az újabb veszteségeket már csak a korlátozott ideig elszámolható kategóriába írhatom.
    Gondoltam én, a naív. Az Abev program viszont a tavalyi veszteségemet is simán hozzácsapta a korlátlan ideig elhatárolható értékhez. Természetesen a mező rózsaszín, tehát manuálisan nem módosítható.
  • Van az első lapon egy összesítő táblázat, hogy milyen számű űrlapokba írtam számokat – azaz a vaskos paksaméta mely lapjait kell csak megnézniük. Én szépen beirkáltam mindent, amit kellett, aztán megnéztem, mit összesített a progi – és hiába irkáltam az egyik lapra, nem vette figyelembe az összesítésnél. Ja, természetesen ismét rózsaszín mezőről van szó.

Természetesen más lehetőség nem lévén, be fogom küldeni ezt a lapot. De eddig minden adóbevallás után nyugodt voltam, mert tudtam, hogy nem hibáztam. Ennek most vége, hiszen látom, hol vannak a hibák – de nem tudom javítani azokat.
Mondjuk akár fel is hívhatnám a hivatalt – de tavaly novemberben már próbálkoztam egyszer és másfél napomba került, mire a menük végén emberrel is tudtam beszélni.

Végülis… hülye vagyok, nem kellene annyit aggódnom. A telefonszámomat tudják, legfeljebb majd hívnak, ha valami nem tetszik nekik.
A rózsaszín mezőkért meg úgysem enyém a felelősség.

Pedig

Pedig milyen szépen indult a reggel. Ragyogó napsütés fogadott, miközben minden befehéredett – és valami szerencsés összejátszás folytán mind a lakásban mind a környéken megállt kissé az élet, így sikerült puha, fehér csöndre ébrednem.
Ennek már vége. A nap ugyan még süt, de az élet már beindult. Ugatnak a kutyák, járnak az autók – és a hó sem marad meg, olvad.

Emellett pedig tölthetem ki megint az adóbevallásomat. A változatosság kedvéért most elektronikusan. Nem vagyok nyugodt. A papír változat sem volt kispálya, de a nagy részét már rutinból tudtam le. Most viszont… már ott megállt a tudomány, hogy a rengeteg űrlapból egyáltalán melyek azok, ahová be kell vésnem a nulláimat. (A vállalkozásom masszívan veszteséges, a munkahelyemen jól vonják az előleget, más jövedelmem meg nincsen – ennek ellenére ugyanúgy végig kell rágnom magam a vállalkozós űrlapokon, mint a MOL-nak.)

Ilyenkor jön elő a “mit keresek én itt?” érzés. Mintha kívülről látnám magamat és fotelből nézném, hogy az a másik mit küszködik. Aztán jön a fájdalmas realizálás, hogy az ott én vagyok és addig nem lesz vége ennek a kellemetlen helyzetnek, míg össze nem szorítom a fogam és le nem zavarom azt az utált és monoton és hosszadalmas cselekvéssorozatot, mely ki lett osztva nekem.
Pontosan ilyenek voltak a középiskolai kifutások. Roppant sötét tornatanárunk volt, aki azzal próbálta fegyelmezni az osztályt, hogy időnként elordította magát, hogy “KIFUTÁS!” – és ekkor, akár tél volt, akár őszi eső, tornagatyában, trikóban ki kellett futni az utcára, megkerülni az iskola területét meg a vele határos Vegyész sporttelepet. Ez egy jó két kilométeres táv volt. Ha a tanárnak különösen rossz kedve volt, akkor azokat, akik nem tudták hozni a tizenkét perces szintidőt, azokat visszazavarta, hogy ismételjenek. Amikor meg jókedve volt, akkor beült a Wartburgjába és jött mellettünk – dudával jelezve, hogy mikor kell sprintelni.
Ezeken a futásokon éreztem ugyanezt az érzést. Az egyik felem kívülről nézte az egészet és csak legyintett, hogy ugyan már, 6 perc és már vége is. A másik meg felordított, hogy 6 perc, b+, de addig nekem kell megszakadnom, ha azt akarom, hogy tényleg vége legyen.

No. Éppen most zárom az excel táblában a tavalyi év könyvelését, lassan előveszem a tavalyi űrlapot és megpróbálom összepontozni a rubrikákat az ideivel. Összeszorított fogakkal és “egyszer ennek is vége lesz” mantrázással.

Oké, tudom, ki is hagyhatnám ezt az egész bohóckodást.
De nincs kedvem képviselőnek menni.