Pedig

Pedig milyen szépen indult a reggel. Ragyogó napsütés fogadott, miközben minden befehéredett – és valami szerencsés összejátszás folytán mind a lakásban mind a környéken megállt kissé az élet, így sikerült puha, fehér csöndre ébrednem.
Ennek már vége. A nap ugyan még süt, de az élet már beindult. Ugatnak a kutyák, járnak az autók – és a hó sem marad meg, olvad.

Emellett pedig tölthetem ki megint az adóbevallásomat. A változatosság kedvéért most elektronikusan. Nem vagyok nyugodt. A papír változat sem volt kispálya, de a nagy részét már rutinból tudtam le. Most viszont… már ott megállt a tudomány, hogy a rengeteg űrlapból egyáltalán melyek azok, ahová be kell vésnem a nulláimat. (A vállalkozásom masszívan veszteséges, a munkahelyemen jól vonják az előleget, más jövedelmem meg nincsen – ennek ellenére ugyanúgy végig kell rágnom magam a vállalkozós űrlapokon, mint a MOL-nak.)

Ilyenkor jön elő a “mit keresek én itt?” érzés. Mintha kívülről látnám magamat és fotelből nézném, hogy az a másik mit küszködik. Aztán jön a fájdalmas realizálás, hogy az ott én vagyok és addig nem lesz vége ennek a kellemetlen helyzetnek, míg össze nem szorítom a fogam és le nem zavarom azt az utált és monoton és hosszadalmas cselekvéssorozatot, mely ki lett osztva nekem.
Pontosan ilyenek voltak a középiskolai kifutások. Roppant sötét tornatanárunk volt, aki azzal próbálta fegyelmezni az osztályt, hogy időnként elordította magát, hogy “KIFUTÁS!” – és ekkor, akár tél volt, akár őszi eső, tornagatyában, trikóban ki kellett futni az utcára, megkerülni az iskola területét meg a vele határos Vegyész sporttelepet. Ez egy jó két kilométeres táv volt. Ha a tanárnak különösen rossz kedve volt, akkor azokat, akik nem tudták hozni a tizenkét perces szintidőt, azokat visszazavarta, hogy ismételjenek. Amikor meg jókedve volt, akkor beült a Wartburgjába és jött mellettünk – dudával jelezve, hogy mikor kell sprintelni.
Ezeken a futásokon éreztem ugyanezt az érzést. Az egyik felem kívülről nézte az egészet és csak legyintett, hogy ugyan már, 6 perc és már vége is. A másik meg felordított, hogy 6 perc, b+, de addig nekem kell megszakadnom, ha azt akarom, hogy tényleg vége legyen.

No. Éppen most zárom az excel táblában a tavalyi év könyvelését, lassan előveszem a tavalyi űrlapot és megpróbálom összepontozni a rubrikákat az ideivel. Összeszorított fogakkal és “egyszer ennek is vége lesz” mantrázással.

Oké, tudom, ki is hagyhatnám ezt az egész bohóckodást.
De nincs kedvem képviselőnek menni.