Olvastam ezt a Kathy Sierra írást – és egy kicsit továbbgondoltam.

Mindig is irigyeltem azokat az embereket, akik képesek feldobni egy társaságot. Akik nem foglalkoznak azzal, hogy kit sérthet egy mondat, akiket nem érdekel, ha egy-egy megjegyzésükről kiderül, hogy éppen hülyeség volt. Akik nem optimumra mennek, hanem beérik a jó átlaggal. Optimum ugyanis a társasági életben nincs. Aki pedig erre törekszik, azt megbénítja a hibázás lehetősége – emiatt szótlan és unalmas lesz.
Írigylem azokat, akik túl tudnak ezen emelkedni – és társaságban bármikor bevállalják, hogy majmot csinálnak magukból, ha éppen nem úgy alakul a beszélgetés folyama, ahogy gondolták. De belevágnak, kockáztatnak – és életet lehelnek a társaságba, abba, ahol csupa optimumra törekvő ember hallgat, hibázástól félve.