Megint etüd

Jó téli szokásom szerint busz helyett gyalog sétáltam hazafelé a metróállomástól. Az iskola környékén furcsa jelenetre lettem figyelmes. Idősebb anyuka sétált egy négyéves forma gyerekkel. Mentek, mentek, aztán a gyerek annyit mondott, hogy: “Hó!” Erre anyuka vigyázállásba vágta magát, szája szélén mosoly remegett. Pár másodperc után a csöppség új parancsot adott ki: “Gyia!” – és elindultak. Nem sokkal később megint eljátszották ugyanezt. Ekkor haladtunk el egymás mellett. Alig sétáltam tíz métert, amikor felcsattant mögöttem a gyerekhang: “Hó! Gyia! Hó! Gyia! Hógyia! Hógyia! Hógyia! Hógyia!”

És csodálkozunk, honnan kerül bele az emberbe menetközben a hekkelési kényszer.

Visszavonhatatlanul itt van a tél

Legalábbis az Europark PR részlege szerint.
Már tegnap reggel is gyanúsak voltak – habár akkor csak azon vigyorogtam, hogy mekkora lúzerek már ezek, nincs tél, erre nájlonzacskókból gyártanak hóembert.
Aztán estére kiderült, hogy lúzerségről szó sincs, sőt. Lehántolták a zacskókat és fény derült arra, hogy itt bizony jégszobrok készülnek szorgos kezek értő munkájának hatására.
Márpedig ez az aktus azt jelzi, vége a tavasznak, jön a tél.

Azokról az emberekről, akik mernek hibázni

Olvastam ezt a Kathy Sierra írást – és egy kicsit továbbgondoltam.

Mindig is irigyeltem azokat az embereket, akik képesek feldobni egy társaságot. Akik nem foglalkoznak azzal, hogy kit sérthet egy mondat, akiket nem érdekel, ha egy-egy megjegyzésükről kiderül, hogy éppen hülyeség volt. Akik nem optimumra mennek, hanem beérik a jó átlaggal. Optimum ugyanis a társasági életben nincs. Aki pedig erre törekszik, azt megbénítja a hibázás lehetősége – emiatt szótlan és unalmas lesz.
Írigylem azokat, akik túl tudnak ezen emelkedni – és társaságban bármikor bevállalják, hogy majmot csinálnak magukból, ha éppen nem úgy alakul a beszélgetés folyama, ahogy gondolták. De belevágnak, kockáztatnak – és életet lehelnek a társaságba, abba, ahol csupa optimumra törekvő ember hallgat, hibázástól félve.